Kezdőlap Szerzők Írta Magyari Nándor László

Magyari Nándor László

Avatar
27 CIKKEK 0 HOZZÁSZÓLÁS

EU-s kilábalás – Új New Deal VII.

A poszt-populizmus pozitív forgatókönyve és a progresszív erők sikere a pandémia után, azon múlik, hogy születnek-e megfelelő válaszok azokra a kihívásokra, melyeket egyfelől a járvány-krízis hozott előtérbe, másfelől pedig a populista, illetve alt-right politikai erők, azt megelőzően, előkészítették, illetve gyakorolták.

Lényegében és mindent egybevetve Európának, nem is új Marshall-tervre (amint azt Angela Merkel és van der Leyden kezdte emlegetni), hanem új közös New Deal programra van sürgősen szüksége, vagy másképpen fogalmazva a jóléti állam fetámasztására (Nyugaton, ott ahol ez a jobboldali-populista offenzíva hatására részben leépült, vagy elhalványult), illetve létrehozására (Keleten, ahol soha nem működött és máris elkezdték lebontani az illiberális offenzívák) van szükség.

Kis kitérővel állítható, hogy a New Deal, (közgazdászok Great Compression-nak, azaz „nagy kiegyenlítődésnek” is mondják), azokra a kihívásokra jelentett sikeres választ – először Franklin D. Rooseweltnek a nagy gazdasági válság (1929-1933) utáni periódusban két lépcsőben bevezetett, átfogó adó- és szociálpolitikai reformjai nyomán, majd a II.világháború után Harry Truman által megerősített és kiterjesztett politikájáról van szó – melyek éppen a kríziseket követően jelentkeztek, és ezért nagyon is aktuálisak lesznek a pandémia-krízist követően.

Az egyik kihívás a vagyonok és jövedelmek közötti óriási szakadék kitöltése, mely a krízissel még inkább elmélyül, és amely jelenség egész Európára vetítve kelet-nyugat közötti ellentétet is jelent, miközben részben Észak és Dél közötti szakadékot is, azaz komplex jelenség.

Ezt legkevesebb két-három intézkedéssel lehetne lényegesen csökkenteni, azaz a jóléti intézmények alapját ezáltal lehetne megerősíteni, illetve megteremteni.

A klasszikus New Deal politika alapját is a progresszív (a gazdagokat és magas jövedelműeket fokozottan megsarcoló szabályozás) adózás és a társadalombiztosítás kiterjesztése, beleértve a lakhatáshoz való jog bevezetését és gyakorlatba ültetését is, teremtette meg.

Ennek lehetne része az általam (amint II. bejegyzésemben írtam) már említett EU-s garantált alapjövedelem bevezetése, de csakis a közös adó, pénzügyi- és szociálpolitikák EU-s szintű elfogadása alapján. Ti. az európai szolidaritás és valós integráció alapját a jóléti állam intézményeinek a működése és nem, valamiféle nem létező nemzeti és etnikai alapon elképzelt harmónia és integráció, jelenthetné!

A jóléti állam rehabilitációja és Kelet-európai kiépítésének akadályai politikaiak, nem gazdasági alapjai vannak, még akkor sem, ha a gazdaságnak támogatásra van reális igénye, rezilienciára (V. bejegzésem) van szüksége. Kezdem

a negatív előjelekkel és azt mondom, hogy egyfelől az alt-right típusú, illiberalizmus, a jelenleg jellemző populizmus általános és különösen a nacionalizmusokkal összekapcsolt változatai akadályozzák az európai integrációt.

Másfelől ezt a geopolitikai politikák erősítik föl szerte Európában, az USA, Oroszország, Kína és Nagy-Britannia illiberális vezetőinek erős befolyása. És tudok mondani három biztató körülményt is. Először is az illiberális-populista politikai pártok és vezérek – Nagy-Britannia távozását követően, lényegében csak Magyarországon vezetnek kormányt (Lengyelország csak részben sorolható ide) – Európában mindenfele ellenzékben vannak és bár pillanatnyilag befolyásosak, mégiscsak kisebbségben vannak. Sőt, másodszorra, a járvány-krízis őket, az illiberális, alternatív tényeken és poszt-igazságokon, a szakértelem marginalizálásán alapuló, a jóléti állam leépítését követelő politikákat gyengíti (lásd IV.  bejegyzésem). Harmadszorra egy viszonylag zökkenőmentes – technikailag könnyen kivihető – intézkedés, melyet a krízis alatti parlamentek online működése gyakorlatilag is megvalósított/működtetett, a levél- és online szavazás általánossá tétele nagyban támogatná ma, a progresszív erőket, szerte Európában.

Sokk és rezilivencia – VI.

Akárhogy is végződik a járvány – lehet hogy lanyhul és aztán újra erősödik, az is lehet, hogy egy idő után észrevétlenül eltűnik, stb. – és mennyire mély vagy felületes következményei lesznek már most is látszik, hogy óriási kihívásként, sokkhatásként érte a Föld lakosságának, az emberiségnek (ezúttal nem is képletesen) nagy részét.

A pandémia az általános rezilienciánk számára jelent kihívást – hogy ezt a két csúnya latinos kifejezést használjam –, ezért ezt a képességünket kell egyéni és társadalmi, de akár gazdasági és kulturális, és mindenképpen politikai értelemben is erősítenünk, a járvány múltával. A reziliencia – egy elnagyolt és rövid meghatározás szerint – azt a képességét jelöli minden típusú önfenntartó rendszernek, hogy erős külső sokkhatás mellett is képes alkalmazkodni a megváltozott helyzethez. Egy dinamikus folyamatot fejez ki, az egyének szintjén a traumából való felépülést, a hatékony megküzdést a kihívásokkal, vagy a sikeres alkalmazkodást hirtelen megváltozott és szokatlan körülményekhez.

A közösségi reziliencia (szociológiai jelenségként) „rugalmas ellenállási képességet” jelent, azt, hogy a nagyon erős életmódbeli behatást is képesek vagyunk feldolgozni és vagy visszatérni az eredeti állapothoz közel (ez a komplex és hirtelen változások esetén aligha lehetséges, hiszen a helyzet annyira képlékennyé és eltérővé válhat, hogy az eredeti állapothoz való visszatérés, gyakorlatilag lehetetlenség), vagy új helyzetet teremteni a regenerálódás során (és ez fog következni, meglátásom szerint). Az a kérdés tehát a közösségi rezilienciával kapcsolatban, hogy képese-e a társadalom tanulni és új adaptív stratégiákat kialakítani az élet legkülönfélébb területein?

A válságnak – a pandémiát életmódbeli krízisként is meghatározhatjuk – önmagában nem sok tanulsága van, illetve annyiféle van ahány területet veszünk számításba, az orvosi/közegészségügyiektől és járványtaniaktól kezdve a gazdasági, társadalmi, és egyéni szintig, stb.

Minden esetre és minden területen, illetve szinten, a tanulási és adaptációs folyamatot tudatosan, rezilenciát segítő stratégiák és közpolitikák kialakításával lehet előmozdítani.

Ezért gondolom, hogy a járvány utáni időszak (természetesen, azt, hogy mikor tekintjük lejártnak a pandémiát, szintén politikai kérdésként „döntésként” kell kezelni) a kulcsszó a reziliencia, mégpedig egy dinamikus és tudatos stratégiákba beépített kell, hogy legyen.

Számba kell venni, hogy mi változott az egyének szintjétől, azoktól a bezártságot és tehetetlenséget kísérő pszichikus jelenségektől kezdve, melyek sokakat és egyszerre, egymás állapotát akár befolyásolva érnek; a közösségi elzártság szociálpszichológiai következményeit, vagy a gazdasági változásokig, a legkülönbözőbb kihívásokat. És közben óhatatlanul át fog rendeződni a piac, horizontálisan és vertikálisan is, új integrációs/dezintegrációs formák fognak megjelenni, egyes szektorok súlya és jelentősége megnő, másoké lecsökken, áthelyeződnek a prioritások és vele együtt a lehetőségek is, új piaci mechanizmusokra lesz szükség, poszt-globalizációs tendenciák jönnek, stb., stb.

Társadalmi szinten pedig az on-line univerzum fölértékelődése és a hozzá kapcsolódó teljes szektor fontosságának és piaci értékének megnövekedése, máris nyilvánvaló. A kulturális élet változásairól még keveset lehet látni – egyelőre a lockdown talán ezen a területen hozza a legdrasztikusabb változásokat – de bizonyosan, a sportélettel együtt, radikális változások elé nézünk.

Föltűnő és szinte hihetetlen lenne, ha ezekre a világméretű és az emberiség egész életmódját érintő változásokra, a sokkhatásra egyedül a politikai mezőny nem válaszolna, maradna változatlan!

A változatlanság, ugyanis azt jelentené, hogy a politika világa – ennek egyébiránt számos jele volt/van – teljességgel elszakadt a társadalmak valóságától. Ezért gondolom, hogy „jőni fog, mert jőnie kell”, a poszt-populista politikai korszaknak, mely többé nem mehet az alternatív-tények és poszt-igazságok horizontja fele, hanem a reális kihívások valós és szakértelmen alapuló megoldását kell célul kitűzze.

A poszt-populista politika középpontjában a reziliens stratégiák kell hogy kerüljenek!

Már ha élni, sőt jól élni, akar az emberiség és nem az önpusztító hajlama győzedelmeskedik, amit persze sohasem lehet kizárni.

Populizmus kontra szakértelem V.

A járvány kiélezi, radikalizálja, az eddig el nem döntött politikai/ideológiai vitákat, sőt olyan kérdéseket vet föl, melyek eddig szőnyeg alá söpörve lappangtak.

A populista/konzervatív/alt right oldal (és whisful thinking „szakértői”, az alternatív tények bajnokai) a “konzervatív forradalom” kiteljesedését, diktatúrák kiépítését, nemzeti elszigetelődést (EU-ellenesség, Brexit-pártiság, „America, Russia, Turkey… First”- nacionalisták, stb.) remélnek a poszt-pandemikus korszaktól.

A progresszívak pedig a populizmus végét remélik, racionálisabb, szakértelemre épülő, környezettudatosabb, és demokratikusabb, stb., közpolitikákat és szolidaritást.

A harc országonként/régiónként más-más állást mutat, de minden esetre változni látszik, a vírus és az ellene való küzdelem ritmusára, annak dinamikája szerint. Az ütközet epikus, hosszú ideje működő folyamatok és kudarcok, eredmények tarkította történelmi előzmények mellett régóta folyik, csakhogy most először, a rendkívüli helyzet hosszát, nem a politikusok és többé-kevésbé önkényes döntéseik határozzák meg, de nem ők jelölik ki sem ritmusát, sem mélységét, stb.

A politikus sajátos helyzetben van, mert békeidőben maga választ káoszt, melyet azután renddé varázsol, rendkívüli helyzetben, mint amilyen a mostani is, a káosz nem választás kérdése: a pandémiát a vírus okozza, és olyan adott helyzetet teremt, melytől elvonatkoztatni nem lehet, még a szuverénnek sem.

Más szavakkal, ha a politikus (a populista mindenekelőtt) maga választott ezidáig „ellenséget” (rendszerint külsőt, hiszen azzal kapcsolatban lehetett könnyedén gyűlöletet kelteni, ignoráns tömegekben), akkor

most az ellenség valós és önjáró.

Meg lehet próbálni elhessegetni – első körben ezt tette Trump és Orbán, Johnson és Bolsonaro, stb. is, mint tapasztalható kevés sikerrel (Jair Bolsonaro és Boris Johnson is fertőzött, mások sem érzik túl jól magukat), úgy tenni, mintha nem is létezne a járvány (Putyin még tartja magát, legjobb tanítványával a fehérorosz diktátorral együtt), de ez egészen biztosan csak tetézi a bajt.

A poszt-pandémia korszakról kevés látható előre, mert egyfelől minden változás annak függvénye, hogy milyen mély és mennyire elhúzódó lesz a válság – nemcsak a közegészségügyi, hanem a gazdasági is –, másfelől pedig a fent jellemzett erők közötti harc kimenetele dönti el, hogy mi következik.

A helyzet, amit biopolitikai fordulatként jellemeztem (I.), a pandémia kimenetele, erősen kapcsolódik a szakértelemhez, az orvosok, egészségügyiek, és virológusok, kutatók és fejlesztők, de például a kommunikációs- és médiaszakértők is, stb., teljesítményéhez.

Ezért

a szakértelem a progresszív politikát támogatja.

Teszi ezt spontánul, anélkül, hogy ideje lenne ezt a maga során értelmeznie, vagy politikai kommunikációs panelekbe kényszerítené: ha a járvány ellen küzdőknek tapsolunk, a progresszív erőket erősítjük, az válik népszerűbbé és hitelesebbé és a populista erők hitelvesztését eredményezi. A civil társadalom és cívis tudat szakértelemre épül – nem tehet másként, hiszen itt a hatékonyság és a moralitás a legfőbb cél – és ezért hozzájárul a szakértelem hitelének és befolyásának visszaszerzéséhez (a populisták fő ellenségként a szakértőket tekintették – az alternatív tények és poszt-igazságok, csak a babonás tudatlanság és vallásos bigotizmus talaján él és virul).

A helyzet éleződik és politikai kríziseket előz majd elő, Tom Nichols (The Death of Expertise…, 2017.) pár éve írta, hogy

a szakértelem marginalizálásának felszámolását, akárcsak az egész populista politikai struktúra bukását csak egy „most előre előre nem látott katasztrófa fogja okozni”, hát a „katasztrófa” (szerencsére még nem valós háború), de egyfelől egészségügyi, másfelől gazdasági már itt van.

Helyzet van tehát, amit a progresszív erőknek kell(ene) kihasználni, a szakértők segítésével, és utána, azok segítségével (lehet, hogy az orvosok/egészségügyiek harca a járvány ellen, elhozza a szakértelem általános habitusának, hitelének és presztízsének visszaszerzését? – ha igen, akkor többszörösen hálásak lehetünk nekik).

Valószínű, hogy nem a civilizáció végéhez, csupán a poszt-populista politikai „stílus” bukásának küszöbéhez jutottunk el.

Ez minden valószínűség szerint (történelmi léptékkel mérve, egészen biztosan) rövid időn belül kiderül: igyekezzünk a jó oldalra állni!

Mit tehet(ne) az EU? – IV.

Figyelem, hogy a pandémia nem erősíti, hanem tovább gyengíti az EU-s ingtegrációt, a határokon átnyúló szolidaritás (ha ugyan van ilyen egyáltalán), egyre kevésbé érzékelhető.

Kiváló intézkedés a költségvetési hiányra vonatkozó szabályzat felfüggesztése, de.

Azt hiszem az EU akkor lenne képes erősödni – mondjuk szemben az Orosz-kínai-amerikai negatív hatással, és a belső populista nyomással -, ha bevezetnék AZ EURÓPAI GARANTÁLT ALAPJÖVEDELMET (legalább 6 hónapra) MINDEN EU-s ÁLLAMPOGÁR SZÁMÁRA! Ez még akkor is megerősíthetné az együvétartozást, az európai identitás-tudatot, ha mondjuk ez nem egységes lenne, hanem a GDP (vagy Gini), a lakosság száma, vagy az egyes országok átlagjövedelmeihez mérten lenne bevezetve. Minden esetre megfontolásra ajánlanám a dolgot, ha abban a helyzetben lennék, hátha mások is így látják és tehetnek is ezért.

Magyarán hatékony közös európai szociálpolitikák nélkül, nincs szorosabb integráció, sőt a szétesés fenyeget!

Felesleges munkák – “Bullshit jobs” III.

Tegnapi bejegyzésemhez kapcsolódik a mai, ami arról szól, hogy a járvány önmagában képes megmutatni a különféle munkák társadalmi hasznosságát, azt, hogy mennyire torz a ma érvényes piramis, aminek emeleteire a különféle job-okat felhelyezzük és aztán helyüket észleljük, illetve jutalmazzuk az azokat végzőket.

Elmés és kissé humoros módon David Graeber hívta fel a figyelmet arra, hogy a világ tele, általa bullshit job-oknak nevezett, haszontalan munkahelyekkel és munkákkal (az anarchistáknak nagyszerű kérdésfelvetései, sőt diagnózisaik vannak, kár, hogy keveset mondanak a követendő útról). Az antropológus fölvetése azért hiteles, mert definíciója a felesleges munkákat végzőktől indít, ti. azt tapasztalja, hogy nagyon sok ember, aki ilyen munkát végez, maga is úgy érzi, hogy amit rendszeresen és fizetség fejében tesz az lényegében, vagy a legtöbb esetben, haszontalan és ez pszichológiai diszkomfortot eredményez számára.

Graeber eredeti tanulmányában a telemarketingeseket, HR-menedzsereket, közösségi-média szakembereket, PR-tanácsadókat és egy sor irodai munkást sorol fel a bullshit job-ok végzőiként, de utóbb megírt könyvében már 5 típusba sorolja a felesleges munkahelyeket.

(Legérdekesebb a “lakáj-munkák” /flunkies/ típusa, olyan munkahelyek, melyeknek egyetlen rációja, hogy biztosítsák a főnököt az ő fontosságáról, mint pl. az ajtónállók). Az a megállapítás is figyelmet érdemel, hogy az antropológus nem is elsősorban, mint ahogy azt várnánk, az állami/adminisztratív szférában kutat és mutatja ki az önmagukat generáló bullshit munkahelyek létét, hanem a magánszférában. Ez azt a kapitalizmussal kapcsolatos mítoszt is rombolja (melyben még Marx is hitt), hogy a gazdasági tevékenységek a vállalatok szintjén jól szervezettek, racionális alapon működnek és csak a piaci mechanizmusok torzító hatása okoz általános pazarlást.

De tovább lépve, elkerülhetetlennek látszik – és ha magától nem következne be, hát tenni kell érte –, hogy a járvány okozta válságot követően

újragondoljuk a munka értékét és új dinamikus rendet hozzunk létre,

amiben a valóban fontos, közhasznú és mindenképp elvégzendő munkák lesznek fontosabbak és a kevésbé lényegeseket át kell szervezni. És ennek következtében fel kellene számolni azokat a vérlázító jövedelmi különbségeket, melyek szerte a világban egyre inkább eluralkodnak:

fontos a szórakoztatás (a sport pl. az entertainment része), de biztosan nem fontosabb a gyógyításnál, vagy az élelmiszer-termelésnél, vagy a nevelésnél/oktatásnál, hogy csak néhány példát mondjak, mégis száz meg ezerszer többet keresnek a sztárok, mint az orvosok.

Át kell csoportosítani és újrarangsorolni a munkákat – az alapjövedelem biztosítása teheti ezt némiképp zökkenőmentessé, de ennek technikai feltétele az on-line szféra is kiépült már – pl. az adminisztrációból a termelő magán-szférába kell átirányítani embereket (a karcsúsításra lehetőség lett volna az utóbbi néhány évben, amikor alig volt munkanélküliség és kereslet alakult ki a munkaerőpiacon, de hát ez politikai kérdés ugye). De mind a köz-, mind a magánszféra felesleges munkáit is le kell építeni, nemcsak hatékonysági, hanem szociálpszichológiai szempontok miatt is.

Alapjövedelem-vita II. 

Rendkívüli idők, rendkívüli megoldásokat és újszerű gondolatokat, vagy ha úgy tetszik társadalmi kísérleteket hozhatnak.

Érdemes lenne legalábbis megvitatni, de még inkább kipróbálni az alapjövedelem bevezetésének problematikáját, ahogy már történnek is az USA-ban, éppen a belengetett és a pandémia enyhítésére szánt támogatás formájával kapcsolatban. A javaslat szerint minden (bizonyos szint alatti jövedelemmel rendelkező) állampolgár usque ezer dolláros csekket kapna, kieső jövedelmei enyhítésére, illetve egyáltalán megélhetésre. (A mostani amerikai segélyakció-tervet az alapjövedelem-vitához, többek között, egy volt demokrata elnök-jelölt kapcsolja hozzá, világossá téve, hogy csak akkor hasonlítható ahhoz, ha nem csak egy-két hónapban, hanem hosszú távon folyósítják a jövedelmet, lásd. itt).

Az alapjövedelem bevezetése ellen, mind a jobb-, mind a baloldaliak érvelnek, mégpedig az elsők úgy, hogy az emberek “leszoknak a munkáról”, nem akarnak majd dolgozni, az utóbbiak úgy, hogy nem hajlandók az egyénekre bízni a döntést, ők szeretnék a redisztribúciót levezényelni. A józan ész és néhány (egyelőre) elszigetelt kísérlet viszont – ahogyan azt Rutger Bregman kiváló könyvében, mely az Utópia realistáknak címmel jelent meg magyarul a tavaly – azt mutatja, hogy az ötlet egyáltalán nem rossz.

Főként ha figyelembe vesszük, hogy a legtöbb eddigi kísérlet a szegénység felszámolására, abba torkollott, hogy eltévesztettük a célt, ti. nem a szegénység, hanem a szegények elleni harccá vált, további méltóságvesztéshez, (a rászorulóknak hosszan és megismétlődő módon bizonyítaniuk kell rászorultságukat, megalázó procedúráknak vetve alá magukat), marginalizáláshoz, kirekesztéshez, megbélyegzéshez, stb.

Nem tudom, hogy végül mit hoz a járvány, milyen lesz a poszt-pandémikus új világ – hogy alapvető változások következnek világméretű léptékben az egyre nyilvánvalóbb – de, hogy az ALAPJÖVEDELEM-vitát napirendre kell tűzni, afelől nincs kétségem.

Biopolitikai fordulat

Régebb foglalkoztat az a – megítélésem szerint – legfontosabb politikai kihívás és elméleti probléma, hogy hogyan ér véget és mi következik a populista kurzus után?

Két hónapja először fejtegettem egy “magán-workshop” keretében a poszt-populizmus lehetséges forgatókönyveit, viszont akkor eszembe sem jutott – valahogy nem is volt a “levegőben” legalábbis úgy nem , ahogy a mostani pandémia azt fölveti, hanem esetleg a menekültválság kapcsán került előtérbe, ott viszont szigorúan a populista-illiberális politikai kurzus keretei között –, hogy a fordulat BIOPOLITIKAI jellegű lehet. (A fogalmat, mint a hatalom gyakorlásának technikáját, Foucault már ezelőtt 4O évvel leírta, illetve definiálta: végső soron a hatalom azon képességére érti, hogy az képes dönteni élet és halál fölött, de ettől közelebb arra vonatkozik, hogy a hatalom megteremtve a maga szubjektumait, akik fölött uralkodva azután megszervezheti hatalmi rendszerét – Foucaultnál “governmentality” – többek között úgy, hogy betegségeket definiál és bejelenti igényét azok kezelésére).

Esetünkben, a pandémia következtében, egyre világosabbá válik, hogy a hatalmat biológiai eszközökkel, azaz medikációval gyakorolják a szubjektumok fölött, akiket társadalmi csoportokra különítenek el és ítélnek érdemesnek a “gyógyításra”  vagy éppen ellenkezőleg, marginalizálnak és megvonják tőlük a gyógyulás lehetőségét.

Másfelől a biopolitikai fordulat világjelenséggé válik nap, mint nap állnak le az élet egyéb területei, a kormányok és állami intézmények az egészségügyi ellátás és a szükségállapottal járó néhány más területére koncentrálják a politika, az adminisztrálás teendőit. Márpedig ezt a populista politika talaján (alternatív tényekre és poszt-igazságokra, az illiberális demokrácia manipulatív eszköztárával, “néphülyítéssel”), gyakorlati képtelenség véghezvinni.

Korántsem azért, mert a még mindig hatalmon levő populista vagy főként alt-right vezérkarokban ne lenne meg a szándék hatalmi rendszerük fenntartására, a lopakodó diktatúrák bevezetésére, egyáltalán nem. Hanem, mert a rendkívüli helyzet leleplezi eddigi politikájuk elhibázott voltát, a tömeges megbetegedés és magas elhalálozási számok “észre téríthetik” az emberek tömegeit, miközben a populista politika ellentmondásai, inkonzisztenciája egyre nyilvánvalóbb lesz.

A világméretű járvány nemcsak átalakítja a politikai prioritások rendszerét, hanem eldönt, olyan kérdéseket, amelyeket szinte minden más eszközzel elgondolni is nehéz volt sikerre vinni. Azok az álkérdések, hogy “stadion vagy kórház” építése az elsődleges, minden valószínűség szerint eldőlt, de az egyház szerepe is újraértékelődik, amikor kénytelen fejet hajtani a világi, a tudományos eljárások előtt: nincsenek csodagyógyulások, punktum.

És ezek a jelenségek csak a kezdet, a kibontakozó BIOPOLITIKAI FORDULAT első jelei, hosszabb távon viszont, át fogja írni az érdekek és konfliktusok egész piramisát, új prioritások jönnek, olyan területeken, melyeket a populista-illiberális kurzus még csak artikulálni sem tud, nincsenek hozzá eszközei.

Faramuci egy kampánykezdés – 2019. április

Zavar lesz a kampány-gépezetben, és ez előre látható. Soha ilyen kusza és átláthatatlan kampánykezdés mondanám, ha nem lettek volna máskor is legalább részben hasonló helyzetek, viszont most mégis sajátos helyzet van, amit megpróbálok körvonalazni. Miért sajátos, illetve faramuci a helyzet?

Mindenekelőtt, mert a kampányt tervezők, először az elmúlt szűk harminc esztendőben, a legkisebb mértékben sem vették figyelembe a választói akaratot, azt, hogy mit is akar az istenadta rommagyar plebs, így egy másik ország (nevezzük ezt akár anyának is – jól is hangzik ez oroszul, ahonnan a modell, aszongya: matushka Rossiya – számunkra külföld) vezérének szájíze a kampány stílusa. És csupán Orbán Viktor árnyékában fognak csápolni helyi vezéreink, akik már formálisan sem a választóik, hanem Budapest fele „beszélnek el” – kinyújtott tenyérrel a bukaresti hatalmasok fele is –, bizonygatják hűségüket, versenyeznek az autokrata hatalmasok kegyeiért. De éppen a Fidesz és Orbán Viktor, mondjuk úgy szépen, rendkívüli helyzete az EPP-ben, az EP-ben és NATO-ban, úgy általában Európában és a politikai nyugat országaiban, megrendült. Élesebben, de a valósághoz közelebbi megfogalmazásban

Magyarország ma példátlanul elszigetelődött azokon az intézményeken belül is, melyeknek formálisan a tagja (még), legjobb esetben is csak megtűrt, „szegény rokon”, nem anyagiakban – Magyarország „fizikailag” még éppen élhető, persze leszámítva a rossz közérzetet, és a gyűlöletkampányok keltette, illetve felszított negatívizmust és cinizmust

–, hanem egyre inkább szellemi/eszmei légkörét tekintve lett a legalacsonyabban iskolázott és leghiszékenyebbek szintjére módszeresen, programatikusan, szabott.

A mai magyar rendszernek és vezérének semmi esélye nem maradt arra, hogy a kampányban vagy azután Európa sorsának alakulásába érdemben beleszólhasson, még abban a mértékben sem, ami a múltban – és mindenekelőtt a Kádár-rendszer „szelíd-szalonképesebb” korszakában, a „gulyáskommunizmus” idején – megvolt.

Orbán európai hitele elfogyott, trükkjei, putyinista fogásai lelepleződtek, túllépett rajta a történelem, még akkor is, ha ezt be nem vallja, ha úgy is tesz, mintha esélye lenne az illiberális fordulatra.

Saját, kezdetben, vagy túl sokáig is, őt nagyon is kesztyűs kézzel kezelő pártcsaládja tette végül taccsra. Az EPP zárta karanténba – akárhogy is próbálják ezt politikai kommunikációval, alternatív tényekkel és posztigazságokkal elfödni, mondván, hogy önfelfüggesztés történt –, hogy még kampányidőben is érezze:

aki Putyin/Erdogan útjára lép azt kiközösítik a jobb klubokból. Lassan és szívós munkával sikerült Magyarországnak a „Keleti Nagy Testvér” fele való átfordítása, de Orbán mindent megtett az utóbbi évtizedben, hogy ez sikerüljön.

És amikor már a Visegrádi négyek konjunkturális kohéziójának is vége szakadt, mert Orbán ott is túl radikálisnak tűnt, az alt-right és a putyinizmus szóvivőjének, akkor most Balkán-bajnok szeretne lenni, ha lehet, de a kilátások itt is borúsak. Ma sem Szlovákia (újonnan megválasztott elnökasszonya révén biztosan nem), Csehország vagy Lengyelország (ahol az őszi választások a Kaczyinszki-buktát vetítik előre) nem követi a putyinizálódás útját, amit Orbán tanácsadói „illiberális államnak” neveztek el nemrég. Maradt a román hatalom a Dragnea and Co esetleges szövetségesnek, csakhogy itt bonyolultabb a hatalom helyzete és nincs kétharmad, ami mindent vinne. De van államelnök, aki mindeddig ellenállt a demokratikus intézmények végletes kiürítésének és a fékek és ellensúlyok rendszere kiiktatásának. Határozott lépéseket tett a román hatalom, nem kis valószínűséggel a Fidesz itteni fiókpártjainak kezdeményezésére/közvetítésével is, az orbánizmus irányában, de a folyamat bukdácsol, és könnyen lehet, hogy lassan vége szakad. Szóval nem véletlen, hogy bejelentették, hogy Orbán Erdélyben fog kampányolni május elején (az időzítés minden bizonnyal arról is szól, hogy ha nacionalista ellen-hullámokat kavar, akkor azt még használni lehessen, „lemenni kutyába” és román-ellenes jelszavakat hangoztatva, a szavazókat ijesztgetni a kampányfinisben).

Nem maradt már a magyar kiskirály számára hely az EU-ban csak a legvégeken, ott ahol – etnonacionalista lózungokkal – esetleg még mozgosítani lehet szavazókat, a kérdés csak az, hogy mivel és mire?

Kezdjük az elvi résszel, ami helyből zavaros, sőt ellentmondásos, mert nem jelent semmi különöset a köpönyegforgatás Orbánnak (hajaj, az csak igazán az eleme), hogy most elkezdjen hirtelen az EU és annak fontosságáról papolni, csakhogy. Ez biza hiteltelen, különösen abban a (neo)tradicionális közegben, amit a rommagyarság többsége magáénak vall: az orbáni PR, és populista politikai diskurzusai – befogadó oldalon – „tanult cinizmus”-ra apellálnak. Abban a közegben működnek, ahol a kommunikáció tartalma lényegtelen, változó, sőt önellentmondó is lehet, mert az emberek, a vezéren kívül, „úgymond semmiben sem hisznek”, és sajnos ez ma a magyarországi közeg. Nem mintha a rommagyar politikai klíma nem lenne paternalisztikus, ahol a többség egy autokrata vezér szavát lesi. De egyfelől Orbán szpícs, és bankett után hazamegy, és hozzá fogható helyi vezér, karizmatikus politikus (Kelemen Hunor például évek óta – amióta egy Sepsiszentgyörgyi rendezvényen kifütyülték – ódzkodik a spontán népfürdőtől), nincs. Ezért, hogy úgy mondjam, a rommagyar választó még szó és tartalomfüggőbb, konkrétabb, kézzelfoghatóbb ígéreteket vár. Másfelől, és ezzel összefüggésben,

ha Orbán majd az EU-t élteti, hiteltelennek fogják tekinteni, hiszen eddig kivont karddal ment neki Brüsszelnek

(ne áltassuk magunk, ez sokaknak nagyon tetszett errefele is). És most ha egy-egy egyszeri fellépésben az EP-s szavazásra buzdít, az biza bizarrul fog hangzani, faramuci egy helyzet. Ne feledjük azt sem, hogy az Orbán föllépéseit az a Fidesz fiókpárt szervezi, amelynek népszerűsége meredeken csökken, amelyre csak legyintenek, és ezt a kiábrándultságot az EP választásokkor lehet a leginkább megmutatni – nem is azzal, hogy más pártokra szavaznának, hanem, az abszenteizmussal –, mert Brüsszel messze van, és az ottani képviselők (a meglevők, hogy a potenciális újakról már ne is szóljak) kvázi ismeretlenek.

De vessünk egy tekintetet az úgynevezett technikai kérdésekre, amelyek azt fogják eredményezni – nagy valószínűséggel –, hogy azok is megzavarodnak, akik eddig valahogyan tudomást szereztek, az EP szerepéről, működésmódjáról, lehetőségeiről, stb. Mert most Orbán és határon túli csatolt részei úgy kommunikálnak, mintha az EP-ben létezhetne „Kárpát-medencei magyar összefogás”, vagy mi. És mintha a megválasztott képviselők nem saját, illetve pártcsaládjuk véleményét, hanem nemzetüket/államukat, vagy valamiféle nemzeti együttműködést képviselhetnének az EP-ben. Az EP a szó szoros értelmében parlament, azaz alapja a képviselők szabad (nem imperatív) szavazata, illetve az ott képviselt pártokból összeálló frakciók egyeztetett szavazatai. Márpedig most éppen az a helyzet, hogy Orbánnak nincs frakciója az EP-ben, a Fideszt ugyanis felfüggesztette saját pártcsaládja és ezért egyelőre a senkiföldjén, elszigetelve és magányosan bolyong, a szélsőséges, EU-ellenes pártok irányába, illetve keletre, Putyinra tekintgetve.

Az a valós helyzet, hogy egyelőre a Fidesz határon túli (illetve inneni) szatellitpártjai, beleértve a KDNP is, az EPP-hez tartoznak, míg a Fidesz többé-kevésbé nem, illetve nincs beleszólása a pártcsalád kampányába.

Azt mondja Kelemen Hunor, hogy pártjának „biztosan lesznek olyan politikai üzenetei, melyek találkoznak majd a Fideszével”, azaz ő maga is óvatosan fogalmaz, és persze félrevezetően, hiszen úgy tesz, mintha nem Orbán diktálna. Sőt, egészen biztos, hogy Orbán azt mond majd, amit csak akar, az itteni kampányban is, és nem kizártak meglepetések, ahogy az már itteni megszólalásaikor történni szokott (az idén két tusványos biztosít pódiumot a populista idólumnak). Orbán biztosan elviszi a showt, ő lesz a bálkirály, ahol és amikor részt vesz itteni kampány-rendezvényeken. Csakhogy jönnek a hétköznapok és azok másképpen kódoltak: azt minden józan rommagyar szavazó tudja, hogy nekünk nem kevesebb, hanem több EU-ra van szükségünk, és hogy aki az etnonacionalizmust élteti, promózza, az biza a „románok malmára hajtja a vizet”. Aki arról papol, hogy Magyarországon nincs és nem is lesz multikulturalizmus, az itteni gondjaink megoldása ellen lép föl, itt bizony a multikulti a megoldás az interetnikus kapcsolatok „tűrhetővé” tételére, és az idegengyűlöletet nem gyakorolni, hanem valahogyan elviselni szoktuk, megküzdeni vele (ahogy a szakirodalom tárgyalja a kérdést).

És még egy gondolat, amennyiben Orbán itt kampányol, üzenete azt fogja jelenteni, hogy rommagyar kettős állampolgárok szavazatait akarja, arra buzdít, hogy rá szavazzanak, még akkor is, ha itteni szavazásra biztat.

Így aztán meglehet nem növeli, hanem az átszavazással csökkenteni fogja itteni fiókpártja(i) esélyét az 5%-os szavazatarány elérésére.

Orban és Victor

A politikai kötélhúzás – bár mindig van valamilyen mélyebb, átfogóbb értelme – személyek párharcát is hozza, egyesek “jó helyen vannak jókor”, mások meg nem, a politikusok, talán legfontosabb, erénye/művészete a lehetőség pillanatának a megragadása, az időzítés.

 

Érdekes, ha ebből a szempontból tekintjük a romániai politikai mezőny szereplőinek ténykedéseit, helyezkedésüket és párharcaikat, hogy ki kerül fentebb és ki lentebb, hogy hogyan és mennyiben rendeződik újra a mezőnyt benépesítő politikusok hada. Mert nincs olyan válság, mely valakiknek éppen ne kedvezne politikai tőkéjük megnövelésére, míg mások belebuknak rossz döntéseikbe, elhibázott taktikáikba, az aktorok része pedig végképp lekerül a palettáról, történelem lesz, a rossz fajtából. A 2019-es év sok politikus számára nem remélt fölemelkedést és sokak számára előre nem látott bukást hozott, és alig van olyan fontosabb szereplő, aki ne változtatotta volna meg helyét, ne kényszerült volna szerepváltásra, vagy legalábbis pályakorrekcióra ebben a harmincadik évben.

Dragnea-Johannis párharc

uralta az év első felét, nemcsak a politikában, hanem természetesen a mediatikus térben is, és sokáig nem volt egyértelmű, illetve nem csak rajtuk állt, hogy melyikük fog győzni. Johannis nyilvánvalóan jobb helyzetben volt, számára a bukás nem jelentette volna a végleges lelépést a politikai porondról, Dragnea számára igen és ez be is következett. A közönség nagyon gyorsan felejt, a szappanoperák meg gyorsan szaladnak, de azért hadd szögezzem le: Dragnea végleges bukása hajszálon múlt, Johannis mindent egybevetve csak makacs kitartásával (szinte folyton azt a néhány kritikus frázist ismételgette, hogy Dragnea korrupt és az (i)gazságszolgáltatás függetlenségére, politikai alárendelésére tör) és jobb pozicionálással győzött. Dragnea börtönbe zárását követően, nem kis meglepetésre, az addig – saját bevallása szerint is – teljesen alárendelt szerepet játszó

Viorica Dancila lépett porondra

folytatva Dragnea egyre radikálisabb jobboldali populista vonalát, azt viszont kissé „feminizálta”, elődje harciasan macsó diskurzusát konyha-nyelvre, háziasszonyosra formálta, de nacionalista élét megtartotta. Kormányfői pozíciója és beágyazott poszt-kommunista pártja biztosította Dancila számára, hogy elődje szerepét, nemcsak a párton belül, de a Johannis ellenes harcban is fölvehesse, igaz egy rövid félévre, de ez mindenképpen figyelemre méltó teljesítmény. Ha nem jön a sikeres bizalmatlansági indítvány és azután, ha nem sikerül az új kormányt beiktatni, szinte biztosan elég lett volna a politikai tőkéje, hogy második fordulóba jusson és akár meg is szorongassa ott a jelenlegi elnököt. Így muníciója a kampányfinis előtt fogyott el, második fordulós esélyei kétesek, de még mindig nem nulla a lehetősége annak, hogy oda jusson.

Az őszre viszont két új szereplő került rivaldafénybe és vívta meg párharcát, részben a szemünk előtt, másrészt a kulisszák mögött,

az egyik győzött a másik a karmester-árokban törte ki a nyakát

persze politikai értelemben. A két szereplő Ludovic Orban, a PNL-elnöke, éppen beiktatott miniszter-elnök és Victor Ponta, volt kormányfő, volt PSD-elnök és egy kis mondjuk úgy baloldali populista párt (Pro Romania, amit a hiedelemmel ellentétben nem maga alapított, menet közben vett át és állt az élére) aktuális vezére. Kétségtelenül Orban nyert, még akkor is, ha ez a győzelem, a körülményeket tekintve felér egy veszteséggel, bukása, ha bekövetkezik, nem személyes bukása lesz, hanem a kormányozhatatlanság okozhatja. (Abban az értelemben, ahogy azt Foucault, a governmentalité fogalomba sűrítette az intézményeket és azok szellemét, az állam dolgainak az intézését és az ahhoz köthető tudást, végül a kormányzati technikákat érti alatta). Minden esetre nagyon rövid az ideje és nagyon kétesek az esélyei, hogy „jól kormányozzon”, hogy a Johannis által minduntalan emlegetett szlogen, a „normális Románia” az ő vezényletével jöjjön össze.

Most viszont nem ez a témám, hanem az, ahogyan ebben a párharcban az egyik győzött a másik (szinte) mindent elveszített. Érdemes leszögezni, hogy Ludovic Orban meglehetősen szürke és nem is nagyon karizmatikus vezető, legalábbis saját kezdeményezései alig ismertek, hanem a Johannis mögött fölsejlő, „végrehajtó” (bizonyos értelemben olyan mint Dancila volt Dragnea előterében, csak attól persze sokkal racionálisabb kiadásban), az aprómunkát elvégző és kitartó politikus. Miniszter is volt már mégsem tudunk semmiféle nevezetes dologról, amit véghezvitt volna, bár a reflektorfény és a szerep amiben most került még előhozhat eddig rejtett tulajdonságokat, azt hiszem megmarad Johannis árnyékában (ennyiben igaza van a máris ráragasztott „Johannis hadnagya” – jelzőt ráragasztóknak), ezzel együtt győzelemre vitt egy olyan harcot, mely alig egy hónapja szinte lehetetlennek látszott. Egybegyűjtötte, ha egy szavazás erejéig is az „ellenzéket”, átvitte a parlamenten a bizalmatlansági indítványt és azután sikerült többséget szereznie saját kormányának és megszavaztatni azt. És közben

Ponta – aki a bizalmatlansági indítványt megszavaztatta pártjával és ezért győztesnek gondolta magát, királycsinálónak, aki nélkül nem lesz új kormány beiktatva – saját pávatáncába bukott bele.

Ponta nemcsak azzal számolta el magát, hogy éppen legbefolyásosabb párttársai átállnak és megszavazzák az Orban kormányt – teszik ezt logikusan, miután a bizalmatlansági indítványra igent mondtak, és ezt a rációt Pontán kívül minden párt és politikus követte – hanem időközben eltévesztve saját pártépítési logikáját is. Így aztán a sok találgató közül, akik megpróbálják Ponta ön-kardjába dőlésének indokát meglelni, azoknak van igaza akik azt mondják, csupán személyes bosszúból szavazta(tta) meg Dancila bukását és az is csak pávatánc volt, hogy a disszidens PSD-seket szerette volna pártjába csábítani. Ti. ez utóbbi akkor sikerülhetett volna, ha megszavazza az Orban kormányt és ezért pozíciókat szerez saját embereinek, vagy legalábbis bizonyos védettséget tud nyújtani a PSD-ből potenciális átálló további politikusoknak. Ez helyett mindkét irányba túltolta a dolgokat, hiszen egyszerre alkudozott a megbuktatott miniszterelnök-asszonnyal (vagy szárnysegédjeivel) és támasztott elfogadhatatlanul magas árat Orban-Johannis fele, és persze az ideológiai maszlagot a baloldaliságról senki nem vette be.

Világos, hogy Orban nyert és Ponta politikai karrierje végéhez közelít, hajói elsüllyedtek, de azért senki se irigyelje a friss miniszterelnököt. Mások után takarítani, az elhibázott politikákat kijavítani, ráadásul olyan helyzetben, amikor a parlamenti támogatás késélen táncol, illetve a támogatók elvárásai és számításai nagyon is heterogének, amikor az árulás a levegőben lóg, stb., cseppet sem irigylésre méltó feladat.

Ezután, ha valaki azt kérdezné, hogy végül is

mi a Johannis és közvetve az Orban eddigi sikerének a titka?

– Johannis minden bizonnyal az év politikus-hőse lesz, hiszen új államelnöki mandátuma hetek kérdése – azt mondhatnám, hogy a kitartás, a következetesség, a populista-demagóg szólamok kerülése, illetve egyfajta politikusi habitus, ami erre épít (azt hiszem egyiküknek sincs más repertoárja, ez a stílusuk). Johannis és Orban is azt mondják, azokat a szerepeket játszák, amit tudnak, ami személyiségükhöz passzol, és ez – az ókori görög filozófusoktól is tudjuk – hitelességet szül, azt közvetít. Ez ellentmond a divatos spin doctor-ok (a kisebb nagyobb Finkelstein-ek) által kiagyalt „minden elmegy”, „csak az ökör következetes” elképzeléseknek, melyet ugyan a mediatikus tér, különösen az úgynevezett közösségi média (milyen megtévesztő a social media kifejezés a fb, twitter, stb.-in, folyó ripacskodások, a borzasztó kommentáriatus megnevezésére), nagyban támogat, viszont végső soron nem vezet győzelemre.

Johannis (és Orban) sikerét a következetesség, a lassú, de folyamatos építkezés hozta el, az hogy kitartottak makacs, de racionális diskurzusaik mellett. Érdekes kontraszt ez nemcsak a PSD-s jobboldali populista fordulathoz képest, hanem ahhoz is, hogy Dan Barna és a viszonylag új USR-PLUS, Johannishoz hasonló diskurzusával, szinte semmire sem megy a kampányban, de ez már másik téma. Mint ahogy másik téma az is (a jövő héten lesz aktuális erről írnom), ahogyan a humortalan Kelemen Hunorral kedélyeskedő patriarchát próbálnak eljátszatni tanácsadói. Az infantilis kampány, (számomra világos, hogy egyfajta „ifjúságot”, rapper/manelista fiatalokat akar megcélozni, de nem vagyok meggyőződve, hogy ezt valós választói csoportja felfogja) a lehajló és álságosan humorizáló politikust, személyiségével ellentétes szerepekre kényszerítik és ez minden bizonnyal kudarchoz vezet. Az infantilis kampány infantilizmust szül és ez nem szavazatokat hoz, hanem passzivitást előlegez meg, egy olyan pártnak, mely továbbra is a nyugdíjas korosztály kitartására számít.

De ne legyen igazam.

 Elnökök lennének

A jelenlegi elnök, első mandátuma alatt nem volt sem „játékos”, a szónak abban az összekacsintós, hogy ne mondjak csintalant, értelmében, de lényegében negatív aurával és befolyással, mint Traian Băsescu volt, és nem volt „álmodozó értelmiségi” sem.

 

Emil Constantinescu, aki a ’89-es fordulatot követően, első volt a valóban rendszerváltó elnökök/politikusok között, hiszen Ion Iliescu a létezett szocialista rezsim fiaként, annak csak meghosszabbítója volt, és maradt: Ceaușescu „emberarcú változata”.

Mindent egybevetve Iliescut a román Kádárként jellemezhetjük, akinek sikerült desztalinizálni a megörökölt politikai rendszert, mondjuk úgy nyitottabbá és élhetőbbé tenni, viszont demokratikussá és hatékonnyá változtatnia, a viszonylag kedvező körülmények ellenére sem tudta.

Constantinescu, az első ellenzéki, művelt értelmiségi, nem indult második mandátumért. Egyfelől a jóérzés – annak a tudata, hogy keveset vagy szinte semmit sem tehet az elnöki pozícióból – késztette erre, de és másfelől főként az hogy, ahogy fogalmazott: „legyőzték a titkosszolgálatok”, amelyek fölött 4 éves mandátuma alatt sem sikerült megszereznie a kontrollt.

Amint mostani egyik vetélytársa ragasztotta rá és minden bizonnyal helyezte föl az elnöki jelzők táblájára Klaus Johannis első mandátumában leginkább „tűzoltó” volt, aki legtöbb energiát arra használt el – amúgy komótos, régivágású, németes úriember lévén, meglehetősen energiatakarékosan működött –, hogy megakadályozza a kormányzó többséget a demokratikus fékek és ellensúlyok magyar módira való fölszámolási kísérleteiben. Azon lehet vitatkozni, hogy mennyiben és milyen konjunktúrának köszönhetően sikerült is ez neki, de nem volt igazán „atom tűzoltó”, ahogy magát jellemezte, mert követő módon és olykor egyenesen lemaradva az eseményekről, vagy pusztán konstatálva azokat oltotta a tüzet, viszont azt soha nem maga rakta, mint elődje Băsescu tette.

Klaus Johannis

elnöksége teljes idején „ellenzékből” elnökölt. Első korszakában egy – akkor is a leginkább a posztkommunista PSD támogatásával működő – de formailag technokrata kormány mellett, azután pedig a „paloták közti” (az elnöki, azaz Cotrocen-i palota és a Victoria téri kormánypalota közötti) háború egyik szereplőjeként, nyílt ellentétben a kormányzó hatalommal és annak mára bebörtönzött vezérével Liviu Dragneaval. A dolog mostani állása szerint Johannis legyőzte ellenfelét és a hatalomhoz, az erősebbhez való csatlakozás (bandwagon effect) mindig is jellemezte a román politikai mezőnyt, ezért a belpolitikai szcénán ő a fő szereplő. És persze Johannis pozitív külföldi imidzse is teszi, hogy toronymagasan vezeti a közvélemény-kutatásokat, és hogy minden valószínűség szerint novemberben új mandátumot szerez. Ha a saját térfeléről – legalábbis elvi és a jórészt azonos szavazóréteget megszólító –

Dan Barna

nem indult volna elnökjelöltként, valószínű a jelenlegi elnök első fordulóban megszerzi a voksok többségét. Biztosan van az a spin doctor, aki érti a Dan Barna jelölését, viszont szempontomból indulása érthetetlen és értelmetlen. Az új politikai formáció jelöltje (USR-PLUS), aki minden bizonnyal bírja a (nagy)városi yuppik és mindenféle szabadúszó, de a nyugatotjárt, aktív és többnyire optimista hipsterek többségének bizalmát is „jó arc”, CV-je, eddigi megnyilvánulásai bizonyítják ezt. Csakhogy éppen mert habitusánál fogva hajlamos egyfelől az önmegtartóztatásra (mecsoda pozitív tulajdonság ez egy politikusnál a „volt” való valóságban!), arra, hogy ne kövesse ellenfeleit, amikor azok „lemennek kutyába”, amikor teljes gátlástalansággal lépnek föl a politikai színpadon, veszíteni fog. Másfelől Dan Barna nem az alternatív tények és posztigazságok embere – ebben is hasonlít Johannisra – hanem sokkal inkább a populista (és nem egyszer demagóg, azaz divatos) politikus ellentéte. Dan Barna a jövő embere, legalábbis ez körvonalazódik és tandemben Dacian Cioloș-al nagyon is elképzelhető, mint az „új pártok” képviselői fogják uralni a román politikai szcénát a jövőben, de egyelőre, ahogy mondani szokás not yet. A mostani jelöltsége élesen szembehelyezi a jelenlegi miniszterelnök-asszonnyal, aki Dragnea elnök-jelölti hangja, az illiberális populizmus képviselője (nem összetévesztendő a lassan „klasszikus román nacionál-kommunista” hullám képviselőivel, akik a futottak még kategóriában játszanak). Szóval a fölső házban a harmadik

Viorica Dăncila miniszterelnök-asszony

elnök-jelölt, ha nem is különösebb meggyőződés, de a „hátország”, a párthagyomány, a vidéki kiskirályok egy részének presztízse kötelezi erre. A PSD „üdvöskéje” a nemrég még spárgán rángatott Dragnea-baba jelölése abszurd, de van neki rendszere, azaz beágyazott, le-, illetve bejáratott pártapparátus van mögötte. Sokféle és sokrétű az a konglomerátum, amit a hölgy „megörökölt” – ugyanis a legfőbb politikai donor-párt, a poszt-szocialista Iliescu-féle párt, amelynek mintegy bomlástermékei a „hagyományos nacionalista-populista” pártkezdemények – de, még mindig a leginkább beágyazott, a legtöbb vidéki polgármestert és tanácsost adó tömegpárt. Dăncila „csak” a második fordulóba jutásért száll harcba – amint jelzi is – viszont arra valóban esélyes, a hölgy viszont egyáltalán nem a jövő, ő a múlt, a reziduális poszt-kommunista párt, kissé primitív, románul is helytelenül beszélő, tajdag és kiszolgáltatott képviselője a vidékiségnek, a kisembereknek, akik lényegében apolitikusak, de még mozgósíthatók: vénasszonyok nyara. Ugyanakkor a kis-, és apró-jelöltekkel összevetve, akár húsz százalékra és második fordulóra is esélyes, és aztán ott van a

futottak még kategória, amelyben egyik reakciós és rolleres.

A humormentes ember viccelődései – az álmoskönyv szerint – visszájára szoknak elsülni, ezért a roller már-már megelőlegezetten „szopóroller”-é válhat, ugyanis a FfP vezérének jelzett tulajdonsága, savanyúvá teszi. Persze jelképesen, az e-roller, menőnek tűnik, csakhogy vélhetően ennyit tud és gondol a környezetvédelemről, oszt jónapot. A roller lehet a hibás azért is, hogy Kelemen második fordulóban, sőt államelnöknek látja/láttatja magát, elnöki stand up-osnak, meg Johannisnál magasabbnak (ellenőrizetlen az a „hír”, hogy a valóságban is az) és ez nem vicc, hanem populista kampánypropaganda!

De ne időzzünk sokat a politainment (a vicces politika, a paródia) témájánál, mert lényegesebb dolog is fölmerül a jelölttel és vállalkozásával kapcsolatban. Ugyanis itt volt/van a jó alkalom, hogy a rommagyar jelölt a progresszió mellé álljon, mert nem hiszem, hogy ezúttal föltétlen Fidesz elvárás szerint kellett volna pozicionálnia. Hogy Dan Barna-t jelölte ki a FfP fő ellenfélnek, vagyis az új, alulról szerveződő párt jelöltjét, aki igyekszik a rommagyarokat is megszólítani, immár saját ízlést, a rommagyar politikai mainstream saját jogon való végleges elköteleződését jelzi, a populista (eredetileg illiberális, manapság keresztény szabadságos, de lesz ez még egyéb is) kurzus, az orbánizmus mellett. Kelemen Hunornak jelöltetnie kellett magát, mint mondja is megőrizendő a hagyományt, csakhogy.

A választott út, vidáman e-rollerezve, egyenesen a zsákutca falának vezet: a nihilbe.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK