A magyar tehetség tévképzete

0
612
lehetne magyar gyár környéke is
illusztráció

A középkorúak még emlékezhetnek rá, hogy nézett ki egy magyar gyár környezete – ha a belsejét nem is látták – közvetlenül a rendszerváltás után. Úgy.

Amikor bejöttek a multik és elkezdték rendbe rakni a környezetüket a körforgalmaktól a pázsitokon át gyárkerítésekig (nem beszélve most a zöld mezősökről, mert azok eleve olyan különbséget hoztak, mint ami egy átlagos Interspar és egy átlagos Coop üzlet között ma is fennáll), a kontrasztot nem kellett magyarázni. “A tőke” civilizálni kezdett. A magyar ipart, kereskedelmet és a szolgáltató szektor egy részét így húzta fel már idáig is a túlnyomórészt nyugati tőke, miközben a nemzeti érzelem sérelmi üzemmódban kiabálja egyfelől, hogy ez jár nekünk, és hogy “többet visznek” el.

Hát nem. Se nem jár, se nem visznek el “többet”. A morbus hungaricus, a magyar hazudozás régi betegsége, ami átfogja a hozzáállásunkat a sikereinkhez és a (sokkal jellemzőbb) sikertelenségünkhöz, tart a múltunk megítélésétől a jövőnk elképzeléséig, természetesen képtelen reálisan szembenézni azzal, mit köszönhetünk – mit köszönhettünk mindig is – a nyugati mintáknak. Az a minimum, hogy a nacionalista agy szerint a sok száz éves nyugati civilizációs folyamat, amelynek mi sok száz éve a félperifériáján mozgunk – és nem ők, kb. a Lajtán túliak a mienkén – két-három egységugrással (amelyek fele részt Orbán, negyed-negyedrészt Matolcsy és Palkovics kozmikus jelentőségének köszönhetők) behozhatók. Sajnos nem. Nagyon nem.

Ahogy – ha már egy gyárnál maradunk – a gépek és a munkafolyamatok a legjobb esetben nagyobb részt másolhatók és/vagy megvehetők, a gyárat irányító, adott esetben sok tíz vagy éppenséggel száz éve fejlődő vállalati kultúra és rendszer, amelyek az előbbieket üzemeltetik, nem. Ugyanígy egy több száz éve a polgári fejlődés keretében mozgó társadalom és kultúra – amely folyamatosan optimalizálta az emberek egymás közötti kapcsolatait, beszédmódját, viselkedését, értékrendjét, képességeit – szintén nem másolható.

Ahol Magyarország ma tart a felzárkózásban, az jórészt a nyugati kultúra 1990 óta folyamatosan erősödő hatásának tudható be

Ennek bizonyítékaival Dunát lehet rekeszteni attól kezdve, hogy az exportképes cégeink, nem beszélve az export volumenéről, túlnyomórészt nyugati eredetűek és irányultságúak és az arány nem csökken, odáig hogy a csokoládénk svájci és belga, az utazási célpontjaink 90%-a nyugati(as), a gyerekeink Angliába és Ausztriába mennek egyetemre. Pont. A valóságot mindig a gyakorlat mutatja, nem a politikai hazudozás. Magyarország egyik tragédiája az, hogy megtűri a kettőt egymás mellett.

A magyar tehetség kollektivista képzete a magyar önhazugság alfája és ómegája

Nem, a magyar nem tehetséges nép.  Van egy csomó tehetséges ember, aki magyarnak született és adott esetben máig annak vallja magát (de már nem biztos, hogy itt is boldogul), megkockáztatom – persze nincs ilyen statisztika -, hogy több magyar tehetség jut a világban ezer emberre, mint bolgár vagy tadzsik, de amiről én beszélek, az más: az a kollektív képesség arra, hogy Magyarországon jól éljünk a szó nagyon tág értelmében. Ez az organikus, közösségi tapasztalatokból eredő, döntően a kollaboráció képessége által meghatározott, a gyerekkori kondicionálásától az oktatási rendszeren át a versenyképes munkahelyeken és funkcionális családokban fejlődő, viszonylag stresszmentes életet biztosító tehetség éppenséggel hiányzik az országból. Ennek pótlásában – ami a reálisan legalkalmasabb terepe a boldogságnak – segítene a nyugati minták produktív injektálása abba, ami eredendően magyar (vagy még pontosabban annak tekintjük, hiszen az eredendőség maga is elég problematikus).

A nyugati életmód fölénye nem az egyéni tehetségek nagyobb koncentrációjából fakad – noha ez is igaz, hiszen a tehetségek nagy része még mindig oda özönlik a világból -, hanem a tágabb együttműködési képesség optimálisan fejlődő intézményrendszeréből, amelyben persze törvényszerűen vannak megingások, de aki azt hiszi, hogy van ennél jobb minta a világban, az nagyon nem érti, valójában mi ez.

De nem, mi kézzel-lábbal tiltakozunk a boldogság ellen. Ehelyett öntudatosan adózunk tolvaj urainknak és romboljuk a kibontakozás – a történelmünkben oly ritkán adódó – útját.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .