Magyarország, 2017 (5.) – Elég összeG-zni Orbánt?

0
168
Fotó: Facebook

Különös utat futott be a Jobbik 2017-ben; a potenciálisan legerősebb ellenzéki párt státuszából indulva, a liberálisok által, technikai értelemben elfogadott párton át, a báránybőrbe bújt náci alakulatig. Orbán Viktor nagyjából másfél évvel ezelőtt jelölte ki a Jobbikot, mint halálos ellenséget, de hogy ennek mi volt az elvi alapja, azt nem könnyű megfejteni. Többféle verzió is forog ennek kapcsán, talán nem meglepő módon nem a párt esetleges szélsőségessége áll az első helyen. Ha rangsort kellene állítani a különböző verziók között,

a Simicskával felrobbant szövetség áll az első helyen,

egészen pontosan az a tény, hogy a volt barát, pénztárnok a Jobbikban találta meg a Fidesz lehetséges kihívóját. Orbán különben már akkor tudhatott erről, amikor még Simicska nem is vállalta a szélsőjobboldali párttal a közösséget; a Fidesz és csapatai már akkor naponta indítottak támadásokat Vonáék ellen. A kormánykézben lévő média kíméletlen attakjai hol megrendítették, hol inkább erősítették a Jobbikot; helyenként még az is megsajnálta őket, aki pedig zsigerileg nehezen viseli a létüket. Minden módszer megengedett volt, és talán megengedett ma is; a sereget maga a kormányfő vezette, vállalva azt is, hogy a parlamentben, amúgy igaz orbáni nyelvi játékkal, buzizza le a Jobbik elnökét.

Hogy ennek az amúgy elfogadhatatlan és megengedhetetlen hangnak tényleg Simicska lenne az oka és magyarázata, elfogadhatónak tűnik. Az már kevésbé, hogy ez a párt jelentené valóban a legnagyobb veszélyt a Fideszre; túl nagy ahhoz a politikai fordulat, amelyet a Jobbik végrehajtott, hogy az általánosan hihető legyen. A magyar politikában ugyan lehettünk már tanúi jelentős pálfordulásnak, de a Fidesz liberálisból konzervatívvá vedlését, valahogy sokkal könnyebben és gyorsabban el- és befogadta a magyar közvélemény. Ezzel természetesen nem akarok egyenlőségjelet tenni a két párt közé; a nyílt zsidózás, cigányozás, a Magyar Gárda leplezetlen támogatása nem hasonlítható a Fidesz színeváltozásához.

A Jobbiknak még akkor is nagyobb utat kell megtennie a változás hitelesítéséhez, ha tagjai között már egy olyan sincs, aki köthető lenne a rasszista megnyilvánulásokhoz. De egyelőre van, ráadásul a vezetésben is (Toroczkai László), így aztán hiába a sok nemtelen támadás, hiába a Fidesz részéről megnyilvánuló útszéli hang,

senki nem akar és nem is mer odaállni a szélsőjobbot még mindig magához ölelő párthoz.

Még akkor sem, ha ma már a kormánypárt sem mentes az ilyen megnyilvánulásoktól; ha burkoltan, vagy éppen duplafenekű mondatba csomagoltan, de felbukkannak a cigányozásra, zsidózásra utaló kijelentések, plakátok. A Jobbik ennek ellenére páriaként van jelen a magyar politikai életben, és ez akkor is igaz, ha valóban ma a legerősebb ellenzéki párt, a közvélemény-kutatások alapján. Vannak, akik azért látják ezt a Fidesz szempontjából veszélyesnek, mert ha történetesen mégis képes lenne a baloldal egységet alkotni, és a választásra összefogottan felállni a Fidesszel szemben, akkor háromosztatúvá válna a magyar politika képe, amely azt eredményezné, hogy a megosztott jobboldallal szemben egységes baloldal tudna felvonulni. Akad olyan elemző, aki azt állítja: ebben az esetben nyerhet is a baloldal; a Fideszből kiábrándult választók, azok, akik soha nem hajlandóak balra szavazni, a Jobbikhoz sereglenének. Én magam kevésbé hiszek ebben a forgatókönyvben, de azt sem ajánlanám, hogy teljesen vessük el a lehetőségét.

Akárhogy is:

2018 elejére a Jobbik ugyan felküzdötte magát a biztos második helyre, kormányváltási esélyei ennek ellenére csekélyebbek, mint voltak, mondjuk egy évvel ezelőtt.

Amiből az is következik, hogy Orbán jól kalkulált; a folyamatos támadások, akármilyen minőségűek is azok, gyengítik az ellenfelet. Pedig, liberális körökben felvetődött Vona pártjával az együttműködés lehetősége; az értelmiségiek között nem egy akadt olyan, aki lehetségesnek tartotta azt a technikai összefogást, amely lehetővé teszi a Fidesz leváltását. Pontosan abból indultak ki, hogy a Fideszről lehet tudni, mit fog tenni az újabb győzelme esetén, márpedig az tovább rombolja a demokrácia amúgy is romos hazai építményét, míg a Jobbik nem kerülhet olyan erőpozícióba, ahol megvalósíthatja korábbi önmagát. Mára ez a megközelítés eltűnőben van, a baloldali pártok oly határozottan zárkóznak el bármilyen megállapodás elől, elsősorban szavazói elvesztésétől félve, hogy ennek a realitása a minimumra csökkent. Még akkor is, ha látjuk: sem az LMP, sem a Momentum kiállása nem teljesen egyértelmű e tárgykörben; a Jobbik elutasítottsága, náluk, nem tűnik kőbe vésettnek.

Nincs kizárva, hogy a háttérben ott találjuk Simicskát, mint lehetséges tárgyalópartnert, mint olyan személyt, aki rendkívüli elszántsággal küzd Orbán Viktor eltakarításáért. Azt azonban nem tudhatjuk, hogy mi fér bele ebbe az elszántságba. Annyit érzékelhettünk, hogy vállalta Jobbikot, sőt azt is elérte nála, hogy komilfó párt színében tüntesse fel; Vona ehhez megfelelő partnernek bizonyult. De a másként cukiságnak nevezett változás, látjuk, kevés; Simicska pénze, európaivá válása, korrupcióellenessége kevés céljai megvalósításához. Mint ahogy kevés az a néhány csínytevése, amelyek vagy nyilatkozatok, vagy plakátfirkák formájában jelenik meg. Változatlanul várják tőle az atombombát, még akkor is, ha ő maga igyekezett ezt a reményt szertefoszlatni, mondván: nem kíván öngyilkos lenni.

Amiből két következtetés vonható le: vannak neki olyan papírjai, dokumentumai, amelyek terhelőek Orbánra nézve, ám publikálásukkal egyszersmind saját magára is húzza bajt, a másik következtetés ennél veszélyesebb: a nyilvánosság bevonása életveszélybe sodorhatja őt magát is. A várakozással és reménnyel teli választók azonban úgy vélik, csak taktikázik Simicska, és bizony egy-két hónapon belül előáll a farbával, amivel megrendíti Orbán Viktor hatalmát.

Fotó: 444/Simicska Lajos

Lehet, hogy így van, így lesz, én azonban inkább hajlok arra, hogy Simicska félelmét valóságosnak tekintsem. Egy-két plakátot – bocsánat a kifejezésért – összegecizni nem egyenlő azzal, ha bűncselekménnyel vádoljuk a miniszterelnököt. Ráadásul úgy, hogy annak minden eszköz, szervezet a kezében van ahhoz, hogy eliminálja az összes ellene felhozott vádat. Vagyis ha tippelnem kellene, azt mondanám: Simicska elvesztette a háborút Orbánnal szemben, a Jobbik pedig kénytelen lesz megelégedni a parlamenti középpárt szerepével. A kérdés az, hogy ha így lesz, akkor Vonáék merre mennek tovább: visszaváltanak-e szélsőjobb irányba, vagy továbbra is jobbközép felé húzódnak. De ez már nem 2017, hanem 2018 áprilisának kérdése.

Folytatjuk. Következik: A civilek háborúja

A sorozat korábbi részei:

A lázadás éve – Soros ellen

Orbán az isten, és senki más

Jelenetek a bábok életéből

Új év, új remények nélkül

Kapcsolódó cikkek

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..