Kezdőlap Címkék Orbán

Címke: orbán

Miért adjuk Hadházyéknak a nemzeti konzultációs kérdőívünket?

Önkényuralmi rendszerben élünk. Ezt még a parlamenti ellenzék számos neves politikusa sem látja be.

Az LMP társaelnöke, Keresztes László Lóránt rendszeresen önérzetesen elutasítja azt a vélekedést, amely diktatúrának minősíti az Orbán-rendszert, akárcsak annak idején elődje, Schiffer András. Az MSZP politikusaitól időnként még mindig elhangzik a „jobboldali demokraták” illetve „baloldali demokraták” jellemzés a Fideszre illetve önmagukra. Hiller István egy interjúban elmondta, hogy időnként elbeszélget Orbán Viktorral az ország nagy problémáiról, Mesterházy Attila pedig azonnali kérdésben javasolta kormány és ellenzék közös bizottságának létrehozását hasonló célra. Ezek az MSZP-sek még mindig úgy viselkednek, mintha ma Magyarországon demokratikus kormánnyal állna szemben demokratikus ellenzék. Azok az újságírók, politikai elemzők, akik a politikában tapasztalt „szekértáborokról” beszélnek, szintén nem látják: nem szekértáborok állnak szemben egymással, hanem egy önkényuralmi rendszer működtetői és azok, akik az önkényuralmat elszenvedik.

Ahhoz, hogy ezt az önkényuralmat valaha is meg lehessen dönteni, mindenekelőtt meg kell győzni a közéleti szereplőket, a politikusokat, majd a választók mind nagyobb részét, hogy amivel küszködünk, az nem egyszerűen egy nekünk nem tetsző kormány, hanem egy embertelen önkényuralom.

Amikor a parlamenti ellenzék pártjai tisztségeket vállalnak Orbán parlamentjében, amikor egy ellenzéki képviselő azzal zárja interpellációját, hogy „várom megtisztelő válaszát”, és folytathatnám azokat a parlamenti szófordulatokat, amelyek azt fejezik ki, hogy demokratikus parlamentben tevékenykedünk, mindig azt a benyomást erősítik a közvéleményben, hogy demokráciában élünk, annak parlamentjében tevékenykedünk.
Hosszú ideje mondják sokan, hogy az ellenzék ne is üljön be az önkényuralom parlamentjébe, aminek persze az lenne a velejárója, hogy el sem indul a választásokon. Én nem ezt tartom az egyetlen megoldásnak, lehetne az Országgyűlésben is másképpen viselkedni, mint jelenleg az ellenzéki pártok teszik. Az azonban bizonyos, hogy mind a parlamentben, mind a parlamenten kívül a politizálás olyan formáira van szükség, amelyek azt érzékeltetik, hogy a Fideszt nem demokratikus kormányzati hatalomnak, hanem önkényuralom működtetőjének tekintjük.
Hadházy Ákos akciói mind a parlamentben – amikor táblákat tart magasba, amelyeken megbélyegzi Orbánt – mind pedig a parlamenten kívül, amikor összegyűjt 680 ezer aláírást az Európai Ügyészséghez való csatlakozásért, vagy amikor az MTVA ellen szervez akciókat, ezt a célt, a rendszer önkényuralmi jellegének bemutatását, érzékeltetését szolgálják.

Ugyanezt a célt szolgálja a nemzeti konzultációs kérdőívek begyűjtése is.

A „nemzeti konzultáció” az önkényuralmi rendszerre jellemző akció, a politikai manipuláció eszköze.

A nemzeti konzultációkon feltett kérdések a kormány véleményét oktrojálják a válaszadókra, s a felnőtt lakosság negyedét-ötödét sem elérő válaszadók igenlő válaszait össznépi támogatásként állítják be.
A kormánnyal szemben állók rendszerint eldobják az íveket, amivel megkönnyítik ezt a manipulációt. Csak azzal tudjuk kifejezésre juttatni, hogy elutasítjuk a kormány politikáját és a politikai manipulációt, ha összegyűjtjük az íveket, és bemutatjuk azokat a nyilvánosságnak. Az első nemzeti konzultációk idején még kitelepüléseken gyűjtöttük az íveket, azután belefáradtunk, hiszen nem érzékeltük ennek közvetlen hasznosságát. Igaza van Hadházynak, amikor visszatér ehhez az ellenzéki hagyományhoz.

Talán még emlékszünk az ellenállás kifejezésre.

Demokráciában ellenállásra nincs szükség: az ellenzék dolga a bírálat és az alternatíva állítása. Ennek alkalmas kifejezése a parlamenti beszéd és nemmel szavazás.
Önkényuralommal szemben azonban az ellenállás az adekvát fellépés. A DK hőskorában a rendszerrel szembeni ellenállás olyan formáihoz nyúlt, mint a vezetők Kossuth téri éhségsztrájkja, a parlament épülete körüli élőlánc. Az ellenállás eszköze a tömegtüntetés, amilyen például az internetadó vagy a CEU elüldözése elleni nagy tüntetés volt, és a 2018-as választási vereség utáni két nagy tüntetés, vagy a képviselők benyomulása az MTVA épületébe.

A nemzeti konzultációs ívek begyűjtése is ellenállási forma: a rendszer jellegzetes manipulációs akciójának demonstratív elutasítása.

Aki szemben áll az Orbán-rendszerrel, annak el kell juttatnia konzultációs kérdőívét Hadházyékhoz.

Kamuzás mesterfokon, avagy a nagy fideszes barbatrükk

Sokáig nem értettem, de tényleg úgy van, hogy a fideszesek tökéletesen elhiszik magukról: nyugodtan bármilyen ordító önellentmondásba is kerülhetnek saját magukkal (erre alább hozok két egyszerű példát) és hazudhatnak bármilyen orbitálisat (Mészáros Lőrinc tényleg egy üzleti zseni, vagy hogy Soros György egyszemélyben felzabálja a hős magyar hazát), mert úgy sem lesz következménye – Így kezdi Ujhelyi István EP parlamenti képviselő nyílt levelét.

Tényleg elhiszik, hogy bármit megúszhatnak, mert a mögöttük álló tömegek úgyis mindent bevesznek, és úgysem kérdeznek vissza. És még ha ez úgy tűnik, hogy részben így is van, én azért pár világos példával csak megpróbálok megint rámutatni: tisztelt magyar választók, Önöket totál hülyére veszik ezek a politikai szélhámosok!

Azt pontosan tudjuk, hogy Orbán Viktor miniszterelnök egyik illiberális szövetségese és „harcostársa”, mi több „példaképe” a korábbi olasz belügyér, Matteo Salvini. Személyét a fideszes-szélsőjobbos szubkultúrában popsztárokéhoz hasonló rajongás övezi, tulajdonképpen bármit tehet és mondhat, a Fidesz-támogatók kétkézzel dobálják rá a lájkokat. Főleg, ha a menekültkérdést és az illegális migrációt tudatosan összemosva az Európai Unió ellen szónokol.

Azt azonban valahogy ugyanez a kör hajlamos figyelmen kívül hagyni, hogy éppen

Salviniék azok – és ebben a jelenlegi olasz kormány is ugyanazon a platformon van -, akik teljes erővel támogatják a kötelező elosztási kvótát. Vagyis azt a mechanizmust, ami ellen a Fidesz tűzzel-vassal tiltakozik;

bármit képesek leszavazni, amelyben akár csak említésszerűen is szerepel ez a kifejezés. Még egyszer tehát: a Fidesz egy olyan EU-ellenes politikai kalandort tart példaképének és hősének, aki épp a Fidesz szerint a magyar nemzethalállal egyenlő szolidaritási mechanizmust erőlteti az Uniónál. Ez ám a barbatrükk!

De lépjünk eggyel tovább: ezekben a hetekben fontos vita zajlik az európai színtéren, elsősorban a következő hétéves uniós költségvetés kereteiről és a tagországoknak jutó forrásokról, valamint a koronavírus miatti helyreállítási csomag prioritásairól. Utóbbi kapcsán az Európai Bizottság nem a hagyományosnak tekinthető elosztási kulcsokat alkalmazná, hanem szolidaritási szempontokat is figyelembe vettek, vagyis leegyszerűsítve: amelyik tagállamot jobban megviselte a járvány, oda több segítő forrást juttatnának.

A Fidesz ki is kelt már magából, sokatlátott delegációvezetőjük izmos szavakkal kordonozta körbe a brüsszeli döntéshozókat, mondván: „egy ország jobb teljesítményét nem lehet azzal büntetni, hogy kevesebb forráshoz jut, míg a rosszabbul teljesítő ország jutalmul többet kap”. Hiába, a Fidesz mindig is sajátosan értelmezte a közösségi szolidaritást, de nem is ez az érdekes. Hanem, ahogy Deutsch Tamást a főnöke – véletlenül vagy tudatosan, de – később simán otthagyta a kommunikációs sztráda autópálya-pihenőjében.

Orbán Viktor ugyanis nemrég közleményben tudatta: telefonon üzent Salvini barátjának, hogy „Magyarország és a V4 támogatja az EU Olaszország megsegítését célzó terveit”.

Mégiscsak van szolidaritás, csak „okosba”.

Apró finomságok ezek és nyilván a diplomáciai játékokba, a tárgyalási technikákba, a politikai kártyajátékba sok minden belefér. Ráadásul maga Orbán mondta egyszer, hogy nem arra kell figyelni, hogy mit mond. Tartok attól, hogy a kormány nemcsak a hazai közvélemény, de az uniós partnerek előtt is eltagadja a magyar társadalom valós helyzetét.

Paradicsomi állapotokat hazudik, aztán meg csodálkozik, hogy nem kapunk annyit az uniós gyorssegélyből, mint a valós helyzetüket felvállaló és bemutató déli országok.

Mindezt csak azért hozom fel ismét Önöknek, hogy ennek megfelelően figyeljék és fogadják a narancs-elit minden állítását. Egyik nap ezt mondják, a másik nap azt, a harmadik nap pedig már le is tagadják, hogy valaha mondták. A NER politikai és kommunikációs kiszolgálói nem holmi megingathatatlanul szilárd erkölcsi, keresztény-nemzeti, konzervatív, morális talpazaton állnak és eszerint cselekednek. Valami egészen más hajtja őket. Nem nehéz kitalálni, hogy micsoda.

Tájkép csata előtt

Ha Orbán Viktor lennék elégedetten csettintenék  a közvélemény- kutatók mostanság publikált adatai láttán. Bevált minden előzetes számítás és még a vírus sem volt képes “beleköpni a levesbe”. A Fidesz megerősödve az ellenzék jelentősen meggyengülve néz az elkövetkezendő majdnem két év elé, mígnem újabb országgyűlési választásokat kell tartani.

A tavaly őszi önkormányzati választások részleges, de el nem hanyagolható mértékű győzelme ellenére az ellenzék egésze siralmas állapotban van. Milyen hatalom az, ahol pénz, paripa, fegyver nélkül úgy kell békét építeni, hogy közben készülni kell a következő háborúra? Pontosan lehetett tudni, hogy az önkormányzati választások után egyre szűkülő lehetőségek mellett kellene bizonyítani az ellenzéki választók számára, hogy érdemes volt az árral szemben szavazniuk, mert jobb és élhetőbb környezetben élhetik hétköznapjaikat. Sőt, mindez önmagában még kevés a boldogsághoz: meg kell győzni az addig nem ellenzékre szavazókat is, hogy megéri őket választani.

Nézzük csak

Az ellenzék legerősebb pártja a DK csak azon az áron volt képes ezt elérni, hogy  szavazatokat tudott átkonvertálni az MSZP-től, vagyis ezzel nem nőtt az ellenzéki szavazók száma csak pártot váltott. Naponta tíz tiltakozó közlemény és átok a NEResek fejére kevésnek tűnik ahhoz, hogy befolyásukat növelni, szavazótáborukat gyarapítani tudják. Ahogy mára már igencsak elkelne egy új program is a korábban készített 360 pont helyébe. A “Mi európai magyarok” unós-untalan ismételgetése elkoptatta az igazából soha nem tisztázott tartalmat. Ráadásul a nyugati demokráciákhoz és az Egyesült Európához való tartozás nem a párt hibájából némiképpen megfakult elsősorban az Unió problémamegoldó képességének hiánya miatt.

A párt növekedésének vörös vonala még mindig Gyurcsány személye.

Ellenzéke nem csak a kormánypártok soraiban kereshető, hanem a vele szövetségre lépőkében is. A politikus pártelnök, volt miniszterelnök minden ellenséges felhang nélkül maga a politikai paradoxon. Felesége, Dobrev Klára minden olyan képességgel rendelkezik amely a modern baloldali politika hazai vezetőjévé teheti, hátterében férjével a hazai baloldali palettán felülmúlhatatlan páros lehetnek. Brüsszelben az elvi politizálás mellett megtanulhatja  a politikai kompromisszumkészség tudományát is.

Az sem ártana, ha kevésbé doktriner, mondhatni liberálisabb attitűd felé orientálódna, mert csak így lesz lehetősége a nyugdíjas szavazók pártját kibővíteni a fiatalabb korosztályokkal. 

A Jobbik lassan a néppártosodás útján hal hősi halált. Hiába, rögös az út a szélsőjobbos, erősen rasszista, néhol antiszemita imidzset demokratikus és néppárti  köntösbe öltöztetni. Simicska visszavonulása nem csak a pénzt vitte el a konyháról, de a főszakács is lelépett, látva hogy nem lesz a továbbiakban pénz minőségi alapanyagok beszerzésére.

Vona, biztos apanázzsal a háta mögött elkezdte formálni magáról a nagy Gondolkodó szobrát, csak hát mint tudjuk Auguste Rodin nem születik minden nap, és számos komoly jövőbe látó megesküszik rá Vona személyében nem jött el hozzánk az új Mester.

Igazságtalan lenne, ha nem emelnénk ki Jakab Péter pártelnök szónoki képességét, viszont azt is hozzá kell tenni, hogy tudhatjuk:

 eredményes egyszemélyi vezetéshez nem romboláson, hanem építkezésen keresztül vezet olyan út, amely egyre több szavazóban mutatkozik meg, nem pedig a közös csónakban evezők fogyatkozó számában.

A demokratikus építkezés valahogy nem a szélsőjobb világa, nehéz feladat a farkast báránybőrbe bújtatni méghozzá úgy, hogy azok a farkasokból lett bárányok balgán bólogassanak.

Lassan eldőlni látszik: nem igazán Lehet Más a Politika. Legalábbis nem úgy, ahogyan azt a párt elképzeli. Nehezen veszik tudomásul, hogy még egy zöldre festett lobogó sem elég ehhez! A politika credoja helyett egyre kevesebben hajlandók komolyan venni csupán a jelszavakat belső tartalom nélkül.

Először kellene a tartalom, ahhoz a forma és utána jöhet csak az amfora.

*(Bocsánat a fiatalabbaktól, akik nem élvezhették már azt a szállóigévé nemesült reklámot miszerint: Tartalomhoz a forma: AMFORA. Az Amfora egy szépművészeti tárgyakat forgalmazó bolthálózat volt.) Ungár Péter nagy utat tett meg a 2018-as országgyűlési választások óta, vajon számára az LMP politikai tévútja követendő, avagy megtalálja helyét egy másik párt jövőt ígérő struktúrájában?

A pártélet benjáminja, a Momentum Mozgalom választási sikerei után lassan elsajátítja azt a politikai gondolkodást  amely a jelentős pártokká válás eléréséhez elengedhetetlen. Az ellenzék baloldala árulást és ezer halált szórt fejükre amiért a joggal kedvelt Donáth Anna helyett egy politikai kaméleonként, sőt korára való tekintettel politikai pedofilként aposztrofált Körömi Attilát választották az elnökségbe. Pedig ha a balos polgár megpróbálna nem csak a mételytől félő hívőként gondolkodni, akkor rájöhetne, hogy

a Momentum csak egészséges választ adott arra a helyzetre ami a Jobbiktól most leszakadó, de a baloldalt és a Fideszt csípőből elutasító választók, vagy éppen a jelenleg pártot nem találók nagy számát próbálja akoljába begyűjteni!

Nekik van erre a legnagyobb esélyük, mert politikájuk elsődleges célja nem más, mint a Fideszt leváltani akarók legnagyobb közösségévé válni. Továbbmenve, az egyetlen közösség amit a Fidesztől leszakadó értelmiség is fel tudhat vállalni. Jó úton haladnak. A fanyalgóknak csak annyit: ha Heller Ágnesnak nem volt büdös a Vona vezetésű Jobbikra – kényszerből ugyan – de partnerként tekinteni a Fidesz leváltása érdekében, akkor a Momentum sem lehet annyira finnyás, hogy ne éljen a lehetőséggel.

A Párbeszéd az a párt, amelynek a legrosszabb, de egyetlen fennmaradást kínáló lépése volt amikor szövetségre lépett az MSZP-vel, sőt ezáltal taglétszámát tekintve túlreprezentált lett az országgyűlésben.

Mára világcsúcsot döngethet politikai befolyásával, már ha a párt tagjainak és szimpatizánsainak létszámát veszem alapul. Lassan lepereg róluk az MSZP-ről rájuk fröccsenő sár, kevés közösséget vállalnak velük, sokkal inkább beolvadnak a közös ellenzék masszájába.

Az MSZP, az egykori kormánypárt, később legnagyobb ellenzéki párt ma haláltusáját vívja. Szavazóik számát valahol a bejutási küszöb fölött mérik, de nem sokkal.  Az utóbbi években szépen lassan elveszítette infrastruktúráját és hátországát. Választói ma már igazából csak a nagy öregek és a zavarosban halászók, akik még megélnek valahogy a párt nemlétező farvízén. Pontosabban ez a farvíz ma már leginkább a Fidesz farvize. Puch László kiválásával ugyan azt hihette volna a külső szemlélő, hogy a valaha szebb napokat látott együttműködés is elveszik, de nem. Botka kiválása világossá tette, hogy alig maradt legény ezen a vidéken. Már aki képes lehet ezt a pártot  bármiféle jövőbe vezetni. Persze azt Botka sem bizonyította, hogy alkalmas lenne  a vezetésre, sőt.. Szanyi kapitány távozásával csak egy színfolt tűnt el, érték aligha. Feltörekvő nemzedék a láthatáron sincsen  miként  markáns egyéniség sem. A jelenlegi elnökkel pusztán azt lehetett elérni, hogy csónakjuk  a víz felszínén maradt, evezőjük azonban egy sem. Eltűnt az infrastruktúra, csökkent a tagság és a választók száma, szétesőben nemcsak a párt, hanem lassan annak az illúziója is, hogy ebből még valaha szín lehet a pártok palettáján.

Ha minden így marad a pártot a nem távoli jövőben
“békévé oldja az emlékezés”.

Elnökválasztás előtt áll az MSZP. Tavaly óta húzzák-halasztják a kongresszust. Haladékot adott a vírus is, mostanra azonban elodázhatatlanná vált mivel, hogy – stílusos maradjak – rendezni végre közös dolgaikat lenne munkájuk nem is kevés. Hacsak nem a nulla felé konvergálás a cél. Feltétlenül lélegeztetőgépre van szükségük. Már csak az a kérdés melyik típusú lélegeztetőre csatlakoznak: amelyik közös csatornán keresztül juttat friss levegőt a fuldoklónak, vagy külön, önálló géptől remélik az életben maradást.

A májusra tervezett tisztújító kongresszus új időpontja valamikor őszre tehető.

Nagy választék nem lehet az elnökségre aspirálók között. Egy karizma ellen beoltott  pártelnök, nyakában a színtelen szagtalan frakcióval; talán Újhelyi István jöhetne számításba, habár mint választási kampányfőnök igencsak leszerepelt, az pedig nem túl jó ajánlólevél az elnöki aspiráció szempontjából. Végezetül a mostanság nem véletlenül aktivizálódó Mesterházy Attila is bejelentkezett az elnöki székre. Mesterházy kiváló szervező és erőskezű vezető volt, igaz belőle is hiányzik a politikai éleslátás, és többször bizonyította nehezen viselne el egy Gyurcsány vezette DK-t domináns erőnek.

Ez utóbbi tulajdonsága Orbán Viktor Fideszének kapóra jöhet, merthogy arrafelé jobban szeretik az erősen fragmentált ellenzéket, mint a töredezettségmentesítettet! 

Kimondatlan érdeke  nem csak életben tartani az MSZP-t, de felerősíteni is, megakadályozva az egységes baloldali alternatívát és jelen állás szerint ezzel biztosíthatják maguknak a következő országgyűlésben akár az újabb kétharmados többséget is. 

Mostanság a Fidesz média által nagydobra vert Kórozs féle videón csámcsog minden médium, és nem is olyan furcsa módon ennek élharcosa az egyre inkább NER kompatibilissé váló ATV napestig ismételgette az MSZP újabb baklövését, hogy minden szoci szavazó pártjának megmaradása zálogaként új messiásért kiáltson. Erre szokták mondani, hogy minek nekem ellenség, ha ilyen barátaim vannak. Pedig ellenségből sem szenvednek hiányt.

Az összehangolt Fidesz támadást és Mesterházy antrée-ját  a lelkes konteó-gyártók rögtön fideszes ármánynak vagy Mesterházy árulásának vélték. Egyelőre mindenki gondol amit akar.

E sorok írójának fülébe cseng, amit Puch László a Népszavával kapcsolatban Rangos Katalinnak mondott: választhattam, vagy elfogadom a kormányzat reklámját az újságban vagy nincsen újság. Így jár a Népszavával együtt maga a párt is. Mára ott tart az MSZP, hogy a baloldal elárulása fennmaradásának egyetlen útja.
Béke poraira.

“Viszonylagos nemzeti többség”

Amit eddig elértek: a „határokon átívelő nemzetegyesítés”, egymillió új magyar állampolgár, határon túli magyar egyetemek, egyházi, gazdasági és lakásépítési támogatások, futballakadémiák a magyar adófizetők pénzéből, a határon túli magyar pártok teljes ellenőrzése (behódolt az RMDSZ, megbukott a Híd) – mind nem elég.

A 2010-es Trianon-törvényt is a kormány kétharmadán túlmenő többséggel sikerült elfogadtatni, már azzal is kifejezésre juttatták, hogy a nemzeti kérdésben az ő felfogásukat követi szinte az egész ország. Most, a századik évforduló napján megint az Országgyűlés elé terjesztenek és a jövő héten nyilván el is fogadtatnak ott egy politikai nyilatkozatot
„a nemzeti önazonosság védelméről”: Ezúttal is megismétlem, hogy a politikai nyilatkozat műfaját kormány és ellenzék konszenzusának kifejezésére vezettük be az 1994-es házszabályba, és elfogadását kétharmados többséghez kötöttük. A Fidesz házszabályában elég hozzá a feles többség, aminek nem gyakorlati jelentősége van, hiszen kétharmados többségükkel alaptörvényt és „sarkalatos” törvényeket is alkotnak újra meg újra.

Nem, ennek elvi jelentősége van: a parlamenti többségnek nemcsak törvények alkotása, hanem az egész ország véleményének kifejezése is dolga. Arra használják 2010 óta, hogy a maguk álláspontját jelenítsék meg az ország egésze, sőt az egész magyarság álláspontjaként. Ez történt tíz éve is, a „nemzeti együttműködés nyilatkozata” elfogadásakor, és ezt teszik most is.

Orbán mindig harcról beszél, nála az országot, a gazdaságot mindig meg kell védeni, s most is arról van szó, hogy Orbán megvédi az ő fenyegetett népét, nemzetét, merthogy a békeszerződés óta eltelt száz év e tekintetben legfontosabb jellemzője, hogy a szerinte egységes magyar nemzet határon túl rekedt részét magyarságában, magyar mivoltában fenyegetik a szomszéd államok.
A fenyegetettség ebben az esetben annyiban igaz, hogy a magyar kisebbségek ebben a száz évben ki voltak téve a természetes és emellett sokszor erőszakos asszimilációnak. A kisebbségben élőnek tényleg választania kell, hogy kitart-e nemzetiségi létezése mellett, vagy beolvad a többségbe, és így teremt magának és gyermekeinek ott és akkor jobb életlehetőséget.
Ráadásul a szomszéd országokban élő magyarokat sokszor vették rá erővel, erőszakkal a beolvadásra, és ennek alternatívája sokak – százezrek – számára csak a kiköltözés, áttelepülés, igazából menekülés maradt. Vajon nincs-e igaza akkor a Fidesznek abban, hogy a nemzeti önazonosság védelméről kell nyilatkozni, s ezt kell megpróbálni nemzetközi normává tenni? Vajon nem helyes-e támogatni ezt a nyilatkozatszöveget?
Azt is hozzá kell tenni, hogy a szöveg civilizáltabb, mint a mindennapi irredenta propaganda, amennyiben nem nevezi a békeszerződést a magyar történelem legnagyobb tragédiájának, s megállapítja, hogy nem határváltozással kell a problémát megoldani. Meglepő módon említést sem tesz az autonómiának mint a kisebbségi jogok fontos garanciájának igényéről. A szó elő sem fordul a szövegben. Nem, a magyar Országgyűlés e nyilatkozata csak

azt követeli, mégpedig elsősorban a külvilágtól: a többi parlamenttől, az európai intézményektől és az ENSZ-től, hogy ismerjék el alapjogként, uniós jogként a nemzeti önazonossághoz való jogot.

Nem vagyok jogász, különösen nem nemzetközi jogász, de azt azért tudom, hogy a nemzetközi jog, élén az ENSZ emberi jogokról szóló alapdokumentumával védi a nemzeti kisebbségeket, szankcionálja a területek etnikai összetételének erőszakos megváltoztatását, és eszerint – legalábbis negatív értelemben – elismeri és védi a nemzeti kisebbségek létét, fennmaradását.
Azt gondolhatnának, hogy a nyilatkozatszöveg így nyitott kapukat dönget. Ami egyébként a szomszéd országok magyar kisebbségeit illeti, az ő jogaikat a szomszéd államok többségével negyedszázaddal ezelőtt kötött alapszerződések védik, illetve védenék, ha a mindenkori magyar kormány támaszkodna ezekre.

Az Orbán-kormány nem teszi, már csak azért sem, amely alapszerződések közül a Romániával és Szlovákiával kötötteket annak idején a Fidesz ellenzéki pártként elutasította. Akkor miért állnak elő most, az évfordulón ezzel a szöveggel?

Azért, mert a Fidesz nyilatkozata mást követel, mint amit a nemzetközi jog és a Magyarország és szomszédjai által kötött alapszerződések elismernek.
A szöveg egy furcsa szembeállítással kezdődik: megállapítja, hogy a történelmi Magyarország kisebbségeinek létszáma az 1787-es és az 1910-es népszámlálás között közel kétszeresére növekedett, viszont a szomszéd országokban kisebbségbe került magyarok létszáma 1920 és 2011 között kétharmadára csökkent. Ezzel nyilván azt kívánják ország és világ tudomására hozni, hogy az egykori magyar államban jó volt nemzetiséginek lenni, viszont ma a szomszéd országokban nem jó magyar nemzetiségűnek lenni.
Az utóbbival az említett kilencven éves időszak jó részét illetően sajnos akár egyet is lehet érteni, viszont az előbbivel – tehát ismétlem: hogy az 1918 előtti Magyarországon jó volt nemzetiséginek lenni – a százhúsz éves időszak utolsó évtizedeit, a dualizmus időszakát illetően, amikor a magyar politikai osztály határozta meg, hogy mi történik, biztosan nem.
Ez a szembeállítás tehát hamis: az a nyilvánvaló funkciója, hogy a magyar kisebbségek egyébként valóban súlyos sérelmeit hangsúlyozza, amit a szöveg további részeiben is folytat.
De arra is jó, hogy feledtesse:

a történelmi Magyarország felbomlása mindenekelőtt a sértett nemzetiségek politikai képviseleteinek döntésével, a szomszédos államokhoz történő csatlakozásával történt meg már 1918 őszén, és a békeszerződés nagyobb részben ezt szentesítette.

Ők régi rossz hagyományként csak az ellenséges nagyhatalmak önkényeként szeretik ezt beállítani, és ezt teszik ebben a szövegben is, ami viszont nem elfogadható.
Követi ezt egy újabb mennyiségi állítás: „Ezáltal a Kárpát-medencében a magyarság napjainkban is viszonylagos nemzeti többséget alkot, és a térségben a magyar nyelvet beszélik a legtöbben.” És ebből a következtetés: „Ezen etnikai tényhelyzet a jövőre nézve is kiemelt felelősséget ró a magyar államra és Európa felelős politikai erőire a Kárpát-medence sorsának történelmi alakításában.”
Vagyis: a „Kárpát-medencében” – ami a történelmi Magyarország felszámolása óta valójában csak természetföldrajzi, és nem politikai-földrajzi kategória – a magyarok vannak többségben, ezért a „Kárpát-medence sorsa” – ez mit is jelent? Magyarország sorsát, a szomszéd országokban élő magyarok és szlovákok, magyarok és románok, magyarok és szerbek, magyarok és ukránok sorsát? – egyfelől a magyar állam, másfelől „Európa felelős politikai erőinek” felelőssége, amely mondatban a román, szlovák, szerb, ukrán állam nem kerül megemlítésre. (Horvátországot, ha jól értem, nem sorolják a Kárpát-medencéhez, a nemzetiségiek létszámában sem szerepeltetik, alighanem azért, mert földrajzilag sem tartozik oda, és mert nem volt a Magyar Királyság része.)
Ez annak a Tusnádfürdőn elhangzott Orbán-féle mondatnak egyfajta megismétlése, hogy

A Kárpát-medence jövőjét magyar nyelven írják.” Vagyis a magyar állam hatóköre – erről szól az Orbán-kormány 2010-es „nemzetpolitikai paradigmaváltása”

– túlterjed a mai magyar állam határain, kiterjed a történelmi Magyarország egész területére, és ezt legyen szíves mindenki tudomásul venni.
Mit jelent tehát a „nemzeti önazonosság védelme”? Annak az igénynek az elismertetését más országokkal és a nemzetközi intézményekkel, hogy az „egységes magyar nemzet” mint nemcsak kulturális, de politikai entitás doktrínájának megfelelően a szomszéd országokban élő magyarok ehhez az egységes magyar nemzethez, vagyis hozzánk tartoznak, és ezáltal Orbán Viktornak mint e nemzet vezérének szerepe rájuk is kiterjed.

Nem véletlenül tartja legfontosabb eligazító beszédét évről-évre Románia magyarlakta területén.

Míg a kisebbségi jogok védelmét feltétlenül támogatandónak tartom, ma is büszke vagyok az 1995-ben képviselőként az alapszerződésekre leadott igenlő szavazatomra, a „nemzeti önazonosság védelmének” így megfogalmazott, a kárpát-medencei magyar szupremácia igényét újraélesztő politikai nyilatkozatot nem

Demokratikus a rend?

Nézem a Híradót, benne a DK frakcióvezető-helyettesének nyilatkozatát arról, hogy a DK-frakció törvényjavaslatot nyújtott be a „felhatalmazási törvényt” hatályon kívül helyezéséről.

Szó szerint a következőket hallom tőle a képernyőn:

Mi azt tartjuk a tisztességesnek és normálisnak, ha helyreállítjuk a teljes demokratikus rendet, június 1-től megszűnik a kormánynak adott rendkívüli felhatalmazás, tehát a parlament végzi a saját feladatait a normális rendben.”

Tényleg? Ha „megszűnik a kormánynak adott rendkívüli felhatalmazás”, akkor helyreáll „a teljes demokratikus rend”? Sőt, „helyreállítjuk”, mi, a Fidesz meg az ellenzék együtt? Akkor helyreáll a jogállam, a hatalmi ágak elválasztása, érvényesülni fognak az emberi és állampolgári jogok, akkor szabad és tiszta lesz a választás, a köztársasági elnök, a Számvevőszék vezetői, a legfőbb ügyész és az alkotmánybírák független személyiségek és nem a kormánypárt kifutófiúi lesznek, garantálják a bíróságok függetlenségét, mondjam tovább?
Mert a teljes demokratikus rendhez mindez hozzátartozna. Ez pedig a „felhatalmazási törvény” hatályon kívül helyezésével nem történik meg. (Elvégre Orbán belgrádi bejelentése szerint a törvényt hatályon kívül helyezik, de szerintünk a demokrácia azzal nem áll helyre.) Aki országgyűlési képviselőnek áll, és nyilatkozik egy televíziónak, annak képesnek kell lennie pontosan fogalmazni.
Persze, nem Arató az első a DK-ban, aki ezt a hibát elköveti. Egy nagyon fontos parlamenti ülése, március 23-án Orbán miniszterelnök napirend előtti beszédére reagálva a következőt mondta a frakcióvezető:
Miért küzdünk? Azért küzdünk, hogy hazánk maradjon demokratikus, szabad jogállam. Nem lehet éppen ezeket elvenni bármilyen más harc ürügyén. Sőt, azt is mondom, hogy nem lehet korlátlan felhatalmazást adni senkinek, és nem egyszerűen azért, merthogy egyébként akik most kérik, erre talán nem szolgáltak rá – bár én ezt így gondolom –, hanem mert elvileg sem helyes, mert valamikor, azt gondolom, ennek is vége lesz, nagyon reméljük, hogy vége lesz, ezen dolgozunk, és nem lehet a bajt arra használni, hogy közben ne éppen azt őrizzük meg, aminek a megőrzésére felesküdtünk.”
Amikor végighallgattam a közvetítést, hallgatva a teljes felszólalást, benne a szép érvelést, nekem sem tűnt fel azonnal az elején a hibás mondat.
Annál inkább Orbánnak, aki válaszában lecsapta a feldobott labdát:

Ugyanakkor azt a mondatot fontosnak tartom, ami itt elhangzott, és ami úgy hangzik, hogy most Önök az ellenzék soraiban azért harcolnak, hogy Magyarország maradjon működő demokratikus jogállam. A „maradjon” szóra szeretném felhívni a figyelmüket. Eddig azt hallottam itt, már nem tudom, hány év óta, hogy nem működő, nem demokratikus és nem jogállam. Most, látom, azért harcolnak, hogy maradjon működő demokratikus jogállam. (Taps a kormánypártok soraiban.)”

Ezt a hibát a frakcióvezetőnek sem kellett volna elkövetnie.
Magának a benyújtott (egyébként szerintem értelmetlenül benyújtott) T/10594 számú, „a koronavírus elleni védekezésről szóló 2020. évi XII. törvény hatályon kívül helyezéséről” szóló törvényjavaslatnak az indoklása egyébként jobban sikerült:
Mivel a Kormány vidéken feloldotta a korlátozások nagy részét, és bejelentette, hogy Budapest tekintetében is erre készül, ezért a Demokratikus Koalíció nem tartja szükségesnek az egész Európában példátlan hatalmat biztosító ún. felhatalmazási törvény hatályának további fenntartását. A bejelentés alapján nem indokolható a rendkívüli helyzet, mely alapot szolgáltatna a kormány túlhatalmának további biztosítására. A Demokratikus Koalíció azt szeretné, ha a jövőben a döntéseket az Országgyűlés hozná meg, legyen vége a rendeleti kormányzásnak.”
Jobban, de nem jól, a kormány túlhatalma sem szűnik meg a „felhatalmazási törvény” hatályon kívül helyezésével, miként a „teljes demokratikus rend” sem áll helyre.
Azért mielőtt azzal intéznénk el a dolgot, hogy politikusaink szabadon beszélve olykor pontatlanul fogalmaznak, vegyük észre: félő, hogy többről van szó. A politikai csaták hevében még a DK-sok sem tisztázták magukban: mit is tartsanak a mai magyar politikai állapotokról. Vajon belátták-e már, hogy

Magyarországon a demokráciát már fölszámolták, nem demokráciában, hanem önkényuralomban élünk.

Mondanak olykor diktatúrát is, mást is, ezekben a mondataikban viszont az látható, hogy nem gondolták végig mindezt, s azt sem, hogy mi következik belőle. Még ők sem, nem is beszélve mondjuk az MSZP-sekről vagy az LMP-sekről.
Vannak, akik ezeket a mondatokat olvasva máris előveszik a régi gondolatot, hogy nem lenne szabad beülni a parlamentbe. Én nem ezt mondom, csak azt, hogy

ha belátjuk, hogy önkényuralomban élünk, akkor ennek megfelelően kell a parlamentben (és persze azon kívül is) viselkedni.

Meg kellene válogatni, hogy miben veszünk részt és miben nem, mit fogadunk el és mit nem – ezzel kapcsolatos korábbi javaslataimat most nem ismétlem meg. Mert ha nem ezt tesszük, ha nap mint nap úgy viselkedünk a parlamentben, ha úgy kezeljük az intézményeket az alkotmánybíróságtól a köztársasági elnökig, a házbizottságtól a parlamenti tisztségekig, mintha egy demokratikus állam intézményei lennének, akkor óhatatlanul elkövetjük az imént kipécézett hibákat. Ez pedig azért nagy baj, mert a közönséget, amelyhez beszélünk, szintén megtévesztjük azt illetően, hogy milyen világban is él.

Mi lesz a gyerekkel?

Talán még emlékszünk: amikor a járvány miatti korlátozások elkezdődtek, Orbán Viktor egy szép márciusi péntek reggel először nem akarta bezárni az iskolákat arra hivatkozva, hogy a gyerekek nem kapják el a betegséget, de azután a szakszervezetek és az ellenzék követelésére, amihez sietve és feltehetően Orbánnal egyeztetve a Fidesz-frakció is csatlakozott, péntek este már Orbán azt jelentette be, hogy áttérnek a távoktatásra, azaz mégis bezárják az iskolákat. Meg a bölcsődéket és óvodákat is. Ahogy ezt Svédországot kivéve előbb vagy utóbb minden európai országban megtették.

Eltelt két hónap, és most minden európai országban – persze Svédországot kivéve – a korlátozások fokozatos megszüntetése van napirenden. Megszűnnek, vagy legalábbis enyhülnek a kijárási korlátozások, megnyílnak a boltok, az orvosi rendelők ismét fogadják a nem koronavírusos betegeket, és a kórházakban is újraindulnak a műtétek, újra elkezdődnek – egyelőre még üres lelátókkal – a labdarúgó bajnokságok, nyitnak a vendéglők kerthelyiségei, a strandok is fogadják az úszni vágyókat, a kormányok már a nyári turistaszezonra készülnek és a határok megnyitásáról tárgyalnak.
Vidéken már nálunk is megtörtént a nyitás: nyitva vannak a boltok, a vendéglők, a sporttelepek és edzőtermek, a parkok és játszóterek, lassan a szállodák is újra fogadhatnak vendégeket, ha jönnek. Néhány hét elteltével Budapestre is elér majd a nyitás. Nálunk is újraindul, ha döcögve is, a normális orvosi ellátás. Marad azonban egy fontos különbség.
Más országokban a nyitásnak fontos része az iskolák, óvodák fokozatos újranyitása is. Elsőként talán Dániában jelentek meg újra az iskolákban a gyerekek, de a fertőzésveszély mérséklése érdekében kisebb csoportokban. Németországban is fokozatos a nyitás: napi vagy heti váltásban mennek a gyerekek iskolába, hogy egy-egy osztályteremben csak kevesen legyenek, betartható legyen a távolság, és csúsztatva kezdenek és csúsztatva tartják az óraközi szüneteket is, hogy ne legyen tömeg a folyosón vagy az iskolaudvaron. Ahol lehet, szabadban tartanak órákat. Minden iskolás gyerek a nyári szünetig eljut az iskolába. Még az olaszok is elkezdték megnyitni az iskolákat. Ezekben az országokban ugyanis úgy gondolják, hogy a hónapokig tartó otthonlét talán a gyerekeknek, különösen az óvodásoknak és alsó tagozatosoknak a legrosszabb. El vannak zárva a többi gyerektől és a pedagógustól, el vannak zárva a kommunikációtól, annak tanulásától, el vannak zárva a közös játéktól. Így van ez az óvodásoknál is. Ezen pedig mielőbb segíteni kell.

A gyerekekkel otthon maradó szülőnek is hatalmas könnyebbség, ha a hétnek két vagy három napján nem neki kell egész nap a gyerekkel, gyerekekkel foglalkoznia. De, ismétlem, nem ez a fő, hanem a gyerekek igényei, érdekei.

Azért is tartják ott fontosnak, hogy minél előbb visszatérjenek a gyerekek legalább részlegesen az iskolába, mert tisztában vannak vele: a digitális oktatás a kedvezőbb hátterű gyereknél működik, a hátrányos helyzetűeknél viszont, ahol a családban nincsenek megfelelő informatikai eszközök, és a szülők sem tudnak eleget segíteni, alig, vagy egyáltalán nem. A több hónapos kiesés súlyosan fokozza az egyébként is meglevő lemaradást, és ezt talán sosem fogják tudni behozni.
Orbán Viktor viszont azt mondta legutóbb péntek reggel, hogy az iskolák megnyitására egyelőre nincs nyomás, ezért azzal nem kell sietni. Gulyás Gergely sajtótájékoztatóján sem derült ki, hogy bármire készülnének ebben. Lássuk be: az iskolás és óvodás gyerekeknek nincs olyan lobbyereje, mint a sportegyesületeknek vagy a vendéglátósoknak, akikre a miniszterelnök mindig figyel.
Érdekes módon a pedagógus szakszervezetek sem akarnak már iskolai foglalkozásokat a nyári szünet előtt. Még a magát szívesen tanárembernek nevező Horn Gábor oktatáspolitikus is azt mondja az ATV-ben, hogy a nyári szünet előtt két hétre már nem érdemes.

Ez ügyben az ellenzék sem vitatja, amit Orbán csinál.

Láttam a televízióban, hogy milyen szépen mosnak kezet a dán kisiskolások, milyen fegyelmezetten tartják egymástól a távolságot az iskolaudvaron, és hogyan örülnek a rég nem látott tanító néninek. Ők tanulékonyak, ők megértik, ha elmondják nekik, hogy miért van szükség a megszokottól eltérő viselkedésre. Magyar társaikat még hónapokra megfosztja ettől a felnőtt társadalom, élén Orbánnal. A dán vagy német módszer biztosan nem egyszerű, de a gyerekeknek biztosan jól járnának vele.

Miért pénzeli az EU az autokratikus rendszereket?

A Politico című lap európai kiadásában R. Daniel Kelemen (a Rutgers Egyetem politológia és jog professzora) Jacob Soll (filozófia, történelem professzora a Dél-Kaliforniai Egyetemen) élesen kikelt az Európai Unió északi országainak hozzáállása miatt, mert ezek az országok elutasítják a bajba került déli tagállamok támogatását miközben búsás összegekkel támogatnak autokratikus tagállamokat. 

Miközben az Európai Unió a koronavírus-válságra adandó közös válaszadásról próbál  a tagállamokkal megállapodni a szolidaritás teljes hiányát mutatják  a gazdagabb északi államok a dél-európai országok katasztrofális gazdasági helyzetének megsegítésére.

És mégis, ezek az úgynevezett északi államok – ideértve Németországot és Hollandiát is – tökéletesen elégedetteknek tűnnek az autokratikus és antidemokratikus kormányok finanszírozásával Magyarországon és Lengyelországban.

Ez a képmutatás, amely Dél-Európára „erkölcsi kockázatot”-ról  beszél, de továbbra is nagylelkű támogatásokat ad a demokratikus értékeket semmibe vevő kormányok számára, olyan üzeneteket küld, amelyek alááshatják az európai integrációt egy egész generáció számára.

Ha az EU erősebben és egységesebben akar kijönni a világjárvány másik oldaláról, vezetőinek sürgősen vissza kell fordulniuk és nagyobb szolidaritást kell mutatniuk azokkal, akik a leginkább küzdenek a COVID-19 következményeinek kezelésében.

Az autoritarizmus növekedése Európában inkább fenyegeti az EU-t, mint a déli államok pénzügyi hiánya.

Az EU számára a fellendülés első lépése a félrevezető narratívák elhagyása, amelyek ezeket a vitákat éltették.

Az EU fiskális szolidaritásának politikáját túlságosan régóta mérgezi egy olyan narratívum, amely erkölcsi magaslatról ábrázolja azt a helyzetet, amelyben a  szerény “északi szentek” harcolnak a gonosz “déli bűnösök” ellen.

Északon népszerű mítosz, hogy a régió adófizetői fizették a déliek számláját. Éppen ellenkezőleg, az úgynevezett mentő országoknak rendkívül jövedelmező volt a hitelezés.

A hitelező országok, például Németország, sok milliárd kamatot beszedtek a dél-európai adós országok számára nyújtott kölcsönökért az euróövezet válsága alatt.

Általánosabban: az EU egységes piacán és az euróövezetben való tagság jól szolgálta a hitelező országok érdekeit. Az euróövezeten kívüli országok láthatták volna, hogy valutáik drámai módon felértékelődnek, és exportjuk szenved,  az euróövezeti tagság hozzájárult ahhoz, hogy globálisan versenyképesebbé váljanak.

Sőt, a déli kormányok valójában hatalmas költségvetési konszolidációt folytattak az euróövezet válsága óta. Ironikus módon, vagy talán oktató jelleggel,

az EU fiskális szabályainak teljesítésére alkalmazott megszorító intézkedések között szerepelt az egészségügyi rendszerek erőteljes csökkentése, amely felkészületlenül hagyta őket a koronavírus-járvány megfelelő kezelésére.

Ha az északi tagállamok az olyan országokat, mint Olaszország és Spanyolország kezelhetetlen államadóssággal magára fogják hagyni – tovább rontva ezzel versenyképességüket -, az sokkal nagyobb terhet rak majd az északiak vállára is, mint a dél-európai országok által kért segítség.

A demokratikus értékek védelmére olyan országokban, mint Magyarország és Lengyelország, hasonlóan hamis narratívák is érvényesültek. Az EU tétlenségét ezekkel az országokkal szemben azzal indokolják, hogy bár ezek a fejlemények tűrhetetlenek, de  az EU nem szólhat bele a tagállamok belpolitikájába, ehhez nincsenek meg a politikai és jogi eszközei.

Ez a logika különösen érdekes, tekintettel arra, hogy az Európai Tanács egyes kormányai, amelyek azt állítják, hogy az EU nem tud beavatkozni a demokrácia védelme érdekében, ugyanazok, akik évek óta követelik az EU kemény kezével beavatkozást a déli megszorítások bevezetésére!

Az igazság az, hogy az EU-nak rendkívüli érdeke fűződik a demokrácia nemzeti szintű védelméhez, holott valójában jelenleg is rendelkezik hatékony eszközökkel.

Az autoritarizmus növekedése Európában inkább fenyegeti az EU-t, mint a déli deficitek, mivel a magyarországi és lengyelországi autokratikus rezsimek törvényszegése veszélyezteti az uniót együtt tartó jogrendet.

Ezek az országok nemcsak aláássák az EU-t belülről, hanem más szélsőjobboldali, tekintélyelvű pártokat is támogatnak az egész EU-ban – ideértve a Dél-Európát is -, és ösztönzik más államokban törekvő autokratákat arra, hogy őket kövessék.

Az EU hatalmas pénzügyi segítséget nyújt a budapesti és a varsói kormányok számára. Ezt a támogatást bármikor megvonhatná. Lengyelország következetesen a legnagyobb nettó kedvezményezettje az EU költségvetésének. Például, 2018-ban 12 milliárd eurós nettó  összeget kapott. Magyarország éppen Lengyelország mögött helyezkedik el az EU nagyvonalú kedvezményezettjeként, 2018-ban 5 milliárd nettó eurót kapott, amely a GDP több mint 4 százaléka.

Az euróövezet válsága alatt az európai stabilitási mechanizmusból kimentésüket kérő államoknak meg kellett állapodniuk a trojka szoros felügyeletéről. Ezzel szemben a nagylelkű strukturális alapokból részesülő országok, például Lengyelország és Magyarország az EU-tól alig érvényesíthető ellenőrzési lehetőség mellett kapta a hatalmas összegeket, amelyek lehetővé teszik az autokratikus vezetők számára, hogy élve az ellenőrizhetetlenség lehetőségével saját oligarcháikat juttatták előnyökhöz.

Az EU igenis jogosult ideiglenesen felfüggeszteni a jogállamiságot sértő finanszírozási rendszereket. Ehelyett tovább folytatja a pénzek juttatását ezen országokba. Miközben a magyar és a lengyel állampolgárok támogatást érdemelnek, az EU-támogatásoknak a demokrácia és a civil társadalom előmozdítására kell törekedniük, nem pedig az autoritárius rezsimek támogatására és azok vezetői zsebeinek kitömésére.

Márciusban, a lengyel és a magyarországi rendszerek újabb lépéseket tettek a jogállamiság és a demokrácia felszámolására, miközben az EU bejelentette, hogy a kihasználatlan strukturális alapokat átirányítja a koronavírus-járvány elleni küzdelemre, így

Lengyelország 7,4 milliárd euróhoz, Magyarország 5,6 milliárd euróhoz jutott. Közben Olaszország, ahol  sokkal több a fertőzéses beteg és lényegesen nagyobb az elhunytak száma  mindössze 2,3 milliárd eurót kapott!

Ezek az autokratikus rendszerek – Magyarország és Lengyelország – jobban fenyegetik az Európai Uniót mint a déliek fizetési problémái. Mégis miközben Németország és az északi tagállamok nemet mondanak a közös koronavírus kötvényre az ellen nincs kifogásuk, hogy Magyarország és Lengyelország eurómilliókat vegyenek fel miközben megsértik az uniós szabályozást!

A kontrasztból a két professzor levonja a következtetést:

az unió a végzete felé halad, ha a demokráciákat megszorításokra kötelezi miközben vígan pénzeli az autokráciákat.

Mit ér a vita döntés nélkül?

Ezen a héten plenáris ülések sorozata van az Európai Parlamentben, melyen a koronavírus miatt személyesen viszonylag kevés képviselő van jelen, de online felületen ugyanúgy folyik a munka.

Az elmúlt napok történéseiről, valamint a magyar kormány felhatalmazási törvénye miatti vitáról Donáth Anna ma online számolt be a sajtónak és követőinek.

A mai plenáris vita fő témája a magyar felhatalmazási törvény volt. Donáth kihangsúlyozta, hogy “a demokrácia által biztosított nyilvánosság és a demokratikus eszközök egy vészhelyzet esetén még fontosabbak! Pontosan az ellenkezőjét kellene csinálni, mint amit a magyar kormány tesz:

ilyenkor nem elhallgattatni és börtönnel fenyegetni kell az embereket, hanem az emberek biztonságérzetének növelése miatt minél sokszínűbben kell bemutatni a valóságot!”

A videóban szóba került az elmúlt napok Varga Juditot érintő diplomáciai konfliktus is. Az Európai Parlament álláspontja egyértelmű volt: ha a miniszterelnök részt vesz a vitán, meghallgatják a véleményét, de ez elsősorban az európai parlamenti képviselők vitája volt. Donáth felhívta a figyelmet: a miniszter Brüsszelben a magyar kormánypropaganda szócsöveként funkcionál, így valódi szakmai vitát nem is folytathatna az Európai Parlamenttel. Ettől még természetesen kiderült a kormánypárt álláspontja: az első felszólalók között volt a Fidesz képviselője, valamint az RMDSZ képviselője is megszólalt, így nevetséges az az érv, hogy elhallgattatták a kormánypártot és nem lehetett bemutatni a kormány álláspontját.

A mai vitán világossá vált: Vera Jourová biztos mellett az Európai Parlamenti képviselők többsége is elítélő, kritikus hangnemet ütött meg a felhatalmazási törvénnyel kapcsolatban. A legtöbben elismerték, hogy

rendkívüli helyzetben rendkívüli szabályokra, eszközökre van szükség, de az arányosság és a mértékesség elveit ez a törvény abszolút nem képviseli.

A felhatalmazási törvény mellett a legtöbb képviselő a rémhírterjesztéssel kapcsolatos Btk. módosítást ítélte el – még a Fidesz frakciójából, a Néppártból is.

Jelenleg egyetlen eszköz van az EU kezében, amivel bármilyen szinten nyomást tud gyakorolni az antidemokratikus eszközökkel élő államokra: a források megvonása. Az Európai vezetés előtt most egy nagy feladat áll, a következő 7 éves ciklus költségvetését kell meghatározniuk. Ezzel kapcsolatban a Renew Europe frakció egy 10 pontból álló javaslatcsomagot dolgozott ki – ebből most Donáth néhány fontos pontot emelt ki:

  • Ha egy ország ellen 7. cikkely eljárás folyik és/vagy amikor a hivatalban lévő kormány felelős az EU alapvető értékeinek súlyos megsértéséért, akkor a járvány utáni helyreállításra elkülönített uniós pénzeket az Európai Bizottság közvetlenül az érintett tagállam kedvezményezettjeinek (központi vagy helyi hatóságoknak, civil szervezeteknek, önkormányzatoknak, vállalatoknak és állampolgároknak) ossza ki.
  • A „rugalmas” uniós finanszírozást az EU Ügyészséghez csatlakozáshoz kell kötni. Ez azt jelenti, hogy innentől csak kölcsönös lehet a bizalom: szabadabban használhatod fel az EU pénzét, ha vállalod, hogy arra az Európai Ügyészség is ráláthat.
  • Az EU hozzon létre egy támogatási alapot a független média megsegítésére. Ezt magyarázni sem kell annak, aki az elmúlt hónapokban a magyar sajtóból, az állami hírügynökség és a propaganda rémhíreiből próbált tájékozódni.

Donáth beszélt emellett az Európai Bizottság technokrata működéséről is: mint az Európai Parlament képviselője, üdvözölné, hogy

ha már a Bizottságot Európa kormányának nevezik, akkor az vállalja fel a politikai döntéseket és ne csak a jogszabályok mentén működjön.

Ők azok, akiknek meg kell védeniük a közös értékeket, a közös irányokat. Erről a mai parlamenti vitán is szó volt, sok képviselő egyetértett abban, hogy a Tanácsnak erősebb eszközökkel kellene például a 7-es cikkelyes eljárásokat intézniük, illetve, hogy a Bizottság ne csak állásfoglalásokat tegyen, hanem sokkal inkább megoldásokra irányuló intézkedéseket.

Újra próbálja

Csütörtökön szerepelt az Országgyűlés napirendjén a kiskereskedelmi adóról szóló törvényjavaslat. Varga Judit igazságügyminiszter már megemlítette, hogy a veszélyhelyzetben rendeletileg bevezetett intézkedések egyike–másika a veszélyhelyzet elmúltával is hatályban maradhat. Nem tudni, hogy vajon már akkor a kiskereskedelmi adóra gondolt-e, melyet rendelettel vezetett be a kormány, hogy ezzel a különadóval terhelhesse a multinacionális kiskereskedelmi láncokra a járványkezelés terheinek egy részét.

A kormány mindenesetre benyújtotta a kiskereskedelmi adóról szóló törvényjavaslatot, amelynek eredetijét már 2011-ben bevezették, de az Európai Bizottság kifogása miatt két év után meg kellett szüntetni. Mivel az Európai Unió luxemburgi bírósága időközben helyet adott a lengyel és a magyar kormány ellenvéleményének, és nem találta az adót ellentétesnek az EU normáival, a kormány most újra bevezeti.
Az adót az árbevétel összege után kell fizetnie minden kereskedőnek, függetlenül attól, hogy egyáltalán elér-e nyereséget. A kicsiknek, a sarki vegyesboltot működtetőknek semmit nem kell fizetniük, hiszen évi 500 millió forint árbevételig az adókulcs nulla, és még adóbevallást sem kell készíteni. 500 millió és 30 milliárd forint árbevétel között is csak 0,1 százalék a kulcs, 30 milliárd és 100 milliárd között 0,4 százalék, viszont 100 milliárd forint árbevétel fölött már 2,5 százalék. Nyilvánvalóan a multinacionális kiskereskedelmi láncokat kívánja a kormány – akárcsak 2011-ben – megsarcolni.

Az árbevétel 2,5 százaléka már tekintélyes összeg, az adó akár a nyereség nagyobb részét is elviheti.

A magamfajta közgazdász az ilyesmit piactorzításként helyteleníti: miért kellene a külföldi tulajdonú kiskereskedelmi vállalkozást diszpreferálni a hazai tulajdonúval szemben, miért ne az döntsön a piaci versenyben, hogy ki a jobb. (A hazai tulajdonú CBA-nál, Realnál vagy Coopnál az egyes boltok franchise rendszerben önálló vállalkozásnak számítanak, és akként is, tehát az alacsony vagy nulla kulcs szerint adóznak.)

Miért kell a kicsit preferálni a naggyal szemben? Nem az a döntő kérdés, hogy mi jó a fogyasztónak?

Csakhogy Orbán már uralmának elején kijelentette: fel akarja számolni a multik túlsúlyát a bankszektorban, az energiaszektorban és a kiskereskedelemben. Többször elpanaszolta azóta, hogy az energiaszektorban és a bankszektorban a célt többé-kevésbé elérte (az energia- és vízszolgáltatóknál teljesen, a bankrendszerben részben), a kiskereskedelemben viszont nem.
A multinacionális láncok annyival jobbak az áruválasztékban, az ár-értékarányban és a kereskedés kultúrájában, hogy a fogyasztók szemlátomást ragaszkodnak hozzájuk mindenütt, ahol jelen vannak. Orbán most mégis újra megpróbálja a különadóval kiszorítani őket, hivatkozva a járványra. Míg a feldolgozóipari befektetők kaptak és kapnak adókedvezményeket az államtól, a kiskereskedelemben befektetőknek csak beruházási korlátozások (az üzletek építésének korlátozása) és különadó jár. Hátha sikerül kivásárolni őket.
Mind az energetika, mind a bankok példáján láthattuk már, hogy miféle nemzeti tulajdon jön itt létre. Láttuk, hogyan vette meg, vett ki belőle többmilliárdos osztalékot és adta tovább jóval több pénzért az államnak (vagyis nekünk, adófizetőknek) az egykori Gagarin Hőerőművet Mészáros Lőrinc, hogyan játszották át a sok-sok adófizetői pénzből megvett MKB Bankot részben fideszesként ismert, részben ismeretlen vállalkozóknak, és azt is, hogy a korábban már kivonult Szuper és Profi üzletlánc boltjai az Orbán-közeli CBA-nál kötöttek ki. Valami

hasonlót akar elérni Orbán a kiskereskedelmi multik megsarcolásával. Ő és barátai majd jól járnak, mi pedig, fogyasztóként rosszul járunk.

Az lehetséges, hogy az elfogadandó törvény az uniós joggal nem ellentétes (bár nekem vannak kétségeim), a magyar fogyasztók érdekeivel azonban biztosan az.
Csak azt nem értem, hogy a törvényjavaslat vitájában felszólaló ellenzéki képviselők, akik állítólag nem hívei Orbán rendszerének, miért nem szóltak egy szót sem erről az összefüggésről. Nem itt éltek az elmúlt tíz évben?

Felajánlkozás

Mesterházy Attila, az MSZP országgyűlési képviselője, korábbi elnöke a múlt hétfőn az azonnali kérdések órájában valóságos együttműködési ajánlatot tett Orbán Viktornak.

Jól meg is lepte őt, amikor az első két percben azt hangsúlyozta, hogy

„… mindenkinek azért kell szurkolnia Magyarországon – bármennyire is mást gondolunk különböző kérdésekről a politikában –, hogy önök sikeresen kezeljék ezt a válságot.

Mindjárt hozzá is tette: „itt van az ország előtt és előttünk egy lehetőség, hogy újratervezzük a magyar gazdaságot, újratervezzük Magyarországot is, hiszen fontos az, hogy Magyarország versenyképesebben – és ez a második szempontom – kerüljön ki ebből a válságból.
Tehát magyarul, az önellátás és egy új gazdasági szerkezet lehet az, ami ezt a helyzetet segíti Magyarországon is kezelni”.
Második, egyperces „kérdésében” felvetette Orbánnak:

Nem tudom, gondolkodott-e a miniszterelnök úr azon, hogy esetleg Magyarországon létrehozzunk egy „jövő bizottságát” vagy bármi hasonlót, ami valamilyen keretet adna annak a gondolkodásnak, amiről miniszterelnök úr is beszélt, nevezetesen a tudományos élet, a politikai élet, az érdekképviseletek bevonásával egy 20-30 éves távlatban, a kockázatokat is elemezve esetleg egy ilyen bizottság keretein belül lehetne talán konszenzusra is jutni.

Mi ezzel a baj? Hát nem helyénvaló-e, hogy kormánypárti és ellenzéki politikusok, felülemelkedve szembenállásukon, az ország javát igyekezzenek szolgálni?
Mesterházy csak

azt hagyja figyelmen kívül, hogy Magyarországon nem egy demokrácia kormánypártja és ellenzéke áll szemben egymással politikai partnerként, hanem egy önkényuralmi rendszer hatalomgyakorlói és az általuk elnyomottak szembenállásáról van szó.

Orbán ennek az önkényuralmi rendszernek a feje, megszemélyesítője és első számú működtetője.
Rendszerének azonban az a sajátossága, hogy – különféle külpolitikai és legitimitási megfontolásokból – a demokratikus látszatok fenntartása mellett működteti.

Az olyan konszenzus-törekvésnek, amellyel az Országgyűlésben Mesterházy előállt, demokráciában van helye.

Ha viszont valaki az önkényuralmi rendszer parlamentjében áll ezzel elő, akkor megerősíti azt a látszatot, hogy itt még demokrácia van, s ezzel Orbán rendszerét erősíti. Mesterházy nem buta ember, neki ezt tudnia kell.
Mesterházy, aki több mint két évtizede politizál, ötödik ciklusát tölti a parlamentben, már az Orbán-kormány idején volt az MSZP frakcióvezetője, jól kell ismernie a Orbán politikáját, és tudnia kell, hogy Orbán Európa-politikája, társadalompolitikája, gazdaságpolitikája alapvető kérdésekben összeegyeztethetetlen a baloldaléval. Nem részletkérdésekben, hanem az ország jövőjére vonatkozó elképzelésekben. Miféle konszenzust képzel e kétféle politika között?

Nem Mesterházy az első az MSZP-ben, aki ilyen szándékot nyilvánosan megfogalmaz.

Sőt, Hiller István nem szándékot, hanem tényt ismertetett a nyilvánossággal tavaly decemberben az Azonnali portálon majd az ATV Egyenes beszédjében. Megtudtuk tőle, hogy a országgyűlési alelnökként rendszeresen részt vesz Orbánnal egy „fórumon”, ahol „az országunkat hosszabb távon érintő ügyekről” elmondja a véleményét. Minderről a nyilvánosság először ebből a két interjúból, Hiller odavetett megjegyzéséből értesült.
Hiller sem buta ember, neki is tudnia kell, hogy milyen viszonyok vannak Magyarországon. Egy demokratikus rendszerben egy szociáldemokrata és egy kereszténydemokrata, egy liberális és egy zöld politikus barátkozhat egymással, kicserélhetik véleményüket, lehetnek közös kezdeményezéseik, mert mindketten ugyanannak a demokratikus politikai rendszernek részvevői, még ha politikai versenytársak is, és mást gondolnak a politika kívánatos irányáról.
Orbán és Hiller, Orbán és Mesterházy helyzete azonban – legalábbis remélem – alapjaiban más. Orbán egy önkényuralmi rendszer épít és működtet Magyarországon, Hiller és Mesterházy pedig – legalábbis remélem – szemben áll ezzel az önkényuralmi rendszerrel, és akkor nem ülhetnek együtt egy, az ország jövőjéről cseverésző „fórumban” vagy „bizottságban”.
Vagy nem is állnak szemben vele?

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK