Kezdőlap Kultúra

Kultúra

Nem bírom, amikor hülyítik az embereket

Básti Juli szerint a képmutatás, az álszentség, a dolgok szőnyeg alá söprése, minden jóra éhes embernek fáj. A Kossuth-díjas színész ezt annak kapcsán mondja, hogy Ibsen Kísértetek című darabját mutatják be, Alföldi Róbert rendezésében, január 5-én, a Centrál Színházban, és a szerző gondolatai ma is igencsak aktuálisak.

 

A bemutatója idején elképesztő dolgokat mondtak Ibsen Kísértetek című darabjáról,
például azt, hogy „nyilvánosan végrehajtott mocskos cselekedet”. Mit gondolsz erről?

Nem tudom, pontosan mit fájlaltak akkor, de ma is nagyon élő a szöveg. A képmutatás, az
álszentség, a dolgok szőnyeg alá söprése ma is minden jóra éhes embernek fáj! A férfiak
túlsúlya a közéletben, a kötelességek hajszolása miközben elmegy mellettünk az élet, egy a
múlt bűneivel szembenézni képtelen nemzedék átkos hagyatéka, azért ezek ma is komoly
problémák. Szóval abszolút aktuális a dolog. Az egyház gyakran képmutató, alaptanítását
megtagadó szerepe szintén vet fel kérdéseket, szóval lehet aggódnunk a gyorsan változó
mégis beszűkülni látszó jövőnk miatt! Ma is élők sajnos azok problémák, amiket egykor
Ibsen leírt.

Újságolvasó ember vagy, esetleg próbálod kicsukni a politikát az életedből?

Dehogyis, nem próbálom kicsukni. Nem is akarom és nem is bírnám.

A politika jelentése: a
város ügyeivel foglalkozni, ez pedig az én országom, az én városom is.

Fölhúzom magam újból és újból, de hát hogyan is ne olvasnék újságot, felnőtt emberek olvasnak újságot, mert érdekli őket, hogy mi van velünk. Volt az életemnek olyan szakasza huszonévesen, amikor beleszartam mindenbe, mert azt gondoltam, egyedül a munka a fontos, meg azok, akikkel együtt dolgozom. Most már tágabban látom a világot, főleg mivel három gyerekem van. Érdekel a jövőjük.

Mostanában min húzod fel magad?

Mindenen! Szinte nincs is olyan, amin ne húznám fel magam.

Nem bírom, amikor hülyítik az embereket és nem bírom, ha totális hatalom épül az ócska kis demokráciánk helyett!

Nem bírom az uniformizált híreket, az átlátszó szólamokat és Budapesten még hagyján, de a vidéken lakók döntő többségének fogalma sincs arról, hogy mi történik! Mindig csak a riogatás, az ellenség képzés! Gondolom sokuknak idejük sincs rá, hogy részletesebben utána nézzenek a dolgoknak. Állatira dühös vagyok, hogy kiszolgáltatottak vagyunk, hogy megvezethetők vagyunk, és miközben már kopogtat a teljesen új követelményeket támasztó jövő, mi bezárkózunk és rossz válaszokat fogalmazunk. Ez borzasztó, ez lehetetlenség, ezt kikérem magamnak!

A színház tud ez ellen valamit tenni?

A színháznak mindig is dolga volt, hogy gondolkodásra sarkalljon, hogy szembesítsen, de
sokan vannak akik nem tudnak színházba járni, őket könnyű hülyíteni. A színházba járók
újságokban és könyvekben is keresik az igazságot, törik rajta a fejüket! Akiknek erre nincs
módjuk és nem elég tanultak, nem elég tájékozottak, nem tudnak szelektálni, fogalmuk sincs mi történik körülöttük, azokat lehet aztán igazán az orruknál fogva vezetni!

Az elmúlt szezonban nem kaptál új szerepet. Nagyon ki voltál éhezve?

Egyáltalán nem voltam kiéhezve, hiszen igen nehéz szerepeket játszom. Hatvan évesen
három abszolút főszereppel az ember már nincs kiéhezve.

Tényleg?

Persze, hogy nem. Az is igaz viszont, hogy az rossz lenne, ha most nem próbálhatnék.
Jólesik, hogy egy ilyen szuper, érdekes darabban próbálok. Igen jól dolgozunk együtt Alföldi
Róberttel. Izgat minket a téma és eszméletlenül jó a csapat. Ennek most nagyon örülök de
nem voltam kiéhezve!

Alföldivel utoljára akkor dolgoztál együtt, amikor a Nemzetiben kvázi az ottani
hattyúdalát, a Sirály előadását rendezte. Tudom, hogy próbáltátok elérni, te is külön szóltál amiatt, hogy ha más nem, de legalább ez az egy produkció maradjon repertoáron az Alföldi érából.

Így van. Hogy te mikre emlékszel! Én mindent elfelejtek. De tényleg így volt, annyira
szerettük azt az előadást és annyira fontosnak tartottuk, hogy nagyon akartuk tovább
játszani. Nem sirály volt az, hanem hattyúdal.

Megmondható, hogy mitől búcsúztál a Nemzetiben, amiről többször elmondtad, hogy az nem a pályád különösebben sikerült része, alig kaptál fontos szerepeket.

Jó, de néhányat azért nagyon szerettem. Ez is az életemnek része volt. Voltak benne szép
és élvezetes pillanatok, de ha lezárul egy szakasz, akármilyen is volt, el kell búcsúzni tőle. A
Sirály előadása erre nagyon jó volt. Fontos volt a társulat összekapaszkodása az utolsó
évben, amikor már tudni lehetett, hogy Alföldi nem folytathatja. Bár Robi nagyon
reménykedett, hogy mégis győz a tehetségünk, a nagy akarásunk és nem veszik el tőle a
színházat. Ebben az időszakban az erős összetartás miatt kedvvel és jól próbáltunk,
fontosnak tartottuk amit csináltunk.

A Sirályban annyira személyes volt a búcsútok, hogy lényegében ti voltatok a ruhatárosok, ti vettétek el a kabátjainkat, ezek a díszlet egy részét képezték a színpadon, és ti is adtátok ki, tulajdonképpen végső búcsúként, előadás után a holmijainkat.

Így történt, méltó búcsú volt, szép előadás, mindenkinek fontos.

Amiatt, hogy átszerződtél a Centrál Színházba, várható volt, hogy némiképp átalakul a műsorrend, hiszen nyilván akartál olyan fajsúlyú produkciókban, akár tragédiákban
játszani, mint a Nemzetiben.

Fotó: Centrál Színház

Igen, persze. De a férjemnek, Puskás Tamásnak is fontos volt, hogy egyre bátrabban
szóljunk a színház közönségéhez. Szerintem tehetségesen és ügyesen csinálja, tudta, hogy
nem lehet kapkodni, szoktatni kell a nézőt, meg kell érteniük, akkor is róluk beszélünk, ha komolyra fordítjuk a szót! A híres kaposvári időkben is hosszú folyamat volt a szinte csak vígjátékokból és operettekből átcsábítani a nézőket fajsúlyosabb produkciók élvezetére.
Ritkán adódik olyan szerencsés szituáció, mint amikor a Katona József Színház Zsámbéki
és Székely vezetésével megalakult. Az elit csapat volt, elit közönségnek játszott. Ott
minden adott volt, ilyen esély nem is igen volt több a magyar színháztörténetben. A
Centrálban viszont a nulláról kellett építkezni, sőt a bányászbéka segge alól!

Puskás nem akarta folytatni a Vidám Színpad hagyományait…

Egy ideig az orra alá is dörgölték, hogy megölte a magyar kabarét. Hát ez baromság! Ő
csak jó színházat akart ezen a remek helyen, ahol a repertoárban megférnek a vígjátékok, a
könnyebb darabok és a nehezebbek is. Kimondottan művészszínházat viszont nem akart és
nem is fog csinálni soha.

Egy interjúban úgy fogalmaztál, hogy sikerült színházi élcsapattá tenni a Centrál
társulatát. Mennyi szereped volt ebben?

Szerintem sok, de alapvetően ez Tamás érdeme. Hiszen minden egymásból következik. Ha
nem tudja kitalálni, hogy mit mutasson be, ha nem tudja megrendezni, ha nem lesz siker,
akkor nem lehet odahívni jó színészeket. Ha viszont nem jók a színészek, akkor a jól
választott darabokból is csak vacak előadást lehet csinálni. Ez oda-vissza játék. Nekem már
az is borzasztó nehéz volt annak idején, hogy Kaposvár és a Katona után egyáltalán
betegyem a lábam abba az épületbe. Ezt tényleg csak a férjem miatt tettem.

Mi volt ezen nehéz?

Nem akarok lesújtó véleményt mondani arról a régi Vidám Színpadról, mert ott is
dolgoztak jó színészek, de azért azt te is hallhattad már, ha valaki szakmailag
megengedhetetlen dolgokat művelt, akkor arra azt mondták: hé, nem a Vidám Színpadon
vagy. Akkor is ezt mondták, ha valaki felszínes volt, vagy tét nélküli az előadás.
Gyerekkoromtól hallottam ezt, és akkor egyszer csak oda kellett mennem és ott kellett
megpróbálni színházat csinálni. Igazán nem volt egyszerű feladat. Bíztam Tamásban és
segíteni akartam neki! Tudtam, ő már egyszer összerakta a Pinceszínházat, az Egyetemi
Színpadot. Láttam, hogy mennyit küzd vidéken, ahol olyan sikereket rendezett, hogy az
igazgatók gyorsan ki is adták az útját. Tudtam, muszáj valami helyet találnia, ahol végre azt
és úgy csinálhatja ahogy ő gondolja. Ebben mindenképpen segíteni akartam neki! A
Centrállal tizennégy év lankadatlan küzdelme árán oda jutottunk, hogy ma Budapest egyik
legsikeresebb színháza. Csodálatos tábora van már, és válogatottan jó csapata! Szóval ma
már nagyon jó hely.Ibsen,Kísértetek

A padlón és a fellegekben

Megfacsarta ez a fiú a lelkemet, leheli ki magából felém fordulva, némileg megtörten egy vadidegen hölgy, amikor kijövünk a Mondjad, Atikám! előadásáról a Vígszínház Házi Színpadáról. És hát ez a fiú, Vecsei H. Miklós, aki még csak 25 éves múlt, bizony nekem is jócskán összefacsarta a lelkemet.

 

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Utoljára, vagy egy éve, a Hallgatni akartam című Márai összeállítással csavarta itt össze a lelkem Hegedűs D. Géza. Na, de hát ő egy minden tekintetben beérett, nagy színész! Ez a srác viszont, aki amúgy már Shakespeare-t is fordított, meg drámákat dramatizált, és A Pál utcai fiúk kiugró sikerű musical változatának elementáris Nemecsek Ernője, hogy a fenébe tud annyit az életről, a világról, az alkotói kínokról, a szerelmi gyötrelmekről, a lélek legeslegmélyebb bugyrairól, hogy ennyire szívet tépő bír lenni? Anélkül, hogy akár csöppnyi hatásvadászat mutatóba előfordulna.

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Nem szavalóestről van szó, Vecsei H. temérdek anyag- és tárgyismerettel, óriási érzékenységgel, írt magának egy monodrámát, amit még meg is rendezett. Vecsei Kinga Réta pedig megtervezte hozzá a lehető legegyszerűbb teret, egy szegényesen szűk szobát, még a Házi Színpad deszkáin is tovább szűkítve a teret. Nyomasztó, fojtogató, levegőtlen. Van benne széken, ágyon, a lehető legszükségesebbeken kívül, egy játék villanyvasút, ami, ha úgy tetszik, József Attila esetében a kezdetet és a véget jelképezi.

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Az előadás úgy indul, hogy jó ideig nem is látjuk a színészt, csak a hangját halljuk, a szobán kívülről mantrázza a fájdalmas szavakat, meglepően halkan, mintha közel hajolna hozzánk, és kínzó vallomásként a fülünkbe susogná őket.

Az jut eszembe, hogy Jordán Tamás lehelte ilyen alig hallhatóan felejthetetlen estjén József Attila Szabad-ötletek jegyzékét. Úgy, hogy bár ott állt előttünk, a szintén nem nagy Radnóti Színházban, mégis fejhallgató volt rajtunk, és annak segítségével, meglehetősen intim módon, egyenest a fülünkbe mormolta a megrendítő szöveget, ami egyszerre egy zseniális agy és egy felbomlóban lévő elme döbbenetes szüleménye.

Fotó: Szkárossy Zsuzsa

Vecsei H. is meg tudja mutatni a zsenialitást éppúgy, mint a totális összeomlást. A szeretetre sóvárgó gyermeket, akár csecsemő lélekkel, meg a férfit, akiben mindvégig ott a kölyök, és a megzakkanás folyamatát, amibe viszont igencsak világos pillanatok is keverednek. Az életrajzi elemek versrészletekkel olvadnak össze. Ritka egységben tárul elénk élet és mű. Szinte egyesülnek. Egyikből jobban értjük, érezzük a másikat, és viszont. Ott van előttünk egy végtelenül törékeny, igencsak könnyen sebezhető, pengeéles eszű, zsenitudattól sem mentes, de mégis szemvillanásnyi idő alatt is a padlóra kerülő ember, akiben együtt van jelen a tűz és a víz, az érzelmi amplitúdója messze a normálison túl kileng.

Az egyik pillanatban összeomlik, a másikban a fellegekben jár, szárnyal és aztán rögvest már-már agonizál. Ezt a hidegből forróba, majd onnan ide és vissza örökösen ingázó, örvényszerűen pusztító életutat képes közszemlére tenni Vecsi H. Az öngyilkos vágyat és a fellegekben járást közös platformra tudja hozni. Hát én ilyet még 25 éves színésztől nem láttam! De amúgy is csak igen kevesektől, kerülgetem a szót, mégis muszáj kimondanom, csak az igazán nagyoktól.

 

Bóta Gábor

Safarov cellaszomszédja voltam – Egy döntés margójára

„Megyek haza, Arkadas! Most mondta a követségről az ember, aki itt volt nálam, hogy megegyeztek a magyar kormánnyal, és egy-két éven belül hazamegyek!”

Robert Yugovich (írói álnév) egy kalandos életutat megjárt, a vajdasági Topolyáról származó férfi, akinek élete még fiatal korában kezdett bonyolódni. Húszéves sem volt, amikor katonakötelesként részt kellett vennie a délszláv háborúkban, ahonnan lelépett, és Magyarországon próbált munkát, megélhetést találni. Nem nagy sikerrel. Viszont megismerkedett a bulik környéki drogfogyasztással, -terjesztéssel. Innen ívelt fel alvilági karrierje, úgyhogy az ezredforduló tájékán már egy nemzetközi kábítószeres (ecstasy) maffia második embere lett Amszterdamban.
Yugovich, immár négy könyv szerzője, főleg Topolyán él, ahol a stílszerű Jail nevű szórakozóhely tulajdonosa.

A Safarov történet

„Ramilt – vagy, ahogy egymást hívtuk kölcsönösen, „Arkadast” (ami törökül barátot jelent) – 2009-ben hozták a Gyűjtő B épületének alagsorába, a 7-es cellába. Egy tucat fekete kutya kíséretében, kéz-, lábbilinccsel megvasalva. Egy fejjel magasabb volt valamennyi kísérőjénél.”

A Roncsgyár oldalain Yugovich részletesen beszámol arról, hogy egészen 2010-ig, az örmény kollégáját Budapesten álmában baltával feldaraboló Safarovot nem kímélték a börtönben.

„A cellájának kamerájából jól látták, hogy mikor imádkozik, és ekkor zavarták, hogy ne tudja a napi ötszöri imáját végigcsinálni. Hetente többször végeztek zárkaellenőrzést nála, és ezek alkalmával arra próbálták kényszeríteni, hogy vetkőzzön le meztelenre. Idegen férfiak előtt meztelenre vetkőzni egy muszlim férfi számára a legmegalázóbb dolog. Homoszexuális tartalmú képeket és cikkeket dugdostak be a cellájába, vagy éppen örmény napi- és hetilapokat.”

„2010-ben Ramilnak meghalt az édesanyja. Kért plusz fél órát, hogy hazatelefonálhasson. Nem kapott. Eljött a barátnője, Sebnem, meglátogatni. Hat év után az első látogatója. Kérte, hogy kapjon az egy óra beszélő helyett két órát, mégiscsak messziről jött, és nagyon ritkán van beszélője. Nem kapott. Kapott viszont plexis beszélőt.”

Yugovics szerint a „fülkeforradalom” után pár hónappal, szinte egyik napról a másikra változott meg Ramil sorsa. Olyan kiváltságokat kapott, amelyekkel nem sok magyarországi fogvatartott büszkélkedhetett.

„Ramil értetlenkedve állt az új osztályvezető előtt – aki egyáltalán nem illett ebbe a közegbe, mert túl rendes fickó volt, főleg elődjével összehasonlítva – amikor az tudatta vele, hogy mostantól mindennap zuhanyozhat, hétfőtől-péntekig mehet az edzőterembe, naponta 30 percet telefonálhat, korlátlan mennyiségű csomagot kaphat, kérhet be nagyképernyőjű lapos tévét stb., ami hétköznapi fogvatartottnak nem jár.”

A Roncsgyár szerzője leírja, hogy ezt követően egyre sűrűbben járt be hozzá, és egyre hosszabb ideig beszélgettek az Azerbajdzsán Nagykövetség egyik emberével.

Nemsokára ki is derült mi lett ennek az eredménye.

„Megyek haza, Arkadas! Most mondta a követségről az ember, aki itt volt nálam, hogy megegyeztek a magyar kormánnyal, és egy-két éven belül hazamegyek!”

Pár órával később, valószínűleg, amikor átgondolta azokat, amiket a követség embere mondott neki, nem volt olyan vidám – állapítja meg Yugovich a Roncsgyár című most megjelenő könyvében.

„Eladtak, Arkadas! Eladtak, mint egy tevét vagy egy biciklit!”

Yugovich magyarázata:

„Nem értettem, miről beszél, de aztán elkezdte részletezni, hogy ez nem egy szokványos, jogszabályok alapján történő kiadatás, hanem a háttérben igen magas érdekek húzódnak meg. Ekkor értettem meg, miért van szükség még egy-két évre, ha a kormány jóváhagyta a kiadatását. Normális esetben egy-két hónap a lefutási idő, legfeljebb fél év. A magyar kormánynak feltételei voltak. Ha nem lettek volna, akkor az egész eljárás egy-két hét alatt lezajlik, és nem lenne szükség egy-két évre. A magyar félnek gazdasági érdekei voltak Ramil kiadatását illetően, míg a másik oldalon, azeri részen, politikai. Ramil a második legkedveltebb személy volt az országában, és az ellenzék az év emberének is megválasztotta.  Ahogy közeledtek az azeri választások, egyre szaporodtak a tüntetések, és az elnöki trón megingott, főleg, hogy azt a regnáló elnök az apjától örökölte. Alighanem tisztában volt az elnök azzal a ténnyel, hogy ha meg akarja őrizni elnöki posztját, valami nagyot kell dobnia. Ez a nagy valami csak egyetlen dolog lehet: Ramilt haza kell hozni, ha törik, ha szakad. Az ellenzék aduját kell kijátszani kormányoldalon!”

Yugovich szerint a magyar kormány sem tétlenkedett, gyorsan telepakolta az általa uralt médiát és sajtót, hogy Ramil Safarov magyar könyveket fordít azeri nyelvre. A magyar sajtó – írja Yugovich – úgy tálalta, hogy Ramil már olyan jól megtanult magyarul, hogy kiválóan fordít.

Az igazság az volt, hogy Ramil úgy beszélt magyarul, mint egy apacs indián angolul: „Én lenni rézbőrű főnök, te lenni sápadtarcú halott.”

Ramil olyan magyar szerzők alkotásait fordította azerire, amelyek már megjelentek törökül, és törökből fordította azerira. Ami olyan, mintha szlovákról fordítanának csehre, vagy szerbről horvátra, ukránról oroszra. Majdnem, hogy ugyanaz a nyelv, csak keveset kellett változtatnia a szövegen.

A laptop

„Idővel Ramil újabb kiváltságban részesült. A magyar történelemben elsőként kapott a börtönben saját laptopot!”

Yugovich a már említett meg nem jelent, de a Facebookra feltett interjújában erről a következőket mondta:

„Ő nem internetezhetett, de én egy magyar hatósági szervtől kaptam egy laptopot, mobilinternet-kapcsolattal. Ők nem akartak közvetlen kapcsolatba lépni Ramillal, ezért azt akarták, hogy segítsem Ramil kiadatását és külső kapcsolattartását.

Az egykor Nagy-Britanniában tanult Sebnem (Safarov mennyasszonya, majd felesége) akkoriban az azerbajdzsáni ellenzék egyik vezéralakja volt, ő szerkesztette a kiadatását követelő weboldalt. Amit Ramil angolul leírt egy papírra, én beírtam a gépbe, és elküldtem Sebnem e-mailjére és visszafelé is így működött. Amikor 2011-ben már biztossá vált a kiadatás, kölcsön is adtam Ramilnak a laptopot. Az őröknek valószínűleg fentről szóltak, hogy ne szóljanak bele abba, ami köztem, a “Szerb” és a “Baltás” között zajlott.

„Amikor a kiadatás már célegyenesbe került, el akarták venni tőlem a laptopot. Ez ellen én fellázadtam. Nem akarták, hogy kommunikáljak a külvilággal, nehogy bármit mondjak a kiadatás körülményeiről. A Tanúvédelmi Szolgálat azt állította, hogy fogalmuk sem volt róla, hogyan volt nálam másfél éven keresztül egy internetkapcsolattal rendelkező laptop. Erre hivatkozva a családomat kitették a tanúvédelmi programból, el kellett hagyniuk a védett lakást is. Emiatt a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságán pert nyertem a magyar állam ellen, később még kettőt a fogva tartásom körülményei miatt is. Nyolc és fél évet töltöttem 6 négyzetméteren, napi 1 óra sétával, heti egyszer öt perces, hidegvizes fürdéssel. Ezzel és a családom sorsával azt akarták elérni, hogy idegileg tönkre menjek és valami olyat kövessek el a rácsok mögött, ami miatt tovább bent tarthatnak. De 2016-ban szabadultam.”

Yugovich a FüHü-vel is közölte, hogy vannak bizonyítékai azokról a dolgokról, amelyeket a most megjelent, Roncsgyár című könyvében kitálal.

„Az igazam bizonyításához nem kell más, csak egy független igazságszolgáltatás. Szándékosan nem vettem fel a magyar állampolgárságot, mert ha Magyarországon bárki bármikor beperel, jogomban áll egy független európai bíróságnál kérni az ügyem elbírálását. Nem ismerem el a magyar igazságszolgáltatást függetlennek, mert egyértelműen párt érdek alapon üzemel. De ezen kívül is bebiztosítottam magam az évek során dokumentumokkal. A Szafarov kapcsán folytatott elektronikus levelezésem például teljes egészében nálam van merevlemezen, mert szabadulásom után – ki tudja miért, talán gondatlanok voltak – visszaadták a laptopom…

Ramil Szafarov, azeri katonatiszt a NATO Partnerség a Békéért program keretében részt vett egy, a budapesti Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemen 2004 elején tartott angol nyelvtanfolyamon, amin Gurgen Margarjan örmény tiszttel szomszédos szobában volt elszállásolva. Szafarov éjszaka baltával lefejezte az alvó Margariant.
2004-ben Azerbajdzsán diplomáciai képviseletet hozott létre Budapesten, kizárólag Szafarov védelme érdekében.
2006 tavaszán a bíróság előre kitervelt módon, különös kegyetlenséggel és aljas indokból elkövetett emberölés bűntettéért legkorábban 30 év múlva felülvizsgálható életfogytiglanra és Magyarországról 10 évre való kiutasításra ítélte a baltás gyilkost.
Hazájában Szafarovot hősként ünnepelték, többször kérték a hazaszállítását, amit a magyar állam rendre elutasított, majd 2012 augusztusában váratlanul változtatott az álláspontján és (örmény civil szervezetek tiltakozása ellenére) augusztus 31-én átadta az azerbajdzsáni hatóságoknak.
Szafarovot hazaérkezése után Ilham Alijev elnök azonnal kegyelemben részesítette. Szerzs Szargszjan örmény elnök ezután bejelentette, hogy hazája minden diplomáciai és hivatalos kapcsolatot megszakít Magyarországgal.
A büntetés-végrehajtás átadása nem sokkal azután történt, hogy Orbán Viktor miniszterelnök, majd Szijjártó Péter külügyi és külgazdasági államtitkár is Azerbajdzsánba utazott egy lehetséges gazdasági együttműködésről tárgyalni, napokkal a döntés előtt pedig olyan sajtóértesülések jelentek meg, amik szerint az azeri állam 2-3 milliárd euró értékben vásárolna magyar államkötvényt.
Novruz Mammadov, az azeri elnöki hivatal osztályvezetője szerint a döntés Orbán Viktor azerbajdzsáni tárgyalásai során született meg.
Egy befolyásos azeri politikus fiának Budapesten nyitott bankszámlájára több részletben több mint kilencmillió dollár érkezett 2012-ben, éppen akkor, amikor a magyar kormány furcsa körülmények között kiadta az azeri baltás gyilkost – derült ki 2017-ben.

Bayer Zsolt és libsiző barátai

0

Amint azt a Független Hírügynökség is megírta, Bayer Zsolt Bádog névre keresztelt blogján tette közzé Kerényi Miklós Gábornak, az Operettszínház volt igazgatójának, jelenlegi főrendezőjének azt a közleményét, amelyben azt állítja, hogy nem igazak a vele szemben felhozott vádak, vagyis, ő nem zaklatott senkit, és aki mást mond, az hazudik, és ezért bíróság előtt kell majd felelnie a kijelentéseiért.

 

Azt írtuk ezzel kapcsolatban, hogy Kerényi azért Bayer blogján tette közzé mondanivalóját, mert az Orbán-közeli Bayer révén remél védelmet a Fidesztől az állítólagosan elkövetett zaklatások következményei ellen.

Bayer most hiányolja, hogy – ahogyan ő fogalmaz – miért hallgat ilyen feltűnően a libsi-balos propagandasajtó ebben az ügyben?

Most nem térnénk ki a szóhasználatra, csupán futólag említenénk, hogy a libsi kifejezés nem egyszerűen a szitokszóvá előléptetett liberális szó becézése, hanem szimpla zsidózás, mely amúgy nem áll távol Bayer Zsolt írói és újságírói munkásságától. Nem volt ez mindig így, Bayer az egykori Kurír, majd a 168 óra és a Népszabadság munkatársaként, egészen más nézeteket képviselt, de ez tényleg csak kitérő volt, és csupán jelezni kívántuk, vannak, akik úgy váltogatják a világnézetüket, mint más a fehérneműjét.

Ami a konkrét ügyet, vagyis, hogy a Kerényi Miklós Gáborral szemben megfogalmazott vádak igazak-e, vagy sem, azzal kapcsolatban végső soron Bayer is állást foglal. Igaz, más, meg nem nevezett emberek szájába adja a véleményét, de miután nem cáfolja azt, amit neki állítólag elmondtak, a logika szabályai szerint azt kell gondolnunk, hogy Kerényi Miklós Gábor Bayer szerint színészeket, színésznőket és kiskorúakat zaklatott.

Bayer ugyanis ezt írja legújabb blogbejegyzésében: „Tegnap óta közel húsz színházi ember, színész hívott fel, és egyöntetűen azt mondták, amit Kalmár Péter állít, minden igaz. S amikor rákérdeztem, szerintük miért a nagy csönd, azt válaszolták: a balos-libsi propagandasajtó és a háttéremberek most döbbentek rá, micsoda lavinát indítottak el, s hogy mindez az ő fejükre, az ő ikonjaikra fog visszahullani.”

A két mondatból több állítás következik. Egyfelől az, hogy Bayer színházi ismerősei közül közel húszan felhívták telefonon és egytől egyig azt állították, hogy amit Kalmár Kerényiről állított, vagyis, hogy a Kerényivel szembeni vádak igazak. Bayer nem kételkedik, az általunk nem ismert, ám Bayer ismerőseinek számító színészek és színházi emberek szavaiban, vagyis, szerinte is minden igaz, amit Kerényiről állítanak.

Kerényi a tegnapi szövegében, amit Bayer blogján tett közzé mindenkit óva intett attól, hogy az általa hazugságnak minősített állításokat továbbadja, megossza és megismételje, jogi útra tereléssel fenyegette meg azokat, akik nem tesznek eleget a felszólításnak.

Most tehát az a helyzet, hogy Bayer nem tett eleget Kerényi nyomatékos kérésének, megosztotta és továbbadta a vele kapcsolatos állításokat.

Bayer úgyis, mint lelkiismeretes cikkíró, rákérdezett az őt felhívó közel húsz színésznél és színházi embernél, szerintük mi az oka annak, hogy – szemben a Marton-üggyel – most nagy a csönd, mire azok egy emberként azt válaszolták, hogy a balos-libsi propaganda sajtó és a háttéremberek most döbbentek rá, hogy milyen lavinát indítottak el.

Vagyis, a Bayert ismerő színészek és színházi emberek között is nagy számmal vannak olyanok, akik Bayerhez hasonlóan nem csak balosoznak, de libsiznek is, mely utóbbi kifejezés, ahogyan azt fentebb más volt szerencsénk jelezni, nem más, mint egyérzelmű zsidózás.

Vagyis, nemcsak Bayer zsidózik, de a baráti köre is zsidózó emberekből áll.

Most már csupán azt várjuk, hogy Kerényi Miklós Gábor mikor jelenti fel Bayer Zsoltot, amiért Bayer, Kerényi felszólítása ellenére, közel húsz színházi emberrel megismételtette a Kerényi elleni vádakat.

Nem találunk szavakat – 1.

Esterházy Pétertől vettük a címet. Nem találunk szavakat – ez az író Termelési-regény című könyvének első mondata. Mindnyájan sok jó könyvet ismerünk, s bár a legtöbbjüket régen olvastuk, ám a jellegzetes mondatokra többnyire emlékszünk. Vagy nem emlékszünk, de jó felidézni a régi olvasmányokat, újból átélni, ha csak egy mondat erejéig is, az olvasott történeteket.

Játékra invitáljuk az olvasót: ismert – magyar és nem magyar – regények első mondatait olvashatják az alábbiakban. Próbálják meg kitalálni, melyik mondat, melyik regény kezdőmondata.

Ha nem sikerül, segítünk. És talán az ünnepek alatt, vagy a két ünnep között, még arra is jut idő, hogy valamelyik egykori kedvencünket újból elolvassuk. Jó szórakozást az első mondatokhoz!

Dr Strauss aszongya lekel irnom amit gondolok és emlékszek meg mindent ami velem történik mostanától. Nem tudom mér de aszongya fontos mer igy fogják látni hogy használhatnak e engem. Reméllem tudnak használni mer Miss kinnian aszongya lehet hogy meg fognak okositani. Szeretnék okos lenni.

MEGFEJTÉS ITT.

Nem akart ő gazdag lenni, híres sem, hatalmas sem, még boldog sem akár, csak civilizált – ez volt élete álma. Hogy milyen az efféle élet, azt, amikor az állam északi erdőségében maga mögött hagyta az atyai házat, illetve kalyibát, meg nem tudta volna fogalmazni: úgy tervezte, hogy egyenesen Chicagoba megy, és ott majd kitapasztalja.

MEGFEJTÉS ITT.

Az első rész cselekményének női főszereplője egy negyvennyolc éves asszony, német: magassága 171, testsúlya 68,8 kg (háziruhában), tehát csak 30-40 dekával kevesebb az ideálisnál: a szeme hol sötétkék, hol fekete, a haja enyhén őszes, igen sűrű szőke, lazán lebontva hordja, sisakszerűen simul a fejére.

MEGFEJTÉS ITT.

Már sötéttel érkeztem meg Bonnba, rákényszerítettem magam, hogy érkezésemet ne aszerint az automatika szerint pergessem le, amely öt év örökös utazás során alakult ki: peronlépcsőn le, peronlépcsőn föl, útitáskát le, jegye a kabát zsebéből ki, útitáskát föl, jgyet leadni, az újságoshoz esti lapokat megvenni, kimenni és odainteni egy taxit.

MEGFEJTÉS ITT.

A házasság első két évében – ma már megállapíthatom – tökéletes volt a viszonyunk. Ezt úgy értsék, hogy ebben a két évben az a homály kísérte az érzékek teljes és mély összehangját, vagy ha jobban tetszik, az a szellemi csönd, amelyben hallgat a józan ész: az ember csak a szerelemre bízza magát, és nem méricskéli az értékeit annak, akit szeret. Egyszóval: Emiliát én hibátlannak láttam, és úgy gondolom, hogy ő is engem.

MEGFEJTÉS ITT.

Gyerekkorában Marcellót úgy elbűvölték a tárgyak, mint valami szarkát. Talán mert a szülei, inkább nemtörődömségből, mint szigorúságból, sose gondoltak rá, hogy a gyerek birtokló ösztönét kielégítsék: vagy mert mélyebb és sötétebb ösztönyilallásai álcázkodtak benne mohó kapzsisággá: valami dühöngő vágy volt ez, hogy a legkülönfélébb tárgyakat megkaparintsa.

MEGFEJTÉS ITT.

Legelőször is azt kell elmondanom, miért írtam naplót. Az ember sokféle okból írhat naplót: hogy följegyezze a fontosnak tartott tényeket: hogy megörökítse titkait, hogy kiöntse a szívét, hogy megvallja a bűneit: egyfajta takarékossági ösztön sugallatára, amely arra bíztatja az írót, hogy élete morzsáit is gyűjtse be, hiszen azokból is összejöhet egy könyvre való: indíték lehet a hiúság és az önteltség is.

MEGFEJTÉS ITT.

Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt, Aureliano Buendia ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, mikor az apja elvitte jégnézőbe. Macondo akkor húsz vályog- és bambuszházból álló falu volt egy folyó partján, melynek áttetsző vize őskori tojás nagyságú, sima, fehér köveken hömpölygött. Annyira új volt a világ, hogy sok minden még nevet se kapott, s ha meg akarták említeni, ujjal mutattak rá.

MEGFEJTÉS ITT.

Hej, ezek a mi alföldi folyóink…Lomhák, lassúak. Éppenhogy folydogálnak, találomra. Parasztosan.

MEGFEJTÉS ITT.

Először is azt mondhatom el, hogy gyalog laktunk a hatodikon, és hogy rosa mama részére, amilyen rengeteg kilót cipelt azon a két árva lábán, ez nmaga volt a gonddal-gyötrődéssel teli mindennapi élet forrása. Ezt mindannyiszor eszünkbe juttatta, amikor épp másra nem panaszkodott, mert ráadásul zsidó is volt.

MEGFEJTÉS ITT.

Sérveim, sérveim, sérveim, sérveim, sérveim, sérveim, sérveim, sérveim, SÉRveim, sérveim, sérveim – sérveim, SÉRveim, sérveim, sérveim, sérveim, sérveim, sérveim, SÉRveim, SÉRveim, SÉRVEim – sérveim, sérveim, sérveim, sérveim, SÉRveim – sérveim, sérveim, sérveim, sérveim, nyolcas a poén, poén a nyolcas, sérveim, sérveim – SÉRveim, sérveim, sérveim, mehet, sérveim, sérveim, sérveim, tiszta a nyolcas, sérveim, sérveim, SÉRVEim, sérveim, sérveim, SÉRVEim, sérveim, sérveim, SÉRveim, sérveim, sérveim, sérveim, sérveim

MEGFEJTÉS ITT.

Reggel ötkor – mint mindig – a parancsnoki barakk előtt lógó síndarabon a kalapács elkongatta az ébresztőt. Szaggatott csörömpölése gyengén hatolt át a kétujjnyi vastag jéggel bevont ablaküvegen és hamarosan elhalt: a nagy hidegben a felügyelőnek nem volt kedve sokáig kongatni.

MEGFEJTÉS ITT.

Derült, hideg áprilisi nap volt, az órák éppen tizenhármat ütöttek. Winston Smith, állát leszegve, gyorsan besurrant a Győzelem-tömb üvegajtaján, hogy megszabaduljon a gonosz széltől. De nem tudott olyan gyorsan besurranni, hogy ne törjön be vele együtt egy kavicsos porörvény. Az előcsarnokhoz vezető folyosó főtt kelkáposzta és öreg rongy lábtörlők szagát árasztotta. Egyik végén egy ­épületen belüli elhelyezés céljára túlságosan is nagymére­tű-plakát volt a falra szegezve. Csak egy hatalmas arc volt látható rajta, méternél is szélesebb arc: egy negyvenöt év körüli, sűrű fekete bajuszos, durva vonású férfi arca.

MEGFEJTÉS ITT.

Amadis Dudu minden meggyőződés nélkül haladt a keskeny utcácskán. Mindennap három és fél jegyet szokott kezeltetni, mert menet közben, még a megálló előtt szállt le, s most megtapogatta mellényzsebét, hogy meggyőződjék róla, maradt-e még jegye. Igen. Maradt. Egy madarat pillantott meg: szemétrakás tetején ült, s csőrével olyan ügyesen kapirgált három üres konzervdoboz belsejében, hogy sikerült kikopognia az Ej uhnyem első ütemeit.

MEGFEJTÉS ITT.

Gaal Dornicknak hívták, s igazi falusi gyerek volt, aki még sohasem látta Trantort. Mármint a valóságos várost, mert a hipervideón rengetegszer látta már, meg alkalomadtán a császári koronázásról vagy a Galaktikai Tanács megnyitásáról közvetített nagyméretű, háromdimenziós híradókban. Mert habár egész élete Synnaxon telt is el, amely a Kék Sodrás legszélén kering csillaga körül, azért, ugyebár, ő sem volt elszakadva a civilizációtól. Mint akkoriban egyetlen sarka sem a Galaktikának.

MEGFEJTÉS ITT.

Élt egyszer egy híres mérnök, egy nagy feltaláló, aki éjjel-nappal boszorkányos szerkezeteken törte a fejét, és csudálatosan okos gépeket épített. Fabrikált például egy pici szerkentyût, amely olyan gyönyörûségesen énekelt, hogy elnevezte pacsirtomatának. Bátor szív volt a kézjegye, ezt viselte minden atom, amely kikerült a keze alól; álmélkodtak is utóbb a tudósok, mikor a színképekbõl vidám szívecskék hunyorogtak rájuk. Sok mindenféle hasznos gépet szerkesztett ez a mérnök. Egyszer aztán gondolt merészet és nagyot: összeötvözi az életet a halállal, és imigyen véghezviszi a lehetetlent.

MEGFEJTÉS ITT.

Vedd már le azt a szemüveget – mondta Tortose Pierrot-nak – vedd már le, ehhez a melóhoz igazán nem való. Pierrot engedelmesen, gondosan a tokba dugta. Öt méterre még csak ellátott, de a hordó, meg a nézők székei már ködbe vesztek.

MEGFEJTÉS ITT.

– Mejixagosijenszörnyen – háborgott magában Gabriel. – Mégiscsak abszurdum, hogy sose tisztálkodnak. Azt írja az újság, Párizsban a lakások tizenegy százalákában ha van fürdőszoba, ami nem is meglepő, de azért mosakodni anélkül is lehetne.

MEGFEJTÉS ITT.

Többé-kevésbé mindez megtörtént. Ami a háborús részleteket illeti, azok mindenesetre jócskán valóságosak. Egy tagot, akit ismertem, valóban agyonlőttek Drezdában, mert elvitt egy teáskannát, ami nem az övé volt. Egy másik fickó, akit ugyancsak ismertem, valóban azzal fenyegette személyes ellenségeit, hogy a háború után felbérelt fegyveresekkel meggyilkoltatja őket. És így tovább. A neveket mind megváltoztattam.

MEGFEJTÉS ITT.

Brenda hatéves volt, amikor lepottyant az almafáról. Felmászott a tetejére, és a finom almákkal teli főág letörött. Gary kapta el, mikor az ág recsegve ropogva földet ért. Nagyon megijedtek.  Az almafák hozták nagyanyjuknak a legjobb termést, és a gyümölcsösben tilos volt fára mászni. Brenda segített a fiúnak elvonszolni az ágat, és remélték, hogy senki sem veszi majd észre. Ez volt Brenda legkorábbi emléke Garyről.

MEGFEJTÉS ITT.

A szülőföld sokszor olyan, mint az ember szíve: ha kicsiny a szív, akkor parányi, ha nagy a szív, akkor mérhetetlen. Engem sohase bántott a hazám picinysége, bár nem állítom, hogy nagy szívem van. Ha módomban volna, itt Guadeloupe-on újra megszületni, szenvedni és meghalni.

MEGFEJTÉS ITT.

Verričres nagyon csinos kisváros Franche-Comté tartományban. Piros cseréppel fedett, csúcsos tetejű, fehér házai egy domb oldalán ereszkednek alá, legenyhébb hajlatait is hatalmas gesztenyefák koronái élénkítik. A Doubs néhány száz lábnyira folyik az erődítés alatt, a várost még a spanyolok építették; a falak ma már romokban hevernek.

MEGFEJTÉS ITT.

Valahányszor elmélkedéseimben elgondolom, bájosabbnál bájosabb hölgyeim, hogy ti valamennyien természettől fogva mily érzékeny szívűek vagytok, belátom, hogy könyvem felfogásotok szerint komoran és gyászosan fog kezdődni, mivelhogy az elmúlt halálos járvány fájdalmas emlékezetét viseli homlokán, melyet egy értelemmel átkoz mindenki, akár megélte, akár más úton-módon tud róla. De azért nem akarom, hogy ez visszariasszon benneteket a továbbolvasástól, mintha bizony olvasás közben szüntelenül sóhajok és könnyek között vezetne utunk. Vegyétek úgy e borzalmas kezdetet, mint a vándor a zordon és meredek hegyet, melynek lábánál szépséges és kellemes síkság terül, melyben annál nagyobb gyönyörűségök telik, minél fáradságosabb volt a felkapaszkodás és a leereszkedés.

MEGFEJTÉS ITT.

Itt most egyedül vagyok, védett helyen. Odakint esik, lehajtott fejjel megy az ember az esőben, egyik kezét a szeme elé emeli, de azért maga elé is figyel, néhány méterre maga elé, a néhány méternyi nedves aszfaltra: odakint hideg van, süvít a szél a lombok között, egész ágakat himbál meg, himbálja, himbálja őket, az ágak odavetődik a falak fehér vakolatára.

MEGFEJTÉS ITT.

Gyönyörű délután volt. Az ég kéklett, a nap sárgállott, a pillangók csapongtak, a madarak csiviteltek, a méhek döngicséltek – hogy rövidre fogjuk, mosolygott az egész világ.  Lord Emsworth kisebbik fiára, Freddie Threepwoodra, aki egy farkaskutya társaságában, sportkocsijában ült a blandingsi kastély bejárata előtt, mindez csekély hatást gyakorolt. Az  ő gondolatait a kutyakeksz foglalta le.

MEGFEJTÉS ITT.

Emsworth grófja, e rokonszenves arisztokrata, a blandingsi kastély tágas könyvtárában, a nyitott ablaknál állott – összeesve, akár egy vizesharisnya, mint mindig, ha nem támaszkodhatott neki valaminek – és végigjártatta tekintetét birodalmán.

MEGFEJTÉS ITT.

Elzászban, 1850 táján, egy gyermekek által sújtotta tanító beletörődött, hogy áttér a szatócs pályára. Ám valamilyen kárpótláshoz ragaszkodott e kiugró pedagógus: ha neki kell mondania arról, hogy az elmék épülésén munkálkodjék, valamelyik fia munkálkodjék majd egyszer a lélek épülésén: a család egyik sarja lelkésznek megy, mégpedig Charles.

MEGFEJTÉS ITT.

Legjobb volna napról napra följegyezni az eseményeket. Naplót vezetni, hogy tisztán lássak. Nem engedni, hogy elsikkadjanak az árnyalatok, a legapróbb tények, még akkor sem ha merőben jelentéktelennek látszanak: és főként: osztályozni őket. El kell mondanom, hogyan látom ezt az asztalt, az utcát, az embereket, ezt a csomag dohányt, minthogy éppen ez változott meg.

MEGFEJTÉS ITT.

Ahogy a tizenhat éves Karl Rossmann – akit szegény sorsú szülei Amerikába küldtek, mert egy cselédlány elcsábította, s gyereket szült tőle – a mind lassabban sikló hajón megérkezett New York kikötőjébe: a szabadság istennő messziről figyelt szobra egyszerre mintegy fölerősődő napfényben tárult eléje. Mintha most emelte volna magasba karját a karddal, alakja körül pedig szabad szelek lengedeztek.

MEGFEJTÉS ITT.

Hát megölték a Ferdinándot – mondta a takarítónő Svejk úrnak, aki évekkel ezelőtt búcsút vett a katonaságtól, miután a katonaorvosi bizottság végérvényesen hülyének nyilvánította : azóta kutyakereskedelemből élt, azaz ronda korcsokat vásárolt és hamisított pedigrével eladta őket.

MEGFEJTÉS ITT.

Kilenc kilométernyire tanyázunk a front mögött. Tegnap fölváltottak: most tele a gyomrunk szemes babbal, marhahússal, jóllaktunk és elégedettek vagyunk. Még estére is kapott mindenki egy tele csajkával: azonkívül megduplázták a kolbász- és kenyérporciót – ez már döfi.

MEGFEJTÉS ITT.

Szombaton, ebéd után minden zárva, Bohunka austová kiugrott a villamosból, átszaladt a téren, és kifulladva berontott az üzletbe, épp hogy csak beengedték, s máris bezárták mögötte az ajtót és szüntelen kulcscsörgetlés közben elédobták azt a megálmodott kis holmit : sebtében a vállához illesztette és megállapította, hogy két ujjnyival a véniuszdombja alatt végződik, Bohunka nyelt egyet, a kulcsok a pulthoz ütődtek, Bohunka sietve fizetett, és miután kituszkolták az üzletből, boldogan fellélegzett a hangos csattanással kulcsra csukódott ajtó előtt.

MEGFEJTÉS ITT.

A 7. sz. Gyors Bukarest, Budapest és Pozsony felől szerdán, április 1-én a szokásos késéssel befutott a brnói Főpályaudvar első vágányára. Mialatt az alkalmi utasok fejetlenül szaladgáltak ide-oda, mert mindig a középső kocsikba akarnak beszállni, de a középső kocsik mindig fönntartott, vagy hálókocsik, azalatt Jacek Jost (33/175, arca ovális, szeme, haja barna, különös ismertetőjele nincs) a helyjegyes kocsik mindig meglepő sorrendjét fürkészte, amíg magában derülve, a 34-es és a 38-as között föl nem fedezte az 52-est.

MEGFEJTÉS ITT.

Június 2-án hétfőn reggel egy fekete szolgálati 603-as süvített az Elba-parton Ústítól Prágába, három mérnök, meg egy ellenszenves sofőr (kilógatta a könyökét az ablakon, és a kanyarokban nemcsak fütyörészett, hanem köpködött is).

MEGFEJTÉS ITT.

Értelmetlenül túlvilágított meztelen ég, tülekedés a túlzsúfolt autóbuszok és villamosok előtt, elhagyatott asztalkák és szánalmasan szűretlen fénytől megvilágított üres széksorok a kávéházban, amelyen izzadt sörfiúk szaladgálnak keresztül a piros-fehér ernyők alá, sikongató gyereksor a fagylaltos előtt, kókadt szombat, minden zsúfolva, vagy zárva, Milan Renc elhagyta a teret, megszokott utcáin át hazament, a lépcsőházban leemelte az asztalkáról az újságjait fürdőszobás, távfűtéses lakásában a heverőre dobta őket, és bekapcsolta a tranzisztoros rádiót.

MEGFEJTÉS ITT.

Már megint horkolsz – nyögött föl Aranka, csukott szemmel beledöfte a térdét férje oldalába (ezúttal a veséje tájékát találta el), hátat fordított neki és tovább aludt. De én most már nem alszom el, sóhajtotta Sarlik Libich (30), és pár percnyi forgolódás után kilopózott a hálószobából.

MEGFEJTÉS ITT.

1954. június elsején, kora hajnalban a frissen diplomázott (három nappal azelőtt a pardubicei vegyipari főiskolán) Marek Paar mérnök (nem egészen huszonkét éves) egyik kezében a kofferével, másikban a cipőjével kiosont (hogy ne kelljen kifizetnie az utolsó hét hónap albérleti díját) a Pardubice szélén álló házacskából, és felült a gyorsra, hogy jelentkezzen élete első munkahelyén, silány minőségű, szürke kockás öltönyében (a diplomakiosztáson a 106 végzős közül egyedül én nem voltam feketében) és 59 koronás, lyukacsos, szürke műbőr félcipőjében.

MEGFEJTÉS ITT.

Néhány fiú kosárlabdázik egy telefonoszlop körül, amelyre valami deszkőát szögeztek. Nagy iramodások, kurjantások. A sikátor kavicsa csikorog és pattog a tornacipők gumitalpa alatt, s mintha felröppentené hangjukat a nedves márciusi ég kékjébe, a drótok fölé.

MEGFEJTÉS ITT.

Caldwell megfordult, s amint megfordult, bokájába nyíl fúródott. A osztályban kitört a röhögés. A fájdalom felszökött sípcsontja karcsú velején, ott örvénylett térde útvesztőiben, megduzzadt, s még bömbölőbben öntötte el zsigereit. Szemét kénytelen-kelletlen a táblára szögezte, ahova krétával fölírta a világmindenség valószínű életkorát, az 5 000 000 000 évet.

MEGFEJTÉS ITT.

Fogytán a benzin, gondolja Harry (Nyúl) Angstrom, ahogy ott áll a Springer motors bemutatótermének nyári por borította ablakánál és a forgalmat figyeli a 111-es úton, a forgalmat, mely valahogy gyér és aggodalmas, ahhoz képest, hogy valamikor milyen volt. Ennek a büdös világnak fogytán a benzinje.

MEGFEJTÉS ITT.

Egy este, vagy húsz évvel ezelőtt, a kisebbik húgomat, Frannyt, minthogy népes családunkat éppen a mumpsz ostromolta, babaágyastól, mindenestől, áttelepítették abba a feltehetően nem fertőzött szobába, amelyet én osztottam meg legidősebb fivéremmel, Seymourral. Tizenötéves voltam, Seymour tizenhét.

MEGFEJTÉS ITT.

Ragyogó napsütés volt ezen a szombat délelőttön, de azért mégiscsak felöltő-idő az egész heti ballonkabát-idő után, pedig mindenki azt remélte már, hogy a jó idő megmarad a várva várt hétvégére is – a Yale meccse vikendjére. Vagy huszonöt diák cárta az álliomáson, hogy a tíz-ötvenkettessel befusson a szerelme, de legfeljebb hatan, vagy heten merészkedtek ki a nyitott, szeles peronra.

MEGFEJTÉS ITT.

Ott vannak kinn.

Fehér ruhás fekete fiúk játszanak a folyosó végén, aztán gyorsan feltörlik, amíg odaérek.

Már törlik is, mire jövök ki a hálóból. Mind a hárman gonoszul vicsorognak a napvilágra, erre az egész házra, akikre dolgoznak, az emberekre, mindenre.

MEGFEJTÉS ITT.

A szánalmas 2006-os zavargások – Roncsgyár 2.

A 2006-os zavargások előkészítésében aktív szerepet vállaló holland-szerb drogmaffia alvezére szerint az őszödi beszéd csak hab volt a zavargások előkészítésének tortáján. Az őszödi beszéd ugyan kiváló apropó volt az akkori magyar ellenzék számára – akik csak a kedvező alkalomra vártak -, de anélkül is generáltak volna okot zavargások kirobbantására.

Yugovich, elmondása szerint aktív részese volt a Slobodan Milošević elleni (2000. október 5.) tömegtüntetés szervezésének és lebonyolításának. Ez a több százezres megmozdulás buktatta meg a szerb/jugoszláv diktátort. Ezeknek a napoknak a tapasztalataiból merített Yugovich, amikor 2006-ban végre alkalma nyílt az általa gyűlölt magyar politikus lebuktatására. Előtte ugyanis Amszterdamból figyelte a 2004-es népszavazást, amelyet gyalázatosnak tartott, különösen Gyurcsány Ferenc akkori miniszterelnök szereplése váltott ki benne indulatokat.

„2000 óta szoros üzleti kapcsolatban álltunk az egyik legnagyobb futballklub szurkolói táborának kemény magjával. Általában minden ország fociszurkolóinak ultrái erős nemzeti eszméket képviselnek. A legtöbb ilyen csoport illegális tevékenységből tartja fenn magát. Pénzbehajtás, védelmi pénzek, drogkereskedelem, valamint szorosan együttműködnek a nemzeti politikai pártokkal, amelyek néha igénybe veszik a szolgáltatásaikat.

Szerbiában Milosević megbuktatása soha nem jöhetett volna létre a futballhuligánok nélkül, akik cserébe sok mindenben szabad kezet kaptak az új demokratikus rezsimben.”

Yugovichéknak, saját leírása szerint, Magyarországon volt két helytartójuk, akiknek az volt a dolga, hogy a Yugovichék által behozott kábítószereket terjesszék, az ellenértékét beszedjék és a megfelelő helyre eljuttassák. Az egyik helytartó “Hipós Feri” volt, a Fradi-tábor keménymagja, a 2-es szektor vezetője. „2006 nyár vége felé a Balatonon találkoztunk barátainkkal. Semmit nem akartak telefonba mondani, még kódolva sem. Csak annyit mondtak, találkozzunk, de ne Pesten. Egy nagy szívességre szeretnének megkérni bennünket.

Ha valami nagyon fontos volt, akkor sohasem Pesten találkoztunk, ahol őket a Gyurcsány-kormány titkosszolgálata intenzíven figyelte. Az ellenzék erről értesítette őket, akiknek kiváló besúgói voltak a Gyurcsány-rezsim berkein belül. Balatonszemesen találkoztunk, ahol elmondták, hogy egy hasonló akció van kibontakozóban, mint 2000-ben Szerbiában. Meg kell dönteni a rezsimet. Mi ugyan azt hittük, hogy üzletről lesz szó, de ennek sokkal jobban örültünk! Van valami a kezükben, amit – ha minden készen áll -, nyilvánosságra fognak hozni, és ennek ürügyén hatalmas utcai demonstrációkba kezdenek (ez volt az őszödi beszéd). Miután részletesen felvázolták, hogy milyen forgatókönyv van a fejükben, és elmondták azt is, hogy az ellenzéki politikai pártok 100%-os támogatását élvezik, pont, mint anno mi 2000-ben, mondtuk, hogy számíthatnak ránk.

Megegyeztünk, hogy háromhavi bevételt tartsanak meg támogatásként, mivel az volt a kérésük, hogy anyagilag segítsük őket. Minél több pénzük lesz, annál több embert tudnak vidékről is mozgósítani. Nagyon biztosak voltak a győzelemben, mert, ahogy mondták, a túloldalon is megvannak az embereik.

Sőt, a rendőrök között is vannak, akiknek a dolga a provokáció lesz, melyet túlkapásokkal fognak fokozni, hogy minél több embert a tüntetők oldalára tudjanak állítani. Tetszett, ahogy szinte mindent pontról-pontra megkoreografáltak.”

Az őszödi beszéd nyilvánosságra hozatala után Yugovichék saját költségükön sok embert, zömmel futballszurkolókat hoztak Budapestre, és szállásoltak el. A háttérből segítettek a rendőri kapcsolataikból szerzett információkkal és dezinformációk terjesztésével.

„Az őszödi beszéd nyilvánosságra hozatala után tényleg az történt, amit a Balatonon elmondtak. A tévéből néztem az eseményeket, de hamarosan be kellett látnom, ebből sajnos nem lesz semmi. A magyar nép nem szerb. Nincs az a végleges elhatározás, az összetartás és harciasság. Az egész inkább hasonlított futballhuligánok őrjöngésére, mintsem egy jól vezetett tiltakozásra. Az ellenzéki politikusok távol maradtak a központi történésektől, ahogy a nép többsége is. A kemény magot mindenki magára hagyta, azok meg szokás szerint, törtek-zúztak fejetlenül. Az egész úgy, ahogy volt, inkább volt szánalmas, mint nagyszerű.”

youtube

Hogy mi történt az őszödi beszédet követő zavargások után: “Aki a vezérszurkolókat irányította és szemrehányásainkra hosszú percekig bámulta az előtte lévő ásványvizet, csak azután emelte fel tekintetét „B”-re, hogy az már alábbhagyott a hőbörgéssel. –

 

23-án nagy tömeg lesz, csak addig fent kell tartani a feszültséget! – mondta, megnyugtatva „B”-t. – Mi forradalmat akarunk! Ott akarunk lenni a tankönyvekben. 50 évvel „56” után újra forradalom kell!”

A 2006. őszi magyarországi tiltakozások 2006. szeptember 17-én indult kormányellenes tüntetések sorozata, amelyek elsősorban Budapesten, valamint több magyarországi városban kezdődtek, néhány nappal azután, hogy nyilvánosságra került Gyurcsány Ferenc miniszterelnöknek az ún. őszödi beszéde, amely az MSZP zárt frakcióülésén hangzott el 2006. május 26-án. A demonstrációk középpontja Budapesten, az Országház előtt, a Kossuth téren volt, ahol eleinte tízezres tömeg gyűlt össze esténként. A tüntetők napokon belül különböző csoportokat, szervezeteket alakítottak, melyeket egységesen Kossuth térieknek[1][2][3] neveztek el. A tüntetők egy csoportja szeptember 18-án Toroczkai László (  a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom, ma Mi Hazánk Mozgalom vezetője) az éjjeli órákban „megostromolta” a Magyar Televízió székházát, jelentős károkat okozva az épületben, illetve több, az épület előtt álló (főleg MTV-s) autóban. A következő két éjszaka során a város több pontján kemény összecsapások voltak a tüntetők és a rendőrök között. A következő hónapok folyamán alkalmi csoportosulások és kormányellenes szervezetek országszerte nap mint nap tüntetéseken követelték a kormányfő lemondását.
2006. október 23-án, az 1956-os forradalom 50. évfordulóján a délutáni óráktól Budapesten ismét összecsapások kezdődtek a lezárt Kossuth térre behatolni akaró csoportok és a rendőrség között. Este egy csoport folyamatos „Gyurcsány, takarodj!” skandálással zavarta meg az Ötvenhatosok terén tartott egyperces, országos néma tiszteletadást, amelyen a biztonsági figyelmeztetés ellenére részt vett Gyurcsány Ferenc, ugyanakkor nem jelent meg Sólyom László köztársasági elnök. A Belvárosban, ahol az Astoriánál külön tömeggyűlésen tartott megemlékezést a Fidesz, a zavargások és a kora hajnalig tartó tömegoszlatás során többen súlyosan megsérültek. Az utcai tüntetések október 23-a után a Kossuth tériek egy csoportjának a Batthyány-örökmécsesnél tartott napi összejöveteleiként folytatódtak, vidéken is kisebb létszámban. Az eseménysorozat utolsó nagyobb megmozdulása 2007. november 4-én a Fidesz fáklyás felvonulása volt Budapesten, ahol az emléknapon más jobboldali, nemzeti radikális illetve szélsőjobboldali csoportok is tartottak kormányellenes rendezvényeket.

Ókovács Szilveszter visszaszólt a Magyar Időknek

4
  • A Magyar Idők egy tavaly látott előadásról úgy írt, mintha ma látták volna.

  • Az Operaház főigazgatója az operairodalom klasszikusai közül hoz példákat annak illusztrálására, hogy a melegség bemutatása nem annak propagálása.

  • Ókovács Szilveszter szerint a Jóisten legnagyobb igaz­ságossága, hogy bárhova adhat talentumot. „Művészit is – oda is, ahol se vezetékes víz, se gáz, se telefon, se aszfalt, se tömegközlekedés, se közvilágítás.”

A kormányhoz közeli Magyar időkben N. Horváth Zsófia – a lap meghatározása szerint közíró – kirohant az Erkel Színházban bemutatott (?), és nagy sikerrel játszott Billy Elliot miatt. A darab zenéjét egyébként Sir Elton John szerezte, milliók látták a világon, számos díjat kapott.

Horváth Zsófia és rajta keresztül a Magyar Idők (vagy fordítva) szerint a Billy Elliot bemutatása is azt bizonyítja, hogy a kultúra területén nem történt meg a rendszerváltozás. A szerzőnek véleménye szerint a darab alkalmas arra, hogy a gyerekekből álló közönség nemi iderntitását rossz irányba terelje, már csak azért is, mert a Billy Elliot színpadra állítói szembemennek az állam céljával (!).

Szerinte Ókovács Szilveszter igazgatónak nem lett volna szabad a melegség propagálását célzó darabot műsorra tűznie, vagy, ha igen, akkor ki kellett volna venni belőle bizonyos részeket.

Horváth Zsófia kritikája végén megjegyzi, hogy a dolog annál fájóbb, mert a közönség – gyerekek, valamint az őket a színházba kísérő, szülők és nagyszülők – nem vették észre, hogy milyen irányba terelik őket, nagyon tetszett nekik, amit láttak és hallottak, ami onnan is látszik, hogy az előadás végén hosszan és ütemesen tapsoltak.

Erre az írásra válaszolt a lapban a Magyar Állami Operaház– ehhez az intézményhez tartozik az Erkel színház – főigazgatója Ókovács Szilveszter

A főigazgató kérdésel kezdi a válaszát: „elaludtam volna három hetet? Hisz a Billy Elliotot, a később rendesen lesavazott musicalt csak június derekán kezdjük játszani… Aztán (számomra, mert az olvasóknak biztosan nem) leesett, hogy egy évvel később írja meg egy tavalyi élményét, ami azon túl, hogy a tegnapi újság semmit sem ér, az emlékek pedig megfakulnak-átszíneződnek, inkább kultúracsináló elővágásként értelmezhető, annak is szánták. Nehogy merszünk legyen ezek után kijönni a produkció új sorozatával, hisz Zsófia ezt kvázi előre megtiltja.”

Vagyis, N. Horváth Zsófia

egy tavalyi színházélményét írta meg új kritikaként, miközben „elfelejtette” az olvasókkal közölni, hogy nem most, hanem egy évvel ezelőtt látta a darabot,

amelyet jelen időben károsnak tartott.

„Feljelentem magunkat”, folytatja válaszát Ókovács, „minálunk odahaza négy kisgyermek nevelkedik, és nemcsak az fordult már elő, hogy a lányok az anyjuk körömcipőjében csetlenek, hanem olyan is, hogy az én csónakjaimban botlanak. Hova vitetne most engem Zsófia? Azt értem, hogy az Operából el, de hova?”

Az Oparaház főigazgatója ezt követően az operairodalom klasszikusainak világából hoz példákat: „A Figaro házassága című „melegpropaganda fércműben” eleve lány énekel fiúszerepet, később az illetőt lánynak öltöztetik, de abban fiúként kell viselkednie. (Sajnos ez még a barokk operák hatása a rokokón, művek ezreiben fordul elő…) Vagy Beethovennel, akinél Leo­nóra férfinak öltözik, hogy a férjét megmentse, de Jacquino, a börtöninas beleszeret? És Richard Strauss-szal? A nácik baja meggyűlt vele, de ismeretes az a legenda is, amely szerint a Garmisch-Partenkirchen-i villájába rekvirálás céljából bekopogtató amerikai tiszt azért hőkölt hátra, mert felismerte benne, a hitleri Németországban ragadt-maradt zenészben a Rózsalovag szerzőjét…

Annak a keresményéből épült különben a villa, és nevezett opera azzal indít, hogy két nő szerelmeskedik a franciaágyon, egyikük – ráadásul! – fiúnak öltözve! Vagy Donizetti, aki a nagyobb komikusi hatás kedvéért Viva la mamma! című bohózatában a címszerepet basszus hangra írja, be is kell öltözni, naná! Meddig folytassam a sort? A katolicizmusba erősen belefordult, ugyanakkor homoszexuális Poulenc gyönyörű operáját, A kármelitákat se játsszuk többet? Betiltsuk a fél zeneirodalmat?”

Ókovács ezt követően arról ír, mennyire méltatlannak érzi, hogy magyarázkodnia kell az opera és a balett irodalma miatt,

s hogy „a rendszerváltás maradványaként (húszéves voltam…) vagy valamiféle „penetránsként” és „gyermekrontóként” bélyegezzen az, akivel életemben egy szót sem váltottam, és aki láthatólag információ híján van az Opera gyermek-, családi és nagycsaládos programjai, kiterjedt társadalmi és jószolgálati működése kapcsán.”

Ókovács arról is tájékoztatja a Magyar Idők olvasóit, hogy A Billyt két éve mutatták be, eddig 90 ezren látták, tomboló a sikere, „de erről talán Hűvösvölgyi Ildikót vagy ­Németh Kristófot is meg lehet kérdezni, ők benne vannak, tapasztalják. Joga jövő nyáron lejár, de a Magyar Nemzeti Balett külön intézetet alapíthatott ennek nyomán, ma már 110 kis táncost képzünk, húszan előfelvételisként várják a sorukat – pedig fiúkból­ mindig hiány van, s ha így hagynánk, a Rómeó és Júlia se kerülhetne színre, Rómeó híján.”

Az Operaház fúőigazgatója válaszcikkét a következő sorokkal zárja: „Mert igen, a cikkíró hölgy lesajnáló véleményével szemben még bányászgyerekből is lehet balett-táncos, aki nem feltétlen meleg, s a Jóisten legnagyobb igaz­ságossága, hogy bárhova adhat talentumot. Művészit is – oda is, ahol se vezetékes víz, se gáz, se telefon, se aszfalt, se tömegközlekedés, se közvilágítás. Onnan jövök én is.”

Ez egy nagyon sötét ügy

„Nem veszitek észre, az egész könyvszakma forgalma annyi, mint egy közepes mikroelektronikai gyár éves forgalma, és nem hoztok szavazatot”, mondta három évvel ezelőtt Kocsis András Sándornak, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülete elnökének, a Kossuth Kiadó vezérigazgatójának egy államtitkár. A MKKE a közelmúltban már második alkalommal írt levelet Orbán Viktor miniszterelnöknek, arra kérik, rendezze a könyvszakma válságos helyzetét. Kocsis András Sándor szerint rettenetes gondot jelent, amit az Alexandra Kiadó csődje okozott.

Legutóbb tavasszal hat pontot közvetített a MKKE Orbán Viktor miniszterelnöknek. Felsorolták, mi kellene ahhoz, hogy megszűnjön a könyvszakma válságos helyzete. Ezekből három pontot Tállai András államtitkár elutasított. Most hol tart ez az ügy?

– Azóta két és fél, három hete újra írtunk a miniszterelnök úrnak, de semmi nem történt, pontosabban annyi, hogy találkoztunk Hoppál Péter államtitkár úrral, nagyon készséges volt. Másnap a Népszavának elmondta, hogy ő beleáll ebbe a dologba, ugyanis ő is úgy látja, hogy ebből a hat pontból kettőt, hármat érdemes lenne átgondolni és megvalósítani.

– Melyik ez a két-három pont?

– Azt nem mondta. De például arra a pontra, amelyik azt javasolja, hogy a pedagógusok  kapjanak évente százezer forintos könyvutalványt, biztosan azt mondta, hogy ezt érdemes lenne megvalósítani. Hadd legyek demagóg, ha egy szerelőt hívunk a lakásunkba és előveszi a munkaeszközeit, akkor biztosak lehetünk benne, hogy ő az adóalapjából ezeknek a szerszámoknak az árát levonhatja. Szerintem pedig a százharminc-száznegyvenezer pedagógusnak munkaeszköze a könyv, ők semmiféle adóból nem vonhatják le, a leadózott jövedelmükből kell a könyveket megvásárolniuk.

Nagy eredményként könyvelték el többen is, hogy most a tankönyvek jelentős részét ingyen adták. De Radó Péter oktatáskutató azt nyilatkozta, hogy a tankönyvek nem olcsóbbak az ingyenességtől, hanem jóval drágábbak és rosszabb minőségűek, mert akinek most csaknem monopoljoga van a kiadásra, piaci helyzet híján fölverte az árakat és ez természetesen az adófizetők terhére történik.

Természetesen, ugyanis a tankönyvkiadást államosították. Három nagyon jelentős szereplője volt, a Nemzeti Tankönyvkiadó, az Apáczai és a Mozaik. A Mozaik még küzd, de a másik kettőt már megvette az állam. Ha Mozaik kiadású könyvet akar valaki venni, azt megteheti piaci alapon, de kötelező anyagként a most létrehozott szervezet könyveit kell vásárolni, amit a legutóbbi információim szerint az egri egyetemhez telepítettek. Kicsit meglepő, hogy miért került oda a tankönyvfejlesztés. A könyvszakma nagyrészt elvesztette az érdeklődését a tankönyvkiadás iránt, mert nem piaci alapon működik. Ezért a könyvszakmai forgalomba, amit most negyvenöt-negyvenhat milliárd forintnyira taksálunk, már nem is számítjuk bele azt a tizenöt-tizennyolcmilliárdnyi forintot, amennyiből a tankönyveket pár éve kiadták.

– Már kevés a választható tankönyv, az elvárható sokféleséggel szemben, a személyiséget nem figyelembe véve, mindenkire egyforma tananyagot akarnak ráhúzni, ami senkire nem illik igazán.

– Némi mozgástér van, jóval kevesebb, mint kellene. Az előbbi szisztémát kritizáltam én is. Azért az sem szerencsés, amikor tizenhatféle elsős olvasáskönyvből lehet választani. De azt, hogy ezt a választékot olyan módon csonkolják, ahogy ez megtörtént, nem tartom elfogadhatónak.

– A hat pontból most egyet tárgyaltunk meg, de térjünk vissza az alapkérdésre, ami az, hogy a csődbe ment Alexandra kiadó hárommilliárd forinttal tartozik, ez nagyon sokakat érint, és juttathat a tönk szélére. Önök azt kérik, hogy ezt az adósságot vállalja magára az állam, mert, ha ez nem következik be, a könyvszakma jelentős része becsődöl.

– Már nagyon súlyos gondokat látunk. Három veszélyes pont volt, az egyik, hogy mi lesz azzal az ötvenkilenc bolttal, amelyeket a Könyvbazár, a Rainbow Kft. üzemeltetett. Decemberben megállt az egymás közti fizetés, ezért nyilvánosan, a sajtó előtt három és fél milliárd forint ellopásával vádolják egymást. Ők abszolút együtt voltak évekig, majd valami történt közöttük, hiszen Matyi Dezső, az Alexandra kiadó vezetője hívta be az erdőbe a farkast, tehát ő hívta be a Rainbowsokat, és adta át az irányító többséget nekik. Ez egy nagyon sötét ügy.

– Ez azt jelenti, hogy Matyi Dezső földarabolta a cégét és esetleg így próbált adósságot eltüntetni?

– Igen, mert a Pécsi Direktet három és fél éve felszámolták és a felszámolás időszakában ő nagyon sok céget alapított. Úgy próbált túlélni, hogy új cégstruktúrában építkezik. Ekkor a kiadók megkegyelmeztek neki. Ez abszolút kár volt.

– Állítólag ebben a MKKE is élen járt, türelmet kért az Alexandrának.

– Ebben van igazság, ugyanis a kiskereskedelmi forgalom 40 százalékát akkor a Pécsi Direkt hozta, ebben  piacvezető volt. Próbált is garanciákat adni, amelyeket egy-két évig tartott, aztán nem. Nagyon sok kiadó éves forgalmának 40 százalékát adta a Könyvbazár. Rettegtek attól, ha ez eltűnik, akkor mi lesz. Utólag nagyon bölcsek vagyunk, én igen gyakran hihetetlenül okos vagyok utólag, valóban nem lett volna szabad ezt a kegyelmi állapotot létrehozni akkor, látszólag a szakma érdekében. Ez hiba volt. Hogy ilyen mértékű pénzkivonás történjen a szakmából, arra senki nem számított. Matyi Dezső folyamatosan fizetett, de késve, majd hirtelen januárban bejelentette, hogy semmifajta kötelezettséget ezentúl nem fog teljesíteni. Ez a független kiadókat, akik nem tartoznak a Libri vagy a Líra csoporthoz nagyon súlyosan érinti. Ennek a folyamatnak jelen pillanatban két nyertese van, a Libri és a Líra.

– Ők miért nyertesek?

– Mert ők ebből a problémából szinte semmit nem éreztek, a kereskedés közöttük úgy folyt, hogy szembevezették jórészt a tartozásaikat.

– Mit jelent pontosan a szembevezetés?

– Hogy próbáljam elmagyarázni…? Nagykereskedelmet folytatott a Könyvbazár. Ő kereskedett az Európa kiadó, a Cartaphilus könyveivel és több más kiadó köteteivel. Ő átadta a könyveit forgalmazásra a Lírának és a Librinek, majd a Líra és Libri csoport könyvei bekerültek Matyi Dezsőhöz. Tehát a Magvető, az Athenaeum, a Libri kötetei. Az első perctől kezdve, ahogy beérkezett egy Európa könyv, elkezdte azt eladni a Libri. Tehát azt hívják szembevezetésnek, hogy kaptak termékeket, amelyeket eladtak és megnézték, az általuk átadott termékekből mennyi fogyott, és persze ennek megnézték a szaldóját. Egy kiadó remegve várja, hogy a kereskedők mennyit adnak el a könyvekből és mikor fizetik ki. Tehát itt volt egy ellentételezés, mert ahogy beszállított Matyi Dezső a Libribe és a Lírába, rögtön bevétel termelődött. Ez az esély abszolút nem adatik meg azoknak a kiadóknak, amelyek nem tartoznak ezekhez a láncokhoz. Európában példátlan, hogy két kimondottan vezető cég erős kiadói csoporttal rendelkezik. Ilyen nincs sehol. Ez diszkompetitív helyzetet hoz létre, és nyilvánvalóan, ha kell, akkor keresztfinanszírozásból, a kereskedelmi bevételből ki tudják segíteni a kiadókat. Erre azoknak a kiadóknak, akik nem tartoznak a csoporthoz, esélyük sincs.

– Ha nem adja meg az állam a kért hárommilliárdot, akkor mi történik?

– Még a mi legnagyobb független magyar kiadói csoportunknak is rettenetes gondot jelent az a helyzet, amit az Alexandra csődje okozott, ezt túl kell élni. Lesz, aki túléli, lesz, aki nem. Ez borzasztó gond.

– Sok bolt sorsa kétséges volt, mi lett velük?

– Köszönhető a Librinek és a Lírának, amelyek megfeszített munkával még ebben a hónapban a boltok többségét átveszik és üzemeltetik, a helyzetük rendeződik, de így is ebben az évben lesz forgalomkiesés, hiszen sok bolt több hónapig zárva volt.

– Visszakapták a kiadók a nem forgalmazott könyveiket?

– A mai napig sok százmilliós készlettel nem tudott elszámolni Matyi Dezső. Nincs végleges elszámolás. Én összességében ezt körülbelül egy milliárd forintnyi könyvre taksálom. A mi kiadói csoportunk esetében ez olyan százharminc-száznegyvenötmillió forintnyi összeg között van fogyasztói áron.

– Nincsenek ebből perek?

– De, rengeteg per indult.

– Ezek majd jó hosszú ideig húzódnak, mialatt többen tönkremennek?

– A MKKE elnökeként január végén megtettem a feljelentést. Fogalmunk nincs, mi történik a Fővárosi Főügyészségen, azt tudjuk, hogy az ügyet áthelyezték illetékességből a IX. kerületbe, nem tudjuk, hogy miért és semmifajta információt nem kívánnak adni.

– A szerzők közül hányan nincsenek kifizetve?

– Én úgy tudom, hogy Matyi Dezsőék a külföldi jogdíjakat kifizették. Igyekeztek kifizetni a szerzők jó részét, de tudtommal a fordítók közül még sokaknak tartoznak.

– És más kiadók attól még kifizették a szerzőiket, hogy az Alexandra tartozik nekik?

– Azok a kiadók, akik nagyon súlyos helyzetbe kerültek, tartoznak a nyomdáknak, van olyan nyomda, amelyik kedves és türelmes, és van olyan, amelyik egyáltalán nem. Be kell vallanom, hogy a Kossuth Kiadóban is vannak olyan szerzőink, akiket késve fizetünk ki, és ők kissé nehezen veszik tudomásul a Könyvbazár csődjéből következő gondokat. De, ha nincs bevételünk, ha kiesik százötvenmillió, akkor mi az ördögből fizessünk időben? Ez a hullám a nyomdáktól kezdve a szerzőkig, a fordítókig mindenhol végigvonul.

– Tele van az internet olyan véleményekkel, hogy miért fizetné ki az állam Matyi Dezső tartozását. És tulajdonképpen miért is?

– Mi nem állami támogatást kérünk. Hanem követelésfelvásárlást javasoltunk, adott esetben  diszkontált áron. Mert egy cég nagyobb eséllyel képviselheti az érdekeit, mint 750 beszállító, amelyeknek gyakorlatilag semmi esélyük sincs. A magyar könyvkiadás az elmúlt huszonhat évben példátlanul jó adófizető volt, ez az ötödik bukás, amit megélünk, de eddig ide tíz fillér állami többletforrás nem került be.

– A könyveknek azért van állami támogatásuk.

– Én most arról beszélek, hogy üzleti bukás esetében nem adtak állami pénzt. Ugyanakkor hányszor konszolidálták a magyar bankrendszert temérdek milliárddal? Hányszor konszolidálták a mezőgazdaságot, a bebukott húsüzemeket? Soha a magyar könyvkiadás nem fordult ilyen kéréssel semmilyen kormányhoz. Hétszáz-hétszázötvenmillió forint évente a könyvtámogatás. Ebben benne van a Márai program, a fordítói program. Hogy ilyen kevés ez, az az ország egyik szégyene. A könyvnél olcsóbb ország PR pedig nincs.

– Nem arról van szó, hogy mostanában a humán kultúrát degradálták?

– De, pontosan erről van szó.

– Az értelmiség jó része szintén nem fontos, mert a gondolkodó embereket valahogy most kevésbé kedvelik.

– Volt egy államtitkár, aki belenézett a búzakék szemembe ezelőtt három évvel és azt mondta, hogy „Nem veszitek észre, az egész könyvszakma forgalma annyi, mint egy közepes mikroelektronikai gyár éves forgalma, és nem hoztok szavazatot.”

– Ráadásul valószínűleg a vásárlói erő is csökken, hiszen az értelmiség jelentős része legatyásodik, nem csak a tanárok tudnak igen nehezen könyvet venni.

– Nem tudjuk, hogy ez az év hogyan fog alakulni, én két-hárommilliárd forintnyi veszteséget prognosztizálok a bezárt boltok miatt. Az elmúlt években olyan értelemben konszolidálódott a szakma, hogy megszűnt az azelőtti időszak zuhanása. Ez után a konszolidáció után jött ez a nagyon súlyos dráma.

– Miket ad ki a Kossuth Kiadó mostanában?

– Most jelent meg egy egészen különleges reprintünk, az Újtestamentum, ami Sárváron jelent meg, 1541-ben. Ez azért ikonikus, mert az első Magyarországon nyomtatott biblia. Erős nálunk a gasztro vonal is és a kiadói csoportunkban jelennek meg Lackfi János könyvei, a Dombontúli mesék. Úgy tűnik, hogy Odze György Sorstöröttek című könyve igen nagy érdeklődést vált ki, ő megírta Onódy Lajos és Bara Margit színésznő történetét, tán ez volt az egyik legnagyobb botránya a Kádár rendszernek. A kiadói csoportunk évente háromszázhúsz-háromszázharminc könyvet jelentet meg. Ma, amikor beszélgetünk, a Lúgosítás felsőfokon és a Burgerek nagykönyve című köteteket adtuk ki. Szintén erős a társadalomtudománnyal, természettudománnyal foglalkozó magazinkiadásunk, napokon belül elindítjuk a természettudománnyi enciklopédiasorozatunkat, ez tizenhat kötet lesz irgalmatlanul erős képanyaggal, igen érdekes ismeretterjesztő szöveggel.

Kicsit elteltem magamtól

Stohl András úgy gondolja, túl sok nagy szerep jött egymás után. Nem érzi azt, hogy kiürült, csak már nem volt benne az a fajta „harapás” esténként, aminek lennie kell. A Class FM-ben azért vállalt rádiós műsorvezetést, mert ez más típusú munka, mint a színészet, jó időben kérték és sokat is fizetnek. Új kapcsolatáért nem hagyta ott a gyerekeit, rendszeresen találkozik velük.

Fotó: Dömölky Dániel

– Azt nyilatkoztad, életed legnagyobb színészi ajándékának tartod John Proctor szerepét a Vígszínházban játszott Istenítéletben. Legutóbb, amikor májusban beszéltünk, azt mondtad, sírni fogsz, ha az utolsó előadást játszod belőle. Így lett?

– Így lett. A tapsrendnél persze elpityeredtem magam. Amikor felállt ezer ember és ünnepelték a produkciót, az nagyon jó érzés volt. A Facebookon elterjedt, hogy ez lesz az utolsó előadás, pótszékes telt ház volt és felállva tapsoltak a nézők.

– Gondoltál közben valamire?

– Ezeknek az előadásoknak a végén én mindig nagyon elfáradtam. Már nagyon kész voltam, ilyenkor már nem tudtam gondolni semmire, de igazából ezért is csinálja ezt a pályát a színész. Ez az a jó érzés, ez a katarzis nekünk is megvan, nem csak a nézőknek. Tudod, hogy örömet szereztél és hogy ezért az életedből szakadt ki egy darab.

– Annak ellenére, hogy elszerződtél a színházból, tovább játszod a többi szerepedet?

– Mindegyiket játszom tovább, most kezdjük majd A testőr felújító próbáit.

– Akkor mi értelme volt a Vígszínházból eljönni?

– Azért kellett eljönnöm, mert délelőtti műsorvezetést vállaltam a Class FM-ben, az adás tíz óráig tart és utána még megbeszélést is szoktunk tartani. Nem tehetem meg a kollégáimmal, a színházzal, hogy késve megyek az új produkciók próbáira, hogy azt mondom nekik, csak tizenegytől vagyok hajlandó próbálni. Az, hogy én egy rádióban dolgozom, nem befolyásolhatja a Vígszínház próbarendjét.

– Sokan nem értik a mai napig sem, hogy miért volt neked olyan fontos a rádiós műsorvezetés.

– Kicsit elteltem magamtól, elteltem ettől a rengeteg sok melótól és azt hittem, akkor még balga fejjel, hogy ez nekem egy kis szabadságot fog adni.

– Eleged volt magadból, azt érezted, hogy ismétled önmagad?

– Túl sok nagy szerep volt egymás után. Nem érzem azt, hogy kiürültem, csak már nem volt bennem az a fajta „harapás” esténként, aminek lennie kell.

– Ha hajnalban műsort vezetsz, akkor lehet, hogy még jobban kifáradsz és még kevesebb „harapás” lesz benned.

– Hát ez is lehet, de most már én határozom meg, hogy elvállalok-e egy-egy szerepet. Ha társulati tag vagy, akkor kötelező évadonként két új produkcióban részt venned.

– De állítólag kapásból vállaltál máshol három új szerepet.

Fotó: Szalontai Ábel

– Így van, de ez még azelőtt történt, hogy a rádióval megkötöttem volna a szerződést. Most nem tudok mit tenni, amiket bevállaltam, azokat meg kell csinálnom. Ráadásul az egyik a Hegedűs a háztetőn-ben Tevje szerepe, Alföldi Róbert rendezésében. Egy ilyen felkérésre nyilván nem fogok nemet mondani. A Centrál Színházban Puskás Tamás rendezésében a Delila című Molnár Ferenc darabban játszom majd. És nagyszabású karácsonyi produkció lesz az Álomkészítők. Juronics Tamás, a Szegedi Kortárs Balett igazgatója rendezi, például Schell Judit, Szabó Győző játszik benne.

– Ha elteltél magaddal, akkor a kora reggeli rádiós műsorvezetésen kívül nem lehetett volna mást találni? Vagy erre nagyon megkértek és nagyon sokat fizetnek?

– Mindezek benne vannak abban, hogy elvállaltam ezt a munkát. Jó időben találtak meg, teljesen más típusú feladat, mint a színészet, ez, mint Stohl Andrást, a magánembert érdekel engem.

– Reggeli tévéműsort már vezettél. Ez nagyon más?

– Nem nagyon más. Koncentráltabb azzal, hogy nincs arcunk, nincs mimikánk, csakis hangunk van. Nem bántam meg a döntésemet.

– Mi a jó ebben?

– Jópofa dolog minden nap teljesen más témát feldolgozni, minden nap új emberrel találkozni, a napi vendégeket kifejezetten szeretem. A rádióműsornak ezt a részét kicsit színvonalasabbra akarjuk csinálni, mint sok más rádió, hogy ne csak sima rihegés-röhögés legyen, ne is valakinek a pellengérre állítása, hanem igyekszünk egy kicsit építőek lenni, olyan témákat találni, amikből tanulni tudnak az emberek.

– De rihegés-röhögés is van…

– Rihegés-röhögés is természetesen van a műsorban. De azzal sincs semmi baj, ha valakinek erre van igénye, mert oda kapcsol az ember, ahova akar.

– Az egykori reggeli tévéműsorban való szereplésedet nevezted eszelős, őrült baromkodásnak. Ez akkor már nem az?

– Ez már nem az, most már ötven éves vagyok. Icipicit talán komolyodtam és azért talán éltem már annyit, hogy egy-két témához hozzá tudok úgy szólni, hogy az másnak is a fejlődésére szolgálhat, ha mondhatok ilyen nagy szavakat.

– Profi műsorvezető vagy, vagy Stohl András a színész, aki mellesleg műsort vezet?

– Szerintem ez nem jó így sarkítva. Profi műsorvezető nem vagyok, de három hónapon keresztül foglalkoztak velünk, és most is, amikor az adásnak vége, vannak visszahallgatások, elemzések, folyamatosan megy előre a dolog.

– Szóval élvezed ezt.

– Azt hiszem, mondhatom azt, hogy élvezem.

– A nagyon korán kelést is?

Fotó: Almási J. Csaba

– Képzeld el, hogy ez a legkevesebb. Ötkor kelek és fél hatkor indulok. Attól, hogy te tudod, hogy reggel műsorvezető vagy élőadásban, nem fordulhat elő az, hogy csörög az óra és egy kicsit visszafekszel. Mert tudod, hogy nélküled nem fog elindulni az adás. Valószínűleg egy szerkesztőnek nehezebb lehet felkelni, de attól, hogy meg kell szólaljál hat óra három perctől, nincs mese, időben elindulsz, és ha már elindulsz, akkor adás végéig az idő elszalad, az egy nagy görgeteg, ott nincsen probléma. A probléma utána jön, amikor mondjuk elmegyek próbálni és jön egy holtpont dél körül. Akkor azért érződik a reggel ötös kelés. Ilyenkor meg azt mondom magamban, hogy a fáradt színész a jó színész, érzékenyebben próbálok.

– És ha még este játszani is kell?

– Hát ilyen gyakran van, ha vége kettőkor-fél háromkor a próbának, akkor van két órám pihenni, ha nem szinkronizálok.

– Azt is mondtad már nekem, hogy az is előfordult, hogy éjjel forgattál és onnan egyenesen mentél a rádióba műsort vezetni.

– A mostani héten kedden-szerdán-csütörtökön-pénteken is így van ez. A kedd például úgy nézett ki, hogy reggel hattól tízig rádióztam, tizenegytől háromig próbáltam a Hegedűs a háztetőn-t, délután négytől hajnali négyig forgattam és onnan persze megint mentem a rádióba. Majd a következő ugyanilyen nap kezdődött.

– Eközben tudsz valamelyest foglalkozni a világgal?

– Most nem.

– Tehát gőzöd nincs arról, hogy mit írnak az újságok, mit mondanak a hírekben?

– Azért a kocsiban bekapcsolom a rádiót, és ha tudom, a tévében megnézem a híradót. Nem vagyok teljesen elbutulva és nem is minden nap ilyen, mint amit most elmondtam.

– Amikor az Alföldi által igazgatott Nemzetiben játszottál, és most is játszol a rendezésében – meg azért nyilván a Hegedűs a háztetőn előadása sem lesz politikailag semleges -, akkor téged ellenzékinek sorolnak be, holott nyilvánosan nem nagyon politizálsz.

– Nem is nagyon szeretnék. De azt hiszem, hogy ezzel a Hegedűs a háztetőn előadással megint ellenzékinek fogok számítani. Nagy hősszínészek szokták ezt a szerepet játszani, de ez egy igazán szegény, jószívű kisember, aki nem bírja a feszültséget, nem bírja, ha fájdalmat okoz. Én így szeretném játszani. Nem gondolom, hogy ez egy nagy hősszerep.

– Például a Mephisto vagy a Danton halála, amikben főszerepeket alakítottál, kimondottan a hatalomról szólnak, nyilván te is gondolsz róla valamit.

– A Hegedűs a háztetőn esetében nyilván megkerülhetetlen, hogy egy zsidó közösségről szól, de nem csak erről. Alföldi el is mondta a sajtótájékoztatón, hogy az nem jó, amikor olyan helyzetbe hoznak egy népcsoportot vagy egy egész népet, hogy a fejük fölött döntenek róluk, és a végén el kell hagyniuk az országot. Ez a magyar állapotokról szól. Nyilván azért csinálunk színházat, hogy próbáljunk vele mondani valamit. De ez mindig előfordul, ez az emberiség problémája.

– Az aktuálpolitikáról mit gondolsz?

– Erről nem szeretnék beszélni, mint színész, de azt gondolom, hogy nem mennek jó irányba a dolgok. Túl sok a szegény ember, nagyon nagyra nyílt az életszínvonal területén az olló és nem igazságosan nyílt ekkorára. Igen sok olyan dolog van, amit nem tudok megmagyarázni, sok mindent nem értek, hogyan történhet meg.

– Sokan pedig azt nem értik, hogyan lehetett otthagyni a feleségedet, a gyerekeidet…

– Nem hagytam ott őket, amikor tudok, elmegyek hozzájuk. De akár forgatásra is odahozza őket az édesanyjuk, Ancsika, és ott is megölelem őket. Azt pontosan tudják, hogy nem a fenekemet verem a földhöz és nem Mallorcán nyaralok, hanem dolgozom, és esetleg ezért nem látnak egy napig.

– Sok vargabetű volt az életedben, alkohol, drog, baleset, börtön, ez ügyben én időnként meg szoktalak védeni, hogy ahhoz, hogy remekül eljátssz dzsentrit, diktátort, gyilkost, nem lehet minden nap otthon békésen enni a húslevest. A balesettől a börtönig színészi szempontból valószínűleg temérdek minden kamatoztatható tapasztalatokat jelent.

– Ezek igen, persze, ezek a téglák nyilván belekerülnek a hátizsákba és ha az ember nem is gondol rá, akkor is ott van az arcán vagy a néző fejében, ha olyan szituáció jön, akkor rögtön hozzáköti azt, amit rólam gondol. Ez, ha lehet ilyet mondani, bizonyos szempontból előny, de senkinek nem javaslom, hogy emiatt ilyesmiket kipróbáljon.

– Ugyanakkor a lelkedben ez teherként minden bizonnyal ott van, akár örökre is.

– Hát biztos, hogy ott van. A fene tudja, hogy az ember ezt mikor tudja rendesen feldolgozni vagy feldolgozható-e egyáltalán. Én azt mondom, hogy ezen nagyrészt túl vagyok, ez megtörtént, ez is az én életem volt, hozzám tartozik, de azt hiszem, hogy ezt már magam mögött hagytam.

Őszintén magáról vall, lemeztelenedve

Pokorny Lia amikor a legnagyobb fájdalom kellős közepén vergődik, amikor azt érzi, hogy a lelkét véresre cafatolják egy nagy késsel, annyira fáj valami és miközben ül vonyítva a fájdalomtól, arra gondol, hogy aha, a keze akkor éppen így van most, az arca hogyan áll. Ahogy azt is figyeli, milyen az, amikor gyakorlatilag levegőt nem véve, tátott szájjal zokog vagy némán sikít és közben kívülről vizsgálja magát, jegyzeteli az agya a gesztusrendszert, az állapotot, a testtartást. Ezt mind elraktározza, miközben belehal a fájdalomba. Ez egy agyrém! Nagyon durva érzés, mondja a Centrál Színház kiváló színésze.

 

A Dolgok, amikért érdemes élni című monodrámában, egy hihetetlenül energikus, életerős, hittel teli nőt játszol, aki valószínűleg sok mindenben azonos veled. Így van ez?

Nagyon sokan nem veszik észre, hol van improvizáció, hol van írott szöveg és hol kezdődik a szerep. Még az ismerőseim közül is jónéhányan azt gondolták, hogy ez az én történetem, az én életemről írták. Mondtam valakinek például, hogy, de hát tegnap jártál nálunk, találkoztál édesanyámmal, láttad, hogy nem olyan, mint akiről a darabban szó van. Erre azt felelte, hogy Jézusom, tényleg!

De akkor miért érezhetjük ennyien, hogy a darabbeli nő élete igencsak közel áll hozzád?

Fotó: Rick Zsófi

Mert hiába az írott szöveg szerint nem rólam van szó, mégis annyi mindennel találkozom a darabban, amivel párhuzamosan megy az én történetem. Valóban nem feltétlenül tudom különválasztani a saját énemet és a szerepet. Mint amikor általában a színész fölvesz egy jelmezt, fönt áll a partnerekkel a színpadon és ezzel mégiscsak el van választva a nézőktől. Ez az előadás viszont olyan, mint egy önvallomás a nézők között.

Hangsúlyozottan civilben vagy, farmerben és ingben, mintha otthon lazán elkezdenél magadról mesélni valakinek.

Igen, és az, hogy a nézőkkel folyik az improvizáció, azt hiszem, méginkább ráerősít erre. Engem kimondottan segít, hogy civilekkel játszom, igen nagy felelősség, hogyan szólok hozzájuk. Óriási koncentrációt igényel, hogy ne engedjem el a nézőket, megállás nélkül velük kell kommunikálni. Tartani kell őket a tenyeremen. Azok, akiket kihívok játszani, minden áldott este mások, más személyiségek, teljesen máshogyan kell hozzájuk szólni. Kicsit sem érezhetik azt, hogy ők ott állnak nagyon hülye helyzetben és nekik valamit csinálniuk kell.

A nézőkkel tulajdonképpen a szerepbeli családod tagjait játszatod el.

ILLATSZERTÁR a Centrál Színházban.

Így van, olyan mintha belekóstolhatnának az én életembe. Miközben a közönség tagjaiban, azt hiszem, nagyon felfokozott az izgalom, hogy úristen őket ne hívják ki. Az sem mindennapi, hogy közöttük állva annyira megnyílok, hogy mindenképpen én vagyok ott, az én könnyeim potyognak. Szerintem egészen különös érzés lehet, ha valaki ennyire őszintén magáról vall, lemeztelenedve. Nem választ el minket színpad, hiszen gyakran megyek le a nézőtérre, és megengedem, hogy a néző akár tíz centire tőlem lássa a könnyeimet és a szemébe nézek.

Téged ilyen szituációban nem zavarnak a nézők? Vagy éppenhogy segítenek? Hiszen tőlük valóban néhány centire tényleg akár elbőgöd magad, ami vitatható is lehet, hiszen szokták azt mondani, hogy ne a színész sírjon, hanem a néző. Többféle baj is lehet a sírásból, például elmosódik a sminked.

Jaj, az nem érdekes! Ebben a darabban belekukkantunk abba, hogy egy emberben milyen felkavarodások, fájdalmak vannak, de utána én magam oldom ezt azzal, hogy na haladjunk, menjünk tovább, nincs nagy baj, kicsit a kelleténél talán többet vallottam magamról, de nem maradunk ebben benne, nem sajnáljuk magunkat. Ettől valahogyan a nézők is átadják magukat azoknak a pillanatoknak, amikor én kinyitom azt a dobozt, amit az ember jó mélyen el szokott zárni magában, hogy elássa azokat a csúnyaságokat, amik benne maradnak, mint sérülések. Szerintem ezért a bátorságért nagyon hálás a közönség.

Ilyenkor előjönnek belőled azok a dolgok, amiken egykor bőgtél az életben?

Persze, húha!!! Én megengedem magamnak az életben is, hogy sírjak. Hogy mikor sírtam, azokat a nagyon komoly dolgokat most nem fogom elmondani, azok az én titkaim. A színpadon pedig nem a titkaim, amikor más szavak mögé rejtem őket. Amiket a nézők megtapasztalnak aznap este, azok az én fájdalmaim, az én félelmeim, de nem az én szavaim, nem az én történetem. Én a tehetetlenség miatt tudok sírni, csalódás után tudok sírni, ha nagyon elfáradok, akkor is tudok. Ha régóta nem mozdul egy élethelyzet és nem érzem magam jól benne, akkor a kétségbeeséstől tudok sírni. Valószínűleg ezért nem raktározom magamban annyira a fájdalmakat. Közben pedig mégsem mondhatom, hogy nem, mert mindennek, így például annak is, hogy most rekedt vagyok, vizsgálom az okát, érdekel, hogy a hangszálaimmal miért küszködöm hetek óta, hiszen ennek is nyilván oka van.

Neked tudom, hogy van egy olyan elméleted, ami szerint minden ami történik, úgy jó, ahogyan van és mindennek megvannak a maga tanulságai, ezek alapján pedig tovább lehet lépni. Akkor viszont miért kell sírni, hiszen így akár az is teljesen jó lehet, hogy történik valami rossz, mert annak alapján majd át lehet lavírozni valami jóba.

Fotó: Horváth Judit

De a rossz nem azért jó, mert jó. Hanem pont a fájdalom az, ami présel téged egy helyzetbe. Nem akarsz kimozdulni mondjuk egy állóvízből, ami már nem okoz örömet. Akár azért nem hozod meg a döntésedet, mert miatta sok mindenről le kellene mondanod. Az ember iszonyú fájdalmakat él át, de éppen ezek segítenek abban, hogy te a helyes útra terelődj. A fájdalom könnyeket csal a szemedbe, nem kell úgy csinálni, mintha a fájdalom nem fájna. Nem kell úgy csinálni, mintha egy krízishelyzet boldoggá tenne. A hatása lehet jó, az, hogy nagyon sokat tanulsz belőle. A fájdalmat nem tudod megspórolni.

Amikor az Új Színházban változott a vezetőség, és számodra és még többek számára elfogadhatatlan volt, amit képviselt, akkor te voltál az első, aki azt mondtad, hogy eljössz a színháztól. Nem nagyon maradtál benne abban a szituációban, ami neked elfogadhatatlan volt.

De attól még ez fájt, nem okozott örömet, hogy ez a helyzet kialakult. Ez amúgy egy jó példa, ebben az esetben is sírtam és nem azért, mert nem tudtam, hogyan döntsek, hanem mert túl sok emlék tolult fel bennem, ott volt mögöttem az Új Színházban tíz év és fogalmam sem volt, hogyan tovább. Miközben ott kellett hagynom egy csomó mindent, ami igen fontos, értékes volt. Ez engem egy új útra terelt, hiszen abban a szituációban nyilván nem lehetett maradni.

Voltak, akik maradtak, olyanok is, akik valószínűleg nem értettek/értenek egyet az új irányzattal.

Fotó: Kiss Kriszti

Én nem török pálcát fölöttük, pedig sokan megtették. Azt hányták a szemükre, hogy miért nem bizonyították be, hogy a helyzet tarthatatlan. Közben pedig senki nem kínált nekik munkát, azt kívánták volna tőlük, hogy az utcára kerülve bizonyítsák be, hogy tarthatatlan a helyzet. Tény, hogy egy ilyen szituációban az ember nem tudhatja, hogy lesz-e munkája vagy sem. Nekem mégis nagyobb esélyem volt erre, mint sokaknak, akik ott maradtak.

De akkor egyedül nevelted a fiadat. Azért jókora kockázat volt, hogy meg tudtok- e élni.

Igen, egy kisgyerekkel azt mondtam, hogy neki indulok a világnak, eltartom az anyukámat és fizetem a hitelemet.

És már középkorú színésznő voltál, aki után azért nem kapkodnak annyira, mint a fiatalok után.

Ez így van, abban a pillanatban valóban nem tudtam, hogyan lesz. Nem tudhattam, hogy Puskás Tamás hetekkel később azt mondja majd, hogy gyere, van egy szerepem és utána pedig azt, hogy gyere, szerződj le a Centrál Színházba.

Ha nem jössz el az Új Színházból, akkor valószínűleg nem mondja ezt.

Nyilván nem. Hozzáteszem, hogy a Csillag születik zsűrijébe is azzal hívtak, hogy hallották, eljövök az Új Színháztól.

Ez szolidaritás is volt?

Azt érzem, hogy volt ebben az is. Ha az ember úgy érzi, hogy menni kell és meg is meri ezt a lépést tenni, és ezzel maga mellett voksol, akkor valószínűleg jönnek lehetőségek.

A megrázkódtatásból aztán, gondolom, valami tovább tud épülni a színpadon, hiszen a színész a saját anyjának a halálából is profitál, bármilyen csúnyán hangzik is ez.

Ez így van. Olyan mintha lenne egy könyvtár az ember fejében az emlékekből meg pillanatokból. Amikor az ember a legnagyobb fájdalom kellős közepén vergődik, amikor azt érzed, hogy a lelkedet véresre cafatolják egy nagy késsel, annyira fáj valami és miközben ülsz vonyítva a fájdalomtól, arra gondolsz, hogy aha, a kezem akkor éppen így van most, az arcom hogyan áll, ahogy azt is figyelem, milyen az, amikor gyakorlatilag levegőt nem véve, tátott szájjal zokogok vagy némán sikítok és közben kívülről vizsgálom magam, jegyzeteli az agyam a gesztusrendszert, az állapotot, a testtartást. Ezt mind elraktározod, miközben belehalsz a fájdalomba. Ez egy agyrém! Nagyon durva érzés. És mégis arra gondolsz, hogy ez egyszer még jó lesz valamire a színpadon.

És meg is tudod mondani, hogy ebben és ebben a szerepben mi az, ami visszajött abból, amit valaha átéltél?

Persze, ez olyan, mint egy érzelmi gardrób, arra gondolok, hogy na melyiket akasszam le?

Nem rettentél meg időnként magadtól?

De, ez kicsit olyan, mintha megbolondultál volna. A színpadon is ugyanezt éled meg, hogy egyszerre vagy kint és bent. Különösen figyelnem kell a monodrámában, ahol civilekkel kell improvizálnom, hogy el ne veszítsem a darab fonalát, mert a nézők akár más irányba is terelhetnék a darabot.

Az improvizációs készséged nagy része nyilván a Beugró című tévéműsorból adódik, ami merő improvizáció és te vagy benne az egyetlen nő.

Voltak vendégek, kolléganők, de én maradtam. Hát igen, így függnek össze a dolgok. Amikor felhívott Kapitány Iván, hogy menjek el a Beugró válogatására, akkor azt gondoltam, hogy Jézusom, én nem tudok improvizálni. Amikor Bácskai Juli hívott a pszichoszínházába, hozzá sem akartam elmenni azzal, hogy nekem ez nem megy. Ő pedig mondta, hogy azért próbáljam meg. Ezt a monodrámát biztosan nem tudtam volna megcsinálni, ha nem lett

ILLATSZERTÁR a Centrál Színházban.

volna ez a sok-sok tapasztalat a Beugróban mögöttem. Nem nagyképűség részemről azt mondani, hogy ezt a darabot Magyarországon nagyon kevesen tudnák előadni. És nem azért, mert ne tudnák eljátszani a szerepet, rengeteg csodálatos színésznő van. De szükség van ahhoz magabiztosságra, hogy civil emberekkel improvizáljak. És arra is szükség van, hogy ezt a nézők elfogadják, akiknél nyilván beugrik, hogy ja, ez az a színésznő, aki a tévében improvizálni szokott. És ez nekik is biztonságot ad, bizalomérzetet kelt bennük, ami nem lenne, ha nem lett volna ez a tévéműsor.

A Csillag születik pedig az országos ismertséget hozta meg neked. Még akkor is, ha esetleg az a műsor nem egyezett az ízléseddel.

Én nem vagyok tévés, az nekem egy kaland volt. És közben ne felejtsük el azt, hogy a Csillag születik-kel nekem akkor hihetetlen ajándékot adott az élet. Nyilván egy színésznő leginkább Lady Macbethet szeretne játszani, nem feltétlen zsűritagként akar mutatkozni a tévében. Én mégis hálás vagyok ezért a lehetőségért, mert ettől megszűnt bennem az a félelem, hogy miből fogunk élni. Már bocsánat, de ez is egy valós félelem volt akkor. Azt se tudtam, hogyan lesz tovább az életem és egyszer csak egy ilyen igencsak nagy mentőövet

facebook

dobott az élet. Az pedig nagyon fontos, hogy az ember ott legyen a televízióban, mert lehet valaki fantasztikus színész, ha nem látják a képernyőn, sokkal kevesebben fognak bemenni miatta a színházba, pedig lehet, hogy csodákat játszik a színpadon. Engem az élet megkínált egy olyan lehetőséggel, ami azt mondta, hogy figyelj, neked a további életedhez az szükséges, hogy te a televízióból ismert legyél. Én elég sok karitatív dolgot szoktam csinálni és eléggé csapatjátékos vagyok. Társulatban létezem. Nekem lényeges az, hogy promotáljak fontosnak tartott produkciókat, kollégákat.

Húzónév lettél…

Igen, és ez felelősség, nem öncélú dolognak tekintem, hogy ez nekem jár.

Tehát például partnereidnek lehet választani kevésbé ismert színészeket, miattad bejönnek az előadásra, és akkor őket is megismerik?

Pontosan, és ugyanígy, fontos dolgok mellé lehet állni, mert jobban odafigyelnek arra az emberre, akit már a televízióban láttak.

Mik mellé álltál oda?

Résztvettem egy fogyatékos gyerekek melletti kampányban. Van egy jótékonysági alapítványunk, ennek égisze alatt el szoktunk menni Monorra, a roma telepre, sportnapokat tartani.

Kikkel?

Például Papp János kollégámmal és több civil barátommal, orvosokkal, közgazdászokkal… összeálltunk, és velük csináltunk egy jótékonysági alapítványt. Élelmiszergyűjtést is szervezünk. Amikor csak lehet, ilyen dolgokat vállalok.

A politikai nem érdekel?

Politizálni azért nem szoktam, mert nem tudok jól. Mindig olyasmit keresek, amihez értek. Nem tudom jól forgatni a szavakat. Nem véleményem nincs, hanem a szavaim nincsenek meg hozzá. Inkább azokat a dolgokat keresem, amikhez tudok értelmesen, ügyesen, tehetségesen kapcsolódni.

Azon kevés színészek közé tartozol, akik azt mondják magukról, hogy szakmai szempontból rendben vannak?

Igen. Figyelj, mondhatnám azt, hogy milyen jó lenne még forgatni nem tudom hány filmet. De nincs bennem sóvárgás, nagy hiányérzet, hogy ez kéne még, meg az kéne, mert nagyon sok mindent csinálok.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK