Világ

„A veszélyt Orbán nem a világra, még csak nem is Európára jelenti, mindössze Magyarországra. Meglehet, hogy lesznek kelet-európai Orbán-utánzatok, de a magam részéről ebben már nem nagyon hiszek. Az Orbán-széria épp kifutóban van, tartalékait felélte, s az a figyelem, amit megkap a sajtótól és a nemzetközi politikusoktól, nagyon is ellene dolgozik.” Ara-Kovács Attila diplomáciai jegyzete:

Persze tudjuk, hogy nagyon nincsenek rendben itt a dolgok. Ám az már egészen fájó, ahogy Orbán tusványosi beszédében a világsajtó fajsúlyos, komoly értelmiségijei rendszert próbálnak felfedezni. Miközben valójában csak a pillanatot kívánja megragadni saját szerepének felértékelésére, legyen az akármennyire nevetséges, szánalmas… és persze egyben veszélyes is.

Az egyébként kiváló Leonid Bershidsky a Bloomberg oldalán így volt képes indítani cikkét, melyben egyébként az Orbán-jelenség elborzasztó voltáról szándékozott beszámolni: „A többi szélsőjobboldai vezetőtől eltérően Orbán meggyőző győzelmét az erőteljes többségi felhatalmazás támasztja alá és egy olyan szókimondó stílus, ami sokkal inkább belső meggyőződésből, semmint a proteszt-szavazatok elnyerésének vágyából fakad.”

Micsoda? Vegyük csak sorra e mondat állításait:

1. „Meggyőző győzelem” – a Fidesz április 8-án szavazatokban kevesebbet kapott, mint ellenzéke együttvéve.
2. „Erőteljes többségi felhatalmazás” – a kevesebb szavazat dacára kétharmada lett, köszönhetően az Orbán által alaposan átírt választójogi törvénynek.
3. „Belső meggyőződés” – jó lenne Bershidskynek és társainak elmagyarázni azt, hogy mi is az a pávatánc.
4. „A proteszt-szavazatok elnyerésének vágya” – nos erről a leginkább a Jobbik szavazótábora tudna mesélni, illetve azok, akik már nem tudnak még inkább jobbra menni, mert állandóan szemben találják magukat ott a Fidesszel.

A veszélyt Orbán nem a világra, még csak nem is Európára jelenti, mindössze Magyarországra. Meglehet, hogy lesznek kelet-európai Orbán-utánzatok, de a magam részéről ebben már nem nagyon hiszek. Még a hozzá olyannyira hasonlító Jarosław Kaczyński is – ha teheti –, nem mutatkozik vele. Az Orbán-széria épp kifutóban van, tartalékait felélte, s az a figyelem, amit megkap a sajtótól és a nemzetközi politikusoktól, nagyon is ellene dolgozik. Még az olyanok is, mint az idézett Bershidskyé, akit nem lefegyverzett Orbán „következetessége” és „belső meggyőződésének” ereje, hanem inkább kétségbe ejtett.

Ebből a szempontból egy demokratának nem tartania kellene egy esetleges Orbán-Trump találkozótól, hanem üdvözölni azt. Elvégre Trump már egy ideje – és Helsinki óta meg végképp – nincs abban a helyzetben, hogy bárkinek is politikai visszaigazolást adjon. Kompromittálni annál inkább tudná Orbánt. És egy ilyen kézfogás alkalmat adna mindenkinek – beleértve a lázongó republikánusokat is –, hogy levonják azt a következtetést, amivel a magyarok nagy többsége már rég tisztában van: hogy összenő, ami összetartozik.

Az a közeg, amiben Orbán új szerepet igyekszik most találni magának, amúgy sem alkalmas arra, hogy belőle kontinentális, vagy azt is meghaladó koalíció formálódjék. Ahhoz Orbán mögött egy nagyhatalomnak kellene állnia, de a magyar piedesztál kevés ehhez. Ráadásul hallott-e már valaki arról, hogy a nacionalisták, soviniszták valamiféle összefogásba, internacionáléba tömörültek volna valaha is? Hogy akadtak volna közös dolgaik és perspektívát nyitó céljaik? Ilyen sosem adatott meg azon egyszerű oknál fogva, mert a nacionalizmus mindig csak saját részérdekeit követi, ami szükségképpen más érdekeknek ellentmond. Elég végigkövetni a tengelyhatalmak együttműködésének mizériáját.*

Ráadásul a nacionalista lelki alkat képtelen arra, hogy akár saját érdekek alapján, de elgondolkodjon a kompromisszumokon. Ilyen sem fordult elő soha, amióta Európában feltalálták a nacionalizmust. Bizonyságképpen itt van mögöttünk két világégés, illetve Orbán naponta fel-felhangzó kardcsörtetése, mellyel most épp ráront Európára, ahogy előtte – amint alkalma volt rá – oly gyakran rárontott nemzetére. Ezek már csak ilyenek: felemésztenek maguk körül mindent és mindenkit, végül természetesen önmagukat is.

Hogy talán mégis számíthatunk az olasz, az osztrák és a magyar szélsőjobb egyfajta összefogására? Már csak azért is, mert talán összefűzi őket a migránsokkal szembeni közös intolerancia? Aligha, hisz épp a migránsokhoz fűződő embertelen viszonyuk az, ami elválasztja őket. Guy Verhofstadt volt belga miniszterelnök, jelenleg az Európai Parlament liberális frakciójának vezetője mondta nemrég: Matteo Salvini, a Liga vezetője szerint Olaszországnak elege van a migránsokból, azok azonnal távozzanak Ausztriába vagy még inkább Magyarországra. Sebastian Kurz osztrák kancellár erre ekként tromfolt: maradjanak csak a migránsok ott ahol vannak, az első országban, ahol regisztrálták őket, vagyis Olaszországa, de ha nem, Magyarország átveheti őket. Orbán Viktor pedig ekként érvelt: Olaszország kötelessége megvédeni Európa déli határait, de ha erre képtelen, küldje migránsait Ausztriába, de Magyarországra semmiképp.

Így mutat az európai szélsőjobb szövetségi potenciálja. Nem összefogásuk veszélyezteti a kontinens nyugalmát, a demokráciát és az emberi jogokat, valamint a jóléti államot megalapozó liberális szellemiséget, hanem a káosz, ami körülveszi őket. Igaz, az ellenük és velük való küzdelem elveszi az időt és az energiát attól, hogy a fő veszély, e káosz okai ellen küzdjenek a demokrácia erői és elkötelezettjei. Ám azt azért tisztán kell látni: nem Salvini és Le Pen, nem Kaczyński és Orbán, nem Donald Trump és Putyin a kór okai. Ezek csak a helyzetet kihasználó hatalmi élősködők.

Ugyanakkor minden bizonnyal igazuk van azoknak is, akik egységes szemléletet javasolnak az említett opportunista vezetők megítélésében, és komoly fellépést az ellen, hogy ezek egymást legitimálják, esetleg gazdaságilag támogassák. Nagyobb figyelmet kellene szentelni találkozóiknak, s elejét venni például annak, hogy megállapodásaik titokban maradjanak. Nem tűnt volna fel még senkinek, hogy gyakorlatilag nincsenek ismereteink arról, milyen megállapodásra jutott Orbán Erdoğannal, nem is beszélve Putyinnal folytatott gyakori találkozóin? Trump és Putyin esetleges megállapodásairól is csak találgatások keringenek; azazhogy megállapodtak volna Európa újbóli felosztásán. De mindez nem több ostoba szóbeszédnél, elvégre egy újabb Jaltához Trumpnak nincs elég otthoni, Putyinnak pedig nemzetközi ereje.

Meg kell őket fosztani a titoktól, ami körüllengi cselekedeteiket.

* Richard L. DiNardo: Germany and the Axis Powers: From Coalition to Collapse, University Press of Kansas, 2005.