LEHET-E PÁRTPOLITIKA A NEMZETI KÉRDÉSBEN?

0
759
Facebook

A Fidesz 2010-es hatalomra jutásakor, a letelepedés nélküli kettős állampolgárság bevezetésével egyidejűleg nyilvánította június 4-ét, a trianoni békeszerződés aláírásának évfordulóját „a nemzeti összetartozás napjává”.

Politikájának egyik központi kérdésévé tette a békeszerződés megbélyegzését, magyarul a határok legitimitásának elutasítását, a kettős állampolgársággal, a határon túli magyar szervezeteknek a Fidesz kliensévé tételével egyfajta, a mai nemzetközi realitásokhoz igazított revíziós politikát folytat: ha a területi revízióra nincs lehetőség, arról legfeljebb ábrándozni lehet, politikai cselekvése a „lakossági revízióra”, a kisebbségben élő magyarságnak a magyar államhoz kötésére irányul. A június 4-i megemlékezések évről-évre ezt fejezik ki.

Molnár Zsolt, az MSZP pártigazgatója, „erős embere”, aki rendszeresen emlékeztet bennünket arra, hogy az MSZP 2010 óta magáévá teszi a Fidesz nacionalista politikáját. Ezért is vállalhatta el a „Nemzeti Összetartozás Bizottságának” alelnökségét.

Idén oly módon vett részt a „nemzeti összetartozás napjának” megünneplésében, hogy temetőben, 1848-49-es hősök sírjai között tartott sajtótájékoztatót, amivel a polgári forradalommal és szabadságharccal emelte egy szintre azt a revíziós politikát, amely a Horthy-korszak örökségeként van jelen az Orbán-rendszer politikájában.

Molnár – akárcsak Orbán – nem is tud elképzelni másfajta magyar politikát, és azért neheztel a Fideszre, amiért az önmagának vindikálja az autentikus nacionalizmust, és kizárja abból a baloldalt. Azt állítja:

„A leghatározottabban elutasítunk mindenkit, aki pártpolitikát csinál a nemzeti kérdésből.”

Rosszul teszi. A nemzeti kérdés kezelése bizony pártpolitikai kérdés a világ sok-sok országában. Vannak nacionalista pártok, és vannak olyanok, amelyek elutasítják a nacionalizmust. Mondjuk Szerbiában korábban Milošević, ma Vučić képviselte illetve képviseli a nacionalista politikát, míg korábban Đindić egy nyugatos irányt. Szlovákiában Mečiar illetve Fico áll a nacionalista oldalon, Dzurinda illetve ma Čaputová képviseli a nyugatos, européer irányt.

Orbán és pártja a legrosszabb magyar nacionalizmus hagyományait viszi tovább, és a mai parlamenti politikában a DK és a Momentum állnak szemben vele. Hogyne lenne pártpolitikai kérdés a nemzeti kérdés kezelése. Így van ez sok nyugati országban is: Trump újfajta amerikai nacionalizmust képvisel, Biden és számos elődje egy, a világra nyitott, együttműködő politikát.

Franciaországban a két utóbbi elnökválasztáson Macron a LePen által képviselt nacionalizmussal szemben hirdetett antinacionalista alternatívát, és többek között ezért állt mellé a jobbközép és balközép pártok számos híve a második fordulóban.

Izraelben is a nemzeti kérdés megközelítésében van az egyik legfontosabb különbség a különböző pártok között.

Ami pedig számunkra a legfontosabb példa: Németországban – akkor még a Német Szövetségi Köztársaságban – a Willy Brandt vezette szociáldemokrata-liberális kormánykoalíció hajtott végre fordulatot a nemzeti kérdésben, amikor új keleti politikájával megbékélést hirdetett Lengyelországgal, Csehszlovákiával és a Szovjetunióval, véglegesnek fogadva el az Odera-Neisse határt, szemben a CDU-CSU-val, amely később azután maga is elfogadta az új keleti politika következményeit.

Talán ennyi is elég annak belátásához, hogy a nemzeti kérdés megközelítésének mikéntje gyakran fontos pártpolitikai kérdés. Ne csodálkozzunk, hogy amióta van Magyarországon pártpolitika, ennek a nemzeti kérdés megközelítésének mikéntje az egyik fontos kérdése.

Magyarországon a rendszerváltást követően egy rövid ideig úgy tűnhetett, hogy nem lesznek konfliktusok a nemzeti kérdésben a parlamenti pártok között. Amikor Antall József kormánya létrehozta az alapszerződést Ukrajnával, azt támogatta az Antall-kormány ellenzéke: az SZDSZ, az MSZP és a Fidesz is. Mégsem így történt: az MDF Csurka István vezette belső ellenzéke az alapszerződés ratifikációja ellen szavazott. Amikor azután a Horn-kormány Szlovákiával és Romániával is megkötötte az alapszerződést, azt már a Fidesz vezette ellenzék elutasította.

Minthogy az alapszerződésekben Magyarország elérte a magyar kisebbségek jogainak elismerését a szomszédos országok által, s „cserébe” csak a határok elismerését ismételte meg, azok alapszerződések elutasítása a békeszerződések elismerésének megkérdőjelezését jelentette. Amikor a Fidesz 1998-ban kormányt alakított, a kisebbségben élő magyarok jogállásáról szóló státustörvénnyel elindította a „lakossági revíziót”, amely azután a letelepedés nélküli kettős állampolgárság népszavazási követelésével, majd 2010-es megvalósításával teljesedett ki. A népszavazás idején még világos volt a diametrális különbség az akkori kormánypártoknak illetve az akkori ellenzéki pártoknak a nemzeti kérdésben képviselt álláspontja között, ami teljesen normális jelenség.

Az MSZP 2010 után, mindenekelőtt az állampolgársági törvény megszavazásával (aminek előzménye 2001-ben a státusztörvény megszavazása volt) maga is átállt a Fidesz oldalára.

Amikor Molnár Zsolt úgy tesz, mintha nálunk nem lenne természetes dolog a pártok álláspontjának eltérése a nemzeti kérdésben, az MSZP átállását leplezi, vagyis azt, hogy ő és pártja elárulta a nemzetközi baloldal hagyományos szembenállását a nacionalizmussal.

Közben azzal, hogy pártját „patrióta szociáldemokrataként” különbözteti meg a rivális baloldali párttól, a DK-tól, maga is pártpolitikát csinál a nemzeti kérdésből.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .