Az Oknyomozó Újságírók Nemzetközi Konzorciuma még 2016 áprilisában hozta nyilvánosságra a Panama-papírokat, melyekből világossá vált, hogy a pénzügyi és politikai elit számos tagja különböző offshore-cégeken és országokon keresztül próbálja elrejteni vagyona egy jelentős részét – írja blogjában Jávor Benedek, a Párbeszéd Európai Parlamenti képviselője.
Azóta több hasonló ügy került nyilvánosságra: a Paradicsom-papírok, az azeri pénzmosoda, amelyek ugyanarra a logikára épülnek: bonyolult céghálón, offshore-cégeken és nem valódi tulajdonosokon keresztül elrejteni a kétes eredetű vagyont, bevételt, hogy ne kelljen elszámolni, és ne kelljen adót fizetni.
Jávor felidézi, hogy csak a Panama papírok ügyében 12 államfő érintett, akikből 6 még ma is hivatalban van, továbbá 128 politikus és közszolga szerepel a papírokban a gazdasági szereplőkön túl. Miközben elvileg szigorú pénzmosás elleni szabályok léteznek az unión belül, valamint a bankoknak, és a bankfelügyeleti szerveknek egyaránt szigorú ellenőrző rendszerei vannak.
Hogyan történhet meg mindez mégis? – kérdezik a blog szerzője.
Úgy, hogy az Európai Parlament pénzmosással és adóelkerüléssel foglalkozó eseti vizsgálóbizottsága a ma megszavazott végső jelentésében megállapította:
az uniós jogszabályok sem fednek le minden kiskaput.
Sőt a tagállami jogba való átültetés, a jogszabályok végrehajtása és a végrehajtás ellenőrzése sem történik megfelelően.
Alapvetően azért, mert a korrupció és a pénzügyi érdekek hálója átszövi a gazdaság és a politika világát, kihasználva jogszabályi háttér inkoherenciáját. Ugyanakkor sok minden hiányzik ahhoz, hogy a rendszer egységesebb és hatékonyabb legyen. A vizsgálóbizottság javaslatára az Európai Parlament többek között az alábbi ajánlásokat fogalmazta meg:
A jövőben muszáj legyen részletesen indokolni az adóhatóságoknak, milyen legitim érvek mentén akar bárki offshore céget alapítani.
2. Az EU-nak meg kellene tiltania az adóparadicsomokban bejegyzett cégekkel való kereskedelmi kapcsolatokat, amennyiben a végső kedvezményezett nem azonosítható.
3. A Bizottságnak jogszabálytervezetet kellene benyújtania annak biztosítása érdekében, hogy azokra az offshore struktúrákra, amelyek tényleges tulajdonosa(i) a tagállamokban van(nak), ugyanazok az ellenőrzési és beszámolási-közzétételi követelmények vonatkozzanak, mint amelyek a tényleges tulajdonos tartózkodási helye szerinti európai joghatóságban alkalmazandók.
4. A Bizottságnak garantálnia kellene, hogy uniós költségvetési forrásokat nem fizet ki olyan cégek számára, vagy közvetítő cégeknek amelyekkel kapcsolatban felmerül az adóelkerülés gyanúja.
5. A Bizottságnak meg kellene változtatnia a közbeszerzési irányelvet, és meg kellene tiltania az olyan cégek indulását is közbeszerzéseken, amelyeknek offshore tulajdonosai vannak, vagy együttműködnek ilyen cégekkel.
6. A Bizottságnak sürgősen kötelezettségszegési eljárást kellene indítania azon tagállamok ellen, amelyek nem ültették át jogszabályaik közé a 4. pénzmosás elleni irányelvet (határidő 2017 júliusa volt).
7. A Bizottságnak nem lenne szabad kereskedelmi megállapodásokat kötnie olyan országokkal, amelyek az EU szerint adóparadicsomnak minősülnek.
8. A Bizottságnak meg kellene vizsgálnia, hogy a tagországok megfelelnek-e a bankok működésével kapcsolatos irányelveknek, különös tekintettel a bankok engedélyeinek kiadására vonatkozóan
9. A Bizottságnak javasolnia kellene 2018-ig, hogy a jövőben az adózással kapcsolatos jogszabályokat együttdöntési eljárás keretében kelljen elfogadni, az a továbbiakban ne kizárólag a Tanács döntési kompetenciájába tartozzanak.
Ahhoz pedig, hogy az Európai Parlament folyamatosan figyelemmel követhesse az eseményeket, valamint a feladatok elvégzésére állandó rálátása legyen, szükség van egy állandó vizsgálóbizottság felállítására.
Miért fontos ez Magyarországon?
A fenti botrányok majd mindegyikében vannak magyarországi szereplők: politikusok, üzletemberek egyaránt.
Különösen az „azeri pénzmosoda” eklatáns példa a politika legdurvább visszaéléseire: az azeri baltás gyilkos kiadatása Azerbajdzsánnak úgy történt meg, hogy hazájában az elkövetőt nemhogy nem kötelezték börtönbüntetésének letöltésére, de hősként szabadon engedték, és épp a napokban elő is léptették az azeri hadsereg ezredesévé. Ezzel közel egyidőben Magyarországra kétes eredetű pénzek érkeztek, melyeknek a sorsa azóta sem ismert. Vélhetően a döntésért felelős politikusok vagy haverjaik vagy azok cégeinek számláján landoltak.
Azt viszont világosan tudjuk, hogy a kiadatás törvénytelensége és bakija után senki nem ütötte meg a bokáját. Azt is tudjuk, hogy a magyarországi pénzmosásról szóló jogszabályok (az EU-s direktívától eltérően) még azt sem engedik a hatóságoknak, hogy egy pénzmosási ügyben arról tájékoztassanak, hogy egyáltalán van-e eljárás folyamatban. Valószínűleg nem véletlenül: Magyarországon jelenleg nem elképzelhető, hogy a Matolcsy György vezette jegybank, vagy a Tállai András vezette NAV vizsgálatot folytasson le az azóta Mészáros Lőrinc (vagy még inkább a kormányfő) érdekkörébe tartozó MKB Bankban vezetett kétes eredetű számlák miatt. Különösen akkor nem, ha az ehhez köthető politikailag botrányos döntésért nem más, mint a kormányfő maga felelős.
Ebben a helyzetben nyilvánvalóan nem várható, hogy Magyarországon a pénzmosással kapcsolatos jogszabályokat szigorítsák, vagy az átláthatóságot növeljék. De igenis elvárható ez az Európai Uniótól. És amíg az EU tagjai vagyunk, a jogszabályokat át kell vennünk. Egy megfelelő uniós ellenőrző rendszerrel ellátva talán azt is elérhetjük, hogy még Magyarország is rákényszerül a nagyobb pénzügyi átláthatóságra.
Ami a Fidesz itteni fő fiókpártját illeti, lemaradt a korrupció-ellenességgel (mégoly formális) való kampányolás és tematizáció vonatjáról, bele ragadt a korruptként percipiált pártok mocsarába, és nehéz/lehetetlen lesz onnan kimásznia. Nem ez történt a magyarországi kormánypártokkal, akik a kétharmados többség birtokában, törvénykezéssel és utólagos lepapírozással stb., továbbra is képesek elrejteni korrupt ténykedésüket, a maffiaszerű működést.
Az (i)gazságszolgáltatás működésének újra szabályozásáról szóló áldatlan és elnyúló, sőt minden más aktuális politikai témát maga alá rendelő vita – hogyan is lehetne másképp? – túlmutat egyszerű jogtechnikai, vagy az intézményi reform keretein. Az egész politikai mezőnyt tematizálja, és mozgósítja nemcsak a civil társadalom jórészét, hanem a Romániára figyelő külföld az EB és az USA figyelmét is fölkelti, állásfoglalásra készteti. Ami tizenegy hónapja e téren folyik messze túlmutat a jogszolgáltatás harmonizációján (valóban van AB határozat a törvények módosításáról), a zavaros törvénycikkelyek pontosításán, az intézmények modernizációján, a nemkívánatos személyek és intézmények eltávolítási kísérletein és az ügyészségek-bíróságok – különösképpen a DNA – alárendelési, átpolitizálási kísérletein is. A keret és a politikai kultúra, mely a vitát jellemzi, minden tisztességes és jogi érvelést eltérít és a populista-demagóg politikai diskurzusok fele visz, nincs fekete és nincs fehér, holott minden megszólaló ennek létét bizonygatja, sőt egyre erőszakosabban akarja, a másik félre erőltetni. Az érvek és ellenérvek tipikusan a félig telt, illetve félig üres pohár harci zászlóként való lobogtatásával igyekeznek egymásnak feszülni: a kormánypártok (és a Fidesz itteni fiókpártjai az ők oldalán) úgy tesznek, mintha parlamenti többségük és egész kormányzatuk kerülne veszélybe, ha elbukják félig-meddig jogos és félig-meddig ásatag, saját korruptjaikat mentő álláspontjukat, ha nem lesznek képesek erőből átvinni szándékaikat. (Első körben a vox populi akadályozta meg a kormányt abban, hogy még január végén, egy a mai vitákban szereplőnél radikálisabb, a jogállamiságot valóban fenyegető törvénymódosítási javaslatot – 13. Kormányrendelet – „az éj leple alatt átvigyék”, és ez a formula, ez a billog rajtuk maradt és még fog is maradni, a közbeszédben: „Éjjel, mint a tolvajok”! Azóta minden egyes jogszolgáltatásra vonatkozó javaslatukat ebben a regiszterben, a korruptak fölmentési kísérletének keretében interpretálják, mindegy, hogy ez igazolható, vagy sem, így azonosítják be, oda skatulyázzák a „civilek”, és az őket mindeddig sikeresen mozgató, lendületüket kihasználó, államelnök. De az ellenállás momentumát és közvetített képeit, jelszavait és dinamikáját tekinti mérvadónak a politikai nyugat is). Az ellenzék, és az államelnök, no meg a civil társadalom aktív és mobilizálható része – többé kevésbé jogosan – a liberális demokrácia, a hatalmi ágak szétválasztásának elvét, és ennyiben a jogállamot félti a kormánypárti módosításoktól. (Jellemző módon pedig, ők sem jogi érvekkel, hanem a vezető párt elnökének rovott múltjával, a korrupciós-harc eddigi eredményeinek veszélyeztetésével, meg az eredendően elszúrt Iordache-féle kormányhatározat kísérletre való sűrű utalással érvelnek. És az ők hangja hitelesebb a politikai nyugaton, az elnök álláspontja erősebb a nemzetközi megítélésben, ezért az onnan érkező támogatást maga mögött tudók „tartani tudják a frontot”, kisebbségből is képesek voltak mindezidáig megakadályozni a kormánypárti módosítások törvénybe foglalását). Nem vagyok jogász és nem is szólnék a dolog tisztán jogi szabályozásának ügyéről, laikusként sok megfontolandót látok a most napirenden levő módosítók közül, még akkor is, ha politikai szimatom azt sugallja, az egész cirkusz kimenetele, amennyiben így folytatódik, semmi jót nem hozhat az országnak. (A bírák és ügyészek státusának szétválasztási kísérlete, többek között, nagyon is aktuális és a titkosszolgálatokkal való rejtett összefonódások fölszámolására tett kísérlet is helyénvaló, bár valószínű tisztán jogszabályi téren nem megvalósítható, másképpen kellene azt szabályozni stb.).
Miért? A rossz leütés miatt, hogy a nyilvános, sőt parlamenti vitát megkerülve akarnak elfogadtatni sarkalatos jogi szabályozásokat, mégpedig nagyon sürgősen a kormánypártiak. A sürgősség és a rendkívüli eljárások (lásd. a Iordache-féle szuper parlamenti bizottság) tovább növelik a gyanút, hogy rejtegetni valójuk van, hogy egyfelől elterelő hadműveletet folytatnak, másfelől meg kiskapukat igyekeznek elhelyezni, melyen korrupt politikusaik kicsusszanhatnak az ügyészség-bíróság vádjai alól. A dolog pedig végletesen megosztja a társadalmat, olyan indulatokat kelt, melyek bármikor atrocitásokba csaphatnak át, de minden esetre fölösleges és kontrollálhatatlan feszültséget kelt (az ex-király halála elhalasztotta a kormánypárti utcai megmozdulásokat és esetleges atrocitásokat, de a dolog továbbra is napirenden van és forró pillanatokat okozhat). Rontja az ország megítélését és fölzárkózási esélyeit, sőt a már szégyenpadon ülő Magyarország és Lengyelország sorsára, marginalizálódásra ítéli Romániát (és nem kétséges az EU – eddigi töketlenségeinek ellensúlyozására is – egyre erőteljesebben fog föllépni a liberális demokráciát vélhetően veszélyeztető nemzeti kísérletek ellen), ez pedig pénzügyi szankciókat és gazdasági problémákat fog okozni.
Kilátástalan politikai helyzetet eredményezhet az áldatlan és parttalan vita, mert mindkét fél sarkalatos politikai kérdéseket és egész harci arzenálját sűríti bele a vitába, és korántsem csupán jogi kérdések és érvelések – egyébként az ilyenekre a közönség nem is igazán figyel –, eldöntésre váró módosításokról szól, hanem a lenni vagy nem lenni szélsőséges politikai kérdését feszegetik. (A kormánypártok megveszekedettsége, éppen az elnökök /PSD, parlament és ALDE szenátus/ korrupciós ügyei miatt, úgy értelmeződnek, mint önmaguk és korrupcióval vádolt/elítélt társaik, fölmentésére tett kétségbeesett kísérlet, függetlenül a módosítók tartalmától. Ugyanakkor figyelemre méltó az a mélyen reakciós és megtévelyedett, szűk látókörű föllépés, melynek legkirívóbb példája – amennyire sajnálatos, éppen olyan jellemző módon – egy rommagyar képviselő attitűdje, amivel a kilencvenes években zajlott bányászjárásokhoz hasonlította a most tiltakozó civilek föllépését. Úgy tűnik Márton Árpádnak egy emberöltő sem volt elég – 27 éve képviselő – hogy keveset is tanuljon a politika természetéről, és a jogi csűrés-csavarás csapdájáról, modortalanságáról már ne is szóljak, és csapdát állított magának, melybe aztán bele is sétált. De, sebaj, a rommagyar következmények nélküli politikai mezőnyben, még sokáig helye lesz, ha nem másért, hát „tapasztalata” okán, che bella voce!). Amikor a politikai harc eljut a végső kérdések fölvetéséig, akkor SZIMBOLIKUS JELLEGE dominálja a pragmatikus dimenziót. Akik jóhiszeműen jogi kérdéseket látnak az ügyészi-bírói munka újraszabályozásában (holott a törvénykezés maga a legfőbb politikai eszköz, és csak másodsorban jogi szövegezés, vagy aktus), azok ezt tévesztik szem elől, azt, hogy a jelen pillanatban minden módosítás, tartalmától függetlenül, a KORRUPCIÓ-ELLENES HARC gyengítésére tett kísérletként értelmeződik, a szimbolikus mezőnyben. Márpedig a politika jelenlegi színpadán a korrupció-ellenes harc szimbolikus jelentősége intenzívebb a pragmatikus jogi meggondolásoknál, ha úgy tetszik erősebb politikai akaratképző funkcióval bír, mint holmi jogi pontosítások, ráadásul olyanok részéről, akik többé-kevésbé joggal tekinthetők a „korruptabb” félnek. (A korrupció-ellenes harc végét látni a mostani módosításokban, erős túlzás, hiszen tudható, a harc sikere nem csak a jogi szabályozáson múlik, elsősorban erős és elkötelezett, integráns politikusok, ügyészekre, bírákra, és úgyszintén elkötelezett civil társadalmi mozgalmakra, nem utolsó sorban pedig független és hiteles médiára, van szükség a sikerhez. Viszont szimbolikus harcot lehet folytatni és azt megnyerni ennek hangoztatásával, a jogállam végével való riogatással, korrupt politikusokra való mutogatással). Ezért az elnök és civil társadalom, valamint a mégoly halovány ellenzék, külföldi támogatással megspékelve, sikeresen akadályozza a hatalmat, a többséget, politikai szándékának átvitelében.
A politikai háború jelenlegi állása szerint mindenki jobban járna, ha JEGELNÉK A MÓDOSÍTÁSOKAT, mert a kormánypártok, ha időt nyernek hitelüket építhetik vissza, jó kormányzás, ígéreteik betartása esetén. (Persze, a gazdasági folyamatok és a kapkodó közpolitikák, azt jelzik: képtelenség tartani az ígéreteket). Ha marad a háború és erőltetik a módosításokat a kormánypártok és csatolt részeik, a téma központi elnökválasztási kampánytémává lesz, és Johannis biztos befutó. Az ellenzék, elnök és civil társadalom pedig, nyugodtabban kezelhetnék a dolgot fél év múlva, és a további bel- és külföldi konzultációk, növelnék a teljes mezőny hitelét, és javítanák megítélését.
Ami a Fidesz itteni fő fiókpártját illeti, lemaradt a korrupció-ellenességgel (mégoly formális) való kampányolás és tematizáció vonatáról, beleragadt a korruptként percipiált pártok mocsarába, és nehéz/lehetetlen lesz onnan kimásznia (Nem ez történt a magyarországi kormánypártokkal, akik a kétharmados többség birtokában, törvénykezéssel és utólagos lepapírozással stb., továbbra is képesek elrejteni korrupt ténykedésüket, a maffiaszerű működést. Többek között azért is, mert a kis korrupciót, főleg, mely nem hozzájuk kapcsolható, továbbra is üldözik a grand corruption pedig sokak számára láthatatlan, a nemzeti populista-demagóg szövegek sikeresen álcázzák azt).
Az ügyészségen nagyjából mindent rendben látnak a korrupció elleni küzdelemben, s elégedettek az eredményekkel. Mintha másik világban élne a lakosság, amely szerint óriásit nőtt a korrupció három év alatt. És ebben elválik egymástól a két illiberális uniós ország útja.
A Legfőbb Ügyészség az elmúlt években jelentős eredményeket ért el a korrupciós bűncselekmények elleni küzdelemben, mindig elrendelte a nyomozást, amikor az EU csalás elleni hivatala (OLAF) ezt jelezte – mondta a legfőbb ügyész helyettese a korrupció elleni világnap alkalmából.
Belovics Ervin elmondta, hogy eddig 38 alkalommal indult nyomozás az OLAF kezdeményezésére, és kilencben emeltek vádat. Elmarasztaló ítélet eddig két ízben történt. Azt is megtudhatta a nagyérdemű, hogy az elmúlt tíz évben a korrupciós ügyek 60 százalékában volt vádemelés. Elégedettségének adott hangot a rendezvényen Pintér Sándor belügyminiszter és az Országos Bírósági Hivatal elnöke, Handó Tünde is.
Egészen más kép bontakozik ki abból a felmérésből, amelyet most készített az Európai Bizottság. Az Eurobarometer egyértelműen a korrupciót jelentős problémának írja le Magyarországon.
A lakosság zöme, 86 százaléka széleskörűnek látja a korrupciót,
szemben az uniós 68 százalékos átlaggal. Egyenesen bronzérmes az ország annak megítélésében, hogy növekedett-e ez a jelenség: hazánkfiainak 58%-a szerint romlott a helyzet, csupán 4% gondolja, hogy javult. (Ciprusban és Spanyolországban látják sötétebben ezt.)
Forrás: Eurobarometer
Verjük a mezőnyt annak elfogadásában, hogy a közszférában az eljárások során ajándékot, pénzt kell adni. Minden második lakos szerint ez olykor elfogadható, az EU átlagában ez 18 százalék.
A helyzet drámai voltára mutat rá az, hogy a
magyaroknak alig 35 százaléka utasítja el a korrupciót,
amivel a lettek (34 százalék) után a második legrosszabb eredményt érjük el. Az EU-ban az elutasítottság aránya éppen duplája a magyarénak.
A felmérés rávilágít arra is, hogy Magyarország ugyan nem egyedül lóg ki mindinkább az uniós közösségből, és ebben szoros szövetségese Lengyelország, éppen a korrupció az, amiben a „két jó barát” nem tart össze. A lengyelek 29 százaléka szerint csökkent a korrupció, és csak 15 százalékuk tapasztalt romlást.
Ismét tízezrek vonultak szombat este az utcára Tel-Aviv belvárosában a kormányzati korrupció felszámolását és Benjámin Netanjahu miniszterelnök távozását követelve.
A pártoktól független demonstráció szervezői a miniszterelnök távozásáig minden szombat estére hasonló, kizárólag a közösségi médiában szerveződő tüntetést ígérnek.
A tiltakozók a Rothschild sugárút tenger felőli végétől – ahol az Izrael kikiáltásának emléket állító múzeum áll – vonultak a sugárút másik végéhez, a Habima nemzeti színházhoz. A színház előtti téren felállítottak egy színpadot, de a szónoklatok elmaradtak, mert a rendőrség kikapcsolta a hangosító berendezéseket tápláló generátort, mondván, nem biztonságos.
A tömeg egy része ezután Netanjahut bíráló jelszavakat skandálva,
a forgalmat megbénítva végigvonult a város több utcáján, majd eljutott a Rabin térig, ahol 1995-ben egy béketüntetésen egy szélsőséges jobboldali fiatal lelőtte az akkori kormányfőt, Jichák Rabint.
A tiltakozó akció a Tel-Aviv melletti Petah-Tikvában, Avicháj Mandelblit államügyész lakásánál több mint egy éve kezdődött tüntetéssorozat folytatása volt. Szombatról szombatra egyre többen tüntetnek a kormányzati korrupció ellen, a korrupt politikusok elleni nyomozást és vádemelést követelve.
A legnagyobb, a tel-avivi tüntetéssel egy időben több százan vonultak az utcára más városokban, Naharíjában, Afulában, Haderában, Netanjában, Risón-Lecijónban, Modiinben, Beér-Sevában, Haifában és Jeruzsálemben is.
Múlt szombaton a „szégyen menetének” nevezték a szervezők a szintén több tízezres tüntetést, melynek egyik célja a rendőrségi hatásköröket megnyirbáló törvényjavaslat elfogadásának megakadályozása volt.
Hét évvel ezelőtt Sepp Blatter, a FIFA akkor még örökösnek látszó vezére elcsukló hangon jelentette be, hogy új országok kapják a világbajnokság rendezési jogát: 2018-ban Oroszország és 2022-ben Katar.
Azóta a FIFA teljes vezérkara – élén Blatterrel – belebukott az ügybe. A svájci rendőrség 180 korrupciós ügyet vizsgál. A FIFA székhelye Lausanne-ban van, ezért ők az első számú érintettek, de vizsgálódik New Yorkban a nemzetközi korrupcióellenes ügyészség, a francia, a brazil rendőrség stb. A korrupciós vádak zöme Katart érinti.
Legutóbb a brazil labdarúgó szövetség ex-elnökét vádolták meg azzal, hogy 22 millió dollár érkezett a számlájára
rögtön azután, hogy megszavazta: Oroszországban és Katarban legyen a világbajnokság! A gyanú szerint a brazil ex-foci főnök tovább osztott a 22 millióból másoknak is. A döntést a FIFA 22 tagú vezérkara hozta meg- közülük 13-at felfüggesztettek!
A FIFA saját etikai bizottsága egy García nevű amerikai ügyész vezetésével készített egy jelentést, mely tisztára mosta Oroszországot. Ez vicc – mondta New Yorkban a korrupcióellenes ügyészség, melynek kérésére a FIFA vezérkar hét tagját ülésezés közben csípte el a svájci rendőrség. Erre újabb FIFA jelentés készült: Cornel Borbely svájci ügyvéd vezetésével. Ebben megfogalmazódtak bizonyos kétségek. Ez kevés volt a korrupcióellenes ügyészségnek New Yorkban, de túl sok a FIFA-nak. Cornel Borbelyt nem választották újra az etikai bizottság élére .
Ebben a kissé morózus légkörben rendezik meg a világbajnokság sorsolását a Kremlben, melynek ura apait-anyait beleadott a szervezésbe. Az aranylabdás brit Gary Lineker a műsorvezető, a kupát Miroslav Klose, a lengyel-német világbajnok (2014) mutatja be a közönségnek. „Sajnos mi vagyunk az esélyesek!”- nyilatkozta Joachim Löw, aki világbajnoki győzelemhez vezette csapatát. A brazilok fölényes legyőzése a saját otthonukban különösen emlékezetes fegyvertény marad. Mégis sokan úgy látják, hogy Németország mellett ők az esélyesek. Legalábbis Neymarnak, a 25 éves brazil csodacsatárnak ez a véleménye.
A sorsolást hét olyan „nagykövet” végzi, akinek annak idején döntő szerep jutott a világbajnokság megnyerésében. Közülük csak egyetlen legendás név: Diego Maradona (Argentina). A sorsolást végző nyolcadik futballista nem nyert világbajnokságot, de ő képviseli a rendező országot: a 91 éves Nyikita Szimonjan a szovjet futball válogatottat erősítette még 1958-ban…
Brazíliában a költségvetés beleroppant a futball világbajnokság és az olimpia rendezésébe. Az egész politikai vezetés belebukott: még elnököket is vádolnak korrupcióval Brazíliában. Ez aligha fordul elő Putyin Oroszországában. Minden oroszok ura jövőre újra kívánja választtatni magát. Ezért a nagy felhajtás a Kremlben, ahol pénteken kiderül : a 32 csapat kivel kerül egy csoportba a futball világbajnokságon jövő nyáron június 14 után Oroszországban.
Az FBI és a brazil rendőrség is vizsgálja, hogy miért kapott 22 millió dollárt Katarból a brazil labdarúgószövetség elnöke röviddel azután, hogy megszavazta a foci vb-t az emirátusban.
A FIFA több egykori keveredett korrupció gyanújába, amiért megszavazták, hogy a futballhoz nem sok szállal kötődő Katarban legyen a világbajnokság 2022-ben. A Mediapart francia oknyomozó portál most arról ír, hogy a brazil és az amerikai rendőrség felfedezett egy számlát, melyet Ricardo Teixeira, Brazília labdarúgószövetségének egykori elnöke nyitott a Pasche Monaco nevű svájci bankban.
2011 januárjában erre egy 22 millió dolláros átutalás érkezett Katarból, a feladó pedig a katari üzletember Ghanim bin Saad al Saad volt. A gyanú szerint Katar emírje, Tamim ibn Hamad ibn Halífa Al Táni így pénzelte le a FIFA vezérkarát, amely 2010 végén általános meglepetésre az emirátusnak adta a 2022-es futball-világbajnokság rendezési jogát.
A pénz nem csak Ricardo Teixeirához vándorolt a számláról, hanem a FIFA 22 tagú végrehajtó bizottságának néhány más tagja is csinos összeget kapott: például Jack Warner, aki akkor az észak- és közép-amerikai labdarúgó szövetség főnöke volt. Ő volt az, aki először lebukott és tett feltáró vallomást az FBI-nak. De ott volt a kedvezményezettek között Mohamed bin Hammam, az ázsiai futballszövetség volt elnöke, és Nicolas Leoz, aki a dél-amerikai futballszövetséget vezette. Ricardo Teixeira ellen jelenleg nemzetközi elfogató parancs van érvényben.
Hiába a sok leleplezés, a FIFA kitart amellett, hogy jövőre a futball vb-t Oroszországban, 2022-ben pedig Katarban rendezzék meg.
Csang Jang a hadsereget irányító katonai bizottság politikai osztályának vezetője volt.
A háromcsillagos tábornok már nem kapott meghívót a kínai kommunista párt októberi kongresszusára. Csang Jang egyszerre bukott meg az ugyancsak 66 éves Fang Feng-huj vezérkari főnökkel. Mindkettőjüknek szép jövőt jósoltak, de a korrupcióellenes kampány végzett velük. Csang Jang nem várta meg az ítéletet:
pekingi lakásában felakasztotta magát.
Hszi Csin-ping elnök a pártkongresszuson bejelentette, hogy folytatódik a korrupcióellenes kampány, mert enélkül a kormányzó kommunista párt elveszítené a nép bizalmát. Öt év alatt a kampány nem kímélte a legfelső vezetést sem.
Hihetetlenül nagy pénzeket találtak a nyomozók: Kína egykori belbiztonsági főnökének elkobzott családi vagyonát összesen 90 milliárd jüanra, azaz átszámítva 3500 milliárd forintra becsülték.
Elemzők szerint
a korrupcióellenes kampány egyik fő célja az, hogy Hszi Csin-ping megszabaduljon vetélytársaitól a vezetésben.
Hírszerzői források szerint a pekingi vezetés tagjai mind milliárdosok amerikai dollárban is, de ezt csak akkor veszik észre a korrupcióellenes nyomozók, ha erre utasítást kapnak az elnöktől. Akinek Csang és Fang eltávolítása a katonai vezetésből azt is lehetővé tette, hogy hozzá lojálisabb embereket ültessen a helyükre.
Surányi György nem hisz abban, hogy az Orbán-rendszer össze fog omlani, még nem látott összeomlani olyan gazdaságpolitikát, amelynek jelentős külső egyensúlyi többlete volt. De azt sem gondolja, hogy Magyarország jobban teljesít. A volt jegybankelnök, egyetemi tanár, levezeti, hogy miért nem „huszáros” a magyar növekedés, hogyan tékozoljuk el a sokszoros Marshall-segélyt, s hogyan akadályozza meg az „iparszerűvé vált” korrupció az erőforrások hatékony felhasználását. Reformok kellenének: egészségügy, oktatás, szociálpolitika, illetve a magánberuházások környezetének javításában. Az adórendszerben, a költségvetésben meglenne a fedezete – ezt tételesen be is mutatja. Ugyan nem a kádári Magyarországot teremtjük újjá, denem a jogbiztonságon, a magántulajdon dominanciáján alapuló, versenyre építő liberális piacgazdaság felé haladunk – szögezi le.
MTI Fotó: Kovács Attila
Önről köztudott, hogy nem túl gyakran szólal meg a széles nyilvánosság előtt, ritka kivételként az euró bevezetése mellett tette ezt meg. Adódik a kérdés, szakmai tudásával, tapasztalatával a háttérben próbál-e tenni az Ön által vallott értékrend fennmaradásáért?
Egyetemi tanárként, a Corvinuson van módom kifejteni az álláspontomat egy sor kérdésben; szakmai körökben idehaza és külföldön is szoktam előadásokat tartani: az utóbbi években több tanulmányt, hosszabb cikket írtam például legutóbb a monetáris politikáról, illetve a devizahiteles történetről, annak tanulságairól. S néha azért adok interjút is.
És tanácsot?
Tanácsot nem szívesen. De nem zárkózom el az elől, hogy ha kérdeznek, kifejtsem a véleményemet.
És politikai/közéleti szerepet vállalna-e? Olyan híreket is hallottam ugyanis, hogy bizonyos körökben nem is olyan régen az Ön neve is szóba került potenciális miniszterelnök-jelöltként.
Nem tudok ilyenről.
És ha megkeresnék?
Miután nincs ilyen problémám, ezért nem is terhelném sem a közvéleményt, sem magam ezzel a kérdéssel.
Értem én, hogy nem szeret politikáról beszélni. Akkor beszéljünk gazdaságról. Hogyan látja a magyar gazdaság helyzetét?
Kezdjük a jó hírrel: a pénzügyi stabilitás – mindenekelőtt a külső – rendben van. A válság során, 2009 közepén először megállt, majd elkezdett csökkenni a külső adósság. Ugyan még mindig magasabb, mint 2001 elején volt, s persze lehetne még lejjebb vinni, de ez már megnyugtató szint.
Egy ország gazdasági stabilitását a leginkább a külső egyensúlytalanság tudja fenyegetni. De ilyen veszély ma nincs.
És a belső egyensúly is ilyen kedvezően alakul?
Első ránézésre az is rendben van, de ez inkább a felszín. Az államháztartáson belül 2010 óta érdemi javulás nem következett be. A bruttó államadósság csökkenését túlkompenzálja a nyugdíjak államosítása miatt lényegesen megugró jövőbeni állami nyugdíj kifizetési kötelezettség.
Ezért az államadósság 82%-ról nem 74%-ra apadt, hanem kb. 90%-ra nőtt.
Nincs előrelépés a költségvetési újraelosztásban sem, amely továbbra is 50 százalékos. A mi fejlettségünk szintjén ez jelentős állami túlterjeszkedés. De a legnagyobb probléma a költségvetés szerkezete, ami önmagában akadálya a közép- és hosszútávon fenntartható gyors növekedésnek.
A gazdaság jelenleg azonban dinamikusan nő, pont a napokban emelte prognózisát például az IMF is, s a kijött háromnegyed éves GDP-adat is biztató.
Idén és valószínűleg jövőre is elfogadható növekedést produkál a magyar gazdaság, szemben az előzővel. Ugyanakkor a szűkebb régiónkban, de még Nyugat-Európában is sok ország nálunk észrevehetően jobban teljesít. Emellett az elemzők egyetértenek abban, hogy a magyar gazdaság potenciális növekedési üteme bő 2 százalék, ami jelentősen elmarad attól a 3-3,5 százaléktól, amely az érdemi felzárkózáshoz kellene.
Ráadásul, 2010. és 2017. között (az idei növekedést 4 százalékosra véve) csupán 1,95 százalékos volt az átlagos éves ütem.
Ez viszont önmagában sem, régiós összehasonlításban pedig végképp nem dinamikus! Csak a szlovén és a horvát gazdaság nőtt ennél gyengébben a régióban. Az Uniós támogatások lehívásának intenzitásától függően a gazdasági növekedés 2-4% között hullámzik. Ha a gazdaság potenciális növekedési üteme – uniós támogatások nélkül – a mostani évi 2 helyett 3,5 százalékos lenne, s 5-7 évig fenn is maradna, akkor lehetne érdemi a felzárkózás a legfejlettebb országokhoz.
De azért az idei 4 százalékos GDP-növekedés csak jónak mondható, nem?
Ez nézőpont kérdése. Nem szabad elfelejteni, hogy kivételesen kedvező hátszélben hajózunk. Egyrészt a fejlett Európa gyorsuló, idén az ő magas fejlettségi szintjükön dinamikus, 2,5 százalékot meghaladó átlagos GDP-bővülést prognosztizál; másrészt példátlan mértékű uniós segélyt kapunk: évente, átlagosan a magyar GDP 3,5 százalékának megfelelőt. S folytatnám a sort: harmadszor a GDP 2 százalékának megfelelő plusz pénzhez jut az ország a külkereskedelmi cserearányoknak javulásának köszönhető importkiadások mérséklődése révén. Ehhez jönnek még a külföldön dolgozók 3-3.5 milliárd EUR hazautalásai.
Ilyen külső környezetben, ilyen támogató hátszéllel nem mondanám huszárosnak a magyar gazdaság növekedését.
Miért nem segítenek jobban az uniós támogatások?
A hatékonytalan felhasználás miatt. Jelentős részben olyan projektek valósulnak meg, illetve olyan az elosztás mechanizmusa, hogy kevéssé segíti elő a gazdaság modernizációját. Olyan beruházásokra mennek el tömegesen ezek a pénzek, amelyek az adott évben ugyan jelentősen felgyorsítják a növekedést, de nincs vagy alig van tovagyűrűző hatásuk. Hogy példákat is mondjak: szélsőséges példa a futballstadionok építése, csak kevéssel jobb az Úszó Világbajnokságra költött temérdek pénz – bár a VB esetében legalább van, ami tartósan növeli az idegenforgalmi vonzerőnket.
Ráadásul az állam által megrendelt beruházások elosztási mechanizmusa minden csak nem tiszta nyílt piaci verseny-alapú
– ennek alapján jelentékeny részük valószínűleg erősen túlárazott és felesleges. Ez nem csak magyar jelenség, intézményesen benne van az európai rendszerben, mint mindig, amikor adófizetői pénzt juttatnak ingyen, nem visszatérítendően magánzsebekbe. Az ingyen pénz ugyanis vagy aláássa a befektetéssel szemben joggal elvárható megtérülési követelményt, vagy egészen egyszerűen ellopják azt, esetleg a kettőt kombinálják. De akárhogyan is, mindenképpen káros, nem járul hozzá a gazdaság versenyképességének a javulásához.
Most a korrupcióról beszélünk?
Nem csak, a korrupció csupán az egyik tényező, több minden következménye. Kornai János évekkel ezelőtt leírta: a minden területen megjelenő centralizáció, az ennek megfelelő állami beavatkozás szinte parttalanná válása, a piaci verseny visszaszorulása marginális területekre, a jogbiztonság hiánya, mindez kéz a kézben jár a korrupció korábban nem látott mértékű szintjével.
Tévedés ne essék! Korábban is volt korrupció, de most már nem egyszerűen súlyossá, de iparszerűvé vált!
Ez pedig megakadályozza az erőforrások hatékony felhasználását. A magyar gazdaságban ma már csak azokon a területeken van verseny, ahol a nagyvállalatok, kiváltképpen a külföldiek működnek, ezek azonban nem belföldön, hanem a világpiacon versenyeznek. Nevetni fog, itthon, ahol erős verseny van, az a bank- és biztosítás piaca.
Az állami beavatkozás ellenére?
Az állam ugyan itt is torzítja a versenyt, de a verseny azért még mindig erős.
Hova juthatunk? A kádári Magyarországot teremtjük újjá?
Ez nem fog bekövetkezni, nagyon mások a viszonyok. De az nyilvánvaló, hogy nem a jogbiztonságon, a magántulajdon dominanciáján alapuló, versenyre építő liberális piacgazdaság felé haladunk.
MTI Fotó: Marjai János
Ön szerint mi az, amit elszalasztunk?
Gondoljon csak bele: a Marshall-segélyt három évig kapták az érintett országok, mégpedig a mindenkori GDP 2 százalékában maximálva. Mi 13 éve kapjuk az EU-tól a segélyt, évente átlagosan a GDP 3-3,5 százalékának megfelelő összeget. Roppant nagy pénzről és esélyről van szó. S mi ezt tékozoljuk! És nem csak az uniós támogatások kínálta esélyt szalasztjuk el, ugyanígy a konjunktúra vagy éppen a cserearány javulás által biztosított lehetőségeket sem vagyunk képesek megfelelően kihasználni.
Mire kellett volna az így adódó lehetőségeket, a rendelkezésre álló forrásokat felhasználni?
Felzárkózás és strukturális reformok kellenének. A régiónkból a lengyelek, a szlovákok, a balti országok, a románok egy főre jutó GDP-je az 1990-95-öshöz képest átlagosan 40 százalékkal került közelebb az EU-15-höz, nálunk mindössze 15 százalékkal.
Ennek nem csak az elmúlt hét év az oka, vastagon benne van a megelőző nyolc is. Magyarország tehát minden volt, csak éppen nem sikeres.
Ami pedig a szükséges reformokat illeti – van akkora mozgástér még a költségvetésen belül is, hogy sok-sok évtized után először úgy lehessen reformokat végrehajtani, hogy azoknak ne a „megszorítás” legyen a beceneve, hogy a társadalom többsége számára javuló életkörülmények között menjen végbe.
Hol látja a legnagyobb szükségét reformoknak?
Egészségügy, oktatás, szociálpolitika, más szóval a szegénység enyhítése, illetve a – hazai és külföldi – magánberuházások környezetének javításában. Az első három terület egyébként nem csak a társadalmi problémák sűrűsödési pontjai, hanem egyben a növekedés komoly akadályai is – persze amellett, hogy a kialakított politikai-gazdasági intézményrendszer egésze, a fékek és egyensúlyok kiiktatása, a centralizáció, a korrupció önmagában is bénítóan hat a gazdaságra.
Hol látja a konkrét forrásokat e három kulcsterületen szükséges reformokra?
A teljes GDP évi 2,5 ezer milliárd forinttal bővül. Ennek a fele a költségvetésben csapódik ki, valamivel kevesebb mint a fele ezen belül az automatizmusok révén pántlikázott pénz. De a maradék összeg sem kevés, a GDP mintegy 2 százaléka. További forrást – a GDP mintegy 1 százalékának megfelelőt – kínálhat az állami kamatkiadások – főként külső hatásra bekövetkezett – mérséklődése. És akkor még nem beszéltünk a költségvetésen belül lévő mozgástérről.
Az adórendszerre gondol?
Arra is. Ami az adórendszeren belüli mozgásteret illeti: sietve leszögezem, hogy nem az áfa kulcsokat mérsékelném, főleg nem szelektíven, ami mindig a tehetőseknek kedvez. A ma tapasztalható dinamikus reálbér növekedés mellett minden feszültség nélkül és a nettó reálkereset növekedése mellett vissza lehetne és kellene térni egy józan többkulcsos adórendszerre.
Három kulcsa lehetne: a mainál valamelyest magasabb legalacsonyabb 15 helyett 17, a középső 20 és a legfelső 23 százalékos lehetne, ez utóbbi havi 900 ezer forintos jövedelem után lépne be, s az adózóknak csak kevesebb mint 2 százalékát érintené.
Ezzel párhuzamosan a minimálbér szintjéig adóvisszatérítést kellene biztosítani, ezzel a bérből és fizetésből élők legalább 80%-ának nőne a nettó keresete. Az általános kulcs két százalékos emelése megteremtené a fedezetét annak, hogy az egészségügyben és az oktatásban 4 év alatt, az átlag felett 50 százalékkal, összesen 80 százalékkal emelkedjenek a bérek. Az adóknál maradva: 2010 óta több mint harminc új adót vezettek be vagy emeltek meg. Ezek közül is lenne mit megszüntetni, mérsékelni. Van olyan, amelyeket meg lehetne tartani, vagy mert már beégtek a rendszerbe – ilyen például a tranzakciós adó –, vagy mert költségvetés egyensúlya miatt még mindig szükség van rájuk, vagy mert szerintem is rendben vannak – ez utóbbiba sorolnám a magas áfa kulcsot és az EKÁER-t.
Lát-e máshol hasonló tartalékot?
Több helyen is. A Magyar Nemzeti Banknál lévő 270 milliárd forintot vissza kellene juttatni a költségvetésbe, s az egészségügyi és oktatási infrastruktúra egyszeri fejlesztésére kellene használni.
De akad a költségvetésen belül is több átcsoportosítható tétel. Ilyenek például az élsportra költött tao-támogatások,
amelyek nem szolgálják az ország egészségének a célját, ráadásul a fele korrupcióra megy el. A művészeti területekre jutó ilyen pénzeket módosítással meghagynám – azokat eleve kevésbé itatja át a korrupció, és a cél is nemes. De a közmédiára, a kormánypropagandára fordított évi több mint százmilliárd forint jelentős részét át kellene csoportosítani. Hasonlóan a presztízsberuházásokra költött milliárdokat is, amelyek nem csak ablakon kidobott pénzt jelentenek, de a jövőben a folyó kiadásokban is tetemes összegeket emésztenek fel, például a stadionok fenntartására is horribilis összegeket kell majd költeni. Fel kellene függeszteni Paks II-t. Nyilvános, szakmai vitán keresztül újra kellene gondolni, s ha a megépítés melletti döntés születik, akkor átlátható, nyílt tendert kell lefolytatni.
S emellett a túlcentralizáció miatt elterebélyesedett állami adminisztráción is lehetne spórolni – nem szoktam ilyet mondani, de a felső vezetők száma is példátlanul nagy. Mindez, összerakva évente százmilliárdokra rúg.
Ebből és az előzőekben felsorolt forrásokból komoly reformokat kellene finanszírozni.
De valódi lehetőség nyílna az adók érdemi csökkentésére/reformjára, a piacot súlyosan torzító és a kormány számára nem szimpatikus cégeket hátrányba sodró büntető adók megszüntetésére. Emellett fokozatosan lehetővé válna az állami újraelosztás szintjének a mérséklése a kívánatos 40 százalék körüli szintre.
Ezzel persze az állam szerepe csökkenne, ami láthatóan nem célja a jelenlegi kormánynak.
Az államnak, amennyire csak lehet egyébként is ki kellene lépnie a (verseny)gazdasági szférából. Például a sztrádaépítést, -fenntartást ki kellene szervezni egy akár állami tulajdonú társaságba, az összes eddigi kötelezettséggel, hitellel, meghagyva számára a díjak beszedését. Ha nyereséget termel, akkor nem tartozik az államháztartáshoz. Így nemcsak a fennálló államadósság és az újraelosztás mérsékelhető, de az új utak építése sem terheli a költségvetést.
De az Eximbankot a magyar állam éppen hogy nem vette be az államháztartásba, s emiatt került komoly vitába az Eurostattal.
Az Eximbankot 2010-ben szanálni kellett. Ha pedig nem tudjuk megggyőzni az Eurostatot, akkor ez még tovább növeli az államadósságot. A MÁV-ot és a BKK-t is azért kell az állami szférába sorolni, mert állami támogatás nélkül veszteségesek. De az útépítés és -kezelés piaci alapon is képes nyereséggel működni, s akár vegyes tulajdonú társaság is létrejöhetne, s a tőzsdére is mehetne.
A harmadik kulcsfontosságú reformterületnek a szociálpolitikát nevezte. Ott mi lenne Ön szerint a legsürgetőbb teendő?
Mindenképpen forrásokat kellene biztosítani – az eddigieknél sokkal többet – a szegénység, mélyszegénység felszámolására. Szerintem populizmus 4-5 millió szegényről beszélni Magyarországon, elég szomorú a helyzet akkor is, ha nem eszkaláljuk. Többféle definíció, fogalom keveredik itt össze. Ami biztos, hogy 1-1,5 millióra tehető az úgynevezett jövedelemszegény emberek száma.
Ők azok, akik leírhatatlan körülmények között tengődnek, kiközösítésben, kiszolgáltatottságban élnek, szinte teljesen ki vannak zárva az alapvető szolgáltatásokból, mint az egészségügy, az oktatás. Ez tűrhetetlen!
Ennek felszámolására pénzt kell áldozni, de ez nem elég. Pénz és komoly társadalmi összefogás kellene, s ha ez megvalósulna, akkor 5-15 év alatt látható elmozdulás lehetne a mai tűrhetetlen állapotból.
Ezek belföldi feladatok, mi lenne Ön szerint a legfontosabb külföldi vonatkozású teendő?
A nemzetközi kapcsolatainkban világossá kellene tenni az elkötelezettségünket az Európai Unió mellett. Politikai és gazdasági értelemben egyaránt. A 15 éven keresztül fenntartott álláspontom mára megváltozott az eurócsatlakozásról. Ma úgy látom, hogy a monetáris unió belső feszültségeiből származó, nem csekély kockázatok még mindig lényegesen kisebbek, mint azok, amelyekkel akkor kellene szembesülnünk, ha kiszorulnánk az első körből, először csak a másodikba majd a harmadikba azaz a perifériára kerülnénk, azaz de facto az Unión kívülre. Ezért úgy vélem, hogy józanul, nem kapkodva, de el kellene köteleznünk magunkat a majdani eurócsatlakozás, elsőként az ERM II-be való belépés mellett.
Szépen végigvezette, hogyan látja a kiutat a mai gazdasági helyzetből. De milyen esélyt ad ennek vagy hasonlónak a megvalósulására?
A remény hal meg utoljára. Nem tudom, erre nem tudok választ adni. Meg lennék lepve, ha a jelenlegi kormány jelentős változtatásokat hajtana végre, de rövid távon nincs is erre rákényszerülve.
A jelenlegi kedvező háttérrel és környezetben ugyanis fenntartható módon tud 3-5 évig 2-4 százalékos éves növekedést produkálni.
Attól tartok, hogy kiegyensúlyozottan olvasom a folyamatokból levonható következtetéseket. Nem hittem és most sem hiszek azoknak a véleményeknek, hogy a rendszer össze fog omlani. Még nem láttam összeomlani olyan gazdaságpolitikát, amelynek jelentős külső egyensúlyi többlete volt. De azt sem gondoltam soha, amit a másik oldal hangoztatott: nevezetesen, hogy Magyarország jobban teljesít. A tények ezt nem, de az ellenkezőjét támasztják alá.
A V4 tagállamaiban súlyos gondok vannak a nemzeti kormányok és a parlament iránti bizalommal – derül ki egy felmérésből, amelyet a Visegrád Alapítvány készített a tagállamok kormányainak megbízásából.
Senki nem annyira bizalmatlan Magyarországgal, Lengyelországgal, Csehországgal és Szlovákiával szemben, mint a saját polgáraik. Az 1-től (teljes bizalom) 4-ig (teljes bizalmatlanság) a V4 kormányai 3-as kaptak, vagyis nem bíznak bennük – áll a felmérésben, amelyet a Süddeutsche Zeitung tett közzé.
Teljes bizalmat kizárólag a tűzoltóság élvez.
Az Eurobarométer egész Európában készült felmérése szerint a magyarok mindössze 39 százaléka, a lengyelek harmada és a szlovákok negyede bízik az aktuális kormányban. Ezt alulmúlja Csehország, ahol a kormányban alig 18, a parlamentben 12 százalék bízik.
Az EU, amelyet Prágában, Budapesten és Varsóban a vezetők oly szívesen bírálnak, a csehek 30, a szlovákok 43, a lengyelek 44 és a magyarok 46 százalékának a bizalmát bírja. Nyugat-Európában ez sok esetben éppen fordítva van. Egy, a felmérésben résztvevő lengyel kutató megállapította: a kormánnyal szembeni, még a kommunista időkből eredő bizalmatlansághoz a visegrádi államokban hozzájárul, hogy a demokrácia itt rövid múltra tekint vissza, illetve az különbség, amelyet a polgárok a demokratikus jogállam eszméje és a megvalósítás között láttak.
Orbán Viktor és Beata Szydlo lengyel kormányfõ MTI Fotó: Koszticsák Szilárd
A kutató erre példaként felhozta a kérdéses privatizációkat, és a politikusok korrupciós botrányait, továbbá azt, hogy a korábbi, nagyjából egyenlőségen nyugvó társadalmak nyertesekre és vesztesekre oszlottak. Így aztán a csehek és a lengyelek 40 százaléka nem hiszi, hogy a kommunizmus bukása után javultak volna a tehetséges emberek esélyei, a szlovákok körében több mint 50,
a magyaroknál 59 százalék nem lát javulást.
Emellett nagyon sok esetben romlott a polgárok személyes helyzete. A csehek 35, a lengyelek 37, a magyarok 56 és a szlovákok 62 százaléka látja úgy, hogy rossz az országuk gazdasági helyzete. Pedig a gazdaságok gyorsan növekednek: Csehországban 4,5, Szlovákiában 3,5, Magyarországon és Lengyelországban 4-4 százalékkal.
Különösen Magyarország és Lengyelország kormányai dicsekednek szívesen népszerűségükkel, de a Fidesz alig 31 százalékon áll, Lengyelországban a PiS 30-40 százalék között mozog – mindkét kormány az ellenfelei gyengeségéből él. Magyarországon a második legerősebb párt a szélsőjobboldali Jobbik 10 százalékos elfogadottsággal, és azt számos kicsi párt követi. A korábban kormányzó szocialisták a harmadik helyen állnak – 5 százalékkal – írta a lap. Lengyelországban a korábban kormányzó Polgári Platform 20 százalék körül jár, és híre-hamva sincs az ellenzék egyesülésének.
A lengyelek alig harmada, a magyarok bő negyede, és Szlovákiában mindössze a polgárok 22 százaléka látja úgy, hogy az országa jó úton halad.
A visegrádi felmérés szerint a lengyelek 62, a magyarok 73 százaléka tartana szükségesnek több demokráciát. A magyar kutatók széles körű apátiát és „a reménytelenség falát” diagnosztizálták.
Ehhez képest még Lengyelországban is a polgárok alig negyede vett részt az utóbbi öt évben legalább egy tüntetésen, és mind a négy országban a polgárok 95 százaléka elutasítja, hogy valamely párt tagja legyen. Jacek Kucharski, a felmérésben résztvevő lengyel kutató kijózanító megállapítása szerint „Több demokráciát akarunk, de nem vagyunk eléggé elkötelezettek ahhoz, hogy a dolgot saját kezünkbe vegyük”.
Sajnálattal kell megállapítani, hogy a korrupcióellenes föllépés gyengítésében a Fidesz itteni fiókszervezete, minden esetben, Dragnea és Tăriceanu mellett áll ki, és ezt teheti mindaddig, amíg anyaországi támogatással képes fogolyként maga alatt tartani a rommagyar politikai mezőnyt. Dragnea uralkodásának vége közeleg, mi meg maradunk a politikai osztályunkkal, messze még a rommagyar rendszerváltás, viszont nem az a kérdés, hogy bekövetkezik-e, csak az, hogy mikor.
A tegnaptól illene abbahagyni az eluralkodott összeesküvés-elméletek szajkózását és elgondolkodni azon, ami az elmúlt év politikai mozgásainak lényegét – nem a manipulált közbeszéd szintjén és nem is az „alternatív tények” (lánykori magyar nevén a hazugságok) és az „igazság utáni” (a hazugság egy másik metaforája) szónoklatok szintjén – adja. Mondom, hogy illene, miközben tudom, hogy semmi esély rá hiszen, akik a kamuhírek és konteók útjára léptek, még, ha hirtelen megvilágosodnának is, képtelenek lennének visszatérni a realitások szintjére. Egyetlen diskurzust ismernek az elfogult és irracionális, a puszta hiten alapuló „személyes” meggyőződések és igazolhatatlan föltételezések beszédmódját. A politikai kommunikációban ugyanis, túlságosan elterjedt az a gyakorlat, hogy ott ahol elakad a logika, pontosabban lelepleződik a hazugság, hát alternatív tényekre, kamuhírekre alapozott konteókat kell fölvetni – sokszor ki sem mondani, csak sugallni (ebből a szempontból a román és benne a rommagyar politikai elit mintha szemérmesebb lenne a magyarországinál, kevesebb a sorosozás, vagy a külföldi összeesküvés és a migráncsozás. Ez viszont nem téveszthet meg, hiszen az összeesküvés-elméletekhez való fordulás regionális, sőt ettől is szélesebb körű jelenség, és elég sunyi utalásokat tenni, valamiféle „mély- vagy alternatív államra”, „binomra”, miegymásra, hogy ugyanott legyünk, mintha megneveznék a feltételezett összeesküvés résztvevőit.) – és úgy tenni, hogy ezzel igazolódott az, ami logikus számvetéssel igazolhatatlan.
Ezért kérdés, hogy a politikai mainstream – mindenekelőtt a kifáradt „régi pártok” képviselőit továbbra is hatalmon tartva –, a politikai osztály, megreformálható-e még, vagy csak egy új politikai elitnek sikerülhet a „párhuzamos valóság diskurzusainak” leépítése? (Különösen esélytelen a kijózanodás a „bűnöző felvilág”, a korrupt politikusok esetében, akik – a köznapi összeesküvés-elméletek a legtöbbször megvádoltak „önigazoló” diskurzusaiban, hamis vallomásaikban, félrevezető magyarázataikban jelenik meg, amivel bűnös cselekedeteiket igyekeznek elfödni, felelősségüket elhárítani – érdekből fordulnak a konteókhoz, az alternatív tények fantazmagórikus világához. Mind Dragnea, mind Tăriceanu, a két kormánypárt vezére megvádoltságuk okán kezdtek összeesküvés-elméletekre hivatkozni – a Dragnea diskurzusában maga Soros, mint az ő „személyes ellensége” is megjelent, nem nehéz kitalálni milyen mintát követve –, binomot és párhuzamos államot, rejtett rendszert, stb., emlegetve. Érvek és tények, bizonyítékok helyett konteókra hivatkozni, úgy ahogy érthető a megvádoltak esetében, akik minden eszközt megragadnak reménytelen helyzetükben. Annál különösebb viszont, amikor a holdudvar – hangos nyerítés helyett – követi őket erre a megátkozott területre, mint többek között Márton Árpád „örökös képviselő”, színész/jogász és még ki tudja miféle kitüntetések birtokosa teszi, dagályos és horkolós szövegében. Márton zavaros, manipulatív, viszont a jogi nyelvezetet imitáló diskurzusai különösen ártalmasak, általában a szakértőiséget, a jogi nyelvezetet járatja le: bizalmatlanságot sugall, amikor helytállót mond akkor is gyanús. És tényleg nehéz megállni anélkül, hogy megkérdeznénk: Qui prodest?).
Két további dolog is támogatja a politikai konteók gyakorlatát, egyfelől a médiastruktúra, különösen, ha az online- és közösségi médiák perverz – a hagyományos médiák deontológiai szabályait megkerülő, az oknyomozás, vagy a forrásellenőrzés stb., minimális feltételeit is negligáló, stb. – működésmódjait tekintjük. Másfelől pedig az általános bizalmatlanság közepette, ami nemcsak a politikai, hanem a tudományos mezőnyt is elérte, végletesen relativizálta a szakértőiséget, megkérdőjelezte a tudományos eredményeket, a biztos, igazolható, logikusan megérvelhető igazságok helyett a kéznél levő, egyszerű és gyors válaszokat kínáló mitológiák, cinikus konteók fele fordult, a közönség jórésze.
Ma egy olyan személy van hatalmon és kézivezérléssel irányítja nemcsak a parlament, hanem a háttérből a kormány munkáját is, aki végleges, igaz fölfüggesztett ítéletét tölti és további három vádemelés alanya. Dragnea mindvégig azzal védekezett, hogy minden ellene fölhozott vád, mindegy, hogy a kivizsgálás vagy immár a végleges bírói ítélet meghozatala után jár, puszta összeesküvés, az ő „igazságos és bölcs” kormányzása ellen. Minden korrupciós ügy, melyben neve fölmerült a mély állam, a rendszer, a binom terméke lenne, és őt nemcsak az ártatlanság vélelme illeti meg az új botrányok kapcsán, hanem valóban ártatlan is, hiszen sötét erők próbálják csupán elmozdítani befolyásos helyéről. Másképpen pedig azt is sugallja, pártját megválasztották, tehát ő ártatlan. Mit számít egy kis logikai baki egy ilyen nagy személyiségnél, nem igaz?
Nem Dragnea az első a PSD-s pártvezérek köréből, akik védelmére a pártelit az ügyészség/bíróság lépcsőjére vonul (úgy tűnik semmi sem változott az elmúlt húsz évben, amikor is Adrian Nastase miatt vontak védőkordont politikusok a bíróság lépcsőin, azóta is megpróbálva kimagyarázni a gesztus jogellenes üzenetét), megpróbálva befolyásolni, esetleg megfenyegetni is az ügyészeket, akik idolumukat merészelik kérdőre vonni. De esélyt látok arra, hogy utolsó eset legyen ez a tegnapi. Az újabb vádat a pártelnök ellen ugyanis, nem valamiféle obskurus és elfogult „titkos ügyészség” – mint a vezér próbálta mindeddig sugallni –, hanem az OLAF (az Európai Csalás Elleni Hivatal) indítványozta, bűnöző csoportosulás létrehozásáért, melyről a DNA azt állítja ma is működik, és amellyel költségvetési, illetve EU-s pénzeket térítettek el, párt- és magánzsebekbe (lásd, TelDrum-ügy). Ezért hiteltelen a mély- vagy a párhuzamos államra való hivatkozás, Dragnea most már közvetlenül a DNA vezetőjét és az államelnököt jelöli meg kezdeményezőkként és utcai megmozdulásokkal fenyeget. És itt látok esélyt, hiszen a PSD már a télen is megpróbált ellentüntetést szervezni, szemben a hatalmas Dragnea és korrupció-ellenes megmozdulásokkal, meglehetősen sikertelenül.
Azt hiszem elszámolta magát a pártvezér legalább három másik vonatkozásban is, egyfelől túlzottan bízik a monolitikus pártjában, abban, hogy követni fogja a végtelenségig. Másfelől pedig és ez a bűnös hiba fogja vesztét okozni, a kormány tevékenységét alárendelte személyes és nagyon szűken értelmezett pártérdekének, márpedig a tarthatatlan ígéretek miatt a kormány működésképtelen, a közvélemény érzékeli ezt. Harmadrészt pedig a törvénykezést próbálta/ja saját korrupciós ügyeinek eltussolására, fölmentésére használni és ez is kudarcos, (és erről mondja Márton Árpád, hogy ő nem is érti, holott fölteszem éppen az zavarja, hogy a közvélemény jó része éppen hogy érti, ami itt folyik!) nemcsak a politikai nyugat, hanem a lakosság jó része is elkötelezett a korrupció-ellenes harc mellett. Ma elsőrendű problémának tűnik föl a korrupt politikai osztály ténykedése és ezért könnyen lehet mozgósítani ezzel a témával. Vesztésre áll Dragnea and Co még akkor is, ha parlamenti többséget tud szerezni, olyan nyilvánvalóan kínos ügyekhez is, minthogy az elítéltek bármilyen közméltóságot megpályázhatnak és betölthetnek. Sajnálattal kell észrevételezzük, hogy a korrupcióellenes föllépés gyengítésében a Fidesz itteni fiókszervezete, minden esetben, Dragnea és Tăriceanu mellett áll ki, és teheti mindaddig, amíg anyaországi támogatással, képes fogolyként maga alatt tartani a rommagyar politikai mezőnyt. Dragnea uralkodásának vége közeleg, mi meg maradunk a politikai osztályunkkal, messze még a rommagyar rendszerváltás, viszont nem az a kérdés, hogy bekövetkezik-e, csak az, hogy mikor.
A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.
A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.
A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.
