Mégiscsak a mi kutyánk kölyke!

1
658
Fotó: MTI/EPA/Felipe Trueba

A horvát focisták óriási sikerének hullámát igyekszik mindenki (értsd: politikusok) meglovagolni a lassan koldusbotra jutó országban. Főleg az államfő, aki lenyúlta a show-t és most már könnyebb dolga lesz, hogy a szélsőjobb élére álljon. Már régen ott van, csak még nem az élén.

Egy héttel ezelőtt állítólag félmilliós tömeg volt kint Zágráb utcáin, hogy Modrićékat bevárja a Jelašić bánról elnevezett főtéren. Több mint négy órát tartott az ezüst (Horvátországban ezt mindenki aranynak látja) fiúk utazása a Franjo Tuđman reptérről a belvárosba. A kapitány Luka Modrić mellett végig ott állt a Down-szindrómás fiú, akit a vébé legjobb játékosa igazán nagylelkű gesztusként karolt fel.

Egy egész ország (igaz kicsi) ünnepelt önfeledten, tegyük azonnal hozzá, minden különösebb incidens nélkül. És ekkor rázuhant a tömegre horvát valóság.

Színre, azaz a nyitott tetejű autóbuszra lépett, Marko Perković, ismertebb nevén Thomson,

aki az azonos nevű géppisztolytól kölcsönözte lődözős művésznevét.

Nem akárki felkérésére: Modrić és Dalić kapitányok invitálták a jeles énekes-szerzőt a nagyszámú publikum elé. Majd a főtéren együtt énekelték (Perković, a focisták és az önfeledt tömeg) Thomson egyik, a hitelesség kedvéért, szelídebb dalát.

Nos, a horvát szórakoztatóipar ezen képviselője csak azért nem lehetett jövedelmező exporttermék, mert több tisztességesebb európai országból (például Hollandia, Svájc) kitiltották. Thomson koncertjein kizárólag feketében lép fel (muzsikusai is) ezzel is érzékeltetve odaadását a hitleri horvát bábállam (Horvát Független Állam) pribékjeinek, az usztasáknak a kedvenc öltözékéhez. Kedvenc szórakozásuk pedig a gyilkolás volt.

Ezeken a meghitt dzsemborikon a közönség együtt tombol az előadókkal, a Za dom spremni! (Készen a hazáért – usztasa felkiáltás) vagy az Öld a szerbet! békés kinyilatkoztatásokkal. Az ilyen alkalmakkor elmaradhatatlan nóta címe is sokatmondó: Jasenovac i Gradiška Stara. Ezek voltak a második világháború során a horvát haláltáborok, amelyekben 80 ezer szerbet, zsidót, cigányt és horvátot mészároltak le, párját ritkító kegyetlenséggel. A végrehajtó usztasák között katolikus papok is felbukkantak.

Ez a Thomson volt a mindent elsöprő horvát népünnepély egyik főszereplője. Egyes értelmiségiek ezt követő kritikusabb megnyilvánulásait a kormánymédia a sárba taposta, volt és

azóta is tart a hazaárulózás és a még súlyosabb csetnikezés.

Horvátországban nincs helye senkinek sem, aki a hazafias indulattól nem tombol nemzeti örömében. Majdnem pórul járt a vébé utáni első parlamenti ülés levezető elnöke, az olasz kisebbség képviselője, Furio Radin, mert a kormányzó jobboldali Horvát Demokratikus Közösség egyik képviselője felelősségre vonta amiért nem azzal nyitotta meg az ülést, hogy gratulál a minden idők legnagyobb horvát sportsikere miatt. Radin kivágta magát és így nem keletkezett lincshangulat.

És akkor itt van még Kolinda Grabar-Kitarović is. Az elnökasszony, aki korábban a NATO-ban volt tisztségviselő (ez nem lebecsülendő, de a kulcsrendszer miatt felbecsülendő sem) és a Horvát Demokratikus Közösségnek az ellenjelöltje volt az addigi szociáldemokrata államfővel szemben.

És bejött: csinos hölgy, távolról jött, hazafi.

Kolinda, mert csak így nevezik Horvátországban eddig két kormányfőt nyűtt el és a harmadikat nyüvi. Tegyük hozzá, hogy a köztársasági elnököt közvetlenül választják, de a nagypolitikába aligha szólalhatna bele. Kolinda, természetesen, alkotmány ide vagy oda, kivétel. A szociáldemokrata Milanović eltávolításában aktív szerepet vállalt, a saját pártját képviselő Tomislav Karamarko saját magát nyírta ki, de az államfőasszonyhoz eszmeileg (szélsőjobb) a legközelebb állt, a mostani Andrej Plenković pedig a háborús veteránok alkotta pártbázis számára túlságosan puhány, már majdnem liberális demokrata. Így vélekedik Kolinda is, aki szinte naponta kerül összetűzésbe miniszterelnökével. És közeleg az elnökválasztás.

Soha jobbkor nem jött még foci világbajnokság, az államfő nem is tétovázott:

le föl utazott fáradhatatlanul Moszkva és Zágráb között; berontott kamerákkal az éppen zuhanyozó félmeztelen horvát focisták öltözőjébe; ölelgette Macront; tapsikolta Medvegyevet; a horvát piros-fehér asztalterítős zászló első számú manökenje volt. De végül kifizetődött: a világsajtóban 20 százalékkal többet emlegették, mint Modrićékat.

Úgy tűnik, hogy Kolindának az ambíciói messze túlmutatnak a jövő évi elnökválasztáson. Az már szinte lefutott.

A tervei megvalósításához a szomszédságban már jól bevált utat választotta: a populizmust.

Ugyan hogyan lehetne másként nevezni azt, amikor az ország első számú embere azzal vádolja a politikai elitet, hogy elidegenedett az emberektől. Vagy, amikor szélsőjobbos szervezetek népszavazási javaslatát támogatja a kisebbségi jogok megnyirbálása érdekében. Mintha a horvát államfő üzenni akarna a magához közelállónak érzett Magyarországnak, Lengyelországnak és Olaszországnak. Otthon pedig a pártja bázisának tartott (szélső)jobboldalnak, a katolikus egyháznak és a háborús veteránoknak.

Külpolitikai tevékenysége is a kormánytól független és sajátságos lett. Szívélyesen elcsevegett Moszkvában Putyinnal, amikor éppen az EU újabb szankciókat vezetett be Oroszország ellen. Lelkes híve volt a Baltikum-Adria tengelynek, az úgynevezett Három Tenger kezdeményezésnek. A határok lezárását és a katonák kivezénylését szorgalmazta a migránsok megállítására. Akkor, amikor a kormány ezt egészen másként kezelte. Ankarában Erdogannál járt közben, hogy a török államfő támogassa a bosznia-hercegovinai választási törvény megváltoztatását, ami a horvát részek könnyebb önállósulásához vezetett volna. Erdogan kikosarazta.

És a csattanó:

mindig megértést tanúsított Orbán Viktor politikája iránt. Még akkor is a pártjára állt, amikor horvát-magyar vitáról volt szó.

Végül a száraz tények: Horvátországban szemmel láthatóan csökken a lakosság száma, 2008-ban ugyanis 4,3 millióan voltak, tíz évvel később pedig 204.300-al kevesebben. Csak tavaly 47 ezren hagyták el a világ egyik legszebb tengerpartjával rendelkező országot.

1 hozzászólás

  1. A szomszéd kutya kölykének megérdemelt sikerén és véghetetlen örömén sok félekeppen lehet keresni a kákán a csomót. Akár politikai háttér, összeesküvés teória, írigység, rémálom… De mért kell ezt usztasázos retorikával még jobban alásózni? A horvát fociválogatott eredményéhez, mi köze van ma, Jasenovacnak, Gradiskanak, 80.000 áldozatnak, az NDH-nak, a papoknak (Stepinecet megnevezhette volna)?
    Az hogy Thomson elénekelt egy dalt ?!!? A dalnak a címe: “Lijepa li si” A szöveg a következő:
    Oj Zagoro lijepa li si / Slavonijo zlatna ti si / Herceg-Bosno srce ponosno / Dalmacijo more moje /
    Jedna duša a nas dvoje / Pozdrav Liko Velebita diko / Lijepa li si …. Felkérték még egy dalra, de arra
    a szervezők se készültek. Zene nélkül rögtönzött valamit, gratulált a játékosoknak, intet és elment.
    Na ez aztán tűrhetetlen, a fasiszta, ultranacionalista, usztasa uszító !!!
    Persze Kolinda elnöknőt is kritizálni kell. De Ő legalább ott volt a döntőig. Vagy azt gondolják hogy,
    Vučić (u šajkaču, jelek i opanci), vagy Orbán (díszmagyarban, süvegeskalapban) nem lett volna ott a
    páholyban, ha a válogatottjaik odáig jutnak? Na ne mááá… Lehet majd 4 év múlva.
    Addig pedig: Hajrá Horvátország! Vatreni iznad svih! Mégis csak a mi kutyánk kölyke!

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..