76 éves korában meghalt Aretha Franklin
Fuccs a világmegváltásnak
Két nagy színész, Béres Ilona és Fodor Tamás, remekül kommunikálva egymással a színpadon, azt játsszák, hogy szinte már nem lehet kommunikálni. Ionesco A székek című egyfelvonásos remekművét adják a Pesti Magyar Színházban, Szabó K. István rendezésében, Gera György fordításában. A beszédképtelenségről beszélnek ebben a tragikus tréfában, a megváltásra váró, mind abszurdabb világban.
Szerepük szerint nevük sincs, ők az Öregasszony és az Öregember, így aztán jelképek is, de hús-véren valóságosak is. Kicsi a Magyar Színház Sinkovits Imre Színpada, ezt még tovább szűkíti Szabó K. és Szatmári J. Ottó, hiszen vizet helyeznek a deszkák elejére. Hőseink vagy antihőseink, ugyanis tengertől körülvéve egy világítótorony elzártságában, riasztó körbebástyázottságában élnek. Érezhetően afféle jó lelkek. Összenőttek. Szeretetteljes a nézésük, ami akár felér egy simogatással. Totyognak. Tesznek-vesznek. Elmerengenek. Béres, Rátkai Erzsébet jelmeztervező intenciói szerint, kendőbe bugyolált fejjel olyan, mint egy mesebeli anyóka, Fodor pedig minden fejfedő nélkül is apóka. Nyilvánvaló, hogy az egész életüket együtt élték le. És az is nyilvánvaló, hogy már nincs sok hátra nekik. Rengeteget tapasztalhattak. Fixa ideájuk, hogy valami olyat tudnak, ami megválthatja az egész emberiséget. Kicsiny lakásukba összehívnak hát sokakat, hogy nagy dolgokat hallhassanak. És érkeznek is a vendégek.
Fodor, inspiratív előadásban, több mint húsz évvel ezelőtt, rendezte is A székeket, Törőcsik Marival, Iglódi Istvánnal, Máté Lajossal, a Thália Stúdióban. Ionesco remek találmánya, hogy nem látjuk a vendégeket. Csak a székek halmozódnak és halmozódnak, a tárgyhalmozódás a szerző esetében meglehetősen gyakori, gondoljunk csak például az Új lakó című darabjára, amiben a címszereplő emlékeit jelképezik, és annyira padlótól a plafonig tele lesz velük a szoba, hogy már kiszorítják az idős férfit. Elveszik tőle a levegőt, valósággal megölik.
Ezúttal is a folyamatosan becipelt, ide-oda rendezgetett, mindinkább összezsúfolódó székek csaknem kilökik az életből a két öreget, akik fogadják a víz irányából érkező látogatókat. Beszélnek hozzájuk, udvariaskodnak, akár hajbókolnak előttük, hiszen nevezetességek, nagyságok is jönnek és jönnek, még maga a császár is megérkezik. Láthatjuk, hogy az idős házaspár egyre izgatottabb, mind kapkodóbbá válnak a mozdulataik, hadaróbbá lesz a beszédük. Aggódnak, nyugtatgatják egymást, hurcolásszák befelé a még fellelhető székeket, iparkodnak az újabb és újabb vendégeknek helyet találni.
Közben pedig nyugtatgatják egymást, amiatt is, hogy mindjárt megjön a Szónok – neki sincs más neve -, azonnal itt lesz. Ezt rengetegszer elmondják, mint amikor Beckett leghíresebb, Godotra várva című abszurdjában a mind reménytelenebbé váló helyzetben Estragon és Vladimir még mindig azzal hitegetik egymást, hogy azért nem moccanhatnak egy tapodtat sem, mert meg kell várniuk a soha meg nem érkező Godot.
Szónokra ezúttal azért van szükség, mert a két öreg nem meri maga elmondani a világmegváltó gondolatait, tán elszorulna a torkuk, elcsuklana a hangjuk, ha ők kezdenének erről a korszakos gondolatról beszélni, ezért bíztak meg egy szónokot. De az csak nem jön és csak nem jön. Aztán végül betoppan vagy mondhatni inkább, hogy be ugrabugrál, mert Szabó K. elképzelései szerint, Papp Csaba megszemélyesítésében, csaknem úgy néz ki, talpig szőrme bundában, mint egy majom. A darabban eredetileg süketnéma emberről van szó. Vagyis abban az esetben, meg most is, amikor csak panaszosan nyöszörgő, artikulálatlan hangok törnek elő a torkából, evidensen fuccs a világmegváltásnak.
A színészek eljátsszák a nagy akarást, a nekiveselkedést, az iszonyatos igyekezetet, az ügybuzgalmat, az attól való szörnyűséges félelmet, hogy nem jön össze, amit akarnak, meg azt is, hogy ezen túltéve magukat, teszik és teszik a dolgukat, ismét és ismét elszánva magukat a cselekedetre. A két öreg egymásba kapaszkodik, ahogy a két színész ugyancsak, igen jó partnerek. Érezhetően inspirálják egymást. Örülnek a méltó feladatnak, amihez abszolút összegyűlt bennük az élettapasztalat.
Szerepük szerint, egy díszlet falépcsőn, ahol fölfelé jöttek a képzeletbeli vendégek, elindulnak a tengerbe, a hatalmas végtelenségbe, a megsemmisülésbe. Ionesco-nál nem szoktak jó véget érni a dolgok. Rendületlenül hitt az emberiség megválthatatlanságában. Ez a két öreg, a maga elzárkózott, szigetszerű magányában, még a humanizmus megtestesülése. Hogy utánuk mi következik, nyitott kérdés marad. Remélem, nem az a fasizálódó, tömeges elállatiasodás, amit Ionesco oly szemléletesen megírt az Orrszarvú című darabjában.
Bojár Gábor kapta a Kovalik Márta-díjat
A magyar rádiózás meghatározó alakjáról elnevezett díjat most először adták át.
A Rádió Bézs, annak főszerkesztője Fodor János, valamint a Szaday-család vándordíjat hozta létre a vándordíjat, azért, hogy így őrizzék meg Kovalik Márta aranytollas újságíró, az egykori Húszas stúdió szerkesztője, a magyar rádiózás meghatározó személyisége emlékét.
Az emlékdíj nem szakmai díj, az kapja minden évben, aki
szabad, független, tisztességes
és tesz azért, hogy a következő generáció minél nagyobb tudással, minél szabadabban élhessen úgy, hogy a tényeket megismerhessék, és azokat tiszteletben tartsák.
Az első díjazott Bojár Gábor fizikus, vállalkozó, a Graphisoft CAD-szoftverfejlesztő cég és a budapesti Aquincum Institute of Technology magánegyetem alapítója lett.
Határon túli kollégáé a Szegő-díj
Huszonegyedik alkalommal osztották ki pénteken a Dr.Szegő Tamás-díjakat. Az elismerés azoknak a harminc év alatti újságíróknak jár, akik – az írott vagy az elektronikus média bármely területén – publikációikban kiállnak az érdekeik érvényesítésére képtelenékért.
A díjkiosztó ünnepségen Baranyi Ferenc költő emlékezett meg a névadó újságíró-jogászról, a Népszava és a Magyar Rádió hajdani munkatársáról. A helyezésekről, elismerésekről a Díj alapítványának kuratóriuma döntött.
Az idei fődíjat egy határon túli szerző, Jakab Villő Hanga (Átlátszó Erdély) kapta, az Erdélyben publikált írásaiért, különös tekintettel egy gyergyói gyújtogatásról szóló riportjáért. Második helyezett Neuberger Eszter, az abcug.hu munkatársa kapta, míg a harmadikat Nádasi Eszter (nlcafe.hu). Oklevelet kapott Juhász Dániel (Népszava), Kiss Dániel (saját blog), Lukács Zoltán és Mucsi Attila (Rács FM), valamint Teczár Szilárd (Magyar Narancs). Ifjúsági „életmű-díjjal, egy arany tízfilléressel jutalmazta a kuratórium Kovács Bálintot (Index).
Olcsó díszlet?
Ha Budapest sziluettje felkerül a világ ismert szimbólumai közé, akkor már nem lehet eladni másnak, csak Budapestnek. Ahogy az Eiffel-torony előtt sem lehet Star Warst forgatni.
A rendszerváltás előtt az „amerikai film”, mint jelenség, megtestesítője volt számos elérhetetlen kelet-európai vágyálomnak: a nyugati életszínvonalnak, szabadosságnak, színes ruháknak, jókedvnek, tengerpartnak, gyors autóknak – írja Kollai István a pozsonyi Új Szóban.
„A rendszerváltással minden szempontból megnyílt az út nyugat felé, de az amerikai álom és Hollywood továbbra is nagyon távolinak tűnt.
Aztán az utóbbi évtizedben lassan Hollywood jött el Közép-Európába.”
„A térség ugyanis egy lett a kedvelt forgatási helyszínek közül. Budapesten először talán az váltott ki szenzációt, amikor itt forgatták Madonna főszereplésével az Evita című filmet; a magyar fővárosnak ekkor a századfordulós Buenos Airest kellett eljátszania. A Kémjátszmában, Robert Redford és Brad Pitt mögött, az ötvenes évek Berlinjét kellett Budapestnek felidéznie. A világ filmvásznain így feltűntek a pesti utcák, Robert Redford a Dohány utcai zsinagóga előtt üldögélt, Madonna a Néprajzi Múzeum lépcsőin sétált és Csepelen tüntetett.”
„Budapest például, miközben ténylegesen népszerű lett az amerikai filmesek körében,
alapvetően csak díszletként szolgál.
Ugyanez igaz Pozsonyra is, vagy az adriai tengerpartra. Friss hír, hogy Pierce Brosnan Horvátországba indul forgatni, hogy a Mamma Mia-musical jeleneteit felvegyék – azokat a jeleneteket, amelyek a forgatókönyv szerint Görögországban játszódnak…”
„Ha már egyszer a Mamma Mia jeleneteit egy napsütéses horvát szigeten veszik fel, akkor miért nem játszódhatna a film is egy napsütéses horvát szigeten? Görögország ennyivel trendibb, „menőbb” lenne? A nézők kevésbé éreznék át a film romantikáját, ha az lenne kiírva a tájat bemutató vágóképek alá, hogy Croatia? Sajnos úgy tűnik igen, a rendezők és producerek ettől tartanak. Emögött nyilván az áll, hogy
Hollywood és a filmes szakma az egész világ piacára termel,
az egész globális konzumvilágot látja el mindenki számára tetszetős képekkel, egyenérzelmekkel és sablontörténetekkel, és olyan terméket szeretne gyártani, amit mindenki meg tud emészteni. Hasonlóan a hamburgerekhez.”
„Valószínűleg egyébként a turizmus lehet a kiút ebből a csapdából: ha Budapest sziluettje felkerül a világ ismert szimbólumai közé, akkor már nem lehet eladni másnak, csak Budapestnek. Ahogy az Eiffel-torony előtt sem lehet Star Warst forgatni. A magyar főváros most nagyjából ezen az úton jár, az ismertsége és népszerűsége egyre nő – a TripAdvisor éppen beválasztotta a 25 legnépszerűbb város közé a világon – és ez kivezetheti abból a csapdából, hogy háborús és fantasy filmek olcsó díszlete legyen.”
Ma jelentik be az Oscar-díj jelöltjeit
Közép-európai idő szerint ma délután jelenti be az amerikai filmakadémia az idei Oscar-díjak jelöltjeit. A legjobb idegen nyelvű alkotások mezőnyében Enyedi Ildikó Testről és lélekről című filmje is a legjobb öt közé kerülhet a szűkített kilences listáról.
A 24 kategória jelöltjeit két részletben ismertetik a Los Angelesben. Közép-európai idő szerint 14.22 perctől az operatőri, a jelmez, a vágás, a haj és a smink, a filmzene, a díszlet, a rövid animációs film, a rövidfilm, a hangvágás, a hangkeverés és a vizuális effektusok kategória jelöltjeit hozzák nyilvánosságra.
14.38.30-tól a férfi főszereplő, a férfi mellékszereplő, a női főszereplő, a női mellékszereplő, az egész estés animációs film, a rendezés, a dokumentumfilm, a rövid dokumentumfilm, az idegen nyelvű film, a betétdal, a legjobb film, valamint a legjobb eredeti és a legjobb adaptált forgatókönyv kategória jelöltjeit jelentik be.
A díjátadót a phjongcshangi téli olimpia miatt a szokásos február helyett ezúttal március 4-én tartják Los Angelesben.
Az amerikai filmművészet legrangosabb elismeréseit 90. alkalommal adják át.
Rosamund Pike játssza Marie Curie-t – a filmet Budapesten forgatják
A Radioactive Marie és Pierre Curie tudomány iránti szenvedélye mellett a házaspár romantikus kapcsolatát is bemutatja, valamint azt is ábrázolja, hogy felfedezéseiknek milyen hatása lett a 20. századra.
Rosamund Pike játssza a kétszeres Nobel-díjas tudóst a Marie Curie életéről szóló, Radioactive című filmben, amelyet Budapesten forgatnak.
A produkció rendezője az iráni Marjane Satrapi (Persepolis), a forgatókönyvet Jack Torne írta Lauren Redniss Radioactive: Marie & Pierre Curie: A Tale of Love and Fallout című életrajzi könyve nyomán.
A filmet az Amazon Stúdió és a Studiocanal finanszírozza és forgalmazza – számolt be róla a Variety.com.
A Radioactive Marie és Pierre Curie tudomány iránti szenvedélye mellett a házaspár romantikus kapcsolatát is bemutatja, valamint azt is ábrázolja, hogy felfedezéseiknek milyen hatása lett a 20. századra.
Marie Curie 1903-ban a fizikai, 1911-ben pedig a kémia Nobel-díjat is elnyerte, ő volt az első nő, aki megkapta a legrangosabb tudományos elismerést.
Meghalt Tarján Tamás színikritikus
68 éves korában elhunyt Tarján Tamás irodalomtörténész, egyetemi tanár, színikritikus, dramaturg. Számos irodalmi, film- és színházi kritikát, esszét, irodalmi paródiát (Reményi József Tamással közösen) publikált, és rendszeresen dolgozott a Magyar Rádiónak és a Magyar Televíziónak.
Tarján 24 évesen kezdett tanítani a Modern Magyar Irodalomtörténeti Tanszéken és haláláig a tanszék oktatója maradt. Huszonhét kötetet írt, köztük kismonográfiákat (Nagy Lajos; Bessenyei Ferenc; Garas Dezső), irodalmi és színházi esszé- és kritikagyűjteményeket (Kortársi dráma, Egy tiszta tárgy találgatása, Kengyelfutó, Szabadiskola, Esti Szindbád – Szentivánéji Vízkereszt, Zivatar a publikumnak, Prosperónak nincs pálcája), publikált tankönyvcsaládot 13-14 éveseknek.
1986-ban József Attila-díjat kapott, 2009-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét is.
Vizuális orgia az Orient expresszen
A Gyilkosság az Orient expresszen az első pillanattól kezdve azt a benyomást kelti, hogy Kenneth Branagh csinált magának egy nagyszabású filmet, hogy eljátszhassa Agatha Christie zseniális detektívét, Hercule Poirot-t. Más értelme nem nagyon volt ennek az adaptációnak, hacsak az nem, hogy nagy sztárokat láthatunk benne szokatlan külsővel.
Nem lenne fair a kritika, ha nem szögeznénk le már rögtön az elején, hogy van egy olyan hiányossága a Magyarországon bemutatásra kerülő filmnek, amelyről Kenneth Branagh abszolút nem tehet, viszont minden igyekezetünk ellenére nehéz tőle elvonatkoztatni: az idegesítő magyar szinkron. Igaz, a szinkron egyébként is általában ront a filmeken (a kevés kivétel között például a Bud Spencer – Terence Hill filmek és hasonló kaliberű alkotások említhetők), de néha egészen tönkre is teheti az élményt. Ez utóbbi kategóriába tartoznak azok a filmek, ahol a karakterek különböző anyanyelvűek, ezért az akcentusokat is igyekeztek visszaadni a szinkronstúdióban, és nem vígjátékról van szó.
Abban a pillanatban, amikor az első jelenetében Kenneth Branagh raccsolva megszólal magyarul (ami a belga nyomozó francia anyanyelvére hivatott utalni), már sokkal rosszabb helyzetből indul a film.
És ehhez jött még hozzá Willem Dafoe németes akcentusa, amely szintén büntetés a nézőnek. Fontos leszögezni, hogy erről abszolút nem a szinkronszínészek tehetnek, annál is inkább, mert az összeválogatásukra egyébként nem lehet panasz.
A másik nehézség a filmmel kapcsolatban az, hogy nehéz túllendülni azon a Poirot-képen, amely az ember elméjében a könyvek, esetleg a korábbi tévé- vagy filmadaptációk alapján él. Jómagam, ha Hercule Poirot-ra gondolok, David Suchet arcát látom magam előtt, és ehhez képest
Branagh kék szemű, átlagos testalkatú Poirot-ja, akinek arcszőrzete emellett egy spanyol lovagot idéz, borzasztóan szokatlan volt.
De ezzel alapvetően nem lett volna baj, hiszen ez a Poirot viselkedésében is más volt: kicsit olyan, mintha James Bonddal keresztezték volna.
Sem ez a némiképp újragondolt Poirot, sem a film többi része – köztük a rengeteg sztár – nem adott magyarázatot arra, hogy miért is volt szükség erre az újabb filmadaptációra (1974-ben készült egy nagy sikert arató, több Oscarra jelölt alkotás a számos tévés verzió mellett). Persze, nagyon érdekes sztorija van az 1930-as években játszódó regénynek, de ez a film nem sokat adott ehhez hozzá. Sőt, a színészek inkább csak elvonták róla a figyelmet, mert nézőként inkább azon csodálkozunk, hogy nahát, ez itt Judi Dench ez meg Penélope Cruz, ahelyett, hogy a karaktereikre figyeljünk.
Azon kívül, hogy kétségtelenül jót tesz a marketingnek, semmi nem indokolta, hogy Branagh ennyi sztárt pakoljon a filmbe.
(Bár Johnny Depp lassan annyi rossz filmet vállal, hogy inkább elrettenteni és nem vonzani lehet vele a nézőket.) Az Andrenyi grófként látható Szergej Polunyin például azért szerepel benne, mert a balett fenegyerekként emlegetett balettsztár a filmben is egy balhés balettsztárt játszik, de nagyon kevés jelenete van, és azok nagy része is elképesztően bizarr.
De nem csak a szereposztás tekintetében tűnt mesterkéltnek a film.
Az egész alkotás bántóan mű, hiába a rengeteg odafigyelés a hiteles részletekre.
Isztambultól kezdve, ahonnan az Orient expressz elindul a vonat ablakára rakódott jégrétegen és a hófödte hegyvidéki tájakon át Poirot bajuszáig semmi sem hat igazinak. Egyébként még ezzel sem lenne feltétlenül baj, hiszen vannak olyan rendezők, akik pontosan ezzel az eszközzel képesek sajátságos képi világot teremteni, itt azonban ez inkább csak művi hatás maradt meg, pedig digitális kamerák helyett direkt igazi filmet használt Branagh és az operatőr, Haris Zambarloukos.
A rendező egy werkfilmben arról beszélt, hogy ezzel akarta élesebbé, gazdagabbá és színesebbé tenni a filmet, hogy a néző úgy érezze, mintha valóban benne lenne. Lehet, hogy velem van a baj, de nálam Kenneth Branagh metszően kék szeme, a Daisy Ridley száján rosszul felkent rúzs, és az összes többi részlet inkább az ellenkező hatást érte el, így végső soron a film erényei azok, amelyeket Agatha Christie történetének köszönhet.
Az izgalmas, fordulatos sztorit ugyanis elég jól sikerült adaptálni a forgatókönyvben – bár maradtak kidolgozatlan karakterek -, amikor pedig megpróbálták felturbózni a történetet, azt inkább hagyjuk. Kenneth Branagh ugyanis mintha a nagyszabású díszletekkel és a rengeteg külső felvétellel próbálta volna sulykolni a nézőben, hogy márpedig ez film, és nem színház vagy tévé, de ezekkel a forgatókönyvbe erőltetett jelentekkel megint más hatást ért el, és a mesterkéltségre pakolt rá egy jó nagy lapáttal. De összességében a Gyilkosság az Orient expresszen mindezek ellenére is tud szórakoztató lenni (persze főképp azoknak, akik nem olvasták még a regényt, nem láttak más adaptációt, esetleg rossz a memóriájuk) viszont emlékezetes nemigen marad.
Ordítani kell!
Mint egy folyamatos lórúgás, olyan a világ egyik legnevesebb színházának, a Berliner Ensemble-nek A kaukázusi krétakör előadása, amit a Nemzetiben láthattunk, a Madách Imre Nemzetközi Színházi Találkozón, Michael Thalheimer, a legeredetibb, legizgalmasabb rendezők egyikének elképzelései szerint.
A női főszerepet, Gruse-t játszó Stefanie Reinsperger pedig minden bizonnyal kolosszális színész. Naiv, tiszta lelkű, szerető szívű embert játszik, aki kénytelen rájönni a világ farkastörvényeire, de ha törik, ha szakad, ő nem akar hozzájuk idomulni, próbál olyan maradni, amilyen volt, ez viszont számtalanszor életveszélybe sodorja. Reinsperger úgy játszik, hogy segélykiáltásként hat az egész lénye. Azt érzékelteti igencsak intenzív alakításával, hogy ez aztán így nem mehet tovább, de persze tovább megy. Ahogy ő is vándorol, hogy menedéket találjon, mindenáron óvja a gyereket, aki ugyan másé, égszakadás-földindulás közepette mentette ki, amikor az anyja gyáván eliszkolt nélküle. Gruse arcára kiül az elszántság, de a kétségbeesés is, a rettenet ugyanúgy, ahogy a bátor nekirugaszkodás, ezer dolgot fejez ki az arca.
Brecht darabja vészterhes időkben, először háborús káoszban, majd ugyancsak zűrzavarral terhes békében játszódik. Olyan időkben, amikor
a morál luxusnak számít, a többség inkább létezni, túlélni akar, mint gerinces maradni,
és egy olyan elvont eszmének hódolni, mint amilyen az igazság. De Brecht a legnagyobb földi pokolban is időnként azért talált egy embert, akinek nagy E-vel lehetne írni a nevét. A szecsuáni jólélekben is, Shen Te személyében akad egy humánus, érző szívű, igaz nő, aki kezdeti, végtelen nagy naivitásával nem vesz, nem is akar tudomást venni a körülötte lévő, pénzéhes, számító, rideg romlottságról.
Gruse akár édestestvére is lehetne. Maga a megtestesült jóság, aki hosszú ideig nem lát tovább az orránál. Csak azt látja, a nép egyszerű gyermekeként, hogy úrnője, a kormányzóné, akinek lefejezték a férjét, lóhalálában menekül. Úgy, hogy még a csecsemőjét is faképnél hagyja. A kutya nem törődne vele. Bukott kormányzó ivadékának babusgatása életveszéllyel járhat.
De Gruse nem sokat töpreng ezen. Ott egy kétségbeesetten síró csecsemő, evidensen, és azon nyomban segíteni kell neki. Ezen még csak nem is gondolkozik, zsigerből teszi. Meg szeretetből, mert azzal ebben a rút világban is tele a lelke. Nem könnyű eljátszani ezt a földöntúli jóságot. Hiteltelen sematizmus lehet belőle.
Thalheimer tán ezért is stilizál annyira. Nincs pepecselő lélektani realizmus. Még a beszédmód sem szokványos,
a színészek jóformán végig kiabálják, üvöltik, olykor egyenesen bömbölik a produkciót,
ezt is kicsit elnyújtva, már-már természetellenesen. Vagyis nem az életet látjuk a színpadon, hanem inkább, akár Brecht elidegenítési effektusának megfelelően, egy tanmesét róla. Ez nehezítheti a nézői átélést, de hát nem is feltétlenül ez a cél, hanem, hogy dolgozzon az agyunk, lássuk át a különböző szituációkat, töprengjünk el azon, mi hogyan cselekednénk bennük.
Okos, végtelenül profi színház ez, többeknek, ahogy nekem is, kicsit rideg. Nagyon akar ütni, és ehhez minden szükséges elemet használ, mégis sokkal felzaklatóbb Brecht előadásokat láttam már. Miközben ez a maga nemében fantasztikus!
Tán csodálom, ámde nem szeretem?
Némiképp erről van szó, de azért kicsit szeretem is, mert lenyűgöz ez a precíz kidolgozottság. Ingo Hülsmann narrátorként maga az éles eszű, megtestesült kívülállás, még akkor is, ha dalra fakad. Acdak, a korrupt bíró, aki megvágja a gazdagokat, de a szegények felé hajlik a keze, Tilo Nest a szerepben igyekszik rezzenéstelen arccal cselekedni, de aztán rajta is csak kiül a rémület.
Thalheimer alaposan az orrunk alá dugja, hogy ember mennyire embernek farkasa, és állásfoglalásra késztet. Nem cirógatja meg a buksinkat, nem kedveskedik a nézőknek könnyedségekkel, mondhatnám azt is, hogy leüvölti a fejünket, vegyük már észre, katasztrofálisan nagy a baj. És úgy gondolja, hogy ezt nem lehet halkan, diszkréten mondani, ehhez már fülsiketítően ordítani kell.
