Kezdőlap Szerzők Írta Magyari Nándor László

Magyari Nándor László

Avatar
29 CIKKEK 0 HOZZÁSZÓLÁS

A politikai reprezentáció végnapjai

Adalékok a Fidesz-fiókpárt legújabb “méretes győzelmeinek” értelmezéséhez: a csatát megnyerték a háború látszik egyre inkább elvesztettnek. A Kelemen-éra hozadéka, hogy a rommagyar (értsd: román- magyar) politikai mezőny minden szegmensében leépítette, illetve elveszítette azokat a pilléreket, amelyekre a Markó-éra épült. Ezért karnyújtásnyira van a bukás, a beomlás, a visszafordíthatatlan ELJELENTÉKTELENEDÉS, A KÖZÖSSÉGI KÉPVISELET TELJES KIÜRÜLÉSE, amitől minden politikai párt és vezérkar a leginkább tart, a káosz, aminek nem látszik a vége.

Ha néhány pontba szedve szeretnénk a Markó-érára – minden visszásságával és nem egyszer fantáziadús értelmezéseivel – legkevesebb 3 alapvető pilléren épült, nem állítom, hogy teljesen tudatosan, viszont az idő távlatából és a Kelemen-érával összevetve egyre nyilvánvalóbban. Azt is állítom, hogy mára mindenik pillér meggyengült, illetve részben össze is omlott, de vegyük sorjába.
1) A Markó-éra mind a bel- mind a külföldi politikáját az „egyenlő közelség-tartás” elvére építette, ami egy mérsékelt-közép mezőnybe helyezte a szövetséget, mind a román, mind a magyar politikai térben. Ugyanakkor egy bizonyos szintű – persze mindenkor a kisebbségi helyzettől függő – autonómiát sikerült kialakítania magának, legalábbis nyilvánvaló külső utasítások nem korlátozták politikai vezetését. A Kelemen-éra már kezdeteitől fogva feladta ezt a lehetőséget, akkor, amikor szekerét a Fidesz és vezérének – kisebbségi mezőnyben alig értelmezhető – illiberális-populista, sőt helyenként következetlen etno-nacionalista és klerikális politikájához kötötte, kiszolgáltatta addig létező mozgásterét és önálló politikai vonalvezetését.

A fiókpárt a közös román-magyar kormányközi ülések moderátori pozíciójától jutott el oda, hogy ma már alig érti a bukaresti politikát, ezért beragad elvtelen szövetségekbe (lásd. PSD-s koalíció), – pontosabban budapesti nyomásra – jelöl ki nem is ellenfeleket, hanem egyenesen ellenségeket (lásd.USR-PLUS elvtelen támadása), a zavarosban halászik, minden bizonnyal sikertelenül.

2) A szövetség kezdeteitől fogva, de a (elfelejtettük mára, de kisebb belháborúk árán a 2 Géza párharcát követően az akkor még új) Markó-éra beköszöntével, egész politikáját az EGYETEMES EMBERI JOGOKBÓL LEVEZETHETŐ KISEBBSÉGI JOGOK KIHARCOLÁSÁRA és FENNTARTÁSÁRA, valamint KITERJESZTÉSÉRE, és nem egyik vagy másik ideológiai irányzatra építette. Ez ugyan változott a korszak végére, amikor egyfajta igazodási kényszer nyomán – jött a magyarországi kétharmad és annak előszele már érintette is ezt az alapállást – jobbra kezdett eltolódni és főként a pártosodás volt rá jellemző. Vagyis az addig úgy ahogy, de létező, BELSŐ DEMOKRATIKUS MŰKÖDÉS helyett a hatalmi piramis ideológiai elszíneződése lett a jellemző.

Ez a folyamat teljesedett ki a Kelemenizmusban, amikor már fogadni sem volt hajlandó a vezér a magyarországi ellenzéki pártok vezetőit, teljesen alárendelődött a pesti illiberális nagyvizír akaratának.

3) A Markó-féle szövetség belső a rommagyar közösség fele való politikai reprezentációjában a többé-kevésbé létező (a végére kimerült) BELSŐ DEMOKRATIZMUS mellett a REGIONÁLIS ÉRDEKEK és ELVÁRÁSOK KIEGYENSÚLYOZOTT KÉPVISELETÉRE törekedett. Nem volt egyszerű feladat, sem a káderpolitikát, sem az egységes üzenetet megtalálni. Sokszor idegtépő és végső soron „hálátlan” feladatnak bizonyult ez a kiegyensúlyozás a tömb-, a vegyes és a (tévesen) szórványnak nevezett szavazók érdekeinek patikamérlegen való kiegyensúlyozása, de ez adta a szövetség sikerének alapját. Igen, a sokszor karikírozott, vagy cinikusan emlegetett EGYSÉG és főként az, amit azokban az időkben „alulértettek a népek”, volt a mindenkor viszonylagos, viszont olykor erős befolyás alapja, amit a szövetség gyakorolt és nem az alig rejtett nacionalista-xenofób üzenetek “meggyőző ereje”. Föl sem merült, ami mostanság két egymást követő kampányban is megesett, hogy az üzeneteket nem a teljes rommagyarságra, a regionális különbségeket figyelembe véve, egyetlen diskurzusba egyesítve kalibrálják, hanem

úgy szegmentálnak, hogy közben egyik-másik regionális, szakmai, vagy egyéb belső közösséget arra kérnek, most fogjátok be szátokat, sőt szemeteket és füleiteket is takarjátok el, most „másoknak”, a rommagyarság valamely másik szegmensének üzenünk.

(Székely István legutóbb úgy próbálta megmagyarázni a kampány-videót, mely xenofóbiára, nőgyűlöletre és félelem-keltésre, lebutított üzenetre épít, hogy az értelmiség hallgasson, ne is nézzen oda, hiszen ez a „székelyföldi árufeltöltőknek szólt”, akiket ezúton követek meg, hiszen messze tájékozottabbak és értelmesebbek, mint a fiókpárt gondolná, sokan közülük diplomásan dolgoznak kényszerből szakképzetlen munkakörben).

Magyarán oda lett a REGIONÁLIS és EGYÉB SAJÁTOS – többek között ideológiai alapú – EGYENSÚLYPOLITIKA, nemcsak a belső demokratikus játéktér, hanem lassan-lassan már a DIALÓGUS IS (létezik és virágzik a különféle címen futó cenzúra, a központ nevez ki komisszárokat maradványközösségek vezetésére).
Érdemes lenne nyilvános okoskodás keretében, legalább megvitatni ezeket a kérdéseket (is), hiszen mára eljelentéktelenedett, kétszeresen marginalizálódott és decentrált lett a rommagyar képviselet, és nem látszik a szakadék mélye.

EU-s kilábalás – Új New Deal VII.

A poszt-populizmus pozitív forgatókönyve és a progresszív erők sikere a pandémia után, azon múlik, hogy születnek-e megfelelő válaszok azokra a kihívásokra, melyeket egyfelől a járvány-krízis hozott előtérbe, másfelől pedig a populista, illetve alt-right politikai erők, azt megelőzően, előkészítették, illetve gyakorolták.

Lényegében és mindent egybevetve Európának, nem is új Marshall-tervre (amint azt Angela Merkel és van der Leyden kezdte emlegetni), hanem új közös New Deal programra van sürgősen szüksége, vagy másképpen fogalmazva a jóléti állam fetámasztására (Nyugaton, ott ahol ez a jobboldali-populista offenzíva hatására részben leépült, vagy elhalványult), illetve létrehozására (Keleten, ahol soha nem működött és máris elkezdték lebontani az illiberális offenzívák) van szükség.

Kis kitérővel állítható, hogy a New Deal, (közgazdászok Great Compression-nak, azaz „nagy kiegyenlítődésnek” is mondják), azokra a kihívásokra jelentett sikeres választ – először Franklin D. Rooseweltnek a nagy gazdasági válság (1929-1933) utáni periódusban két lépcsőben bevezetett, átfogó adó- és szociálpolitikai reformjai nyomán, majd a II.világháború után Harry Truman által megerősített és kiterjesztett politikájáról van szó – melyek éppen a kríziseket követően jelentkeztek, és ezért nagyon is aktuálisak lesznek a pandémia-krízist követően.

Az egyik kihívás a vagyonok és jövedelmek közötti óriási szakadék kitöltése, mely a krízissel még inkább elmélyül, és amely jelenség egész Európára vetítve kelet-nyugat közötti ellentétet is jelent, miközben részben Észak és Dél közötti szakadékot is, azaz komplex jelenség.

Ezt legkevesebb két-három intézkedéssel lehetne lényegesen csökkenteni, azaz a jóléti intézmények alapját ezáltal lehetne megerősíteni, illetve megteremteni.

A klasszikus New Deal politika alapját is a progresszív (a gazdagokat és magas jövedelműeket fokozottan megsarcoló szabályozás) adózás és a társadalombiztosítás kiterjesztése, beleértve a lakhatáshoz való jog bevezetését és gyakorlatba ültetését is, teremtette meg.

Ennek lehetne része az általam (amint II. bejegyzésemben írtam) már említett EU-s garantált alapjövedelem bevezetése, de csakis a közös adó, pénzügyi- és szociálpolitikák EU-s szintű elfogadása alapján. Ti. az európai szolidaritás és valós integráció alapját a jóléti állam intézményeinek a működése és nem, valamiféle nem létező nemzeti és etnikai alapon elképzelt harmónia és integráció, jelenthetné!

A jóléti állam rehabilitációja és Kelet-európai kiépítésének akadályai politikaiak, nem gazdasági alapjai vannak, még akkor sem, ha a gazdaságnak támogatásra van reális igénye, rezilienciára (V. bejegzésem) van szüksége. Kezdem

a negatív előjelekkel és azt mondom, hogy egyfelől az alt-right típusú, illiberalizmus, a jelenleg jellemző populizmus általános és különösen a nacionalizmusokkal összekapcsolt változatai akadályozzák az európai integrációt.

Másfelől ezt a geopolitikai politikák erősítik föl szerte Európában, az USA, Oroszország, Kína és Nagy-Britannia illiberális vezetőinek erős befolyása. És tudok mondani három biztató körülményt is. Először is az illiberális-populista politikai pártok és vezérek – Nagy-Britannia távozását követően, lényegében csak Magyarországon vezetnek kormányt (Lengyelország csak részben sorolható ide) – Európában mindenfele ellenzékben vannak és bár pillanatnyilag befolyásosak, mégiscsak kisebbségben vannak. Sőt, másodszorra, a járvány-krízis őket, az illiberális, alternatív tényeken és poszt-igazságokon, a szakértelem marginalizálásán alapuló, a jóléti állam leépítését követelő politikákat gyengíti (lásd IV.  bejegyzésem). Harmadszorra egy viszonylag zökkenőmentes – technikailag könnyen kivihető – intézkedés, melyet a krízis alatti parlamentek online működése gyakorlatilag is megvalósított/működtetett, a levél- és online szavazás általánossá tétele nagyban támogatná ma, a progresszív erőket, szerte Európában.

Sokk és rezilivencia – VI.

Akárhogy is végződik a járvány – lehet hogy lanyhul és aztán újra erősödik, az is lehet, hogy egy idő után észrevétlenül eltűnik, stb. – és mennyire mély vagy felületes következményei lesznek már most is látszik, hogy óriási kihívásként, sokkhatásként érte a Föld lakosságának, az emberiségnek (ezúttal nem is képletesen) nagy részét.

A pandémia az általános rezilienciánk számára jelent kihívást – hogy ezt a két csúnya latinos kifejezést használjam –, ezért ezt a képességünket kell egyéni és társadalmi, de akár gazdasági és kulturális, és mindenképpen politikai értelemben is erősítenünk, a járvány múltával. A reziliencia – egy elnagyolt és rövid meghatározás szerint – azt a képességét jelöli minden típusú önfenntartó rendszernek, hogy erős külső sokkhatás mellett is képes alkalmazkodni a megváltozott helyzethez. Egy dinamikus folyamatot fejez ki, az egyének szintjén a traumából való felépülést, a hatékony megküzdést a kihívásokkal, vagy a sikeres alkalmazkodást hirtelen megváltozott és szokatlan körülményekhez.

A közösségi reziliencia (szociológiai jelenségként) „rugalmas ellenállási képességet” jelent, azt, hogy a nagyon erős életmódbeli behatást is képesek vagyunk feldolgozni és vagy visszatérni az eredeti állapothoz közel (ez a komplex és hirtelen változások esetén aligha lehetséges, hiszen a helyzet annyira képlékennyé és eltérővé válhat, hogy az eredeti állapothoz való visszatérés, gyakorlatilag lehetetlenség), vagy új helyzetet teremteni a regenerálódás során (és ez fog következni, meglátásom szerint). Az a kérdés tehát a közösségi rezilienciával kapcsolatban, hogy képese-e a társadalom tanulni és új adaptív stratégiákat kialakítani az élet legkülönfélébb területein?

A válságnak – a pandémiát életmódbeli krízisként is meghatározhatjuk – önmagában nem sok tanulsága van, illetve annyiféle van ahány területet veszünk számításba, az orvosi/közegészségügyiektől és járványtaniaktól kezdve a gazdasági, társadalmi, és egyéni szintig, stb.

Minden esetre és minden területen, illetve szinten, a tanulási és adaptációs folyamatot tudatosan, rezilenciát segítő stratégiák és közpolitikák kialakításával lehet előmozdítani.

Ezért gondolom, hogy a járvány utáni időszak (természetesen, azt, hogy mikor tekintjük lejártnak a pandémiát, szintén politikai kérdésként „döntésként” kell kezelni) a kulcsszó a reziliencia, mégpedig egy dinamikus és tudatos stratégiákba beépített kell, hogy legyen.

Számba kell venni, hogy mi változott az egyének szintjétől, azoktól a bezártságot és tehetetlenséget kísérő pszichikus jelenségektől kezdve, melyek sokakat és egyszerre, egymás állapotát akár befolyásolva érnek; a közösségi elzártság szociálpszichológiai következményeit, vagy a gazdasági változásokig, a legkülönbözőbb kihívásokat. És közben óhatatlanul át fog rendeződni a piac, horizontálisan és vertikálisan is, új integrációs/dezintegrációs formák fognak megjelenni, egyes szektorok súlya és jelentősége megnő, másoké lecsökken, áthelyeződnek a prioritások és vele együtt a lehetőségek is, új piaci mechanizmusokra lesz szükség, poszt-globalizációs tendenciák jönnek, stb., stb.

Társadalmi szinten pedig az on-line univerzum fölértékelődése és a hozzá kapcsolódó teljes szektor fontosságának és piaci értékének megnövekedése, máris nyilvánvaló. A kulturális élet változásairól még keveset lehet látni – egyelőre a lockdown talán ezen a területen hozza a legdrasztikusabb változásokat – de bizonyosan, a sportélettel együtt, radikális változások elé nézünk.

Föltűnő és szinte hihetetlen lenne, ha ezekre a világméretű és az emberiség egész életmódját érintő változásokra, a sokkhatásra egyedül a politikai mezőny nem válaszolna, maradna változatlan!

A változatlanság, ugyanis azt jelentené, hogy a politika világa – ennek egyébiránt számos jele volt/van – teljességgel elszakadt a társadalmak valóságától. Ezért gondolom, hogy „jőni fog, mert jőnie kell”, a poszt-populista politikai korszaknak, mely többé nem mehet az alternatív-tények és poszt-igazságok horizontja fele, hanem a reális kihívások valós és szakértelmen alapuló megoldását kell célul kitűzze.

A poszt-populista politika középpontjában a reziliens stratégiák kell hogy kerüljenek!

Már ha élni, sőt jól élni, akar az emberiség és nem az önpusztító hajlama győzedelmeskedik, amit persze sohasem lehet kizárni.

Populizmus kontra szakértelem V.

A járvány kiélezi, radikalizálja, az eddig el nem döntött politikai/ideológiai vitákat, sőt olyan kérdéseket vet föl, melyek eddig szőnyeg alá söpörve lappangtak.

A populista/konzervatív/alt right oldal (és whisful thinking „szakértői”, az alternatív tények bajnokai) a “konzervatív forradalom” kiteljesedését, diktatúrák kiépítését, nemzeti elszigetelődést (EU-ellenesség, Brexit-pártiság, „America, Russia, Turkey… First”- nacionalisták, stb.) remélnek a poszt-pandemikus korszaktól.

A progresszívak pedig a populizmus végét remélik, racionálisabb, szakértelemre épülő, környezettudatosabb, és demokratikusabb, stb., közpolitikákat és szolidaritást.

A harc országonként/régiónként más-más állást mutat, de minden esetre változni látszik, a vírus és az ellene való küzdelem ritmusára, annak dinamikája szerint. Az ütközet epikus, hosszú ideje működő folyamatok és kudarcok, eredmények tarkította történelmi előzmények mellett régóta folyik, csakhogy most először, a rendkívüli helyzet hosszát, nem a politikusok és többé-kevésbé önkényes döntéseik határozzák meg, de nem ők jelölik ki sem ritmusát, sem mélységét, stb.

A politikus sajátos helyzetben van, mert békeidőben maga választ káoszt, melyet azután renddé varázsol, rendkívüli helyzetben, mint amilyen a mostani is, a káosz nem választás kérdése: a pandémiát a vírus okozza, és olyan adott helyzetet teremt, melytől elvonatkoztatni nem lehet, még a szuverénnek sem.

Más szavakkal, ha a politikus (a populista mindenekelőtt) maga választott ezidáig „ellenséget” (rendszerint külsőt, hiszen azzal kapcsolatban lehetett könnyedén gyűlöletet kelteni, ignoráns tömegekben), akkor

most az ellenség valós és önjáró.

Meg lehet próbálni elhessegetni – első körben ezt tette Trump és Orbán, Johnson és Bolsonaro, stb. is, mint tapasztalható kevés sikerrel (Jair Bolsonaro és Boris Johnson is fertőzött, mások sem érzik túl jól magukat), úgy tenni, mintha nem is létezne a járvány (Putyin még tartja magát, legjobb tanítványával a fehérorosz diktátorral együtt), de ez egészen biztosan csak tetézi a bajt.

A poszt-pandémia korszakról kevés látható előre, mert egyfelől minden változás annak függvénye, hogy milyen mély és mennyire elhúzódó lesz a válság – nemcsak a közegészségügyi, hanem a gazdasági is –, másfelől pedig a fent jellemzett erők közötti harc kimenetele dönti el, hogy mi következik.

A helyzet, amit biopolitikai fordulatként jellemeztem (I.), a pandémia kimenetele, erősen kapcsolódik a szakértelemhez, az orvosok, egészségügyiek, és virológusok, kutatók és fejlesztők, de például a kommunikációs- és médiaszakértők is, stb., teljesítményéhez.

Ezért

a szakértelem a progresszív politikát támogatja.

Teszi ezt spontánul, anélkül, hogy ideje lenne ezt a maga során értelmeznie, vagy politikai kommunikációs panelekbe kényszerítené: ha a járvány ellen küzdőknek tapsolunk, a progresszív erőket erősítjük, az válik népszerűbbé és hitelesebbé és a populista erők hitelvesztését eredményezi. A civil társadalom és cívis tudat szakértelemre épül – nem tehet másként, hiszen itt a hatékonyság és a moralitás a legfőbb cél – és ezért hozzájárul a szakértelem hitelének és befolyásának visszaszerzéséhez (a populisták fő ellenségként a szakértőket tekintették – az alternatív tények és poszt-igazságok, csak a babonás tudatlanság és vallásos bigotizmus talaján él és virul).

A helyzet éleződik és politikai kríziseket előz majd elő, Tom Nichols (The Death of Expertise…, 2017.) pár éve írta, hogy

a szakértelem marginalizálásának felszámolását, akárcsak az egész populista politikai struktúra bukását csak egy „most előre előre nem látott katasztrófa fogja okozni”, hát a „katasztrófa” (szerencsére még nem valós háború), de egyfelől egészségügyi, másfelől gazdasági már itt van.

Helyzet van tehát, amit a progresszív erőknek kell(ene) kihasználni, a szakértők segítésével, és utána, azok segítségével (lehet, hogy az orvosok/egészségügyiek harca a járvány ellen, elhozza a szakértelem általános habitusának, hitelének és presztízsének visszaszerzését? – ha igen, akkor többszörösen hálásak lehetünk nekik).

Valószínű, hogy nem a civilizáció végéhez, csupán a poszt-populista politikai „stílus” bukásának küszöbéhez jutottunk el.

Ez minden valószínűség szerint (történelmi léptékkel mérve, egészen biztosan) rövid időn belül kiderül: igyekezzünk a jó oldalra állni!

Mit tehet(ne) az EU? – IV.

Figyelem, hogy a pandémia nem erősíti, hanem tovább gyengíti az EU-s ingtegrációt, a határokon átnyúló szolidaritás (ha ugyan van ilyen egyáltalán), egyre kevésbé érzékelhető.

Kiváló intézkedés a költségvetési hiányra vonatkozó szabályzat felfüggesztése, de.

Azt hiszem az EU akkor lenne képes erősödni – mondjuk szemben az Orosz-kínai-amerikai negatív hatással, és a belső populista nyomással -, ha bevezetnék AZ EURÓPAI GARANTÁLT ALAPJÖVEDELMET (legalább 6 hónapra) MINDEN EU-s ÁLLAMPOGÁR SZÁMÁRA! Ez még akkor is megerősíthetné az együvétartozást, az európai identitás-tudatot, ha mondjuk ez nem egységes lenne, hanem a GDP (vagy Gini), a lakosság száma, vagy az egyes országok átlagjövedelmeihez mérten lenne bevezetve. Minden esetre megfontolásra ajánlanám a dolgot, ha abban a helyzetben lennék, hátha mások is így látják és tehetnek is ezért.

Magyarán hatékony közös európai szociálpolitikák nélkül, nincs szorosabb integráció, sőt a szétesés fenyeget!

Felesleges munkák – “Bullshit jobs” III.

Tegnapi bejegyzésemhez kapcsolódik a mai, ami arról szól, hogy a járvány önmagában képes megmutatni a különféle munkák társadalmi hasznosságát, azt, hogy mennyire torz a ma érvényes piramis, aminek emeleteire a különféle job-okat felhelyezzük és aztán helyüket észleljük, illetve jutalmazzuk az azokat végzőket.

Elmés és kissé humoros módon David Graeber hívta fel a figyelmet arra, hogy a világ tele, általa bullshit job-oknak nevezett, haszontalan munkahelyekkel és munkákkal (az anarchistáknak nagyszerű kérdésfelvetései, sőt diagnózisaik vannak, kár, hogy keveset mondanak a követendő útról). Az antropológus fölvetése azért hiteles, mert definíciója a felesleges munkákat végzőktől indít, ti. azt tapasztalja, hogy nagyon sok ember, aki ilyen munkát végez, maga is úgy érzi, hogy amit rendszeresen és fizetség fejében tesz az lényegében, vagy a legtöbb esetben, haszontalan és ez pszichológiai diszkomfortot eredményez számára.

Graeber eredeti tanulmányában a telemarketingeseket, HR-menedzsereket, közösségi-média szakembereket, PR-tanácsadókat és egy sor irodai munkást sorol fel a bullshit job-ok végzőiként, de utóbb megírt könyvében már 5 típusba sorolja a felesleges munkahelyeket.

(Legérdekesebb a “lakáj-munkák” /flunkies/ típusa, olyan munkahelyek, melyeknek egyetlen rációja, hogy biztosítsák a főnököt az ő fontosságáról, mint pl. az ajtónállók). Az a megállapítás is figyelmet érdemel, hogy az antropológus nem is elsősorban, mint ahogy azt várnánk, az állami/adminisztratív szférában kutat és mutatja ki az önmagukat generáló bullshit munkahelyek létét, hanem a magánszférában. Ez azt a kapitalizmussal kapcsolatos mítoszt is rombolja (melyben még Marx is hitt), hogy a gazdasági tevékenységek a vállalatok szintjén jól szervezettek, racionális alapon működnek és csak a piaci mechanizmusok torzító hatása okoz általános pazarlást.

De tovább lépve, elkerülhetetlennek látszik – és ha magától nem következne be, hát tenni kell érte –, hogy a járvány okozta válságot követően

újragondoljuk a munka értékét és új dinamikus rendet hozzunk létre,

amiben a valóban fontos, közhasznú és mindenképp elvégzendő munkák lesznek fontosabbak és a kevésbé lényegeseket át kell szervezni. És ennek következtében fel kellene számolni azokat a vérlázító jövedelmi különbségeket, melyek szerte a világban egyre inkább eluralkodnak:

fontos a szórakoztatás (a sport pl. az entertainment része), de biztosan nem fontosabb a gyógyításnál, vagy az élelmiszer-termelésnél, vagy a nevelésnél/oktatásnál, hogy csak néhány példát mondjak, mégis száz meg ezerszer többet keresnek a sztárok, mint az orvosok.

Át kell csoportosítani és újrarangsorolni a munkákat – az alapjövedelem biztosítása teheti ezt némiképp zökkenőmentessé, de ennek technikai feltétele az on-line szféra is kiépült már – pl. az adminisztrációból a termelő magán-szférába kell átirányítani embereket (a karcsúsításra lehetőség lett volna az utóbbi néhány évben, amikor alig volt munkanélküliség és kereslet alakult ki a munkaerőpiacon, de hát ez politikai kérdés ugye). De mind a köz-, mind a magánszféra felesleges munkáit is le kell építeni, nemcsak hatékonysági, hanem szociálpszichológiai szempontok miatt is.

Alapjövedelem-vita II. 

Rendkívüli idők, rendkívüli megoldásokat és újszerű gondolatokat, vagy ha úgy tetszik társadalmi kísérleteket hozhatnak.

Érdemes lenne legalábbis megvitatni, de még inkább kipróbálni az alapjövedelem bevezetésének problematikáját, ahogy már történnek is az USA-ban, éppen a belengetett és a pandémia enyhítésére szánt támogatás formájával kapcsolatban. A javaslat szerint minden (bizonyos szint alatti jövedelemmel rendelkező) állampolgár usque ezer dolláros csekket kapna, kieső jövedelmei enyhítésére, illetve egyáltalán megélhetésre. (A mostani amerikai segélyakció-tervet az alapjövedelem-vitához, többek között, egy volt demokrata elnök-jelölt kapcsolja hozzá, világossá téve, hogy csak akkor hasonlítható ahhoz, ha nem csak egy-két hónapban, hanem hosszú távon folyósítják a jövedelmet, lásd. itt).

Az alapjövedelem bevezetése ellen, mind a jobb-, mind a baloldaliak érvelnek, mégpedig az elsők úgy, hogy az emberek “leszoknak a munkáról”, nem akarnak majd dolgozni, az utóbbiak úgy, hogy nem hajlandók az egyénekre bízni a döntést, ők szeretnék a redisztribúciót levezényelni. A józan ész és néhány (egyelőre) elszigetelt kísérlet viszont – ahogyan azt Rutger Bregman kiváló könyvében, mely az Utópia realistáknak címmel jelent meg magyarul a tavaly – azt mutatja, hogy az ötlet egyáltalán nem rossz.

Főként ha figyelembe vesszük, hogy a legtöbb eddigi kísérlet a szegénység felszámolására, abba torkollott, hogy eltévesztettük a célt, ti. nem a szegénység, hanem a szegények elleni harccá vált, további méltóságvesztéshez, (a rászorulóknak hosszan és megismétlődő módon bizonyítaniuk kell rászorultságukat, megalázó procedúráknak vetve alá magukat), marginalizáláshoz, kirekesztéshez, megbélyegzéshez, stb.

Nem tudom, hogy végül mit hoz a járvány, milyen lesz a poszt-pandémikus új világ – hogy alapvető változások következnek világméretű léptékben az egyre nyilvánvalóbb – de, hogy az ALAPJÖVEDELEM-vitát napirendre kell tűzni, afelől nincs kétségem.

Biopolitikai fordulat

Régebb foglalkoztat az a – megítélésem szerint – legfontosabb politikai kihívás és elméleti probléma, hogy hogyan ér véget és mi következik a populista kurzus után?

Két hónapja először fejtegettem egy “magán-workshop” keretében a poszt-populizmus lehetséges forgatókönyveit, viszont akkor eszembe sem jutott – valahogy nem is volt a “levegőben” legalábbis úgy nem , ahogy a mostani pandémia azt fölveti, hanem esetleg a menekültválság kapcsán került előtérbe, ott viszont szigorúan a populista-illiberális politikai kurzus keretei között –, hogy a fordulat BIOPOLITIKAI jellegű lehet. (A fogalmat, mint a hatalom gyakorlásának technikáját, Foucault már ezelőtt 4O évvel leírta, illetve definiálta: végső soron a hatalom azon képességére érti, hogy az képes dönteni élet és halál fölött, de ettől közelebb arra vonatkozik, hogy a hatalom megteremtve a maga szubjektumait, akik fölött uralkodva azután megszervezheti hatalmi rendszerét – Foucaultnál “governmentality” – többek között úgy, hogy betegségeket definiál és bejelenti igényét azok kezelésére).

Esetünkben, a pandémia következtében, egyre világosabbá válik, hogy a hatalmat biológiai eszközökkel, azaz medikációval gyakorolják a szubjektumok fölött, akiket társadalmi csoportokra különítenek el és ítélnek érdemesnek a “gyógyításra”  vagy éppen ellenkezőleg, marginalizálnak és megvonják tőlük a gyógyulás lehetőségét.

Másfelől a biopolitikai fordulat világjelenséggé válik nap, mint nap állnak le az élet egyéb területei, a kormányok és állami intézmények az egészségügyi ellátás és a szükségállapottal járó néhány más területére koncentrálják a politika, az adminisztrálás teendőit. Márpedig ezt a populista politika talaján (alternatív tényekre és poszt-igazságokra, az illiberális demokrácia manipulatív eszköztárával, “néphülyítéssel”), gyakorlati képtelenség véghezvinni.

Korántsem azért, mert a még mindig hatalmon levő populista vagy főként alt-right vezérkarokban ne lenne meg a szándék hatalmi rendszerük fenntartására, a lopakodó diktatúrák bevezetésére, egyáltalán nem. Hanem, mert a rendkívüli helyzet leleplezi eddigi politikájuk elhibázott voltát, a tömeges megbetegedés és magas elhalálozási számok “észre téríthetik” az emberek tömegeit, miközben a populista politika ellentmondásai, inkonzisztenciája egyre nyilvánvalóbb lesz.

A világméretű járvány nemcsak átalakítja a politikai prioritások rendszerét, hanem eldönt, olyan kérdéseket, amelyeket szinte minden más eszközzel elgondolni is nehéz volt sikerre vinni. Azok az álkérdések, hogy “stadion vagy kórház” építése az elsődleges, minden valószínűség szerint eldőlt, de az egyház szerepe is újraértékelődik, amikor kénytelen fejet hajtani a világi, a tudományos eljárások előtt: nincsenek csodagyógyulások, punktum.

És ezek a jelenségek csak a kezdet, a kibontakozó BIOPOLITIKAI FORDULAT első jelei, hosszabb távon viszont, át fogja írni az érdekek és konfliktusok egész piramisát, új prioritások jönnek, olyan területeken, melyeket a populista-illiberális kurzus még csak artikulálni sem tud, nincsenek hozzá eszközei.

Kellene egy párt

A mentális rendszerváltás, a politikai kultúra megváltoztatásának szükségességéről

Vitán felülálló tény, hogy az átlagemberek többségének világában reality show valóságába vetett hit erősebb, mint a reális „valóság” felfogása. A valóságot sikerrel fosztottuk meg valós tartalmától csak azért, hogy a dolgok eredeti értelmét és kiszámíthatóságát egy másikkal, egy számunkra fontosabbal helyettesítsük, megváltozott formában állítsuk vissza. A politikai mezőny többé még a politikai kommunikáció – gyakran torz – racionalitását sem követi, pusztán olyan mátrix, melynek a racionalitás nem kritériuma, annál inkább a mérhetőség, vagy az akcionalitás vezeti. A hatalmat gyakorló politikai aktorok nem azért cselekednek, mert hosszabb rövidebb távú és horribile dictu, a köz javát szolgáló terveket követnek, hanem azért mert – hatalmuknál fogva – megtehetik, mindazt amit aztán meg is kísérelnek: kisajátítani a közérdekű intézményeket. Az akció emberei, akik a maguk képére igyekeznek alakítani mindent. Az ellenzékben levők pedig csupán téblábolnak, jobb időkre várnak, hogy racionális programok helyett alkalomadtán ők próbálkozzanak a köz kisajátításával, az intézmények megszállásával, a korrupt közélet fő szerepének eljátszásával. Mindkét oldalt értelmiségi és álértelmiségi, szakértő és álszakértő csapatok támogatják, és mindenekelőtt érdekelt gazdasági aktorok, továbbá mindenféle rangú és rendű klientúra tartja fenn a rendszert.

A világválság bekövetkeztével a káosz mára teljessé lett, minden jel arra mutat, hogy a fennálló fikció által zombifikált valóság tovább nem folytatható, és ez új kihívások elé állítja a gondolkodókat, értelmiségieket, de a közélet összes szereplőjét is. Az értelmiségiek vagy vakon elfogadják, sőt rendületlenül újratermelik a látszólagosból álló valóságot, beteljesítik a zombifikációt, a mediatizált „barlangképek” tekintélyének elsőbbségét a tapasztalati valóság elvesztett tekintélye ellenében, vagy valami újat találnak ki. Azt tapasztalom viszont, hogy a vezető értelmiségiek semmitől sem félnek jobban, mint attól az elkerülhetetlen kihívástól, hogy mindent újra kell gondolni. Nos, én a következőkben vázlatot igyekszem nyújtani az erdélyi román és magyar politikai színtér együttes újragondolásához.

Bevezetés, illetve felvezetés, miért van helyzet?

Hadd szögezzem le mindjárt az elején, amit a tisztelt (remélhetőleg egyaránt /romániai/ magyar és román) olvasó ebben az írásban felfedezhet, nem több és nem kevesebb, mint a saját átgondolt véleményem. Nem politikai kommunikációról, azaz konkrét politikai ügyben való felszólalásról, üzenet média általi közzétételéről van szó, mely valamiféle eddig nem létező vagy rejtőzködő politikai szereplő igényeit igyekszik bejelenteni és pozicionálni a meglevő politikai színtéren. És a legkevésbé sem „beszéd-cselekvés”[2], azaz az alábbi gondolatok nem politikai felszólításként vagy kiáltványként értendők, melyek egymagukban megvalósítanák azt, amit előrevetítenek. Sokkal inkább hipotézis, egy látlelet és vélt következményeinek végiggondolása: gondolat-kísérlet (nem hatástanulmány) és vitaindító, de talán a leginkább vízió.

Le kell szögeznem, hogy az általam mára kiürültnek és főként morális tartalmát vesztettnek látott (világ)politikai (köz)élet megreformálására számos mozgalom, civil társadalmi kezdeményezés indult.[3] A köz iránt érdeklődő polgárok ezrei sőt százezrei, vagy még annál is többen érzik úgy, hogy ami mára a politikai közéletet, az összes eddigi politikai rendszereket és konstrukciókat illeti, azok eltérültek eredeti funkcióiktól, immorálissá, ha nem amorálissá váltak, s mint jeleztem, nem szolgálják a köz érdekét. Mégsem új mozgalom szükségességéről értekezem, mert mint látható, azokról nem tudni, hogy a hatalmi erőtérbe, a fentebb jellemzett politikai scene-re jutva mivé lesznek, merre alakulnak. Ez pedig strukturális probléma, hiszen a civil társadalmi mozgalmak legtöbbje képtelen áthidalni a civil valóság és a (szimulákrum jellegű) politikai mezőny működésbeli és szemantikai különbségeit, vagy outsiderek maradnak, vagy a zombifikáló rendszer kebelezi be őket.

Következésképpen azt gondolom, hogy új párt(okra) van szükség, mert amint tapasztalható, a civil társadalmi mozgalmak és szervezetek – melyek a „kényszermentes kommunikáció”, és a nem a kényszerítő (koercitív) politikai hatalom képviselői,[4] illetve az életvilágok ezen térfelének artikulálói – rendre csődöt mondanak, vagy legalábbis kiszámíthatatlanná és instabilakká válnak, ha behatolnak a politika kényszerű, fölé- és alárendeltségekkel, hatalmi pozíciókkal és „önkéntes alávetettségek” által strukturált világába. A társadalom versus állam szembenállás civil társadalmi oldala – legalábbis Európának ezen a térfelén – alulmarad a politikai kényszerek, a politikai mezőny jelzett kölcsönös zombifikálódása nyomán létrejött hatalommal való megmérkőzésben, ezért azt gondolom: a politikai mezőnyön belülről, de a rendszer átstrukturálását célként megfogalmazva lehet újragondolni a politikai (köz)életet, és lehet hatékonyan tenni a fennálló viszonyok átalakításáért.

Meg kell jegyeznem azt is, hogy számomra a politikai pártok egymással versengő civil társadalmi, azaz önkéntes szerveződések, melyek azzal az igénnyel lépnek fel, hogy az egymás közötti versengéssel elnyert politikai hatalmat a köz érdekében gyakorolják.[5] A versengő politikai pártok, demokratikus társadalmakban, a polgárok és az állam között közvetítenek, és kifejezik, illetve megtestesítik a gondolat-, vélemény-, társulási, gyülekezés- és részvétel-szabadság jogát. Hangsúlyoznám ismét, önként szerveződő civil társadalmi szervezédésekről beszélek, még akkor is, ha egyfelől még tarkónkba liheg a „pártállam”-egypártrendszer amúgy fából vaskarikája. Másfelől szemmel látható, hogy a ’89 után hatalomra jutott pártok mindenike, mindenható „egész”-ként, egypártként próbált viselkedni a közéletben. Korántsem közvetített állam és polgár között, hanem minden eszközzel – olykor a jogállam és a demokratikus játékszabályok határzónájában, vagy azon is túl – igyekezett megszállni és kisajátítani az állami intézményeket. Ma ez azzal a veszéllyel jár, hogy a hatalmon levő párt(ok) népszerűségének és hitelességének erodálódása egyben az intézmények és az intézményes rend autoritásának elvesztésével fenyeget.

Tudatában vagyok annak is: mára minden létező párt és politikai formáció – inkább többé, mint kevésbé – hitelét vesztette, illetve a „rész”-véleményeket összegyűjtő és mozgósító civil szerveződéseket intézményes keretbe foglaló parlament is hallatlanul népszerűtlenné lett.[6] Nem utolsó sorban azért, mert a politikai aktorok, a pártemberek szemében „a pénz értékesebbé vált az ideológiai elkötelezettségnél”. A fölös hatalomvágy – aki hatalmon van, az automatikusan vissza is él hatalmával –, a mindent fölülíró kapzsiság következtében a hatalmon levő pártok nem a közjó érdekében, hanem saját csoportjuk (klánjuk, klikkjük, klientúrájuk) érdekében használják a hatalmat.[7] Végül minden formáció a „közrossz” szolgálatába szegődött/szegődik, akkor, amikor az általánossá vált strukturális politikai korrupció és a klientelizmus kontraproduktív gyakorlata mindenféle szakértelmet felülír(t).[8]

Hitel-, legitimitás-, és bizalomvesztés, kiábrándultság, politikai passzivitás

Úgy vélem, a politikai pártok és formációk jelenlegi kínálata sem strukturálisan, sem vertikálisan nem fedi le a választói igényeket. Széles társadalmi csoportok maradnak ki a politikai tervek és a pártok programatikus és főként megvalósítható közpolitikai programokként felvállalt projektjeiből. Az instrumentális politizálás keretéből kimarad a mindenféle kisebbségek sajátos érdekeinek megjelenítése és jogaik megvédése, integrációjuk megvalósításának egész kérdésköre. A magyar etnikai párt(ok)[9] kivételével egyetlen román pártnak sincs semmiféle víziója a kisebbségpolitikák vonatkozásában, ezzel egyfelől mindenféle kezdeményezést átengedtek a magyar, roma, stb. kisebbségeknek, egyetlen jogot tartva fenn, mégpedig a vétó jogát. A román pártok egyike sem tudja – de nyilvánosan egészen biztosan ki nem fejtette –, mit is tenne a kisebbségekkel (hacsak egyesek elüldözni nem akarják azokat!), csak azt tudja: minden kisebbségi kezdeményezést élből vissza kell utasítani egyfajta anakronisztikus, diffúz nacionalizmus és revans szellemében. Megtörténik, hogy taktikai okokból kényszerengedményeket tesznek, de ez minden, amit a létező román pártok „felvállalnak” ebben a kérdéskörben. Ha a rommagyarok pillanatnyi érdekeinek védelmében sikeresen lépnek fel az etnikai pártok, nincs ma olyan integrált terv, mely a hosszú távú integrációt és együttélést keretbe foglalná.[10] Ennél sokkal rosszabb a roma kisebbség helyzete, velük kapcsolatban a nyílt vagy rejtett diszkrimináción és rasszista elképzeléseken túl egyetlen hiteles integrációs programot sem fogalmaztak meg sem a többségi, sem a rommagyar, sem a roma formációk, de még azok a civil szervezetek sem, akik roma projektekből élnek: improvizáció, rejtett gyűlölködés, tehetetlenség és előítéletesség jellemzi a romaintegrációs programokat. A legszívesebben minden létező párt és formáció a pokolba kívánná az etnikum egészét, legfennebb külső kényszer, EU-s elvárás akadályozza a még nagyobb arányú és erősségű kirekesztést. Nincs hiteles politikai szóvivője sem a szexuális kisebbségeknek, sem a különféle hátrányokkal élők, a szellemi és mozgássérülteknek, az idősek, nagycsaládosok stb. kérdéseit sem vállalja, és főként problémáik megoldásáért nem tesz senki. Nincs felvállalt elképzelés többek között a kábítószerfüggők helyzetének rendezésére, és rendre szőnyeg alá söprik a legkülönfélébb társadalmi csoportok problémáit, illetve formális alapon – halott szavak a programokban – kezelik azokat a létező pártok és politikai formációk. Jellemző módon minden párt női tagozatot alakított, de ezek pusztán formális másolatai a „nagy”, férfiak vezette pártnak, mindenféle kezdeményezés és hatékony fellépés nélkül, és tovább sorolhatnám a politikai értelemben némaságra ítélt csoportokat, rétegeket és osztályokat.

A politikai pártok és formációk jelenlegi kínálata horizontálisan sem fedi le a választói igényeket: egyáltalán nincsenek regionális és szubregionális érdekeket megjelenítő politikai formációk. (A rommagyar politikai alakulatok kivételt képezhetnének, de etno-nacionalizmusuk csupán diffúz és zavaros regionalizmusként jelenik meg. Jellemző, hogy a hatalmon levő rommagyar formáció, mely egyféle gyűjtőpártként definiálja magát, sem tud mit kezdeni a Székelyföld kontra más erdélyi régiókban élő rommagyar közösségek érdekellentéteivel.) Időről időre megjelentek regionális érdekeket zászlójukra tűző pártok (Erdély, Moldva) de ezek efemer életűek voltak, legfennebb egy-egy helyi véleményformáló vagy kiskirály kezdeményezésének bizonyultak, és ráadásul fokozottan nacionalista keretben képzelték el a regionális érdekvédelmet.

Minden esetre olyan párt vagy politikai formáció, netán mozgalom, mely egységes keretben – etnikai határokon átlépve – hitelesen jelenített volna meg regionális érdekeket és értékeket, nem jelentkezett ezidáig (tisztelet azoknak az NGO-knak, amelyek vállalták ezt és tettek is érte, a nem par excellence politikai színtéren).[11] Amit itt vázolok, annak lényege nem is feltétlenül az etnikumok fölöttiség, és nem is a létező ellentétek és előítéletek stb. egyszerű leépítése – interkulturális vagy multikulturális feloldása –, hanem egy új politikai paradigma. Egyféle poszt-etnopolitikai állapot, illetve etnikailag megalapozott, nacionalista keretben elképzelt ellentétek feloldását követő viszonyokat feltételez.

Miért egy új (fajta) párt?

Értelmezésemben a politikai pártok hitelének alapvető feltétele, hogy azok képesek legyenek egyfajta társadalmi éthoszt kialakítani, megerősíteni és fenntartani, olyan éthoszt, mely túlmutat azon ideológiai elkötelezettségek pragmatikus és morális keretein, melyet képviselnek. A demokratikus pártok nemcsak valamely világnézet, ideológiai rendszer képviseletére vállalkoznak, hanem ugyanakkor az autonóm politikai cselekvések lehetőségének, a demokratikus többpártrendszer fenntartásának az eszközei. Éthoszt – azaz eszményi viszonyokat, egyfajta társadalomfilozófiát, és morális atmoszférát – nyújtanak, és világképet adnak – azaz a dolgoknak olyan rendjét írják le, melyek alapján az éthosz megvalósítható.[12] Ez a kettős feladatrendszer megfelel annak az elképzelésnek, mely szerint minden politikai cselekvésnek van egy expresszív és egy instrumentális dimenziója.[13] Az előbbit a szimbolikus politizálás képviseli, egyfajta dramaturgiai eljárás, ami kifejezi a követett politikai filozófia éthoszát, stílusát, azokat a mítoszokat, rítusokat és metaforákat, melyek a hazai politikai mezőny tekintetében csupán a szűken értelmezett és premodern nemzeti/etnikai mentális keretben vagy paradigmában mozognak. A jelenlegi román és rommagyar pártok és formációk egyfelől eltúlozzák a szimbolikus politizálást, sőt olykor csak és kizárólag, egyoldalúan a nemzeti diskurzusra épített szimbolikus politizálást preferálják, elhanyagolva az issue based politizálást.

Másfelől meg ne feledjük el, hogy a szimbolikus politizálásnak van egy sajátos vonása, nevezetesen az, hogy a zavarkeltést szolgálja. Ez a tulajdonsága a szimbólumok ambivalenciájából származik, amint azt Donald L. Horowitz klasszikus tanulmányából tudjuk: „A politikában, akárcsak az irodalomban, minden szimbólum bökkenője abban rejlik, hogy ambivalens és értéke konfliktusos. A szimbólumok megengedik a célul kitűzött értelmezési zavart, vagyis hogy szélesebb politikai moralitással fedjenek el részigényeket.”[14] Az etno-nacionalista politikai paradigmában folytatott szimbolikus politizálás pedig folyamatosan közjónak tünteti fel egyik vagy másik csoport részigényeit. Ide tartozik a legutóbbi időben a népszámlálás, vagy a verespataki bányanyitás ügyének etnikai elszínezése, illetve kizárólag etnikai keretben való értelmezése, stb.

A nacionalista, etnicista paradigmát a foucault-i „episztémé” vagy „diszkurzív mező” értelmében használom, vagyis nemcsak a többségi, agresszív – nagyromániás, egységpártos – nacionalizmusra gondolok, hanem többek között a kifinomultabb laissez- faire típusúra és a kisebbségi etnikai nacionalizmusokra is. Az etno-nacionalista episztémé keretében való politizálás, melyet a rommagyar ruling party vezetője vizionált,[15] vagy az egyes romaszervezetek által vallott kisebbségi nacionalizmus alkotó részei, vagy más szóval foglyai.

Az episztémé olyan keret, mely egyszerre askriptív – előírja, hogy mit lehet látni, mondani, tenni és gondolni egy adott (mentális) keretben –, illetve restriktív, kizár más lehetséges gondolkodás, látás, kifejezés és cselekvési formákat. Abban is követem Foucault elképzelését[16], hogy a jellemző etno-nacionalista politikai mezőnyt nemcsak észlelési, gondolkodási, cselekvési keretként fogom fel, hanem egy ennek megfelelő előre rögzített hatalmi struktúrának. A paradigma vagy episztémé kereteinek átlépése a keretek között kialakult és működő (illetve éppenséggel nem működő) hatalmi berendezkedés átépítését, az etnobiznisz végét fogja jelenteni.

Az etnikai/nemzeti érdeknek megkérdőjelezhetetlen politikai paradigmaként való elfogadása és az etno-nacionalista politizálás gyakran a demokratikus értékek háttérbe szorulását, megnyilvánulásuk akadályoztatását eredményezik: (elsősorban) nacionalisták és nem demokraták, vagy jó esetben formálisan demokrata és hangsúlyosan nemzeti érzelműek politikusaink.

A fennálló politikai színtéren a politikai cselekvések és azok tényleges következményei, a közpolitikai ténykedés, a problémák felvetése, megfogalmazása és megoldása háttérbe szorulnak. Egy új transzetnikus és regionális pártnak a figyelme elsősorban az instrumentális politizálás felé kell hogy forduljon, és nem arra kell törekednie, hogy a közjót minduntalan nemzeti/etnikai, többségi vagy kisebbségi érdekként határozza meg. A közjónak nemzeti/etnikai idolumok perspektívájából való állandó átértelmezése és szimbolikus felmutatása éppen annak a leglényegesebb elemeiről tereli el a figyelmet, azokról a gazdasági, társadalmi, környezeti, kulturális, stb.[17] kihívásokról, melyek – véleményem szerint – csak egy új transzetnikus és regionális párt keretében oldhatók meg. Ezért a politikai aktorokat mindenekelőtt ki kell szabadítani az exkluzív etnikai/nemzeti (etnicista, nacionalista) paradigma keretében folyó szimbolikus politizálásból, és a politizálást a közjó megvalósítására és a közös erdélyi identitásra fókuszálnia. Fölül lehet és fölül kell emelkedni a „kis különbségek narcizmusának” primitív, néha agresszív és perverz, máskor csak bújtatott módon jelenlevő, de mindenkor negatív következményekkel járó, politikai színteret szervező, anakronisztikus filozófiáján.

Egy új transzetnikus és regionális pártnak új társadalmi szerződést kell felkínálnia az erdélyi társadalomnak. Az új szerződés nem kevesebbre kell hogy vállalkozzon, mint hogy át- és újraértelmezi az állampolgárok és az állam, annak különféle szintű adminisztratív, hatalmi intézményeinek viszonyrendszerét. Azután a közszolgálatot valóban szolgálattá – a hivatalnokok vonatkozásában a közszolgálatiságot valóban hivatássá – kell tennie.[18] Vissza kell szereznie, pontosabban újra fel kell építenie a közbizalmat, az intézmények korrektségébe és hatékonyságába vetett hitet.[19] Ugyanakkor a politikai cselekvés utilitarista, problémamegoldó komponensét kell erősítenie, tekintve, hogy az issue based politizálás, a haszonelvűség, a számonkérhetőség és a felelősség hiányoznak leginkább a jelenlegi politikai mezőnyből.

Az elmúlt időszak, az ország EU-s tagságának rövid tapasztalata is megmutatja, hogy nem (volt) elég az unió által támasztott formális kereteknek való megfelelés, a jog és az intézményi harmonizáció,[20] mentalitásváltásra, az intézmények működtetői magatartásának megváltoztatására, magyarán a törvények és intézmények európai szellemének meghonosítására, a politikai kultúra harmonizációjára van szükség. Következésképpen az új társadalmi szerződésnek össszességében a politikai kultúra megváltoztatását, a demokratikus politizálás kultúrájának létrehozását kell célként kitűznie, és a politikai korrupció mindent felülíró uralmának megszüntetését.

Mire kell(ene) vállalkoznia az új pártnak?

Fentebb már jeleztem, azzal, hogy a közjó[21] fogalmát minduntalan mint nemzeti (illetve etnikai) érdeket definiálják a meglévő politikai formációk, hol expresszív módon, hol alulértetten kirekesztőek, és beszűkítik azt a közéleti és politikai mezőnyt, amelyben mozognak. A nemzeti/etnikai keretbe szorított politizálás egy olyan helyzetben, amikor a globalizált gazdasági, társadalmi, kulturális valóság többszörösen inter-, és multietnikus – az ország az EU, egy egyre nagyobb mértékben integrálódó transznacionális politikai, gazdasági, stb. szerveződés tagja, másfelől meg Erdély egy interetnikus színtér –, szemmel láthatóan abszurd közéletet termel. Az etno-nacionalista keretben ma már nem lehet racionális módon, a szimbolikus és gyakorlati politizálás egyensúlyát fenntartva kezelni a társadalmi, gazdasági, kulturális stb. kihívásokat.

Az erdélyi regionális közjó[22] kiterjesztő (etnikai/nemzeti-, osztály-, stb. határokat átlépő) és egyben befogadó definíciója, melyre egy új párt alapozhatna, először is 1) olyan új keretet jelentene, melyben jó eséllyel kezelhetők azok a folyamatok, a gazdasági, intézményi, infrastrukturális, társadalmi, kulturális és környezeti problémák, amelyek a legaktuálisabbak, és amelyek hosszú távon is napirenden lesznek. Mielőtt ezek közül említenék fel néhányat, hadd utaljak egy további vonatkozásra is, amely 2) a jobbra billent politikai mezőny kiegyensúlyozásával kapcsolatos. A ma erdélyi szavazatokért versengő politikai pártok mindenike (beleértve a neoliberális gazdaságpolitikát folytató, újgazdagokat tömörítő, és tájainkon népszerűtlen szociáldemokratának mondott formációt is) jobbra húz. Ez a megveszekedett jobboldaliság (tkp. a jóléti állam még szét nem lopott intézményeinek leépítését célzó, és közben merőben populista törekvés) egyfelől a rosszul kiválasztott frame miatt áll elő. Az, hogy a nemzeti hagyomány szolidaritásteremtő erejébe vetett feltétlen hit, a nemzeti/etnikai tradíciókra való minduntalan visszautalás jellemzi mind a román, mind a magyar politikai színteret. Szinte parodisztikus látvány, ahogyan az új és még újabb román,[23] illetve rommagyar pártok[24] és mozgalmak magukat a jobboldali politikai féltekén pozicionálják, rommagyar térfélen együtt a szövetséggel, mely néppárti-keresztény-konzervatív formációnak mondja magát.

***

Megpróbálom összefoglalni annak a két pillérnek az összetevőit, melyen egy transzetnikus erdélyi regionális párt felépülhet(ne):

1) Az első pillér: Regionalizmus

A regionalizmust nem csak „földrajzi” értelemben használom, bár itt egy ilyen értelemben is körülhatárolható entitásra való utalást hordoz: nemcsak földrajzi (táj), hanem kiemelten népességföldrajzi (táj és emberek), vagy ha úgy tetszik, szociál-antropológiai fogalom. A regionalizmus egyszerre jelent kulturális, történelmi, demográfiai, adminisztratív stb. értelemben vett hálózatot, társadalmi konstrukciót.

Egy erdélyi regionális pártnak véget kell vetnie a jelenleg jellemző „etnobiznisznek”, és esélyt kell adnia a nem „nacionalista” civil társadalmi kezdeményezéseknek, melyben a nemzeti/etnikai tolerancia talál visszhangra. Azokban a politikai játszmákban, melyek eddig jellemezték a pártokat, a kulturális nemzeti/etnikai határokat egyben a politizálás határainak is tekintették, nem egyszer nullszaldós versengést látva és láttatva ott is, ahol a kooperatív stratégiák célravezetőbbek lettek volna, illetve lennének. Ezért a reális és megoldandó kérdések az etnobiznisz korlátai között maradtak, az eredménytelenség pedig mindenki számára negatív következményekkel járt. Egy új és hiteles transzetnikus és regionális párt megalakulása jó esélyt jelentene az ilyen értelemben elterjedt etnobiznisz[25] felszámolására. De ennél is fontosabb, hogy a politikusok nem etnikai vállalkozók, hanem a közjó megvalósításán munkálkodó, hivatástudattal áthatott, az által motivált, közéleti személyiségekké lehetnének.

A – kezdetben, meglehet, csupán mentális síkon – regionális keret tisztázná a további belső regionális, azaz terület-alapú autonómiák kérdéskörét is. Ezekkel jelen pillanatban az a legnagyobb gond, hogy ha etnikai/nemzeti keretben vetődnek fel, azaz követelői összekapcsolják a területi és az etnikai igényeket egy etno-territoriális autonómia követelményében, az egész konstrukció értelmezhetetlenné válik. Az autonómiák rendszerének alapja vagy területi vagy etnikai, azaz kulturális kell hogy legyen, a két elv – nézetem szerint – egyidőben nem érvényesíthető. Erdély megnövekedett (regionális) hálózati autonómiája – amit az új transzetnikus és regionális párt minden bizonnyal zászlajára tűz – és ezen belül a különféle Erdély szintű (történeti, földrajzi, kulturális, gazdasági, nyelvi, stb.) hálózati autonómiák, illetve szubregionális területi autonómiák minden bizonnyal jobban kifejez(het)ik a közös erdélyi autonómia-elvárásokat és törekvéseket. Azt állítom tehát, hogy a sokat vitatott autonómiaigények kielégítése egy regionális keretben sokkal jobb eséllyel valósítható meg, mint országos – valójában automatikusan nemzeti(ként értelmezett) – keretben.

Ugyanakkor egy regionális pártnak nem tagadni vagy marginalizálni, elfedni, vagy szemérmesen elhallgatni kell a sokféleséget, hanem megjeleníteni és felvállalni a legkülönfélébb identitásokat, köztük természetesen legelőszőr az etnikai, nyelvi, kulturális sokféleséget. Amikor a politikai színtérnek a kiterjesztéséről és befogadó jellegéről, a nemzeti/etnikai keret túllépéséről beszélek, nem valamiféle hibridizációra és identitásvesztő politikai törekvésre, hanem a másság valós be-, és elfogadására, racionális intézményesítésére, reális társadalmi intregrációjára gondolok. Egy erdélyi pártnak megjeleníteni, képviselni és megvédeni kell a regionális és etnikai identitásokat, mint közös javakat, melyek egyformán értékes hagyományt jelentenek az itt élők számára.

Meglátásom szerint egyik romániai politikai formáció sem képes – a szimulákrum hipperrealizmusa meg éppen hogy elbonyolítja, és elrejti, mintsem hogy tisztázza a kérdést – olyan identitáspolitikai program kialakítására, mely az erdélyi etnikai és nemzeti közösségek többes lojalítására, sőt többes identitására épülne. Az erdélyi magyarság esetére is érvényes az a kettősség, melyet Clifford Geertz írt le a legtömörebben, mondván (megjegyzendő, hogy a nemrég elhúnyt amerikai antropológus tipikus példaként, többek között, éppen az erdélyi magyarság helyzetét hozza fel!), az őshazával rendelkező kisebbségek esetében kettős lojalitás-rendszerrel kell számolni: egyszerre vannak jelen a „primér lojalitáok” (primordial loyalities) és a „fennálló entitásokhoz való lojalitások” (standing entities), melyek az identitáspolitikákat alapvetően meghatározzák[26]. A primér lojalitások az öröklött és megőrzött kulturális hagyományok, a közös történelem, stb. alapján épülnek fel és kapcsolják a romániai magyarságot a magyar nemzethez, mint imaginárius közösséghez. A másik dimenzió viszont a mindennapi tapasztalatok és a közélet alapján teszi identitás-tényezővé a romániai magyar, pontosabban az erdélyi magyar lojalitást. A felmérések mutatják, hogy az itteni magyarság elsősorban erdélyinek, másodsorban viszont román állampolgárnak tekinti sajátmagát, integrálódik a fenálló entitásokhoz, a transzilván és romániai magyar identitáshoz. Ezért a romániai magyar primér lojalitások és identitások különösen azok expresszív és érzelmi vonatkozásában egyben (össz)magyar identitások, viszont instrumentális vonatkozásban transzilván lojalitások, illetve romániai magyar identitások. A romániai magyar politikai szimulákrumban fellépő identitáspolitika nem képes az utóbbi dimenzióban reálisan és megélhetően elhelyezni a romániai magyar közösséget, amikor viszont az összes politikai formáció lemond az issue-based politikáról, képtelen az instrumentális mezőnyben reális politikai érdekeket képviselni és a fennálló politikai viszonyokhoz igazítva gyakorlati eredményeket elérni a romániai magyar közösség számára.

Itt egy harmadik pillér fontosságát hangsúlyoznám, mégpedig a transzilván magyar lojalitást és identitást. Ugyanis éppen ez a harmadik pillér válhatna az új transzetnikus és regionális párt talapzata, melyre ráépíthető a román és magyar transzilván identitás, illetve sajátos lojalitás.

Az erdélyi románság identitása is rétegzett, legalább két pillérre épül, vagyis a román nemzeti identitásra és lojalitásra, valamint az erdélyi román identitásra és lojalitásra. Most eltekinthetünk attól is, hogy az itteni elitek milyen mértékben ismerik fel a nemzeti-etnikai identitások többdimenziós, illetve rétegzett voltát, minden esetre egy ilyen transzilván platform lehetővé tenné – a lokalitás, regionalitás, alapján fellépő közjó vonatkozásában – a közös (párt)építkezést. Ehhez kapcsolható a többi etnikai kisebbség mindenekelőtt az erdélyi romák/cigányok identitása és lojalitása. Több mint nyilvánvaló, hogy az erdélyi romák identitása is többdimenziós: olyan bonyolult ön- és heteroidentifikációkkal és megélt identitásokkal találkozhatunk esetükben, mint román-roma, magyar-roma, erdélyi roma, stb. és akkor nem is szóltunk a hagyományos klánokhoz kapcsolódó identitásokról és lojalitásokról. Az erdélyi szászok, svábok, stb. „német” és ugyanakkor erdélyi identitása is közhely, stb. A szűk etnikai-nemzeti paradigmából kiszabadított közgondolkodás, az identitások és lojalitások hllatlanul sokféle és árnyalt változatát hozhatja felzínre, munkálhatj ki és kapcsolhatj össze, integrálhatja egy erdélyi közjó-fogalomba. Az elit feladata, hogy felfedezze, artikulálja és „megszervezze”, kifejezze és integrálja a létező multikulturalizmus rendszerét. Ha erre nem képes saját identitását adja fel, illetve teszi zárójelbe, ha képes új politikai kultúrát építhet fel.

Egy új transzetnikus és regionális pártnak integrálni kell a „széleket”, az együttélés olyan reális kereteit kell megteremteni, mely képes a másságot természetes állapotnak tekinteni és a közjó alapján integrálni, racionálisan tervezni és problémamegoldó politizálást folytatni. A létező politikai pártok képtelenek még a felmerülő közérdekű kérdések megfogalmazására is, legalábbis megoldások felé mutató racionális diskurzusok keretében. Ilyen értelemben valójában egyelőre protopártok, illetve szimulákrumok. Az új párt diskurzusa, világképének keretei, illetve vezetőinek habitusa alapvetően kell, hogy megváltoztassa a strukturális tehetetlenséget, mely az eddigi politikai stílus vagy eltorzult politikai kultúra következménye. Hosszú lenne itt akár csak felsorolni is, mi mindenre kellene a politikának reflektálnia, olyan dolgokra, melyeket – reálisan és racionálisan – fel sem vetettek a politikai formációk, és amelyekben közvita, a választók konzultációja nem történt meg.

A fent említett követelmény, vagyis a „szélek” megszólítása és integrálása többek között azt feltételezi, hogy széles körben felvetni, megvitatni és végül politikai programmá formálni és lépésről lépésre megvalósítani (legalább) a következő politikai kérdéseket:

Etnikai kérdéskör: etnikai, regionális kisebbségek (figyelem, a Székelyföldön a románok ilyenek), (szub)regionális kisebbségek, a romák, németek, örmények, stb. sajátos problémái, egész Erdély területén.

Megszólítani a többes identitással rendelkezőket, sajátos problémáikat megfogalmazni, képviselni stb., ide elsősorban a vegyes házasságokból származó, illetve ilyenben élő, vagy bármilyen más „választott” többes identitású személyeket és csoportokat kell értenünk.

Nemcsak az egyházak közötti toleranciát, nemcsak a nem hívők gondolatszabadságát, hanem az egyházak és az állam viszonyát, szétválasztásuk reális megőrzését is biztosítani kell.

A nők sajátos problémáinak, vagy például a női politikusok létszámnövekedésének (akár kötelező arányszám bevezetésével való) megoldása is egy ezután megjelenő párt feladata kell hogy legyen.

Felvállalni és képviselni – mert nincs ma olyan politikai formáció, amely nyíltan és tisztességesen kezelné – a szexuális kisebbségek és a szellemi, valamint mozgássérültek integrálásának, méltóságuk megvédésének kérdéskörét.

Egyik legaktuálisabb – a nyilvánosságot is foglalkoztató – kérdéskör az Erdély épített és természeti környezetének megőrzése illetve megjavítása. A verespataki aranybánya körüli vita jól megmutatja a politikai osztály és a választóközönség közötti szakadékot, de azt is, hogy egy alapvetően regionális érdek – a kulturális és természeti környezet megvédésének kérdésében – nem a régió lakói, hanem egy országos, pusztán gazdasági érdekeket követő „hatalmi központ” dönt (abszurd módon a hatalomban részes magyar politikai párt közvitát a döntéshozatalt követően kíván nyitni, míg a vezető kormánypárt semmiféle közvitát nem tart fontosnak a kérdéskörben).

És akkor nem beszéltem azokról a regionális gazdasági, intézményi, infrastrukturális érdekekről és sajátos lehetőségekről, melyeket a regionális politizálás keretei között lehet reálisan felvetni és jó eséllyel megoldani.

2) A második pillér: Az új transzetnikus és regionális pártnak ideológiai, pontosabban szociál-liberális pártnak kell(ene) lennie

Nem hiszek azoknak a manipulatív és populista hireszteléseknek, melyek szerint az ideológiák (úgy is, mint a fentebb említett éthosz megfogalmazói, és úgy is, mint kulturális viselkedés-modellek) rövidesen megszűnnek, illetve máris poszt-ideológiai korszakról kellene beszélnünk. A populista nézetek és a szimulákrum[27] politikai színterek elterjedése, a közélet minden területére egyre inkább kiterjedő manipuláció viszont igencsak jellemző Európa ezen fertályán.

Éppen mert úgy tűnik, a kapzsiság, az irigység, a minden áron való meggazdagodás vágya ma fölülírja a szabadság[28] és egyenlőség[29] követelményeit, ezért egy új pártnak éppen ezeket az értékeket kellene központi filozófiájaként újrafogalmaznia, illetve újra felfedeznie.

Az a transzetnikus és regionális párt, amelynek szükségességéről beszélek, hiteles szociálliberális párt[30] kellene, hogy legyen. Sietek leszögezni, hogy a fogalmat az amerikai szociál-liberalizmus (social liberalism[31]) értelemben használom. Mint ilyen, ideológiai értelemben is működőképes világnézet, a következő értékek, és ha úgy tetszik, víziók és célkitűzések köré épül fel:

– általános politikai nézeteit tekintve az emberi jogok, a képviseleti demokrácia, az etnikai, vallási, világnézeti, kulturális, szexuális stb. tolerancia híve, és következetesen fellép az intolerancia, megkülönböztetés, kirekesztés minden formája ellen;

–támogatja a jóléti társadalom intézményeit és bízik bennük, a progresszív adózást részesíti előnyben, a minőségi állami oktatás-, nyugdíj-, egészség-, és munkanélküli biztosítás híve;

– a tisztán piaci mechanizmusokba vetett feltétlen bizalom mellett/helyett elismeri a piac tökéletlenségét, és a vegyes gazdaságot preferálja, azaz a piaci mechanizmusok mellett a felelős állami beavatkozást is fontosnak tartja.

Esélyek

Eddigi fejtegetéseim – talán túlságosan is – elvi-elméleti szinten mozogtak, és tudom, hogy pragmatikus ember legkevesebb még egy kérdést fog feltenni magának, mielőtt véleményt alkotna egy potenciális új pártról: milyen választási esélyekkel indul egy transzetnikus és regionális párt, miféle potenciális választóközönség körvonalazódhat az új párt mögött?

Egy létrejövő transzetnikus és regionális párt potenciális (törzs)szavazótáborát próbálom meg felvázolni alább, egyébként a fenti fejtegetések jól jelzik, hogy miféle potenciális közönségre gondolok. A választási eredmények és főként az utóbbi időben nyilvánosságra került közvélemény-kutatások tanúsága szerint ma az erdélyi mintegy hat millió választópolgár közül usque két és fél millió nem kíván részt venni semmilyen választáson, és semmiféle pártpreferenciával nem rendelkezik. A szavazók 40 százalékát egyetlen párt vagy politikai formáció sem képes megszólítani, programjaik és célkitűzéseik visszhangtalanok, jelöltjeik hiteltelenek tízből négy polgár számára, és a szavazók másik jelentős hányada – minden bizonnyal – csak jobb híján, vagy valami és valakik ellenében szavaz a felkínált programokra és jelöltekre. Tegyük hozzá ehhez, hogy a polgárok 85 százaléka értékeli úgy, hogy az ország dolgai rossz irányban haladnak, az elnök és a vezető politikai párt bizalmi indexe pedig tíz-tizenöt százalékos mélyponton van.

Tekintsünk el a passzivitás okainak ismételt kifejtésétől, ezt fentebb megtettem, ezért csak azokat a potenciális szavazói csoportokat igyekszem feltérképezni, akik egy transzetnikus és regionális párt szavazói lehetnek a jövőben.

– Erős regionális identitással rendelkező személyek: transzszilvanisták, erdélyi románok, magyarok, romák stb. akár százezrei.

– Többes identitásúak, vegyes házasságból származók és vegyes házasságban élők (román-magyarok, magyar-románok, magyar-székelyek, magyar-csángók, németek, örmények, szerbek, stb.), magukat románnak, magyarnak, németnek, stb. is mondó romák;

– Szórványban élők, akik regionális kisebbségeket képeznek, akár románok a Székelyföldön, akár magyarok, németek, romák egész Erdély területén, és nem akarnak nacionalista, autonomista, cigányellenes, stb. pártokra szavazni;

– Külföldön élő, de állampolgársággal rendelkező személyek, akik szívükön viselik a régió sorsát;

– Erdély kulturális és természeti környezetéért őszintén aggódók;

– Erdélyben élő szexuális kisebbségek;

– Elsőszavazó erdélyi fiatalok;

– Regionális gazdasági és infrastrukturális érdekeket hordozó vállalkozók.

Nem vitás, hogy mindenki, akinek elege volt a politikai korrupcióból és az azt megtestesítő politikai aktorokból, szavazójává lehet az új pártnak.

Utolsó megjegyzések

 

Az új transzetnikus és regionális párt elsősorban a politikai korrupcó ellenében, a mindenféle nacionalista diskurzusokkal szemben kell, hogy pozicionálja saját magát. A létező politikai formációk kiábrándító és passzivitásra indító kemény korlátja, hogy a világot egyre inkább csak a pártpozicionálás és politikai kommunikáció terminusaiban képzelik el. Márpedig a tisztán hatalmi játszmák végső soron soha el nem dönthetőek, nincsenek nyertesei, csak elszenvedői. Az új pártnak felül kell emelkednie a politikai tehetetlenség és tehetségtelenség jelenleg tapasztalható világán, ezért nemcsak hiteles programmal, hanem hiteles személyiségekkel kell jelentkeznie. Véget kell vetni a klienteláris és korrupt szelekciós rendszereknek, a kompetencia, azaz meritokratikus előmeneteli rendszer, a párt belső demokráciája a siker legfontosabb összetevői.

Le kell mondanunk az utolsó átfogó, és a biztonság érzetét sugalló narratíváról, a létezett szocializmus memóriánkba vésődött idolumairól: nincsenek mindent rendszerbe foglaló teóriák, de a racionalitásról, a társadalmi világ újra kitalálásáról nem mondhatunk le. A létezett szocializmussal pedig az „ismert” kapitalizmus is véget ért, nem a történelemnek, hanem a militáns és ugyanakkor önkorlátozó, a rendszerkritikára sőt a sokak jólétére érzékeny, a liberális demokrácia értékeire alapozott kapitalista rendszernek szakadt vége, ez a nagy narratíva is halott. Ezt a mai globális kapitalizmus megfékezhetetlensége, önkorlátozó mechanizmusainak leépülése és a kritika iránti intoleranciája jelzi a leginkább.

Egy új transzetnikus és regionális pártnak azokra a kihívásokra kell választ adnia, amelyeket a pénzügyi és gazdasági válság tett láthatóvá, és amelyek a neokon és neo-liberális kapitalizmus rendszer-válságát hozták a felszínre. Ez pedig a határtalan kapzsiság és önzőség politikai kultúrája, melyet a „mindenható piac”, és a globalizált világban egyre kevésbé befolyásos államok képtelenek kordában tartani. Ezért az új transzetnikus és regionális pártnak projekcióiban már a válságot követő „új megoldásokra” kell koncentrálnia. Ezért lenne fontos azoknak a fiataloknak a megszólítása, akik az „új korszakot” benépesítő generáció lesznek.

Kolozsvár, 2011. október 16.

[1] Mbembe a zombifikációt a posztkoloniális társadalmak jellemzésére tartja fenn, mondván, hogy a hatalmasok és a kiszolgáltatottak valójában kénytelenek egyazon élettéren osztozni, az állami kényszer folytán. A világ megkettőződése egy olyan csapdahelyzetet teremt, amelyben a felsőbbség és az alattvalók kölcsönösen tehetelenné válnak, zombifikálódnak, és hozzájárulnak a tehetetlenség fenntartásához, illetve újratermeléséhez. Sem a főnökségnek, – mutatis mutandis – a reális valóságnak, sem a reality show ratingjét fenntartó alattvalóknak nincs önálló akarata, csak a kölcsönös zombifikáció aktorai – lásd Mbembe Achille: On the Postcolony. Berkeley UP, 2001.

[2] Azzal, hogy elemzésem kimondja egy új (fajta) párt szükségességét, nem hozza létre azt, a beszédaktus nyelvfilozófiai elméletének megfelelően. Austin írta le azt a nagyon fontos jelenséget, hogy nagyon sok esetben „a nyelvhasználat nem egyszerűen a cselekvés irányítója, hanem maga a cselekvés is. A nyelvhasználat nemcsak információátvitel, hanem cselekvés is, amit az információ átvitellel véghez viszünk”. Austin J. L.: Tetten ért szavak. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990.

[3] Azok a civil társadalmi mozgalmak, melyek mondhatni világszerte, az arab társadalmakkal a középpontban, de a nyugati típusú kapitalista politikai berendezkedés ellen (is) indultak, mint az Indignados, Occupy vagy a Millás mozgalom, diagnózisaikat és céljaikat tekintve közel állnak ahhoz, amit magam is gondolok. Kritikájuk olyan rendszerkritika, melynek jórészével osztozom, újra kell gondolni a máig egyedül érvényesnek gondolt (korlátlan) piaci társadalom (legyen annak konkrét formája többé-kevésbé, vagy formálisan demokratikus, vagy többé-kevésbé tartalmilag diktatúra, illeve ezek különféle kombinációja, mint amilyen a mai kínai politikai társadalom) alapjait.

[4] Míg a francia etnológus Pierre Clastres arról számol be, hogy a primitív(nek mondott) társadalmakban a nem-kényszerítő hatalom a jellemző, a „kényszerítő politikai hatalmat pedig igyekeznek társadalmon kívülre projektálni és kontroll alatt tartani” (lásd P. Clastre: Societatea contra statului, Ararat, 1995.), addig korunk egyik legbefolyásosabb társadalomfilozófusa, Jürgen Habermas, a civil társadalmi mezőny (életvilág) legfontosabb ismérveként a „kényszermentes kommunikációt tekinti”, szemben a politika és a kényszerítő hatalom világával, a „rendszer”-rel – lásd Habermas, J.: A kommunikatív cselekvés elmélete. (Válogatás és kommentárok.) ELTE Filozófiai Továbbképző Intézet – ELTE Szociológiai Intézet, Bp., 1986.

[5] A közérdeket, mint a közmegyegyezés kialakításának keretét, Lippmann „manufacturing consent” elképzelését elfogadva, hozzá hasonlóan definiálnám. Walter Lippmann: A közjó filozófiája. Bagolyvár, Bp., 1993.

[6] Közvélemény-kutatások tanúsága szerint az egyházak, hadsereg, rendőrség stb. bizalmi indexei megelőzik a parlamentét.

[7] A méltányos és projekt-alapú regionális állami redisztribúciót rég felülírta a nyilvánosan is vállalt lojalitás-alapú osztogatás-fosztogatás rendszere.

[8] Politikai, illetve közéleti korrupcióról máskor is mondtam már véleményt, többek között lásd: http://manna.ro/velemeny/kedves-nenem-politikai-korrupcio-a-kisebbsegi-akol-melegebb-2011-08-05.html

[9] Itt természetesen meg kell jegyeznem, hogy a romániai magyarság képviseletét formálisan felvállaló politikai alakulatok kisebbségpolitikai tervei kizárólag csak a romániai magyar társadalom helyzetével és jövőképével kapcsolatosak. Nincs integrált – minden kisebbségre kiterjedő – terv, és főként az a felismerés hiányzik, hogy a kisebbségek legfőbb politikai partnere a demokratikus intézményrendszer, ezért minden eszközzel erősíteni kell azokat. Az általános demokratikus elkötelezettség hiánya miatt sem a bizonyos (szub)régiókban kisebbségben levő románok, sem a romák, sem más kisebbségek nem szerepelnek ezen jövőtervekben (részletesebben lásd: Magyari Nándor László: Romák a székely skanzenben. Korunk 2011/9. 51–57.)

[10] Az ún. „aszimmetrikus autonómia” meglepetésszerű székelyföldi bevezetése egyáltalán nem lenne képes rendezni a rommagyar társadalom sajátos kérdéskörét, viszont új belső törésvonalakat és ellentéteket teremtene.

[11] Olvasatomban a Provincia-kísérlet csak a „klasszikus” nacionalizmusok zárójelbe tételét tűzte ki célul, és ezzel az általam vázolt építkezéshez közelebb került, mégsem tekinteném közvetlen előzménynek.

[12] Az éthosz–világkép megkülönböztetésben az első az eszményi, az utóbbi a valós viszonyokra utal, amint azt Geertz kifejti. Cl. Geertz: Az éthosz, a világkép és a szent szimbólumok elemzése. In: Uő: Az értelmezés hatalma. Századvég, Bp. 1994, 5–22.

[13] Murray Edelman a szimbolikus politizálásról állítja, hogy a politikai szereplők gyakran spontán módon, illetve tudattalanul, látszat (make-believe) politikai valóságot alkotnak a választók és a médiák számára, politikai szimbólumokat és rituálékat használva; ez a folyamat növekvő módon fölébe helyezkedik a politikai cselekvések színterének, az instrumentális dimenziónak. Az egyensúly és a jó, hatékony politikai kommunikáció feltétele, hogy az instrumentális dimenzió tartalmait hatékonyan transzferálják a szimbolikus dimenzióba. Murray Edelman: A politika szimbolikus valósága. L’Harmattan, Bp., 2004.

[14] Donald L. Horowitz: Ethnic Groups in Conflict. University of California Press, 1985.

[15] A bevett „politikai eszközökkel lehet lényeges változásokat elérni a román-magyar viszonyban, de ezeket tartóssá csak úgy tehetjük, ha nem ideológiai, hanem etnikai alapon politizálunk. Az etnikai kritériumokat nem tagadni kell, hanem elfogadtatni és érvényesíteni!”. Markó Béla: Kormányból ellenzékbe. A rommagyar politika tizenkét éve, Élet és Irodalom 2009. 3.

[16] Michel Foucault: A tudás archeológiája. Atlantisz, Bp., 2001.

[17] Kelemen Hunor azzal nyugtatja a magyar kormánypártban Verespatakkal kapcsolatban aggódókat, hogy a szövetség „az erdélyi magyar emberek érdekeit veszi figyelembe”, amikor dönt a bánya-tervről. Hiába is keresnénk arra a választ a politikai programokban vagy diskurzusokban, hogy mit is jelent a rommagyar érdek – elválasztva az erdélyi összérdektől, sőt a környezeti hatások vonatkozásában érintett magyarországi érdekektől, stb. – a verespataki aranybánya-projekt vonatkozásában. Maga a felvetés viszont pontosan mutatja, hogy miféle politikai vaklátásban szenvednek a rommagyar elöljárók: egy olyan környezetvédelmi probléma kapcsán is etnikai alapon igyekeznek gondolkodni és cselekedni, dönteni, mely ilyen alapon aligha vethető fel, illetve oldható meg.

[18] Ahhoz hasonlóan, ahogyan azt Max Weber a Politika mint hivatás című szövegében eredetileg leírta.

[19] A volt Szekuritate leépítése és a neki közsönhető mentalitás felszámolásának egyik legfontosabb motívuma éppen a közbizalmon ütött csorba kiküszöbölése. Úgy vélem, a szekuritáté a legkártékonyabb – és máig is fenmaradó – hatást éppen a személyközi viszonyokban, a bizalom és különösképpen a közbizalom leépítésében érte el. A jelenség csak hosszas és türelmes átépítéssel gyógyítható…

[20] Görögország csődje, Románia és Bulgária schengeni csatlakozásának kudarca jól jelzik ezt.

[21] Vissza kell szerezni a politika arisztotelészi értelmét, azaz a „közös jó meghatározott fogalmához” kell csatlakoztatni a politikai cselekvést, és nem az etnikai, politikai vállalkozók érdekeinek alárendelni azt.

[22] Itt a közjónak egy olyan kiterjesztő akcepcióját tekintem, amelyben az fölötte áll a „nemzeti érdekeknek”, pontosabban magába foglalja azokat a nemzeti és etnikai érdekeket, amelyek ma fragmentálják az erdélyi politikai mezőnyt; amely nem elválaszt, hanem a konszenzust keresi.

[23] Nemcsak a szélsőjobboldiság, hanem egyenesen a politikai gengszterizmus kifejeződése a „Noua Republică” (nevében is a „Noua Dreaptă” fasisztoid pártra utaló) elnevezésű kezdeményezés, melyet ortodox és konzervatív értelmiségiek kezdeményeztek, lásd erről Alex Cistelecan: Manualul de luptă al Noii Republici. Adică, de ce trebuie, şi urmează să o luăm în gură de la fascişti. CriticAtac (http://www.criticatac.ro/10518/manualul-de-lupta-al-noii-republici-adica-de-ce-trebuie-si-urmeaza-sa-o-luam-in-gura-de-la-fascisti/),, Vasile Ernu, Dreapta intelectuală conservatoare: de la cîine de pază la cîine de companie, CriticAtac (http://www.criticatac.ro/10846/dreapta-intelectuala-conservatoare-de-la-ciine-de-paza-la-ciine-de-companie/), vagy Alexandru Matei, La muncă, nu la şuncă! Noua Republică sau de la Heidegger la cocălari, CriticAtac (http://www.criticatac.ro/10755/la-munca-nu-la-sunca-noua-republica-sau-de-la-heidegger-la-cocalari/)

[24] Az újonnan megalakult EMNP jellemzője nem a szélsőjobboldaliság, hanem a klientelizmus. Politikai krédóját úgy fogalmazzák meg, hogy akik hozzá csatlakoznak, azok ezzel egy klánhoz vagy klientúrához, legjobb esetben pedig egy szubkultúrához való tartozást vállalnak fel. Az új pártnak, de főként elitjének a legfontosabb jellemzője ez a szektás, Tőkés-hívő elkötelezettség. A párt legfőbb célja, hogy megvalósítsa a „Tőkés László nevével fémjelzett értékelvű politizálást”, lásd erről Magyari Nándor László: Kis rommagyar politikai szimulákrum. Magyar Kisebbség 2011. 1–2 (59–60.). 70–86.

[25] Fredrik Barthoz hasonlóan azt érdemes kiemeleni az etnopolitikai vállakozás lényegeként, hogy „az etnikai csoportokat közös cselekvésre mobilizáló vezetők politikai vállalkozást folytatnak; e mobilizáció tehát nem a csoport kulturális ideológiájának vagy a népakaratnak a közvetlen kifejeződése”, hanem a politikai vállalkozók konstrukciója, politikai kommunikációs fogás. Lásd Barth Fredrik: Régi és új problémák az etnicitás elemzésében. Regio 1996. 7. 1.

[26] Lásd. Clifford Geertz, Az identitás politikájáról, In: Lettre, 1998, ősz, 31. szám.

[27] Baudrillard szerint a szimulált világ jellemzője, hogy: „A valóság miniatürizált sejtekből, mintákból, emlékekből, parancsmodellekből áll elő, és végtelen sokszor reprodukálható. Nem kell többé racionálisnak lennie, hiszen nem méri magát semmiféle ideális vagy negatív követelményhez. Csupán operacionális. Tulajdonképpen nem is valóságos, hiszen semmi képzeletbeli nem veszi körül. Hiperreális: kombinatorikus modellek eredője egy atmoszféra nélküli hipertérben.”. Vö. Jean Baudrillard: A szimulákrum elsőbbsége. https://etr.mome.hu/…/Baudrillard_A_szimulakrum_elsobbsege.doc, 9 p.

[28] A román nemzeti liberális párt (PNL) elsősorban nemzeti (nacionalista), másodsorban a gazdasági (neo)liberalizmus híve, illetve harmadsorban – politikai értelemben – konzervatív-liberális. A másik párt, melynek nevében szerepel a liberális jelző, a demokrata-liberális párt (PDL) viszont jobboldali konzervatív és posztkommunista elemeket elegyít. Liberalizmusa egyfajta protoliberalizmus, formális kommunizmus-ellenes retorikában merül ki (kooptálta képviselőit, majd elítélte a létezett kommunista rendszert), totalitarista beütésekkel. Egyiknek sem sok köze van ahhoz a szabadságeszményhez, melyet a hitelesen liberális pártok központi értékként tekintenek.

[29] A román, baloldalinak mondott szociáldemokrata párt (PSD) minden erőfeszítése ellenére sem tud az utódpártiságtól megszabadulni, a modern baloldaliság helyett lényegében a tranzícióban meggazdagodott és a megelőző rendszerben szerzett pozícióit máig megőrzött poszt-nomenklatúra pártja maradt. Ezért nem sok köze van az egyenlőség és szolidarítás eszméihez, különösen nem szakpolitikai kérdések megfogalmazásakor, ahol álláspontja inkább populista, mint szocialista.

[30] Lásd Jerzy Szacki: Liberalizmus a kommunizmus után Balassi, Bp. 1999. 201.

[31] Lényegét és alapvető törekvéseit a Nobel-díjas közgazdász Krugman foglalja össze egy provokat\v, olykor kiáltvány-jellegű kötetben, lásd Paul Krugman, The Conscience of a Liberal, Norton, 2009. Ugyanakkor olvasatomban ezt nevezi Sztacki, egyrészt integrálliberalizmusnak, másrészt erről besél akkor, amikor a gazdasági liberalizmussal olykor egyenesen ellentétes, baloldali liberalizmusról ír, amely szintén a „kulturális és politikai liberalizmus tradíciójában gyökerezik”. Jerzy Sztacki i.m. , 50 p, illetve 201 p.

Kolozsvár, 2011. október 16.

Faramuci egy kampánykezdés – 2019. április

Zavar lesz a kampány-gépezetben, és ez előre látható. Soha ilyen kusza és átláthatatlan kampánykezdés mondanám, ha nem lettek volna máskor is legalább részben hasonló helyzetek, viszont most mégis sajátos helyzet van, amit megpróbálok körvonalazni. Miért sajátos, illetve faramuci a helyzet?

Mindenekelőtt, mert a kampányt tervezők, először az elmúlt szűk harminc esztendőben, a legkisebb mértékben sem vették figyelembe a választói akaratot, azt, hogy mit is akar az istenadta rommagyar plebs, így egy másik ország (nevezzük ezt akár anyának is – jól is hangzik ez oroszul, ahonnan a modell, aszongya: matushka Rossiya – számunkra külföld) vezérének szájíze a kampány stílusa. És csupán Orbán Viktor árnyékában fognak csápolni helyi vezéreink, akik már formálisan sem a választóik, hanem Budapest fele „beszélnek el” – kinyújtott tenyérrel a bukaresti hatalmasok fele is –, bizonygatják hűségüket, versenyeznek az autokrata hatalmasok kegyeiért. De éppen a Fidesz és Orbán Viktor, mondjuk úgy szépen, rendkívüli helyzete az EPP-ben, az EP-ben és NATO-ban, úgy általában Európában és a politikai nyugat országaiban, megrendült. Élesebben, de a valósághoz közelebbi megfogalmazásban

Magyarország ma példátlanul elszigetelődött azokon az intézményeken belül is, melyeknek formálisan a tagja (még), legjobb esetben is csak megtűrt, „szegény rokon”, nem anyagiakban – Magyarország „fizikailag” még éppen élhető, persze leszámítva a rossz közérzetet, és a gyűlöletkampányok keltette, illetve felszított negatívizmust és cinizmust

–, hanem egyre inkább szellemi/eszmei légkörét tekintve lett a legalacsonyabban iskolázott és leghiszékenyebbek szintjére módszeresen, programatikusan, szabott.

A mai magyar rendszernek és vezérének semmi esélye nem maradt arra, hogy a kampányban vagy azután Európa sorsának alakulásába érdemben beleszólhasson, még abban a mértékben sem, ami a múltban – és mindenekelőtt a Kádár-rendszer „szelíd-szalonképesebb” korszakában, a „gulyáskommunizmus” idején – megvolt.

Orbán európai hitele elfogyott, trükkjei, putyinista fogásai lelepleződtek, túllépett rajta a történelem, még akkor is, ha ezt be nem vallja, ha úgy is tesz, mintha esélye lenne az illiberális fordulatra.

Saját, kezdetben, vagy túl sokáig is, őt nagyon is kesztyűs kézzel kezelő pártcsaládja tette végül taccsra. Az EPP zárta karanténba – akárhogy is próbálják ezt politikai kommunikációval, alternatív tényekkel és posztigazságokkal elfödni, mondván, hogy önfelfüggesztés történt –, hogy még kampányidőben is érezze:

aki Putyin/Erdogan útjára lép azt kiközösítik a jobb klubokból. Lassan és szívós munkával sikerült Magyarországnak a „Keleti Nagy Testvér” fele való átfordítása, de Orbán mindent megtett az utóbbi évtizedben, hogy ez sikerüljön.

És amikor már a Visegrádi négyek konjunkturális kohéziójának is vége szakadt, mert Orbán ott is túl radikálisnak tűnt, az alt-right és a putyinizmus szóvivőjének, akkor most Balkán-bajnok szeretne lenni, ha lehet, de a kilátások itt is borúsak. Ma sem Szlovákia (újonnan megválasztott elnökasszonya révén biztosan nem), Csehország vagy Lengyelország (ahol az őszi választások a Kaczyinszki-buktát vetítik előre) nem követi a putyinizálódás útját, amit Orbán tanácsadói „illiberális államnak” neveztek el nemrég. Maradt a román hatalom a Dragnea and Co esetleges szövetségesnek, csakhogy itt bonyolultabb a hatalom helyzete és nincs kétharmad, ami mindent vinne. De van államelnök, aki mindeddig ellenállt a demokratikus intézmények végletes kiürítésének és a fékek és ellensúlyok rendszere kiiktatásának. Határozott lépéseket tett a román hatalom, nem kis valószínűséggel a Fidesz itteni fiókpártjainak kezdeményezésére/közvetítésével is, az orbánizmus irányában, de a folyamat bukdácsol, és könnyen lehet, hogy lassan vége szakad. Szóval nem véletlen, hogy bejelentették, hogy Orbán Erdélyben fog kampányolni május elején (az időzítés minden bizonnyal arról is szól, hogy ha nacionalista ellen-hullámokat kavar, akkor azt még használni lehessen, „lemenni kutyába” és román-ellenes jelszavakat hangoztatva, a szavazókat ijesztgetni a kampányfinisben).

Nem maradt már a magyar kiskirály számára hely az EU-ban csak a legvégeken, ott ahol – etnonacionalista lózungokkal – esetleg még mozgosítani lehet szavazókat, a kérdés csak az, hogy mivel és mire?

Kezdjük az elvi résszel, ami helyből zavaros, sőt ellentmondásos, mert nem jelent semmi különöset a köpönyegforgatás Orbánnak (hajaj, az csak igazán az eleme), hogy most elkezdjen hirtelen az EU és annak fontosságáról papolni, csakhogy. Ez biza hiteltelen, különösen abban a (neo)tradicionális közegben, amit a rommagyarság többsége magáénak vall: az orbáni PR, és populista politikai diskurzusai – befogadó oldalon – „tanult cinizmus”-ra apellálnak. Abban a közegben működnek, ahol a kommunikáció tartalma lényegtelen, változó, sőt önellentmondó is lehet, mert az emberek, a vezéren kívül, „úgymond semmiben sem hisznek”, és sajnos ez ma a magyarországi közeg. Nem mintha a rommagyar politikai klíma nem lenne paternalisztikus, ahol a többség egy autokrata vezér szavát lesi. De egyfelől Orbán szpícs, és bankett után hazamegy, és hozzá fogható helyi vezér, karizmatikus politikus (Kelemen Hunor például évek óta – amióta egy Sepsiszentgyörgyi rendezvényen kifütyülték – ódzkodik a spontán népfürdőtől), nincs. Ezért, hogy úgy mondjam, a rommagyar választó még szó és tartalomfüggőbb, konkrétabb, kézzelfoghatóbb ígéreteket vár. Másfelől, és ezzel összefüggésben,

ha Orbán majd az EU-t élteti, hiteltelennek fogják tekinteni, hiszen eddig kivont karddal ment neki Brüsszelnek

(ne áltassuk magunk, ez sokaknak nagyon tetszett errefele is). És most ha egy-egy egyszeri fellépésben az EP-s szavazásra buzdít, az biza bizarrul fog hangzani, faramuci egy helyzet. Ne feledjük azt sem, hogy az Orbán föllépéseit az a Fidesz fiókpárt szervezi, amelynek népszerűsége meredeken csökken, amelyre csak legyintenek, és ezt a kiábrándultságot az EP választásokkor lehet a leginkább megmutatni – nem is azzal, hogy más pártokra szavaznának, hanem, az abszenteizmussal –, mert Brüsszel messze van, és az ottani képviselők (a meglevők, hogy a potenciális újakról már ne is szóljak) kvázi ismeretlenek.

De vessünk egy tekintetet az úgynevezett technikai kérdésekre, amelyek azt fogják eredményezni – nagy valószínűséggel –, hogy azok is megzavarodnak, akik eddig valahogyan tudomást szereztek, az EP szerepéről, működésmódjáról, lehetőségeiről, stb. Mert most Orbán és határon túli csatolt részei úgy kommunikálnak, mintha az EP-ben létezhetne „Kárpát-medencei magyar összefogás”, vagy mi. És mintha a megválasztott képviselők nem saját, illetve pártcsaládjuk véleményét, hanem nemzetüket/államukat, vagy valamiféle nemzeti együttműködést képviselhetnének az EP-ben. Az EP a szó szoros értelmében parlament, azaz alapja a képviselők szabad (nem imperatív) szavazata, illetve az ott képviselt pártokból összeálló frakciók egyeztetett szavazatai. Márpedig most éppen az a helyzet, hogy Orbánnak nincs frakciója az EP-ben, a Fideszt ugyanis felfüggesztette saját pártcsaládja és ezért egyelőre a senkiföldjén, elszigetelve és magányosan bolyong, a szélsőséges, EU-ellenes pártok irányába, illetve keletre, Putyinra tekintgetve.

Az a valós helyzet, hogy egyelőre a Fidesz határon túli (illetve inneni) szatellitpártjai, beleértve a KDNP is, az EPP-hez tartoznak, míg a Fidesz többé-kevésbé nem, illetve nincs beleszólása a pártcsalád kampányába.

Azt mondja Kelemen Hunor, hogy pártjának „biztosan lesznek olyan politikai üzenetei, melyek találkoznak majd a Fideszével”, azaz ő maga is óvatosan fogalmaz, és persze félrevezetően, hiszen úgy tesz, mintha nem Orbán diktálna. Sőt, egészen biztos, hogy Orbán azt mond majd, amit csak akar, az itteni kampányban is, és nem kizártak meglepetések, ahogy az már itteni megszólalásaikor történni szokott (az idén két tusványos biztosít pódiumot a populista idólumnak). Orbán biztosan elviszi a showt, ő lesz a bálkirály, ahol és amikor részt vesz itteni kampány-rendezvényeken. Csakhogy jönnek a hétköznapok és azok másképpen kódoltak: azt minden józan rommagyar szavazó tudja, hogy nekünk nem kevesebb, hanem több EU-ra van szükségünk, és hogy aki az etnonacionalizmust élteti, promózza, az biza a „románok malmára hajtja a vizet”. Aki arról papol, hogy Magyarországon nincs és nem is lesz multikulturalizmus, az itteni gondjaink megoldása ellen lép föl, itt bizony a multikulti a megoldás az interetnikus kapcsolatok „tűrhetővé” tételére, és az idegengyűlöletet nem gyakorolni, hanem valahogyan elviselni szoktuk, megküzdeni vele (ahogy a szakirodalom tárgyalja a kérdést).

És még egy gondolat, amennyiben Orbán itt kampányol, üzenete azt fogja jelenteni, hogy rommagyar kettős állampolgárok szavazatait akarja, arra buzdít, hogy rá szavazzanak, még akkor is, ha itteni szavazásra biztat.

Így aztán meglehet nem növeli, hanem az átszavazással csökkenteni fogja itteni fiókpártja(i) esélyét az 5%-os szavazatarány elérésére.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK