Kezdőlap Címkék Ceaușescu

Címke: Ceaușescu

Idő előtt szabadult a korrupció miatt lecsukott erős ember

Liviu Dragneát szabadon bocsátotta egy most hozott bírósági döntés, mely felülbírálta a korábban hozott ítéletet. A szociáldemokraták (ez Ceausescu pártjának utóda) egykori erős emberét Laura Codreanu-Kövesi juttatta börtönbe, aki időközben az Európai Ügyészség vezetője lett.

Románia belépett az európai ügyészségbe, de Magyarország nem. Orbán Viktor a szuverenitásra hivatkozik, de nyilvánvalóan fél attól, hogy a korrupciós ügyekben megedződött román ügyésznő az Európai ügyészség élén kínos kérdéseket tenne fel a miniszterelnök családjának valamint barátainak és üzletfeleinek rohamos gyarapodásával kapcsolatban.

Laura Codreanu-Kövesi többször is börtönbe juttatta Adrian Nastase egykori román miniszterelnököt korrupciós ügyekben. Van tehát tapasztalata az ilyesmiben.

Az amerikai kapcsolat

Bukarestben köztudott volt, hogy Laura Codreanu-Kövesinek az amerikai nagykövetségről súgnak. Az USA ugyanis két államot tekint stratégiai fontosságúnak térségünkben: az egyik Lengyelország, a másik Románia. Az amerikaiakat a korrupció nem zavarja, az orosz kapcsolatok viszont igen. Lengyelországban ez nem okoz problémát, mert az egész elit orosz ellenes. Az egykori kommunista párt, mely élvezte Moszkva bizalmát szinte teljesen eltűnt a süllyesztőben. Romániában más a helyzet. Bár Ceausescu eljátszotta a szuverén politikust, de a valóságban szorosan együttműködött Moszkvával, ahol tanulmányait folytatta a KGB elődjénél. Erről Pacepa tábornok írt sokat, aki Ceausescu kém főnöke volt, de átállt az amerikaiak oldalára. Nemrég halt meg 101 éves korában Covid járványban valahol az Egyesült Államokban.

Adrian Nastase valaha Ceausescu tanácsadója volt, de ezzel a diktátor halála után nem nagyon dicsekedett.

Az amerikaiak mindenkit le akartak venni a sakktábláról, aki korábban az oroszok embere lehetett.

És Orbán?

A magyar miniszterelnök korrupciós ügyeit is akkor tekinthetik nemzetbiztonsági kérdésnek Washingtonban, ha úgy értékelik: Orbán túl jóban van Moszkvával és Pekinggel!

Nem a magyar miniszterelnök látványos gesztusai érdeklik őket hanem az, hogy mit csinálnak a kínai tanácsadók a magyar Nemzeti Bankban? Miért utazik oly gyakran Kínába Matolcsy György, és miről tárgyal ott?

Miért ragaszkodik annyira a magyar miniszterelnök a Huawei 5G rendszeréhez noha az USA megpróbálta lebeszélni erről?

Miért utasította ki a CEU-t és hívta be a Fudant?

Végül pedig: miről tárgyalt Budapesten a kínai hadügyminiszter?

Ha Washingtonban úgy ítélik meg, hogy Orbán túllépte a határt, melyet egy szövetséges megengedhet magának, akkor felhasználhatják ellene a korrupciós ügyeket, de más módszereket is alkalmazhatnak.

Erdogan elnök ellen a CIA támogatásával szerveztek puccsot, melynek központja az Incirlik támaszponton volt, a NATO légierőinek helyi bázisán. A puccs elbukott, de Erdogan szultán utána az oroszoktól vásárolt rakéta elhárító rendszert, mely nem kompatibilis a NATO-éval.

Egy veterán amerikai diplomata, aki korábban az USA EBESZ nagykövete volt, tehát jól ismeri a térséget, azt javasolta, hogy Orbánt ne úgy kezeljék mint európai vezetőt hanem mint a harmadik világ populista diktátorait. Haiti elnökét, aki nem tetszett az USA-nak, nemrég kommandósok lőtték agyon. A szervezők Floridából irányították az akciót …

Pogrom – halál vonatokkal

Több mint 13 ezer zsidót gyilkoltak meg Ias-Jászvásár városában a királyi Romániában, amely nem sokkal korábban hadbalépett a Szovjetunió ellen. A pogromot felülről irányították mondván a judeo bolsevista állam ötödik hadosztályát kell felszámolni.

Több mint 8000 ezer zsidót legyilkoltak a kétnapos pogrom idején. Körülbelül ötezret vagonokba zsúfoltak, ahol szomjan haltak a nyári forróságban. A vonatok ide-oda mentek a királyi Romániában mindaddig amíg a pogrom szervezői biztosak lehettek benne: mindenki meghalt. Nem maradt szemtanú. A pályaudvaron aztán megdöbbenést keltett a vonat, amelynek összes utasa halott volt!

Pogromok a Szovjetunió területén

A nácikkal együtt keletre nyomuló román hadsereg és csendőrség rendszeresen szervezett megsemmisitő akciókat a zsidó lakossággal szemben.

A világháború után a román elit azt állította, hogy ellentétben Magyarországgal nem szolgáltatta ki a zsidókat a nácik Németországnak. Ez ugyan igaz volt, de

a román hatóságok maguk élen jártak abban, hogy pogromokat szervezzenek a zsidók ellen.

A román hadsereget és csendőrséget többszázer zsidó halála terheli. Antonescu marsallt, aki Hitler kedvenc kelet-európai szövetségese volt, ezért is ítélték halálra a második világháború után.

A rendszerváltás után több szélsőjobb szervezet próbálkozott Antonescu marsall rehabilitáltásával, de nem jártak sikerrel.

Ceausescu eladta a zsidókat Izraelnek

Románia megmaradt zsidó népessége nagyon megcsappant a kommunista diktatúra idején, mert Ceausescu rájött arra, hogy ily módon kemény valutához juthat. Ráadásul meg is szabadulhat olyan kritikus értelmiségiektől, akikkel a nemzeti kommunista diktatúra nemigen tudott mit kezdeni.

A rendszerváltás után a megmaradt zsidó népesség jelentős része kivándorolt Amerikába vagy Izraelbe.

Így a mai Romániában már kevesen emlékeznek meg a pogromról, amely Moldva fővárosában történt nyolcvan évvel ezelőtt.

Ottó császár díjat kapott a román államfő Németországban

0

Az erdélyi szász Klaus Johannis korábban azzal vádolta meg az ellenzéki szociáldemokrata pártot, hogy le akar mondani Erdélyről a magyarok javára.

“Mennyit ígért ezért Orbán Viktor miniszterelnök?!”

– tudakolta Johannis államfő.

Erdélyben 800 évig élt népes szász közösség. Döntő többségük a rendszerváltás után visszatért Németországba. Így tett volna maga Klaus Johannis is, de őt nem fogadták szívesen: közölték vele, hogy a Securitate embereit nem kívánja beengedni Németország. Johannis hazatért és Erdélyben Nagyszeben polgármestere lett. Németországi támogatás segítségével szépen helyreállította a várost, amelyet elhanyagoltak a Ceausescu korszakban.

Államfővé választották – jelentős részben a magyar szavazatok segítségével. Akik arra számítottak, hogy kisebbségi létére felkarolja az erdélyi magyarok ügyét, azoknak csalódniuk kellett. Az egységes román nemzetállam buzgó képviselője lett, aki a maximális együttműködés híve volt mind az Európai Unióval mind pedig az Egyesült Államokkal.

Ottó császár díj

  1. Ottó német-római császár európai egységre törekedett, ezért Németországban Európa szimbólumának számít. Az emlékére alapított díjat megkapta már Angela Merkel német kancellár is.

Most Magdeburgban Heiko Maas német külügyminiszter méltatta Klaus Johannis érdemeit: európai politikusnak nevezte őt.

Klaus Johannis nemsokára megkapja a Nagy Károly díjat is. Ezt Charlemagne-ról, az egységes Európa megteremtőjéről nevezték el. Nagy Károly császár Aachen városában uralkodott, és fénykorában uralma alá tartozott a mai Németországon kívül Franciaország, Belgium, Hollandia, Luxemburg, Ausztria  és Észak Olaszország is.

Újraírni 1989-et – 2019. április

„A román jobboldal mozgolódik, s megpróbálja a belpolitikában is megsemmisíteni a politikai ellenfél hitelét és legitimitását. És eközben láthatóan örömmel fizeti meg annak árát, hogy saját hatalmi játékán keresztül új, hatékonyabb formában újjáéled az a „mély állam”, amelynek töretlen befolyása volt az ország 20. századi történelmére, s mely megakadályozta, hogy megvalósulhasson egy valódi, európai civilizációs váltás.”

Hiába a nagyszabású álmok arról, hogy Kelet-Európa államai ilyen vagy olyan formációban társítsák erejük, s hallassák nagyobb nyomatékkal hangjukat az unión belül és kívül, az efféle kísérletek – hívják ezt V4-nek, Intermariumnak vagy épp Észak-Balkáni Együttműködésnek – mindaddig csődbe jutnak, amíg ezek a népek gyakorlatilag semmit sem tudnak egymásról. Bár a környező államokban élő magyar kisebbségek hozzásegíthetnék volna például Magyarországot, hogy hitelesebb képe legyen a térségről, ez elmaradt, sőt egyre távolabb kerülünk egymástól.

Az 1989 után bejárt történelmeink is jobbára nagyon különböznek. Egyvalami van, melyben osztozik az unióhoz csatlakozott Kelet-Európa valamennyi állama: elitjének és közösségi tudatának egyre fokozódó válsága mindenütt tapasztalható.

Nem csak az érdektelenség okozza ezt, hanem a helyzetek kuszasága és a kibontakozás megjósolhatatlan, néha egészen abszurd iránya is. A napokban hozta nyilvánosságra a bukaresti katonai ügyészség, hogy hűtlenséggel, árulással és összeesküvéssel vádolja Ion Iliescut, az 1989-es úgynevezett forradalom levezénylőjét; azt az embert, aki összehangolta a fegyveres erők és a civilek azon követelését, hogy számolják fel Nicolae Ceauşescu rendszerét s állítsák Romániát egy demokratikusabb pályára.

A vádirat aprólékosan elemzi azokat az intenciókat, amelyek állítólag mozgatták a „forradalmi összeesküvést”.

Ceauşescu jó két évtizeddel 1989 előtt fordulatot hajtott végre, s a két legfontosabb erőszakszervezetet, a hadsereget és a titkosszolgálatot (Securitate) megtisztította a korábbi, nem hozzá kötődő elemektől. Iliescuék – állnak most a vádakban – reaktiválták ezeket a „sztálinista relikviákat”, akik 1989 után feltűntek az úgynevezett Nemzeti Megmentési Front élvonalában. Ezzel – sugallja az ügyészi irat –

Iliescuék ismét a szovjetekhez akarták kötni az államot, annál is inkább, mert a forradalmi napokban állandó érintkezésben állt a Nemzeti Megmentési Front és a KGB.

Ezek a gyanúsítások persze nem újkeletűek, mindössze eddig – az összeesküvés-elméletek kedvelőin túl – senki sem vette őket komolyan. És az is nóvum, hogy a katonai ügyészség adja most mindehhez a maga hivatali tekintélyét. Az is észbontó, hogy efféle vádakat Iliescuék fejére épp a Ceauşescuhoz leghűbb elit olvasott a forradalom alatt és után, annak kockázata nélkül persze, hogy rajtuk kívül azt bárki is komolyan vegye. Ugyanilyen abszurd, hogy az ügyészi dokumentum egy elszigetelt kört vádol árulással, miközben ha csekély bizonyíték is került elő az 1989-es események hátteréről, az viszont az elmúlt három évtizedben egyértelműen bebizonyosodott: a hadsereg és a Securitate erői álltak a lövöldözések mögött, melyek valamivel több, mint ezer halálos áldozatot követeltek, nem pedig a rendszer megdöntését megszervező, Iliescu által vezetett viszonylag kis, bár befolyásos csoport. A mostani ügyészi vádirat viszont nem átall szembe menni ezekkel a bizonyítékokkal és ártatlan áldozatot csinál Ceauşescuból, ugyanakkor felmenti mind a Securitatét, mind pedig a hadsereget.

Marian Lazăr katonai ügyész a hét elején már arról beszélt egy sajtótájékoztatón, hogy tudatos provokáció volt Nicolae Ceauşescu utolsó beszédének megszakítása s a televíziós közvetítés leállítása, mely – szerinte – szintén hozzájárult a rendszer megdöntéséhez.

Akkor válnak az ügyészségi vádak igazán abszurdakká, amikor Iliescut a szovjet kapcsolat rehabilitálásával vádolják.

Iliescu és a Nemzeti Megmenti Front valóban számos óriási hibát elkövetett. És persze csak olyan erőkre támaszkodhatott, amelyeket a minden ízében megnyomorított román társadalom felkínált nekik. Igaz az is, hogy megjelent legalább három (!) egykori prominens sztálinista is a színen, viszont ők gyorsan el is tűntek. Ezzel szemben a fordulat hangadói között olyan agilis fiatalok is feltűntek, akik már egy vadonatúj generációt képviseltek – ilyen Petre Roman, aki egy ideig a kezdet miniszterelnöke is volt –, s akikről így utóbb elmondható: aligha lehetett közük a szovjetekhez, egyrészt azért, mert inkább nyugati kapcsolataik voltak a meghatározók, másrészt

Gorbacsovnak esze ágában sem volt a régi – képtelenül költséges – módon összetartani a szovjet befolyási övezetet.

A legérdekesebb nyilvánvalóan az, hogy milyen politikai csoportosulás áll a vádirat mögött és, hogy milyen politikai megrendelést teljesít a katonai ügyészség? A nyilvánvaló válasz erre az, hogy a megrendelők a magukat ma jobboldaliként definiáló politikai csoportosulások, illetve Klaus Johannis államfő. Az ennél valamelyest adekvátabb válasz: a megrendelő a szellemében és befolyásában máig élő titkosszolgálati „mély állam”, valamint e struktúra bábja, Johannis.

Pinterest, 1989. december 21, Bukarest. Ceauşescu utolsó beszédét mondja, de a tömeg belefojtja a szót. December 25-én már halott.

Magyarországgal szöges ellentétben, Romániában máig él a biztonsági szervek – elsősorban a titkosszolgálatok és a hadsereg – által átörökített struktúra. (Erről itt már írtam.) Nem személyi feltételei maradtak meg ennek, hanem inkább annak széleskörű nemzetvédelmi legitimitása. Ahogy az elvakult fideszes tömeg retteg a nemlétező migránsoktól, úgy retteg az elvakult román jobboldal a magyaroktól, hogy azok egyszer visszaveszik Erdélyt, melyet csak nemzetvédelmi eszközökkel lehet és kell megakadályozni. És bár e tekintetben Ceauşescu óta alapvető változások történtek, a rettegés megmaradt, mert jól hasznosítható a politikai identitás-teremtésben, főként a jobboldalon, de nem csak ott.

A jelenleg is kormányzó román baloldalt iszonyatos – de tegyük mindjárt hozzá: megérdemelt – csapások érint az utóbbi időben.

Pár napja függesztették fel a Szociáldemokrata Párt (PSD) tagságát az Európai Parlament S&D frakciójában, nem véletlen reflexióként arra, hogy március végén az Európai Néppárt felfüggesztette a Fideszt. A román jobboldal tehát mozgolódik, s megpróbálja a belpolitikában is megsemmisíteni a politikai ellenfél hitelét és legitimitását. És eközben láthatóan örömmel fizeti meg annak árát, hogy saját hatalmi játékán keresztül új, hatékonyabb formában újjáéled az a „mély állam”, amelynek töretlen befolyása volt az ország 20. századi történelmére, s mely megakadályozta, hogy megvalósulhasson egy valódi, európai civilizációs váltás.

Most pedig a román politikai elit és részben a civil társadalom is tapsol mindennek.

Ha más okok miatt is, Magyarországon ugyanez történik, még ha itt nem is léteznek „mélyállami” struktúrák. De a Fidesz minden megmozdulása azt sugallja: van kereslet rá.

Ara-Kovács Attila

Szóra sem érdemes

És tényleg. Tulajdonképpen szóra sem érdemes, mégis, mégis, kitör belőlem a régi vágású, kávéházi értelmiségi, a még régebbi vágású gentleman: nem illik üzenetet válasz nélkül hagyni. Érzem, értem és értékelem a figyelmet, hogy így fogalmazzak… nem illik nem jelezni ezt az érzeményt, mint olyan és gyanánt.

Mert az úgy vagyon, hogy én vagy pár éve regisztráltam és előfizettem egy tudományos folyóiratra, az a címe, hogy Research.eu. Ingyenes, havonta küldik Brüsszelből, kiválóan szerkesztett, politikamentes kiadvány, azonban robotikától IT-ig, géntechnológiától orvosi fejlesztésekig minden van benne. Öröm olvasni, mennyi csodát produkál havonta is ez a mi pici Európánk.

Már persze, ha olvas az ember angolul. De ez az ember, aki a cipőmben jár, olvas.

Eddig minden hónapban úgy érkezett a kiadvány, hogy gondosan és vastagon lefóliázva bedobták a postaládámba. A fólián belül a lap és egy hátsó, A4-es ív, rajta a címem és az irányítószámom. Ennyi.

Éveken keresztül.

Ma nem így jött.

Fólia és címzési lap sehol, a kiadványon látszik, hogy valaki alaposan átnézte. Itt-ott meg is húzogatta, nincs-é belekötve valami. Így volt a postaládában.

Korábban meg mindig sértetlenül kaptam.

Hát, ingyenes, tudományos lap, ebben ajándék nem szokott lenni, maximum ösméret, de az meg amúgy is benne vagyon…

Tanúm nincs, a postaládában találtam a kiadványt felbontva, így büntetőjogi felelősségem tudatában senkit sem vádolhatok személyesen a levéltitok megsértésével.

Nem is neveznék meg senkit. Olyan ofé nem vagyok azokban a körökben, hogy tudjam, most éppen melyik alezredeshez tartozom.

Csak mégis, mégis, éled bennem a régivágású gavallér, aki érzi és köszöni ezt a kitüntetett figyelmet, és valahogy szeretné jelezni, hogy az illetékes Hivatal érzeményei viszonzásra találtak nála.
Ezt ugyanis agresszív figyelésnek hívjuk.

Az a lényege, hogy tojja össze magát a célpont és érezze magát állandóan célkeresztben, akár a telefonja játssza vissza a beszélgetéseket, akár a küldeményei érkeznek felbontva.

Srácok, sehol nem vagytok, én ezt már végigcsináltam Ceausescu Romániájában, ahol a kollégáitoknak hatvanezerszer nagyobb hatalmuk és lehetőségeik voltak, szóval aranyos a figyelés, ha kitudom, melyik ügyosztálynak köszönhetem, és melyik magyar Cégtől – mert van vagy tizenakárhány! – az Isten se ment meg titeket attól, hogy küldjek egy csokor rózsát, bonbont, miegymást.

Ha már így udvaroltok.

A magunk módján mi is figyeltetünk.

Aki előttetek áll, az a mi emberünk.

Különben bagatell.

Szóra sem érdemes.

Csak jeleztem, hogy kösz.

Stadionok világa – Déli kávé Szele Tamással

Hát kérem, e mellett a kávé mellett be kell ismernünk, hogy nem telik el nap meglepetés nélkül. Ma pár sporttal kapcsolatos történetről lesz szó, melyekből a legfőbb tanulság az, hogy a kormány igenis képes tanulni a tapasztalataiból – csak legfeljebb semmi kedve hozzá. És még ha le is vonja a következtetéseket, abban sincs köszönet.

Az általánosan világos tény például, hogy annyi futballstadionra, amennyi nálunk épült, száz év alatt se volna szükségünk. Ha ehhez hozzávesszük a magyar labdarúgás jelenlegi, rémálomszerű állapotát, elmondhatjuk, hogy a befektetés teljesen és tökéletesen felesleges volt, csak éppen elkerülhetetlen. Nem azért volt elkerülhetetlen, mert ezek a létesítmények annyira kellenének, hanem azért, mert nagyon jó üzlet megépíteni őket. Jövedelmező. Jól lehet keresni a tervezésükkel, építésükkel, majd jól lehet az átépítésükkel is, mert egyikben sem lehet nemzetközi mérkőzéseket játszani, mindegyiket gondosan elméretezték – sebaj, szükség és igény esetén az építő cég segít a gondon, bontunk, építünk megint, jó pénzért!

Mindeközben a labdarúgósport eredményei olyanok, amilyenek. Inkább nem is részletezném őket, nem akarom kínozni a valódi sportbarátokat.

Tehát, agyontámogattuk a focit (most az egyesületek, klubok támogatásáról nem beszéltem), építettünk nekik sok szépet, nem hálálták meg. Kilenc év alatt sem javult a színvonal.

Az illetékesek levonták a megfelelő következtetést, de ez nem az, hogy ezentúl nem lapátoljuk ki az ablakon a pénzt értelmetlenül – a számukra megfelelő következtetés az, hogy más sportágakba is bele kell ölni számolatlanul a milliárdokat.

wikipedia

Nem csak a fociba.

Az épülni készülő atlétikai stadion ügyeivel már foglalkoztam lapunk hasábjain, a Velodrommal és a Fradivárossal is – most lássuk az UTE jégcsarnokát!

Igen szép lesz, nem is kétlem, ennyiért már lehet is szép. Csak kicsit furán épül: ugyanis – mint az Átlátszó megtudta – a ZÁÉV az eredetileg tervezettnél kétszer drágábban, nettó 2,1 milliárd forint helyett 4,6 milliárdért húzza fel a létesítményt.

Az igény már régen felmerült, mint Dr. Zsigmond Barna Pál a Jégkorong Szakosztály elnöke is elmondta az UTE hivatalos honlapján, tavaly december 12-én:

„Az UTE Jégkorong Szakosztálya kinőtte a Megyeri úti jégcsarnokot. Az ország egyik legeredményesebb jégkorongszakosztályánál annyira sok a gyerek, hogy nem lehet már megfelelő mennyiségű edzésidőt biztosítani egy jégpályán. Elengedhetetlen, hogy legyen egy második jégpályánk, mert egyszerűen nem tudunk fejlődni, a csapatoknak nincsen elég jégidejük. Az új pálya a XXI. századnak megfelelő edzőpálya lesz, komoly infrastruktúrával, öltözőkkel, modern helyiségekkel. Ami azonban újdonság, hogy a jégkorong mellett lesz egy curling pálya is, hiszen Magyarországon ezt a sportágat is egyre többen űzik. Reményeink szerint 2020-ban birtokba vehetjük az új létesítményt, ami egy nagyon stabil és kiszámítható munkát tesz lehetővé számunkra!”

Rendben, a szándék nemes, méltányolandó. De hogy ment fel a jégcsarnok ára menet közben? Úgy hogy előirányozták rá a 2,1 milliárdot, megpályáztatták, és, mint az uniós közbeszerzési értesítő, a TED legfrissebb számából megtudhatjuk: öt ajánlat érkezett a munkára, a nyertes a ZÁÉV Zrt. lett. Ez eddig érthető. Az nem érthető, hogy miért kétszer annyiért, mint eredetileg tervezték?

Talán azért, mert január hónap folyamán a ZÁÉV Zrt. és építőipari tevékenységet folytató leányvállalatai Mészáros Lőrinc érdekeltségeivé váltak. Minek következtében jelentős áremelést eszközöltek a már aláírt szerződéseik esetében is, mert egy Mészáros-cég már nem lehet olcsójános, az nem dolgozhat fityingekért: például Zalaegerszeg új fedett uszodáját a becsült 5,6 milliárd forint helyett 8,8 milliárdért húzzák fel.

Szép ez, csak kissé szomorú. Mintha kérnék egy kávét, és mire lefő, felmenne az ára: azért ilyen rövid idő alatt ennyit csak nem romlott a forint!

Tetszik látni, létesítményt fejleszteni így kell. Hogy mindenki jól járjon. Jaj, bocsánat, most csak a kivitelező járt jól… de Magyarországon így kell, sőt, így kötelező.

Nos, de ne ragadjunk le a jégcsarnoknál. Ott van például a tenisz.

Az tán csak nem kerül sok pénzbe?

Csak de. Mint hivatalosan bejelentették: a kormány szeretné, ha Magyarországon valósulna meg 2019–2023 között a Hungarian Grand Prix WTA International női szabadtéri tenisztorna. Ha ezt sikerül elnyerni, négy éven át évi 900 000 dollárt (azaz kb. 250 millió forintot) szánnának rá. A helyszín a Budapest III. kerület, Királyok útja 105. alatt található Római Teniszakadémia lenne.

Azért az is egymilliárd a végén, akárhogy számolom. De ez még csak a kezdete a kiadásoknak: a rendelet szerint Kásler Miklós miniszternek emellett tárgyalnia kell az ATP World Tour férfi tenisztorna magyarországi megrendezésének megvalósítása érdekében is. A 2019. évi ATP 250 férfi tenisztornát a XI. kerület, Kánai út 2. szám alatt található Sport11 Sport-, Szabadidő- és Rendezvényközpontban tartanák meg, az ehhez szükséges fejlesztésekre az Emberi Erőforrások Minisztériumának saját költségvetéséből 370 millió forintot kell átcsoportosítania.

Az is pénzecske, nem mondom: és még lesz költség?

Hogyne lenne!

Létesítményt is kéne fejleszteni, mert nálunk nincsen a nemzetközi versenyek követelményeinek (WTA, ATP) megfelelő teniszstadion, így eddig is ideiglenes helyszíneken bonyolítottuk le az ilyen nemzetközi versenyeket, bizonyára most is mobil lelátók kerülnek a fönt említett létesítményekhez. (HVG)

Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem is lesz teniszstadion: törvény már van rá, éspedig tavaly hozták, az a címe, hogy „a Budapesten megrendezendő Hungarian Open ATP World Tour tenisztorna megvalósításához szükséges létesítményfejlesztésről”. Eszerint a teniszstadion a Margitszigeten kéne megépüljön, tavaly már ki is vágták a fákat a megcélzott területen, csak azóta sem történt semmi.

Fogadjunk, hogy nemsokára fog.

Arra nem fogadnék nagyobb összegben, hogy pont a ZÁÉV fogja építeni, de hát van Mészáros barátunknak más építkezési cége is, akad nála a sifonérban minden, takarékos ember az, van annak, aki el nem issza.

És a már meglévő létesítményekkel mi lesz? Sportesemény híján mit tartanak majd bennük? Bálás ruhavásárt?

Azt is lehet, de első a kultúra.

Indul a „Sportlétesítmények a kultúra szolgálatában” program!

Ennek célja a meghatározás szerint:

„a hazai sportlétesítmények és a nemzeti kultúra összekapcsolása, ezáltal a magyar történelmi és irodalmi örökséget bemutató nagyprodukciók létrehozása érdekében.”

Költségvetése idén 10 milliárd, a következő években folyamatosan évi több mint 7 milliárd forint. Hogy igen szép lesz, abban nem kételkedem, azt nem értem, miket fognak előadni?

Romániában, Ceausescu idejében volt valami hasonló, akkor és ott egyfajta ultranacionalista rockzenével haknizott a Flacara Irodalmi Kör nevű kultúrbrigád, de ahol csak felléptek, kötelező volt a helyi iskolák kórusainak is énekelni, amely tanulóknak nem volt hangja, azok tömegjeleneteket adtak elő a pályán, kissé észak-koreai stílusban, a közönséget pedig kötelezték a megtekintésre, nem ritkán egyenesen a munkahelyükről vitték őket „művelődni”, ha tetszett nekik, ha nem. Az volt ennek a programsorozatnak a címe, hogy „Megéneklünk, Románia”.

Aztán addig énekelték meg, hogy a végén Ceausescunak is alaposan elhúzták a nótáját, ha nem is hegedűn, hanem davajgitáron.

Szóval, lehet éppen ilyen politikai propagandaműsorokkal is haknizni majd a meglévő stadionokban, ha már focizni amúgy sem érdemes bennük – nincs ki játsszon. Aki van, az nem futballt játszik, mert ezt nem nevezném annak. Mondom, lehet éppen ál-kultúrműsorokat is tartani a sportlétesítményekben, ha mér felépültek drága pénzen, csak az ilyennek egyszer már lett rossz vége, és nem is messze tőlünk.

Akkor már jobb a kirakodóvásár.

Ha már használni kell valamire azokat a stadionokat.

Alternatíva? Ja, az nincs

Nevezzük bárhogyan is az illiberális populizmust (“autokratikus populizmust”) az szélsőséges (etno) nacionalizmushoz, és végső soron, diktatúrához vezet. Mégha az így létrejövő diktatúra szintén sajátos, mondjuk úgy formálisan demokratikus elemeket is megőrző, hibrid diktatúra is, ahogyan az Oroszországra, vagy Törökországra és egyre nagyobb mértékben Magyarországra jellemző. A nyugati típusú (liberális) demokrácia felől tekintve az a populista hullám, melynek orbáni változata az illiberális demokrácia, illetve illiberális állam, valójában – a demokrácia belső feszültségeit, erodálódásából származó hibáit kihasználó – demokrácia ellenes támadás.

Miközben a szakirodalom, jórészt, még mindig azzal van elfoglalva, hogy lehetőleg pontosan meghatározza a jelenséget, egyetértés mutatkozik abban, hogy az autoriter populizmus a diktatúrába vezető út egy stációja, és úgy tűnik ez az út egyirányú, illetve végső soron, zsákutca (lásd. Bozóki András összefoglalóját, 2018)Egy ilyen egyirányúpolitikai folyamat kontextusában a legfontosabb az lenne, hogy lássuk, merre halad az illiberalizmus? Mi a kifejlete azoknak a szélsőségesen populista rezsimeknek, melyek szerte, még a politikai nyugat világában is (AEÁBrazília, Lengyelország, Magyarország) megjelentek?

Magyarán van-e alternatívája, hogyan váltható le egy posztmodern, poszt-demokratikus, hibrid rendszer?

Egyáltalán, van-e még demokratikus és békés módja egy ilyen rendszer leváltásának, vagy csak a forradalmi (erőszakos) út adódik?

Némi optimizmusra ad okot, hogy a K-K-Európai tapasztalat szerint még a kemény diktatúrák is – többé-kevésbé békés úton – demokratikussá tehetők, átalakíthatók, viszont egyfelől csak a diktatúra élemedett és meggyengült formájában következett be a váltás; másrészt a demokráciát ért mai kihívások, olyan eszköztárral lépnek föl, mint az alternatív tényekre és posztigazságokra való hivatkozás, az agymosás és propaganda, a politikai kommunikáció perverz, viszont különösen fejlett technikáival operálnak; és olyan igencsak hatékony eszköz áll rendelkezésükre mint a világháló. Magyarán ma még nem látszik annak a módja, hogyha egy politikai hatalom betér a szélsőséges populizmus, vagy illiberalizmus utcájába, hogyan és mennyiben, milyen áron, képes még kitérni abból, mielőtt minden jelző nélküli autokráciává, diktatúrává válna.

Izgalmas kérdés kijelölni a mai román politikai mainstream, a PSD-ALDE és a Fidesz itteni fiókpártjainak segítségével vezetett hatalom helyét, a liberális demokráciától az illiberalizmus irányába megtett útját, azt, hogy hol tartunk most. Minden esetre két dolog látszik ami akadályozza a hatalmat a hibrid rezsim fele való, legalábbis, gyors és akadálymentes haladásban. Egyfelől az arányos választási rendszer, mely nem enged meghatározó – mondjuk kétharmados – többséget, a legtöbb esetben koalíciós kormányzáshoz vezet. Másrészt viszont a végrehajtó hatalom is megosztott a kormány és az államelnök között, egyfajta egyensúlyi helyzetet létrehozva, mely – a jelen esetben – a demokratikus fékek és ellensúlyok fönntartásának kedvez, az elnök kitartása következtében. Úgyhogy, ami elmondható, hogy Romániában a kormányon levő pártok minden erejükkel azon vannak (és nem vitás, hogy ehhez a Fidesz itteni fiókpártjai is csatlakoztak, sőt a magyar modell meghonosításán dolgoznak, ebben közvetítenek), hogy rálépjenek az autokratikus populizmus útjára, viszont az elnöki hivatal, az ellenzék, főként az új típusú párt(ok) és a civil társadalom, főként a globális civil társadalom itteni nyúlványai, egyelőre ellenállnak.

A fentiekben csak érzékeltetni szerettem volna, hogy milyen tágabb összefüggésbe érdemes és hasznos belehelyezni azt, ami a rommagyar politikai mezőny alakulását meghatározó folyamatnak az eredeti – kisebbség- és identitáspolitikai – stratégiától való eltérítését érinti.Ha kevés a tapasztalat, de még az elméleti tudás is ahhoz, hogy az autokrata és nacionalista populizmus demokráciára való hatását modellezni tudnánk, még bonyolultabb egy kisebbség esetében megítélni a „populizmus útját”, azt, hogy merre visz és megfordítható-e, illetve hogy mekkora áron lehetséges ez? És itt nemcsak a kisebbségi lét plusz tehertételének politikai vonatkozását, az örökös kisebbségben levést kell figyelembe venni, hanem azokat a demográfiai folyamatokat is, melyeket a populista rezsimek mindenfele provokáltak, az elvándorlást, esetünkben a nem is olyan lassú elfogyást.

De ne szaladjunk előre, és próbáljuk meg értelmezni azt, amit a Fidesz itteni fiókpártjának fő ereje – éppen kongresszusára készülve – üzen.

A szövetség főideológusa teszi világossá azt, hogy itt az orbáni illiberalizmushoz és populizmushoz való teljes és minden föltétel nélküli elköteleződés végpontjához közelít.

Olyannyira, hogy nemcsak a NER-kompatibilis politikai elitet fogják helyzetbe hozni, magyarán a klientúrát fogják támogatni minden területen, hanem a maguk részéről „népnek” is csak a fideszpártiakat fogják tekinteni.

Azt mondja Székely István ugyanis, hogy „Nekünk az az érdekünk, hogy valaki egyszerre tudjon RMDSZ-es és fideszes lenni…, ez a különböző választásokon is megnyilvánuljon”. 

Nem érdemes elidőzni annál a manipulatív és alternatív tényeken épülő okfejtésnél, amiben a Fideszre leadott százezer szavazatot először a négyszázezer „RMDSZ-es” vokssal helyettesíti be, majd rávetíti a teljes rommagyarságra, illetve annak mintegy 95%-ra, mondván, hogy itt usque mindenki fideszes.

Az sem érdekes, hogy valamiféle ideológiai mázt igyekszik adni a teljes elfideszeződésnek, mégpedig a szélsőséges, kirekesztő és antiszemita, cigányellenes Csurka-i elképzelést idézve. Az fontos mondja, és a Jobbikra való utalással maszatol, hogy: ”amit Csurka István fogalmazott meg az etnikai nemzetállamépítés kapcsán, hogy a megrekedt nemzetépítést – amibe nem fér bele a magyarországi izraelita és roma, belefér viszont a határon túli magyar – állami eszközökkel folytatni kell”. Kimondja vagy sem, de a rommagyar illiberális populizmus végső célját az elborzasztó idézet jelöli ki, és ez a(z új) nacionalista szubkultúrához való csatlakozás, ami revizionizmuson kívül semmi máshoz nem vezethet.

Tanulságos és szintén az etnonacionalista populizmus irányába mutat az is, ahogyan az „alternatíva nélküliséget” próbálják minden lehetséges fórumon eladni azzal, hogy úgy kereteznek, mintha csak a Fidesz, illetve itteni fiókpártjainak, lennének politikai, illetve ideológiai nézetei és a jelenlegi ellenzéknek, sem itt sem Magyarországon, nem. A populizmus lényege ugyanis, hogy a „többség mellé csatlakozik le”, mindenféle elv, illetve ethosz nélkül. A már idézett interjúban az alternatíva nélküliséget a főideológus úgy vezeti le, hogy az általa is kormányzott formációnak muszáj a Fidesz mellé állnia, hiszen az ellenzék népszerűtlen, és „nem szereti a határon túliakat”.

Az viszont föl sem merül, hogy a ROMMAGYAR POLITIKAI MEZŐNY ÖNÁLLÓ POLITIZÁLÁSRA IS TÖREKEDHETNE”, saját állásponttal, politikai identitással, és igen AUTONÓMIÁVAL.

De a Fidesz itteni fiókpártjai ugyanazzal a gesztussal rendelődnek alá a PSD-ALDE vezette hatalomnak is, mint a Fidesznek, mondván, nincs alternatíva, hiszen az ellenzék sem szereti jobban a rommagyarokat, illetve a parlamenti többség a fontos, semmiféle elvek nem érdekesek, csak akkor, ha hatalmat hozhatnak. Ha elfogadnánk ezt a populista logikát, hogy ti. a parlamenti többség „mindent visz”, mindent legitimál, állandó és megváltoztathatatlan, akkor még a Nagy Nemzetgyűlésénél és a Ceausescu-rezsimnél tartanánk. `89-ben a Ceau többsége 99.9%-os volt és – valljuk be – ellenzék nem is létezett, illetve a tüntetők, sőt az életüket áldozók, sem tudták mi fog következni, akkor mellette kellett volna maradni? Ilyesmit sugall Kelemen Hunor, amikor azt mondja azért nem támogatják a bizalmatlansági indítványt, mert úgysem megy át a parlamenten. Mondja ezt abban a kontextusban, amikor a kormánypárt mért népszerűsége már húsz százalék alatti, vezérének pedig alig 5% (igaz, hogy az utóbbi mérésben a Fidesz fiókpártja is csak 3%-on áll, a szavazói szándék tekintetében).

Ott tartunk, hogy a Fidesz itteni fő fiókpártjának februárban következő kongresszusa csak megerősíteni fogja a Fideszhez és az illiberalizmushoz, az autoriter populizmushoz való VÉGLEGES LECSATLAKOZÁST, a rommagyar (új)nacionalista politikai szubkultúra-győzelmét, melyet annak szorgalmazói örömmel nyugtáznak.

két kovászna megyei kiskirály, akik eddig is sokat tettek az elfideszeződésért, nyilatkozatban támogatják, Kelemen Hunor egyedüli jelölt, újraválasztását a Fidesz fiókpárt élére, mégpedig „nemzetpolitikai elkötelezettsége” okán. És napok óta folynak a „támogató levelek” (leánykori nevén a Ceauhoz idézett „scrisoare de adeziune”) a többi területi szervezet részéről is.

Hát így állunk az alternatíva-hiánnyal, és így menetelünk Illiberáliába, a versengő nacionalizmusok területére, ZSÁKUTCÁBAN, KISEBBSÉGIKÉNT, MAGUNK ELLEN. TISZTOGATÁSOK KÖVETKEZNEK, a nem NER-kompatibilis „elemek” zaklatása, a független sajtó teljes beszántása, stb., a forgatókönyvet Orbán már megírta.

Magyari Nándor László

A magyar tragédiától az Orbán-komédiáig

„Nem az a fontos és figyelemreméltó, hogy hasonló helyzetekben hogyan viselkedik egy ennyire a hatalom által dominált média, hanem, hogy maga a hatalom nem veszi észre: egy ilyen fellépés az utolsó szög abba a koporsóba, mely testre szabottan épp számára készült.”

Mára megszokott dologgá vált, hogy a magyar kormány politikájáról tűpontos, tényszerű, jól informált elemzések jelennek meg a világ vezető lapjaiban. A karácsonyi ünnep pillanatát találta alkalmasnak a The New York Times, hogy újra számbavegye Orbán Viktor viselt dolgait. Alig pár nappal korábban ugyanezt tette a Politico is. Európában pedig ma már a vidéki lapok is a tarthatatlan magyar állapotokról cikkeznek, nem hogy olyan meghatározó médiák, mint a Frankfurter Allgemeine Zeitung, Le Figaro, Die Welt, Neue Zürcher Zeitung, Die Presse stb. – hogy csak a konzervatívakat emeljük ki.

Most először azonban különös egységfront van kialakulóban e téren a V4-ek sajtójában is – adta hírül kitűnő cikkében Bőtös Botond. Ez is újdonság, valami egészen más, mint ami az elmúlt évtizedekben történt. Az Európai Unióhoz való csatlakozás formálta V4-es kényszerű koalíció államainak politikai figyelme hosszú időn át igencsak aszimmetrikusnak bizonyult. Prága és Varsó horizontján Budapest gyakorlatilag nem volt jelen, még ha voltak is nagy ritkán szabályt erősítő kivételek, miként Budapest horizontján sem tűnt fel soha Bukarest vagy Pozsony. A közelség és a számos személyes kapcsolat dacára a magyar politikában a szlovák és a román érdekek értelmezése, nyomon követése ötödrangú dolognak számított, miközben persze Bukarest és Pozsony nagyon is tudatában volt annak, hogy maguknak európai teret legkönnyebben Budapest rovására szerezhetnek. Sok – nagyon megalapozott – fejtegetés szólt arról, hogy Robert Fico korábbi populista szlovák miniszterelnök milyen mesterien használta fel az orbáni túlkapásokat és kihívó döntéseket, hogy ezek tükrében az ő túlkapásai és kihívó döntései másodlagosnak és tolerálhatóaknak tűnjenek.

Fotó: Miniszterelnökségi Kabinetiroda

Könyvtár a miniszterelnök palotájában: az összes, Orbán által nem olvasott mű.

Hasonló volt Bukarestben is tapasztalható. Egyik nyugati kollégámnak a korábbi román elnök, Traian Băsescu – két interjú szünetében – négyszemközt mondta: „Számtalanszor említettem mind Barrosónak, mind pedig Junckernek, hagyják már Orbánt, hadd játszadozzon piciny farkával saját homokozójában, ügyet se vessenek rá…”

A maga nemében ugyancsak gátlástalan román politikus, aki viszont Orbánnál sokkal rafináltabb volt mindig, a maga szempontjából a legbölcsebb tanácsot adta az uniós vezetőknek, ugyanis tudta: ha Orbán azt tesz majd Magyarországon, ami saját és rendszerének logikájából oly nyilvánvalóan következik, akkor Bukarest mind a nemzetközi presztízs, mind az európai biztonság szempontjából végre leelőzheti Magyarországot.

Ez mára megtörtént.

Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy már rég nem e két balkáni állam versengéséről van szó, és végképp nem a magyar presztízs elvesztéséről, hanem arról a biztonsági kockázatról, amit az Orbán rendszer egész Európa számára jelent. Nem véletlen, hogy ha átlapozzuk az elmúlt hetek legjelentősebb nemzetközi elemzéseit, azokból az tűnik ki, hogy több Orbánnal kapcsolatos bírálat jelent meg, mint amennyiben ez idő alatt Putyin részesült. Okkal egyébként, hisz a „Putyin ügynöke” szerepében feltűnő Orbán bírálata már önmagában is magában hordozza az orosz rezsim által jelentett összes kihívásra való figyelmeztetést.

Az említett elemzések egyébként ma már világosan utalnak arra is, hogy az Orbán rezsim, belső logikája egy olyan abszurd teret hozott létre, mint amilyen abszurd önnön létezése a 21. században. Ez is elkerülhetetlen a távoli vagy éppenséggel a közel múlt hasonló politikai „fejlődéseinek” tükrében. Csak azok számára tűnik az MTI Országos Sajtószolgálata által komoly szövegként közreadott felhívás Orbán és Putyin megosztott Béke Nobel-díjjal való jutalmazására, akik megfeledkeztek arról, miféle politikusokat próbált saját lakájmédiájuk már e kitüntetésre ajánlani, az ugandai Idi Amin Dadától egy bizonyos Nicolae Ceauşescuig bezárólag. Nem az a fontos és figyelemreméltó e téren, hogy hasonló helyzetekben hogyan viselkedik egy ennyire a hatalom által dominált média, hanem, hogy maga a hatalom nem veszi észre: egy ilyen szervilis ötlet az utolsó szög abba a koporsóba, mely testre szabottan épp számára készült.

wikipedia commons

És az sem véletlen persze, hogy egy – egyébként végül is jelentéktelen – esemény, vagyis Orbánnak a várba való költözése, milyen hangsúlyokat kapott a nemzetközi térben, elvégre e tekintetben is azonnal működésbe léptek a közelmúlt párhuzamai, Ceauşescu balkán-barokk palotájától Viktor Janukovics posztszovjet, aranylábakon forgó vécécsészéjéig. Bár mondjuk a várbeli karmelita-kolostor felújítása-átalakítása – első látásra – ízlésben nem említhető a bukaresti-kijevi párhuzamokkal egy napon, a jelenség politikai abszurditása viszont tökéletesen megegyezik a bukaresti és a kijevi példával.

Hogy Hegel egyik bölcs mondását idézzem, melyet később Marx tőle vett kölcsön többször is: „A történelem ismétli önmagát, de míg először tragédiaként jelentkezik, később, mint komédia tér vissza.”

Ara-Kovács Attila

Egy ügyész leváltásának a margójára

0

Leváltották a korrupcióellenes főügyészt, aki ezreket – köztük minisztereket is –  börtönbe küldött Romániába. A szociáldemokrata Liviu Dragnea ezzel egyenlített. Brüsszelnek fejtörést okoz, hogy a térség populista illiberális politikusai, Liviu Dragnea, Orbán Viktor, Jaroslaw Kaczynski egymást utánozzák.

Klaus Johannis román köztársasági elnök beadta a derekát: felmentette Laura Codruta Kövesit, aki 2013 óta állt a DNA-antikorrupciós ügyészség élén Bukarestben. Ezt megelőzően – a kormánypárt nyomására – az Alkotmánybíróság úgy döntött, hogy a köztársasági elnök nem akadályozhatja meg az ügyésznő eltávolítását.

Így tehát államfő aláírta az ügyésznő elbocsátó szép üzenetét. Tette ezt saját akarata és többszázezer tüntető tiltakozása ellenére.

Az Európai Unió éppúgy mint az Egyesült Államok az ügyésznő mögött állt, mert a román elit korrupcióját meg kívánta fékezni.

Liviu Dragnea. A kép forrása: Wikimedia Commons.

 

Liviu Dragnea, a Szociáldemokrata Párt vezetője, az illiberális kiskirály egyenlített az ügyésznő leváltásával.

Nemrég ugyanis három és féléves börtönbüntetésre ítélte őt a Legfelső Bíróság, amiatt, mert a kormánypárt két munkatársát a gyermekvédelmi hivatal alkalmazta, legalábbis papíron. Európában sehol sem ritkaság pártmunkások pénzelése állami fedőállásban, ám az már igen, hogy a kormánypárt vezére a büntetést elkerülendő, megkísérli bedarálni az igazságszolgáltatást. Romániában pedig pontosan ezzel kísérletezik Dragnea.

A brüsszeli Politico írása szerint Liviu Dragnea éppen úgy Brüsszel-ellenes húrokat penget, mint Orbán Viktor vagy Jaroslaw Kaczynski. Éppúgy igyekszik ellenőrzése alá vonni az igazságügyi rendszert, mint ők, de van egy nagy különbség:

a magyar és a lengyel vezető a hatalmát kívánja erősíteni ezzel, míg Liviu Dragnea csak a börtönt akarja elkerülni.

Legalábbis így összegezte a helyzetet a brüsszeli Politico-nak nyilatkozó Dan Barna, az egyik ellenzéki párt vezetője. Dragnea természetesen tiltakozik: ő csak fair tárgyalást akar a bíróságokon – mondta a Politico tudósítójának. Szerinte párhuzamos állam működik Romániában, melyet a NATO- és EU-szövetségesek egy része támogat.

Az 55 éves politikus különösen büszke arra, hogy sohasem lépett be a kommunista pártba. Pártja, a szociáldemokraták, a Ceausescu féle kommunista párt utód szervezete.

Egyes hírek szerint a közlekedésmérnöki szakon végzett Dragnea a Securitate káder-főiskolájának neveltje.

Románia rettegett titkosszolgálata átmentette magát a demokrácia rendszerébe is Romániába. Az államfő, Klaus Johannis is ennek a testületnek a tagja volt – még Ceausescu idejében.

Johannis államfő mandátuma jövőre lejár. A szociáldemokraták valószínűleg Liviu Dragneát jelölik majd, mert – a román alkotmány furcsasága miatt – miniszterelnök ugyan nem lehet, de államfő igen, már ha addig nem kerül börtönbe.

Dragnea azért nem lehet kormányfő, mert 2012-ben választási csaláson kapták, s kétéves felfüggesztett börtönbüntetést kapott. A mostani három és féléves börtönbüntetés kettétörheti a pályafutását, nem szólva arról, hogy ezenkívül van jó pár korrupciós ügye is.

Azért is akarja a befolyása alá vonni a bíróságokat, hogy ezeket ne nagyon vizsgálják. S ezért kellett mindenáron megszabadulnia a különleges korrupcióellenes ügyészség főnökétől, Laura Codruta Kövesitől. A főügyésznő ugyanis már rács mögé juttatott minisztereket sőt ex kormányfőt is.

Brüsszelnek az okoz fejtörést, hogy a populista illiberális politikusok egymást utánozzák és ösztönzik az EU keleti tagállamaiban.

Bár Orbán Viktor vagy Jaroslaw Kaczynski jobboldali párt család tagja, Liviu Dragnea pedig elvben baloldali, ennek nincs különösebb jelentősége.

Mind a választott diktátor pozíciójára törekszenek – tudatosan negligálva az Európai Unió szabályrendszerét. Mindhárman növelni kívánják az állam szerepét az emberek életében. Mindhárman különösen népszerűek vidéken és a gyengén fejlett országrészekben. Brüsszellel szemben nacionalista húrokat pengetnek, mert tudják, hogy ezzel maguk mögé képesek állítani a nem túlságosan tájékozott tömegeket. Az EU központjában attól tartanak, hogy megerősödnek a populista tendenciák a jövő évi Európa parlamenti választásokon. Akkor pedig nehéz lesz előrehaladást elérni a reformokban, melyeket Brüsszelben létfontosságúnak tekintenek, mert különben az Európai Unió lemarad a globális versenyben az USA és Kína mögött.

Az utolsó ember Európában

Tompa Gábort, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgató, főrendezőjét, egyetemi tanárt, a hétvégén az Európai Színházi Unió elnökének választották. Azt mondja, jó lenne, ha nem lenne annyira megosztva a művészvilág, mint amennyire a társadalmat sikerült megosztania a politikának. A külföldön is sokat dolgozó, nemzetközi rangú művész szerint, sajnos a színház is követni kezdi azt a társadalomban elharapódzott ideologikus gondolkodást, amiben csak szélsőségek vannak, és ezek nem folytatnak párbeszédet, csak folyamatosan üvöltenek egymással.

A hétvégén választottak az Európai Színházi Unió elnökének. Ez mit jelent az Uniónak és mit neked?

Azt még nem tudjuk, hogy az Uniónak mit jelent, de nekem feladat és meglepetés is, hiszen nagyon jelentős színházi emberek vezették, Georgio Strehler és Jack Lang voltak az alapítói. Az ő elképzelésük szerintem most is áll a lábán.

És az mi volt?

Az, hogy a legerősebb színtársulatokat tömörítse magába az Unió. Csak gondoljunk bele, hogy ott volt a Milánói Piccolo Strehlerrel, ott volt a Malij Dogyinnal, a Berliner Ensemble, a Bulandra, Bergmannal a királyi Stockholmi Színház, benne volt a Katona József Színház is, és a Stary Andrzej Wajdával. Gyakorlatilag művészszínházakról volt szó, bár én ezt a felosztást, hogy művészszínház és nem művészszínház, nem tartom értelmesnek. Azt gondolom, hogy minden erős, érvényes, hatni tudó színházi alkotás, az művészet. Sajnos a színház is követni kezdi azt a társadalomban elharapódzott ideologikus gondolkodást, amiben csak szélsőségek vannak és ezek a szélsőségek nem folytatnak egymással párbeszédet, csak folyamatosan üvöltenek egymással.

Az Unió gyakorlatilag mit csinál? Amit mi ebből láttunk, hogy amikor Zsámbéki Gábor volt az elnöke, kétszer volt nagyszabású színházi fesztivál Budapesten.

Az Uniónak már régen nincs nagy fesztiválja, mert a városok visszavonták, nem nyújtják az ehhez szükséges támogatásokat. Önerőből nem tud nagy fesztivált csinálni. A legutolsó nagy fesztiválja Kolozsváron és Bukarestben volt 2008-ban. Ez kétmillió eurós költségvetést jelentett ahhoz, hogy felvonultassa az összes tagszínháznak a legjelentősebb előadásait. Szeretném, ha felélesztenénk ezt a nagy fesztivált is. De ezenkívül igen sok projekt van, előadáscserék, művészcserék, nyári akadémiák fiatal rendezőknek, fiatal színészeknek, egyfajta megszólítása a civil szférának, főleg a fiatalok bevonása. Volt például a Kétszáz polgár című projekt, amiben egy héten át rendezők, színészek kétszáz civil emberrel próbáltak választ keresni arra, hogy mi a színház szerepe az adott városban. Nálunk, Kolozsváron is volt ilyen, Bodó Viktor is csinált egy kísérleti előadást, az volt a címe, hogy Az utolsó ember Európában. Ez több országban is látható volt.

Te is úgy látod, hogy lassan az utolsó ember él Európában?

Nem tudom, szeretném, ha az Unió bebizonyítaná, hogy létezik Európa kulturális értelemben.

Ez mit jelent neked?

Azt jelenti, hogy még vannak európai értékek, modellértékű lehetne a színházi szolidaritás, az, hogy a színház nem föltétlenül a direkt politizálással, hanem a minőség teremtésével tudja valahogy bebizonyítani, hogy nincs szétesve még az Európai Unió. Jó lenne, ha nem lenne annyira megosztva a művészvilág, mint amennyire a társadalmat sikerült megosztania a politikának.

Te ugye nem a bevándorlóktól félted Európát?

Nagyon sok mindentől lehet félteni. Az olyan kérdésekről, mint amilyen a bevándorlás, beszélni kellene, nem felhasználni ezeket. A bevándorlás egy probléma, amiről beszélni kellene, megoldásokat keresni, nem pedig föltűzni valamilyen zászlóra bármilyen problémát, és azt kihasználni, felhasználni. Nem lehet azt sem mondani, hogy a migráns probléma nem probléma. Hiszen ez nem lenne igaz. Ugyanakkor zajlik egy másik jelenség, ami sokszor hasonlít a politikai rendőrségre, az, hogy visszamenőleg, attól függetlenül, hogy mi a valóság, vagy mit követett el, kinyírnak valakit. És ez Amerikában ugyanúgy történik. A képmutatásnak a példája, hogy egy fiatal rendezőszakos hallgatónak nem engedték, hogy A szecsuáni jólélek című darabot vegye elő, azt mondták, hogy sértő, ha más bőrű emberek, fehérek vagy feketék, kínaiakat játszanak. Valaha, még Ceausescu idején, Romániában az ideológiai bizottságok mondtak hasonlókat. Eszembe jutott, amikor a Mester és Margaritából ki kellett húzni azt a mondatot, hogy Annuska kiöntötte az olajat, mert nem lehetett olajat kapni az üzletekben.

Nálunk is volt hasonló vita a Porgy és Bess Erkel Színház-i bemutatója kapcsán, mert a jogtulajdonosok előírták, hogy csak fekete énekesek adhatják elő a darabot, de nálunk nem így volt.

De hát a színház fikció, kérem szépen! A szecsuáni jólélek nem kínai darab, hanem német, Bertold Brecht nem csupán azért írta, mert például nem tudott egyenesen beszélni a náci rezsimről, azért is írta, mert óriási tisztelettel volt a keleti kultúra iránt. Ez erről szól. Büszkék vagyunk, hogy mi európaiak akár egy afrikai történetet is elmondhatunk. Az afrikaiak pedig, akiknek a burkina faso-i Médeáját elhívtam Kolozsvárra, az Interferenciák fesztiválra vendégszerepelni, büszkék voltak arra, hogy eljátsszák az Elektrát vagy a Médeát. Ezek a történetek bizonyítják, hogy összetartozunk. Azt gondolom, az Uniónak amellett, hogy nyit új színházak felé, szorosabbra kell fognia az együttműködést. Egy kicsit fölhígult az az igény, hogy nagyon komoly szakmai szempontok alapján vegyük föl a tagokat. Annak idején a kolozsvári színházat Strehler hívta meg az Unióba, amikor megnézte A kopasz énekesnő előadásunkat Párizsban. De hát ő meghalt és az Unióba való felvételünk így váratott magára sokáig, tíz évig. Én közben egyéni tag lettem és amellett érveltem, hogy a kolozsvári nagyon erős társulat, sokkal jobban jár az Unió vele, mint velem egyéni tagként.

Volt egy „pikáns” szituáció, hogy amikor a Katona József Színház kikerült az Európai Színházi Unióból, utána ti kerültetek be helyette.

Nem helyette kerültünk be. Volt egy konfliktusos periódus, hatalmi harc volt tulajdonképpen. Úgy jellemezhetném, hogy észak-dél ellentéte, de európai zónákra gondolok. Ez egy hosszabb történet, nem akarok részletesen belemenni. Sajnálatos módon, 2007-ről beszélek, kettészakadt a Színházi Unió. Egyesek távoztak, mások jöttek, minket 2008-ban vettek fel, és már rég ott voltunk a várományosok között.

Hogyan lettél te az elnök? Az tudható, hogy a Vígszínházban, mint a másik magyar teátrumban, amelyik tagja az Uniónak, volt most a közgyűlés.

Ezt Eszenyi Enikő és a társulat remekül szervezték meg, mindenki nagyszerűen érezte magát. A Vígszínház megihletett ezekben a napokban, mert ott voltunk ebben a 122 éves színházban, ahol ugyanakkor nagyon fiatal most a társulat. Ezt érzem én modellértékűnek. Nem minden, ami régi, rossz, és nem minden új jó. Egykor ugyanis volt ilyen értékrend az Unióban. A régi és új értékeket valahogy próbáljuk összebékíteni.

Azért valaha volt a Vígszínházban egy négy rendezésből álló „csomagod” és a negyedik produkciót már nem rendezted meg, mert az akkori munkamorálból, köszönted szépen, nem kértél.

Igen, az egy másik korszak volt, valahogyan nem úgy alakult az a pár munka, hogy a produkciók kiteljesedhettek volna. De most úgy látom, hogy sok minden nagyon jó irányba halad a Vígszínházban. Igen fontos az, hogy megpróbálják megszólítani a jövő nézőit.

Korábban gyakran azért nem szerződtek oda fiatalok, mert azt mondták, hogy nem akarnak akár tíz évig a kispadon ülni, most pedig időnként az idős, nagy színészek érzik, hogy a kispadon ülnek, mert sok mindent a fiatalok játszanak.

 

Azért én láttam három-négy előadást, amiben a fiatalok mellett ott láttam Lukács Sándort, Hegedűs D. Gézát, Kútvölgyi Erzsébetet, Kern Andrást. Az mindig szép gesztus volt a Vígben, hogy az idős színészeket nagyon megbecsülték. Honorálták a munkájukat és a fiatalok számára példaképeknek számítottak.

Hogyan újulhat meg az Európai Színházi Unió?

Most vettük föl az Izlandi Nemzeti Színházat. Én Szöulban láttam az előadásaikat, például egy akrobatikus Faustot, egészen kiváló, erős színházi nyelvet dolgoznak ki. Amúgy úgy látom, hogy a fiatal generáció itt Magyarországon is, elég, ha ifjabb Vidnyánszky Attilára vagy Vecsei H. Miklósra gondolunk, vagy akár Wunderlich Józsefre is, fizikailag, de ugyanakkor intellektuálisan szintén, igen erős színészetet képviselnek. Látni lehet, hogy egy új iskola letéteményesei. Ilyen fiatalon elvinni olyan előadásokat, mint a Hamlet, A félkegyelmű, A Pál utcai fiúk, nagy teljesítmény. Több tagszínházban, a portugáloknál, a németeknél megtörtént ez a fiatalítás.

Nálatok Kolozsváron most mi a helyzet, hiszen korábban mondtad nekem, hogy nem tudtad megrendezni az évadvégi produkciót, mert nem volt díszletre pénz. És az is kétséges volt, hogy a telente, kétévente nálatok már megszokott nagy nemzetközi fesztivál, az Interferenciák idén lesz-e.

Példátlan pénzügyi válság volt és van még mindig a kolozsvári színházban ebben az évben. Mi nem a városhoz tartozunk, több minisztériumi színházat érintett a csökkentett költségvetés. Ennek a válságnak jelentős részét a színészek előírtan felsrófolt, és egy szintre hozott fizetése okozta. Továbbra is tartozásaink vannak, és a nyolc bemutató helyett csak hármat tudunk megtartani. Viszont új miniszter van, aki egy színész, és ellátogatott Kolozsvárra az elmúlt napokban, értesült a problémákról. Megígérte, hogy ezeket a gondokat a következő szezonban mindenképpen orvosolni fogja. Felszabadítottak bizonyos alapokból annyi pénzt, hogy az Interferenciák fesztivált november 22-e és 30-a között meg lehet tartani. Olyan jelentős alkotók is bemutatják a munkáikat, mint Krysztof Marthaler, Luk Perceval, Dechlan Donnellan. A Színházi Unióból is mindig jelen voltak színházak, idén három társulat lesz jelen, a Milánói Piccolo először jár Kolozsváron, ahogy a Volksteater ugyancsak. Az évi előadáscserénk most lesz a Víggel, idejön a Pesti Színházba, május 21-én az Aki elzárja az éjszakát és 22-én a Vígbe a Rosmersholm tőlünk. A Vígből pedig jön hozzánk A Pál utcai fiúk, a Máglya, a Találkozás és a Mondjad, Atikám. Ezekre az előadásokra Kolozsváron már minden jegy elkelt február végén, március elején. Úgyhogy valami remény látszik.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK