És ön mitől fél? – Gerjesztett és valós félelmeink

0
1613
Policy Agenda

Miután a pletykák szerint 72 évre emelik a nyugdíjkorhatárt, s a ma munkába álló fiatalok már nem kapnak majd nyugdíjat, nem csoda, ha a magyar társadalom – benne az ifjúság – ma leginkább attól fél, hogy nyugdíjasként mindennapos megélhetési problémákkal kell majd megküzdenie. Az időskori kiszolgáltatottságtól ma jobban rettegnek a magyarok, mint a migránsoktól. A magyarok félelmeiről a Policy Agenda készített felmérést, a kutatóintézet vezetője Kiss Ambrus szerint mára sokan lemondanak a munkavállalói jogaikról is, s vállalják az önkizsákmányolást is azért, hogy megtartsák a munkahelyeiket.

 

Érzékelhető, hogy a migránshullámmal és a munkahelyek elvesztésével riogató választási kampány növelte az emberek félelmét Magyarországon?

Jelentősen megnövelte, még akkor is, ha a választást nem csak a migránsveszély okozta félelem, s a kormányzat által biztosított védelem döntötte el a Fidesz javára. Nagyon komoly érv volt Orbán Viktor hatalmon maradása mellett az is, hogy a társadalom jelentős része ma valóban jobban él, mint négy éve. Még a létminimum alatt élők aránya is csökkent az előző ciklusban, ami a minimálbér emelésével magyarázható. Az alacsony keresetűek jövedelmének növekedése nyilvánvalóan az egész bérskálát felfelé tolta, tehát a társadalom a saját bőrén érzékelte, hogy nőtt az életszínvonala. A migrációs félelem csak erősítette a kormányzat melletti elköteleződést. De ez azért is következhetett be, mert a választó az ellenzéktől nem kapott értékelhető ajánlatot.

A mesterségesen gerjesztett félelem a Fidesz újbóli hatalomra jutásával feloldódott, vagy még mindig jelen van a társadalomban?

Az ország persze még mindig szorong, hisz a félelem nem a választásig terjedő érzés. De mégsem ez döntötte el a választást, hanem a sok kistelepülésen élő választó. Ugyanis minél inkább kisebb egy település, annál inkább kormánypárti. Ha közmunkások is akadnak a faluban, akkor még inkább támogatják a Fideszt. Még akkor is, ha évek óta nincs a közösségnek háziorvosa, vagy megszűnőben az iskolája. Ugyanis a kormánypártnak sikerült zárójelbe tenni a vidék összes problémáját azzal a fenyegetéssel, hogy ha jönnek a migránsok, akkor elveszik a közmunkát, a segélyeket, meg a nyugdíjakat. Az ellenzék pedig erre sem tudott érdemben reagálni, s a kormány álláspontjával szemben képtelen volt a szociális problémákra, az elvándorlásra, vagy hiányzó háziorvosi praxis betöltetésére programot felmutatni. Markáns üzenetek híján viszont az átlagszavazók csak azt hallották, hogy a baloldali pártok azon vitatkozgattak, hogy ki lépjen vissza, kinek a javára. Ez meg senkit nem érdekelt.

Újságíróként azt tapasztalom, hogy egyre kevesebben merik kritikus véleményüket nyilvánosan elmondani, mintha félnének a következményektől. Tehát nem is az idegenektől, hanem a hatomtól félnek?

Legfeljebb a közszférában igaz, hogy az emberek nyíltan nem vállalják a véleményüket, a piaci szférában ez nem annyira jellemző. Tehát nem igazolható, hogy a kritikus álláspontot megtorolják. Inkább azt érzékeltük, hogy az újabb kétharmados győzelem után a hatalommal szemben állóknál érvényesül ez az önkorlátozó effektus. Talán meglepő, de a munkahelyeken a politikai véleményalkotással kapcsolatos negatív diszkriminációt megelőzi a gyermekneveléssel kapcsolatos hátrányos megkülönböztetés, amit a vizsgálatunkban szereplők negyede érzékelt. Tehát a kisgyermeket nevelők sokkal inkább kerülnek méltatlan helyzetekbe, mint azok, akik a politikai ellenvéleményükkel demonstrálnak.

Ezek szerint az emberek nem a hatalomtól félnek?

Dehogynem, félnek természetesen a hatalomtól is, de az anyagi kiszolgáltatottság érzésétől legalább ennyire tartanak. Ezt a félelmet az fokozza, ha a valós teljesítményt a társadalom, vagy az állam nem ismeri el sem anyagi, sem erkölcsi-érzelmi értelemben. A munkavállalók társadalmában két félelem-mag található, az egyik az elismerés hiányával, a másik az egzisztenciális kiszolgáltatottsággal magyarázható.

A kutatásuk alapvetően a munka világában tapasztalható félelmek okait kereste. A munkahely elvesztése, vagy inkább az alacsony bér okoz szorongást?

Érdekes, hogy a top öt félelem-forrás között nem szerepel a munkahely elvesztésétől való idegesség. Arra a kérdésünkre, hogy az elkövetkező fél évben a felmérésben részvevők köre fél-e az állásvesztéstől, csak egy nagyon szűk kisebbség válaszolt igennel. A megkérdezettek 51 százaléka pedig egyáltalán nem fél a kirúgástól.

Öt félelemforrást említett, melyek ezek?

A legerősebb a nyugdíjas élettől való félelem, ma az emberek 40 százaléka tart attól, hogy ha már nem lesz aktív munkavállaló, akkor mindennapos megélhetési gondjai lehetnek. Másodsorban amiatt szoronganak a leginkább, hogy az elkövetkező években megszerezhető pénz nem lesz elég a jelenlegi életszínvonala megtartására. Ez a csoport nem az éhenhalástól retteg, hanem az életnívóját félti, szorongva gondol arra, hogy ő, vagy a családja lemondjon a már megszerzett életminőségről. Ebbe a csoportba az emberek egyharmada sorolható.

Az emberek negyedrésze viszont attól fél, hogy a jelenlegi munkahelye veszélyezteti az egészségét. Elsősorban attól tartanak ma a munkavállalók, hogy az egzisztenciális bizonytalanság, tehát a mától, vagy a jövőtől való szorongás miatt betegek lesznek. Ma ugyanis már közismert, hogy a félelem, a stressz felőrli az idegeket, egyszerűen megeszi a lelket.

Sorrendben a félelem negyedik forrása a munka és a család konfliktusából ered, nyugaton ennek már hatalmas irodalma van, nálunk egyelőre ezt kevesen vizsgálják. Bármilyen meglepő, sokan attól tartanak, hogy ha sokat kell dolgozniuk, nem lesz idejük a családra, elhanyagolják a szeretteiket, s a pici közösség széteshet, stb. Ez komolyan befolyásolja a gyerekvállalási kedvet.

Végül az ötödik helyen – a már említett – negatív diszkrimináció miatti félelem szerepel. A dolgozók ötöde fél ettől, mert már megtapasztalta.

Az utóbbi években jelentősen megnyirbálták a munkavállalói jogokat. Ezzel magyarázható, hogy az emberek saját érdekvédő képességükben jobban bíznak, mint a szakszervezetben? Ez lenne a realitás?

Kétségtelen, a munkavállalók 72 százaléka szerint a legjobban ki-ki saját maga tudja a jogait megvédeni. Mindössze 25 százalék bízik a közösség erejében. Ez a helyzet elsősorban azokra a munkahelyekre érvényes, ahol nincs szakszervezet. Viszont ahol létezik kollektív érdekérvényesítés, ott már kevesebb a „Rambó-típusú” munkavállaló, legfeljebb 54 százalék számít csak saját magára, illetve a szakszervezet erejében is 42 százalék hisz. A radikális szemléletváltozásnak nem előfeltétele a szakszervezeti tagság sem. Elég, ha a munkahelyen létezik kollektív érdekvédelem, mert a közösség minden esetben hatékonyabban tud fellépni, mint az egyén.

Pedig a hatalom a sztrájkjogot is alaposan megnyirbálta, ez nem számít?

Ez fontos, de nem meghatározó. Ugyanis, ahol az elmúlt időszakban sztrájkfenyegetés volt, ott a dolgozók követeléseit általában teljesítették, függetlenül attól, hogy a verseny-, vagy közszféráról van szó. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a bérharc sokkal eredményesebb, ha az asztalt nem egyetlen ember üti, hanem egy szervezett közösség. Persze, a jelenlegi szakszervezetekkel szemben megfogalmazható jogos kritika is, de amióta érzékelhető munkaerőhiány van, azóta a kollektív érdekvédelem komoly eredményeket, erős megállapodásokat ért már el. Jó lenne, ha az országos megállapodások mellett az ágazatokban is egyezségek születhetnének. Ez ugyanis stabilitást ad az embereknek.

Tudják azt, hogy a társadalom hány százaléka fél?

A társadalom 15 százaléka semmitől nem fél, 38 százalékának enyhe, 41 százalékának pedig erősebb félelmei vannak, és 6 százalék pedig már súlyosan szorong. A szakszervezetekkel rendelkező munkahelyeken ezek az értékek sokkal alacsonyabbak, tehát ahol van szakszervezet, ott kevésbé félnek az emberek.

Az a véleménye, hogy a mai munkaerőhiányos helyzetet a szakszervezetek ki tudnák használni az érdekvédelem megerősítésére?

Igen, az a véleményem, hogy a dolgozói társadalom immunrendszerét éppen a szakszervezetek biztosítják. A jogok önmagukban semmit nem érnek, ha arról önként és dalolva lemond a munkavállaló. Hiába korlátozza a törvény a túlórát, ha a munkahelyének megtartásának érdekében a dolgozó vég nélkül túlórázik. A jog előírja azt is, hogy a szabadságot a gyakorlatban is ki kell venni, nem csak papíron. A magyar munkavállaló hajlik az önkizsákmányolásra, még jogainak feladásával is.

Tudható, hogy sokan nem mennek betegállományba, képesek betegen dolgozni, mert féltik a munkájukat.

Így van, s közben az emberek negyede azt érzi, hogy a munkája veszélyezteti az egészségét. Ennek ellenére a többség elfogadja a sok túlórázást, de nem a pénz miatt, hanem mert ezáltal biztosabbnak tartja a munkahelyét. Ugyanis a társdalom kétharmadának nincs annyi megtakarítása, hogy egy váratlan kiadást gond nélkül kifizessen. Az embereknek nincs tartalékuk, ezért ragaszkodnak a munkahelyeikhez, s ezért van az önkizsákmányolás is, ami pedig megbetegíti a lelket.

Ezek az emberek szolgálják ki fenntartás nélkül a politikát is?

Sok esetben nem is a hatalom követeli, hanem az egyén érzi azt, hogy ki kell szolgálnia valamiféle fensőbbséget.  Ez a kérés nélküli öncenzúra érvényesülhet a médián túl a szakértői fórumokon, a munkahelyeken is. Bizonyos emberek, vagy azok csoportjai az mondják, amit szerintük a hatalom hallani akar, ez az egzisztenciális szorongás következménye. Ezért aztán a szakszervezetnek nemcsak a munkavállalói jogokról, de az alaptörvényről, a hatalom természetéről, az oktatási- és egészségügyi rendszerről is véleményt kell alkotnia, hogy azok ellensúlyt képezzenek, irányadóak lehessenek a társadalomban.

Tehát a szakszervezeteknek önálló pólust kell képviselni, anélkül, hogy pártok szolgálatában állnának?

Így van, ez is a társadalom immunrendszerét lenne hivatott szolgálni.

Említette, hogy a magyar társadalom közel fele leginkább attól retteg, hogy nyugdíjasként mindennapos megélhetési gondjai lehetnek. Miért van ez?

Azért, mert naponta olvasható, hogy alaposan fel kéne emelni a nyugdíjkorhatárt, enélkül a társadalom nem lesz képes majd a nyugdíjakat kifizetni.

A fiatalok körében pedig azt a hit terjed, hogy ennek a korosztálynak már nem is lesz nyugdíja.

Látja, még csak ki sem kellett tapétázni az országot a félelemgerjesztő óriásplakáttal, mégis sikerült a fiatalok agyába beférkőzni a gondolattal, hogy ennek a korosztálynak már nem lesz nyugdíja. Ha valaki hitelért bemegy egy bankba, szinte azonnal elé raknak egy papírt, amelyen a grafikonok teszik világossá, hogy a mai ifjú korosztály hogyan fog majd nyugdíjasként éhenhalni. Persze ezzel az érintetteket előtakarékosságra próbálják buzdítani, de képtelenség az a szakértői állítás, miszerint 72 évre kéne emelni a nyugdíj- korhatárt, különben a jövő héten már nem tudják fizetni a nyugdíjasok járandóságát.

Ez a félelem hány éves kortól kezdi foglalkoztatni a fiatalokat?

A legfiatalabbakat érinti a leginkább, ugyanis a 18-39 év közötti korosztály kezd emiatt leginkább aggódni. Ennek a generációnak majdnem fele fél a mindennapi megélhetési problémáktól. Némileg meglepő módon a 40-59 év közötti nemzedéknél ez a szorongás már csökken, de a 60 év felettiek körében még mindig közel negyven százalék tart a gondoktól.

Pedig azt, hogy a ma húszéveseinek milyen lesz a nyugdíjrendszere, azt nem Orbán Viktor fogja eldönteni, de még csak nem is az utódja. Ezt a döntést ugyanis majd csak 30 év múlva kell meghoznia a magyar társadalomnak. Megváltoztathatnak olyan, most még fátumként kezelt szabályt, hogy nyugdíjat csak a befolyó nyugdíjjárulékból lehet kifizetni. Pedig ez nem így van, hisz azt sem tekintették végzetszerűnek, hogy a járulékból befolyó összeget csak nyugdíjra lehet kifizetni. Az Orbán kormány időszakában is előfordult, hogy a nyugdíjkassza szponzorálta a költségvetést, mert több pénz folyt be, mint amennyire szükség volt. A felesleget egyszerűen átutalták a büdzsébe!

Ki fogja kezdeményezni a jelenlegi nyugdíjrendszer átalakítását olyan módon, hogy a fiataloknak ne kelljen félni a nyugdíjas kortól?

Azt gondolom, hogy ez az ügy alkalmas lenne egy baloldali alternatíva képzésre. Kétségtelen, fontos az öngondoskodás elve, de egy szociálisan is érzékeny, és tudományosan is megalapozott programban kidolgozhatnák, hogy a robotizáció és digitalizáció milyen mértékben alakítja majd át a munka világát. Mi lesz majd a klasszikus munkavállalói jogokkal? Illetve képet kapva a nyugdíjas évekről, ki lehetne dolgozni az új nyugdíjrendszert, a mainál rugalmasabb nyugdíjkorhatárral, és az sem szentírás, hogy csak a járulékból lehet nyugdíjat fizetni. Tehát paradigmaváltásra lenne szükség ezen a területen, amelyet baloldali érzékenységgel lehetne előkészíteni.

Elképzelhető, hogy 15-20 éves távlatra elkészíthető egy ilyen program?

Természetesen. Látjuk, hiába erőltetik világszerte az öngondoskodást, a munkavállalók jelentős többsége– ennek tanúi vagyunk – képtelen erre. Ezért kéne egy olyan rendszert kidolgozni, amely az állami- és társadalmi felelősségvállalást érvényesíti, gondoskodni képes a leendő kisnyugdíjasokról, s persze azokról is, akik ma képtelenek fenntartani az életszínvonalukat. Úgy gondolom, hogy a baloldalnak feladata lenne megszüntetni az emberek kiszolgáltatottságát, s ezzel lényegesen kevesebb félelem és szorongás lenne a társadalomban.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .