Blogles

Ausztria és Magyarország – gyermeteg viták

„Az osztrák és a magyar magatartásban sok rokon vonás van, de mégsem azonos súlyúak. Egyrészt azért, mert az osztrákok meg tudják védeni saját pozícióikat, s ezzel valóban elérik céljaikat, miközben a magyar fellépés képtelen lesz elérni saját céljait. Mi több, komolyan ront majd az amúgy sem problémamentes osztrák-magyar kapcsolatokon.” – Ara Kovács Attila Diplomáciai jegyzete

Január 1-ével életbe lépett Ausztriában az a törvény, mely megvonja az osztrák szintű gyermektámogatást azoktól a külföldi munkavállalóktól, akik nem Ausztriában nevelik a gyerekeiket. Nem teljes elvonásról van szó, a családi pótlék ezután is jár, de mondjuk egy olyan magyar munkavállaló esetében, akinek gyermekei Magyarországon élnek, neki a magyar szintű támogatást fizetik ki. Bécs szerint legalább egymilliárd euróról van szó, amit a jövőben nem kívánnak átvállalni.

A magyar kormány jegyzékben tiltakozott az osztrák külügyminisztériumnál, s egyértelműsítette: a szerinte diszkriminatív lépés miatt Marianne Thyssen szociális ügyekben illetékes uniós biztoshoz fordul, s ha ennek sem lesz foganatja, akkor megtámadja a családi pótlék indexálását az Európai Bíróságon.

Kérdés azonban, hogy vajon milyen sikerrel…? Ugyanis, míg Budapest bűnös diszkriminációról beszél, az osztrák eljárás egyáltalán nem nevezhető diszkriminatívnak, hisz az tulajdonképpen nem csak a külföldi munkavállalókra, de osztrákokra is épp úgy vonatkozik, ha az ő gyermekei sem élnek Ausztriában.

Igaz, az érintett osztrákok száma minden bizonnyal elenyésző, ugyanakkor nagyon nagyszámú külföldit – főként kelet-európait – érint majd, az intézkedés, hisz sajnos bevett gyakorlattá vált, hogy a magyarok, csehek, szlovákok stb. többsége eddig sem vitte magával gyermekeit, de felvették értük az osztrák támogatást. Ez általános gyakorlatnak számít – érvelnek az osztrákok, s tudvalevő, hogy igazuk van.

Ennél fogva a Bécshez intézett tiltakozás és a fenyegetőzések aligha elégségesek, hogy Budapest kierőszakolja a törvény megváltoztatását. Akkor pedig mi az értelme az egésznek?

A lényeg épp ebben a körülményben rejlik. Nem tagadható, hogy a jobboldali osztrák kormány – melynek egyébként tagja a szélsőjobboldali Szabadságpárt (FPÖ) is – lázasan keresi azokat a témákat, amelyek – legyenek azok akár jogosak is, mint jelen esetben – kifejezetten a külföldiek ellen irányulnak, s demonstrálják azt, hogy Bécs mindent megtesz saját állampolgárainak, illetve az osztrák érdekeknek „védelmében”. Persze, nem feltételezhető, hogy Budapesten ne tudnák: tiltakozásuknak nem lesz foganatja, mert egyszerűen nincs igazuk. Az osztrákok ugyanis nem diszkriminálnak, hanem bezárnak egy olyan kiskaput, amit a kelet-európaiak előszeretettel használtak ki némi többletpénz reményében. Viszont a kakaskodással a magyar munkavállalók jogainak védelmét imitálják, s ezzel igyekeznek kielégíteni a populista elvárásokat.

Az osztrák és a magyar magatartásban sok rokon vonás van, de mégsem azonos súlyúak. Egyrészt azért, mert az osztrákok meg tudják védeni saját pozícióikat, s ezzel valóban elérik céljaikat, miközben a magyar fellépés képtelen lesz elérni saját céljait. Mi több, komolyan ront majd az amúgy sem problémamentes osztrák-magyar kapcsolatokon.

A jelenség sok tekintetben beszédes, sőt bizonyos értelemben számos egyéb tanulsággal is bír, hisz ennél plasztikusabban semmi sem képes kifejezni az európai radikális jobboldal, továbbá az Európa-szkeptikusok kontinentális összefogásának képtelenségét. Az elmúlt két évszázad során számos, rövidebb-hosszabb életet megélt internacionálét láthattunk már. Egyet azonban soha: a jobboldali pártokét. Nacionalizmusuk és az oly jellemző belső indulataikat tüzelő populizmusuk képtelenné teszi őket az összefogásra. A 20. században csak háborúkat tudtak kirobbantani, békét és megegyezést teremteni soha.

Frissítve! – Szorul a hurok Trump körül

„Most feltárva az igazságot, Cohen a vádat teljes egészében ráterhelte az elnökre. Nehéz e pillanatban megmondani, hogy az eskü alatt tett hamis vallomás Amerikában különösen súlyos vádja-e a fenyegetőbb elem a fejleményekben, vagy pedig az, hogy Trump igyekezett a maga oldalán bevonni az oroszokat egy olyan elsőrendű fontosságú belpolitikai ügybe, mint a kampány.”

Rohamosan közeledik február 7-e, ami akár gyökeres változást is hozhat az amerikai elnök életében. Ezen a napon jelenik meg ugyanis a Kongresszus Házfelügyeleti és Reform Bizottsága előtt Michael Cohen, Trump korábbi ügyvédje és bizalmasa, s válaszolni fog a honatyák kérdéseire. Hogy állításainak milyen hatása lehet az eseményekre, abból ízelítőt kaphattunk az elmúlt napokban, amikor is fontos – az elnökre terhelő – információk láttak napvilágot.

Mindezt akár fordulatnak is tekinthetjük, ugyanis a Robert Mueller különleges ügyész által folytatott nyomozásról az elmúlt egy évben semmi sem szivárgott ki. Mueller nagyon vigyázott arra, hogy se az elnök, se pedig a szélesebb politikai szféra – beleértve a demokratát és a republikánust is – ne befolyásolhassa a nyomozást, és tudatában volt annak, hogy ezt csak úgy érheti el, ha a teljes feltárás során végéig minden titokban marad.

A háttérben Michael Cohen

Cohen, az elnökhöz képest persze egy mellékszál, ám most mégis ő került e kétes értékű rivalda fényébe, ugyanis olyan megalapozott vádakat szegezett neki az FBI – illegális kampány-finanszírozás 2016-ban –, melyek alapján akár évtizedekre is rács mögé kerülhetett volna. Ezzel szembesülve vádalkut kötött a hatóságokkal, s két olyan nyomozó előtt, akik az orosz szálakat vizsgálják Mueller ügyész csapatában, eskü alatt vallotta, hogy:

Trump utasította: hazudja azt a kongresszusi bizottság előtt, hogy a Moszkvában megépítendő Trump-toronyház megmaradt a tervezőasztalom, annak megvalósítását 2016 januárjában elvetették.

Illetve hallgassa el a bizottság előtt, hogy a kampány időszakában, 2016 júniusában Trump Moszkvába akart utazni, s ott találkozni Vlagyimir Putyinnal, illetve egyéb tárgyalásokat folytatni a projektről.

Ezt Cohen a korábbi, kongresszusi meghallgatásokkor megtette, ám most feltárva az igazságot, a vádat teljes egészében ráterhelte az elnökre. Nehéz e pillanatban megmondani, hogy az eskü alatt tett hamis vallomás Amerikában különösen súlyos vádja-e a fenyegetőbb elem a fejleményekben, vagy pedig az, hogy Trump igyekezett a maga oldalán bevonni az oroszokat egy olyan elsőrendű fontosságú belpolitikai ügybe, mint a kampány.

De nyilvánvalóan mindez csak a jéghegy csúcsa. Kiderült az is, hogy a projektek egyáltalán nem álltak le, csak azok menedzselését átvette Trump két gyermeke, Ivanka és Donald Trump Jr., akik minden részletet megbeszéltek apjukkal, aki – Cohen szerint – teljes mértékben kezében tartotta továbbra is az irányítást. Szűk körben Trump nem is csinált titkot belőle: azért hajt mindenkit a toronyház megépítése érdekében, mert egyáltalán nem biztos abban, hogy nyerni fog az elnökválasztáson, s akkor visszavonulhat az üzleti világba, legalább 300 millió dollárt keresve a moszkvai üzleten.

A vallomásból az is egyértelműen kiderült, hogy az egész Trump-família lázasan kutatta a kapcsolatokat az orosz vezetőkkel. Ivanka és Cohen között feszültséget is okozott, amiért egy „orosz atlétának” a felajánlkozását, hogy közvetít a Kremlhez, Cohen elutasította. Más kérdés, hogy Cohen és egy másik ügyvéd-kollégája, Felix Sater, több tárgyalást folytatott Oroszországban bankárokkal, ingatlan-befektetőkkel, sőt a Kremlhez köthető személyekkel is a Trump tervezte beruházásokról. E tárgyalások valódi – így Trumpra nézve legveszélyesebb – céljai, s az esetlegesen kötött megállapodások minden bizonnyal ott vannak már a Mueller által összeállított dossziékban.

Az, hogy a demokraták a feltárást követően azonnal sürgetni kezdték az impeachmentet, az természetes. Hogy mennyire taktikus, hogy ők álljanak a Trumppal szembeni fellépés élére, az persze vitatható. De tény: Trump elmozdításának kontúrjai egyre élesebbek, s talán már ennyi is bőven elég lesz ahhoz, hogy 2020-as újraindítását a republikánus párt kétszer is meggondolja.

Ara-Kovács Attila

Frissítés: a Mueller-bizottság vitatja azt a sajtóhírt Trump utasításáról

Robert Mueller vitatja azt a sajtóhírt, miszerint Donald Trump amerikai elnök arra utasította volna volt személyi ügyvédjét, Michael Cohent, hogy hazudjon egy 2017-ben tartott kongresszusi meghallgatásán – közölte a Mueller vezette különleges vizsgálóbizottság szóvivője, Peter Carr péntek este.

A BuzzFeed News riportja „pontatlan” – fogalmazott a szóvivő. Carr leszögezte azt is, hogy a portál pontatlanul és eltúlozva adta vissza mindazt, amit a különleges vizsgálóbizottság megtudott Trump vállalatának munkatársaitól, elektronikus levelekből és más dokumentumokból.

A BuzzFeed főszerkesztője, Ben Smith közleményben állt ki a riport mellett, egyben sürgette a Mueller-bizottságot, hogy járjon utána az igazságnak.

MTI

Hazudni rendületlenül

Talán mégsem olyannyira kifizetődő a sorosozás s talán mégiscsak túl költséges Horthy-örökösnek lenni.

Még, hogy Magyarország nem a következmények országa. Dehogynem, s még csak ezután lesz igazán azzá.

Talán nem volt véletlen, hogy épp akkor, amikor Orbán Viktor ismételten hatalomra került, ráadásul kétharmaddal – ez a gyászos 2010-es évben történt –, Magyarországról elszármazott, zömében amerikai, kanadai és ausztrál, valamint izraeli, s néhány magyarországi személy csoportos pert indított Magyarország és a MÁV ellen, rokonaik és a személyesen ellenük elkövetett bűnökért az 1941-1945-ös periódusban. Mint tudjuk több, mint félmillió magyar zsidó vesztette ekkor életét különböző haláltáborokban, elsősorban Auschwitzban. Nem feltétlenül lehetett véletlen az időzítés, hisz az egy ideje már a Jobbikot is szélsőjobbról előző Fidesz érzékelhetően a Horthy-kurzus egyedüli örökösének nyilvánította magát.

Mára az a feltételezés, hogy a per és a magyar kormány szélsőjobbra tolódása között van valamilyen összefüggés, bizonyossággá vált. Míg a csoport perigényét korábban egy chicagói bíróság elutasította, arra hivatkozva, hogy az 1947-ben megkötött párizsi békeszerződés kizárja egy efféle követelést a magyar állammal szemben, addig ezt a döntést most az amerikai Fellebbviteli Bíróság – a Legfelsőbb Bíróság mellett a másik legfőbb jogi fórum – megsemmisítette. Amint a kereset végigfut és végleges döntés születik, a magyar kormánynak és a MÁV-nak súlyos tízmilliárdokat kell majd fizetnie, természetesen dollárban, nem csak a gyilkosságok és kínzások, de az elkobzott vagyonok miatt is.

Marc Zell, a felperesek ügyvédje – nem mellesleg az Izrael határain kívül élő republikánus zsidók szervezetének vezetője – a The Times of Israel-nek úgy nyilatkozott:

„Bármire jutunk is, olyan kárpótlási összegnek kell lennie, amelyet megérez a magyar kormány és a magyar nép, nem lehet pusztán jelképes összeg. A cél nem Magyarország, vagy a MÁV csődbe juttatása, hanem az, hogy anyagi úton tudatosítsuk a kormányban és a népben, hogy mi történt, és így igazságot szolgáltassunk.”

Mint ismeretes, Orbán Viktort gyengéd politikai szálak fűzik Izrael jelenlegi miniszterelnökéhez, Benjamin Netanjahuhoz. Ez a dolog gyakran ellenérvként kerül elő, valahányszor a Fidesz és a magyar kormány antiszemitizmusára terelődik a szó. Ez sem újdonság a történelemben, akárcsak a most folyó kárpótlási per. Az 1960-as évektől a nyolcvanas évekig Romániában rendre visszatérő antiszemita kampányok zajlottak, akárcsak Lengyelországban. Ez utóbbit – az 1967-es úgynevezett Hatnapos Háborút követő elsöprő izraeli győzelem után – gyakorlatilag elhagyták az addig ott élő zsidók. A többi Varsói Paktum-beli államhoz hasonlóan a lengyelek is megszakították a diplomáciai kapcsolataikat a zsidó állammal, s az elmérgesedett viszony a kommunista rezsim összeomlásáig megmaradt. Az 1967 és 1989 közötti több, mint két évtized során a mostani magyarhoz hasonló perek egész sora jelezte: a lengyel-zsidó kapcsolatok a holokauszt idején közel sem voltak olyan szolidárisak, ahogy azt Varsó szerette volna a világgal elhitetni, s minden bűnt kizárólag a nácik nyakába varrni. Azóta a témát már maguk a németek is nyíltan feszegetik.

Romániában az antiszemita kampányok nem voltak ilyen „hatékonyak”, hisz ott a zsidók egy részének magyar identitása bonyolította a helyzetet, így a tömeges kivándorlás hosszabb folyamatnak bizonyult, s csak a nyolcvanas évek legelején zárult le. Ugyanakkor – a szovjet szatellita-államok közül – egyedül Románia nem szakította meg a diplomáciai kapcsolatokat Izraellel, ennélfogva annak kormánya sokáig prioritásként kezelte a román kapcsolatokat – ahogyan mostanság Netanjahu a magyart –, s igyekezett visszafogni sok kritikát, melyek a Ceauşescu nevével fémjelzett kurzust okkal illették. Mert hát a többi szegény kelet-európai nemzethez hasonlóan, a romának sem mertek a jövőbe nézni, amikor lehetőségeiket latolgatták, hanem igyekeztek ismételgetni a múltat, bármilyen volt is az.

Ceauşescu a háború előtti rendszer mindennemű kritikáját elnémította, s a nemzeti együvé-tartozás szellemében saját kurzusát annak mintájára alakította ki. A hetvenes években ez nem is zavarta a román-izraeli kapcsolatokat, de ez már a nyolcvanas évekre egyáltalán nem állt, igaz, addigra valamennyi olyan zsidó elhagyhatta Romániát, aki el akart menekülni onnan. Mind a lengyel, mind a román példa azt mutatja ugyanakkor, hogy ekkorra már nem csak a zsidók menekültek, hanem azok is, akik számára homogén nemzetállamot álmondott a rezsim. Elsősorban az értelmiség, mert mindkét állam számára nem csak a zsidók lettek nagyon zavaró tényezők, hanem a nem zsidó identitású értelmiségiek is.

És van még egy párhuzam: nem csak Lengyelországnak kellett megtapasztalnia a saját „jogon” elkövetett antiszemita bűnök következményeit, hanem egy idő után Romániának is. Ha igyekeztek is kiirtani az atrocitások mindennemű emlékét, ha emlékművek sorát emelték is annak, hogy a nácik és csakis a nácik – Romániában értsd: a magyarok – okolhatók a holokausztért, a nemzetközi könyvpiacokon nem látott mennyiségben jelentek meg jól dokumentált bizonyítékai a lengyel és román tetteknek és tettestársi cinkosságnak. És bizony felmerült a kárpótlás igénye is.

Ha másért nem, azért – ahogy Marc Zell mondja – „…hogy anyagi úton tudatosítsuk a kormányban és a népben, hogy mi történt, és így igazságot szolgáltassunk.”

Talán mégsem olyannyira kifizetődő a sorosozás s talán mégiscsak túl költséges Horthy-örökösnek lenni.

Ara-Kovács Attila diplomáciai jegyzete

Az Aachenben újragondolt Európa

„A dokumentum szemmel láthatóan meghaladja az eddig keletkezett uniós szerződéseket, s ez nem csak abból a szempontból előnyös, hogy végre a tényleges integráció kap elsőbbséget, hanem az is, hogy az új feltételrendszerben már nem érvényesek azok a szabályok és vállalások, amelyeket az unió hajnalán túl jóhiszeműen, a kelet-európai politikai kultúráról is a legjobbat feltételezve szövegeztek meg az akkori politikusok és szakértők.”

A német és a francia rövid- és hosszú távú érdekek még sohasem voltak ennyire közel egymáshoz, mint most. Pedig Angela Merkel és Emmanuel Macron kapcsolata nem kivételes a második világháború utáni időszakban, legalább ennyire közel állt egymáshoz a konzervatív Helmut Kohl és a szocialista François Mitterrand. Mi változott, milyen új elemek tették lehetővé azt, hogy a világ egyik legerősebb hadseregével rendelkező Francia Köztársaság elnöke, valamint a világ egyik legerőteljesebb gazdaságával rendelkező Német Szövetségi Köztársaság kancellárja úgy érezze: itt az ideje annak, hogy újra alapozzák az Európai Uniót. Mert az a koncepció, mely körvonalazódni látszik legalább olyan újszerű és radikális, mint egykoron az unió megalapítása volt.

Január 22-én, Nagy Károly városában, Aachenben aláírnak egy kétoldalú dokumentumot, mely jelzi az idők változását. Kétségkívül van egy átmeneti, rövidtávú célja és üzenete is a jövendő dokumentumnak. Mindkét politikus egy politikai krízis középpontjában áll, és sokan igyekeznek úgy beállítani a válságos helyzetet, hogy azok okozójuk ő maguk. Persze valójában ez nincs így. Macron beindította a megígért reformokat, melyek közvetlenül érintik a francia gazdasági és szociális élet legtöbb területét. Az az átalakítás, melybe belekezdett, felér azzal a gazdasági és szociális forradalommal, melyet Margaret Thatcher indított el 1984-ben, s amely több ezer bányászt és munkást kényszerített arra, hogy új szakmát tanuljon vagy lakhelyet változtatva olyan vállalatoknál helyezkedjen el, amelyek nem vagy kevésbé veszteségesek, mint a bezárt bányák és s egyéb idejétmúlt vállalkozások. Thatcher egy közel totális modernizációt hajtott végre, s ez megújította és a kontinens élvonalába állította a brit gazdaságot, a City-t pedig a világ pénzügyi centrumai egyikévé tette.

Macron sem akar kevesebbet – a francia gazdaság modernizációjával az ország elitje mindeddig tulajdonképpen adós maradt; azok a változások, amelyek bekövetkeztek, ma már jól látszik, nem voltak elégségesek. És Macron is azzal a – főként – alacsony képzettségű munkavállalói réteggel találta magát szemben, no meg a túlbürokratizált közszféra alkalmazottaival, akikkel Thatcher is annyit hadakozott. És van még egy, de annál lényegesebb párhozam: ahogy Thatcher fő ellenfelét, a populista bányász-szakszervezeti vezetőt, Arthur Scargill-t részben a KGB és az annak alárendelt egyes kelet-európai titkosszolgálatok – elsősorban a Stasi – tüzelték a NATO-elkötelezett brit kormánnyal szemben, most a Macron ellen utcára vonuló sárgamellényesek mögött is már az első pillanatban felsejlett Moszkva sziluettje.

Valamelyest más bajok miatt fáj a német kancellár feje. Az ország gazdasága kitűnően teljesít a baloldal által 2003-ban beindított reformok következtében – ebbe a német szociáldemokraták egyébként bele is rokkantak, pártjuk a tetszhalál szélén áll ma, támogatottsága megcsappant. A jobboldalt ugyanakkor súlyosan megosztja az, hogy miképp viszonyuljon a bevándorlás kérdéséhez. Szemmel láthatóan Merkel nem akarja feladni azokat a morális érveket és értékeket, amelyek pártját, a CDU-t – ellentétben a CSU-val – Európa legemberközpontúbb jobboldali pártjává tette. A menekültek befogadásának voltak persze más szempontjai is: az az egymillió ember, aki a 2015-2017-es periódusban Németországba érkezett, egy évtizeden belül egy újabb német gazdasági fellendülés forrása lesz. Ám e két tényezőt – a morálist és a praktikust – nem volt hajlandó mindenki e megfontolások alapján megítélni. Elsősorban a CSU, de még a CDU egyes – bár elszigetelt – középvezetői is fogékonyak voltak azokra a radikális, szélsőjobboldali, migránsozó szólamokra, melyeket otthon az AfD, kívül pedig olyan politikusok képviseltek, mint Orbán Viktor, az osztrák Heinz-Christian Strache vagy a cseh Miloš Zeman – mondanunk sem kell, kivétel nélkül valamennyien Vlagyimir Putyin jó barátai, s az Európai Unió szétverésének tevékeny hívei.

Ezzel a politikai szemétdombbal szemben állít tíz nap múlva alternatívát a megújuló francia-német szövetség. Az aláírandó dokumentum szövege ismert: az alapvetően módosított irányt fog szabni gazdasági, pénzügyi, társadalmi és politikai szempontból egyaránt.

Uniós, sőt nagyobb horderejű világpolitikai ügyekben, a döntések, mi több, a döntéseket megelőző viták előtt külön tárgyal majd a német és a francia vezetés, s azon lesznek, hogy minden kérdésben már eleve közös álláspontra jussanak. Ennek tükrében nem csak nagyvonalú, de logikus is az a francia vállalás, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsában 1945 óta betöltött állandó francia tagságot átadják egy közös, EU-s tagságért cserébe.

Fő céljuk, hogy egy külön piacot hozzanak létre a közös piacon belül, melynek szabályozása és a közös valuta kötelező érvénye már eleve egy olyan feltételrendszert vetít előre, mely messze a semmibe hajítja a kelet-európai renitens államokat.

Ugyanilyen fontos témakör a kül- és a biztonságpolitikai reformterv. Magyarország már rég nem számít megbízható NATO-szövetségesnek, de alapos kételyek vannak Szlovákiával szemben is. Az új biztonsági feltételek egyenesen kizárják majd az együttműködést olyan kormányokkal, mint az Orbáné, külpolitikailag pedig tovább erősödik az az elszigetelés, ami 2015 óta komolyan sújtja a Nyugat részéről Magyarországot. Ezzel egyidőben és elkerülhetetlenül lazulnak azok a biztonsági garanciák, melyekben eddig Magyarország részesült.

A dokumentum szemmel láthatóan meghaladja az eddig keletkezett uniós szerződéseket, s ez nem csak abból a szempontból előnyös, hogy végre a tényleges integráció kap elsőbbséget, hanem az is, hogy az új feltételrendszerben már nem érvényesek azok a szabályok és vállalások, amelyeket az unió hajnalán túl jóhiszeműen, a kelet-európai politikai kultúráról is a legjobbat feltételezve szövegeztek meg az akkori politikusok és szakértők. Egy olyan tér jön létre, melynek alapvető céljait és rendszerét már öt évvel ezelőtt leírtuk Magyar Bálinttal egy cikkben, leszögezve: Nyugat-Európa számára ez az egyetlen lehetséges túlélési stratégia.

Ara-Kovács Attila diplomáciai jegyzete

Válasz az EU-s választásokra vonatkozó közös ellenzéki lista javaslatára

Tegnap egy egész fejezetet szenteltem a májusi EP parlamenti választás elméletileg felállítandó közös ellenzéki listának. A hangsúly az „elméleti” szóra vezethető vissza, mert jelenleg, bár a baloldali központok felkészülhetnek egy ilyen listára, a Jobbikról nehéz elképzelni, hogy áldást adjon egy ilyen rendszerre. Azonban az MSZP elnöke, Tóth Bertalan ezt a javaslatot tette a szombati demonstráción.

Nem ismerem az MSZP vagy más baloldali központok belső működését, fogalmam sincs arról, hogy ezt az elképzelést valaha is formálisan megvitatták-e a pártvezetők között. Ha eddig nem, akkor már késő: már megvitatják mind a független, mind a kormányzati médiában.

A 2014. májusi EP-választásokon, amelyek szorosan követték a nemzeti választásokon a nagy Fidesz-győzelmet, a szavazási lelkesedés alacsony volt. Kevesebb, mint 2,4 millió ember szavazott. Bár a Fidesz-KDNP csak a szavazatok 51,48% -át nyerte , a párt a 21 EP parlamenti helyének 57,14% -át érte el. Nyolc párt versengett, közülük hat helyet szerzett. Magyarországon a választási küszöb 5%, és a mandátumokat az úgynevezett d’Hondt mátrix alapján osztják el, amint azt az Országos Választási Hivatal honlapja mutatja.

Egy közös lista lelkes támogatója Hargitai Miklós

A Magyar Újságírók Szövetségének elnöke a hirklikk.huban azzal érvelt, hogy egy közös lista „a legnagyobb lehetőség az Orbán politikai rendszerének elpusztítására”, mert ha csak két fél tartózkodik a versenyen, az elvesztett szavazatok száma minimális lenne. Számításaim alapján azonban viszonylag kevés szavazatot vesztettek el öt évvel ezelőtt. Mindenesetre a kérdést, hogy egy kétpárti rendszer hogyan játszhatna választási lehetőséggel, saját matematikusainkra hagyom, akik biztos vagyok benne, hogy rengeteget fognak gondolkodni.

Hargitai úgy véli, hogy egy lista, nevezzük az Egyesült ellenzéknek, több szavazatot kapna, mint az egyes felek önállóan. Még ha a Fidesz csak néhány helyet vesztene el, az is jel lenne az Európai Néppártnak, hogy a Fidesz végül nem annyira erőteljes, mint azt hitték, és ezért az EPP inkább hajlandó lenne kivágni a Fideszt. A legutóbbi közvélemény-kutatások azonban az MSZP és a Jobbik esetében két-három mandátumot és egy DK-st jeleznek. Momentum, ha szerencséje van, egy helyet kaphat. Az LMP minden szavazata elveszne. Még a legjobb esetben is, az ellenzék jelenlegi kilenc helyéből egy-két helyet veszítene el. A legrosszabb esetben 4 helyet veszítenek el. De folytatja Hargitai, a közös lista 10-11 helyet jelentene az ellenzék számára. „2010 óta nem volt ilyen lehetőség…. Itt az idő, most vagy soha – írta Hargitai, idézve Petőfi Sándor híres versét, amelyet az 1848-as forradalom kitörése előtt írtak.

A Fidesz terve: az ellenzék bevándorlás párti

Echo TV oldalán megjelent egy hosszabb cikk, amely azt jelzi, hogy a Fidesz terve, egyelőre legalábbis, hogy az összes ellenzéki pártot, köztük a Jobbikot is, mint bevándorlást pártoló csoportnak állítsák be. Az ellenzéki pártok tagadják, hogy támogatnák a bevándorlást, de az EP választás jelöltjeinek egyesítésével igazán  sokszínű alapokról indulnak. Nagy országos demonstrációk szervezésével „meg akarják gyengíteni a bevándorlás elleni kormányzati pártok helyzetét”. Az EP választásainak egyesítésével „Soros listát” hoznak létre.

PestiSrácok üzenete talán a legnyilvánvalóbb: „Az EP-választások eredménye nagyobb, mint valaha, mivel a menekültválság teljesen átírta a kontinens politikai feltételeit. Ma már a migrációval szembeni attitűdünk van.” Az Emmanuel Macron által vezetett bevándorlási erőket csak a pártok támogatásával lehet megállítani, amelyek véget vetnek a status quo-nak.

Az idegengyűlölő magyar választóknak szóló üzenet az, hogy az ellenzéki szavazás, akár egyetlen listán, akár egyénileg, egy szavazás az ország elárasztására a közel-keleti és afrikai idegen migránsokkal. A Fidesz stratégiája, amely mindenben a Soros ellenes kártyára tesz, jól működött a múltban, és mivel a pártvezetés folytatja ezt a propagandát, feltételezem, hogy biztosak abban, hogy ez a továbbiakban is a legjobb stratégia marad. Felmerül a kérdés, hogy az elégedetlenség a rendszerrel felülbírálja-e a migrációs veszély kormány által ellenőrzött médiában terjesztett üzenetét.

Rettegni kell a bevándorlók „hordáinak” megérkezésétől

Számos „politikai tudós” tevékenykedik annak érdekében, hogy meggyőzze a választókat az EP választásának fontosságáról azoknak a magyaroknak, akik rettegnek a bevándorlók „hordáinak” megérkezésétől. Kiszelly Zoltán az egyik. December végén megosztotta gondolatait az MTV M1-csatornáján, ahol kifejezte azt a meggyőződését, hogy a kormányzati pártok, amelyek a bevándorlás ellenesek rendelkeznek, az EP-választásokon számíthatnak az új szavazókra. Feltételezem, hogy ezek a hirelingek csak a párt propagandistái által táplált papagájok. Véleményem szerint nem kétséges, hogy ha a mai és május közötti időszakban nem lesz jelentős megrázkódtatás, a Fidesznek ez a kampánystratégiája megmarad az EP-választásokra.

A választópolgárok politikai szempontból kifinomultabb tagjai nem juthatnak át a propaganda primitívségén, és nehezen gondolják, hogy egy ilyen üzenet erőteljes hatást gyakorolhat a választókra. De mivel a kormány annyira könyörtelenül dobta Brüsszelt, mint a bogeyman, azt állítva, hogy megpróbálták aláásni a magyar nemzet szuverenitását, és Sorost, mint a keresztény Európába a muszlimokat behívó Sátánt, lehet, hogy könnyebb meggyőzni az embereket, álljanak Brüsszel és Soros ellen, mint arról, ami magában foglalja az európai projektet, annak ellenére, hogy a magyarok többsége az EU-t támogatja. Az ellenzéki pártoknak kényszerítő ellentmondást kell találniuk, és igen, lehetőleg egy üzenetet.

Balogh S. Éva

Der Standard: A magyarok dühe

Orbán Viktor kormánya erős nyomás alá került – írta a bécsi liberális lapban Csekő Balázs magyar származású osztrák újságíró „A magyarok dühe” című kommentárjában.

A túlórázásról és a közigazgatási bíróságok létrehozásáról szóló jogszabályok tiltakozási hullámot váltottak ki, de kérdés, hogy ez milyen hatást gyakorol Orbán Viktorra, aki 2010-es hatalomátvétele óta ritkán került utcai nyomás alá. Voltak ugyan nagyobb létszámú tüntetések, de a mostaniak sokkal eltökéltebbek, hangosabbak, elégedetlenebbek és dühösebbek. Pillanatok alatt Orbán-ellenes mozgalommá váltak, és már kiterjednek a magyar társadalom sok rétegére.

A teljes ellenzék, a szakszervezetek és sok más szerveződés jogállamiságot követel, demokráciát, szabad sajtót és független igazságszolgáltatást – vagyis mindazt, amit Orbán lebontott. A lakosság elégedetlenségének mértéke a legjobban az ellenzék egységében mutatkozik meg. Az ideológiai eltérések jelentőségüket vesztették, a jobb-bal séma a múlté. Együtt vonulnak fel az Orbán-rezsim tekintélyelvű kurzusa ellen. A kép bizarr, de ez a magyar valóság. Intő jel a kormány számára, hogy a tiltakozások nagyon gyorsan átterjedtek vidékre is. Soha nem látott létszámban mennek ki az emberek a kisebb és nagyobb városokban is az utcára.

A tüntetők és a rendőrök közötti tumultuózus jelenetek láttán felmerül azonban a kérdés, hogy Orbán meddig megy el a saját kurzusában. Aligha fog engedményeket tenni, és az elmúlt hetek eseményei semmi pozitívra nem engednek következtetni. Az MTVA-nál a „belügyminisztériumból irányított magán őrszolgálat [!]” fellépése a parlamenti képviselőkkel szemben azt mutatja, hogy Orbán jottányit sem fog feladni hatalmából.

A helyzet csillapítása helyett provokatívan „hisztérikus sikoltozásnak” nevezte a tüntetéseket. Kilenc éve kétharmaddal a hatalomban Orbán szilárdabban nyeregben érzi magát, mint bármikor. Ennek ellenére kockázatos lenne számára az ellenzék véleményét egyszerűen lesöpörni, mert ez fokozhatná a lakosság dühét. Donáth Anna, a Momentum alelnöke 2019-et „az ellenállás évének” kiáltotta ki, ez startlövésnek tűnik a magyar ellenzék új korszakához, és széleskörű támogatást élvez a kormány bírálói között. Már eddig is tízezrek vettek részt a tüntetéseken: Magyarország egy politikailag forró év, Orbán pályafutása legnehezebb időszaka előtt állhat – írta a szerző.

Ara-Kovács Attila

Az Orbán rendszerrel való elégedetlenség egyre erősödik

Bár a pesszimisták biztosak voltak abban, hogy az utcai tüntetések iránti lelkesedést nem lehetett fenntartani, bár az ünnepek miatt a fővárosban a tüntetések között majdnem két hét telt el, és bár az időjárás rossz volt, ismét nagy tömeg gyűlt össze, hogy kifejezze elégedetlenségét az Orbán-rezsimmel. A tömeg lelkes volt, készen áll a harc folytatására.

A korábbiakhoz képest az elmúlt napokban Budapesten kívül más városokban is összegyűltek jelentősnek nevezhető tömegek. Szegeden január 3-án 2000 ember vett részt egy vonulásos tüntetésen; Pécsett, január 1-jén, 1500-ra tehető azok száma akik részt vettek a kormányellenes demonstráción. Mielőtt ezeket a számokat gyengítenénk, szem előtt kell tartanunk, hogy a szegedi és a pécsi lakosság körülbelül 10% -a a főváros népességének. Tehát ezek az arányok meggyőzőek. Talán még inkább lenyűgöző volt Tapolca (16.000 lakos) demonstrációja, ahol 400 ember jelentkezett be. Több mint 500 ember gyűlt össze Szolnokon, Hódmezővásárhelyen és Békéscsabán. Ez az utóbbi három város olyan terület, ahol a Fidesz az elmúlt évtizedben, jelentős erőfölényben van.

A korábban elrejtett elégedetlenség mára mindenki számára látható. Még azok a kommentárok is, akik a múltban azt mondták, hogy nincs remény arra, hogy Orbán Viktor rezsimjét a közeljövőben legyőzhetik, ma sokkal optimistábbnak tűnnek.

A budapesti tüntetésen számtalan beszédet mondtak különböző a szakszervezeti vezetők. Kordás László, a Magyar Szakszervezetek Szövetsége (MASZSZ) elnöke megismételte a szakszervezetek követeléseit, beleértve a „rabszolgatörvény” megszüntetését, a magasabb béreket, a jelenlegi „sztrájkjog” módosítását és a rugalmasabb nyugdíjba vonulás lehetőségét. Ami a szakszervezetek igényeit nyomatékossá tette, az ultimátumuk volt Orbán kormányához. Öt napot adtak a kormánynak, hogy felállítsanak egy delegációt, akik tárgyalhatnak a megoldás feltételeiről szakszervezeti vezetőkkel. Ha a kormány nem tesz eleget a követelésnek, országos figyelmeztető sztrájkot hirdetnek, mely január 19-én kerül megrendezésre. „A munkahelyeket, utakat és hidakat lezárjuk. Az ország működése megbénul, amelyért egyedül Orbán Viktor lesz felelős. ”Lehet, hogy ez nem az Orbán-kormány kedvére lesz, de így vagy úgy a kormánynak reagálnia kell a szakszervezetek igényeire.”

A szakszervezetek jelenléte a tüntetéseken egy bizonyos gravitációt kölcsönöz ezeknek az ellenzéki megmozdulásoknak, de kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy a tüntetések sokkal többet jelentenek, mint a munkajog módosítása. Ők Orbán Viktorról és Fideszről szólnak. A tömeg tapsolt a szakszervezetek beszédeire, de a demonstráció valóban akkor éledt fel, amikor a későbbi felszólalók beszéltek a jelenlegi politikai rendszer eltávolításáról és a demokrácia és a köztársaság helyreállításáról.

A civil szervezetek képviselőiként Misetics Bálint és Udvarhelyi Tessza  közös beszéde következett. Fel kell lépni a rasszizmus és az idegengyűlölet ellen, amelyek „az Orbán-rezsim alapját képezik. „A polgári engedetlenségért, a sztrájkhoz, a köztársasághoz!”

Végül a politikusok következtek. Molnár Csaba a DK-tól egyértelművé tette, hogy a végső cél az egész rendszer elleni küzdelem. Szerinte néhány másik fél, úgy gondolom, itt kifejezetten az LMP-re, és bizonyos mértékig a Jobbikra gondolt, kevésbé elkötelezett az ügyben. Csárdi Antal (LMP) például nem lépne túl a munkajog módosításainak hatályon kívül helyezésére és a szakszervezetek által támasztott egyéb igények megerősítésére. Ráadásul tegnap hallottam, hogy az LMP együttműködése a többi féllel nem teljesen átfogó. Az együttműködés szelektív lesz. Jakab Péter (Jobbik) erőteljes beszédet mondott, amelyben Orbán Viktort nevezte lókereskedőnek, aki piszkos üzletét az országa kárára vezeti, de gondosan elkerülte a rendszerváltás kérdését.

Tóth Bertalan (MSZP) talán a legjelentősebb bejelentést tette, ami arra enged következtetni, hogy most, hogy sikerült egységesíteniük a parlamenti pártok és az utcai emberek közötti egységet, itt az ideje, hogy „egységet hozzunk létre az Európai Parlamentben és a helyi választásokon. ”Ez a javaslat határozott ellenérzést válthat ki, és valószínűleg csupán az októberi önkormányzati választásokon fog megvalósulni. Az elmúlt napokban sokat hallottunk ezekről a tárgyalásokról a különböző pártok vezetőitől.

A Jobbik, az MSZP, a DK, a Momentum, az LMP és a Párbeszéd EP közös pártlistát nyilvánvalóan nehéz elképzelni, még akkor is, ha egy ilyen közös listának sok értelme lenne. Magyarországon, amely az Európai Unióban az egyik legmagasabb választási küszöböt jelenti (5%), hihetetlen számú szavazat veszne el, ha az összes közepes és a kis ellenzéki párt külön-külön futna az EP-választásokon. Megértem, hogy a pártok az EP-választásokat fontos lakmusz tesztnek tekintenék, mivel a választási eredmények bizonyítják pártjuk erősségét. Ha azonban nincs közös lista, akkor az eddigiekben többé-kevésbé elért egység elpárolog, amint megkezdődik az EP-választások kampánya.

Ha a jelenlegi hangulat még néhány hónapig lendületben marad, az egyesült ellenzék meglehetősen gyengítheti a Fidesz és a KDNP jelenlegi 12 tagú képviseleti arányát Magyarország 21-ből fős képviseletében. De az út hosszú és kemény lesz, és vannak olyan figyelmeztető jelek, amelyek a kis pártok, mint az LMP és a Kétfarkú Kutyapárt, nem fognak együttműködni.

Tudom, hogy bizonyos körökben a Kétfarkú Kutyapárt nagyon népszerű, főleg a tagok gonosz humorérzéke miatt. Kovács Gergely azonban az észszerű politika szempontjából veszélyes ember. Egy közelmúltbeli interjúban azt mondta, hogy nem fog együttműködni a meglévő pártokkal, mert úgy véli, hogy addig, amíg léteznek, a Fidesz továbbra is hatalomban marad. Természetesen ez értelmetlen demagógia. Meggyőződése, hogy bár ezek a tüntetések gyengíthetik a Fideszt és az Orbán-kormányt, hosszú távon nem lesznek sikeresek. Ezzel a hozzáállással csak segíti a jelenlegi rendszert. Egyes közvélemény-kutatások szerint ez a „viccpárt” jelentősen csökkenti az ellenzéki pártok szavazatait. Ez a párt már nem vicc; komoly kárt okozhat.

Balogh S. Éva

Követeljük a visszatérést a Horthy-korszak kultúrpolitikájához!

0

A minél gyorsabb átmenet érdekében a következő hevenyészett támpontokat adjuk:

„Konzervatív barátaim közül többen kérdezték, hogy ha ez az én művészettörténeti és esztétikai meggyőződésem, akkor miért nem léptem fel hatalmi eszközökkel az irodalmi és művészeti modernizmus ellen? Azért nem, mert hiábavaló lett volna és mert ehhez nincs is jogom.

Hiábavaló lett volna, mert a szellem története egész világosan mutatja, hogy valahányszor az állam hatalmi eszközökkel akar beavatkozni irodalmi vagy művészeti vitákba, e kísérleteknek sorsa kudarc lett és nevetségbe fúlt. A szellemi világban az állam szükségképpen brutális kezétől érintetlenül az erősebb gondolatnak kell szabadon győznie. De saját egyéni ízlésem egyoldalú érvényesítéséhez nem is volna jogom. Ez az, amiről meg szoktak feledkezni. Más a magánmecénás és más a kultúrpolitikus. A magánmecénás, aki saját pénzén vásárol, olyan képekkel akasztja tele termének falait, amelyeken örömmel legelteti szemét. Saját pénzén teszi, a saját gyönyörűségére és e közben senki sem korlátozhatja. A kultúrpolitikus ellenben közpénzekkel sáfárkodik, az ízlések megoszlanak, nem lehet tudni, milyen lesz a jövő idő esztétikai értékelése s ezért nincs joga a saját egyoldalú ízlését az államhatalom eszközeivel másokra ráoktrojálni.”

Klebelsberg K. (Nemzeti Újság, 1929. jan. 13., újraközölve: uő.: Küzdelmek könyve, Athenaeum 1929)

Béndek Péter

A fenti cikket a kultúrharcot hirdető fideszesek figyelmébe ajánljuk!

A magyar tragédiától az Orbán-komédiáig

„Nem az a fontos és figyelemreméltó, hogy hasonló helyzetekben hogyan viselkedik egy ennyire a hatalom által dominált média, hanem, hogy maga a hatalom nem veszi észre: egy ilyen fellépés az utolsó szög abba a koporsóba, mely testre szabottan épp számára készült.”

Mára megszokott dologgá vált, hogy a magyar kormány politikájáról tűpontos, tényszerű, jól informált elemzések jelennek meg a világ vezető lapjaiban. A karácsonyi ünnep pillanatát találta alkalmasnak a The New York Times, hogy újra számbavegye Orbán Viktor viselt dolgait. Alig pár nappal korábban ugyanezt tette a Politico is. Európában pedig ma már a vidéki lapok is a tarthatatlan magyar állapotokról cikkeznek, nem hogy olyan meghatározó médiák, mint a Frankfurter Allgemeine Zeitung, Le Figaro, Die Welt, Neue Zürcher Zeitung, Die Presse stb. – hogy csak a konzervatívakat emeljük ki.

Most először azonban különös egységfront van kialakulóban e téren a V4-ek sajtójában is – adta hírül kitűnő cikkében Bőtös Botond. Ez is újdonság, valami egészen más, mint ami az elmúlt évtizedekben történt. Az Európai Unióhoz való csatlakozás formálta V4-es kényszerű koalíció államainak politikai figyelme hosszú időn át igencsak aszimmetrikusnak bizonyult. Prága és Varsó horizontján Budapest gyakorlatilag nem volt jelen, még ha voltak is nagy ritkán szabályt erősítő kivételek, miként Budapest horizontján sem tűnt fel soha Bukarest vagy Pozsony. A közelség és a számos személyes kapcsolat dacára a magyar politikában a szlovák és a román érdekek értelmezése, nyomon követése ötödrangú dolognak számított, miközben persze Bukarest és Pozsony nagyon is tudatában volt annak, hogy maguknak európai teret legkönnyebben Budapest rovására szerezhetnek. Sok – nagyon megalapozott – fejtegetés szólt arról, hogy Robert Fico korábbi populista szlovák miniszterelnök milyen mesterien használta fel az orbáni túlkapásokat és kihívó döntéseket, hogy ezek tükrében az ő túlkapásai és kihívó döntései másodlagosnak és tolerálhatóaknak tűnjenek.

Fotó: Miniszterelnökségi Kabinetiroda

Könyvtár a miniszterelnök palotájában: az összes, Orbán által nem olvasott mű.

Hasonló volt Bukarestben is tapasztalható. Egyik nyugati kollégámnak a korábbi román elnök, Traian Băsescu – két interjú szünetében – négyszemközt mondta: „Számtalanszor említettem mind Barrosónak, mind pedig Junckernek, hagyják már Orbánt, hadd játszadozzon piciny farkával saját homokozójában, ügyet se vessenek rá…”

A maga nemében ugyancsak gátlástalan román politikus, aki viszont Orbánnál sokkal rafináltabb volt mindig, a maga szempontjából a legbölcsebb tanácsot adta az uniós vezetőknek, ugyanis tudta: ha Orbán azt tesz majd Magyarországon, ami saját és rendszerének logikájából oly nyilvánvalóan következik, akkor Bukarest mind a nemzetközi presztízs, mind az európai biztonság szempontjából végre leelőzheti Magyarországot.

Ez mára megtörtént.

Ugyanakkor az is nyilvánvaló, hogy már rég nem e két balkáni állam versengéséről van szó, és végképp nem a magyar presztízs elvesztéséről, hanem arról a biztonsági kockázatról, amit az Orbán rendszer egész Európa számára jelent. Nem véletlen, hogy ha átlapozzuk az elmúlt hetek legjelentősebb nemzetközi elemzéseit, azokból az tűnik ki, hogy több Orbánnal kapcsolatos bírálat jelent meg, mint amennyiben ez idő alatt Putyin részesült. Okkal egyébként, hisz a „Putyin ügynöke” szerepében feltűnő Orbán bírálata már önmagában is magában hordozza az orosz rezsim által jelentett összes kihívásra való figyelmeztetést.

Az említett elemzések egyébként ma már világosan utalnak arra is, hogy az Orbán rezsim, belső logikája egy olyan abszurd teret hozott létre, mint amilyen abszurd önnön létezése a 21. században. Ez is elkerülhetetlen a távoli vagy éppenséggel a közel múlt hasonló politikai „fejlődéseinek” tükrében. Csak azok számára tűnik az MTI Országos Sajtószolgálata által komoly szövegként közreadott felhívás Orbán és Putyin megosztott Béke Nobel-díjjal való jutalmazására, akik megfeledkeztek arról, miféle politikusokat próbált saját lakájmédiájuk már e kitüntetésre ajánlani, az ugandai Idi Amin Dadától egy bizonyos Nicolae Ceauşescuig bezárólag. Nem az a fontos és figyelemreméltó e téren, hogy hasonló helyzetekben hogyan viselkedik egy ennyire a hatalom által dominált média, hanem, hogy maga a hatalom nem veszi észre: egy ilyen szervilis ötlet az utolsó szög abba a koporsóba, mely testre szabottan épp számára készült.

wikipedia commons

És az sem véletlen persze, hogy egy – egyébként végül is jelentéktelen – esemény, vagyis Orbánnak a várba való költözése, milyen hangsúlyokat kapott a nemzetközi térben, elvégre e tekintetben is azonnal működésbe léptek a közelmúlt párhuzamai, Ceauşescu balkán-barokk palotájától Viktor Janukovics posztszovjet, aranylábakon forgó vécécsészéjéig. Bár mondjuk a várbeli karmelita-kolostor felújítása-átalakítása – első látásra – ízlésben nem említhető a bukaresti-kijevi párhuzamokkal egy napon, a jelenség politikai abszurditása viszont tökéletesen megegyezik a bukaresti és a kijevi példával.

Hogy Hegel egyik bölcs mondását idézzem, melyet később Marx tőle vett kölcsön többször is: „A történelem ismétli önmagát, de míg először tragédiaként jelentkezik, később, mint komédia tér vissza.”

Ara-Kovács Attila

Dragnea hattyúdala

A politikai mérlegelés és döntés, a politikai diskurzus általában, ha nélkülöz mindenféle morális meggondolást, éppen annyira félrehord, mintha minden racionális (politikusok sokszor pragmatizmusnak mondják) meggondolást mellőzne. A politika morális dimenziója az egyetemes, vagy legalábbis a partikularizmust szélesebb keretbe foglaló szempontot jelenti, az ahhoz való igazodást, hogy más is ember és a politikai cselekedetek következményei így vagy úgy őket is érinti, ezért az ők érvei, szempontjai és érdekei is figyelmet érdemelnek, integrálni kell őket is. Az amorális politika t.k. – a békasegge alatti nézőpontok, a gyűlölködés, a többes mérce propagálása – politika alatti, a mégoly szenvedélyes, viszont egyoldalú és kirekesztő diskurzusok különösképpen a demokratikus politizálás mércéjét nem érik el: diszkurzív értelemben antipolitikák. Persze az uszító, lejárató, gyűlöletkeltő, kirekesztő és intoleráns, alternatív tényekre és poszt-igazságokra, konteókra, magyarán szemenszedett hazugságokra, alapozott politikai diskurzusok hatnak, vagy még inkább fertőznek: a populizmus eléri és megerősíti közönségét, amikor minősít, ígérget, hiteget, kirekeszt és ajnároz.

Ezért is nehéz a PSD-vezér legutóbbi hosszú szövegelését valódi politikai előadásnak, különösen programatikus beszédnek tekinteni, egy sokszorosan meghasonult és rettegő politikai szereplő, önjelölt vezér, sőt diktátorjelölt, elkeseredett és cinikus, sőt szarkasztikus beszédét mondta vasárnap Liviu Dragnea. A király meztelen, hiszen ami két éve tudható, hogy a hatalmon levő párt(ok) egyetlen reális célja megvádolt, sőt elítélt vezéreinek (és egyéb korruptaknak) a fölmentése, minden eszközzel és minden áron, éppen beszédében vált egyértelművé. Az abszolút prioritás, minden kendőzés, ötölés-hatolás nélkül, az amnesztia és közkegyelem sürgősségi (sic!) kormányrendeletbe foglalása, mint utolsó lehetőség, hogy a vezérek megússzák a börtönt. Márpedig erre politikát, különösen racionális közpolitikákat építeni egyszerűen lehetetlen. Ezért történhetett meg két saját kormány elzavarása, a harmadik viszont fél éve nem képes semmiféle távlatos tervet kivitelezni, egyik napról a másikra sodródik, amint a pártvezér üzeneteit leső – illetve az itteni Habony, a szintén elítélt Darius Vâlcov “bölcs tanácsait” követő – báb-miniszterelnök asszony kormányon téblábol, sem autoritása, sem hozzáértése, biodíszlet.

Mit közvetít a pártnak és a “világnak” Dragnea pártvezér hosszas expózéjával? A pártvezér diskurzusa képtelen kontextust teremteni, ez a politikában – ezt Paretotól tudjuk – gyakran azt jelenti, hogy a politikus szenvedélyes lózungokkal elrejti valódi szándékait és érdekeit. Dragnea szarkazmusai mögül viszont minduntalan kilóg a lóláb, sőt már maga az egész lótetem. Mitől jobban fél, attól nagyobbakat mond, támad és lejáratni próbál mindent és mindenkit. Viszont az emlegetett – ügyészt fenyeget ezzel – megroggyanó térd éppen rá a jellemző, fél és félelmét igyekszik agresszív ellentámadásba csomagolni, hasztalan. De nemcsak logikus, vagy legalább követhető programot képtelen vázolni, hanem – bár az egész beszéde azt célozza, arra igyekszik – a fő ellenséget sem képes betájolni, és kétségbeesésében igencsak széles körben, egymásnak is ellentmondó részekből álló ellenség-felhőt vázol. Így lesz ellenség az EU-mellett az egész politikai nyugat, Soros, a multik, az ügyészek-bírák, és mindenekelőtt a “nem román” államelnök, akit hazaárulással vádol meg, sőt utasítja szárnysegédjeit, hogy mondvacsinált okokból konkrét vádemelést hoznának össze Johannis ellen. Beszédének egyetlen kötőeleme a szélsőséges etno-nacionalizmus (adott pillanatban a kormányról mondja, hogy “románnak kell lennie”, mintha a mostanit éppen harmadszorra és többszörös átalakítást követőn nem ő alakította volna olyanra, amilyen), amit viszont még “a köznapi értelmezhetőség” nyelvére sem képes lefordítani, beszéde szétesik, humorosnak vélt szarkasztikus megjegyzésekkel, vízkortyolgatásokkal és indokolatlanul kitartott sakállmosolyokkal igyekszik tagolni azt. Név szerint utasítgatja a kormánytagokat – mert a kormány a párt, mert maga a nép is a párt, ahogy azt a vranceai kisbáró szíves közléséből tudjuk –, mert miniszterelnök és miniszterek a PÁRT ÉS NEM AZ ORSZÁG “SZOLGÁI”, a PÁRT pedig DRAGNEA!

Más kérdés, hogy mitől virulensebb, parttalanabb és töredezettebb a beszéd annál nehezebb – illetve sok vonatkozásban egyértelműen abszurd és lehetetlen – gyakorlattá átfordítani, és minden valószínűség szerint gondot okoz majd kivitelezni. Ezt az (i)gazságügyminiszter máris jelzi, amikor az amnesztia és közkegyelemről hozandó sürgősségi kormányrendeletről mondja, hogy “utolsó megoldás” lehet, és egyelőre nincs is napirenden. De még kínosabb – nem is nyilatkozik a “kijelölt feladatokról” – az egyébként mindenben obediens miniszterelnök-asszony, számára vállalhatatlan a nyugatellenesség, amikor 2 hete maradt, hogy átvegye az “EU soros elnökségét”. Dragnea fenyegetései és etno-nacionalista kirohanásai megfejtésre várnak, ma még nem látható, hogy egyáltalán követi azt a pártapparátus – már a kötelező lojalitást fölmutató rituális gesztusokon és ismételgetésen kívül – vagy pusztába kiáltott szó marad. Ne feledjük a PSD a ceusescu-féle sajátos nacionál-kommunista párt örököse, hálózatai, egész beágyazottsága a régi párt modelljére épül, ezért a kettős beszéd (Orvell, na), a központi ukáz csendes elszabotálása és közben lojalitás mímelése a vérereiben van. Ami kívülállónak abszurdnak és lehetetlennek, ellentmondásosnak, illetve kognitív disszonanciát okozónak tűnik, azt a párt “alapsejtjei” simán megoldják képmutatással, mimézissel. Teszik ezt egyfelől a “fölfele nyalni, lefele rúgni” bizánci logikája szerint, másrészt viszont, néha fönt és a lent, a politikai karnevál groteszt szabályai szerint, megfordulnak, néha a vidék, a lent diktál. Nemcsak a vidéki szervezetek és potentátok, a megyei és városi kisbárók a foglyai Dragnea és társainak, hanem megfordítva a központ – végső soron, és a választási mobilizálásért cserében, a klienteláris viszonyok implicit szabályai szerint – is a párt alapsejtjeinek a foglya: róka fogta csuka.

Azután van egy másik körbefutó kisebb hálózat, egy egyre szoruló hurok, mely Dragneat és Tăriceanut, a kisebbik kormánypárt vezérét, összekapcsolja és a kölcsönös zsarolás helyzetébe hozza. A PSD azzal zsarolja a szenátus elnökét, hogy utat enged parlamenti szavazatával az ellene folyó újabb ügyészi kivizsgálás és esetleges megvádolásnak, ha nem támogatja az amnesztia és közkegyelem kihirdetését (már azon is túl, hogy maga is haszonélvezője lenne az intézkedésnek), amit megmaradt elveinek (még pontosabban az európai ALDE) nyomására nem szívesen támogat. Călin Popescu Tăriceanu, másfelől pedig arra akarja rávenni Dragneat, hogy ő maga legyen a PSD-ALDE közös államelnök jelöltje jövőre: csuka fogta róka.

És ha a központ és vidék, valamint a PSD és ALDE kölcsönösen zsaroló hálózatai, a román politikai mezőny struktúrájába illő hálózatok és hurkok, „hagyományos” politikai viszonyoknak mondhatók, a Fidesz itteni fiókpártjainak hatalmat, pontosabban Dragneat, támogató magatartása nem illik a képbe. Néhány körülmény van, ami minden valószínűség szerint – hiszen a titkolózás, a manipuláció, a sajtó megszállása, a cenzúra, a rommagyar egypártrendszer legfőbb jellemzői – motiválja a Dragnea-Tăriceanu-Kelemen trió szövetségét. Azt gondolom, hogy deduktív úton közelítve, elsősorban az orbáni illiberalizmus, játszik szerepet a trió fönntartásában, a fékek és ellensúlyok kiiktatásának, az (i)gazságszolgáltatás alávetésének a szándéka a közös. Azután az EU-ellenesség, mégpedig éppen azért, mert az bírálni merészeli a jogállamiság fenyegetettségét, számon kéri az európai normák betartását. De a Soros-konteó mantrázása, szintén közös, csak a rommagyar mainstream, érthető okokból, halkabban sorosozik. Végső soron pedig az orbáni etnonacionalizmus, a szélsőséges populizmus, pontosabban alt right-hoz való kapcsolódás a kötőanyag, aminek a kisebbség szempontjai szerinti újfradefiniálásával kapcsolatban adós még a rommagyar politikai spin doktorok hada.

Ott tartunk, hogy Dragnea nyugodt lélekkel támadhatja a visszaszolgáltatási folyamatot a Fidesz itteni fiókpártjai, egyetemben a folyamat fő haszonélvezőivel az egyházakkal, meg sem mukkan. Eddig úgy tudtuk, hogy az elkobzott javak visszaszolgáltatását (restitutio in integrum), illetve a kártérítést, ahol nem lehetséges, kezdeményezték, támogatták, sőt sürgették (még nemzetközi fórumokon is) a rommagyar politikai formációk és egyházak. Nos, mára már ezt is fölülírja az illiberalizmus, az alt right igenlése, az Orbán-imádat.
Meddig még?

Magyari Nándor László

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK