Fuccs a világmegváltásnak

0
209
Fotó: Juhász Éva

Két nagy színész, Béres Ilona és Fodor Tamás, remekül kommunikálva egymással a színpadon, azt játsszák, hogy szinte már nem lehet kommunikálni. Ionesco A székek című egyfelvonásos remekművét adják a Pesti Magyar Színházban, Szabó K. István rendezésében, Gera György fordításában. A beszédképtelenségről beszélnek ebben a tragikus tréfában, a megváltásra váró, mind abszurdabb világban.

Szerepük szerint nevük sincs, ők az Öregasszony és az Öregember, így aztán jelképek is, de hús-véren valóságosak is. Kicsi a Magyar Színház Sinkovits Imre Színpada, ezt még tovább szűkíti Szabó K. és Szatmári J. Ottó, hiszen vizet helyeznek a deszkák elejére. Hőseink vagy antihőseink, ugyanis tengertől körülvéve egy világítótorony elzártságában, riasztó körbebástyázottságában élnek. Érezhetően afféle jó lelkek. Összenőttek. Szeretetteljes a nézésük, ami akár felér egy simogatással. Totyognak. Tesznek-vesznek. Elmerengenek. Béres, Rátkai Erzsébet jelmeztervező intenciói szerint, kendőbe bugyolált fejjel olyan, mint egy mesebeli anyóka, Fodor pedig minden fejfedő nélkül is apóka. Nyilvánvaló, hogy az egész életüket együtt élték le. És az is nyilvánvaló, hogy már nincs sok hátra nekik. Rengeteget tapasztalhattak. Fixa ideájuk, hogy valami olyat tudnak, ami megválthatja az egész emberiséget. Kicsiny lakásukba összehívnak hát sokakat, hogy nagy dolgokat hallhassanak. És érkeznek is a vendégek.

Fodor, inspiratív előadásban, több mint húsz évvel ezelőtt, rendezte is A székeket, Törőcsik Marival, Iglódi Istvánnal, Máté Lajossal, a Thália Stúdióban. Ionesco remek találmánya, hogy nem látjuk a vendégeket. Csak a székek halmozódnak és halmozódnak, a tárgyhalmozódás a szerző esetében meglehetősen gyakori, gondoljunk csak például az Új lakó című darabjára, amiben a címszereplő emlékeit jelképezik, és annyira padlótól a plafonig tele lesz velük a szoba, hogy már kiszorítják az idős férfit. Elveszik tőle a levegőt, valósággal megölik.

Ezúttal is a folyamatosan becipelt, ide-oda rendezgetett, mindinkább összezsúfolódó székek csaknem kilökik az életből a két öreget, akik fogadják a víz irányából érkező látogatókat. Beszélnek hozzájuk, udvariaskodnak, akár hajbókolnak előttük, hiszen nevezetességek, nagyságok is jönnek és jönnek, még maga a császár is megérkezik. Láthatjuk, hogy az idős házaspár egyre izgatottabb, mind kapkodóbbá válnak a mozdulataik, hadaróbbá lesz a beszédük. Aggódnak, nyugtatgatják egymást, hurcolásszák befelé a még fellelhető székeket, iparkodnak az újabb és újabb vendégeknek helyet találni.

Közben pedig nyugtatgatják egymást, amiatt is, hogy mindjárt megjön a Szónok – neki sincs más neve -, azonnal itt lesz. Ezt rengetegszer elmondják, mint amikor Beckett leghíresebb, Godotra várva című abszurdjában a mind reménytelenebbé váló helyzetben Estragon és Vladimir még mindig azzal hitegetik egymást, hogy azért nem moccanhatnak egy tapodtat sem, mert meg kell várniuk a soha meg nem érkező Godot.

Fotó: Juhász Éva

Szónokra ezúttal azért van szükség, mert a két öreg nem meri maga elmondani a világmegváltó gondolatait, tán elszorulna a torkuk, elcsuklana a hangjuk, ha ők kezdenének erről a korszakos gondolatról beszélni, ezért bíztak meg egy szónokot. De az csak nem jön és csak nem jön. Aztán végül betoppan vagy mondhatni inkább, hogy be ugrabugrál, mert Szabó K. elképzelései szerint, Papp Csaba megszemélyesítésében, csaknem úgy néz ki, talpig szőrme bundában, mint egy majom. A darabban eredetileg süketnéma emberről van szó. Vagyis abban az esetben, meg most is, amikor csak panaszosan nyöszörgő, artikulálatlan hangok törnek elő a torkából, evidensen fuccs a világmegváltásnak.

A színészek eljátsszák a nagy akarást, a nekiveselkedést, az iszonyatos igyekezetet, az ügybuzgalmat, az attól való szörnyűséges félelmet, hogy nem jön össze, amit akarnak, meg azt is, hogy ezen túltéve magukat, teszik és teszik a dolgukat, ismét és ismét elszánva magukat a cselekedetre. A két öreg egymásba kapaszkodik, ahogy a két színész ugyancsak, igen jó partnerek. Érezhetően inspirálják egymást. Örülnek a méltó feladatnak, amihez abszolút összegyűlt bennük az élettapasztalat.

Fotó: Juhász Éva

Szerepük szerint, egy díszlet falépcsőn, ahol fölfelé jöttek a képzeletbeli vendégek, elindulnak a tengerbe, a hatalmas végtelenségbe, a megsemmisülésbe. Ionesco-nál nem szoktak jó véget érni a dolgok. Rendületlenül hitt az emberiség megválthatatlanságában. Ez a két öreg, a maga elzárkózott, szigetszerű magányában, még a humanizmus megtestesülése. Hogy utánuk mi következik, nyitott kérdés marad. Remélem, nem az a fasizálódó, tömeges elállatiasodás, amit Ionesco oly szemléletesen megírt az Orrszarvú című darabjában.

 

Kapcsolódó cikkek

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..