Blogles Archives » Oldal 26 a 40-ből » Független Hírügynökség

Puzsér facebook bejegyzése az MSZP-ről

FüHü

-

2019-03-04

2017. december 12.
Az elmúlt hetekben MSZP-közeli vállalkozók kerestek meg azzal, hogy vállaljam el a miniszterelnök-jelöltséget. Némi gondolkodás után az alábbi feltételeket határoztam meg:

I. Sem az MSZP listáin, sem a választókörzetekben nem kívánok olyan jelöltet látni, aki az elmúlt huszonhét évben miniszter, államtitkár, képviselő, polgármester vagy alpolgármester volt. Az általam vezetett listán csakis a szakszervezeteknek, a tudósoknak, a művészeknek és a szociális szféra civil szervezeteinek jut hely. Az MSZP eddigi első, másod- és harmadvonala szolgálja munkájával és alázatával a baloldal ügyét, de ne ebből akarjon megélni!

II. Az MSZP állami támogatásának felét a jövőben a hazai szakszervezetek megerősítésére fordítja.

III. Az MSZP a jövőben minden kiadását és bevételét nyilvánossá teszi, biztosítja úgy a párt, mint a pártalapítványok teljes körű transzparenciáját.

IV. Az MSZP a jövőben egy személytől százezer forintnál több támogatást nem fogad el.

V. Az MSZP szórólapjain és plakátjain a jövőben kizárólag fehér alapon fekete betűkkel kampányol. Televíziós spotjaik tartalmat adnak át – nincs több image-marketing.

VI. Az MSZP elutasítja a női kvótát, de képviseletet biztosít egy jövőbeli felsőházban a cigányoknak, az egyházaknak, a civil szervezeteknek és a fogyatékkal élőknek.

VII. Nem tűrjük tovább a szociális demagógiát! Világos prioritásokat fogalmazunk meg a szegények megsegítésére és az esélyteremtésre, de nem hergeljük a választókat betarthatatlan jóléti ígéretekkel.

VIII. Az oktatás teljes reformja és modernizációja, az egészségügy kifehérítése és rendbetétele, a jogállami működés megteremtése – ennyit vállalunk, nem többet, de ezt végre is hajtjuk a következő négy évben.

Javaslom Karácsony Gergőnek, hogy ő se érje be kevesebbel, egy tényleges baloldali politika megteremtéséhez ugyanis a Magyar Szocialista Pártnak vagy meg kell szűnnie, vagy meg kell változnia.

Versben az áldozathibáztatásról

Bak Mihály

-

2017-10-20

0

Nem fűzök hozzá kommentárt, mert nem igényel.

Kis magyar áldozathibáztatóMegérdemelte. Tudhatta volna. Miért ült mellé? Miért állt szóba?Túl későn sétált. Túl rö…

Közzétette: Kárász Eszter – 2017. október 19.

A migráns élet – Cseke László halála kapcsán

FüHü

-

2017-12-16

0

A migráns élet – Cseke László halála kapcsán

Ez a sors a disszidens, az emigrációban született, gyerekek többségére igaz. Ők már egy új, jobb világban születtek, távol attól a helytől, ahonnan a szülők származtak. Van bennük valami büszkeség, hogy mások, „egzotikusak”, de ők már nem magyarok. Csak magyar származásúak. A nyelvet sem beszélik. Legfeljebb értik, tudják, sejtik, miről beszélnek a szülők egymás között, vagy barátokkal.

(Ekecs) Géza halála olyan dolgokat hozott a felszínre, amiről Magyarországon még ma sem szoktak beszélni. A magyar átlagembert manapság sem érdeklik az egyéni sorsok, az emigráns élet. Talán a jelenlegi ellenzék próbálja valahogy pedzeni a külföldi élet buktatóit, annak kezdeti nehézségeit, persze úgy beállítva, mintha az valami nemzeti tragédia következménye lenne. „Félmillió ember – főleg képzett fiatalok – hagyta el az országot a jelenlegi vezetés, ill. annak politikája miatt”. Persze ez így nem igaz! Az 1989-es „fordulat” ugyanis meghozta az alapvető szabadságot: az utazás, a szabad helyváltoztatás lehetőségét. Manapság ennek a turizmusnak csak egyetlen akadálya lehet: a pénz. Erről különben már a 80-as évek végén is tudni lehetett. Hiszen a „világútlevél” mellett megjelent a „vízummentes” utazás lehetősége. Ezt sok magyar örömmel fogadta. Viszont ennek a „vízummentesség”-nek a hátulütője lett, hogy megnehezült a „kinn maradás”, a letelepedés, az emigrálás. 1989 után már nem voltak „disszidensek”, azaz politikai menekültek, mert politikai alapon a befogadást, az ottmaradást ezentúl a Szabadvilág államai nem támogatták. 1989-től nem lehet politikai menedékkérésről beszélni. Kitört a szabadság azzal, hogy megszűnt a Vasfüggöny. Első perctől tudható volt, hogy ezek a csóró kelet-európaiak el fogják özönleni Nyugat-Európát. Voltak, akik „sáskajárást” vizionáltak. Ezért is találták ki az Európai Gazdasági Közösséget (EGK) felváltó EU-t. A gazdaságilag stabil és fejlett (gazdag) nyugat-európai országok a keletiek felvételét, csatlakozását feltételekhez kötötték, a legszembetűnőbb az euró bevezetésének megkövetelése volt, amit viszont nem kötöttek határidőhöz, miközben hét évet adtak a „felzárkózásra”. A munkás-párti, szakszervezeti kötődésű, szociáldemokrata németek a belépéstől számított első hét év alatt tiltották a keleti munkaerő beáramlását. A britek pedig azonnal megnyitották munkaerő piacukat. Elsősorban a lengyelek özönlötték el Nagy-Britanniát, mert történelmileg az angol nyelv fontosabb és szimpatikusabb volt számukra, mint a német. Németországba csak az alacsony képzettségű alkalmi munkások (pl. spárga szedő idénymunkások) jöttek. Később ők is a távolabbi brit szigetországba mentek, mert ott jobban megfizették őket.

A lényeg: minden kezdet nehéz, az újonnan érkezők hely- és nyelvismeret nélkül csak alantas fizikai munkát végezhetnek. Ez a történelem folyamán valamennyi bevándorlóra érvényes a világ minden pontján. Viszont sokan jobb szociális körülmények közé kerültek, mint amit hátra hagytak. Megcsillant a felemelkedés reménye és lehetősége is. Mindaz, ami szülőföldjükön hiányzott, és ma is hiányzik. Ezt nem akarja megérteni a hazai rendszer és államvezetés. És ez nem csak a jelenlegi kormány bűne, hanem egy gondolkozás hibája, mely nem adja meg a fiataloknak az előre jutást, a tapasztalt időseknek meg a nyugodt békés, munkás idős kort. Szép és divatos mai szóval az „esélyegyenlőséget”, a tehetségen, a rátermettségen alapuló kiválasztást.

Ennyi kitérő után vissza Cseke halálához, mely oly jellemző az emigrációra. Itt álljunk meg néhány szóra! Szerintem a disszidens az, aki – valamilyen élethelyzet miatt – egy jobb életkörülmény reményében (illegálisan, szökve, „egy bőrönddel”) hagyta el szülőföldjét. A kivándorló az, aki engedéllyel távozott, és vihette magával ingóságai egy részét. Mindkét kategória az új (választott) hazában a mielőbbi beilleszkedést tartotta szem előtt. Az emigráns ugyanakkor nem a beilleszkedést tartotta legfőbb feladatának, hanem a szülőföldje hagyományainak, szellemi értékeinek megőrzését. Ennek volt bizonyos formája a SZER-nél való munkavégzés is. Az ott dolgozók valójában a hidegháború frontharcosai voltak. Ki voltak téve az ellenség (a szülőföldi államrend) aknamunkájának, a titkosszolgálatok zsarolásának, életük is veszélyben volt. Nem egy munkatárs gyilkosság áldozata lett. Igaz, ez a magyar államvédelemre nem volt jellemző. Az emigráció, amolyan (részben) önkéntes száműzetés volt egy eszme (általában a szabadság) érdekében. Lásd Kossuth Lajos.

Vissza Csekéhez! Bevallom, fura embernek ismertem meg (Ekecs) Gézát. Egy végtelenül rendes, segítőkész munkatárs volt. A Rádió lelke. Viszont a magánéletéről jóformán semmit sem tudtunk. A Rádió volt a mindene. Munkabírásáról legendák születtek. Az a pletyka járta, hogy Gézának azért van csak három gyereke (két fia és egy lánya), mert a Rádió fennállása alatt három adásszünet volt.

Egyedül járta a világot, mivel felesége félt a repüléstől. A telefont viszont mindig a felesége vette fel, aztán mikor a hívó fél megmondta a nevét, akkor átadta a kagylót Gézának. Egy időben egy házban laktunk. Már a beköltözés előtti napokban közölte, hogy „nem fogunk összejárni”. „Nincs olyan, hogy bekopogsz, mert elfogyott a cukor vagy a liszt” – mondta. Őszintén, nem értettem. Csak sokkal később, a halála után értettem meg. Géza ugyanis kettős életet élt. Mindene volt a rádiózás, azért élt és halt. A családját pedig féltette. Különösen az esetleges hazai provokációktól. Azt többször elmondta, hogy mivel a Rádióba nem engedték be a népszabadságos Pintért (István) és a későbbi „kékfényes” Szabót (László), ezért lakása telefonján keresték meg. Nem akart velük találkozni, viszont amit a telefonban mondott azt (tudta nélkül!) magnóra vették, és a „Teenager Party” című propagandafilmben (összevágva) bejátszották. A hírhedt film kísérőzenéjét (Ecc-pecc kimehetsz, holnapután bejöhetsz) különben az akkor még erősen vonalas, párt- és rendszerhű Vámos Miklós (Tibor) triója (Gerilla együttes) szolgáltatta.

Egyszer, munka után hazafelé menet, valahogy szóba jött 56. Mondta, hogy pont akkor volt nászúton Velencében, és amikor megtudta, hogy kitört a forradalom azonnal visszatért Münchenbe. Géza 1951 óta a monitoring (lehallgató, adásfigyelő) osztályon dolgozott, azaz a budapesti rádió adásait kellett figyelnie, ill. leírnia, amit aztán a Magyar Osztály tagjai megkaptak. A fontosabb híreket lefordították angolra, majd a management valamennyi nyelvi szerkesztőségnek megküldte. A monitoring osztály dolgozói közvetlenül az amerikai management alá tartoztak. Mint főnöke (László László) mesélte, a kezdetek óta Géza minden álma volt, hogy a magyar szerkesztőségben dolgozhasson. Erre még egy darabig várnia kellett. Közben kitört a forradalom, majd jött az átszervezés, jó néhány szerkesztőt kirúgtak, mert a kritikus napokban túl érzelmesen, emocionálisan szólaltak meg. Nem követték a (politikai) rádiózás alapelvét: a mértéktartó híradást, hírközlést. Hogy ez mennyire így volt, arra Géza is tett utalást, mikor azt mondta nekem: „Ha akkor a szerkesztőségben dolgoztam volna, engem is biztos kirúgtak volna”. 1958-ban jött el Géza ideje. Az akkori igazgató (Bede István) úgy gondolta, hogy a fiatalokhoz kellene szólni, de nem politikával, hanem zenével. A magyar osztály tagjai hallani sem akartak róla. „Ez egy politikai rádió, nem pedig egy zenei, pláne (nyugati) sláger rádió.” A magyar osztályon (szerkesztőségben) senki sem vállalta ezt a feladatot, ennek a műsornak a szerkesztését, vezetését. Végül (1959 májusában) a „lehallgató, leíró” osztályról hozták a vállalkozó szellemű (harmincegy-két éves) fiatalembert: Ekecs Gézát. Géza újságírós múltja, valamint a film iránti rajongása alapozta meg a magyar szerkesztőségbeli sikerét. A monitoring mellett már akkoriban is írt filmkritikákat, ill. filmismertetéseket. Szerette a jazz-t is. Ennek ellenére voltak, akik nem szívesen látták a szerkesztőségben, és a háta mögött „lemezrakosgató”-nak nevezték. (a német „Schallplattenaufleger”-ből).

Műsorát a magyar osztály igazgatója mellett – mint kísérletet – az amerikai vezetés (management) is támogatta. A hazai reakcióra azonban vagy egy évet kellett várni. Majd robbanásszerűen jött a hír a Vasfüggöny keleti oldaláról: nagy siker a Cseke műsora! Géza pillanatok alatt a SZER legnépszerűbb munkatársa lett. Hamarosan valamennyi nyelvi osztály átvette ezt a politikamentes (délutáni) „ifjúsági” műsort. Akkoriban (60-70-80-as évek) nem volt olyan magyar fiatal, aki ne ismerte volna Cseke nevét, és délutáni műsorát.

Ugyanakkor Géza gyerekei erről mit sem tudtak. Ők csak azt tudták, hogy a papa egy rádiónál dolgozik. Reggel elmegy, és este hazajön. Azzal tisztában voltak, hogy a papa magyar (a mama pedig bajor), és ez nekik elég volt. Persze más lett volna a helyzet, ha a papa egy német, helyi adónak lett volna ünnepelt műsorvezetője. Számukra csak papa volt. Már felnőtt korukban, amikor Géza Magyarországra járhatott, egyszer elvitte gyerekeit magával, hogy megmutassa azt az országot, ahol született, ahol a sohasem látott (magyar) nagyszülők éltek. Hamar feltűnt nekik, hogy bármerre mentek az emberek odajöttek a papához és gratuláltak neki, azzal, hogy a hangja olyan ismerős. Ez döbbentette rá a gyereket, hogy a papájuk valahol (nagyon messze) igen népszerű, ismert ember lehetett (volt). Így történt, hogy a papa halála csak a család számára jelentett nagy veszteséget, fogalmuk sem volt, hogy a papa szülőföldjén mily sokan fogadták megdöbbenéssel a halálhírt. Géza lánya (Zsuzsa) úgy érezte, elég, ha a szomorú hírről értesít egy-két (volt) kollégát. Hogy az MTI-hez, vagy valami formában a magyar közvéleményhez is eljuttassa a papa halálhírét, eszébe sem jutott.

Ez a sors a disszidens, az emigrációban született, gyerekek többségére igaz. Ők már egy új, jobb világban születtek, távol attól a helytől, ahonnan a szülők származtak. Van bennük valami büszkeség, hogy mások, „egzotikusak”, de ők már nem magyarok. Csak magyar származásúak. A nyelvet sem beszélik. Legfeljebb értik, tudják, sejtik, miről beszélnek a szülők egymás között, vagy barátokkal. Sok családban azért ápolják a magyar nyelv (alapvető) ismeretét, hogy tudjanak beszélni a távolban élő nagyszülőkkel, az unokatestvérekkel. Sokan közülük sokszor a világ más részére keveredtek, és ha a (nagy) család összejön. akkor bizony a magyar a közös nyelv.

Érdekes, a magyar nyelv és kultúra ápolói általában a szélsőjobboldaliak. Ők kényszerítették a már idegenben születetteket a magyar nyelv és múlt megismerésére. Ők építették a magyar templomokat. Mai szóhasználatban ők a „fundamentalisták”, akik valójában nem akarnak beilleszkedni, divatos szóval „integrálódni” az új környezetbe. Kevesen vannak, de hazai szempontból külföldön ők a magyar nemzethez tartozás fő ápolói, hívei, támogatói. A nagy többség azonban már az új haza, az idegen szülőföld tagja.

Ezek a gondolatok keverednek bennem Géza halálával kapcsolatban. Gyermekei szomorú családi eseménynek tartják apjuk elvesztését, fel sem merült bennük, hogy halálát a szülőhazában nemzeti gyásznak tartják. Hazai szempontból nevezhetem emigráns sorsnak, amit Magyarországon nem igazán értenek, és nem éreznek át.

Stephen Elekes

Tusványosi rutin populizmus

FüHü

-

2018-08-01

0

A pozitív bánásmódot vártuk és várjuk nemcsak Romániától (vagy a többi Magyarországot övező országtól), hanem a Minority SafePack-el Európához, azaz Brüsszelhez fordultunk elismerésünkért, jogvédelemért, Orbán meg Brüsszel-ellenes rigmusokat skandál. Mit kezdhetnénk ezzel? Mehetünk-e és ha igen, hát meddig, Orbán népének mítoszával? És ha fordul a kocka, mit érlel a sorsunk?

Azt hiszem, ha Ernesto Laclau élne, az orbáni rendszerben – NER, és/vagy illiberalizmus, az mindegy is – populizmus-modelljének tökéletes példáját fedezhetné föl: populizmus a la carte, mondhatná (lásd. Ernesto Laclau, A populista ész, Noran Libro, 2011). És ez Tusnádon derül ki rendre, amikor egyfajta programatikus beszédet mond Orbán, rituálisat, afféle papos filippikát (issue statement), értékes irányt mutat, és előrevetíti, amit jövő évben tenni szándékozik, vagy nem, és ehhez asszisztál a nagyérdemű, már, ha odafigyel és nem bulizással van elfoglalva. Minden esetre a populizmus minden rituális kelléke fölvonul, vannak előzenekarok, és mellékszálak, és azután a nagytotál, a főnök beszédet mond, zengzeteset, csupa kinyilatkoztatást, az sem baj, ha értelmetlen, vagy alig értelmezhető hitvallást.

A tartalom csak töltelék, a tábort összetartó gesztus a fontos, az új ellenség kihirdetése, hogy kit kell az eljövendő esztendőben gyűlölni és ki barát, szövetséges, vagy az éppen menő. Most az irodalmi-kulturális elit az ellenség, a kulturkampfot kell megnyerni (minden harc a végső!), de persze maradnak a liberálisok, a brüsszeliták és a migránsok is. Tusványos, olyan rituális gyakorlattá vált, melynek révén Orbán és a körülötte kialakított klientúra minden évben újratermeli a “népet”, nem akármilyent, hanem cifrát és magyart, és pökhendit, amolyan “köpcöset” és hegykét, odamondósat és alulértetten fenyegetőt, hárijánososan hazudóst és nagyotmondót, sok hagymázzal, kevés tartalommal. Ha nincs már gulyáskommunizmus (hol van már “Kádárnak népe”?), hát van orbángulyás, az aztán orrba-szájba: Európa-ellenesek Európája.

És a populizmus, mely látszólag mára már konszolidálódott, etnonacionalizmussal vegyes, azok a félmondatok és utalások, melyek önmagukban alig is értelmezhetők, jelzik ezt. Németh Zsolt mondja, de mondhatná akárki a sleppből: mi ugyan “zsigerileg” európaiak vagyunk … “de Trianon”, mások meg olyan értelmetlen mondatokat ismételgetnek, mely abban végződik, hogy …”de Soros”. Minden és mindenki fenyegeti az orbánista magyarságot, de jön a megmentő, apokalipszis van, vagy nincs, és jön a megváltó (talán éppen az ifjú Orbán és a Felház?), csakazért is, főként, ha veszély sincs Orbán megváltja kiváltságos népét. Mi, többiek meg magunkra vessünk, ha a szektába még be nem álltunk, hát így jártunk és/vagy fogunk járni, mert csak, mert Soros és Trianon, érthető? Mert Orbán-nemzete eddig még toleráns volt (még holmi jött-ment Esterházy Péterrel is, ugye?), de fogytán a türelem, a románokkal szemben is, ne is hívják a magyar követet, vagy diplomatákat december 1-re. Viszont a kormánypártokkal megegyezésre törekszünk.

Érthető, ugye?

És logikus és racionális, mármint a populista és etnonacionalista logika szerint az, csakhogy Orbán népe/nemzete nagyon is változékony, határai alakulnak (contingency), és üzenete számunkra nehezen értelmezhető.

Csakhogy az orbáni etnonacionalista populizmus egyáltalán nem alulról, az egyéni és csoportos “igények” irányából, hanem föntről, egy populista politikai vezér kezdeményezésére és kénye kedve szerint épül. Az építkezés lényege pedig, nem is az, amit ígér a NER, mint közpolitikát, vagy, mint gyakorlati (issue based) megvalósítást, vagy mint olyan ideológiát, mely előír bizonyos elveket és politikai álláspontokat, hanem a szimbolikus ellenségképzés (az erőteljes othering). Orbán, már 2010 előtt elkezdte megszállni, kisajátítani a szimbolikus politizálás terét, kezdte a “nemzet nem lehet ellenzékben” kijelentéssel, mely populista föllépését egyértelműen az etnonacionalista imagináriushoz kötötte, folytatta a “fülkeforradalommal”, majd jött az illiberalizmus, és végül a nacionalista (már-már rasszista) migránsozás (lásd. Emilia Palonen, Performing the nation: tha Janus-faced populist foundation of illiberalism in Hungary, Journal of Contemporary European Studies, 25 Jul 2018).

Számunkra nemcsak érdemes, de szinte kötelező fölfigyelni arra, hogy Orbán (és fölösleges is már Fideszt és pláné KDNP-t mondani, hiszen egyszemélyes “vezérelvű aligdemokrácia” van ma Magyarországon) nemzetét, a “népet” behatárolja, mert nyilvánvaló, hogy itt egy kizáró (exkluzív) és nem befogadó (inkluzív) kategóriáról van szó. Orbán nemzetének határai – legalábbis politikai, reprezentációs értelemben – szűkebbek az állampolgári nemzet határainál, miközben, paradox módon vagy sem, a határon túliakkal igyekszik kiszélesíteni azt. Magyarországon, bár sokan vitatják, még van pluralizmus és formai szempontból demokrácia, a rommagyarság számára ez nem adatik meg, az egypártrendszer pedig reprezentációs deficittel küzd. A rommagyar főáram populizmusa teszi, hogy úgy tűnhet: mindenki képviselve van, a Fidesz itteni fő fiókpártja már ott tart, hogy azt mondja magáról: akkor sem bír tévedni, ha éppen téved (ezt fejtegeti Székely István főideológus, éppen Tusnádon), csakhogy ez illúzió. Orbán számára csak az az igazi “hatuma”, aki kliens vagy rá szavaz, a többi érdektelen, a magyarországi állampolgári nemzeten belül húzott határ itt is érvényes – erre emlékeztetnek is nemcsak az Orbánnak elkötelezett hazai politikai elit, hanem az áttelepedettek is – aki nem Orbán-párti az semmiféle támogatásra nem érdemes, sőt, azt kiátkozzák, arra szakosodott félművelt “értelmiségiek”.

Most még beletartozunk Orbán-nemzetébe, sőt a kettős állampolgársággal jogi intézményes keretet nyert beletartozásunk, de a dolgok változhatnak, sőt már sokan kontesztálják is ezt az intézményes keretet, vagy legalábbis annak fontos hozományát az átszavazást. Pedig egy elkötelezett része a rommagyar kisebbségnek, és a politikai főáram, akik persze az egészet képviselni igyekeznek, rendre beszavaz mindannyiunkat a NER-be, és kiváltképpen büszke is erre a teljesítményre. Orbán új magyar nemzetet (népet) teremtett, a régi – elsősorban két világháború közötti – mintájára, csakhogy szimbolikusat, a legtöbb elemző szerint olyant, mely igencsak labilis (konszolidálhatatlan), mely egy személy karizmájára épít és rajta áll vagy bukik.

Az új politikai és szimbolikus NER-identitás kellékeinél fogva viszont ellentmond mindannak, amit eddig mi, határontúliak, politikai logikánk szerint követtünk. Csak egy példa a multikulturalizmus elleni mostani kirohanás, az egységes és oszthatatlan, etnikai-kulturális értelemben homogén nemzet képzete. Mit kezdhetnénk mi vele? Hiszen, ha Romániában következne be, beolvasztana, illetve, ami még valószínűbb, elüldözne bennünket. Eddig éppen a román-magyar szembenállás multikulturális elvek szerinti árnyalásával és lebontásával voltunk elfoglalva, belátva, hogy a konfrontáció – kisebbségi helyzetünknél fogva – nem lehet eredményes. Sőt, a pozitív bánásmódot (positive action) vártuk és várjuk nemcsak Romániától (vagy a többi Magyarországot övező országtól), hanem a Minority SafePack-el Európához, azaz Brüsszelhez fordultunk elismerésünkért, jogvédelemért, Orbán meg Brüsszel-ellenes rigmusokat skandál. Mit kezdhetnénk ezzel? Mehetünk-e és ha igen, hát meddig, Orbán népének mítoszával? És ha fordul a kocka, mit érlel a sorsunk?

Magyari Nándor László

Hamis próféta

FüHü

-

2019-05-11

0

Nagy örömmel olvastam a mi Urunk Orbán Viktor (a „legkeresztényebb” és „legeurópaibb” DNS) tanítását a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem falai között, ahol tudásra szomjúhozó hallgatóságával megosztotta próféciáját, miszerint tíz évig még keresztények maradunk.

Tíz évig. De aztán mi lesz? Ez egyértelmű, ugyanis a kereszténység vége csakis akkor következhet be, amikor – legalábbis Maimonidész tanításának megfelelően – elérkezik a messiási birodalom, s a világ valamennyi népe (zsidóság, kereszténység és muszlim világ) újra eggyé válik az eredendő monoteista ősvallásban. Ez viszont azt jelenti, hogy megszűnik minden baj, nem lesz többé éhínség, sem háború, sem viszálykodás, helyette minden ember az Örökkévalóra szegezi tekintetét, s a Tóra minden törvénye beteljesedik.
Omén!
Csakhogy van itt egy kis bibi. A keresztény hagyomány ugyanis nem szereti, ha valaki tudni véli, mikor jön el a vég. Pál apostol azt írja, hogy „Az időpontokról és alkalmakról pedig nem szükséges írnom nektek, testvéreim, mert ti magatok is jól tudjátok, hogy az Úr napja úgy jön el, mint éjjel a tolvaj” (1Thessz 5,1-2), vagyis váratlanul, meglepetésszerűen, az isteni akarat, s nem az emberi vágyak és kívánalmak szerint. A páli idézet minden bizonnyal elkerülte eddig Orbán figyelmét, holott a „tolvaj” kifejezés ismerősen csenghetett számára.
A Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem tudásra szomjúhozó hallgatósága viszont egészen biztosan tisztában van azzal, hogy amikor a tanítványok a végidőszak jeleiről érdeklődtek („Micsoda jele lesz a te eljövetelednek és e világkorszak végének?” – Máté 24,3), Jézus azt a választ adta, hogy abban az időben „sok hamis próféta támad, akik sokakat félrevezetnek” (Máté 24,11).
Így hát két eset lehetséges: a tudós hallgatóság vagy nem érzi magát félrevezetve, de akkor hol vannak még az Orbán által jelzett végidők, vagy maguk is érzik az utolsó idők szorongattatásait, de akkor könnyen előfordulhat, hogy Orbán hamis próféta.
Ám akár így, akár úgy, Orbán hallgatósága előtt végre láthatóvá vált egy éjjeli (és nappali) tolvaj.

Gábor György

Kedves Gyerekek!

FüHü

-

2019-06-10

0

Ma a kedvenc budapesti könyvtáraimról mondok egy rövid mesét.
Egyetemista koromtól kezdve négy könyvtárnak voltam a rendszeres látogatója: az Egyetemi Könyvtáré, ahol sok leendő kollégámmal, görög és latin patrisztikával, medievisztikával vagy judaisztikával foglalkozó szakemberrel ismerkedtem meg, s itt legeltethettem a szemem olyan hatalmasságokon, mint Dán Róbert, vagy az olykor-olykor emitt is felbukkanó Szilágyi János György.

Dán Róbert és Szilágyi János György már nincs közöttünk.

Ugyancsak sokat jártam az Országgyűlési Könyvtárba, ahol az egyetemekről kitiltott, zseniális Szabó Miklós, a Repülő egyetem állandó előadója tartotta „szakszemináriumait” 1956-ról, fasizmusról, a Horthy-korszak ideológiatörténetéről, vagy éppen a szovjet kommunista párt történetéről. A hetvenes-nyolcvanas években minden év október 23-án a megszokott, kopott farmerdzseki és farmernadrág helyett öltönyben érkezett, egész nap kint ült a dohányzóban, s azt hajtogatta: ma ünnep van, ma nem dolgozunk! Minden egyéb napon vele nyitott és vele zárt a könyvtár.

Szabó Miklós már nincs közöttünk.

A legtöbbet az MTA Könyvtárába jártam, még a régibe, ahol valóságos bálványok között üldögélhettem, s hallgathattam a fantasztikus vitákat a dohányzóban és a büfében. Itt dolgozott a nagy példaképem, későbbi kollégám és egyik mesterem, Altrichter Ferenc, itt dolgozott a másik nagy példaképem, szintén későbbi kollégám és mesterem, Vidrányi Katalin, itt dolgozott Mária Ludassy kolléganőm, akinek minden sorát és minden fordítását faltam, s aki, ha a ház falára firkált volna krikszkrakszokat, azokat is elolvastam volna, itt dolgozott Bence György és Kis János, akik még egy kéziratomat is elolvasták, mi több, véleményezték is azt! S itt volt könyvtáros Vekerdi László, no meg itt volt az olvasószolgálat vezetője Szabóné Garai Judit, aki – most már bevallhatom – számtalanszor engedélyezte, hogy a Migne Patrologia Graeca vagy a Patrologia Latina sorozatból hétvégére akár egy tucat kötetet is hazavigyek.

Ma már Vidrányi Kati, Bence Gyuri és Vekerdi László nincs közöttünk.

S – tartok tőle – amint az egész MTA-t beszántják és sóval behintik, a páratlan gyűjteménnyel rendelkező könyvtár sorsa sem fogja izgatni a „konzervatív-nemzeti-keresztény” barbárokat.
S végül sokat jártam az Országos Széchényi Könyvtárba: egyetemista koromban még a Nemzeti Múzeum épületébe, a nyolcvanas évek közepétől a Budavári Palota F épületébe, ahol a betérőt a „hungarikum”-gyűjtemény várta, meg néha-néha olyan bálványok, mint Szűcs Jenő vagy Hanák Péter.

Szűcs Jenő és Hanák Péter sincs már közöttünk.

És hamarosan az Országos Széchényi Könyvtár sem lesz többé: a „konzervatív-nemzeti-keresztény” barbárok egy kiszolgált, lepusztult, szűk és nedves pincéjű laktanyába kívánják deportálni a teljes állományt, pusztuljanak a könyvek, a kéziratok, a kódexek, pusztuljon az egész, szűnjenek meg végre a szakemberek, s legfőképp rohadjon meg a sok olvasó, hadd hülyüljön tovább az egész nemzet a „konzervatív-nemzeti-keresztény” barbárok képére és hasonlatosságára.
És semmi ok az aggodalomra: naná, hogy hülyülni fog, végzetesen, visszafordíthatatlanul.

Gábor György

És ha szétesik?

FüHü

-

2018-08-21

0

A “várható” román etnonacionalista túlkapásokat megelőlegezve, a Fidesz itteni fiókpártjai igyekeztek a “régi jó” román nacionalizmust élesztgetni, azzal riogatni. És ezzel tulajdonképpen elősegíteni annak fölébresztését és hangos megnyilvánulását, ezzel is bizonyítva: lassan-lassan semmi közük a román politikai mezőnyhöz, nem értik, nem ismerik és nem élik azt, pusztán Orbán előretolt helyőrségei.

Továbbra sincs semmiféle közös nevező az augusztus tizedikei tüntetések és erőszakos cselekedetek, valamint az egyre nyilvánvalóbb rendőri/csendőri túlkapásokkal kapcsolatos értelmezésekben. (Egyetlen “érvet” hallok a brutális, megtorló csendőri intézkedések indoklásaként, hogy a tüntetők meg akarták dönteni a kormányt. Ezt pedig onnan lehet tudni, Liviu Pop, pészédés exminiszter, fődemagóg szerint, hogy “aláírásokat gyűjtöttek a büntetett elöljárók ellen”. Érthető? Ha valaki büntetett elöljárókról beszél, akkor a kormányt akarja megdönteni, és ennyi elég ahhoz, hogy a csendőrök elgázosítsák, gumibottal fejbeverjék, punktum). A probléma, a szélsőséges polarizáció, már nem csak a politikai mezőny sajátja – talán ezt mérik a napvilágra került közvélemény-kutatások – hanem egyre inkább társadalmi léptékű és jellegű. Különös fejlemény ez a centenárium évében, amikor a szolidaritást, az együvé tartozást, a nemzeti büszkeség megannyi jelét szándékoztak össztársadalmi szinten ünnepelve fölmutatni, és ennek éppen az ellenkezője a stabilitás, az integráció és a konszolidáció hiánya látható. A nacionalista lózungok már elfödni sem tudják a társadalmi széttöredezettség, a megosztottság egyre láthatóbb jeleit, nincs szőnyeg, ami alá besöpörhetők az ellentétek. Ezért a politikában vagy “mi” vagy “ők” szintre radikalizálódott a helyzet, a társadalom pedig fölfogta mi a tét: modernizálódni, és ennek szimbóluma a korrupció ellenes föllépés (apropó nincs már funkcióban Kövesi, akit fő mumusnak tekintettek, és semmi sem változott, nincs is feje a DNA-nak és a dolgok ugyanúgy állnak, mint előtte. Elmozdítása, és a gyalázatos miniszteri pávatánc, ami az új főügyész kinevezésének elszabotálását illeti, kontraproduktív. A főügyész feje álcélpont volt, fake target, meghurcolása, kiátkozása, bűnbakká maszkírozása semmit nem hozott a Dragnea-félék konyhájára, hacsak nem tovább polarizált), vagy keletre, korszerűtlen és visszahúzó tradíciók fele fordulni. Az etnonacionalizmus ez utóbbi alternatíva kelléke, már nem az össztársadalmi szolidaritás összekötő ideológiája.

Nem mellesleg év elején, a “várható” román etnonacionalista túlkapásokat megelőlegezve, a Fidesz itteni fiókpártjai igyekeztek a “régi jó” román nacionalizmust élesztgetni, azzal riogatni. És ezzel tulajdonképpen elősegíteni annak fölébresztését és hangos megnyilvánulását, ezzel is bizonyítva: lassan-lassan semmi közük a román politikai mezőnyhöz, nem értik, nem ismerik és nem élik azt, pusztán Orbán előretolt helyőrségei /a név is sokat mond, nemde?/. Bár szóval sem említik, a jóslat nem következett be, a diagnózis elhibázott volt, nem úgy működnek a dolgok a román belpolitikában, ahogyan azt a budapesti kormányzat és nyúlványai szeretnék. A pofon egyszerű nacionalizmus-élesztgetésre – ami aztán, tükör-effektusként, a “megtámadott vár” szindrómát alakítaná ki a rommagyar kisebbség összefogására – nem vevő a román társadalom nagyrésze, és különösen nem a mostani főszereplő az úgynevezett “diaszpóra” nem, és nem mozdul a rommagyar társadalom se a régebbi hívószavakra, sőt.

Kötélhúzás folyik, melynek nem lesz, nem lehet győztese a reakciós hatalom, amely szándékait már alig leplezve – Dragnea and Co “igaztalan harcának” kezdetektől fogva látszott a tétje, fölmenteni saját magát és társait a korrupciós vádak alól, a “megúszni, minden áron”, pedig nem lehet politikai program – fennmaradásáért küzd, bűnös módon áldozatot hozva, egyre több területen. Végső soron, a teljes politikai mezőnyt blokkolta a “rejtett kormányprogram” erőltetése, és már-már lerombolni látszik a teljes, úgy-ahogy demokratikus rendet, fölfüggeszteni a kormányzást és a törvényhozást is (Most az az egyik mantra, hogy Băsescu – aki hol is van már? Van-e egyáltalán még szerepe a politikában, hacsak nem az, ami Dragnea-é is, menteni a bőrét – rombolta le a parlament tekintélyét, és nem a Iordache és társai által erőltetett elvtelen, reakciós, és amatőr törvénykezési kísérletek). A kormányzatnak semmi sem drága a populista ígéretek és intézkedések terén – ezek egyrészét klientúrája és az államapparátus fizetésének, valamint várható nyugdíjának irracionális megemelésével életbe is léptette – nyakló nélkül ígér és költekezik. A kormány fölrúgta az eddigi egyensúlyokat, csökkentette a beruházásokat, hátrányos helyzetbe hozta a magángazdaság szereplőit, a vállalkozókat, megnövelte a közadósságot, és azután inflációt gerjesztett, hogy fékezze a vásárlóerőt. Most már nem az a kérdés, hogy veszélybe sodorja-e a gazdaságot, felborítja-e az államháztartási egyensúlyt, hanem csak az, hogy mikor? Meddig lehet a populista intézkedéseket finanszírozni és főként miből?

Nagy kérdés, hogy létezik-e középút, kialakítható-e olyan kompromisszum, mely működőképes? Feltételezem, hogy rövid távon nehéz ilyesmit találni. Az etnonacionalizmus fölmelegítésének társadalmi léptékű sikere, bár sokan dolgoznak rajta, számomra elég valószerűtlennek tűnik. Hogy lesz giccses parádé december elsején az nem vitás, csak abban nem hiszek, hogy mondjuk mikuláskor még tart majd annak patetikus-avittas pátosza, és hogy valódi mozgósító, összetartó erőt, perspektívát adna. Közép és hosszú távon csak modernizációs projekteknek van esélye a kompromisszum kialakítására és mindenekelőtt az államapparátus, az adminisztráció radikális reformja, teljes megújítása lehetne egy következő lépés. Persze ehhez a liberális demokrácia intézményeinek a megtartása és megerősítése, és egy hiteles parlament stb., is szükséges. Viszont azt gondolom, hogy ma az adminisztráció a modernizáció kerékkötője. (Egyébként ennek van usque százéves hagyománya, amikor is a máshonnan áthelyezett, inkompetens, a helyi viszonyokat, politikát, sőt kultúrát hallomásból sem ismerő közhivatalnokokat neveztek ki az új román hivatalokba. Ezen elhibázott lépés máig hatóan meghatározza a közigazgatás elidegenedését, amit a prefektus intézménye erősít és tart fönn). Azt hiszem senki nem vitathatja, akárcsak saját tapasztalata alapján sem, hogy az apparátus meghatározó, legbefolyásosabb része, inkompetens és/vagy korrupt. Ennek föltárási és bizonyítási kísérlete, mely a DNA, és volt főügyésze nevéhez és tevékenységéhez kapcsolódik, bőszítette föl a hatalmasokat, tört ki a háború. Az apparátus saját érdekeinek esik áldozatul a parlamenti munka, és végső soron a kormányprogramok is. Semmiféle párhuzamos állam, vagy netán deep state nincs, és így aztán nem is szabotál senkit, az apparátus teszi, ő téríti el a legjobb politikai szándékot is, saját rövidlátó érdekeinek megfelelően, és őket jutalmazza, helyezi privilegizált pozícióba, a Dragnea-féle hatalom. Az apparátus, a klientúra, Dragnea reakciós terveinek és saját privilégiumainak a támogatója, ezért a modernizációs tervek sikere elsősorban ennek a hatalomnak a leépítésén múlik. Ezt a reakciós “hadsereget”, a helyi kiskirályságok már-már intézményesített rendszerét, vagy hálózatát támogatják, mentegetik és promoválják a Fidesz itteni fiókpártjai, ehhez használják felhatalmazásunkat, és nem látom, hogy kihátrálnának mögüle, sőt. Az “illiberális” megoldásoknak nemcsak támogatói, hanem olykor kezdeményezői is névleges vezetőink, a reakció (a főpárt főideológusának alt-right elkötelezettségéről volt alkalmunk tájékozódni egy fb bejegyzéséből. Jó tudni kik és merre viszik a jobb időket megélt politikai formációt) elkötelezettjei.

Románia lesz az EU soros elnöke a jövő év első felében és úgy tűnik egy hiteltelen és inkompetens (egyszer valaki csak elmagyarázza, hogy a teleormányi iskola-titkárnőt mi minősíti a belügyminiszteri funkcióra, hogy ne ismét a miniszterelnök asszonyt hozzam példának) kormány és egy több részre szakadt ország próbálja majd minden perspektíva, reálisan elérhető közös cél nélkül, az EU-t vezetni. Az a hatalom, kormány és apparátus, mely nem képes Románia ügyeit intézni és előbbre vinni, hogyan vezethetné Európát? A Dragnea bábja, Dăncilă vezette Európa – már a röhejességen túl – a szkeptikusoknak fog kedvezni, föltéve, hogy odaengedik.

Magyari Nándor László

Történelemóra

FüHü

-

2019-06-12

0

Egy remekbe szabott interjú végén, Soros György apropóján, Schmidt Mária az alábbiakat mondja a riporternek: „Tudja, az apját, Soros Tivadart katolikusként regisztrálták 1916-ban, miután hadifogságba esett. Nem tudom, hogy tényleg zsidó-e. Miért térne vissza a zsidó hitre valaki a ’30-as években? Soha nem viselkedett zsidóként, egy rejtély a számomra.”

Ennyit mondott a történészasszonynak vélt pártpropagandista. Egy rejtély a számára.

Akkor hát segítsünk neki megfejteni ezt a rébuszt! Mondjuk el a Terror Háza Múzeum főigazgatójának, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanárának, a Szabadság téri szárnyas ótvar éceszgéberének, a Sorsok Háza projektért – minden ellenkező híreszteléssel szemben, s a változatlanul hatályban lévő kormányrendelettel összhangban – felelős Közép- és Kelet-európai Történelmi és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány elnök asszonyának, hogy kis kezicsókolom, picinyt rosszul tetszik feltenni a kérdést. Ugyanis, tetszik tudni, a 30’-as években tündérlak Magyarhonban nem az volt a módi, hogy valaki fogta magát, aztán visszatért a zsidóságba, vagy nem tért vissza a zsidóságba, azt majd én döntöm el alapon. Viszont az volt a módi, hogy – meglehet, kissé udvariatlanul – meg sem kérdezték a jelölteket, hanem, tetszik tudni, megmondták nekik, kedves elnök asszony, hogy kikeresztelkedés ide, oltáriszentség oda, mik is ők valójában, mert azt majd mi döntjük el

(„Wer bei mir Jude ist, bestimme ich!” – „Az, hogy ki a zsidó, én mondom meg!”).

És ha elnök asszonynak elkerülte volna a gondos, a múltat objektíven pásztázó történészi figyelmét, halkan jelezném, hogy remek Reiseführerek, iránymutatók és tájékozódási felületek álltak a hőn szeretett hatóság rendelkezésére, amelyekkel magabiztosan és minden felesleges és kukacoskodó vitát elkerülve hozhatták meg bölcs döntéseiket: ott voltak például a nürnbergi törvények néven rendkívül népszerűvé vált jogszabályok, így például az Állampolgársági törvény (1935. szeptember 15.), amely Soros Tivadar bácsi dilemmájára biztos kezű eligazítást nyújtott, amennyiben legalább 3 zsidó nagyszülővel rendelkezett (teljesen zsidó), vagy 1 zsidó szülővel vagy 2 zsidó nagyszülővel (elsőfokú keverék), vagy 1 zsidó nagyszülővel (másodfokú keverék). Aztán szépen sorjában jöttek a magyarországi zsidótörvények is, amelyek közül már az első volt szíves deklarálni, hogy az 1919. augusztus 1. után kikeresztelkedetteket is zsidónak nevezte meg, aztán a második (1 szülő vagy legalább két nagyszülő zsidó, a három generáció óta megkeresztelkedetteket nem érintette a törvény), majd huss, egyszeriben kisurrant a harmadik zsidótörvény is, a törvényalkotó vigyázó szemét immár a nürnbergi törvényekre vetve, szigorúan a náci terminológia szerint (két nagyszülő esetében már zsidó).

Hát így volt ez, kérem szépen. Így volt ez Soros Tivadar bácsival, meg a kis Soros Gyurival is, aki bizonyára csak a gyerekek megszokott bújócskáját játszotta, amikor rejtőzködnie kellett.
Ha pedig önmagát a korszak nagy szakértőjének tekintő hölgy mindezt nem tudja, akkor számomra ennek oka az igazán nagy rejtély. S akkor most megsúgom neki: nemcsak a Soros-családdal, hanem még nagyon-nagyon sokakkal volt ez így akkoriban.

Gábor György

Halottak háborúja

FüHü

-

2019-06-09

0

Úgy tűnik, Úzvölgyében egy katonatemetőnyi területen sem az első, sem a második világégés nem ért még véget. Látszólag halottak háborúja ez, egyesek valóban ott nyugszanak, mások nem, de végső soron áldozatok voltak mindannyian.

Viszont a napokban e földalatti háborúskodás immár földfeletti etnikai összecsapással is fenyegetett. Helyeslőleg hallgattam azokat az RMDSZ-es kollégákat, helyi vagy megyei magyar vezetőket, akik mérsékletre intettek mindenkit, és nem válaszoltak a provokációra. Értettem azt is, miért hangzott el többször, nemcsak magyar, hanem román újságírók vagy politikusok szájából, hogy ami Úzvölgyében zajlik, nem hasonlítható a huszonkilenc évvel ezelőtt Marosvásárhelyen történtekhez. Ilyenkor nem tanácsos fölösleges pánikot kelteni, és nem hasznos az egykori sebek felszakítása sem, hiszen tagadhatatlan, hogy máig nem derült fény 1990 fekete márciusának igazi bűnöseire, miközben a román igazságszolgáltatás újabban buzgón foglalkozik az 1989. decemberi forradalom – népfelkelés, államcsíny? – homályos vagy félhomályos részleteinek tisztázásával, sőt, a marosvásárhelyi márciuson átlépve a bukaresti június 13–15-öt is teszi-veszi az ügyészség.

Nem nehéz kitalálni,

hogy miért maradt ki ebből a román–román játszmából Marosvásárhely, és miért nem vizsgálták ki máig sem, hogy kik voltak az akkori események értelmi szerzői. Hát éppen azért, mert ez egy másik játszma volt: az így vagy úgy ma is folytatódó román–magyar konfliktus egyik tragikus pillanata. Ennek ellenére tényleg nem kell ezt Úzvölgye kapcsán felemlegetni. Vagy mégis? Más idők, más helyzet, mondhatná valaki. Nos, az idők csak akkor másak, ha mi is másak vagyunk. Románok is, magyarok is. Megváltoztunk-e huszonkilenc év alatt? Abból, amit látok, ez egyáltalán nem biztos. De ismétlem, egyetértek azzal, hogy a múlt felhánytorgatása könnyen a román–magyar viszony elmérgesedéséhez vezethet, aminek vannak is már jelei, például a román külügyminisztérium inkább konfliktuskereső, mintsem konfliktuskezelő nyilatkozatai. Mintha a külügyminiszter nem is ugyanaz a személy volna, aki ezelőtt huszonvalahány évvel sokszorosan nagyobb diplomáciai érzékről tett bizonyságot, ugyancsak román–magyar ügyekben.

Nem keresem hát az analógiákat a múlttal, de egy-két tanulságot talán nem árt megfogalmazni.

Beszéljünk például arról, hogy annak idején Marosvásárhelyen is felhasználta valaki – vagy valakik – az ortodox egyházat a görgényvölgyi románok mozgósítására. Most sem árt megkérdezni, hogy közvetlenül a pápalátogatás érzelgős, lelkendező levezénylése után, a háromnapos ökumené rózsaszínű felhőjéből kibontakozva, vajon miért vállalkozott ez az egyház – illetve bármelyik képviselője – ilyen megjósolhatóan konfliktussal fenyegető temetőavatásra.

Netán emlékezzünk arra, hogy csak akkor normalizálódott a helyzet Marosvásárhelyen, amikor a – még egyébként nagyon gyenge – központi hatalom hajlandó volt közbelépni.

Esetleg idézzük fel a kolozsvári Mátyás-szobor történetét, amikor a piros-sárga-kék pados polgármester magyarfaló lendületét csak úgy tudtuk megakasztani, hogy az állam elnökét és kormányát meggyőztük, nem érdeke senkinek az újabb etnikai feszültség.

Vagy gondoljunk vissza a marosvásárhelyi Bolyai középiskola miatti robbanásveszélyes helyzetre a kétezres években, és hogy egyik pillanatról a másikra abbamaradt minden tüntetés és ellentüntetés, ahogy a miniszterelnökkel sikerült megállapodni a mindkét fél által elfogadható megoldásban.

Aztán jöjjünk közelebb az időben, és utaljunk egy másik iskolaügyre, a szintén marosvásárhelyi római katolikus líceum helyzetének rendezésére, ugyancsak kormánydöntéssel.

Majd példálózzunk ismét egy történelmi szimbólummal, az aradi Szabadság-szoborral? Addig tartottak a tiltakozások, addig protestáltak a Nagy-Románia Párt hívei, amíg a kormány meg nem egyezett velünk, és egy kormányhatározattal visszaállíthattuk a szoborcsoportot.

Nem folytatom.

Abban az országban, ahol él majdnem másfél millió magyar, ne lehetne hatóságilag megvédeni egy magyar (és mellesleg: német) katonatemetőt, miközben – nagyon helyesen – háborítatlanul ott vannak országszerte mindenütt a szovjet hősök temetői? Nem analógia ez sem? Dehogynem! Ugyanis attól függetlenül, hogy ki melyik oldalon állt életében: a temető az temető.

Nem hiszek abban, hogy államfő, miniszterelnök, belügyminisztérium, hadügyminisztérium, titkosszolgálat, mindenki tehetetlen. Azt sem hiszem, hogy a bukaresti kormánypalota előtti erőszakos jelenetek csak úgy spontánul ismétlődtek meg Úzvölgyében, az Isten háta mögött. Ráadásul talán még egyik-másik szereplő is ugyanaz volt, mint a Victoriei téren. Klaus Johannis miért hallgat? Viorica Dăncilă miért hallgat? A pártelnökök miért hallgatnak? A hallgatás beleegyezés. De mibe? Abba, hogy egy adott pillanatban legionárius szertartásokra is emlékeztetett az úzvölgyi ünnepség?

Nem mindegy, mit tesznek ezután a csíkszentmártoniak vagy dormánfalviak, mint ahogy fontos a magyar kormány fellépése, az RMDSZ bukaresti közbenjárása, Hargita és Bákó megye különböző intézményeinek a reakciója is. Ám én most az államfőt is szeretném hallani. És a miniszterelnököt is. Vétkesek közt cinkos, aki néma. Mellesleg a külügyminiszterre már nem vagyok kíváncsi. Hátha mégis megmarad jó emlékezetemben olyannak, amilyen volt hajdanában. Bár nem nagyon hiszem.

Megoldás mindig van, ha azok, akiknek a hatalmat a kezébe adták a választók – bőven kapott az államfő is magyar szavazatokat –, hajlandók véleményt mondani és a véleményüknek érvényt szerezni. Erre valók a vezetők. Erre való az állam. A román állam is.

Markó Béla/transindex.ro

Derű és lelkesedés

FüHü

-

2019-02-13

0

Nem tudom, hogy mindazok, akik felhőtlen derűvel kacarásztak és lelkesen vastapsikoltak tegnap Orbánnak, azokból az ösztönös seggnyalás ősi forrása buzogott-e elő, avagy tényleg képtelenek voltak utánagondolni annak, amit a fülükbe duruzsolt a vezér?

Én nem értek a szociálpolitikához, de a hét pont egy józan kívülálló számára is alaphangon sok súlyos kérdést vet fel. Fertelmes demagógia, amelynek ígéretcunamijával legfeljebb a felső középosztály, az eddig is támogatott gazdagok járnának csak jól, habár középtávon már ők sem, vesd össze hitelspirál; a hiteleket törleszteni kell, amihez fedezet szükséges; nem elég megvenni egy autót kedvezményes áron, utána azt fenn is kell tartani stb.; az adócsalóknak tejjel-mézzel folyó kánaáni állapotokat teremt; vajon egy újabb Ratkó-korosztály megkérdőjelezhetetlenül és egyértelműen hatalmas előny-e a nemzetnek, a hazának (most nem a szülőkről beszélek, hiszen a program állami), avagy ezzel esetleg újabb terhek keletkeznének – lásd Ratkó-korosztállyal kapcsolatos valamennyi vizsgálódást; ha az elkövetkezendőkben hirtelen sok gyerek születne, ám az oktatási és az egészségügyi helyzet, az oktatásba, tudományba, művészetbe, az élet szinte valamennyi területébe történő diktatórikus beletenyerelés nem okozhatja-e majd azt, hogy az államnak igen „drága” gyerekek az első adandó alkalommal éppen úgy kezdenek majd elszivárogni és menekülni az országból, ahogy teszik ezt most is a legjobbak, s a „gyermekbefektetés” eredménye csőd lesz; vizsgálta-e bárki is a családvédelmi programnak a nyugdíjrendszerre való kihatását stb., stb.

Szóval, ha Botka egykor a „fizessenek a gazdagok” programjával állt elő, most Orbán a „fizessünk a gazdagoknak” programjával.

Aztán milyen duma volt az, hogy a pénzeket pótlandó, amit a multik innen kivisznek, a magyar nagyvállalkozók fektessenek be külföldön, és ők meg hozzák haza a kikerült tőkét? Egyrészt a multik rohadt nagy összegekért beruháztak itt, teremtettek munkahelyeket, a legkorszerűbb technológiákkal ismertették meg a magyar munkavállalókat, aztán leadózták azt, amit az Orbán-kormány rájuk szabott, majd az osztalékot kivitték. Mi ebben a csúnyaság, miért kell most őket ezért ellenszenvessé tenni? És az, hogy a magyar nagyvállalkozók külföldön befektetnek, hogy „visszahozzák” azt a korpát, amit a multik kivittek, egyrészt hazugság, mert a két összeg köszönőviszonyban sincs egymással, másrészt az a gyanúm, hogy azzal, hogy a magyar tőkét „nemzetköziesítik”,

valójában saját összelopott pénzüket próbálják imígyen megvédeni és hozzáférhetetlenné tenni egy esetleges hatalomváltást követően.

Nem beszélek most OV jövőképéről, ahol továbbra is meghatározó szerepe van az olajos kezű munkásnak, nem beszélek az oktatásról elhangzott ostobaságokról, mindössze azt jegyezném meg, hogy a cigányozással, spekulánsozással, háttérhatalommal és a tiszta, vagyis nem kevert nép fogalmának emlegetésével Orbán a Jobbik pozíciójába helyezte magát, s ugyanazt a retorikát alkalmazza. Vicces ez annak tükrében, hogy közben a vezér a kommunisták és a nácik együttműködésével riogatja a magyar választót, a vörös- és barnainges összefonódással, miközben maga büszkén feszít a barna ingében.
Orbán refrénszerű mondása, de nevezhetjük ráolvasásnak is, így hangzott: „Győzni fogunk, újra és újra győzni fogunk!”
A Szovjetunió Kommunista Pártjának 1934-ben összehívott XVII. kongresszusát a „győztesek kongresszusának” nevezték el. Utána következett a sztálini diktatúra igazi terrorja és leszámolása.
Hát csak mondom.

Gábor György

Blogles

2017. december 12. Az elmúlt hetekben MSZP-közeli vállalkozók kerestek meg azzal, hogy vállaljam el a miniszterelnök-jelöltséget. Némi gondolkodás után az alábbi feltételeket határoztam meg:

Dán Róbert és Szilágyi János György már nincs közöttünk.

Szabó Miklós már nincs közöttünk.

Ma már Vidrányi Kati, Bence Gyuri és Vekerdi László nincs közöttünk.

Szűcs Jenő és Hanák Péter sincs már közöttünk.

Ennyit mondott a történészasszonynak vélt pártpropagandista. Egy rejtély a számára.

(„Wer bei mir Jude ist, bestimme ich!” – „Az, hogy ki a zsidó, én mondom meg!”).

Nem nehéz kitalálni,

Nem keresem hát az analógiákat a múlttal, de egy-két tanulságot talán nem árt megfogalmazni.

Nem folytatom.

Nem tudom, hogy mindazok, akik felhőtlen derűvel kacarásztak és lelkesen vastapsikoltak tegnap Orbánnak, azokból az ösztönös seggnyalás ősi forrása buzogott-e elő, avagy tényleg képtelenek voltak utánagondolni annak, amit a fülükbe duruzsolt a vezér?

FRISS HÍREK

NÉPSZERŰ HÍREK

LEGOLVASOTTABB HÍREK

SZERKESZTŐ VÁLASZTÁSA

2017. december 12.
Az elmúlt hetekben MSZP-közeli vállalkozók kerestek meg azzal, hogy vállaljam el a miniszterelnök-jelöltséget. Némi gondolkodás után az alábbi feltételeket határoztam meg: