Blogles

Az igazság órája

0

Lezárják május 8-án a Kossuth teret. Igaz, csak néhány órára, de az a néhány óra fontos időszak Magyarország számára. Akkor alakul meg az új országgyűlés – kordonok között, rendőrök vigyázó felügyelete mellett.

 

Megtörtént a bejelentés, május 8-án, az új országgyűlés megalakulásának napján reggel hattól délután kettőig kordonnal lesz lezárva a Kossuth tér. Az ellenzéki pártok ebben a helyzetben két dolgot tehetnek, amennyiben nem értenek egyet azzal, hogy a kormány akár átmenetileg is korlátozza a nép tüntetéshez való jogát.

1/ Elbontják a kordont, és őrzik az átjárókat, hogy a tömeg szabadon tüntethessen. (Emlékszünk, volt már ilyen.)
2/ Vagy bejelentik, hogy a kordonok miatt nem vesznek részt az alakuló ülésen, és virággal kimennek a tüntetők közé.

Amennyiben egyiket se tennék, azzal egyértelműen kinyilvánítanák, hogy valójában inkább vállalnak közösséget a nemzet ellen fordult hatalommal és a nagyrészt funkcióját vesztett álparlamenttel, mint a demokráciáért tüntető tömegekkel.

Nem lehet újabb négy évig eljátszani ezt a demokrácia színjátékot, ezért az ellenzéki pártok bármennyire is szeretnék megúszni, hogy színt kelljen vallaniuk, sorsdöntő „vagy-vagy” választás elé kerülnek május 8-án: vagy mi, a nép, vagy Orbán és a diktatúra.

Szerző: Bruck András, Facebook

Ausztria és Magyarország – gyermeteg viták

„Az osztrák és a magyar magatartásban sok rokon vonás van, de mégsem azonos súlyúak. Egyrészt azért, mert az osztrákok meg tudják védeni saját pozícióikat, s ezzel valóban elérik céljaikat, miközben a magyar fellépés képtelen lesz elérni saját céljait. Mi több, komolyan ront majd az amúgy sem problémamentes osztrák-magyar kapcsolatokon.” – Ara Kovács Attila Diplomáciai jegyzete

Január 1-ével életbe lépett Ausztriában az a törvény, mely megvonja az osztrák szintű gyermektámogatást azoktól a külföldi munkavállalóktól, akik nem Ausztriában nevelik a gyerekeiket. Nem teljes elvonásról van szó, a családi pótlék ezután is jár, de mondjuk egy olyan magyar munkavállaló esetében, akinek gyermekei Magyarországon élnek, neki a magyar szintű támogatást fizetik ki. Bécs szerint legalább egymilliárd euróról van szó, amit a jövőben nem kívánnak átvállalni.

A magyar kormány jegyzékben tiltakozott az osztrák külügyminisztériumnál, s egyértelműsítette: a szerinte diszkriminatív lépés miatt Marianne Thyssen szociális ügyekben illetékes uniós biztoshoz fordul, s ha ennek sem lesz foganatja, akkor megtámadja a családi pótlék indexálását az Európai Bíróságon.

Kérdés azonban, hogy vajon milyen sikerrel…? Ugyanis, míg Budapest bűnös diszkriminációról beszél, az osztrák eljárás egyáltalán nem nevezhető diszkriminatívnak, hisz az tulajdonképpen nem csak a külföldi munkavállalókra, de osztrákokra is épp úgy vonatkozik, ha az ő gyermekei sem élnek Ausztriában.

Igaz, az érintett osztrákok száma minden bizonnyal elenyésző, ugyanakkor nagyon nagyszámú külföldit – főként kelet-európait – érint majd, az intézkedés, hisz sajnos bevett gyakorlattá vált, hogy a magyarok, csehek, szlovákok stb. többsége eddig sem vitte magával gyermekeit, de felvették értük az osztrák támogatást. Ez általános gyakorlatnak számít – érvelnek az osztrákok, s tudvalevő, hogy igazuk van.

Ennél fogva a Bécshez intézett tiltakozás és a fenyegetőzések aligha elégségesek, hogy Budapest kierőszakolja a törvény megváltoztatását. Akkor pedig mi az értelme az egésznek?

A lényeg épp ebben a körülményben rejlik. Nem tagadható, hogy a jobboldali osztrák kormány – melynek egyébként tagja a szélsőjobboldali Szabadságpárt (FPÖ) is – lázasan keresi azokat a témákat, amelyek – legyenek azok akár jogosak is, mint jelen esetben – kifejezetten a külföldiek ellen irányulnak, s demonstrálják azt, hogy Bécs mindent megtesz saját állampolgárainak, illetve az osztrák érdekeknek „védelmében”. Persze, nem feltételezhető, hogy Budapesten ne tudnák: tiltakozásuknak nem lesz foganatja, mert egyszerűen nincs igazuk. Az osztrákok ugyanis nem diszkriminálnak, hanem bezárnak egy olyan kiskaput, amit a kelet-európaiak előszeretettel használtak ki némi többletpénz reményében. Viszont a kakaskodással a magyar munkavállalók jogainak védelmét imitálják, s ezzel igyekeznek kielégíteni a populista elvárásokat.

Az osztrák és a magyar magatartásban sok rokon vonás van, de mégsem azonos súlyúak. Egyrészt azért, mert az osztrákok meg tudják védeni saját pozícióikat, s ezzel valóban elérik céljaikat, miközben a magyar fellépés képtelen lesz elérni saját céljait. Mi több, komolyan ront majd az amúgy sem problémamentes osztrák-magyar kapcsolatokon.

A jelenség sok tekintetben beszédes, sőt bizonyos értelemben számos egyéb tanulsággal is bír, hisz ennél plasztikusabban semmi sem képes kifejezni az európai radikális jobboldal, továbbá az Európa-szkeptikusok kontinentális összefogásának képtelenségét. Az elmúlt két évszázad során számos, rövidebb-hosszabb életet megélt internacionálét láthattunk már. Egyet azonban soha: a jobboldali pártokét. Nacionalizmusuk és az oly jellemző belső indulataikat tüzelő populizmusuk képtelenné teszi őket az összefogásra. A 20. században csak háborúkat tudtak kirobbantani, békét és megegyezést teremteni soha.

A hit és a törvényalkotás

Sokaknak nem tetszik, s érthetetlennek tartják, hogy Ferenc pápa a minap (nem először) elutasította az abortusz gyakorlatát, a magzatelhajtást „bérgyilkosságnak” nevezve. Hogyan lehetséges az, hogy ez a „liberális pápa”, aki együtt érez a szegényekkel, s aki nem rekeszti ki az üdvözülés rendjéből a melegeket, most ilyen csúnyán és ellentmondást nem tűrő módon támadja az abortuszt?

A helyzet az, hogy Ferenc pápa – s az itt most természetesen más kérdés, hogy ez kinek tetszik, s kinek nem – abszolút következetes saját hitéhez, amikor a szegények, a kiszolgáltatottak, a nélkülözők és a nincstelenek mellett áll ki, abszolút következetes, amikor a melegektől nem tagadja meg az üdvözülés lehetőségét, s abszolút következetes, amikor elutasítja az abortuszt. A Didakhé, a legrégebbi ránk maradt egyházi rendtartás, az ókeresztény irodalom kiemelkedően fontos szövege (i.sz. I. század vége – II. század eleje) az alábbiakat mondja: „…ne hajtsd el a magzatot…”. Igaz, azt is megemlíti a textus, hogy „gyermeket meg ne ronts” (II,2.), s csak jelzem, hogy ez utóbbi tilalom is változatlanul érvényben van, még akkor is, ha igen sokan erről megfeledkeznek. Vagy a III. század 20-as éveiben meghalt Tertullianus keresztény apologéta egyik legfontosabb írásában ezt mondja: „az anyaméhben fogamzott magzatot sem pusztíthatjuk el…” (Apol. IX,8.) De lássunk friss szöveget is, mondjuk II. János Pál Evangelium vitae kezdetű enciklikáját, ahol – egyebek mellett – az abortuszt (a II. Vatikáni zsinat nyomán) „utálatos bűncselekménynek” nevezi (Ev 58.) Mindez tökéletesen egybecseng a katolikus hagyománynak az életről és a fogantatásról szóló antropológiai szemléletével.

Szóval nem Ferenc pápával van baj, sem itt, amikor elutasítja az abortuszt, sem ott, ahol kiáll a szegények, a megalázottak és a megnyomorítottak mellett, vagy akkor, amikor nem átkozza ki a melegeket, hanem őket is Isten teremtményeinek tekinti, annak minden következményével.

Jó lenne végre ezeket tisztázni ebben az országban, kiváltképp akkor, amikor ócska és tudatlan pártpropagandisták hada, avagy akár a hazai püspöki kar pártpolitikai alapon kiglancolt püspöke harsog a hazai hatalomnak tetsző, s a pápát elítélő baromságokat, midőn Ferenc pápát liberalizmussal illetik. Nem liberális Ferenc pápa, s most, amikor az abortusz ellen szólt, nem antiliberális, hanem saját hitét és a keresztény tanítást konzekvensen követő egyházfő.

Következetességével ő valóban védi a kereszténységet (függetlenül attól, hogy ez kinek tetszik, s kinek nem tetszik), szemben azokkal a hangos és otromba „keresztényvédőkkel”, akik egész életmódjukkal és megannyi cselekedetükkel a kereszténységet tapossák páros lábbal, saját politikai érdekeikhez igyekezvén igazítani a kereszténységet, fennhangon „keresztényvédőknek” becézgetvén magukat, ám közben szakadatlanul megsértvén a keresztény tanítás legalapvetőbb értékeit és előírásait, miközben a nemzet ügyét saját maguk, családjuk és haveri körük gyanúsan megteremtett jólétével és meggazdagodásával azonosítják.

És csak megjegyzem, mielőtt kitörne itt a vita: én nem a kereszténységnek az abortuszról szóló tanítását értékeltem – magam például erről igen eltérő módon gondolkodom -, pusztán arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy érdemes megismerni a keresztény hagyományt, mielőtt Ferenc pápáról bármit is állítunk.

Máskülönben, tudatlanságunk okán, akár még komolyan is vehetjük a nagyszerű „keresztényvédőinknek”, az egy Fideszre eső feltűnően sok keresztény apologétának a manipulatív és hazug zagyvalékait.

És még valami: a keresztény embereknek jogukban áll a hagyományuknak megfelelően gondolkodni az abortuszról, jogukban áll ennek megfelelően dönteni, s élni az életüket. Másnak meg jogában áll elutasítani az abortuszról szóló keresztény tanítást, jogában áll ennek megfelelően dönteni, s élni az életét.

A törvényalkotásnak viszont nincs joga, sem ebben a kérdésben, sem másban ahhoz, hogy hitelvekre (bármely egyház vagy felekezet hitelveire) alapozva alkosson törvényeket, s tegye azokat általános normatívává.
Gábor György

Gyóntatószékben – I.

Most már bánom, hogy nem focista lettem

Atyám! Tudom, hogy a gyónási titok az szent, de szeretnék valami biztosítékot még azon felül, miket most bűneimként bevallok önnek, az hétszentség, hogy nem fog kiszivárogni! Értem én, hogy az Úr a garancia, de tudja atyám, ma már senkiben sem bízhat az ember fia. Nincs ugyan sok bűnöm, de amik vannak, azok súlyosak. Bevallom először is azt, most már bánom, hogy nem focista lettem.

Pedig ismét kétharmad lettünk, de érzem, hogy ez már nem az igazi, hogy valami nem stimmel. Nem jó kiválasztottnak lenni. Barátom, Silvio is megbukott a taljánoknál, remélem, én megúszom. Pintér, meg Polt, mint eddig, segítenek ebben, de az az igazság, hogy én sem játszhatom a tűzzel, mert akkor előbb utóbb csak megégek. Az, hogy egy-egy teljesítményemmel leégek, miközben kormányozok átlépve a záróvonalat, az még hagyján, de megégni, az más, annak maradandó nyomai vannak, és azt azért nem szeretném, ugye megérti Atyám!

Mihály is vagyok nem csak Viktor

Dehogy akarom én magamat Istenhez hasonlítani a hatalmammal, igaz, hogy Mihály is vagyok, de azt nem használom. Az arab lapok árulták el, de az igazság az, hogy nem szeretném, ha idehaza elkezdenének Misizni engem. Misikém így, Misikém úgy, meg hány misi főnök, ha elintézem?

Igaz, hogy én Oxfordban is jártam, de elismerem, Mártha Imre meg Cambridge-ben végzett energiapiaci szakértő, aki szerint senki nem mert nekem szólni, hogy „Főnök, ezt ne így, ne ennyiért”, amikor a szándéknyilatkozatot aláírtam az E.On cégek megvásárlásáról. Így aztán elterjedt azoktól, akikkel mindezt nem beszéltem meg, hogy legalább 500 millió euróval többet akartam fizetni a németeknek, mint amennyit a vagyonértékelések alapján az egész üzletrész ér. És akkor mi van? Én mondom meg, hogy mi mennyit ér, mi a teendő és nem tartozom beszámolni senkinek arról, hogy mit, miért, hogyan.

Most már a felesége is itt van a nyakamon

Persze, hogy nem félek bevallani bűneimet, már amiket magam tartok annak, egyébként is a jelenlegi földi helytartója az Úrnak megmondta, hogy a „A gyóntatófülkének nem szabad kínzókamrává válnia”; – hát, akkor ehhez tartsuk magunkat Atyám! Azt, hogy a kommunistákat az agyagba kell taposni ma is vállalom! Meg is tettem, teszem és a jövőben is meg fogom tenni. Tudom, hogy ez sokaknak nem tetszik az országban, erre nekem is figyelemmel kell lennem, de én anno 1989-ben is megmondtam, hogy az akkori komcsi fiatal kiszesek közül, – mert az idősebb generáció nem érdekelt a jövő szempontjából, – Gyurcsánytól kell csak egyedül tartani. Ezért őt személy szerint ki kell iktatni a közéletből. Ennek karaktergyilkos taktikáját és szervezeti ellehetetlenítésének módszereit kidolgoztuk és azt hiszem sikeresen jártunk el. Kártyázni meg sakkozni tudni kell. Most meg már a felesége is itt van a nyakamon. Valamit ki kell találnom megint. Pintér és Polt majd segítenek ebben.

A fociban is többre becsülök egy jó cselsorozatot, mint egy betartást, vagy felrúgást. Ezért aztán nem csak a MIÉP-et, meg a kisgazdákat, de az MDF-et is lerendeztük becsülettel. A kereszténydemokratákat kínáltuk fel nekik, meg magunkat, jöttek, akik jöttek, a kimaradottak meg lemorzsolódtak, eltűntek a süllyesztőben! Most a Jobbik van soron!
Megkajálták Ibrahimot.

Atyám! Elévültek már azok a Kaya Ibrahimos, meg Joszip Totos történetek, ne kérdezzen tőlem ilyesmit, honnan is tudnék ezekről a dolgokról, meg olyan apróságokról, hogy a nyóckerben anno igazoltattak a rendőrök a kurdtüntetésen egy audit, amelyben állítólag egyikőjük ült és a kocsi egy ismert magyar bűnöző tulajdonában volt, aki a fantomcégek alapításában is részt vett. Mi közöm is lenne nekem ezekhez? Éppúgy, mint a 2006-os őszi tüntetésekhez. Rég elévültek ezek már, elvégre jogi végzettségem is van, remélem tudja.

Én feladatokat adtam, de hogy miként és hogyan hajtották azokat végre, az már nem az én dolgom volt. Végrehajtották és kész. Persze meg is jutalmaztuk őket, a mai napig is gondoskodunk róluk, ki trafikot, ki földet, vagy vissza nem térítendő állami támogatást kapott, ki pedig zsíros állami megrendeléseket. És akkor mi van? Bűn az talán, ha magyarként, erős és bátor hazafiként, az ország javára ténykedőket megjutalmazzuk?

1993-as Miskolci országos választmányi ülésünkön

Ugyan Atyám, az Ezüsthajó már rég elúszott a Happy Endel együtt. Ferenczi Krisztina is hiába vergődött a vagyonosodásomon, Magyarország nem Itália és én nem vagyok Berlusconi, nálam az ügyészség kézben van! 1993-as Miskolci országos választmányi ülésünkön való felszólalása óta, annak pedig már több mint huszonöt esztendeje, hogy az akkori fideszes képviselőjelöltből legfőbb ügyészt varázsoltam, mint ahogy a populizátoros cilinderemből előhúztam már idáig sok mindent, alaptörvényt éppúgy, mint köztársasági elnököt. Atyám! Későre jár, kissé megfájdult a fejem, majd legközelebb jövök megint. Ne haragudjon, de a tekeseim szóltak, ideje lefeküdnöm, köszönöm, majd holnap folytatjuk.

Orbán lejtmenetben

0

Orbán csúszik lefelé – írja a konzervatív lap kommentárja. A kormányfő a jól bevált módszerekkel akarta folytatni a kampányt, miután azok csaknem 50%-ot hoztak neki a legutóbbi választáson. Azaz a Bizottság, az EU migrációs politikája, a muzulmánok és kedvenc ellensége, a Soros elleni harc jelszavával vonult hadba. Csakhogy nála mindig emelni kell a tétet, ez a populizmus természetéből fakad. Neki mindig fenn kell tartania a nyugtalanság légkörét, amit újabb és újabb tabuk megtörésével lehet elérni. Egy populistának nem lehetnek gátlásai. Orbán ezt pontosan felismerte, szinte mindenki másnál jobban. Így azután az utóbbi napokban radikalizálódott, messzire vitte országát a jogállamtól, a Fideszt pedig a kereszténydemokrata értékektől.

Ennélfogva jött az újabb provokáció, ezúttal Soroson kívül Junckert is célba vette. A magyar vezető  szemszögéből volt ebben némi logika. A Bizottság elnöke támogatja a szorosabb uniót, Orbán viszont elutasítja azt. A menekültválság még inkább eltávolította egymástól őket. De most hozzájön még valami: a luxemburgi politikust úgy ábrázolják a plakátok, hogy az a náci időket idézi. Ezt a baljós antiszemita játékot a kormányfő már Soros kapcsán is előadta, az része a saját radikalizálódásának. Csakhogy ezúttal elszámította magát, a Néppárt nem hagyja annyiban. Az „Állj!’-kiáltás éppen eddigi legfőbb szövetségesétől, a CSU-tól érkezett. Sőt, Söder a lépést összehangolta a CDU új elnök asszonyával és Weberrel. Nem követelik a Fidesz kizárását, de komolyan mérlegelik a lehetőséget.

Úgy hírlik, hogy ha a magyar miniszterelnök nem visszakozik, akkor elszabadulnak a dolgok és még a májusi választás előtt jöhet a robbanás. Nem csupán a németek gondolják így. A svédek javaslatot kívánnak előterjeszteni ez ügyben és készen állnak a franciák, a görögök, a lengyelek és a románok is. Vagyis hamar összejönne a többség. Az EPP jelenleg főként taktikai meggondolásokból nem kíván gyorsítani. A kizárás után ugyanis a választási hadjárat átfordulna Európa barátainak és ellenfeleinek küzdelmévé, amit Weber szeretne elkerülni, mert az csak a populisták kezére játszana. Azon kívül Orbán egyfajta Visegrád-pártot hozhatna létre a lengyelekkel, csehekkel, szlovákokkal. Sok konzervatív örülne, ha beadná a derekát, de ilyesmit egyelőre nem tapasztalni nála. Képes egyáltalán még rá?

Szelestyei Lajos

Szélsőjobboldaliság-e a cigányozás? – Hozzászólás Bauer Tamás cikkéhez

Bauer Tamás, nagyra becsült liberális közíró, egykori politikus azt írja az ÉS mai számában, hogy a Jobbikkal azért nem szabad összefognia a „demokratikus baloldalnak”, mert szélsőjobboldali párt, hiszen Ander Balázs parlamenti képviselő „cigányozott”. Ehhez idézi Ander felszólalását, amit nem másolok ide, de – néhány szót kiragadva ebből – „gettósodó területekről”, az integráció nehézségéről, „önszegregáló antikultúráról”, állami kényszerről beszélni szerintem nem cigányozás, a „Kolompár Dzsenifernek juttatott gender szakos diploma” pedig nagyon ízléstelen (bár egy kicsit azért humoros is), talán cigányozás is (bár ennek a szemantikája nyilván változik az ország kulturális hot spotjai szerint), de nem szélsőjobboldaliság.

Nekem van szerencsém életvitelszerűen ismerni egyszerre Bauer (meg a budai jobboldal, meg az angliai gyárosok meg a svájci bankárok meg a globális tanácsadók usw.) közegét a győr-soproni, szabolcsi és hajdúsági gyári dolgozóéval stb. – mondhatom, teljes életet élek -, és tanúsítom, hogy szegregáció, lenézés és diszkrimináció mindegyik közegben van. Olyan is van, nota bene, hogy a fehér embert oltják le. Kérem, engem is szegregálnak a BAE Systems board roomjában meg az East India Clubban. Van ilyen. Oszt mégse nevezném egyiket se par excellence szélsőjobbos közegnek. Az emberek minden körülmények között megkülönböztetik magukat idegenek (betolakodók, felforgatók, a mások) kárára, védendő a biztonságukat, megszerzett pozícióikat és/vagy a privilégiumaikat. Fogadni mernék, Bauer is ezt teszi a maga élethelyzeteiben: felhúzza a kerítéseit, megmagyarázza magának a privilégiumait. Nem csoda: a doktriner nyitottság adott esetben az öngyilkosság egy szubtilisabb fajtája lehet.

Bauer olyan képet közvetít a toleráns, liberális, progresszív, esélyegyenlő világról, ami a valóságban nincs, bár kétségtelenül sokan beszélnek róla (ti. program, ideológia): amelyben a bárány a farkassal hál, miután leütötte (=progresszivizmus). Nos, a világ nem így megyen. Tetszettek volna jobban fölvilágosítani, akkulturálni, integrálni eszdéeszként. Nem most elkésve „demokratikus-humanista normarendszerezni”.

Biztosíthatom Bauer Tamást, hogyha cigányozni szélsőjobboldali, akkor az ország nagyobb része szélsőjobboldali. Nem azért, mert cigányokat irtana, hanem mert erős sztereotípiái vannak – és nem csak a cigányokkal szemben, hanem általában az életben maradáshoz! Ez a szegények és a hátrányos helyzetűek keresztje: nem jutott el hozzájuk Kant meg Teilhard de Chardin két alapítványi támogatás között, hogy kedvet ébresszen a nyitottság iránt. Itt csak az élet van. És közben mindenkinek a saját intoleranciája: a populistáké a kocsmában, a haladóké a pezsgős fogadáson, mindkettő politikát csinál belőle, aztán egymás intoleranciájára fintorognak. Megint csak, lehetett volna ezzel eszdéeszként kezdeni valamit úgy oktatásilag, mint gazdaságilag. Akkor is itt volt, azóta se lett nagyobb probléma a cigányozás. (Amint látszik, elválasztom a szélsőjobboldaliságért valóban felelős etnicizmust a cigányozástól. Az utóbbi azelőtt is létezett, hogy az etnicizmust a Fidesz alaposan felmelegítette volna.)

A fentebb említett hátrányos helyzetem a legtöbb olvasó számára dekódolhatatlan helyeken persze nem vethető össze a cigány népességünk egzisztenciális, kulturális válságával és a modernségből való kirekesztettségével. Nyilván, nem vagyok amorális vagy hülye. De — amiért e cikket írtam — egy hipotetikus, a társadalom töredéke fejében élő normákkal diszkvalifikálni egy pártot a vele kongeniális magyar valóságból richtig az a fajta abortív ellenzékiség, ami Bauer egykori pártját annyira antipatikussá tette és nagyon helyesen sírba vitte. Bauer egész cikke egyszerűen irreleváns. Sőt, vicces. A világ sokkal képlékenyebb, megbocsátóbb, kegyetlenebb és érdekesebb, mint a baueri ideológia.

Nos, tegyük fel, a Jobbik túléli a NER által kirótt egymilliárdos büntetés hullámait — amely büntetés, elnézést, világos jele annak, hogy melyik az ellenzéki párt Magyarországon –, a Jobbikkal Orbánt dönteni kisebb megalkuvás lesz nagyon sok szavazónak, mint a maszoppal, Gerivel vagy a Ferivel. Van ez így. Mások vagyunk. Tessék csak először azt a döntést elvégezni, utána majd le lehet szalámizni a nácikat! Nélkülük ugyanis ez nemhogy 2030-ban, de se Bauer életében, se az enyémben nem fog megtörténni. Szóval, joúúú lenne egy más logika, mint az évek óta unalmas, sehova se vezető libbant fecsegésé.

Ui.: Bauer tudhatná, hogy a Jobbik kétségbeesetten igyekszik középre húzni már két-három éve. Ebben akadályozni nemcsak unalmas, hanem végtelenül rövidlátó is.

Parlamenti választás Magyarországon 2018

0

Ez a félretájékoztatás, gyűlöletkeltés oly tömegeket mozgatott meg, ami ellen a szociális problémákról papoló ellenzék semmit sem tudott hathatós ellenérvnek felhozni. Ez az idei, 2018-as, parlamenti választás igazi problémája, és az ellenzék teljes kudarca. Stephen Elekes:

Ezt írtam, jegyeztem le április 8-án 17:12-kor a Facebook oldalamon

Voltam szavazni, pardon választani. Nem tetszett! Nem tetszik. Rengetegen voltak. Főleg fiatalok, és „átszavazók”, azaz nem a lakhelyük szerintiek. Mint kiderült, két sor volt: egy a helyi lakosoknak, egy pedig az „átszavazók”-nak. Mikor közöltem, hogy helyi lakos vagyok, hirtelen lerövidült a sor, ill. rögtön egy tanteremben találtam magam. Hallottam, hogy a szavazóbizottság tagjai azon tanakodnak, hogy az első szavazók panaszkodnak. Máshol (ezt honnan tudják?) nemzeti színű karszalagot kapnak, itt meg nincs. Az egyik szavazóbiztos magyarázta: igen, valóban, de mi nem kaptunk elegendőt. Ez hogyan lehetséges? Hiszen hajszálpontosan tudják (a személyi, és a választási névjegyzék alapján), hogy hány első szavazó (18 éves) van, még sincs elég nemzeti színű kedvesség.

De ennél is feltűnőbb (és „gyanús”) volt számomra a sok fiatal az ország minden részéről (Debrecen, Zala, csak amit hallottam), akik épp ebbe a budapesti szavazókörzetbe jelentkeztek be. Eszembe jutott a 2010-es átszavazás, amikor Szanyi választókerületét ostromolták a „vidékiek”. Engem a kék cédulás időkre emlékeztetett. Talán kevesen tudják, de annak az volt a lényege, hogy a nem a lakóhely szerinti szavazáshoz adtak egy kék cédulát. (Most zöld borítékot kaptak az „idegenben szavazók”, amit le kellett ragasztaniuk. A helyi lakosoknak nem kellett leragasztaniuk a fehér borítékot). Ezzel a kék cédulával aztán teherautón vitték a (kommunista) aktivistákat egyik faluból a másikba. Ha létezik „Kubatov-lista”, akkor könnyen lehet mozgósítani (és „átcsoportosítani”) az átszavazásra hajlandó fiatalokat. Bocs, a gonoszkodásért. Néhány óra és kiderül az igazság. (Ha kiderül).

Ez volt az első reakcióm a friss élményekkel átélt 2018-as szabad választásról.  A levegőben benne volt, hogy itt „valami nem stimmel”. Ezt a rossz, bizonytalan érzést csak fokozta a számlálás részeredményeire való várakozás. Az eredmények csak nem jöttek. A választásért felelős elnökasszony bejelentette, hogy addig nem közölnek részeredményt (sem), amíg valamennyi szavazóhelyiségben be nem fejezték a voksok maradéktalan leadását. A tv-ben végül két budapesti szavazó helyet mutogattak, ahol iszonyatos sorbaállás volt. Mind fiatalok, akik türelmesen várták, hogy rájuk kerüljön a sor. Ez ugyancsak kétségeket ébresztett bennem. Vajon mi késztethet egy fiatalt, hogy szombat este (étlen-szomjan) 4-5 órát sorba álljon, csak azért, hogy kedvenc pártjára leadhassa szavazatát? Én biztos, hogy otthagytam volna az egész cirkuszt, hiszen nem valószínű, hogy az ott várakozók (kb. 2.000 ember) fogják eldönteni, hogy ki kormányozza az országot a következő négy évben. Azt ugyanis nem tudtam még elképzelni sem, hogy ennyire szoros legyen az eredmény. (nem is lett!) Vajon ez a zárás utáni sorbaállás csak Budapesten volt, azaz országosan mindössze két választási körzetben, vagy máshol is, csak arról nem szóltak a híradások.  A humánus segítők vizet és harapnivalót hoztak a szerencsétleneknek. Érdekes, senkinek sem jutott eszébe a természetes szükséglet kielégítésén segíteni. Úgy tudom, aki kiállt a sorból, az már vissza nem mehetett. Vajon mi hajthatta ezeket a megszállottságig elszánt vidéki fiatalokat, hogy lakhelyüktől távol, ráadásul az utolsó percben menjenek el szavazni. Ha nem első szavazók voltak, akkor pláne kérdéses, hogy nem tanultak a négy évvel ezelőtti hasonló helyzetekből. Ugyanakkor, a választókerület, körzet emberei is mind nyeretlen kétévesek voltak, akik ugyancsak nem tanultak az előző választás (rossz) tapasztalataiból. Arról nem is beszélve, hogy (a választási névsor alapján) tudták, hogy hány szavazóra számíthatnak! Tehát, itt valami nagy kaka volt a szervezés oldaláról.

Elgondolkoztató, a biztos Fideszre szavazók számát, kb. 2,5 millióra tartják. Számszakilag ez az embertömeg 11:00 óráig jelent meg országosan a választási helyiségekben, azaz elméletileg a buzgó szimpatizánsok már a délelőtt folyamán megtették kötelességüket. Tehát, ugyancsak elméletileg 11:00 órától lett izgalmas a dolog, hiszen a fennmaradó szavazóknak (ellenzék?) hét és félóra idejük volt eldönteni a választás kimenetelét. A mintegy hétmillió választásra jogosult polgár közül 11:00 órától kb. 4 millió dönthette volna el az ország sorsát. Ez különösen azért érdekes, mert a közhangulat kormány- és korrupcióellenes volt. Másról sem lehetett olvasni, hallani, minthogy a kormány közeli cégek és kapcsolatok minden fejlesztési lehetőséget „lenyúlnak”, magyarán lopnak.

Egy dologról viszont megfeledkezett az ellenzék: a pártállam működésének alapját képező ellenőrzött tájékoztatásról. Az orbáni vezetés éppúgy tisztába van a központi tájékoztatás fontosságával, mint azt a Kádár és Rákosi korszakban megtapasztaltuk. Nem véletlen, hogy Márai „szellemi légihíd”-nak nevezte a Szabad Európa Rádiót, mely minden tiltás és zavarás ellenére eljuttatta a Szabadvilág híreit. Viszont az akkori hatalom, a pártvezetés, mindent elkövetett, hogy a tájékoztatás központi irányítás alatt maradjon, mert akkor a lakosság kizárólag egyoldalú, mi több manipulált hírek birtokában azt hiheti, hogy a rendszer hibátlan (és megbízható). Ezzel tisztában van a jelenlegi hazai vezetés is. Egy választást úgy lehet megnyerni, ha az emberekkel el tudják hitetni: az a jó, az az igaz, amit a pártvezetés mond és cselekszik. Csodálom, hogy negyven év elzártságból ennyit nem tanult meg az ország népe. Igaz, az azóta visszanyert szabadság közel harminc éve alatt sok mindent el lehetett felejteni, és közben felnőtt közel két nemzedék, mely elvben szabadságban született és élt. A jelenlegi kurzus viszont jól tudja, hogy a félretájékoztatás, a manipuláció az egypártrendszer alapja, mely képes hatalmon tartani és anyagi biztonságot nyújtani a haveri alapon működő (uram-bátyám) rendszernek.

Orbán mindig is ezen ügyködött: a hatalom megszerzése és megtartása (bármi áron). Ennek jelei már első kormányzása idején (1998-2002) láthatóak voltak. Ő az egyetlen hazai politikus, aki hivatali ideje alatt gazdagodott meg. Tőle ered a híres mondás: „Ne nyerjünk annyit, amennyit kértünk, ne mi kapjuk a legtöbbet….”  Kormányzása alatt az útépítésre szánt állami megbízásokat édesapja kőbányái kapták, és ez a monopolhelyzet tette családját milliomossá. Ilyen, még a sokat szidott Horthy korszakban sem történt. Horthy miniszterelnökei közül hivatali ideje alatt senki sem lett milliomos. Utána sem. Vajon a Horthy-val és rendszerével szimpatizáló Fideszes szavazók ezt nem látják?

A 2010-es kétharmados parlamenti győzelem nem Orbán érdeme, hanem a megelőző szocialista kormányzás kudarca. Mai napig nincs feldolgozva, hogy mi okozta ezt a csúfos fordulatot, amit még mindig nem tudott sem az ország, sem az ellenzék, azaz a baloldal, kiheverni.

2010-es győzelme óta Orbán többször is hangoztatta, hogy a „balliberális” tábor soha többé nem kerülhet hatalomra. Eszerint csakis az Orbán vezette jobboldali párt, a Fidesz, irányíthatja az országot. Ez nem demokrácia. Ez a hírhedt, proletárdiktatúrának nevezett, egypártrendszer analógiája. Úgy, ahogy azt Lenintől ismerjük: csak egy igaz párt van, melynek vezére tévedhetetlen. A nép pedig önként és dalolva elfogadja és éljenezi a pártvezért. Errefelé halad Magyarország.

Orbán remekül kihasználta a nacionalizmust, amit eddig egyetlen párt vagy mozgalom sem tudott demokratikus („liberális”) úton legyőzni. Erre csak rájátszott a 2015-ös menekültáradat. Ennél jobb lehetőség nem is hullhatott volna Orbán ölébe, amit saját érdekében egyedülállóan ki is használt. Ilyen fokú gyűlöletkampányt talán a náci időkben lehetett tapasztalni. Habár a szocializmusnak nevezett egypártrendszer is hasonló gyűlöletet táplált. Akkoriban a külföldről „felforgató tevékenységet” folytató imperialistákkal ijesztgették a lakosságot, napjainkban pedig az ugyancsak külföldről irányított és pénzelt „sorosisták”-kal. Így utólag, teljesen nyilvánvaló, hogy a 2018-as parlamenti választási kampány erre az idegenellenességen alapuló félelemre épült. Az ellenzék pedig a demokrácia klasszikus szabályait feltételezve azt hitte, ha szociális problémák megoldásáról papol, akkor arra a nép „ugrik”. Hát, nem! A félelem sokkal nagyobb úr, pláne, ha a média állami irányítás alatt lévő része jut csak el az ország minden pontjára. Tessék csak elképzelni a magyar vidéket, ahol a lakosság többségének egyetlen hírforrása van (állami televízió és központi irányítású helyi (megyei) lapok).

Alapvető emberi tulajdonság: „azt hiszem, amit látok” elv, melyre a legjobb bizonyíték a tv, a hangos mozgókép.  Az ugyanis cáfolhatatlan.  És a riportok valódik!  Csak azt nem tudni, hogy a felvételek mikor és hol készültek. Viszont naponta (többször is!) bemutatják a migránsok által elkövetett helyi rendbontást. Naná, az átlagember fejében azonnal megfordul: „Nehogy már ez a borzalom egyszer ideérjen!” – én is így gondolnám, – pláne, ha nem közlik, hol, mikor és miért történt.  Igen, ez a legprimitívebb manipulálás, ami napjainkban Magyarországon folyik, ahol ismét aktívak a pártállami manipulátorok, a BM, a munkásőrség, vagy a rendőrség egykori újságírói, szerkesztői. Még a stílus, a hangnem is ugyanaz, mint az átkosban! Erre még rátett a 21. század digitális világa, a „fake news”. Ha ez a Szabadvilágban is probléma, akkor egy olyan „zárt” társadalomban, mint a magyar, sokszorosan az, hiszen már maga a nyelv is megszűri és elszigeteli az embert a valódi információktól. Ez a félretájékoztatás, gyűlöletkeltés oly tömegeket mozgatott meg, ami ellen a szociális problémákról papoló ellenzék semmit sem tudott hathatós ellenérvnek felhozni. Ez az idei, 2018-as, parlamenti választás igazi problémája, és az ellenzék teljes kudarca.

A magyar tehetség tévképzete

A középkorúak még emlékezhetnek rá, hogy nézett ki egy magyar gyár környezete – ha a belsejét nem is látták – közvetlenül a rendszerváltás után. Úgy.

Amikor bejöttek a multik és elkezdték rendbe rakni a környezetüket a körforgalmaktól a pázsitokon át gyárkerítésekig (nem beszélve most a zöld mezősökről, mert azok eleve olyan különbséget hoztak, mint ami egy átlagos Interspar és egy átlagos Coop üzlet között ma is fennáll), a kontrasztot nem kellett magyarázni. „A tőke” civilizálni kezdett. A magyar ipart, kereskedelmet és a szolgáltató szektor egy részét így húzta fel már idáig is a túlnyomórészt nyugati tőke, miközben a nemzeti érzelem sérelmi üzemmódban kiabálja egyfelől, hogy ez jár nekünk, és hogy „többet visznek” el.

Hát nem. Se nem jár, se nem visznek el „többet”. A morbus hungaricus, a magyar hazudozás régi betegsége, ami átfogja a hozzáállásunkat a sikereinkhez és a (sokkal jellemzőbb) sikertelenségünkhöz, tart a múltunk megítélésétől a jövőnk elképzeléséig, természetesen képtelen reálisan szembenézni azzal, mit köszönhetünk – mit köszönhettünk mindig is – a nyugati mintáknak. Az a minimum, hogy a nacionalista agy szerint a sok száz éves nyugati civilizációs folyamat, amelynek mi sok száz éve a félperifériáján mozgunk – és nem ők, kb. a Lajtán túliak a mienkén – két-három egységugrással (amelyek fele részt Orbán, negyed-negyedrészt Matolcsy és Palkovics kozmikus jelentőségének köszönhetők) behozhatók. Sajnos nem. Nagyon nem.

Ahogy – ha már egy gyárnál maradunk – a gépek és a munkafolyamatok a legjobb esetben nagyobb részt másolhatók és/vagy megvehetők, a gyárat irányító, adott esetben sok tíz vagy éppenséggel száz éve fejlődő vállalati kultúra és rendszer, amelyek az előbbieket üzemeltetik, nem. Ugyanígy egy több száz éve a polgári fejlődés keretében mozgó társadalom és kultúra – amely folyamatosan optimalizálta az emberek egymás közötti kapcsolatait, beszédmódját, viselkedését, értékrendjét, képességeit – szintén nem másolható.

Ahol Magyarország ma tart a felzárkózásban, az jórészt a nyugati kultúra 1990 óta folyamatosan erősödő hatásának tudható be

Ennek bizonyítékaival Dunát lehet rekeszteni attól kezdve, hogy az exportképes cégeink, nem beszélve az export volumenéről, túlnyomórészt nyugati eredetűek és irányultságúak és az arány nem csökken, odáig hogy a csokoládénk svájci és belga, az utazási célpontjaink 90%-a nyugati(as), a gyerekeink Angliába és Ausztriába mennek egyetemre. Pont. A valóságot mindig a gyakorlat mutatja, nem a politikai hazudozás. Magyarország egyik tragédiája az, hogy megtűri a kettőt egymás mellett.

A magyar tehetség kollektivista képzete a magyar önhazugság alfája és ómegája

Nem, a magyar nem tehetséges nép.  Van egy csomó tehetséges ember, aki magyarnak született és adott esetben máig annak vallja magát (de már nem biztos, hogy itt is boldogul), megkockáztatom – persze nincs ilyen statisztika -, hogy több magyar tehetség jut a világban ezer emberre, mint bolgár vagy tadzsik, de amiről én beszélek, az más: az a kollektív képesség arra, hogy Magyarországon jól éljünk a szó nagyon tág értelmében. Ez az organikus, közösségi tapasztalatokból eredő, döntően a kollaboráció képessége által meghatározott, a gyerekkori kondicionálásától az oktatási rendszeren át a versenyképes munkahelyeken és funkcionális családokban fejlődő, viszonylag stresszmentes életet biztosító tehetség éppenséggel hiányzik az országból. Ennek pótlásában – ami a reálisan legalkalmasabb terepe a boldogságnak – segítene a nyugati minták produktív injektálása abba, ami eredendően magyar (vagy még pontosabban annak tekintjük, hiszen az eredendőség maga is elég problematikus).

A nyugati életmód fölénye nem az egyéni tehetségek nagyobb koncentrációjából fakad – noha ez is igaz, hiszen a tehetségek nagy része még mindig oda özönlik a világból -, hanem a tágabb együttműködési képesség optimálisan fejlődő intézményrendszeréből, amelyben persze törvényszerűen vannak megingások, de aki azt hiszi, hogy van ennél jobb minta a világban, az nagyon nem érti, valójában mi ez.

De nem, mi kézzel-lábbal tiltakozunk a boldogság ellen. Ehelyett öntudatosan adózunk tolvaj urainknak és romboljuk a kibontakozás – a történelmünkben oly ritkán adódó – útját.

Hogyan születnek a Harmadik Birodalmak?

0

„A másik oldal árulásából és az emiatt érzett tehetetlenségből, gyengeségből és undorból született a Harmadik Birodalom. …a nácikkal szemben állók dühe és megvetése a saját vezetőik iránt nagyobb volt, mint a tulajdonképpeni ellenséggel szembeni gyűlöletük.”

Így magyarázta Sebastian Haffner a harmincas években a Harmadik Birodalom hatalomra jutását. És ez végórában érkező figyelmeztetés napjainkban a demokratikus pártoknak és közönségüknek egyaránt. Mert a helyzet kísértetiesen hasonló! A demokratikus pártokat – a kialakult helyzetért viselt felelősségükön túl – oly mértékben frusztrálják saját tehetetlenségük és folyamatos kudarcélményeik, hogy a valódi ellenség – a diktatúra építői és működtetői helyett – az egymás elleni acsarkodás köti le energiáikat, és ezzel próbálják „szórakoztatni” közönségüket is.

Mindeközben a demokratikus közvélemény egy része – szekértáborokba rendeződve – átveszi az acsarkodó stílust a másik részét pedig ugyanaz az undor, düh és megvetés keríti hatalmába, mint a harmincas években a konzervatív, liberális és baloldali demokratákat Németországban. És ez valóban kizárólag a demokrácia ellenségeinek malmára hajtja a vizet.

Elég volt! Abba kéne hagyni a marakodást, egymást lejáratását, saját közösségük elárulását, ha valóban szeretnék hogy egyszer még újra esélyt kapjon Magyarország arra, hogy szabad és demokratikus európai ország legyen!

Forrás: Vásárhelyi Mária, Facebook.

Kényszerű kilépés

0

Azt mondja Kelemen Hunor, hogy “elveink és közösségi céljaink” (a többes szám csak amolyan szófórdulat, hiszen nem először csak magáról beszél) nem változnak EKP távozásával, ami derék dolog, csak tudhatnánk milyen elvekről és célokról beszél? Arról, hogy az általa vezetett szervezet végleg kiűzte a belső demokráciát, a pluralizmusnak, a más véleménynek még a halovány lehetőségét is? Arról, hogy jobboldaliként egy baloldali (és főként velejéig korrupt) párttal és vezérével menetel?

 

Egyre nyilvánvalóbb, hogy a gyorsan elfogadott (i)gazságügyi- és perrendtartási törvények módosításait, egyes politikusok fölmentésének rendelte alá a hatalom, és fogadta el, (sőt helyenként kezdeményezte) a Fidesz itteni fő fiókpártja. És hogy ezek, még az alkotmányos normakontrollt megelőzően is tarthatatlanok. Aztán a sürgősségi kormányrendeletet lengette be Dragnea, a BTk módosítására, mely fölmentené aktuális büntetése alól még a fellebbviteli szakasz előtt, viszont ezt a lehetőséget, most úgy tűnik – az utca hangjának és a külföldi nyomás hatására – koalíciós partnerei is elvetik.

A politikai manipuláció magasiskolája, ahogyan a hatalmon levő pártok és a rommagyar formáció a perrendtartási törvényt módosító törvénycikkelyeket védeni próbálja. A módosítók egyrésze ugyanis valóban elfogadható és megalapozott, más részük pedig, bűnöző politikusok fölmentését szolgálná, ha sikerülne az alkotmányossági próba után kihirdetni. Az ellenzék és a szakma az elfogadhatatlan “megcímzett”, egyénre szabott cikkelyeket kifogásolja, minden kétséget kizáróan jogosan, a hatalom pedig “megjátssza a hülyét” és hajtogatja, más cikkelyek jogosultságát (ezt nemcsak a tettestársaihoz hasonlóan, mindenféle joggyakorlat híján parlamenti szakbizottságban ülő Márton Árpád hanem, másik rommagyar képviselő is támogatja, részt vesz a manipulációban).

Kizárásos alapon, mert hogyan másként, ha a Fidesz fiókpártjai egyre kevésbé képesek kommunikálni, illetve egyre több rejtegetni és nem közölni valójuk van, semmi más nem motiválja a jelenlegi kurzust, mint az “illiberális demokrácia” melletti elkötelezettség (egészen biztosan budapesti elvárás szerint), és a zsarolhatóság. És bizonyos értelemben a Fideszhez fűződő vazallusi viszonyt is joggal nevezhetjük zsarolásnak, hiszen – merem remélni – a rommagyar politikai mainstream nem saját kezdeményezésre, hanem mégiscsak kényszerből állt be a magyar kormánypárt és vezér alá (önkéntes underdog pozícióba), fogadta el az illiberális demokráciát sajátjának. Az itthoni zsarolás pedig a korrupt rommagyar politikusok miatt van. A közvélemény ma tudatosabb és jobban érzékeli a rommagyar politikusok korrupcióját, mint amennyit a politikusok érzékelnek erről, magyarán, hülyének nézik a polgárokat – a perrendtartás “vitája” jelzi ezt jól – miközben azok érzékelik a gondot. Amíg a rommagyar politikai mainstream nem képes árnyalt képet festeni és közvetíteni a korrupcióról, illetve a rejtegetés az egyetlen stratégia, addig a hitelességük sem állhat helyre. Igen, a Fidesz itteni fiókpártjait a korrupt politikusok miatt zsarolják. Csak néhány példa, egyik a Borbély Lászlóé (akinek kivizsgálását, megvádolását kétszer is PSD-s segítséggel akadályozta meg a parlament egy olyan ügyben, melyben a többi szereplőt véglegesen elítélték és börtönbüntetésüket töltik), aki most meg Viorica Dăncilă tanácsosa (titokban, vagy hogyan nevezték ki, mert nyilvánosság előtt ezt nem hangoztatj(t)ák). Másik példa Borboly Csaba ügye, akinek ítéletét évek óta húzzák-nyúzzák, miközben ugyanabban az ügyben érintetteket már elítéltek, és aki továbbra is tanácselnök lehet, a vezérkar bizalmát élvezi stb.

Ezért nem tűnik nagy árnak, hogy Eckstein Kovács Péter 28 év után kiválik a politikai formációból, tiltakozásként a Dragnea-t mentő cikkelyekkel elfogadott igazságügyi törvények okán. Pedig nagyon is nagy veszteség, hiszen ő volt az utolsó, aki még tudta: a politika minden híresztelés ellenére igenis a morálról, tartásról, elvekről és következetességről, lojalitásról, de szakértelemről és racionális döntésekről is szól. Kelemen Hunor fölháborító nyilatkozata, melyben a kilépést elkönyveli pontosan jelzi: véget ért egy szakasz a rommagyar politikában, a Fidesz itteni fiókpártjai számára már nincsenek elvek és nincsen ethosz, csak önérdek és törtetés, és a végtelen önzőségről szól számukra a politika. (Nem hagyhatom szó nélkül a “csahos kutyusok” fülsértően éles csaholását sem. Egyikük, Hegedüs Csilla, többek között a “nőszervezet” vezető tisztségviselője, azt a politikust támadja, sőt egyenesen temeti, aki a nők és mindenféle kisebbség jogaiért a legkövetkezetesebben kiállt az elmúlt lassan harminc esztendőben. Ennyit a mostani nőszervezet, és főként vezetőinek hiteléről, akiknek egyike korrupciós botrányba keveredett, a most éppen “ártatlanság vélelmével” (értsd alapfokon nyolcéves ítélettel) megáldott nagyváradi ex-mogullal együtt, másik meg a nők jogaiért kiálló politikust temeti. A habzó szájjal, és igaztalan vádakkal EKP-t támadó Horváth Annáról itt csak azt a népi mondást érdemes idézni, miszerint “akinek vaj van a fején, ne álljon (és ne ugráljon) a napon”. A hirtelen fő propagandistává és agitprop vezérré lett újságíró kirohanását ne számítsuk ide, az úgy immorális ahogy van, szakmai kritériumok szerint is elítélendő, és őt minősíti).

EKP olyan politikai habitussal képviselt mindvégig, ami a morális szabályok betartásán, a közérdek képviseletén, tolerancián és nem utolsó sorban az egyetemes emberi jogokra és a párbeszédre, az elvszerű alkukra és kompromisszumokra épült. Régebben volt, de mára nem maradt egyetlen olyan rommagyar politikus sem, aki a többség-kisebbség párbeszédet, az ország és benne a rommagyar és egyéb kisebbségek közös javát mindvégig következetesen szolgálta volna: ahogy lehetett. Kelemen és társai sem legitimitással, sem népszerűséggel nem rendelkeznek ahhoz, hogy lényegi, nyilvános és elvszerű kompromisszumokat és nem háttéralkukra alapozott, okkult illiberális célokat követő paktumokat, köthetnének a román, illetve a magyarországi politika szereplőivel.

De még arra sem telik a rommagyar politikusok egyikétől sem, hogy érthető románsággal elmondják, hitelesen kommunikálják álláspontjukat – a rommagyarság álláspontja rég nem érdekli őket – a többségi közönség fele, hogy párbeszédet folytassanak és ne vélt vagy valós sérelem-listát olvassanak be rossz bikkfanyelven, stb. És talán ez ami a leginkább hiányozni fog EKP távozása után, aki máris túl sokáig legitimálta jelenlétével az utját tévesztett, önállóságát elveszített Fidesz itteni fiókpártot. Mint oly sokan mások EKP is a jóhiszeműségének, a belülről való kritika és változtatás esélyének és lehetetlenségének az áldozatává vált. Legalábbis első pillantásra, hiszen eddig is voltak látványos kilépések, de ezek mindig a még nacionalistább irány javára, a radikális irányba történtek, a konfrontáció irányába mentek, amit a valamikori érdekszövetség nem vállalt föl. Most viszont a tolerancia és a jogszerűség, a párbeszédre való hajlandóság és képesség válik ki egy nagymértékben hitelvesztett szervezetből, mely maga radikalizálódott, illetve manipulatív módon és fű alatt lépett az intolerancia, a gyűlölködés és kizárólagosság útjára. És abban is téved a pártvezér, hogy nincs élet, azaz politikai élet a szervezetén, vagy a kis Fidesz fiókpártokon kívül, sőt, tisztességes, elvszerű politizálás egyre inkább csak azokon kívül van. És főként csak kívülről és alulról lehet újraépíteni azt a mezőnyt, mely éppen a Kelemen-érában veszítette el hitelét, és főként önállóságát, zsarolható és minden szempontból kiszolgáltatott, kiégett és cselekvésképtelenné lett.

Azt mondja Kelemen Hunor, hogy “elveink és közösségi céljaink” (a többes szám csak amolyan szófórdulat, hiszen nem először csak magáról beszél) nem változnak EKP távozásával, ami derék dolog, csak tudhatnánk milyen elvekről és célokról beszél? Arról, hogy az általa vezetett szervezet végleg kiűzte a belső demokráciát, a pluralizmusnak, a más véleménynek még a halovány lehetőségét is? Arról, hogy jobboldaliként egy baloldali (és főként velejéig korrupt) párttal és vezérével menetel? Arról, hogy kisebbségi jogvédelem helyett, olyan törvénytervezeteket támogat, melyek a jogállamiság leépítését szolgálják? A korrupció támogatásának elvéről, nem mond le az elnök úr? Arról, hogy szembe megy a rommagyarság politikai opcióival, akkor is, amikor nem az államelnököt támogatja, szemben Dragneaával, a bűnöző pártelnökkel? És végül, mióta közösségi cél a korrupt politikusok fölmentését szolgálni? Zsákutcában menetelnek, és egyre közelebb a fal.

Magyari Nándor László

 

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK