Kezdőlap Címkék Jobbik

Címke: jobbik

Tájkép csata előtt

Ha Orbán Viktor lennék elégedetten csettintenék  a közvélemény- kutatók mostanság publikált adatai láttán. Bevált minden előzetes számítás és még a vírus sem volt képes “beleköpni a levesbe”. A Fidesz megerősödve az ellenzék jelentősen meggyengülve néz az elkövetkezendő majdnem két év elé, mígnem újabb országgyűlési választásokat kell tartani.

A tavaly őszi önkormányzati választások részleges, de el nem hanyagolható mértékű győzelme ellenére az ellenzék egésze siralmas állapotban van. Milyen hatalom az, ahol pénz, paripa, fegyver nélkül úgy kell békét építeni, hogy közben készülni kell a következő háborúra? Pontosan lehetett tudni, hogy az önkormányzati választások után egyre szűkülő lehetőségek mellett kellene bizonyítani az ellenzéki választók számára, hogy érdemes volt az árral szemben szavazniuk, mert jobb és élhetőbb környezetben élhetik hétköznapjaikat. Sőt, mindez önmagában még kevés a boldogsághoz: meg kell győzni az addig nem ellenzékre szavazókat is, hogy megéri őket választani.

Nézzük csak

Az ellenzék legerősebb pártja a DK csak azon az áron volt képes ezt elérni, hogy  szavazatokat tudott átkonvertálni az MSZP-től, vagyis ezzel nem nőtt az ellenzéki szavazók száma csak pártot váltott. Naponta tíz tiltakozó közlemény és átok a NEResek fejére kevésnek tűnik ahhoz, hogy befolyásukat növelni, szavazótáborukat gyarapítani tudják. Ahogy mára már igencsak elkelne egy új program is a korábban készített 360 pont helyébe. A “Mi európai magyarok” unós-untalan ismételgetése elkoptatta az igazából soha nem tisztázott tartalmat. Ráadásul a nyugati demokráciákhoz és az Egyesült Európához való tartozás nem a párt hibájából némiképpen megfakult elsősorban az Unió problémamegoldó képességének hiánya miatt.

A párt növekedésének vörös vonala még mindig Gyurcsány személye.

Ellenzéke nem csak a kormánypártok soraiban kereshető, hanem a vele szövetségre lépőkében is. A politikus pártelnök, volt miniszterelnök minden ellenséges felhang nélkül maga a politikai paradoxon. Felesége, Dobrev Klára minden olyan képességgel rendelkezik amely a modern baloldali politika hazai vezetőjévé teheti, hátterében férjével a hazai baloldali palettán felülmúlhatatlan páros lehetnek. Brüsszelben az elvi politizálás mellett megtanulhatja  a politikai kompromisszumkészség tudományát is.

Az sem ártana, ha kevésbé doktriner, mondhatni liberálisabb attitűd felé orientálódna, mert csak így lesz lehetősége a nyugdíjas szavazók pártját kibővíteni a fiatalabb korosztályokkal. 

A Jobbik lassan a néppártosodás útján hal hősi halált. Hiába, rögös az út a szélsőjobbos, erősen rasszista, néhol antiszemita imidzset demokratikus és néppárti  köntösbe öltöztetni. Simicska visszavonulása nem csak a pénzt vitte el a konyháról, de a főszakács is lelépett, látva hogy nem lesz a továbbiakban pénz minőségi alapanyagok beszerzésére.

Vona, biztos apanázzsal a háta mögött elkezdte formálni magáról a nagy Gondolkodó szobrát, csak hát mint tudjuk Auguste Rodin nem születik minden nap, és számos komoly jövőbe látó megesküszik rá Vona személyében nem jött el hozzánk az új Mester.

Igazságtalan lenne, ha nem emelnénk ki Jakab Péter pártelnök szónoki képességét, viszont azt is hozzá kell tenni, hogy tudhatjuk:

 eredményes egyszemélyi vezetéshez nem romboláson, hanem építkezésen keresztül vezet olyan út, amely egyre több szavazóban mutatkozik meg, nem pedig a közös csónakban evezők fogyatkozó számában.

A demokratikus építkezés valahogy nem a szélsőjobb világa, nehéz feladat a farkast báránybőrbe bújtatni méghozzá úgy, hogy azok a farkasokból lett bárányok balgán bólogassanak.

Lassan eldőlni látszik: nem igazán Lehet Más a Politika. Legalábbis nem úgy, ahogyan azt a párt elképzeli. Nehezen veszik tudomásul, hogy még egy zöldre festett lobogó sem elég ehhez! A politika credoja helyett egyre kevesebben hajlandók komolyan venni csupán a jelszavakat belső tartalom nélkül.

Először kellene a tartalom, ahhoz a forma és utána jöhet csak az amfora.

*(Bocsánat a fiatalabbaktól, akik nem élvezhették már azt a szállóigévé nemesült reklámot miszerint: Tartalomhoz a forma: AMFORA. Az Amfora egy szépművészeti tárgyakat forgalmazó bolthálózat volt.) Ungár Péter nagy utat tett meg a 2018-as országgyűlési választások óta, vajon számára az LMP politikai tévútja követendő, avagy megtalálja helyét egy másik párt jövőt ígérő struktúrájában?

A pártélet benjáminja, a Momentum Mozgalom választási sikerei után lassan elsajátítja azt a politikai gondolkodást  amely a jelentős pártokká válás eléréséhez elengedhetetlen. Az ellenzék baloldala árulást és ezer halált szórt fejükre amiért a joggal kedvelt Donáth Anna helyett egy politikai kaméleonként, sőt korára való tekintettel politikai pedofilként aposztrofált Körömi Attilát választották az elnökségbe. Pedig ha a balos polgár megpróbálna nem csak a mételytől félő hívőként gondolkodni, akkor rájöhetne, hogy

a Momentum csak egészséges választ adott arra a helyzetre ami a Jobbiktól most leszakadó, de a baloldalt és a Fideszt csípőből elutasító választók, vagy éppen a jelenleg pártot nem találók nagy számát próbálja akoljába begyűjteni!

Nekik van erre a legnagyobb esélyük, mert politikájuk elsődleges célja nem más, mint a Fideszt leváltani akarók legnagyobb közösségévé válni. Továbbmenve, az egyetlen közösség amit a Fidesztől leszakadó értelmiség is fel tudhat vállalni. Jó úton haladnak. A fanyalgóknak csak annyit: ha Heller Ágnesnak nem volt büdös a Vona vezetésű Jobbikra – kényszerből ugyan – de partnerként tekinteni a Fidesz leváltása érdekében, akkor a Momentum sem lehet annyira finnyás, hogy ne éljen a lehetőséggel.

A Párbeszéd az a párt, amelynek a legrosszabb, de egyetlen fennmaradást kínáló lépése volt amikor szövetségre lépett az MSZP-vel, sőt ezáltal taglétszámát tekintve túlreprezentált lett az országgyűlésben.

Mára világcsúcsot döngethet politikai befolyásával, már ha a párt tagjainak és szimpatizánsainak létszámát veszem alapul. Lassan lepereg róluk az MSZP-ről rájuk fröccsenő sár, kevés közösséget vállalnak velük, sokkal inkább beolvadnak a közös ellenzék masszájába.

Az MSZP, az egykori kormánypárt, később legnagyobb ellenzéki párt ma haláltusáját vívja. Szavazóik számát valahol a bejutási küszöb fölött mérik, de nem sokkal.  Az utóbbi években szépen lassan elveszítette infrastruktúráját és hátországát. Választói ma már igazából csak a nagy öregek és a zavarosban halászók, akik még megélnek valahogy a párt nemlétező farvízén. Pontosabban ez a farvíz ma már leginkább a Fidesz farvize. Puch László kiválásával ugyan azt hihette volna a külső szemlélő, hogy a valaha szebb napokat látott együttműködés is elveszik, de nem. Botka kiválása világossá tette, hogy alig maradt legény ezen a vidéken. Már aki képes lehet ezt a pártot  bármiféle jövőbe vezetni. Persze azt Botka sem bizonyította, hogy alkalmas lenne  a vezetésre, sőt.. Szanyi kapitány távozásával csak egy színfolt tűnt el, érték aligha. Feltörekvő nemzedék a láthatáron sincsen  miként  markáns egyéniség sem. A jelenlegi elnökkel pusztán azt lehetett elérni, hogy csónakjuk  a víz felszínén maradt, evezőjük azonban egy sem. Eltűnt az infrastruktúra, csökkent a tagság és a választók száma, szétesőben nemcsak a párt, hanem lassan annak az illúziója is, hogy ebből még valaha szín lehet a pártok palettáján.

Ha minden így marad a pártot a nem távoli jövőben
“békévé oldja az emlékezés”.

Elnökválasztás előtt áll az MSZP. Tavaly óta húzzák-halasztják a kongresszust. Haladékot adott a vírus is, mostanra azonban elodázhatatlanná vált mivel, hogy – stílusos maradjak – rendezni végre közös dolgaikat lenne munkájuk nem is kevés. Hacsak nem a nulla felé konvergálás a cél. Feltétlenül lélegeztetőgépre van szükségük. Már csak az a kérdés melyik típusú lélegeztetőre csatlakoznak: amelyik közös csatornán keresztül juttat friss levegőt a fuldoklónak, vagy külön, önálló géptől remélik az életben maradást.

A májusra tervezett tisztújító kongresszus új időpontja valamikor őszre tehető.

Nagy választék nem lehet az elnökségre aspirálók között. Egy karizma ellen beoltott  pártelnök, nyakában a színtelen szagtalan frakcióval; talán Újhelyi István jöhetne számításba, habár mint választási kampányfőnök igencsak leszerepelt, az pedig nem túl jó ajánlólevél az elnöki aspiráció szempontjából. Végezetül a mostanság nem véletlenül aktivizálódó Mesterházy Attila is bejelentkezett az elnöki székre. Mesterházy kiváló szervező és erőskezű vezető volt, igaz belőle is hiányzik a politikai éleslátás, és többször bizonyította nehezen viselne el egy Gyurcsány vezette DK-t domináns erőnek.

Ez utóbbi tulajdonsága Orbán Viktor Fideszének kapóra jöhet, merthogy arrafelé jobban szeretik az erősen fragmentált ellenzéket, mint a töredezettségmentesítettet! 

Kimondatlan érdeke  nem csak életben tartani az MSZP-t, de felerősíteni is, megakadályozva az egységes baloldali alternatívát és jelen állás szerint ezzel biztosíthatják maguknak a következő országgyűlésben akár az újabb kétharmados többséget is. 

Mostanság a Fidesz média által nagydobra vert Kórozs féle videón csámcsog minden médium, és nem is olyan furcsa módon ennek élharcosa az egyre inkább NER kompatibilissé váló ATV napestig ismételgette az MSZP újabb baklövését, hogy minden szoci szavazó pártjának megmaradása zálogaként új messiásért kiáltson. Erre szokták mondani, hogy minek nekem ellenség, ha ilyen barátaim vannak. Pedig ellenségből sem szenvednek hiányt.

Az összehangolt Fidesz támadást és Mesterházy antrée-ját  a lelkes konteó-gyártók rögtön fideszes ármánynak vagy Mesterházy árulásának vélték. Egyelőre mindenki gondol amit akar.

E sorok írójának fülébe cseng, amit Puch László a Népszavával kapcsolatban Rangos Katalinnak mondott: választhattam, vagy elfogadom a kormányzat reklámját az újságban vagy nincsen újság. Így jár a Népszavával együtt maga a párt is. Mára ott tart az MSZP, hogy a baloldal elárulása fennmaradásának egyetlen útja.
Béke poraira.

Foszlányaim

0

Milyen bizarr és hiteles a Népszavában öles cikket olvasni a Jobbik lemorzsolódásáról,  széteséséről amikor az MSZP-t öt százalékon mérik a közvéleménykutatók, és a cikk alatt hatalmas kivitelben ott virít a kormány sikerpropagandájának egyik reklámfilmje…

Persze az sem semmi, hogy Sneider Tamás szerint nem Jakab Péter a Jobbik elnöke…

Vona Gábor vlogger meg – korábbi kicsit náci Gárda- és Jobbikvezér – szinte szószékről osztja az észt.

Aztán várjunk még mi volt szép a tegnapi napban… Ja, az ATV többet boncolgatja és ekézi az MSZP videobotrányát, mint a teljes orbánmédia.

Orbánról jut eszembe, csak figyelmeztették az európai viselkedésre és fekete maszkban jelent meg a V4-ek közös sajtótájékoztatóján. Sajnos az általa terjesztett vírus korántsem koronás, viszont sokakat fertőző.

Azok a felséges kézfogások

Megvolt a százéves évforduló. Abból, ahogy a főpolgármester által kezdeményezett egy perces leállás a tömegközlekedés elrendelt leállására korlátozódott, az autók és a gyalogosok pedig nemigen zavartatták magukat, és háborítatlanul folytatták útjukat, arra következtethetünk: nem volt a budapestiek számára olyan fontos az ügy, mint azt politikusaink feltételezték.

Politikusaink számára azonban nagyon fontos volt, megtartották ünnepi ülésüket az Országházban, illetve egy kisebbségük – amellyel egyetértek – tüntetően távol maradt. Kövér és Áder elmondta a maga beszédét, az ellenzékiek fegyelmezetten végigülték, sokan közülük – ha jól láttam a képernyőn – meg is tapsolták. Miután elénekelték a Himnuszt, kibővítve a közjogi funkcióval nem rendelkező székely himnusszal, Orbán Viktor odament az ellenzéki oldalhoz, és kezet fogott a jelenlevő három ellenzéki frakcióvezetővel, Jakab Péterrel (Jobbik), Tóth Bertalannal (MSZP) és Keresztes László Lóránttal (LMP).
A főpolgármestert újságírói kérdésre válaszolva dicsérte meg kezdeményezéséért.
Lássuk be: a maga szempontjából igaza volt. Ez a három ellenzéki frakció – ha az MSZP morgott is egy kicsit, hogy nem kaphatott szót, hogy az emlékülésen csak a Fidesz két vezető politikusa beszélhetett – szépen elfogadta a rezsim ideológiai, történelemszemléleti hegemóniáját.
A Jobbik esetében ez talán magától értetődik, ők annak idején ugyanennek az ideológiának, történelemszemléletnek a jegyében alakultak meg. Az LMP a parlamentbe jutva szintén gyorsan felzárkózott emellé, s mindmáig hűségesen kitart mellette. (Akiknek nem igazán tetszik, azok a Párbeszédbe távozók között voltak.)

A magát baloldalinak és európainak hirdető MSZP-től ez már meglepőbb lenne, ha nem fordítottak volna hátat immár egy évtizede mindannak, amit a magyar és európai baloldal hagyományait követve korábban, nemcsak Medgyessy Péter és Gyurcsány Ferenc, de már Horn Gyula kormánya mögött állva is képviseltek.

Mihez is asszisztáltak biodíszletként ezek az ellenzéki képviselők? Mit is adott elő Kövér és Áder?

Beszédeikben szinte mindent visszahallottunk a múlt század húszas-harmincas éveinek nacionalista propagandájából, csak a revíziós követelések maradtak el.
  • A békeszerződés létrejöttének folyamatát úgy írta le, hogy a maradéktalanul jó magyarság a gonosz Nyugatnak lett áldozata.
  • A háború kitörésében mindenki hibás volt, csak Tisza István, a magyar miniszterelnök ellenezte egy darabig a háborút.
  • A háborút megelőző, a kiegyezést követő évtizedeket mint sikeres gazdasági fejlődést jellemezte, a korabeli Magyarország súlyos feszültségeiről nem volt szava, s fel sem merülhetett az őt hallgatóban, hogy a nemzetiségek bármiért is ne akartak volna továbbra is a magyar állam fennhatósága alatt élni.
  • Hogy a dualista korszak magyar uralkodó elitjét bármiért bárminemű felelősség terhelné, arról Áder nem látszott tudni.
Elismeréssel említette Apponyi Albert beszédét, amellyel Párizsban az antanthatalmakat a történelmi Magyarország területi integritásának fenntartásáról próbálta meggyőzni, s a Magyarországon nemzetiségként jelen levő szomszéd népeknek a magyarokhoz képesti kulturális elmaradottságára hivatkozott, amivel csak tovább gyengíthette a magyar pozíciót. Amit Áder a békeszerződés közvetlen előzményeiről mondott, az egybecsengett Kövér minapi nyilatkozatával, miszerint ha nem lett volna a baloldal árulása, másutt húzták volna meg a határokat. Károlyit tette felelőssé, amiért nem szervezett hadsereget a határok védelmére, és persze a „bolsevik tobzódást”. Mintha nem a Tanácsköztársaság Vörös Hadserege szállt volna szembe – rövid ideig sikeresen – a csehszlovákokkal és románokkal.

És mit mondott magáról a békeszerződésről, annak igazságtalanságáról?

Ungváry Krisztián történész figyelemre méltó cikkben ír arról, hogy mi az, amit indokolt fájlalni Trianonnal kapcsolatban, és mi az, amit nem.
Szerinte a terület, az erdők, az ásványkincsek elvesztése nem ok a száz év utáni fájdalomra, hiszen azok azokhoz tartoznak, akiknek az átcsatolt terület a szülőföldje, és akik többségükben nem voltak magyarok. Szerinte a fájdalom amiatt jogos, hogy a határ túloldalára került magyar lakosság az elűzetés, kiszorítás vagy beolvasztás, erőszakos asszimiláció (Ungváry kifejezésével „etnocídium”) áldozata lett.
Nos, Áder beszédében is területveszteségről, erdők, vasutak, gabonatermelő területek szerepelnek, és emellett beszél a lakosságról oly módon, hogy „[n]épessége 18 millióról 7 és fél millióra zsugorodott. Több mint három millió magyar került a határon kívülre.”

Tehát eldugta a számok közé, hogy Horvátország nélkül is hétmillió, Horvátországgal együtt kilencmillió nem magyar került át más országba, s közülük azok a románok, szlovákok, szerbek, horvátok, akiknek a korábbi magyar állam nem akart, nem tudott hazája lenni, hazára találtak.

Azzal szemléltette a békeszerződés igazságtalanságát, hogy míg Németországtól csak területének 13, népességének 4 százalékát vették el, Magyarországtól 67 illetve 60 százalékát. Ez az összehasonlítás azonban velejéig hamis, hiszen az első világháború előtti Németországban alig éltek nemzetiségek (északon dánok, keleten, a Lengyelország felosztásakor bekebelezett területen lengyelek, ugyanakkor Elzász-Lotaringiában csak a lakosság csekély kisebbsége beszélt franciául, a többség nyelve a német volt), míg Magyarország igazi soknemzetiségű állam volt, ahol a lakosság fele tartozott nemzetiségekhez. Áder előadása tehát a békeszerződésnek azt az értelmezését visszhangozta, amely már Apponyi beszédében is megjelent, és végigvonult a Horthy-korszakon.
Kövér beszéde   a parlamenti kormánytöbbség által benyújtott politikai nyilatkozattervezetet volt hivatott megindokolni mint a tervezet parlamenti vitájának indítása. Magát a tervezetet ()
néhány napja már elemeztem ezen az oldalon (Viszonylagos nemzeti többség, június 3.), nem kell rá visszatérnem. Előterjesztői beszédében Kövér is azt hangsúlyozta, hogy „a történelmi Magyarország területe kétharmadának elvesztéséhez és a magyar nemzet minden tíz tagjából háromnak – azaz a nemzet harmadának – idegen hatalmak fennhatósága alá szorításához vezettek”.

Az igazságtalanság érzékeltetésekor tehát ő is az Ungváry által helytelenített érvelést alkalmazta, és ő sem ejtett szót arról, hogy a történet szereplői között ott voltak a régi Magyarország több milliós nemzetiségei is.

Kövér beszédének központi üzenete ugyanakkor az volt, hogy sajátos módon, az Orbán-rendszer jelenlegi politikáját alátámasztandó aktualizálta Trianon általa vélt tanulságát:

száz esztendővel ezelőtt csak a magyar nemzet létét vonták kétségbe a korabeli győztesek, napjainkban pedig azok, akik kellően erőseknek és örök győzteseknek képzelik magukat, Európa valamennyi nemzetének a létét kétségbe vonják”.

Akkor a nyugati hatalmak a magyar nemzetet kívánták megsemmisíteni, most a meg nem nevezett nemzetközi, nemzetek feletti erők minden nemzetet,

mert szükségük van Európa erőforrásaira, mert pénzügyileg végzetesen el akarják adósítani, gazdaságilag maguk alá akarják gyűrni, kulturálisan és technológiailag gyarmatosítani, politikailag pedig teljesen uralni akarják Európát, és mindezen törekvésükben az európai nemzetek és az őket védeni hivatott nemzeti államok puszta léte is akadályt jelent számukra”.

Íme, így jutott el Kövér Trianontól az antiglobalizmushoz, unióellenességhez, a Fidesz által képviselt nacionalizmus új dimenziójához. Ebben pedig – és ez az orbáni politika fontos új vonása – szövetséget keresnek a visegrádiakkal kezdve azokkal az európai államokkal, amelyek készek lehetnek a közös szembeszegülésre az Európai Unió fejlődésének föderatív irányával.
Amivel Áder is, Kövér is büszkén hivalkodott (akárcsak Orbán pár nappal későbbi sátoraljaúlyhelyi beszédében), hogy a magyar nemzet megvan, fennmaradt, azzal valójában nincs mit hivalkodni.
Szamárság: a lengyelek azok, akiknek államiságát többször is megszüntették, ezzel szemben a magyar állam – a magyar etnikum kétharmadával a területén – fennmaradt, és ha egy nép önálló állammal rendelkezik és nagyobb része saját államban él, akkor nyelvének, kultúrájának, nemzeti identitásának továbbélése biztosítva van akkor is, ha más állam fennhatósága alá szorult tagjait asszimiláció sújtja.
A valódi kérdés nem a nacionalista retorikában oly sokat emlegetett „megmaradás”, hanem az, hogy miként van meg a magyar nemzet, hogy a megmaradás mikéntjére, a magyarországi magyarok életének alakulására lehetünk-e büszkék, s főleg lehetnek-e arra büszkék azok a politikusai, akik az ország fölötti hatalmat megkaparintották. Erről – az életszínvonal, a társadalmi kohézió, a kulturális felemelkedés, a táradalom egészsége állapotáról – Áder néhány, a Fidesz-kormányzás apológiáját jelentő frázisán túl egyik szónok sem beszélt.

Ekként hangzott a parlamenti díszülésen az a fideszes nacionalizmus, amelynek ünnepi kifejtéséhez ellenzéki képviselőink többsége asszisztált, és talán meg is tapsolt.

Márpedig a nacionalizmus az orbáni politika egyik – nem az egyetlen – olyan oszlopa, amely választóit idestova két és fél évtizede a Fideszhez köti. Az ellenzék ma nagyobb része úgy képzeli, hogy ha maga is kritikátlanul felvállalja az orbáni nacionalizmust, akkor semlegesítheti azt mint a választókat a Fideszhez láncoló kötőanyagot, s elérhetik, hogy a választók a jólét, a társadalmi igazságosság vagy éppen a korrupció alakulása alapján hozzák meg döntéseiket, és szembeforduljanak a fideszes hatalommal.
Tévednek: ezzel csak megerősítik, hogy Orbánnak, Ádernek, Kövérnek igaza van abban, amivel híveiket magukhoz láncolják, s nehezítik azt, hogy bárki megkérdőjelezze a Fidesz politikai hegemóniáját.

Ellenzéki üzemzavar

A Jobbik-frakció belső konfliktusai engem különösebben nem aggasztanak, nem viselem szívemen a szélsőjobboldali párt sorsát. Az, hogy Schneider Tamás helyett Balczó Zoltánnak szánja a frakcióvezetés az országgyűlési alelnöki tisztséget, nem érdekel.

Annak azonban, amiért Varga Damm Andreát mandátumának visszaadására szólítják fel, van a Jobbikon túlmutató tanulsága. Aki figyeli a parlament életét, annak észre kellett vennie, hogy Varga Damm a Jobbik egyik legaktívabb, legfelkészültebb képviselője, aki szakszerű felszólalásokkal vonja magára a figyelmünket nemcsak a plenáris üléseken, de a honvédelmi és rendészeti bizottságban is. Most azért neheztelnek rá, mert igenlő szavazatot diktált a frakciónak a T/10309. „Egyes törvényeknek a polgárok biztonságát erősítő módosításáról” című törvényjavaslat zárószavazásánál.
Pedig, ha valaki végighallgatta a törvényjavaslat általános vitáját, nem érhette meglepetés. Varga Damm volt a vitában a Jobbik vezérszónoka, és abból, amit elmondott, logikusan következett az igenlő szavazat. Utalt is arra, hogy a véleménye eltér más ellenzéki pártokétól. Ha a Jobbik vezetése utólag kifogásolja, hogy nemleges szavazást javasolt a frakciónak, magára vessen. Alighanem elmulasztották a frakcióban megvitatni, hogy mi is legyen az álláspontjuk erről a törvényjavaslatról.

Saját egykori, előbb az SZDSZ-frakcióban, majd a DK elnökségében szerzett tapasztalataimból tudom: a pártfrakciók hajlamosak arra, hogy a törvények parlamenti tárgyalását, az esetleges módosító javaslatok megfogalmazását és a szavazat meghatározását rábízzák a téma felelősére, s nem gondolják át a dolog politikai következményeit.

Így alakulhat ki olyan helyzet, mint most a Jobbikban, de megtörténhet ez más pártban is.
Nem ugyanez, mégis hasonló dolog történt néhány héttel korábban az MSZP-ben is. Meg voltam lepve, amikor Mesterházy Attila korábbi MSZP-elnök és frakcióvezető, aki most egyszerű képviselő az MSZP-ben (egyébként pedig egy évig a NATO parlamenti közgyűlésének elnöke) egy azonnali kérdésbe burkolva sajátos ajánlatot tett Orbán Viktornak a kormány és az ellenzék közötti politikai együttműködésre. Hogy én mit gondolok erről, azt leírtam ezen az oldalon.
Az, hogy a dolgon én megütköztem, az politikai magánügy. Az azonban, hogy az MSZP elnöksége nyilatkozatban határolódott el Mesterházy akciójától, merthogy párttársai is megütköztek rajta, közügy.
Itt már nem arról van szó, hogy egy-egy törvényjavaslattal kapcsolatban nem tisztázták, hogy mi a frakció álláspontja, hanem azzal kapcsolatban, hogy mit is gondolnak Orbán Viktor rendszeréről. Az MSZP-ben ezt mulasztották el tisztázni.

Lemondás vagy kizárás

A Jobbik elnöksége szerint annak vállalnia kell a hibáért a felelősséget és vonja le az ebből eredő konzekvenciát, ellenkező esetben az elnökség tesz lépéseket. 

Mint az ismeretes, kedden a Jobbik – a téma felelősének, a honvédelmi és rendvédelmi bizottság alelnökének, Varga-Damm Andreának a javaslata alapján – megszavazta az állami megfigyelőrendszerről szóló salátatörvényt. – áll a Jobbik elnökségének közleményében.

Tudjuk, hogy a parlamenti kétharmaddal rendelkező Fidesz elfogadta volna a salátatörvénybe rejtett paragrafusokat nélkülünk is, tehát a szavazataink nem befolyásolták a konkrét döntést. A Jobbik frakciója – ha megfelelően tájékoztatják a törvényjavaslat tartalmáról és megfelelően előkészítik számára azt – sohasem adta volna a nevét egy ilyen javaslat elfogadásához. A Jobbik nem egy következmények nélküli párt, ezért a frakcióelnökség felvállalta, elismerte a közvélemény előtt a hibát.

A Jobbik vezetésében ugyanakkor egy feloldhatatlan bizalmi válság alakult ki Varga-Damm Andreával szemben, és elvárjuk tőle, hogy vállaljon felelősséget az üggyel kapcsolatosan. A Jobbik összevont elnöksége felszólítja Varga-Damm Andreát, hogy 24 órán belül adja vissza a mandátumát! Amennyiben ő ennek nem tesz eleget, akkor az ellenzéki párt frakcióvezetése kezdeményezi Varga-Damm Andrea kizárását a Jobbik frakciójából.

Megfutamodás

Induljunk ki abból, hogy parlamenti rendszerben egy ellenzéki pártot annak alapján ítélünk meg, hogy hogyan szavaz a parlamentben a kormány által előterjesztett törvényjavaslatokra.

Ahol még parlament sincs, ott persze a hatalommal szemben állók, ha nem robbantásokkal és merényletekkel fejezik ki szembenállásukat a rendszerrel, nem marad számukra más lehetőség, mint a szavak, beszédek, tüntetések. Ahol viszont van parlament, és a kormány a fontosabb döntéseit a parlamenttel hagyatja jóvá, ott a parlamenti szavazás az ellenzéki vélemény kifejezésének legfontosabb módja.
Azért kellett ezt előre bocsátanom, mert tegnap egy parlamenti szavazáson háborodtam fel. Orbán januári sajtótájékoztatóján tett nyilatkozatát, miszerint a fogvatartottaknak megítélt kártérítéseket ne fizessék ki, az igazságügyminiszter törvényjavaslattá transzponálta. A múlt héten került az Országgyűlés plenáris ülése elé „A börtönzsúfoltsági kártalanításokkal kapcsolatos visszaélések megszüntetése érdekében szükséges haladéktalan intézkedésekről” című törvényjavaslat, s tegnap délelőtt már szavaztak is róla. Eddig nincs a dologban semmi meglepő.
A törvényjavaslat – most már törvény – elrendeli a bíróság által megítélt kártérítések kifizetésének felfüggesztését addig, amíg egy új törvény majd újra szabályozza azt.

(Eszerint az új törvény visszamenőleges hatályú lesz, hiszen egyébként miért kellene a korábban megítélt kártérítések kifizetését megakadályozni?)

Más érdemi rendelkezést az elfogadott törvény nem is tartalmaz, hiszen azt, hogy az országgyűlési többség felszólítja a kormányt, hogy dolgozzon ki új szabályozást és szeptemberre szüntesse meg a túlzsúfoltságot a börtönökben, nem tekinthetjük érdemi rendelkezésnek, az ilyen felszólítás nem törvénybe, hanem országgyűlési határozatba való.
Olyan párt a magyar Országgyűlésben, amelynek jelent még valamit a jogállam, amelynek jelentenek még valamit az egyetemes emberi jogok, amelyek természetesen a fogvatartottakra is kiterjednek, erre a törvényjavaslatra nyilvánvalóan csak határozott nemmel szavazhatott.
Az igazat megvallva, nem volt kétségem afelől, hogy az ellenzék demokratikus pártjai, kiváltképp saját pártom, a DK ezt teszi. Legnagyobb meglepetésemre a DK, az MSZP és a Párbeszéd jelen levő képviselői nem nyomtak gombot a szavazásnál. Este értesültem csak az indoklásról: ez a törvény egy „médiahekk”, egy parlamenti színjáték, és ebben nem vesznek részt, ezért nem szavaztak.

Nem, kedves képviselők, ez a törvény nem médiahekk, nem parlamenti színjáték, hanem durva jogfosztás.

Megfosztja a fogvatartottakat attól, hogy megkapják a nekik megítélt kártérítést, illetve ezáltal megfosztja a fogvatartottakat attól, hogy jogaik legyenek, azok védelmében ügyvédek segítségével pert indítsanak és a független bíróság ítélete alapján kártérítést kapjanak. A fideszes többség sokszor fosztott meg embereket jogaiktól 2010 óta, a magánnyugdíj-pénztári megtakarításhoz való jogtól és az alkotmánybírósághoz való fordulás jogától kezdve a dohányárusítás és a szerencsejáték-üzemeltetés jogán és a nyolc órás munkanappal, negyven órás munkahéttel összhangban a pihenés jogán át egészen most a szegregációmentes oktatás jogáig és a jogérvényesítés lehetőségéig a börtönviszonyok okán.

Aki a jogállam és az egyetemes emberi jogok talaján áll, az az ilyen esetekben tiltakozik, civil emberként az utcán, parlamenti képviselőként pedig úgy, hogy felszólal és nemmel szavaz.

Persze, könnyebb a magánnyugdíj-pénztári megtakarítások konfiskálása vagy a rabszolgatörvény ellen tiltakozni és szavazni, hiszen az ilyen esetekben középosztályhoz sorolt „rendes” emberek jogainak elvételéről van szó, mint cigánygyerekek vagy különösen fogvatartottak jogfosztása ellen. A jogállam azonban őket is védi. Mégis, például egy MSZP-s képviselő felszólalását azzal kezdte az Országgyűlés plenáris ülésén, hogy „megértjük az emberek felháborodását” a fogvatartottaknak szóló kártérítések miatt. Ez a kulcs képviselőink viselkedéséhez: úgy gondolják, hogy a kártérítések kifizetésének felfüggesztése népszerű, nem hozna szavazatokat, ha ellene szavaznának, ezért inkább nem szavaznak sehogy. Ezt nevezzük a magyar nyelvben politikai gyávaságnak. Az MSZP-től ezt megszoktuk, a DK-nál azonban új jelenség. A Fidesszel nincs alku, hirdetik büszkén a DK politikusai. És megfutamodás a Fidesz elől van? Merthogy ez a szavazás, pontosabban nem szavazás megfutamodás.
Még jó, hogy a nemmel szavazó Szabó Szabolcs és Szél Bernadett megmentette a demokraták becsületét.
*
A Jobbik legalább hű maradt önmagához: igennel szavazott, vagyis együtt szavazott a Fidesszel. Elvégre a Jobbik számára ugyanúgy nem jelentenek semmit az emberi jogok, mint a Fidesz számára. Ifjú elnöke az ATV-ben ugyanazt mondta, mint a Fidesz a parlamenti vitában: a bűnözőknek börtön jár, nem jutalom. Más szóval: a fogvatartottaknak nincsenek jogaik. A Jobbik a Fidesz mellett áll ebben is, mint a menekültügyben, a hajléktalan-ügyben, ezért is szavazta meg 2018 nyarán a hetedik alaptörvény-módosítást, együtt a Fidesszel.
Tényleg választási szövetséget kell kötni a Jobbikkal?

Nagyon nyert az ellenzék Dunaújvárosban

Nem indított jelöltet a Fidesz, és nagyon ki is kapott Dunaújvárosban az általa támogatott független jelölt. A teljes ellenzéket maga mögött tudó jobbikos Kálló Gergely 56-37 százalékkal áll nyerésre az időközi parlamenti választáson.

Alacsony részvétel mellett zajlott az időközi parlamenti képviselői választáson Dunaújváros 4. egyéni választókerületében. A szavazatok csaknem teljes feldolgozottságán a Jobbik jelöltje, a teljes ellenzéki (DK, LMP, MSZP, Momentum, Párbeszéd) támogatást élvező Kálló Gergely 56,29 százalékkal már nyertes a független, a Fideszt maga mögött tudó Molnár Tibor (37,72) előtt. Molnár a térségbeli Iváncsa polgármestere.

A 2018-as országgyűlési választáson a jobbikos Pintér Tamás nyert, de a tavaly októberi önkormányzati választáson polgármesterré választották. Emiatt időközi választást kellett tartani. Most a teljes ellenzék egy jelölt mögé állt be, aki ezen a választáson is jobbikos lett. Kálló Gergely korábban Pintér közvetlen munkatársa volt. A Fidesz most már nem is állított saját jelöltet.

Fiúk, ezt a demokrataságot még tanulni kell – 2019. június

“Jakab Pétert jelöli a Jobbik elnöksége a frakció élére… A Jobbik megértette, mit üzentek az otthon maradt támogatói: megújulásra van szükség… Nevéhez fűződik az országon belüli béregyenlőtlenségekkel, valamint az ukrán és ázsiai migránsmunkások tömeges betelepítésével szembeni küzdelem is…”

Migránsmunkások… küzdtök ellenük. Értem. Ide ne jöjjön semmilyen migránsmunkás,mert a végén még betöltik azokat az állásokat melyekre nem találnak munkaerőt, vagy ha találnak is  ezek a fránya kapitalisták képesek olyan munkavállalókat keresni, akik megfelelő minőségben és még a hazai bérszínvonalnál is olcsóbban elvégzik a feladatot! Hallatlan.

Az ugye teljesen más, hogy hatszázezer magyar migránsmunkás szerte Európában “elveszi” az uniós országok be nem töltött állásait akár fél vagy kétharmad munkabérért… protekcionista egy népség ez az Európa… mit nem képzelnek ezek, bennünket a Szíriuszról  jötteket nem lehet csak úgy… Rohadt rasszisták.

De majd jön Jakab Péter, aki megértette mit üzentek az otthon maradók és felveszi a küzdelmet ezekkel a betolakodó népségekkel. Hát mit gondolnak ezek?

Tényleg, mit gondolnak?

Szobrok példája

Nem arról beszélünk, ami elválaszt, hanem arról, ami összeköt, mondogatják nap mint nap az ellenzéki politikusok. Legutóbb Jakab Péternek a Narancsnak adott interjújában olvastam ezt. Most viszont a baloldalon többen vetik fel, hogy vissza kellene tenni a helyére Lukács György szobrát. Én is írtam ezt ezen az oldalon. Karácsony Gergely egyelőre annyit mondott az ügyben, hogy meg kellene fontolni Szent István szobrának felállítását a Lukács-szobor helyére a Szent István parkba.

A Jobbik, amely a Lukács-szobor eltávolítását és a helyére újabb Szent István-szobor felállítását az előző közgyűlésben kezdeményezte (és megkapta hozzá a fideszes többség támogatását) máris tiltakozik. Bencsik János országgyűlési képviselő, a Jobbik budapesti elnöke arra hivatkozott, hogy Karácsony győzelmében szerepe volt a jobbikos választóknak is, akik számára Lukács a Tanácsköztársaság idején játszott szerepe miatt elfogadhatatlan.

Vajon hogyan oldódik meg ez a konfliktus?

Amikor a Jobbik a szobor eltávolítását kezdeményezte, és számított a Fidesz támogatására, nem foglalkozott azzal, hogy ez a szobor a baloldali és liberális választók számára fontos.

Amikor én is felvetettem a Lukács-szobor ügyét, hozzátettem Károlyi Mihály szobrát is. Arról, hogy legyen-e a Kossuth Lajos téren, a „nemzet főterén” újra szobra Tisza Istvánnak, lehetett volna vitatkozni, de Orbán és Kövér döntött, és ott állnak. Pedig egyikük értékelésében sincs olyan konszenzus, mint a Kossuth téren látható Rákóczi és Kossuth értékelésében. Károlyi Kossuth téri szobrát először a Jobbik támadta meg, mi kiálltunk mellette, azután Orbán és Kövér eldöntötte, hogy elviszik. Azt gondolom, hogy egyértelműen indokolt, hogy az 1918-as polgári forradalom vezetőjének, az ország első köztársasági elnökének szobra álljon Budapesten, az őszirózsás forradalom városában.

A Jobbiknak meg nyilván ez is elfogadhatatlan, ők róla is, mint Lukácsról, ugyanazt gondolják, mint a Fidesz.

A szobrok példája – és nyilván idetartozik a Szabadság téri „megszállási emlékmű” ügye is – arra figyelmeztet: nem mindig könnyű csak arról beszélni, ami összeköt, s figyelmen kívül hagyni, ami elválaszt. A szobrok példája a szimbolikus politizálás körébe tartozik, és amíg csak önkormányzatokban kell közösen kormányozni, ez talán megoldható valahogy. De ha egyszer országos szinten merül fel az együttműködés kérdése, mindjárt más lesz a helyzet. Országos szinten külpolitika is van, szomszédságpolitika is van, oktatáspolitika is van, kisebbségpolitika is van, gazdaságpolitika is van, és azokban mély árkok választják el az idei önkormányzati kampányban sikeresen együttműködő politikai erőket. Amit az önkormányzati választáson sikerrel alkalmazott az ellenzék, az aligha vihető át az országgyűlési választásra.

Egyelőre nem lesz elnökváltás a Jobbikban

A Jobbik választmánya lefújta a tíz nap múlva tervezett  tisztújítást, emiatt elmarad az elnöki poszton a csere is. Jakab Péter, ennek egyedüli várományosa elfogadta a döntést.

Elfogadom a Jobbik országos választmányának döntését, nem leszek a párt elnöke – írta a Facebookon Jakab Péter. Ő a párt parlamenti frakciójának vezetője, és eddig egyedüli pályázó a pártelnöki tisztségre, miután Sneider Tamás októberben közölte: nem áll sorompóba a posztért.

A tisztújító kongresszus november 9-én lett volna. A választmány azonban úgy döntött kedden, hogy jövőre tartja meg ezt. Jakab tájékoztatása szerint a küldöttek nem támogatták az újonnan megválasztandó Országos Elnökség mandátumának két és félévre hosszabbítását, hogy az a 2022-es országgyűlési választások után járjon le. Mivel Jakab Péter elnökjelölt a jelöltség elvállalását előzetesen ehhez az alapszabály-módosításhoz kötötte, így ígéretét betartva visszalépett az elnökjelöltségtől.

Az Országos Választmány ezért jelentős többséggel felkérte az Országos Elnökséget, hogy vonja vissza a tisztújító kongresszus kiírását és töltse ki az eredeti, 2020 májusáig szóló mandátumát. Az Országos Elnökség a Választmány kérését elfogadta, így a Jobbik jövő év tavaszán tartja meg rendes tisztújító kongresszusát.

Egyelőre ennyi tudható. Az se világos, hogy véletlen egybeesés-e, hogy ugyancsak kedden jelentette be Vona Gábor, az előző pártelnök, hogy kilép a pártból. A jelenlegi vezetés a május végi európai parlamenti választás számukra kedvezőtlen eredménye láttán (egyetlen képviselőt se sikerült kijuttatni) jelentette be lemondását.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK