İstanbul escort bayan sivas escort samsun escort bayan sakarya escort Muğla escort Mersin escort Escort malatya Escort konya Kocaeli Escort Kayseri Escort izmir escort bayan hatay bayan escort antep Escort bayan eskişehir escort bayan erzurum escort bayan elazığ escort diyarbakır escort escort bayan Çanakkale Bursa Escort bayan Balıkesir escort aydın Escort Antalya Escort ankara bayan escort Adana Escort bayan

Kezdőlap Szerzők Írta Magyari Nándor László

Magyari Nándor László

31 CIKKEK 0 HOZZÁSZÓLÁS

Járvány-kommunikáció – Harci retorika

Kvázi-általános és nagyon elgondolkodtató jelenség, hogy a pandémia okozta rendkívüli állapot (annak különféle válfajai) szinte mindenhol a harci retorika, a háborús diskurzus előtérbe kerülését hozta.

Úgy tűnik a politikum B-változata a dolgok kezelésére a háborús keret- és viszonyok bevezetése, mind elvben, mind a szabályozások és az intézkedések terén. A rendkívüli- vagy szükségállapot kihírdetésétől kezdődően minden kormány és hatalmi-politikai szerveződés, szinte automatikusan, harci retorikára váltott, vezérkarokat hozott létre – bár gyakran civilekből, járványszakértőkből, de ugyanolyan harcias fellépéssel mint katonai megfelelőik – harci jelentéseket/statisztikákat, már-már háborús fenyegetettség esetén életbe léptethető intézkedéseket jelentettek be, cenzúrával, parancsszerű, felkiáltójeles modorban, stb.

A harci retorika, a háborús diskurzus a politika képviselőinek ideológiája, a helyi hagyományok, illetve akár egyes politikai vezérek személyes ízlése szerint sokféle volt.

Viszont mindenik a maga módján háborús hasonlatokkal, a megtámadott vár, sőt veszélybe került civilizáció allegóriájával, mindenféle háborús „győzelmi jelentésekkel” és veszteségekkel operált.

A pandémia alatti politikai diskurzusok és intézkedések szintjén jól kirajzolódott a demokratikus, az illiberális, illetve az autokratikus rendszerek természete, viszont – egy kezdeti mondjuk úgy „kísérleti” szakasztól eltekintve (a „nyájimmunitás” kivárási kísérletével) – mindenik háborús retorikára váltott.

A demokratikus rendszerek több magyarázattal és árnyaltabb kommunikációval, kevesebb harciassággal jellemezhető diskurzussal éltek; az illiberálisak/populisták bombasztikusan, mellveregetően harcias és uyanakkor következetlenül megengedő intézkedésekkel, olykor konteókat hangoztatva, máskor pedig drákói szigort színlelve,

önfényező, haza és nemzetmentő diskurzusokkal (“padlóra visszük/vittük a járványt” – mondta egy ismert populista vezér,

bármit is jelentsen ez) jellemezhetők; az autokráciák esetében viszont az elhallgatás, a szinte totális cenzúra volt a jellemző, eltúlzottan szigorú korlátozó intézkedések mellett.

A harci retorikára és a háborús intézkedésekre és politikai diskurzusokra való, mintegy reflexszerű áttérés fölveti a kérdést, hogy

vajon a MINDENKORI HATALOM SZÁMÁRA nem a HÁBORÚS VISZONYOK A NORMÁLIS ÁLLAPOT és a BÉKE CSAK IDŐSZAKOS és nem fordítva?

Az ugyanis nagyon is valószerűnek tűnik, hogy ez a járvány nem volt az utolsó, emberi civilizációt ért, globális kihívás. Ha nem akarunk folyton „háborúra emlékeztető”, statáriumok alapján, harci diskurzusok közepette élni, akkor

elő kellene állni egy – legalább – C-típusú tervvel is, ami a KÖZBIZALOMra épül és nem a félelemkeltésre, az örökös riogatásra és bűntetéstől való rettegésre.

Törékeny, ha úgy tetszik kozkázati társadalomban élünk, amit ha szükség volt még rá, a világjárvány leleplezett. A legtöbben mégis a „normalitáshoz” való visszatérésben gondolkodnak, ahhoz, ami kétezerhúsz előtt volt, pedig „új normalitásban” kellene gondolkodni, sokféle globális keretben politikai, gazdasági, kulturális, stb., szinten: a VÁLTOZÁS MÁR MEGTÖRTÉNT, AZ EMBERISÉG LEMARADT.

A pandémia harci kommunikációja elévült, képtelen akárcsak megmutatni is a valóságot.

Erre jó példa, hogy mostanra már egyetlen (harci) statisztikában sem bízhatunk meg, már a halál sem biztos, vagy legalábbis olyan keretezésbe helyezték, mely nem eligazít, hanem összezavar.

Meglehet, első körben, többnyire HIBRID – félig meddig békebeli, másrészt harcias – kommunikációs sémák, illetve diskurzusok jönnek, viszont egészen biztos, hogy ÚJ GONDOLKODÁSMÓDra és MENTALITÁSra lesz szükség “a civilizáció” túléléséhez, legyünk rajta!

Spiriturizmus – 2014/06/10

Elmúlt pünkösd és újra csendes Csíkszereda-Csíksomlyó és környéke. Hazaindult a tömeg, bezártak a zsibvásárosok, egy év múlva újra nagy lesz a sokaság, és zsúfolt a zarándokhely, ismét búcsújárók özönlik el a Szék útját, a templomkertet és a dombot, zászlósak és csendesen baktatók, hangosak és magukba szállottak egyaránt; székely, csángó vagy polgári ruhások, és a tarka politikus sereg, az elmaradhatatlanok. Idén is sokan megfordultak a búcsú környékén, idén is nagy volt a tumultus, és a médiaközvetítéseknek köszönhetően sokakhoz eljutottak a búcsújárás képei, a misék üzenetei, a résztvevők gondolatai, véleménye.

Ha eredetileg a zarándoklat értelmét a világ „szent és profán” felosztásának időszakos egyesítésétől, a szent térben való megmártozás tapasztalatától nyerte el, ma már kevesen követik a két térben való létezés modelljét, hiszik a hierophániát – a „szent” megmutatkozását és „egészen más”-ságának megtapasztalását – és egyre többen afféle vallásos turizmusnak, jó esetben problémáik felidézésére és önmagukban való tisztázására használják.

Mircea Eliade meggyőző erővel írja le és gazdag esettanulmányokkal, hivatkozásokkal illusztrálja, hogy a hieróphánia, milyen jelentőséggel bír a premodern társadalmak számára, hogy a szakrális térben, annak közelében élni, hogyan adhat sajátos erőt, „élettel telítettséget”, hogy „a szent: valami, ami léttel telített. A szent erő egyszerre jelent valóságot, örökkévalóságot és hatóerőt.”

A modern zarándok, aki élete legnagyobb részét profán, hétköznapi térben tölti, a szent teret jelenlétével egyre inkább deszakralizálja, olyan tevékenységek részévé teszi, melyek nem a szent jelleghez, hanem az evilági, (kozmikus) csodáktól mentes életvitelhez kapcsolódnak: spiriturista, aki élményekre vadász.

Amióta tömegessé, ökumenikussá, és főként médiaeseménnyé vált a búcsújárás, a jelenség eredeti értelme alaposan megváltozott, társadalmi jelentősége megnőtt, olyan nyilvános reprezentációvá lett, amely nem feltárja és erősíti, hanem inkább elfedi és megmásítja az esemény eredeti funkcióját, és értelmét. A hangsúlyeltolódás, kölönösen a reprezentációs jelleg miatt, és a résztvevők tarkasága, társadalmi összetételének kiszélesedése okán, egyre inkább rétegspecifikus értelmezések felé viszi el a vallási zarándoklat régi/eredeti jelentéseit, ugyanakkor ellentmondásossá is teszi a jelenséget.

A csíksomlyói búcsú, mint minden katolikus zarándoklat, dogmatikája szerint, „a már megbocsájtott bűnökért kiszabott tisztítótűzbeli büntetések elengedéséért” folyik. „Teljes búcsút nyerni” ez a bűnbocsánatot jelenti, a búcsújárás és az átélt megpróbáltatások, az imádság, a processzió minden mozzanata, eredetileg ezért történt.

Nem úgy a rendszerváltást követő csíksomlyói zarándoklatok, amelyek nemcsak elfedni látszanak a vallásos jelentésréteget, de egyenesen jelentésváltást hoznak: a katolikus megbocsájtás, a „tehermentesítés” és a maradék bűnöktől való „kiüresedés” helyett feltöltöldésre használják a résztvevők. Nem vallásos értelemben, hanem sokkal inkább nemzeti érzelmekkel és közösségi élményekkel, melyek jelentősége messze megelőzi a vallásos tartalmat. A jelentésváltás ellentmondásos azért is, mert

a katolicizmus „egyetemességét” helyi(-regionális) csoportidentitással cseréli fel,

nemzeti szimbolikát és retorikát, magyar-székely-csángó identitástudat erősítését és közösségi megélését kínálja az egyetemes vallási jelentés helyett. A zarándoklatban, a bűneit megbánó személy – vallási meggyőződése szerint – az „egyetemeshez” való csatlakozást, az általános szentségben való részesedést, és bűnbocsánatot remél; a spiriturista pedig – nemzeti, etnikai jelképekbe burkolózva, egyházi énekek helyett nemzeti-nemzetiségi himnuszokat harsányan dalolva – sajátosságának meg-, illetve kiélését tekinti fő célnak, egy sajátos fajta kollektív, de világi, lelkiállapotot (nemzeti mámort) keres. A szent tér elsődleges kisajátítása, és nem csak a sűrűn lobogtatott nemzeti jelképek fizikai értelemben deszakralizáló jellegére gondolok, hanem a vallásos hit és áhitat spirituális, „ideológikus” kisajátítására is, az egyetemesnek a sajátosra való váltásával, fölülírásával, történik.

Azt mondja a főesperes, hogy a jelenlevők és hallgatók/nézők katolikus hitüket és magyarságukat ne válasszák szét: “Ha becsületes emberként, elkötelezett emberként akarunk élni, a kettőt szorosan össze kell kapcsolni, és meg kell élni” (sic!); mondanom sem kell, hogy mindezt az “arctalan démoni erők” ellenében, akik a nemzetet és a székelységet “a multik kénye-kedvének akarják kiszolgáltatni” (sic!).

Az egyetemes szentség, a búcsújárás eredeti jelentése, csak a profán nemzeti egységideálok, az etno-nacionalizmus szolgálata miatt van jelen. Másodszor viszont, a spiriturizmus performansz jellegét, azt hogy a búcsújárás a közönségnek (is), a médiafigyelemnek szól, a leginkább a résztvevő politikusok jelenítik meg/használják ki.

A csíksomlyói szakrális térnek a megszállását – ahogy Baudrillard mondaná: hiperreálissá alakítását – az idén, az a groteszk képsorozat illusztrálhatná a legjobban, ahogy a magyar államelnök és felesége békésen másszák a hegyet, miközben körülöttük rezzenéstelen arcú, fekete öltönyös, napszemüveges, kigyúrt bodyguardok vonulnak, fejüket kapkodva, a teret pásztázva, fülükben  elmaradhatatlan kütyüikkel.

A csíksomlyói (posztmodenn) búcsújárás egy hiperreális térben előadott sajátos performansz, a nemzeti összetartozás szimulákruma, mely azt hivatott világgá kürtölni mégpedig a spiriturista tömegek által, hogy a „nemzeti egység valósága”, igazi valóság (true reality), holott a szimulált egység ellenére, a „való világban”, a magyar nemzet nagyon is szétszabdalt.

A kifejezést Vitos Botond fiatal szaktársamtól-barátomtól kölcsönzöm, aki tudtommal elsőként használta, lényegében hasonló tartalommal, összevonva a spirituális/szellemi tapasztalás iránti vágyat a turizmussal, mint utazással, távoli másság felfedezésével, illetve életvitellel. A szónak van némi irónikus és pejoratív üzenete és ezt használom ki, amikor a csíksomlyói búcsú profán közönségének jellemzésére alkalmazom, meg különösképpen a politikusok ott (is) jelenlevő performanszának értékelésére.

Nem tartom szerencsés választásnak azt a bibliai idézetet sem, amit az idei búcsújárás mottójául, vagy jelszavának választottak:

„Boldog a méh, amely téged hordozott”.

A (sűrűn vitatott) szűzen fogantatásra való hivatkozásnak nem volt sajátos jelentése a szövegkörnyezetben, amelybe belehelyezték. A nemzeti együvétartozás, „ősegyházközségek alakítására való felszólítás”, és a vallásos ige „lenyelése”, és „aprópénzre váltása” groteszk módon hat az említett, más szimbolikus jelentésekkel telt, „történetre” való utalás környezetében. Hogy mégis milyen szerepe volt/lehetett az idézett mottónak, a mise üzenetének kontextusában – azt csak a főesperes mondhatná meg.

Megítélésem szerint Baudrillard híres Disneyland hasonlatával ugyanarra a jelenségre reflektál, amelyet a csíksomlyói búcsújárás helyszíne kapcsán magam is mondok, hogy t.i. a csíksomlyói, fizikailag és ideológiailag is kisajátított szakrális tér, egyféle Disneayland-dé lett: „azért van, hogy elleplezze: maga a „valódi” ország, az egész „valódi” Amerika a Disneyland … Disneylandet képzeletbelinek mutatják be azért, hogy elhitessék, a maradék valódi, miközben … ami körülveszi, nem valóságos többé, hanem hiperreális és szimuláló típusú”(J. Baudrillard, Simulacre and Simulation, 1994).

Mutatis mutandis, a csíksomlyói búcsú kisajátított, hiperreális terét, a hétköznapok valóságának „hitelesítésére” használják, a nemzeti együvétartozás felmutatására:

úgy reprezentálják a nemzeti egységet, mintha az “valóságos” lenne.

A politikai reprezentáció végnapjai

Adalékok a Fidesz-fiókpárt legújabb “méretes győzelmeinek” értelmezéséhez: a csatát megnyerték a háború látszik egyre inkább elvesztettnek. A Kelemen-éra hozadéka, hogy a rommagyar (értsd: román- magyar) politikai mezőny minden szegmensében leépítette, illetve elveszítette azokat a pilléreket, amelyekre a Markó-éra épült. Ezért karnyújtásnyira van a bukás, a beomlás, a visszafordíthatatlan ELJELENTÉKTELENEDÉS, A KÖZÖSSÉGI KÉPVISELET TELJES KIÜRÜLÉSE, amitől minden politikai párt és vezérkar a leginkább tart, a káosz, aminek nem látszik a vége.

Ha néhány pontba szedve szeretnénk a Markó-érára – minden visszásságával és nem egyszer fantáziadús értelmezéseivel – legkevesebb 3 alapvető pilléren épült, nem állítom, hogy teljesen tudatosan, viszont az idő távlatából és a Kelemen-érával összevetve egyre nyilvánvalóbban. Azt is állítom, hogy mára mindenik pillér meggyengült, illetve részben össze is omlott, de vegyük sorjába.
1) A Markó-éra mind a bel- mind a külföldi politikáját az „egyenlő közelség-tartás” elvére építette, ami egy mérsékelt-közép mezőnybe helyezte a szövetséget, mind a román, mind a magyar politikai térben. Ugyanakkor egy bizonyos szintű – persze mindenkor a kisebbségi helyzettől függő – autonómiát sikerült kialakítania magának, legalábbis nyilvánvaló külső utasítások nem korlátozták politikai vezetését. A Kelemen-éra már kezdeteitől fogva feladta ezt a lehetőséget, akkor, amikor szekerét a Fidesz és vezérének – kisebbségi mezőnyben alig értelmezhető – illiberális-populista, sőt helyenként következetlen etno-nacionalista és klerikális politikájához kötötte, kiszolgáltatta addig létező mozgásterét és önálló politikai vonalvezetését.

A fiókpárt a közös román-magyar kormányközi ülések moderátori pozíciójától jutott el oda, hogy ma már alig érti a bukaresti politikát, ezért beragad elvtelen szövetségekbe (lásd. PSD-s koalíció), – pontosabban budapesti nyomásra – jelöl ki nem is ellenfeleket, hanem egyenesen ellenségeket (lásd.USR-PLUS elvtelen támadása), a zavarosban halászik, minden bizonnyal sikertelenül.

2) A szövetség kezdeteitől fogva, de a (elfelejtettük mára, de kisebb belháborúk árán a 2 Géza párharcát követően az akkor még új) Markó-éra beköszöntével, egész politikáját az EGYETEMES EMBERI JOGOKBÓL LEVEZETHETŐ KISEBBSÉGI JOGOK KIHARCOLÁSÁRA és FENNTARTÁSÁRA, valamint KITERJESZTÉSÉRE, és nem egyik vagy másik ideológiai irányzatra építette. Ez ugyan változott a korszak végére, amikor egyfajta igazodási kényszer nyomán – jött a magyarországi kétharmad és annak előszele már érintette is ezt az alapállást – jobbra kezdett eltolódni és főként a pártosodás volt rá jellemző. Vagyis az addig úgy ahogy, de létező, BELSŐ DEMOKRATIKUS MŰKÖDÉS helyett a hatalmi piramis ideológiai elszíneződése lett a jellemző.

Ez a folyamat teljesedett ki a Kelemenizmusban, amikor már fogadni sem volt hajlandó a vezér a magyarországi ellenzéki pártok vezetőit, teljesen alárendelődött a pesti illiberális nagyvizír akaratának.

3) A Markó-féle szövetség belső a rommagyar közösség fele való politikai reprezentációjában a többé-kevésbé létező (a végére kimerült) BELSŐ DEMOKRATIZMUS mellett a REGIONÁLIS ÉRDEKEK és ELVÁRÁSOK KIEGYENSÚLYOZOTT KÉPVISELETÉRE törekedett. Nem volt egyszerű feladat, sem a káderpolitikát, sem az egységes üzenetet megtalálni. Sokszor idegtépő és végső soron „hálátlan” feladatnak bizonyult ez a kiegyensúlyozás a tömb-, a vegyes és a (tévesen) szórványnak nevezett szavazók érdekeinek patikamérlegen való kiegyensúlyozása, de ez adta a szövetség sikerének alapját. Igen, a sokszor karikírozott, vagy cinikusan emlegetett EGYSÉG és főként az, amit azokban az időkben „alulértettek a népek”, volt a mindenkor viszonylagos, viszont olykor erős befolyás alapja, amit a szövetség gyakorolt és nem az alig rejtett nacionalista-xenofób üzenetek “meggyőző ereje”. Föl sem merült, ami mostanság két egymást követő kampányban is megesett, hogy az üzeneteket nem a teljes rommagyarságra, a regionális különbségeket figyelembe véve, egyetlen diskurzusba egyesítve kalibrálják, hanem

úgy szegmentálnak, hogy közben egyik-másik regionális, szakmai, vagy egyéb belső közösséget arra kérnek, most fogjátok be szátokat, sőt szemeteket és füleiteket is takarjátok el, most „másoknak”, a rommagyarság valamely másik szegmensének üzenünk.

(Székely István legutóbb úgy próbálta megmagyarázni a kampány-videót, mely xenofóbiára, nőgyűlöletre és félelem-keltésre, lebutított üzenetre épít, hogy az értelmiség hallgasson, ne is nézzen oda, hiszen ez a „székelyföldi árufeltöltőknek szólt”, akiket ezúton követek meg, hiszen messze tájékozottabbak és értelmesebbek, mint a fiókpárt gondolná, sokan közülük diplomásan dolgoznak kényszerből szakképzetlen munkakörben).

Magyarán oda lett a REGIONÁLIS és EGYÉB SAJÁTOS – többek között ideológiai alapú – EGYENSÚLYPOLITIKA, nemcsak a belső demokratikus játéktér, hanem lassan-lassan már a DIALÓGUS IS (létezik és virágzik a különféle címen futó cenzúra, a központ nevez ki komisszárokat maradványközösségek vezetésére).
Érdemes lenne nyilvános okoskodás keretében, legalább megvitatni ezeket a kérdéseket (is), hiszen mára eljelentéktelenedett, kétszeresen marginalizálódott és decentrált lett a rommagyar képviselet, és nem látszik a szakadék mélye.

EU-s kilábalás – Új New Deal VII.

A poszt-populizmus pozitív forgatókönyve és a progresszív erők sikere a pandémia után, azon múlik, hogy születnek-e megfelelő válaszok azokra a kihívásokra, melyeket egyfelől a járvány-krízis hozott előtérbe, másfelől pedig a populista, illetve alt-right politikai erők, azt megelőzően, előkészítették, illetve gyakorolták.

Lényegében és mindent egybevetve Európának, nem is új Marshall-tervre (amint azt Angela Merkel és van der Leyden kezdte emlegetni), hanem új közös New Deal programra van sürgősen szüksége, vagy másképpen fogalmazva a jóléti állam fetámasztására (Nyugaton, ott ahol ez a jobboldali-populista offenzíva hatására részben leépült, vagy elhalványult), illetve létrehozására (Keleten, ahol soha nem működött és máris elkezdték lebontani az illiberális offenzívák) van szükség.

Kis kitérővel állítható, hogy a New Deal, (közgazdászok Great Compression-nak, azaz „nagy kiegyenlítődésnek” is mondják), azokra a kihívásokra jelentett sikeres választ – először Franklin D. Rooseweltnek a nagy gazdasági válság (1929-1933) utáni periódusban két lépcsőben bevezetett, átfogó adó- és szociálpolitikai reformjai nyomán, majd a II.világháború után Harry Truman által megerősített és kiterjesztett politikájáról van szó – melyek éppen a kríziseket követően jelentkeztek, és ezért nagyon is aktuálisak lesznek a pandémia-krízist követően.

Az egyik kihívás a vagyonok és jövedelmek közötti óriási szakadék kitöltése, mely a krízissel még inkább elmélyül, és amely jelenség egész Európára vetítve kelet-nyugat közötti ellentétet is jelent, miközben részben Észak és Dél közötti szakadékot is, azaz komplex jelenség.

Ezt legkevesebb két-három intézkedéssel lehetne lényegesen csökkenteni, azaz a jóléti intézmények alapját ezáltal lehetne megerősíteni, illetve megteremteni.

A klasszikus New Deal politika alapját is a progresszív (a gazdagokat és magas jövedelműeket fokozottan megsarcoló szabályozás) adózás és a társadalombiztosítás kiterjesztése, beleértve a lakhatáshoz való jog bevezetését és gyakorlatba ültetését is, teremtette meg.

Ennek lehetne része az általam (amint II. bejegyzésemben írtam) már említett EU-s garantált alapjövedelem bevezetése, de csakis a közös adó, pénzügyi- és szociálpolitikák EU-s szintű elfogadása alapján. Ti. az európai szolidaritás és valós integráció alapját a jóléti állam intézményeinek a működése és nem, valamiféle nem létező nemzeti és etnikai alapon elképzelt harmónia és integráció, jelenthetné!

A jóléti állam rehabilitációja és Kelet-európai kiépítésének akadályai politikaiak, nem gazdasági alapjai vannak, még akkor sem, ha a gazdaságnak támogatásra van reális igénye, rezilienciára (V. bejegzésem) van szüksége. Kezdem

a negatív előjelekkel és azt mondom, hogy egyfelől az alt-right típusú, illiberalizmus, a jelenleg jellemző populizmus általános és különösen a nacionalizmusokkal összekapcsolt változatai akadályozzák az európai integrációt.

Másfelől ezt a geopolitikai politikák erősítik föl szerte Európában, az USA, Oroszország, Kína és Nagy-Britannia illiberális vezetőinek erős befolyása. És tudok mondani három biztató körülményt is. Először is az illiberális-populista politikai pártok és vezérek – Nagy-Britannia távozását követően, lényegében csak Magyarországon vezetnek kormányt (Lengyelország csak részben sorolható ide) – Európában mindenfele ellenzékben vannak és bár pillanatnyilag befolyásosak, mégiscsak kisebbségben vannak. Sőt, másodszorra, a járvány-krízis őket, az illiberális, alternatív tényeken és poszt-igazságokon, a szakértelem marginalizálásán alapuló, a jóléti állam leépítését követelő politikákat gyengíti (lásd IV.  bejegyzésem). Harmadszorra egy viszonylag zökkenőmentes – technikailag könnyen kivihető – intézkedés, melyet a krízis alatti parlamentek online működése gyakorlatilag is megvalósított/működtetett, a levél- és online szavazás általánossá tétele nagyban támogatná ma, a progresszív erőket, szerte Európában.

Sokk és rezilivencia – VI.

Akárhogy is végződik a járvány – lehet hogy lanyhul és aztán újra erősödik, az is lehet, hogy egy idő után észrevétlenül eltűnik, stb. – és mennyire mély vagy felületes következményei lesznek már most is látszik, hogy óriási kihívásként, sokkhatásként érte a Föld lakosságának, az emberiségnek (ezúttal nem is képletesen) nagy részét.

A pandémia az általános rezilienciánk számára jelent kihívást – hogy ezt a két csúnya latinos kifejezést használjam –, ezért ezt a képességünket kell egyéni és társadalmi, de akár gazdasági és kulturális, és mindenképpen politikai értelemben is erősítenünk, a járvány múltával. A reziliencia – egy elnagyolt és rövid meghatározás szerint – azt a képességét jelöli minden típusú önfenntartó rendszernek, hogy erős külső sokkhatás mellett is képes alkalmazkodni a megváltozott helyzethez. Egy dinamikus folyamatot fejez ki, az egyének szintjén a traumából való felépülést, a hatékony megküzdést a kihívásokkal, vagy a sikeres alkalmazkodást hirtelen megváltozott és szokatlan körülményekhez.

A közösségi reziliencia (szociológiai jelenségként) „rugalmas ellenállási képességet” jelent, azt, hogy a nagyon erős életmódbeli behatást is képesek vagyunk feldolgozni és vagy visszatérni az eredeti állapothoz közel (ez a komplex és hirtelen változások esetén aligha lehetséges, hiszen a helyzet annyira képlékennyé és eltérővé válhat, hogy az eredeti állapothoz való visszatérés, gyakorlatilag lehetetlenség), vagy új helyzetet teremteni a regenerálódás során (és ez fog következni, meglátásom szerint). Az a kérdés tehát a közösségi rezilienciával kapcsolatban, hogy képese-e a társadalom tanulni és új adaptív stratégiákat kialakítani az élet legkülönfélébb területein?

A válságnak – a pandémiát életmódbeli krízisként is meghatározhatjuk – önmagában nem sok tanulsága van, illetve annyiféle van ahány területet veszünk számításba, az orvosi/közegészségügyiektől és járványtaniaktól kezdve a gazdasági, társadalmi, és egyéni szintig, stb.

Minden esetre és minden területen, illetve szinten, a tanulási és adaptációs folyamatot tudatosan, rezilenciát segítő stratégiák és közpolitikák kialakításával lehet előmozdítani.

Ezért gondolom, hogy a járvány utáni időszak (természetesen, azt, hogy mikor tekintjük lejártnak a pandémiát, szintén politikai kérdésként „döntésként” kell kezelni) a kulcsszó a reziliencia, mégpedig egy dinamikus és tudatos stratégiákba beépített kell, hogy legyen.

Számba kell venni, hogy mi változott az egyének szintjétől, azoktól a bezártságot és tehetetlenséget kísérő pszichikus jelenségektől kezdve, melyek sokakat és egyszerre, egymás állapotát akár befolyásolva érnek; a közösségi elzártság szociálpszichológiai következményeit, vagy a gazdasági változásokig, a legkülönbözőbb kihívásokat. És közben óhatatlanul át fog rendeződni a piac, horizontálisan és vertikálisan is, új integrációs/dezintegrációs formák fognak megjelenni, egyes szektorok súlya és jelentősége megnő, másoké lecsökken, áthelyeződnek a prioritások és vele együtt a lehetőségek is, új piaci mechanizmusokra lesz szükség, poszt-globalizációs tendenciák jönnek, stb., stb.

Társadalmi szinten pedig az on-line univerzum fölértékelődése és a hozzá kapcsolódó teljes szektor fontosságának és piaci értékének megnövekedése, máris nyilvánvaló. A kulturális élet változásairól még keveset lehet látni – egyelőre a lockdown talán ezen a területen hozza a legdrasztikusabb változásokat – de bizonyosan, a sportélettel együtt, radikális változások elé nézünk.

Föltűnő és szinte hihetetlen lenne, ha ezekre a világméretű és az emberiség egész életmódját érintő változásokra, a sokkhatásra egyedül a politikai mezőny nem válaszolna, maradna változatlan!

A változatlanság, ugyanis azt jelentené, hogy a politika világa – ennek egyébiránt számos jele volt/van – teljességgel elszakadt a társadalmak valóságától. Ezért gondolom, hogy „jőni fog, mert jőnie kell”, a poszt-populista politikai korszaknak, mely többé nem mehet az alternatív-tények és poszt-igazságok horizontja fele, hanem a reális kihívások valós és szakértelmen alapuló megoldását kell célul kitűzze.

A poszt-populista politika középpontjában a reziliens stratégiák kell hogy kerüljenek!

Már ha élni, sőt jól élni, akar az emberiség és nem az önpusztító hajlama győzedelmeskedik, amit persze sohasem lehet kizárni.

Populizmus kontra szakértelem V.

A járvány kiélezi, radikalizálja, az eddig el nem döntött politikai/ideológiai vitákat, sőt olyan kérdéseket vet föl, melyek eddig szőnyeg alá söpörve lappangtak.

A populista/konzervatív/alt right oldal (és whisful thinking „szakértői”, az alternatív tények bajnokai) a “konzervatív forradalom” kiteljesedését, diktatúrák kiépítését, nemzeti elszigetelődést (EU-ellenesség, Brexit-pártiság, „America, Russia, Turkey… First”- nacionalisták, stb.) remélnek a poszt-pandemikus korszaktól.

A progresszívak pedig a populizmus végét remélik, racionálisabb, szakértelemre épülő, környezettudatosabb, és demokratikusabb, stb., közpolitikákat és szolidaritást.

A harc országonként/régiónként más-más állást mutat, de minden esetre változni látszik, a vírus és az ellene való küzdelem ritmusára, annak dinamikája szerint. Az ütközet epikus, hosszú ideje működő folyamatok és kudarcok, eredmények tarkította történelmi előzmények mellett régóta folyik, csakhogy most először, a rendkívüli helyzet hosszát, nem a politikusok és többé-kevésbé önkényes döntéseik határozzák meg, de nem ők jelölik ki sem ritmusát, sem mélységét, stb.

A politikus sajátos helyzetben van, mert békeidőben maga választ káoszt, melyet azután renddé varázsol, rendkívüli helyzetben, mint amilyen a mostani is, a káosz nem választás kérdése: a pandémiát a vírus okozza, és olyan adott helyzetet teremt, melytől elvonatkoztatni nem lehet, még a szuverénnek sem.

Más szavakkal, ha a politikus (a populista mindenekelőtt) maga választott ezidáig „ellenséget” (rendszerint külsőt, hiszen azzal kapcsolatban lehetett könnyedén gyűlöletet kelteni, ignoráns tömegekben), akkor

most az ellenség valós és önjáró.

Meg lehet próbálni elhessegetni – első körben ezt tette Trump és Orbán, Johnson és Bolsonaro, stb. is, mint tapasztalható kevés sikerrel (Jair Bolsonaro és Boris Johnson is fertőzött, mások sem érzik túl jól magukat), úgy tenni, mintha nem is létezne a járvány (Putyin még tartja magát, legjobb tanítványával a fehérorosz diktátorral együtt), de ez egészen biztosan csak tetézi a bajt.

A poszt-pandémia korszakról kevés látható előre, mert egyfelől minden változás annak függvénye, hogy milyen mély és mennyire elhúzódó lesz a válság – nemcsak a közegészségügyi, hanem a gazdasági is –, másfelől pedig a fent jellemzett erők közötti harc kimenetele dönti el, hogy mi következik.

A helyzet, amit biopolitikai fordulatként jellemeztem (I.), a pandémia kimenetele, erősen kapcsolódik a szakértelemhez, az orvosok, egészségügyiek, és virológusok, kutatók és fejlesztők, de például a kommunikációs- és médiaszakértők is, stb., teljesítményéhez.

Ezért

a szakértelem a progresszív politikát támogatja.

Teszi ezt spontánul, anélkül, hogy ideje lenne ezt a maga során értelmeznie, vagy politikai kommunikációs panelekbe kényszerítené: ha a járvány ellen küzdőknek tapsolunk, a progresszív erőket erősítjük, az válik népszerűbbé és hitelesebbé és a populista erők hitelvesztését eredményezi. A civil társadalom és cívis tudat szakértelemre épül – nem tehet másként, hiszen itt a hatékonyság és a moralitás a legfőbb cél – és ezért hozzájárul a szakértelem hitelének és befolyásának visszaszerzéséhez (a populisták fő ellenségként a szakértőket tekintették – az alternatív tények és poszt-igazságok, csak a babonás tudatlanság és vallásos bigotizmus talaján él és virul).

A helyzet éleződik és politikai kríziseket előz majd elő, Tom Nichols (The Death of Expertise…, 2017.) pár éve írta, hogy

a szakértelem marginalizálásának felszámolását, akárcsak az egész populista politikai struktúra bukását csak egy „most előre előre nem látott katasztrófa fogja okozni”, hát a „katasztrófa” (szerencsére még nem valós háború), de egyfelől egészségügyi, másfelől gazdasági már itt van.

Helyzet van tehát, amit a progresszív erőknek kell(ene) kihasználni, a szakértők segítésével, és utána, azok segítségével (lehet, hogy az orvosok/egészségügyiek harca a járvány ellen, elhozza a szakértelem általános habitusának, hitelének és presztízsének visszaszerzését? – ha igen, akkor többszörösen hálásak lehetünk nekik).

Valószínű, hogy nem a civilizáció végéhez, csupán a poszt-populista politikai „stílus” bukásának küszöbéhez jutottunk el.

Ez minden valószínűség szerint (történelmi léptékkel mérve, egészen biztosan) rövid időn belül kiderül: igyekezzünk a jó oldalra állni!

Mit tehet(ne) az EU? – IV.

Figyelem, hogy a pandémia nem erősíti, hanem tovább gyengíti az EU-s ingtegrációt, a határokon átnyúló szolidaritás (ha ugyan van ilyen egyáltalán), egyre kevésbé érzékelhető.

Kiváló intézkedés a költségvetési hiányra vonatkozó szabályzat felfüggesztése, de.

Azt hiszem az EU akkor lenne képes erősödni – mondjuk szemben az Orosz-kínai-amerikai negatív hatással, és a belső populista nyomással -, ha bevezetnék AZ EURÓPAI GARANTÁLT ALAPJÖVEDELMET (legalább 6 hónapra) MINDEN EU-s ÁLLAMPOGÁR SZÁMÁRA! Ez még akkor is megerősíthetné az együvétartozást, az európai identitás-tudatot, ha mondjuk ez nem egységes lenne, hanem a GDP (vagy Gini), a lakosság száma, vagy az egyes országok átlagjövedelmeihez mérten lenne bevezetve. Minden esetre megfontolásra ajánlanám a dolgot, ha abban a helyzetben lennék, hátha mások is így látják és tehetnek is ezért.

Magyarán hatékony közös európai szociálpolitikák nélkül, nincs szorosabb integráció, sőt a szétesés fenyeget!

Felesleges munkák – “Bullshit jobs” III.

Tegnapi bejegyzésemhez kapcsolódik a mai, ami arról szól, hogy a járvány önmagában képes megmutatni a különféle munkák társadalmi hasznosságát, azt, hogy mennyire torz a ma érvényes piramis, aminek emeleteire a különféle job-okat felhelyezzük és aztán helyüket észleljük, illetve jutalmazzuk az azokat végzőket.

Elmés és kissé humoros módon David Graeber hívta fel a figyelmet arra, hogy a világ tele, általa bullshit job-oknak nevezett, haszontalan munkahelyekkel és munkákkal (az anarchistáknak nagyszerű kérdésfelvetései, sőt diagnózisaik vannak, kár, hogy keveset mondanak a követendő útról). Az antropológus fölvetése azért hiteles, mert definíciója a felesleges munkákat végzőktől indít, ti. azt tapasztalja, hogy nagyon sok ember, aki ilyen munkát végez, maga is úgy érzi, hogy amit rendszeresen és fizetség fejében tesz az lényegében, vagy a legtöbb esetben, haszontalan és ez pszichológiai diszkomfortot eredményez számára.

Graeber eredeti tanulmányában a telemarketingeseket, HR-menedzsereket, közösségi-média szakembereket, PR-tanácsadókat és egy sor irodai munkást sorol fel a bullshit job-ok végzőiként, de utóbb megírt könyvében már 5 típusba sorolja a felesleges munkahelyeket.

(Legérdekesebb a “lakáj-munkák” /flunkies/ típusa, olyan munkahelyek, melyeknek egyetlen rációja, hogy biztosítsák a főnököt az ő fontosságáról, mint pl. az ajtónállók). Az a megállapítás is figyelmet érdemel, hogy az antropológus nem is elsősorban, mint ahogy azt várnánk, az állami/adminisztratív szférában kutat és mutatja ki az önmagukat generáló bullshit munkahelyek létét, hanem a magánszférában. Ez azt a kapitalizmussal kapcsolatos mítoszt is rombolja (melyben még Marx is hitt), hogy a gazdasági tevékenységek a vállalatok szintjén jól szervezettek, racionális alapon működnek és csak a piaci mechanizmusok torzító hatása okoz általános pazarlást.

De tovább lépve, elkerülhetetlennek látszik – és ha magától nem következne be, hát tenni kell érte –, hogy a járvány okozta válságot követően

újragondoljuk a munka értékét és új dinamikus rendet hozzunk létre,

amiben a valóban fontos, közhasznú és mindenképp elvégzendő munkák lesznek fontosabbak és a kevésbé lényegeseket át kell szervezni. És ennek következtében fel kellene számolni azokat a vérlázító jövedelmi különbségeket, melyek szerte a világban egyre inkább eluralkodnak:

fontos a szórakoztatás (a sport pl. az entertainment része), de biztosan nem fontosabb a gyógyításnál, vagy az élelmiszer-termelésnél, vagy a nevelésnél/oktatásnál, hogy csak néhány példát mondjak, mégis száz meg ezerszer többet keresnek a sztárok, mint az orvosok.

Át kell csoportosítani és újrarangsorolni a munkákat – az alapjövedelem biztosítása teheti ezt némiképp zökkenőmentessé, de ennek technikai feltétele az on-line szféra is kiépült már – pl. az adminisztrációból a termelő magán-szférába kell átirányítani embereket (a karcsúsításra lehetőség lett volna az utóbbi néhány évben, amikor alig volt munkanélküliség és kereslet alakult ki a munkaerőpiacon, de hát ez politikai kérdés ugye). De mind a köz-, mind a magánszféra felesleges munkáit is le kell építeni, nemcsak hatékonysági, hanem szociálpszichológiai szempontok miatt is.

Alapjövedelem-vita II. 

Rendkívüli idők, rendkívüli megoldásokat és újszerű gondolatokat, vagy ha úgy tetszik társadalmi kísérleteket hozhatnak.

Érdemes lenne legalábbis megvitatni, de még inkább kipróbálni az alapjövedelem bevezetésének problematikáját, ahogy már történnek is az USA-ban, éppen a belengetett és a pandémia enyhítésére szánt támogatás formájával kapcsolatban. A javaslat szerint minden (bizonyos szint alatti jövedelemmel rendelkező) állampolgár usque ezer dolláros csekket kapna, kieső jövedelmei enyhítésére, illetve egyáltalán megélhetésre. (A mostani amerikai segélyakció-tervet az alapjövedelem-vitához, többek között, egy volt demokrata elnök-jelölt kapcsolja hozzá, világossá téve, hogy csak akkor hasonlítható ahhoz, ha nem csak egy-két hónapban, hanem hosszú távon folyósítják a jövedelmet, lásd. itt).

Az alapjövedelem bevezetése ellen, mind a jobb-, mind a baloldaliak érvelnek, mégpedig az elsők úgy, hogy az emberek “leszoknak a munkáról”, nem akarnak majd dolgozni, az utóbbiak úgy, hogy nem hajlandók az egyénekre bízni a döntést, ők szeretnék a redisztribúciót levezényelni. A józan ész és néhány (egyelőre) elszigetelt kísérlet viszont – ahogyan azt Rutger Bregman kiváló könyvében, mely az Utópia realistáknak címmel jelent meg magyarul a tavaly – azt mutatja, hogy az ötlet egyáltalán nem rossz.

Főként ha figyelembe vesszük, hogy a legtöbb eddigi kísérlet a szegénység felszámolására, abba torkollott, hogy eltévesztettük a célt, ti. nem a szegénység, hanem a szegények elleni harccá vált, további méltóságvesztéshez, (a rászorulóknak hosszan és megismétlődő módon bizonyítaniuk kell rászorultságukat, megalázó procedúráknak vetve alá magukat), marginalizáláshoz, kirekesztéshez, megbélyegzéshez, stb.

Nem tudom, hogy végül mit hoz a járvány, milyen lesz a poszt-pandémikus új világ – hogy alapvető változások következnek világméretű léptékben az egyre nyilvánvalóbb – de, hogy az ALAPJÖVEDELEM-vitát napirendre kell tűzni, afelől nincs kétségem.

Biopolitikai fordulat

Régebb foglalkoztat az a – megítélésem szerint – legfontosabb politikai kihívás és elméleti probléma, hogy hogyan ér véget és mi következik a populista kurzus után?

Két hónapja először fejtegettem egy “magán-workshop” keretében a poszt-populizmus lehetséges forgatókönyveit, viszont akkor eszembe sem jutott – valahogy nem is volt a “levegőben” legalábbis úgy nem , ahogy a mostani pandémia azt fölveti, hanem esetleg a menekültválság kapcsán került előtérbe, ott viszont szigorúan a populista-illiberális politikai kurzus keretei között –, hogy a fordulat BIOPOLITIKAI jellegű lehet. (A fogalmat, mint a hatalom gyakorlásának technikáját, Foucault már ezelőtt 4O évvel leírta, illetve definiálta: végső soron a hatalom azon képességére érti, hogy az képes dönteni élet és halál fölött, de ettől közelebb arra vonatkozik, hogy a hatalom megteremtve a maga szubjektumait, akik fölött uralkodva azután megszervezheti hatalmi rendszerét – Foucaultnál “governmentality” – többek között úgy, hogy betegségeket definiál és bejelenti igényét azok kezelésére).

Esetünkben, a pandémia következtében, egyre világosabbá válik, hogy a hatalmat biológiai eszközökkel, azaz medikációval gyakorolják a szubjektumok fölött, akiket társadalmi csoportokra különítenek el és ítélnek érdemesnek a “gyógyításra”  vagy éppen ellenkezőleg, marginalizálnak és megvonják tőlük a gyógyulás lehetőségét.

Másfelől a biopolitikai fordulat világjelenséggé válik nap, mint nap állnak le az élet egyéb területei, a kormányok és állami intézmények az egészségügyi ellátás és a szükségállapottal járó néhány más területére koncentrálják a politika, az adminisztrálás teendőit. Márpedig ezt a populista politika talaján (alternatív tényekre és poszt-igazságokra, az illiberális demokrácia manipulatív eszköztárával, “néphülyítéssel”), gyakorlati képtelenség véghezvinni.

Korántsem azért, mert a még mindig hatalmon levő populista vagy főként alt-right vezérkarokban ne lenne meg a szándék hatalmi rendszerük fenntartására, a lopakodó diktatúrák bevezetésére, egyáltalán nem. Hanem, mert a rendkívüli helyzet leleplezi eddigi politikájuk elhibázott voltát, a tömeges megbetegedés és magas elhalálozási számok “észre téríthetik” az emberek tömegeit, miközben a populista politika ellentmondásai, inkonzisztenciája egyre nyilvánvalóbb lesz.

A világméretű járvány nemcsak átalakítja a politikai prioritások rendszerét, hanem eldönt, olyan kérdéseket, amelyeket szinte minden más eszközzel elgondolni is nehéz volt sikerre vinni. Azok az álkérdések, hogy “stadion vagy kórház” építése az elsődleges, minden valószínűség szerint eldőlt, de az egyház szerepe is újraértékelődik, amikor kénytelen fejet hajtani a világi, a tudományos eljárások előtt: nincsenek csodagyógyulások, punktum.

És ezek a jelenségek csak a kezdet, a kibontakozó BIOPOLITIKAI FORDULAT első jelei, hosszabb távon viszont, át fogja írni az érdekek és konfliktusok egész piramisát, új prioritások jönnek, olyan területeken, melyeket a populista-illiberális kurzus még csak artikulálni sem tud, nincsenek hozzá eszközei.

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!