Címke: Budapest

Ismét ott győzött a politikai osztály – a román, a magyar és a rommagyar egyaránt – ahol mindenki veszített, ahol nem lehetett és nem lehet nyerni. „Így megyen ez” a látszatok világában, a reality show bevett kulisszái között. Bravó! És vissza a hétköznapokhoz, a reális világhoz, ahol semmi meg nem oldódott (sőt, a helyzet egyre rosszabb), és azokhoz, akiknek csak veszíteni valójuk volt és van, hasonló „győzelmek” miatt (is).

A kudarc új neve az alternatív győzelem,

amit a román és a magyar hatalmasok elnyertek, és a veszteséggel felérő győzelem, minden bizonnyal, eszkalálódni fog és igen könnyen kiszélesedő etnikai konfliktust okoz(hat), a rommagyar közösség terhére.

Miért nem lehet győztest hirdetni az úzvölgyi temető-botrány végén? Mindenekelőtt a kontextus miatt, az miatt a keret miatt, amiben az események lejátszódtak és folytatódnak. A megmozdulás valójában csak fedőakció, mely sok mindenről igyekszik elterelni a figyelmet, minden csak nem megnyerhető, és a fennálló keretben megoldható kérdés.

Temetőkép, politikai (kis)vállalkozókkal és futballhuligánokkal

Biztosan nem volt véletlen az időzítés, és az is egyértelmű, hogy többé-kevésbé kiagyalt forgatókönyv szerint, előkészített és levezényelt akció-sorozattal állunk szemben. Viszont végül mindenki számára kudarcot hozott, ami történt (és a folytatás is ilyen lesz, egyelőre), mert a reális valóság nem hagyja magát elfödni a reality show kulisszái által még akkor sem, ha módszeresen megtervezik a színjátékot, kiválasztják a szcénát és mindenki klasszikus szerepét, jól bevált alakoskodását hozza. Mindenki megpróbálta a kampányban is használni, de szemmel láthatóan kevés sikerrel, azokat a tömegjeleneteket, melyeket egy távoli kis első (és második) világháborús katonatemetőben adtak elő, ott ahol a madár sem jár, éneklő helyi kiskirályokkal, ortodox pópákkal és focihuligánokkal, zászlókkal, csendőrökkel és gyűlölettel, ahogy már kell egy magára valamit is adó kosztümös bohózatban, mert a rendes föltámadás az most is elmaradt, ugye. És nemcsak a hőbörgő, fenyegetőző, trágárkodó huligánok, hanem az ájtatoskodó politikusok is nevetségesek voltak (a kovásznai kiskirály éppen azt magyarázta újságírói kérdésre, és megnéztem megállta nevetés nélkül, hogy „azért van ott, mert kihelyezett megyei tanácsülést tart” éppen ott és akkor. Mondjuk ugyanígy avatott ő már Schweighoffer állomást Rétyen, társával, aki ma már “orbánviktorvédelmét” élvezi), ahogy elvonulva győzelmet kiáltottak.

Azután május 26 következményei, melyek egyrésze még nem kifejlett és ezért alig tapasztalható, az esemény utóéletére is rátette bélyegét és sajnos nem lezárta, hanem az etnikai konfliktus eszkaláció felé vitte a dolgot. Azt állítom tehát, hogy az úzvölgyi katonatemető politikai rendezése elmaradt, sőt a mobilizálással el is indították a román-magyar konfliktust egy etnikai alapú, eszkalálódásra képes körúton, és ennek lesznek még negatív következményei: a kalandorpolitika haszna.

A szélesebb kép: Ajrópa

Márpedig az EP választások eredményei lényegében – minden ellenkező híresztelést megcáfolva –, a liberális demokrácia, az integrációpárti politikai pártcsalád megerősödését hozta és a nemzeti-populista, szélsőséges, szuverenista, EU-ellenes pártok gyengültek, és főként szétaprózódtak, magyarán: az inga szélsőjobbról (alt right felsőről) elindult visszafele. Az EU pártiság győzött, a mélyebb integráció irányába történt elmozdulás, a kontinens minden sarkában, különösen a nyugati magországokban és az elhajlók nagy pofont kaptak. A nemzeti illiberál dögledezik Európa szerte, Dragnea börtönben, Strache botrányosan bukott, Salvini sem érzi jól magát botrányos orosz afférja miatt; és Kaczynski is vészjósló ősz elé néz. Egy, csak egy helikopter van Orbán, aki viszont bármennyire is alternatív politikai kommunikál, végzetessé válható csapdába esett. Lehet gyávázni Webert, és tétovának gondolni Merkelt, de az EPP Orbánt mégiscsak kelepcébe csalta a felfüggesztéssel és élesen elszigetelte Európában (otthoni sorsa még nem fordult az utolsó lejtőre, de ez is jön, minden bizonnyal). Nem is kell semmit tegyen az EPP, az idő a nyugatiaknak, az EU-pártiaknak dolgozik, Orbán mai elszigeteltségében, teljesen „béna kacsa”, semmiféle ráhatása nincs az európai folyamatokra, árnyékként kóvályog az európai politikai prérin. Világos, hogy személyisége, természete, valamint az autokrata, indulatos harcos habitusa előbb utóbb oda viszi majd, hogy megelőző csapásként „önként” lép ki az EPP-ből és akkor?

Bukarest és Budapest között, a szék alatt

Az új Bukarest-Budapest csörte, mint lenni szokott döntetlennel ért véget, ökölrázás és ájtatoskodás ide vagy oda, ez a meccs megnyerhetetlen, viszont. Jól jött kampánytémaként és mobilizáló eszközként használt, szimulált konfliktus, a hatalmi pártoknak, ideértve a Dörmönesti tanácsot és polgármestert is, akik az ALDE-nak akartak kis nacionalista felhajtóerőt szerezni, valamint a FfP-nek is feküdt egy kis magyarkodáshoz, melyet a magyar kormány tudvalevőleg támogat és mindenki úgy gondolta: csak a cirkusz mozgósít a választáson. (A lemenni kutyába szlogen, az etno-nacionalista uszítás és mobilizálás, jó kiindulópontja volt a botránynak). Nos, a politikai hozadék elmaradt, mert Kelemen későn és kényszeredetten ugyan, de bejelentette a PéSzéDétől való válást, csakhogy a vadházasság maradt, és azt hiszem elszámolta magát azzal is, hogy Dancila és tanácsadói lenyelik a békát és elengedik a FfP-t, de a maffia-törvények másként működnek. Amikor a kormánypártok létrehozták a választási csalást kivizsgáló parlamenti bizottságot, nemcsak saját választási kudarcuk „enyhítésére” gondolhattak, hanem arra is, hogy ideje az FfP közismert szervét megszorongatni, hiszen az a kölcsönszavazatokkal nyert választást és ez bármikor leleplezhető, ezért marad a vadházasságban. Biztosan sokan felfigyeltek arra, hogy Kelemen bejelentette, hogy szervezete és ő maga, aláírja a népszavazást megerősítő, Johannis által kezdeményezett (ellenzéki) protokollumot, és aztán mégsem írta alá (ha valaki nem vette volna észre a háznyi hazugságot érdemes utánakérdezni, ezt persze a behódolt sajtó sem erőlteti, de attól még tény). Az úzvölgyi akcióval kapcsolatos politikai maszatolásokra is ez a felemás viszony tette rá bélyegét, Kelemen mondott egy bődületeset (lényegében, hogy az ottani huligánkodás „megmutatta a románok valódi arcát”, csakhogy az ottani képekhez hasonló vágóképeket bármelyik országban gyűjthetünk, mutogathatunk, mert futballhuligán, mindenfele terem, és ez biza az egyik arca az angoloknak, lengyeleknek, sőt horribile dictu a magyaroknak is), s aztán kis védekezés, magyarázkodás után, hagyta, hogy az éppen leváltott Melescanu és Szijjártó „verekedjenek meg”.

Collateral damages, etnikai feszültség, mely marad

Megpróbálom, nagyon röviden, vázolni, hogy miért vált etnikai feszültség és potenciális konfliktus-forrássá az, ami lényegében, kampánybohózatként indult, de amiben minden kellék megvolt, hogy kiszabaduljon egy világvégi határvidék szűk keretei közül.
A román-magyar konfliktusok gyökerénél, jószerével mindig és mindenkét oldal térfelén, történelemhamisítási gesztus, politikai értelemben pedig, emlékezetpolitikai versengés, úgy mint „függetlenségi/felszabadító” harc áll. Vagy, ha másképpen közelítjük meg a „másik” el nem ismerése, kiközösítése lebeg, kimeresztett szemek mögött. A történelemhamisítás legkevesebb két momentuma, hogy a jelenlegi (hatalmi) viszonyok, fogalmak és víziók szerint, a múltba visszavetítve a jelenleg regnálók nézőpontját, „írják”, tanítják, azután meg fogják föl és élik meg saját megszemélyesített etnicizált és örökös birtoknak tekintett (etno-genetikai és antropozófiai) historizált story-jukat. Először van a fényes jelen, azután igyekeznek hozzá fényes múltat, legitimitás biztosító előtörténetet szerkeszteni.

A „románok” úgy tesznek, mintha a reális/faktuális történelem nem létezett volna, mintha az úzvölgyi határ nem lett volna határ, melynek innenső oldalán nem ők uralkodtak. A nemzeti/állampolgári hovatartozás narratívái mára már az etnikai, az eredet- és névvizsgálat narratíváivá minősültek vissza. Mert persze, hogy harcoltak „románok” a K und K seregben, csakhogy ők egy másik (nem a román) állam zászlaja alatt, annak polgáraiként tették, másképpen voltak románok, vagy ortodoxok, esetleg görögkatolikusok, mint a mai, egyébként jellemzően a helyszínen zsoldosként megjelenő, fociultrák azok.

A „magyarok” meg úgy tesznek, mintha ez a határ ma is létezne, mintha nem is lenne érdekes a „rövid” százéves történelmi jelen, hanem csak az azt megelőző „ezerév”. A „kisebbségi magyarok”, arra tesznek kísérletet, hogy a „fényes” múltbeli eseményeket és az akkori hatalmi viszonyokat, a mai „harcaikban” hasznosítsák, legitimálják követeléseiket, mindenekelőtt éppen azt, amit a másik fél tagad, elismertetésüket próbálják ráépíteni megelőző korok hatalmi viszonyaira való hivatkozással.

És közben mindkét fél szorong, szorongásának alapja pedig nem a múlt, vagy annak (darabkájának) kisajátítása, hanem a jelen és a jövő, sőt, hogy van-e közös jövő? Ebben az országban, ebben az ezredben, ebben az Európában, vannak-e reális és távlatos, a múltat feledtető, a konfliktust föloldó tervek (jó megengedem, mert divatosabb, közös projektek)? És minden olyanféle föllépés és konfliktus, amilyenek a temetőbeli jelenetek is voltak, távolabb visz a potenciális közös projektektől, főként abban a környezetben, ahol egyik félnek sincs jövőképe (hogy is mondta a bölcs Seneca: „Semmilyen szél nem kedvez annak, aki nem tudja melyik kikötőbe tart”).

A temetőbeli közjáték a működő nemzeti illiberál színrevitele, valami másra van szükségünk, jövő-tervekre, hiszen a múltat megnyerni végül is nem lehet. Átírni és gyújtóanyagként hasznosítani a történelmet, barbár eljárás, a decivilizációs korszellem sajátja, megérteni, kibeszélni, lezárni, a civilizáció útja.