Fontos

A Fidesz-vezetőség egykor híresen gyors és biztos áttekintőképessége két éve rohamosan romlik – ezt Kovács Zoltán, az Élet és Irodalom főszerkesztője nyilatkozta a Független Hírügynökségnek. Szerinte a kormánypárt zilált állapotban fordult rá a kampányra, botrány botrányt követett. Állítja: a Mészáros-féle abnormális vagyontömeg puszta léte például nem egyszerűen Magyarország, hanem a térség legnagyobb rendőrségi-ügyészségi kihívása. És akkor még hol van az Elios-ügy… Orbánról azt mondja: most, hogy öregszik és retteg, mi lesz, ha nem ők nyernek, egyszerre teszi rémisztővé és jelentéktelenné. Azt is hozzáteszi, hogy Orbán egész pályáján rabszolga volt.

Az utóbbi időben sokszor nyilatkoztál különböző televíziós műsorokban – és ez még Hódmezővásárhely előtt történt -, hogy nem tartod kizártnak az áprilisi választáson a meglepetést. Miből táplálkozott ez az optimizmusod?

Abból, hogy a Fidesz-vezetőség egykor híresen gyors és biztos áttekintőképessége két éve rohamosan romlik. Mondhatnám, hogy Orbán Viktor áttekintőképessége romlik, mert a kettő, a párt és Orbán ugyanaz.

Amikor aztán tavaly nyáron elérkezett a romlásnak az a szakasza, amikor háromszori nekifutásra sem sikerült nekik megoldaniuk azt az egyébként nem túl nehéz feladatot, hogy ellensúlyozzák a jobbikos plakátüzenetek nyomását – ez volt az a bizonyos Ők lopnak – Ti dolgoztok – üzenet, és hol a jogalkotáshoz, hol az erőhöz kaptak, elég látványosan mutatkozott a zavar.

A plakáttörvényből településvédelmi törvényt kreáltak, amivel nem oldottak meg semmit, s ha ehhez a kudarchoz hozzácsapjuk a nem sokkal korábbi hirdetőoszlopokkal kapcsolatos fővárosi blamázst, akkor a kettő együtt már nem a zavar, hanem a ziláltság maga. Ebben a zilált állapotban fordultak rá az őszi előkampányra, amibe viszont újabb és újabb botrányok kavartak bele. Egyikből ki sem másztak, jött a másik, vasárnap pedig Hódmezővásárhely.

Mi ennek az oka?

Alapjában véve természetesen az, hogy sok botrányos ügyük van, mindezek tetejébe nincs már velük Simicska Lajos. Ezek kezeléséhez biztosan többet tudna tenni, mint azok, akik a helyébe léptek. Félreértés ne essék, Simicska Lajos tevékeny szerepet játszott abban számomra taszító világnak a kiépítésében, amibe ők ketten és a Fidesz szobatársi közösségéből kikerült méltóságok juttatták mára az országot, de az is biztos, hogy távozásával eltűnt az az ember, aki ennek a helyzetnek a kezelésére képes volna. Bár az is lehet, hogy ezt a káoszt, ami a párt környezetében, meg a környezet családjainak érdekrendszerében mára kialakult, ő sem tudná már átlátni.

A Mészáros-féle abnormális vagyontömeg puszta léte például nem egyszerűen Magyarország, hanem a térség legnagyobb rendőrségi-ügyészségi kihívása.

És akkor még hol van az Elios-ügy, meg az ennek az egész Fidesz-világnak a morzsalékáért bármit megtevő lumpen-réteg, amit valami tragikus félreértés folytán a kormányzati szakzsargon nemzeti nagypolgárságnak nevez.

Optimizmust mondtam, pedig egy független gondolkodónál újságírónál fontos a távolságtartás. De lehetünk-e most távolságtartók?

Amikor ezekről az emberekről és a viselt szennyes ügyeikről beszélek, távolságtartó vagyok. Úgy alakult az életem, hogy azt mondok, amit épp gondolok a legnagyobb nyilvánosság előtt is, ez épphogy felelősségteljes beszédet kíván: ez a kormány történelmi lehetőséget mulasztott el azzal, hogy azt a pénzt, amit az Uniótól fölzárkózásra, strukturális korszerűsítésre, állásteremtésre, a demokratikus intézményrendszer megerősítésére folyósítottak, ez a társaság saját hatalmának obszcén mértékű kiterjesztésére használt föl. Ez persze azt is jelenti, hogy elvette azt a hitet és reményt, ami értékes embereket, igazságos megmérettetésre váró fiatalokat tartott volna itthon. Ez a kormány akkora károkat okozott, hogy ezek fölszámolása évtizedeket vesz igénybe. Ehhez egy újabb reformkor kell.

Neked állandó kapcsolatod van a magyar értelmiségi jelentős részével. Azt tapasztalom, hogy mintha a többség itt is, vagy asszimilálódott, vagy hallgat, és csak nagyon kevesen vállalják a véleményüket, mondhatni nagyjából ugyanazok, akik korábban is. Miért nem érzékelhetek elemi felháborodást a rendszer ellen?

Hogy hallgatnak, azt nem hinném. Pontosabban, van, aki hallgat, van, aki nem.

Az értelmiség normális létállapota, hogy kritikus. De az talán nem is várható el, hogy minden felháborító eseményre minden író egyemberként csapjon az asztalra és ugorjék talpra, hogy ezt már mégsem! Egy korszak artisztikus feldolgozása nem is azon nyomban történik meg, hanem később.

Ha jobban belegondolunk, a Kádár-rendszeré mind a mai napig nem történt meg. Vannak művek, de az egész korszak művészi feldolgozása legföljebb folyamatban van, alighanem az elején. Van, akit persze többször késztet megszólalásra az, ami fölháborító. Esterházy Péterrel gyakran találkoztunk csütörtökönként Megyesivel hármasban, vagy többen, végiglapozta az ÉS-t, elolvasta a vezércikket, aztán azt mondta: de jó, nekem ezt nekem már nem kell megírnom.

A magyar értelmiséginek meghatározó lapja az általad több évtizede szerkesztett Élet és Irodalom. A politikailag, a demokrácia szempontjából veszélyesebb időszakokban vannak-e eltérő hangsúlyok? Vagyis érzel-e olyan felelősséget ilyenkor, hogy nagyobb teret kell szánni a közéletnek, illetve a demokratikus értékek védelmének?

Azt hiszem, nagyobb teret nem kell adni, mert akkor ez így egyszerű mennyiségi megközelítésnek tűnne. Ráadásul tapasztalatból tudom, hogy ha több közéleti anyagot hoznánk, akkor sem biztos, hogy az olvasó mindegyiken átrágná magát. Jó minőségű, tartalmas lapot kell szerkeszteni, amivel persze újat nem mondok, valószínűleg ugyanezt mondhatta a Mercurius Hungaricus szerkesztője 1705-ben is. Az viszont kétségtelen, hogy ilyen időben hiteles és szakmailag kifogástalan cikkekre és szerzőkre van szükség.

Valójában mi a funkciója ma egy irodalmi hetilapnak?

Ez azt hiszem, folyamatosan ugyanaz. Az Élet és Irodalom mindig kortárs magyar irodalmat közöl, ugyanez érvényes a lap grafikai anyagára. Volt idő, amikor tíz-tizenöt lap közölt grafikát, ma az ÉS-en kívül már csak a folyóiratok, bár lassan mindenhol jellemző a fotó. Ez rendjén van, az információ elsőrendű kérdés, és ehhez természetesen a fotó többet tesz.

Lehettek-e olyan hatással az értelmiségre, amely a lelkiismeretüket szólítja meg?

Az értelmiség, normális esetben nyitott és lelkiismerete tiszta. Mint ahogy a társadalom minden rétege ilyen, már legalábbis, ha nincs olyan kormány, amelyik módszeresen hülyíti és vezeti félre a népet: a magyar kormányt ilyennek tartom. Ahol tízmilliárdokat ölnek bele saját maga által sokszorosára puffasztott, a valósnál sokkal nagyobbnak mutatott veszély kezelésére, ahol állami pénzen hiszterizálják a lakosságot, ott persze szükség van a tiszta fejre, meg a lelkiismeretre. Ahol a kormány legjobb barátai az orosz meg a török elnök, és a kormány feje szakadatlanul folytat értelmetlen harcot az Unióval, ott mindig éberen kell járni. Sajnos.

Említettem, hogy nem rejtetted véka alá a véleményedet, sőt Orbán Viktorról úgy beszéltél: hogy „ez az ember”. Szerinted egyemberes ez a rendszer?

Orbánt valamikor tiszteltem, de mára nincs benne tiszteletre méltó. A legfőbb bűneit már említettem. Most, hogy öregszik és retteg, mi lesz, ha nem ők nyernek, egyszerre teszi rémisztővé és jelentéktelenné.

Hogy mit vétkezett az elmúlt nyolc év alatt, azt ma még senki sem tudja, talán ő sem. Amiről tudni, az is sok. Bányák, szőlők, vej, apa, báty, iskolatársak, de legfőképpen a szétszakított, szétzilált ország. Ez marad utána, legföljebb az öltönyei meg hajzselés tubusok. Ami félelmetessé tesz, hogy nem tudja, mi lesz, ha nem ő nyer áprilisban: az a politikus, akinek ilyen zavaros közelmúlt után nincsen B-terve, az kiszámíthatatlan. Ez az ember most vasárnap beleszagolt a levegőbe, és azóta fogalma sincs, mi van. A rendszer egyemberes. Orbán nélkül nem ez lenne, de ez a tétel már teoretikus: vele együtt ilyen, nélküle nem ilyen lett volna.

Önmagában Orbán bukása elég lenne a változáshoz? Ez a nyolc év milyen károkat okozott eddig, és ezek mennyi idő alatt lennének gyógyíthatóak?

Mint említettem, a kormány által okozott gazdasági és a vele kapcsolatos egyéb károk, mint kivándorlás, a piac kiiktatásának torzító hatása, ez korszakos helyreállítási munkálatokat igényel, és már az a pénz sincs, amiből ezt meg lehetett volna oldani.

Nem egyszerűen egy országot kell helyreállítani, mert azt még lehetséges volna, annak vannak horizontjai. Orbán a korszakos esélyből alig helyrehozható károkat okozott.

És lerombolta azok reményét, akik bíztak benne. A kár attól nagyobb, hogy a csalódottak most azt gondolhatják, hogy minden politikus ilyen. Pedig nem igaz: vannak távlatosan gondolkodó, tiszta fejű politikusok is, olyanokat kell majd választani, az ellenpélda már ismert.

Büszke vagy arra, hogy soha nem kértetek és nem kaptatok kormányzati támogatást, hirdetést. Mégis: hogy tudod fenntartani a lapot?

Alapjában véve a kiadásokat kell igazítani a bevételhez. Ez nehéz. A példányszám gyakorlatilag nem növelhető. Legújabban, néhány éve fizetőssé tettük az internetes változatot, ami kellemes meglepetést okozott, mert a bevétel nem jelentéktelen. Ma már nagy lyukat jelentene a kiadó költségvetésében, ha elmaradna. A lapot természetesen támogatják az olvasói, az 1 százalékkal, vagy szimpátiából. Ez azért főként morálisan jelentős tétel, de anyagilag is fontos. Ráadásul most egy új olvasási lehetőség szerint a hirdettető fizet az olvasó helyett, ki lehet próbálni.

Mit gondolsz: merre megy a magyar sajtó? Mi történik, ha marad a Fidesz és mi ha nem?

Ha megy a Fidesz, akkor a magyar társadalomnak újra el kell kezdeni építkezni. Kiépíteni a lerombolt intézményrendszert, a hatalmi ágakat újra felépíteni. Ezen belül kellene magát az újságírásnak megszerveznie, ha lehet, ne pártidióták támogatásával, mert az egyszer már nem vezetett sehova. Nem tudom, hogy a szakmának az a része, amelyik úgy tudja – mert ezt tanították neki – hogy az újságírás az, ami a köztévében meg a közrádióban megy, ami az Origónál meg a fattyújságírás mintapéldányál, a 888.hu-nál folyik, tehát, hogy az a része hogyan tud illeszkedni az új világba.

Hosszú évekig írtad a Sajtómunkások című publicisztikáidat, mostanában már csak ritkábban. A jelenlegi helyzet szerintem sokkal rosszabb, a szakmánk végképp eladta magát, nem így látod?

A helyzet valóban rossz, de talán nem mindenki adta el magát. Most is látok tehetséges újságírókat, akik minden kormányzati nyomás ellenére kitartóak. A Sajtómunkások legtöbb darabja a kilencvenes években íródott, amikor komolyan gondolható volt még, hogy minden zűrös ügy ellenére a sajtó megtalálja a helyét. Nem találta meg, a legnagyobb baj, hogy pillanatok alatt eladta magát, fölvásárolták a pártok, vagy pártok mögött álló úgynevezett befektetők, többnyire a város közismert simlisei. Aztán kivonultak a külföldi tulajdonosok, bár megjegyzem, a magyar tulajdonosok sem voltak különbek. Ami pedig ma megy kormányzati oldalon a közmédiával, az erőszakosan elfoglalt műhelyekkel, a megyei lapokkal, az Orbán Viktor személyes szégyene.

Erről az emberről, aki egykoron a média szabadságáról papolt, azt kell gondolnom, hogy sosem volt szabad ember. Akkor sem, amikor 1989-ben a Hősök terén állt.

Egész pályáját tekintve azt kell mondanom, a szó politikai értelmében rabszolga volt akkor is, mindig is: a rabszolga pedig sosem a szabadságról álmodik, hanem hajcsár akar lenni.