Európa csak akkor léphet egy súlycsoportba az Egyesült Államokkal és Kínával, ha mer radikálisan nagyban gondolkodni: Alexander Stubb finn elnök szerint egy 40 tagú, többgyűrűs EU – benne Nagy-Britanniával, Kanadával, Törökországgal és az északi államokkal – adhat valódi stratégiai autonómiát, mélyebb tőkepiacot és ütőképes védelmi-ipari hátteret. A vízió csábító, de csak intézményi reformmal, közös finanszírozással és politikai bátorsággal kerülheti el, hogy grandiózus terv maradjon egy zsugorodó kontinensen.
Stubb nagy ugrása: Kanada, Nagy-Britannia, Törökország és Észak-Európa bevonásával születhet meg az európai szuperhatalom Ha Európa valóban egyenrangú akar lenni az Egyesült Államokkal és Kínával, akkor a méret, a közös piac és a geopolitikai tömeg nem látványterv, hanem működési feltétel – állítja Alexander Stubb finn köztársasági elnök. A helsinki energiafórumon vázolt javaslata ennek megfelelően radikális: legalább 40 tagállamra kellene bővíteni az Európai Uniót, visszahozva Nagy-Britanniát, és bevonva Kanadát, Törökországot, Norvégiát, sőt akár Izlandot is.
Az üzenet világos: a stratégiai autonómia, a versenyképes gazdasági–védelmi blokk és a globális érdekérvényesítés csak nagyobb súllyal képzelhető el.
A gondolat illeszkedik a müncheni biztonságpolitikai konferencián felvázolt német vízióhoz, amely „európai szuperhatalmat” hirdetett – közös védelmi iparral, közös finanszírozással és közös, gyorsabb döntéshozatallal. A realitás józan: az EU két évtizedes átlagos növekedése évi körülbelül 1 százalék volt, miközben az USA 2, Kína 5 százalék körül teljesített. Ha Európa nem skáláz, lemarad – a hadiipartól a digitális gazdaságig, az energiától a kritikus nyersanyagokig.
Stubb „nagy bővítése” több irányból is érvelhető. Politikai és biztonsági szempontból az ukrajnai háború és az amerikai politika kiszámíthatatlansága felértékeli az európai önálló kapacitásokat: a NATO marad a gerinc, de az EU-nak önállóan is mozgásképesebbnek kell lennie. Piaci és tőkepiaci oldalról egy 40 tagú EU – benne Nagy-Britanniával és Kanadával – mélyebb, likvidebb tőkepiacokat és nagyobb innovációs ökoszisztémát kínálna, miközben az ellátási láncokat (energia, nyersanyagok, védelmi inputok) is jobban lehetne diverzifikálni. Geostratégiailag Törökország bevonása keleti peremstabilitást, Norvégia és Izland részvétele északi energiabiztonsági és sarkvidéki jelenlétet erősítene.
A brit visszatérés nemcsak gazdasági, hanem politikai minőségváltás lenne: a Brexit mérlege gazdaságilag negatív, a britek által remélt amerikai „csodamegállapodás” pedig elmaradt.
Stubb provokatív ötlete Kanadáról – az EU 28. tagjaként – jogilag távoli, politikailag mégis beszédes: a közepes hatalmaknak újfajta, transzatlanti–európai együttműködésben kell összeállniuk, hogy kiegyensúlyozzák a szuperhatalmakat. Mark Carney kanadai miniszterelnök davosi érvelése – a „middle power” koalíciók szükségessége – erre rímel: a cél nem formális tagság holnap reggel, hanem stratégiai integráció a kritikus területeken.
A valóság azonban kemény akadályokat állít.
A politikai akarat és a közvélemény több nagy fővárosban szkeptikus a mélyebb integrációval és a közös adósságvállalással szemben; Törökország csatlakozása évek óta aknamező a jogállamisági aggályok, a ciprusi kérdés és az ankarai külpolitikai szólóakciók miatt; a brit visszatérés identitáspolitikai sebeket tépne fel, és csak egy rugalmas, többgyűrűs uniós architektúrában képzelhető el.
Intézményi szinten a 27 tag is gyakran vétófalba ütközik kül- és adóügyekben; 40 tag mellett reform – a minősített többség kiterjesztése, a „belső mag–külső gyűrűk” modellje – nélkül bénultság fenyeget. A finanszírozás a harmadik nagy kockázat: közös védelmi és ipari ugrás csak valós pénzzel megy. Mario Draghi javaslata – tartós közös uniós hitelfelvétel – nélkül nincs skálázás, miközben a tagállami költségvetések tele vannak hiányokkal, és a „ki fizeti?” kérdés minden kormány számára belpolitikai villámhárító.
A csatlakozási frontokon közben mozgás látszik. Ukrajna és Moldova a háború és az orosz fenyegetés miatt gyorsítaná az integrációt; a Nyugat-Balkánról Albánia és Montenegró készen áll, míg Szerbia oroszbarát külpolitikája és belső elnyomása gyenge ajánlólevél. Északon a norvég közvélemény elmozdult: az energiakonjunktúra ellenére felmerül, hogy az EU-tagság biztonsági értéke nagyobb, mint korábban; Izland népszavazást tart a csatlakozásról. Nyugaton London új számvetést készít: a Brexit gazdasági ára és a megígért különalkuk hiánya közelebb vihet a „rugalmas visszatérés” gondolatához – ha az EU kínál egy differenciált, többkörös modellcsomagot.
Magyarország számára a bővítés és a mélyítés egyszerre kínál esélyt és tesztet.
A régió befolyása nem a vétók számából, hanem a kiszámítható együttműködésből, a közös védelmi-ipari projektekben való érdemi részvételből és a jogállami–átláthatósági standardok vállalásából fakad. Ukrajna támogatása biztonsági puffer; a Nyugat-Balkán integrációja stabilitáspolitika; a finanszírozás közös alapjaihoz való hozzájárulás pedig a belső piac mélységének ellenértéke. A „nagy Európa” víziója végső soron stresszteszt az uniós önképre: képes-e a közösség rugalmas, többgyűrűs architektúrára, közös finanszírozásra és gyorsabb döntéshozatalra? Ha igen, a 40 tagú Európa nem abszurdum, hanem stratégiai válasz a 21. századra. Ha nem, marad a zsugorodó versenyképesség és a geopolitikai peremlét.
A helyzet nem kedvez a félmegoldásoknak: nagyban gondolkodni ma nem retorikai luxus, hanem túlélési stratégia.
