Száz bangladesi diáknak ígért Magyarország ösztöndíjat, hogy itteni egyetemen tanulhasson, egy évek óta működő program, a Stipendium Hungaricum keretében. Az ország idén először vett részt a programban, hatszoros volt a túljelentkezés – végül azonban egyetlen diák sem kapja meg az ösztöndíjat.
Forrás: Facebook / Study in Hungary
„Egyike vagyok azoknak a jelentkezőknek, akik órákat foglalkoztak ezzel az ösztöndíjjal. Két írásbeli teszt és két Skype-interjú után fel is vettek a budapesti Corvinus Egyetem marketinges mesterképzésére.” Ezt írta a Facebookon egy bangladesi diák, aki Stipendium Hungaricum ösztöndíjjal jött volna Magyarországra tanulni. Idén az ország száz diákja kapott volna lehetőséget arra, hogy a magyar állam segítségével Magyarországon tanulhasson.
Ebből azonban végül nem lett semmi.
A Stipendium Hungaricum programot még 2013 nyarán jelentette be Szijjártó Péter külügyminiszter, ahogy akkor fogalmazott, „a keleti nyitás stratégia keretében”. Évente körülbelül 2000 olyan külföldi hallgatóról volt akkor szó, akiket a jelenleg már itt tanuló külföldi diákok mellett fogadott volna Magyarország.
Klinghammer István akkori felsőoktatásért felelős államtitkár ugyanazon a sajtótájékoztatón azt mondta: a külföldi hallgatók nem a magyar hallgatóktól veszik el helyet, ráadásul Magyarországon költik el pénzüket, amivel a gazdaság élénkítéséhez is hozzájárulhatnak, valamint magyar diákok és tanárok is kerülnek ki cserepartnerként külföldre a program keretében. Ami fontos, és aminek a mostani bangladesi történetben is kiemelt szerepe van: minden ország maga jelöli ki, mely hallgatókat javasolja az ösztöndíjra.
A 285/2013-as számú, az ösztöndíjról szóló kormányrendelet szerint az ösztöndíjprogram végrehajtásáért az oktatásért felelős miniszter felel, a lebonyolítását pedig a Tempus Közalapítvány végzi.
Ahogy a közalapítványnál a Független Hírügynökség érdeklődésére elmondták, idén több mint 28 ezer pályázatot kaptak, ebből 607 érkezett Bangladesből. Az ország
idén először vett részt a programban.
A résztvevő országok köre ugyanis folyamatosan bővül. A bangladesi miniszterelnök, Sejk Haszina Vazed 2016 novemberében járt Magyarországon, és akkor a magyar-bangladesi üzleti fórumon Orbán Viktor jelentette be, hogy a magyar kormány 100 ösztöndíjat ajánl fel a bangladesi fiataloknak, hogy magyar egyetemeken tanuljanak. Így aztán ők először az idei programba tudtak jelentkezni.
Sejk Haszina Vazed és Orbán Viktor 2016 novemberében, Budapesten. MTI Fotó: Koszticsák Szilárd
A pályázat elbírálása több lépcsőből áll. A Tempus Közalapítvány tájékoztatása szerint a diákok online adják be a jelentkezésüket, ezzel egy időben pedig felveszik a kapcsolatot a saját országuk megfelelő szervezetével. A közalapítvány a határidőre beérkezett pályázatokat továbbítja a küldő ország hatóságának, amely elkészíti saját rangsorát, és azt jelölő listaként visszaküldi.
A küldő ország ajánlása nélkül ugyanis senki nem kaphat ösztöndíjat.
Ezután a közalapítvány felveszi a kapcsolatot az érintett egyetemekkel, amelyek ellenőrzik a pályázatot, majd lefolytatják a felvételi eljárást az ajánlott hallgatókkal. Végül a közalapítvány kuratóriuma dönt az ösztöndíjak adományozásáról.
A bangladesi diákok közül azonban idén senki nem kap ösztöndíjat. Sokan emiatt a Facebookon fejezték ki csalódottságukat. Volt, aki azt írta:
miután megtudta, hogy felvették a magyar egyetemre, elutasított egy másik, ausztrál ajánlatot.
Egy másik diák a Daily Starnak arról beszélt, hogy környezetmérnöknek jelentkezett Budapestre, azt mondta, ez volt a nagy lehetőség, hogy tovább léphessen, és most nagyon csalódott, hogy a minisztérium miatt lemarad erről.
A diákok szerint ugyanis a bangladesi oktatási minisztérium hibázott.
A jelentkezőknek küldött magyar elutasító levelekből arra lehet következtetni, hogy a magyarok is ezt gondolják. Ezt a levelet ugyanis az egyik diák szintén kitette a Facebookra, és az szerepel benne: „Sajnálattal közöljük, hogy idén a bangladesi jelentkezéseket nem tudjuk elfogadni, mert a bangladesi partner kapacitáshiány miatt nem tudta elküldeni a jelöltek listáját.”
Egy másik Facebook-komment szerint egyébként a Tempus Közalapítvány már korábban jelezte a náluk érdeklődő diákoknak, hogy hiába próbálnak kommunikálni a bangladesi partnerintézménnyel, nem kapnak választ.
Syed Ali Reza, a bangladesi minisztérium ösztöndíjakért felelős helyettes államtitkára a Dhaka Tribune-nek azt mondta: hozzá csak április 19-én jutott el a külügyminisztériumon keresztül egy Excel-tábla, amelyet a magyarok küldtek, és a több mint 600 jelentkező neve szerepelt benne, születési dátumokkal és hogy melyik egyetemre jelentkeztek. Közülük kellett volna kiválasztani a 100-at, akiket az ösztöndíjra javasolnak.
Szerinte a fő probléma az volt, hogy nem volt elég információjuk a jelentkezőkről. Például nem tudták a korábbi tanulmányi eredményeiket, és idejük sem volt arra, hogy mindegyiküket átvilágítsák. Azt válaszolta a magyaroknak, hogy ilyen rövid idő alatt ezt nem tudják megtenni, erre azt a választ kapta, hogy egy héttel el tudják tolni a határidőt.
Az ösztöndíjra javasolt diákok listája viszont ezután sem érkezett meg a magyarokhoz, így aztán nem lehetett tovább várni:
a bangladesi diákok megkapták az elutasító levelet.
Így aztán azok, akiket közben mégis felvettek az egyetemre, két dolog közül választhatnak: vagy nem iratkoznak be, vagy pedig saját maguknak kell fizetniük a képzést.
Mivel az előírások szerint a Tempus Közalapítvány csak általánosságban kommunikálhat az ösztöndíjprogramról, a konkrét ügyek a Nemzeti Erőforrás Minisztériumához tartoznak, ezért a minisztériumot is megkerestük, hogy mi történt a bangladesi diákok ösztöndíjával, hol akadhatott el a folyamat. Kérdéseinkre azonban egyelőre nem reagáltak.
Persze nem az általában első világháborúként emlegetett, 1914-1918 közötti harcokról van szó, hanem az 1618 és 1648 között zajló harmincéves háborúról. Ez pont 400 évvel ezelőtt, eredetileg a protestánsok és a katolikusok közötti vallásháborúként indult, francia-Habsburg hatalmi viszályként folytatódott, és végül Európa szinte összes állama bekapcsolódott, a spanyoloktól a svédeken át a magyarokig, több kontinensen is folyt a harc. A háborúnak becslések szerint több mint 10 millió áldozata volt, az azt lezáró békerendszer évszázadokra meghatározta Európa képét.
Az egész Európát lángba borító eseménysorozat egy bizarr jelenettel kezdődött. A protestáns cseh rendeknek egyre több sérelmük volt a katolikus Habsburgok uralma alatt (ne felejtsük, Magyarország egy része ekkor szintén Habsburg-uralom alatt állt), és ez csak fokozódott, amikor II. Mátyás, akinek nem született gyereke, unokaöccsét, a bigott II. Ferdinándot nevezte meg örökösének. Őt 1617-ben koronázták cseh királlyá, hogy aztán ügyet se vessen a csehek panaszaira.
Mire aztán épp 400 évvel ezelőtt, 1618. május 23-án,
a dühös csehek kidobták a prágai vár ablakán a császári tisztségviselőket.
Ők több emeletnyit zuhantak, de nagy szerencséjük volt: ugyanis egy trágyadombra (más források szerint szemétkupacra) estek, így mindannyian túlélték a támadást.
Ezzel kezdődött a háború, amelyről Niederhauser Emil történész így írt A Habsburgok című könyvben:
„valamiképpen más, mint az eddigiek, bonyolultabb, érthetetlenebb, iszonyatosabb”.
II. Ferdinánd Forrás: Wikimedia Commons
A háborúnak persze voltak egyéb előzményei is: a protestáns német fejedelemségeknek nem tetszett a Habsburgok abszolutizmusa, és már 1608-ban megalakították ellenük a Protestáns Uniót, mire válaszul a következő évben a Katolikus Liga is megalakult, a spanyolok és a pápa támogatásával. Élesen voltak az ellentétek a Habsburgok és a franciák között is – utóbbiak egyre nyíltabban akarták megtörni az Európa feletti Habsburg dominanciát.
Miután II. Mátyás 1619-ben meghalt, a csehek V. Frigyes pfalzi választófejedelmet hívták meg a trónra, aki egyébként I. Jakab angol király veje volt. (A választófejedelem kifejezés arra utal, hogy volt szavazata a német-római császárválasztáson.) Sőt,
Bethlen Gábor erdélyi fejedelemmel is szövetséget kötöttek.
Bethlen Gábor Forrás: Wikimedia Commons
Ez utóbbihoz persze kellett a törökök engedélye is. Bethlen Magyarországon szép sikereket ért el, több északi, tehát addig Habsburg-uralom alatt álló várost elfoglalt Kassától Pozsonyig, sőt, a cseh-morva sereggel Bécset is körbezárták. Bethlent a magyar rendek 1620 augusztusában királlyá is választották, ő azonban kellően óvatos volt, és nem koronáztatta meg magát.
Ennek előnye később derült ki: miután sem az angolok, sem a Protestáns Liga nem volt hajlandó komoly támogatást nyújtani, 1620 novemberében Fehérhegynél a csehek döntő vereséget szenvedtek. Ezzel
300 évre megszűnt Csehország önállósága.
Bethlen viszont egy évvel később olyan békeszerződést tudott aláírni Nikolsburgban, amelyet Romsics Ignác történész a Magyarország története című, tavaly megjelent könyvében kifejezetten előnyösnek nevez. Bethlen megtarthatta hódításai egy részét, birodalmi hercegi címet kapott és a vele harcolók is amnesztiában részesültek.
A közben német-római császárnak is megválasztott Ferdinánd viszont folytatta a háborút: a német protestánsok ellen fordult. Ezt nem nézhette tétlenül a szintén protestáns IV. Keresztély (Krisztián) dán király, szerződést kötött a hollandokkal és az angolokkal, és támadást indított. Bethlen is még kétszer hadba szállt a Habsburgok ellen, előnyösebb békefeltételeket azonban nem tudott kiharcolni.
Wallenstein Ernest Crofts festményén Forrás: Wikimedia Commons
A Habsburgok ugyanis komoly sikereket értek el, elsősorban a nagyszerű hadvezérnek, Albrecht von Wallensteinnek köszönhetően. A győzelmek miatt II. Ferdinánd 1629-ben kiadott egy rendeletet, amely szerint visszavette azokat a korábbi katolikus egyházi birtokokat, amelyeket az 1555-ös augsburgi vallásbéke protestáns kézre adott. Emiatt persze kiújultak a harcok – és
egy újabb zseniális hadvezér is a színre lépett:
II. Gusztáv Adolf svéd király.
Ő 1630-ban indította el németországi hadjáratát, névleg azért, hogy megvédje a protestánsokat, valójában viszont egy balti birodalmat akart kiépíteni. Sorra aratta a győzelmeket, két évvel később a lützeni csatában Wallensteint is megverte – csakhogy harc közben ő is elesett. Nem sokkal később egyébként Wallenstein is meghalt: őt viszont a császár ölette meg, miután titkos tárgyalásokba kezdett, és állítólag még azt is fontolgatta, hogy cseh királlyá választatja magát.
II. Gusztáv Adolf halála Carl Wahlbom festményén Forrás: Wikimedia Commons
Ferdinánd közben visszavonta rendeletét, így aztán a protestáns német rendek kiegyeztek vele. Ez viszont az eddig háttérben maradó, bár a svédekkel szerződést kötő Franciaországnak, elsősorban az országot irányító Richelieu bíborosnak nem tetszett. Így aztán
hiába volt Franciaország is katolikus, hadba szállt a Habsburgok ellen,
vagyis a háború vallási jellegét felváltotta a nyílt hatalmi küzdelem, amely Ferdinánd 1637-es halála után is folytatódott.
A harc ráadásul egyre kiterjedtebbé vált. A franciák a hollandokkal kötöttek szövetséget, az osztrák Habsburgok pedig a rokonaikkal, a spanyol Habsburgokkal fogtak össze. Vagyis ekkorra már
minden európai nagyhatalom belekeveredett a háborúba.
És bár továbbra is komoly harcok folytak a német területeken, a háború súlypontja a francia-spanyol frontra helyeződött. Spanyolország komoly gondokkal küzdött: hosszú ideje folyt a háború Németalföldön, amely még spanyol uralom alatt állt, legalábbis névleg, és hamarosan felkelés tört ki a hasonlóan spanyol uralom alatt álló Portugáliában és Katalóniában is. Utóbbit le tudták verni, előbbit nem: 1640-ben Portugália újra önálló állam lett. A franciák ráadásul 1643-ban Rocroi-nál tönkreverték a spanyol csapatokat.
A háború ekkorra már más kontinensekre is kiterjedt:
harcok folytak Brazíliában, főleg a gazdag cukortermeléséről ismert Pernambuco környékén, valamint az afrikai és ázsiai gyarmatokon is.
A rocroi-i csata Augusto Ferrer-Dalmau festményén Forrás: Wikimedia Commons
Közben Erdély is újra beavatkozott: Rákóczi György fejedelem szövetséget kötött a franciákkal és a svédekkel, majd támadást indított – annyit végül elért, hogy a Habsburgok megerősítették a korábbi békeszerződéseket, és elismerték a magyar protestánsok szabad vallásgyakorlását.
Ekkorra már az összes fél belefáradt az évtizedek óta tartó háborúba. Münsterben és Osnabrückben összesen 194 uralkodó vett részt a béketárgyalásokon, végül hároméves tárgyalássorozat után 1648-ban
megkötötték a vesztfáliai békét, amely hosszú időre meghatározta Európa jövőjét.
A béke garantálta a protestánsok vallásszabadságát, valamint Hollandia és Svájc függetlenségét. A Német-Római Birodalom viszont hivatalosan is egymástól független, kisebb államok laza szövetségére bomlott, a császári hatalom névlegessé vált, Poroszország viszont megerősödött. Spanyolország elvesztette nagyhatalmi státuszát, Franciaország viszont a kontinens vezető hatalma lett. Észak-Európában Svédország erősödött meg, és a Habsburg-monarchia is túlélte a háborút.
A 30 év alatt a fő hadszíntéren, a német területeken a lakosság legalább 20 százaléka, bizonyos területeken a fele meghalt, a harcok, az éhezés és a járványok következtében. Hatalmas volt a pusztítás Csehországban is. A háború egyben
az utolsó vallásháború és az első modern háború
is volt. Innentől kezdve a nemzetközi szövetségek megkötését egyre kevésbé befolyásolták a vallási kérdések, a harcokban pedig egyre kisebb szerepük volt a zsoldosseregeknek.
Borítókép: Josef Heydendahl: Jelenet a harmincéves háborúból (Forrás: Wikimedia Commons)
Rand Waltzman, a RAND vezető kutatója szerint sokan használják is őket, és komoly eredményeket érnek el velük. Szerinte álhírek mindig is léteztek, de a mennyiségük és a terjedésük sebessége miatt most kifejezetten veszélyesek.
Rand Waltzman, az egyik legjelentősebb és legbefolyásosabb amerikai elemzőközpont, a RAND vezető kutatója nemrég egy, a Pentagon számára készült kutatást vezetett arról, hogy a propaganda szempontjából milyen veszélyeket rejt magában a közösségi média. Néhány napja Budapesten, az ELTE BTK Média és Kommunikáció tanszékén tartott előadást, az amerikai nagykövetség és a tanszék közös szervezésében. Ezután beszélgettünk vele.
A videó angol nyelvű, magyar felirattal.
Dr. Rand Waltzman, a Rand Corporation vezető kutatója tartott előadást az ELTE Médián közösségi média, propaganda és dezinformáció témákban.
Egyre nagyobb problémát jelentenek az álhírek, pedig a túlnyomó többségüket nem is lenne olyan nehéz felismerni.
Forrás: Wikimedia Commons
Álhírek régóta léteznek a világban, de nagy hangsúlyt igazából az utóbbi néhány évben kaptak, az egyre erősebb orosz dezinformációs kampányok, a Brexit és Donald Trump választási győzelme után. Hiába akar ellene küzdeni a Facebooktól a Google-ön és különböző egyetemeken át egészen az Európai Unióig (szinte) mindenki,
a „fake news” megállíthatatlanul terjed,
elsősorban a közösségi médiában.
És nem csak ott. Magyarországon ugyanis a kormányközeli média gyakran maga terjeszt álhíreket, akár tudatosan, akár ismerethiány miatt – erről ide kattintva olvashat bővebben.
Mi most azonban segítünk Önöknek, hogy könnyebben felismerjék, ha álhírekkel találkoznak. Ezeket az aspektusokat érdemes mindig megvizsgálni:
Mi az adott információ forrása?
Vagy másképp fogalmazva: hol találkozott a hírrel? Érdemes megnézni az adott weboldal impresszumát: van neki egyáltalán? Mi szerepel benne? Eleve gyanús, ha egy magát híroldalnak evező site-nak nincs impresszuma, nem tüntetik fel, ki írja a cikkeiket, és az is, ha van ugyan valami ehhez hasonló, csak épp a szerzőket nem sorolják fel.
Érdemes megnézni a weboldal címét is, sok álhíroldal ugyanis azzal veri át a gyanútlan olvasókat, hogy egy már ismert, valódi hírportálhoz hasonló nevet vesz fel.
Valódi címe van a cikknek, vagy kattintásvadász?
A nagyon kattintásvadász címek eleve gyanúsak. Ráadásul sokan, sokszor úgy osztanak meg a Facebookon valamit, hogy magát a cikket el se olvassák, csak a címet látva egyből nyomnak is a megfelelő gombra. Egy kutatás szerint 10 emberből hatan így tesznek. Így mindenképp azt tanácsoljuk:
soha, semmit ne osszon meg, amit előtte nem olvasott végig.
Olvasás közben ugyanis az is kiderülhet, hogy a kattintásvadász címnek valójában semmi köze nincs a valódi tartalomhoz.
Ki írta a cikket?
Ha egy-egy oldalon szinte csak olyan cikkek vannak, amelyeket nem vállal névvel a szerzőjük, az is gyanús kell, hogy legyen. Az általános újságírói gyakorlat szerint ugyanis azokat a cikkeket szokás szerző nélkül megjelentetni, amelyek mondjuk egy hírügynökségi hír átvételei, más portálok cikkeinek szemléi stb. Nagyobb munkát igénylő anyagokat az újságírók névvel vállalnak – hiszen büszkék a teljesítményükre.
Forrás: Flickr / Mike MacKenzie
Persze, ha van név, az sem mindig megnyugtató. Érdemes utánanézni, hogy valódi szerzőről van-e szó, akinek máskor is jelentek-e meg már cikkei.
Vannak hivatkozások a cikkben?
Az álhírek sokszor mindenféle hivatkozás nélkül írnak bizonyos eseményekről – az ilyen cikkeket is érdemes mindig fenntartásokkal kezelni. Ha pedig vannak hivatkozások, akkor meg kell nézni, hogy valóban hiteles médiumoktól származnak-e az információk, vagy más álhíroldalaktól, hiszen ezek szeretik egymást körbehivatkozni.
A magyar kormánymédiában például az utóbbi időben gyakran találni arra példát, hogy a hangzatos címmel írt cikkekben az orosz propagandaipar termékeire, vagy
oroszbarát álhíroldalakra hivatkoznak,
ami egyből megkérdőjelezi a valóságtartalmukat.
Ha pedig szakértők szerepelnek a cikkben, akkor két dolognak érdemes utánanézni: egyrészt, hogy valódi, létező szakértőkről van-e szó, másrészt, hogy valóban azt mondták-e, amit a szájukba adtak.
Mikori is a cikk?
A Facebooknak megvan az a sajátossága, hogy nem mutatja, hogy egy-egy cikk mikor íródott. Így aztán mindenki belefutott már olyanba, hogy egy-egy ismerőse újdonságként posztolt olyan írásokat, amelyek valójában hónapokkal, akár évekkel korábban készültek – gyakorlatilag minden hírportálnál tudnak példát mondani az ott dolgozók, hogy egyszer csak azt látták, a közösségi médiában hihetetlenül elkezd pörögni egy régi cikkük.
Erre persze egyszerű a megoldás: meg kell nézni a cikk publikálásának dátumát, akkor egyből kiderül, hogy friss vagy régi.
Mindezeken kívül azt is mindig érdemes megnézni, hogy nem egy viccoldal publikálta-e a cikket (mondjuk a Hírcsárda, vagy az angol nyelvűek közül a The Onion). Az is gyanús kell, hogy legyen, ha egy cikk azt állítja:
„a mainstream média nem hajlandó ezzel foglalkozni”.
Az esetek túlnyomó többségében ugyanis ilyenkor egyszerűen arról van szó, hogy nem igaz az információ. Erre jó példa volt, amikor azt terjedt el, hogy Svédországban a muszlimok miatt be akarják tiltani a karácsonyi dekorációt:
Éppen ezért, minden esetben meg kell vizsgálnunk saját magunk gondolatait is: pszichológiai tény ugyanis, hogy mindenki hajlamosabb olyan dolgokat elhinni, amelyek amúgy közelebb állnak a gondolatvilágához.
És persze az is hasznos, ha minél többször kilépünk a Facebook által teremtett buborékból, és nem csak az ottani falunkat használjuk hírforrásként, hanem ellátogatunk különböző híroldalakra is.
Évtizedek óta tartják május elsején a munka ünnepét, a szabadnap a rendszerváltás után is megmaradt Magyarországon, bár a szocializmus idején megszokott sörös-virslis-vurstlis felvonulások eltűntek. De vajon tudja, hogy miért pont ezen a napon van a munka ünnepe?
Május elsejei felvonulás 1985-ben. Forrás: Wikimedia Commons / Fortepan
Május elseje valójában egy kettős jelentésű ünnep: a munka ünnepe mellett ilyenkor, a húsvéthoz hasonlóan, sokan a természet megújulását is ünneplik: ennek a szimbóluma a májusfa állítása, a zöld ág, amely évszázadokon át az udvarlási szándékot is jelképezte.
Május elseje azonban a legtöbb országban összefonódott a munka ünnepével. Ennek előzményeihez több mint 200 évet kell visszamennünk: az ipari forradalom után, 1817-ben Robert Owen brit gyártulajdonos fogalmazta meg elsőként koherens módon a munkások követeléseit. Ennek része volt a híressé vált
„nyolc óra munka, nyolc óra pihenés, nyolc óra szórakozás.”
Addig ugyanis nem volt ritka, hogy a munkásokat napi 12-16 órán keresztül dolgoztatták.
A kérdésben évtizedekig nem történt előrelépés. 1847-ben aztán Nagy-Britanniában 10 órában maximálták a nők és a gyerekek munkaidejét. A férfiakéról egyelőre nem volt szó. 1856-ban viszont hatalmas sztrájk kezdődött az ausztráliai Melbourne-ben, és itt a munkások végül sikerrel is jártak: bevezették a 8 órás munkaidőt.
A munkásmozgalom Amerikában is egyre erősebb lett, 1868-ban sikerült elérniük, hogy nyolc órára csökkentsék az állami alkalmazottak munkaidejét. A hetvenes évekbeli válság miatt azonban nőtt a munkanélküliség, ami szintén a munkaidő csökkentését sürgette. A nyolcvanas években egymást követték a sztrájkok, tüntetések. Közben
megjelentek a radikális mozgalmak,
a kommunisták és az anarchisták is, akik közül sokan német bevándorlók voltak.
Megalakult az Amerikai Munkások Szövetsége, amely 1886. május elsejére általános sztrájkot hirdetett. Ebben országosan 350 ezren vettek részt, több helyen összecsapások is kitörtek, Millwaukee-ban a rendőrök a tömegbe lőttek.
A leghíresebb és legtöbb következménnyel járó események azonban Chicagóban történtek. Itt is május elsején kezdődött egy nagy, munkabeszüntetéssel, tüntetéssel járó megmozdulás, amelyben több tízezren vettek részt. A tüntetők többször összecsaptak a rendőrökkel, akik háromszor fegyvert is használtak. Május harmadikán legalább két embert megöltek.
Tüntetés a Haymarket Square-en. Forrás: Harper’s Weekly
A következő nap a Haymarket Square-en tartottak a sztrájkolók tiltakozó nagygyűlést, amelyet egy idő után a rendőrök fel akartak oszlatni. Eközben viszont a munkások közé vegyült anarchisták
bombát dobtak a rendőrök közé, akik tüzet nyitottak a tüntetőkre.
Legalább 11-en meghaltak (köztük hét rendőr), több tucatnyi volt a sebesült mindkét oldalon.
Ezután több száz embert tartóztattak le, és bár nem volt semmilyen bizonyíték arra, hogy közük volt a bombához, nyolc anarchistát elítéltek, korábbi írásaik és beszédeik alapján.
Ötöt közülük halálra ítéltek – négyüket a következő évben fel is akasztották, az ötödiket csak azért nem, mert előtte öngyilkos lett a börtönben. Kettőt életfogytiglanra, egyet pedig 15 évre ítéltek – ők 1893-ban kormányzói kegyelemmel szabadultak. Az ítéletet ugyanis rengetegen bírálták (például Oscar Wilde és G.B. Shaw), és az új kormányzó igazat adott nekik, mondván: soha nem derült ki, ki dobta a bombát.
Közben a chicagói eseményeknek más következményei is lettek. 1889. július 14-én Párizsban (a forradalom százéves évfordulóján) megalakult a II. Internacionálé, amely úgy döntött, hogy a chicagói tiltakozássorozat kezdetének évfordulóján,
1890. május elsején minden szakszervezet és más munkásszervezet tartson felvonulást a 8 órás munkaidőért,
ahol pedig ezt már bevezették, ott szolidaritásból vonuljanak fel.
Az első nemzetközi május elseje hatalmas siker volt, több tucat városban tartottak felvonulást. Magyarországon is ekkor „ünnepelték” először május elsejét.
A felvonulás aztán hagyománnyá vált – 1953-ban természetesen Sztálin fotójával. Forrás: Wikimedia Commons
Egy évvel később, a II. Internacionálé második kongresszusa úgy döntött: május elsejét hivatalosan is a munkásosztály nemzetközi ünnepének nyilvánítja. Az 1904-es harmadik kongresszuson született határozat pedig kimondta, hogy minden ország szociáldemokrata pártja és hozzájuk kötődő szervezete
vonuljon fel minden május elsején
a nyolcórás munkaidőért, a munkásosztály „osztályszükségleteiért” és a békéért, és aznap minden munkásszervezet függessze fel a munkát, ahol ezt a testi épségük veszélyeztetése nélkül megteheti.
Május elseje így nemzetközi ünneppé vált, a bolsevik hatalomátvétel után a Szovjetunióban, majd a II. világháború után a keleti blokk országaiban az egyik központi ünneppé vált, bár közben némileg átalakult:
a munkások helyett a munka ünnepévé vált,
és összefonódott a természet megújulását ünneplő majálissal: a felvonulások mellett elengedhetetlen kellékké vált a sör, a virsli és a vurstli.
Forrás: Wikimedia Commons / Fortepan
Május elseje egyébként katolikus ünnep is, Munkás Szent József, a munkások védőszentje tiszteletére. Ezt XII. Pius pápa rendelte el 1955. május 1-jén.
A nap sok országban hivatalos állami szabadnap. Ugyanakkor az Egyesült Államokban, ahonnan tulajdonképp az egész kiindult, nem ilyenkor, hanem szeptember első hétfőjén tartják a munka ünnepét.
Az elmúlt évek segítettek neki megérteni, hogyan következhetett be a holokauszt idején a gettósítás, a deportálás – ezt mondta a Független Hírügynökségnek Laczó Ferenc történész, a Maastrichti Egyetem adjunktusa. Ő egyike volt annak a több tucat tudósnak, írónak, akik aláírták a múlt heti, Angela Merkelnek szóló nyílt levelet, amely az Orbán-rendszer demokrácia elleni támadásait részletezte. Laczó Ferenc szerint a magyarok mellett a németeket és az EU-t is felelősség terheli az Orbán-rezsim megszilárdulásáért, a Soros György elleni kampány pedig egy az egyben reprodukálta a holokauszt előtt és alatt bejáratott antiszemita összeesküvés-elméleteket.
Laczó Ferenc Fotó: Maastrichti Egyetem
Miért döntöttél úgy, hogy te is aláírod a nyílt levelet?
Alapvetően két tényező késztetett erre. Egyrészt a közelmúltban csaknem öt éven át a Német Oktatási és Kutatási Minisztérium által létrehozott kutatói állásban voltam a Jénai Egyetemen. A minisztérium általam is képviselt nagyprojektjének célja a német bölcsészettudomány nemzetköziesítése volt, én ezen belül a kelet-európai huszadik századi történelem kutatásával és annak németországi megjelenítésével foglalkozhattam.
Németországi éveim alatt megbizonyosodtam arról, hogy a jelenkori német társadalom jelentős többségét a demokrácia iránti mély elkötelezettség jellemzi. Az etnikai homogenitás orbáni víziója e társadalomban, melynek tagjai nagyon is tisztában vannak e vízió közelmúltbeli – és mondhatni elkerülhetetlenül – véres következményeivel, kifejezetten rémisztőnek hat. Számukra
ez a szélsőjobboldali eszmék magyarországi uralmát jelzi,
mégpedig jogosan.
Eközben az elmúlt években egyes német üzleti érdekek, továbbá az Európai Parlament-beli erőviszonyok következtében Németország a magyar demokrácia lebontásához asszisztált – számos más európai állammal egyetemben, de kiemelt módon. Úgy vélem, hogy
az Orbán-rezsim megszilárdulásáért a magyar felelősség egyértelmű elsőbbsége mellett az Uniót és németeket is jelentős felelősség terheli.
Ez részben utóbbiak ignoranciájából következett, részben tehetetlenségük hamis tudatában történt. Merkel és Orbán továbbra is fennálló pragmatikus szövetségét, Orbán hallgatólagos támogatását tehát számos német botrányosnak tartja, ahogy azt a nyílt levél írója, Yascha Mounk is megfogalmazta.
Másik személyes okom első hallásra mondhatni némileg banális, de valójában nagyon is súlyos. A CEU egykori doktoranduszaként elfogadhatatlannak tartom, hogy a kormány önkényesen megváltoztatott törvényekkel vegzálja az ország nemzetközileg legelismertebb és alighanem legnívósabb egyetemét.
Nem zsidóként, aki kutatóként mélyen ismeri a magyar antiszemitizmus történetét, felháborítónak tartom a Soros György elleni gyűlöletkampányt. Hivatásos történész vagyok. Nem vagyok politikai aktivista, a politikai fejleményeket pedig próbálom összetetten és kimérten szemlélni. Ezzel együtt is úgy éreztem, hogy
az ország demokráciájának felszámolása ellen, a közszellem drasztikus megrontása ellen morális kötelességem felszólalni.
Ez volt az első nyílt levél, amit az elmúlt nyolc évben aláírtam. Márpedig azért ezt írtam alá, mert az EU-nak, ami a liberális demokráciák klubja és Németországnak, e legbefolyásosabb és szilárdan demokratikus tagállamnak, megvannak a lehetőségeik, hogy az antidemokratikus fordulattal szembeszálljanak és a magyar demokráciát megerősítsék. Csakhogy szemlátomást felelősségükkel és lehetőségeikkel sincsenek még igazán tisztában.
Hogyan szereztél tudomást arról, hogy készül egy ilyen levél, hogy találtak meg az írói?
Régebb óta figyelemmel kísérem Yascha Mounknak, a Harvard Egyetem oktatójának, a nyílt levél kezdeményezőjének munkásságát. Mounk épp az idén adott ki The People vs. Democracy címen könyvet a kortárs politikai válságokról, melynek lapjain Magyarországot is kiemelten tárgyalja. A neten is követem írásait, és így akadtam rá a magyar választások jelentőségét tárgyaló Hungary’s Election was a Milestone in the Decline of Democracy című, a Slate-ben megjelent élesszemű írására.
Mounk ezek után írta meg nyílt levelét, amiről én személy szerint a Twitteren keresztül értesültem. Úgy vélem, hogy lényegre törő, jellemzően pontos és igen hatásos írás. Én egyes helyeken talán némileg máshogy fogalmaztam volna, ami alighanem szakmai ártalom, de a levél legfőbb állításai megállják a helyüket, célja pedig – a magyar demokrácia kiüresítésének további tudatosítása és Merkel felelősségérzetének felkeltése – nagyon is támogatandó.
Miért pont Angela Merkel a levél címzettje?
Bár ez természetesen nem az én választásom volt, úgy vélem, hogy Merkel a legjelentősebb európai politikus, jelenleg pedig – Trump megválasztása óta – a liberális demokratikus Nyugat intézményeinek, a nyílt társadalom eszméjének legszilárdabb védelmezője. 2015 óta egyúttal nemzetközileg elismert morális autoritás is. Úgy gondolom, hogy
a levelet többeknek is lehetett volna még címezni,
éppenséggel Juncker vagy akár Macron neve is ott szerepelhetett volna az elején. Ugyanakkor Merkel megszólítását – azon túl, hogy Mounk épp Németországban született – az imént említett érvek, továbbá a demokratikus alapértékek iránti elkötelezettsége, de helyenként túlzott pragmatizmusa igazolhatják. A levél épp Merkel pragmatizmusának alapértékek általi korlátozását követeli. Úgy vélem, ez rá különös meggyőzőerővel hathat.
Ehhez jön még a német társadalom demokratikus többségének antiszemitizmussal szembeni szilárd elkötelezettsége. A magyar antiszemitizmusra való határozott utalással Merkelre morálisan lehet hatni, hiszen az antiszemitizmus pártolása – vagy annak akár csak látszata is – a holokauszt rémtetteivel érdemben szembenéző Németországban morális öngyilkossággal ér fel.
A levél, ahogy említed is, többek között antiszemitizmus terjesztésével vádolja a kormányt, elsősorban a Soros György elleni hadjárat és Orbán március 15-ei beszéde miatt. Történészként a holokauszt időszakát kutatod, ilyen szemmel mennyire látod antiszemitának a Soros-ellenes kampányt?
Úgy gondolom, hogy
a Soros elleni állami kampány teljesen egyértelműen antiszemita ihletésű volt.
Sőt, legfőbb toposzai az antiszemitizmus radikális hagyományához tartoznak. A kormánypárt híveinek felkínált narratíva nem más, mint hogy a dúsgazdag és liberális spekuláns illegitim eszközökkel próbálja aláásni a magyar kormányt és nemzetet. Nagy nemzetközi terve van és ennek megvalósításáért leleplezendő hálózatot épít és titkon lobbizik, ráadásul csal is – utóbbi az antiszemiták szokásos hamis moralizálása.
A modern európai antiszemitizmus radikális hagyományát valamennyire is ismerők e – reményeim szerint pontos és adekvát – összefoglalóból könnyűszerrel kikövetkeztetik, hogy
a hivatalosan sulykolt történet egy az egyben reprodukálja a holokauszt előtt és alatt bejáratott antiszemita összeesküvés-elméleteket.
A kampány nem antiszemita jellegének vélelmét tudtommal eddig két fő érvvel támogatták meg. Egyrészt azt szokás felhozni, hogy ha nyíltan nem említik, hogy Soros zsidó, akkor a kampányt nem lehet a nyílt antiszemitizmus példájául hozni, illetve, ha Izrael nem ítéli el, akkor hogyan is lehetne az.
Az első érv komolytalan, hiszen a Fidesz által alkalmazott narratívában Soros szimbolikus figura, a zsidó összeesküvő szimbóluma, ráadásul a holokauszt utáni antiszemitizmus egyik gyakori jellemzője épp a kódolt beszéd, mondhatni a nyílt színi antiszemiták nélküli antiszemitizmus. Ez a magyar jobboldal jelentős részére tökéletesen áll, amit már csak az is mutat, hogy számos jobboldali az antiszemitizmus kritikáját hamarabb és erősebben ítéli el, mint az antiszemitizmus jelenségét.
Attól tartok, hogy a morális perverzió iskolapéldája lehetne, ahogy a holokauszt utáni burkoltnak vélt antiszemitizmus itt radikális állami kampányban ölt testet és közvetlenül a holokauszt egyik túlélője ellen fordul.
Az izraeli nagykövet ugyanerről azt mondta: ő óvatosan használná az antiszemitizmus kifejezést, mert szerinte lehet egyes embereket bírálni, amíg ezt nem kísérik antiszemita hangok. Mit gondolsz erről?
Úgy gondolom, hogy Izrael is útban van az illiberális állam kiépítése felé. A liberális demokrácia szempontjából a helyzet bizonyos tekintetben jobb Izraelben, mint Magyarországon, mivel alapvetően jóval plurálisabb az ottani politikai közeg – az izraeli eleve sokkal összetettebb társadalom. Más tekintetben viszont alighanem rosszabb az ottani helyzet, ami elsősorban a mindennapi erőszak romboló hatásával függ össze. Soros Izrael jobboldalán is ellenségnek lett kikiáltva, mert az egyetemes emberi jogok érdekében lép fel és ily módon támogatja a megszállt és elnyomott palesztinok sérelmeinek orvoslását is – e súlyos sérelmekért pedig köztudomásúlag nagy részben épp Izrael állama a felelős.
Izrael és Magyarország viszonyában manapság azt látjuk, hogy az antiliberalizmus felülírja az antiszemitizmus kérdését.
A Likud és a Fidesz közös antiliberalizmusa magyarázza, hogy Orbán politikája egyidejűleg lehet muszlim- és arabellenes és mozgósíthat zsidóellenes érzelmeket, miközben el tud mélyíteni egy – első pillantásra mindkét oldal számára elvtelen – szövetséget Izrael államával. Ahogy Izraelben a baloldaliak fogalmaznak, két nemzetközileg egyre inkább elszigetelődő antiliberális etnokrácia egymás karjaiba omlik. Nem éppen ízléses látvány, de van benne politikai ráció.
A bevándorlók elleni kampány hangvételéről mit gondolsz?
Messziről kezdem: antropológiai tény, egyúttal vallásos civilizációnk alapgondolata, hogy az ember jóra és rosszra egyaránt képes, cselekedeteit pedig gyakran az önzés és az altruizmus sajátos keveréke motiválja. A magyar állam és kormány által az elmúlt években űzött domináns diskurzusban tudtommal fel sem merült, hogy a segítségnyújtás is lehetne prioritás. Nemigen lehetett olyat hallani, hogy a szerencsétlenebb embertársainknak nyújtott segítségnyújtás önmagában helyes cselekedet.
A bevándorlók elleni kampány egyértelműen az emberi természet árnyoldalaira épít,
az emberek gondolattalanságára és érzéketlenségére, sőt egyenesen az ellenségeskedésre. Ezek hátterében pedig a félelem mesterségesen felkeltett és évek óta folyamatosan táplált érzése munkál. Nagyon úgy tűnik, hogy a kampánynak eközben a szíriai polgárháború okozta kolosszális tragédia iránti empátia kifejlődését is sikerült elfojtania.
A kampány számomra az állami propagandagépezet erejét bizonyította, továbbá azt, hogy e gépezetnek már nincs is szüksége tényekre. A társadalomtudósok körében közhelynek számít, hogy a bevándorlás intenzív tematizálása nincs összefüggésben az ország migrációs trendjeivel, attraktivitásával, demográfiai kilátásaival – az ország lakossága csökken, sok képzett fiatal kivándorol, miközben kevesen szeretnének Magyarországra költözni. A kormány e tények nyílt tárgyalása és kezelési kísérlete helyett évek óta
egy öncélú fikciót erőltet, cinikus nézőpontból meglehetősen sikeresen.
E propaganda társadalmi hatása szemlátomást a morális elérzéketlenedés, ami a morális összeomlás közeljövőbeli veszélyével fenyeget.
Többek szerint a hangnem sokszor a 30-as évek antiszemita kampányait idézte fel. Egyetértesz?
Valóban igaz, hogy mindkét esetben mások tömeges dehumanizációját eszközül használó, önkényes és öncélú állami propagandahadjáratról van szó. Bár a következmények jelenlegi tudásunk szerint napjainkban azért – hála Istennek – kevésbé végzetesek. Ez alighanem a két kampány közti legalapvetőbb különbségnek köszönhető. Az antiszemita kampányok és politikák magyar állampolgárok százezrei ellen irányultak, jelenleg viszont a területcsökkenés, valamint népirtások és etnikai tisztogatások – azaz mérhetetlen emberi szenvedés – által létrehozott, etnikailag nagyrészt homogén társadalom őrzése zajlik, mégpedig a magyar állampolgársággal nem rendelkezőkkel, mondhatni az ismeretlen idegenekkel szemben.
Eközben úgy gondolom, hogy szoros összefüggések vannak a két kampány között és e tény mostanáig nem kellően tudatosított. A holokauszt kutatójaként – bár én konkrétabban elsősorban az áldozati perspektívákkal foglalkoztam – azt vagyok kénytelen mondani, hogy
a 2015 óta látott társadalmi reakciók segítettek felfognom, hogy miként következhetett be az 1944-es mélypont, miként lehetett végrehajtani a gettósításokat és a deportálásokat.
A zsidók üldöztetésében való széleskörű állami és társadalmi részvétel, továbbá a tömeges semlegesség és érzéketlenség fiatalkoromban – szerencsés korban nőttem fel – távolinak és rejtélyesnek tűnt. A 2015 óta látott reakciók azonban elborzasztó bepillantást engedtek a propaganda erejébe és az emberi szolidaritáshiány mély bugyraiba. Roppant tanulságos volt, bár természetesen szívesebben spóroltam volna meg az élményt.
Érdemes talán hozzátennem, hogy az antiszemitizmusnak sajátos logikája van. Az antiszemiták ugyanis az elismertségnek örvendő és sokak által tehetségesnek és szorgalmasnak gondolt zsidókat a zsidó uralmi törekvések képviselőiként festik le. Azaz a zsidók sikereit hamis moralizálás által negatív fényben tüntetik fel – a zsidó eszerint nem is szorgalmas, hanem csak törtető, nem is igazán tehetséges, csak utánzásra képes stb. Ezek az antiszemiták morális közhelyei, az antiszemitizmusban tehát a kisebbrendűségi komplexus keveredik a morális felsőbbrendűség sulykolásával. Úgy gondolom, hogy az antiszemitizmust épp e kettősség teszi robbanásveszélyessé.
A bevándorlás elleni kampány kétségkívül a bevándorlók közeljövőbeli hatalomátvételével riogatott. Erre azonban az elesett és megvetett bevándorlók önmagukban nem lehetnek képesek. E ponton került ismét csak elő – mondhatni kiszámítható módon – az antiszemita paranoia és mobilizáció: a hatalmat nem is a szerencsétlen bevándorlók, hanem a hatalmas, elismert és megvetendő Soros György akarja átvenni.
Lesz szerinted bármilyen következménye a Merkelnek címzett levélnek?
Liberális demokrataként azt gondolom, hogy meg kell változtatnunk a jelenlegi rendszert, melyben az Unió vezető politikai tényezői az Orbán-rezsim antidemokratikus lépéssorozatát és radikalizálódását ellenzik, de érdemben nem akadályozzák, sőt helyenként – ignoranciájukból vagy puszta nemtörődömségükből adódóan – egyenesen elősegítik azt. E szomorú tényállásra kell az európai döntéshozók figyelmét felhívni. Én levelünket ezirányba tett kis lépésként értékelem. Nem számítok rövidtávú hatásra. Ugyanakkor meggyőződésem, hogy
a magyar demokrácia ügye, illetve az ország uniós jogai és kötelezettségei a következő években kiemelkedően fontos európai témává növik majd ki magukat.
A liberális demokrácia magyarországi alapvető működését újfent lehetővé kell tenni, ami korántsem lesz egyszerű vagy rövidtávú folyamat. Ebben személy szerint számítani szeretnék az Unió támogatására, elvégre részben azért lettünk tagok, hogy a demokrácia leépítésére tett kísérleteket jobban ki tudjuk majd védeni. Meglepő és szomorú, hogy az Unió e téren mostanáig kevéssé igazolta vissza a hozzá fűzött reményeket.
A magyar liberális demokrácia híveként a jelenlegi helyzetben kulcsfontosságúnak gondolom, hogy az Unió a demokrácia leépülését megfelelő eszközökkel szankcionálja és a magyar demokrácia erősítését érdemben elősegítse. Először is
létfontosságú, hogy Magyarország az Unió tagja maradjon.
Ez egyszerre kell jelentsen uniós anyagi támogatásokat a szolidaritás nevében – Magyarország elvégre a legszegényebb tagállamok közé tartozik – ugyanakkor a pénzek felhasználásának európai szintű ellenőrzését is.
A hollandiai tudományos életben egyébként mennyire téma a magyarországi helyzet?
Egyre inkább. A holland-magyar gazdasági és kulturális kapcsolatok továbbra is kifejezetten élénkek. A holland társadalom számos tagjának széles nemzetközi a látóköre és ők jellemzően aggodalommal és bevallottan nem kevés értetlenséggel figyelik a magyarországi fejleményeket. A választások idején az egyik holland csatornán színvonalas dokumentumfilmet vetítettek, mely elsősorban a CEU meghurcoltatásáról szólt – Kovács Zoltán és Michael Ignatieff egyaránt hangot adhatott ugyancsak eltérő véleményének. A választások óta Cas Mudde, a populizmus egyik legelismertebb, holland származású kutatója Yascha Mounkéhoz hasonló tartalmú nyílt levelet írt a CDA-nak, a holland kereszténydemokratáknak: a Fidesztől való egyértelmű elhatárolódást sürgette. Luuk van Middelaar, az EU-s ügyek egyik legelismertebb holland kommentátora – akinek Európával kapcsolatos fő műve magyarul is megjelent –az NRC napilapban múlt héten vezércikkben foglalkozott Magyarország tekintélyelvű fordulatával.
Az európai politika tárgyalásakor Magyarország és Lengyelország ellentmondásos fejlődése legkésőbb tavaly óta immár Hollandiában is a legfontosabb ügyek közé tartozik. Bár az Európai Unióval kapcsolatban egyre többen kritikus hangokat ütnek meg, a liberális demokrácia iránti elkötelezettség egyértelműen mérvadó az országban. Az Orbán-rezsim megítélését is ebből érdemes levezetnünk.
Szomorúnak tartja, hogy a választás után is folytatódik a boszorkányüldözés, ezt mondta Enyedi Zsolt, a CEU rektorhelyettese a Független Hírügynökségnek adott interjúban a Figyelő listázásáról. „Soros-katonák” szerinte csak kampányokat irányító gátlástalan emberek fejében léteznek. Arról is beszélt, hogy továbbra is Budapesten képzelik el a jövőjüket, de készülnek vészforgatókönyvekkel.
Enyedi Zsolt, a CEU rektorhelyettese Fotó: FüHü
A Figyelő a napokban publikált egy listát az állítólagos Soros-hálózathoz tartozó emberekről, benne több CEU-s tanárral, Önnel például, de szerepelnek a listán olyanok is, akik már évekkel ezelőtt meghaltak. Mit szól ehhez?
Nagyon szomorú, hogy a kampány végeztével is folytatódik ez a boszorkányüldözés.
Ilyen listázás általában a demokrácia intézményeinek a leépítése keretében szokott megjelenni.
Persze a Schmidt Mária-féle vonal nem feltétlenül azonos a kormány egészével. Nem tételezem fel, hogy annak a listának, ami talán ott van Orbán Viktor asztalán, sok köze lenne ahhoz, amit a Figyelő publikált.
Ugyanakkor a célkeresztben mindkét esetben alapvetően a civil szervezetek lehetnek. A mi egyetemünk szerintem pusztán azért van ott, mert Soros György nevéhez köthető, és ez a Soros-fixáció megköveteli a kormány köreitől, hogy mindenkit, akinek bármi köze van Soros Györgyhöz, ellenségként kezeljenek, kivéve persze saját magukat.
Ahogy többen rámutattak, a listán szereplők jelentős része kevesebb támogatást kapott Soros Györgytől, mint a kormány számos vezetője vagy beosztottja. Ezzel együtt is úgy gondolom, hogy minden olyan balfogással, mint például a halottak szerepeltetése – akár olyanoké is, akik két-három évtizede meghaltak -, vagy köztudottan jobboldali, Fidesz-támogató, konzervatív kollégák említése, vagy olyanoké, akik soha a politikában meg nem nyilvánultak, tehát az összes amatőrséggel együtt azért ez egy jel, és nyilván, amikor megjelentették, tudták, hogy vihart fog kavarni.
Azt gondolják, hogy ebben az új érában ilyen módon kell beszélni.
Tehát továbbra is ügynöközni kell, ötödik hadoszlopról kell beszélni, azt az érzést kell kelteni, hogy összeesküvés van Magyarország ellen.
Azt mondta, a Figyelő listája más, mint ami Orbán Viktor asztalán van. Tehát akkor Ön szerint nála is van egy ilyen lista?
A miniszterelnök úr mondta egy interjúban, hogy név szerint tudják, kik azok, akik Magyarország migrációs politikája ellen nemzetközi szervezeteknél lobbiznak. Ha jól értem, ő rájuk gondolt, mint ügynökökre vagy ellenségekre. De mi köze van az előző csoporthoz annak a keresztény- konzervatív, Fidesz-párti klímakutatónak, akinek egyetlen bűne van, és az az, hogy a CEU-n tanít, illetve, hogy egy blogbejegyzésben kritizálta, hogy a kormány ilyen lehetetlen helyzetbe hozta az egyetemet?
Én nem gondolom, hogy bárki komoly ember, és nyilván a miniszterelnök úr az, összekeverné azokat, akik számára bármilyen értelemben politikai ellenfelek, azokkal, akiknek az összes felhánytorgatható bűnük a kormány szempontjából az, hogy végzik a munkájukat egy olyan egyetemen, amit valamikor Soros György és sokan mások alapítottak.
Most milyen kapcsolat van Soros György és az egyetem között?
Tagja annak a 21 tagú igazgatótanácsnak, amely felügyeli az egyetemet. Ő volt valamikor ennek a tanácsnak az elnöke. A kilencvenes, kétezres években komoly szerepet vitt, ezért is levelezett az illetékes magyar minisztériumokkal a CEU kapcsán, de már évekkel ezelőtt megszűnt ez a funkciója, és most már csak
tiszteletbeli elnöke annak az autonóm testületnek, amelyben ott ül az Oxford, a Berkeley, a Stanford, a Columbia egyetem rektora, rektorhelyettese.
Az egyetlen pártpolitikában érintett tag az George Pataki, New York állam volt republikánus kormányzója, de már ő sem aktív.
A CEU nemrég aláírt egy egyetértési megállapodást, amely szerint Bécsben is nyílik egy kampusz. Ez mit jelent?
Azt, hogy eldöntöttük: oktatási tevékenységet indítunk Bécsben is. Ez már a második helyszín, hiszen az első New York állam, ahol szintén elkezdtük néhány hónappal ezelőtt a kurzusainkat. Ez a döntés összefüggésben van természetesen a CEU mostani, magyarországi helyzetével. Továbbra sincs egyértelmű jelzés a kormány részéről, hogy alá akarják-e írni a New York állammal letárgyalt szerződést, amely biztosítaná, hogy a CEU a hagyományoknak megfelelően működhet a továbbiakban is Magyarországon.
Ugyanakkor ez egy növekedési lehetőség is az egyetem számára. Ha teljes mértékben rendeződik is az egyetem sorsa Magyarországon, amit nagyon remélek, hogy így lesz, akkor is van keresnivalónk Bécsben. Beszéltünk több alkalommal az ottani városvezetéssel, a felsőoktatás szereplőivel, és úgy látjuk, hogy hozzá tudnánk járulni az osztrák felsőoktatáshoz is. Úgy tűnik, hogy ők is úgy gondolják, hogy mi tudunk valamit, amit érdemes oda behozni.
Tehát ez egy terjeszkedési lehetőség, bár az igaz, hogy az eredeti felajánlás annak kapcsán érkezett, hogy a múlt tavasszal a bécsiek látták, hogy bajban vagyunk és segíteni akartak. Úgy tűnik, új tanárokat, új diákokat tudnánk magunkhoz vonzani, ha nem csak Budapesten tanítanánk.
Két forgatókönyv van ugye a New York állammal kötendő megállapodást tekintve. Az egyik szerint a kormány végül aláírja a megállapodást, a másik szerint nem. Mi történik akkor, ha aláírja? És mi ennek a határideje?
Sajnos nincs határideje. A kormány diszkrecionális joga, hogy mikor, kivel, milyen szerződést ír alá.
Politikailag és erkölcsileg nehéz lesz megmagyarázni, ha nem írják alá,
hiszen még tavasszal azt mondták, hogy ők semmi akadályát nem látják, a McDaniel College ügyében aláírtak egy ilyet Marylanddel, akkor azt panaszolták, hogy nincs megfelelő tárgyalópartner az amerikai oldalon. Aztán lett. Találkoztak, tárgyaltak, már tavaly szeptemberben megvolt a szöveg, azóta semmilyen, általam értelmezhető indoka nincs az aláírás elmaradásának.
Annyit tudok elképzelni, hogy miután a magyar kormány értesült arról, hogy mi oktatási tevékenységet tervezünk elindítani az Egyesült Államokban, szeretné látni, hogy az hogyan is alakul. Már a tél folyamán megtekinthették volna a programot, de még most sem késő.
A pozitív szcenárió az, hogy megállapítják, hogy megfelelünk a törvényi feltételeknek, aláírják a régóta előkészített szöveget, és akkor folytatjuk tovább, amit eddig csináltunk, kiegészítve New York-i és bécsi programokkal.
És mi történik akkor, ha a kormány nem írja alá?
Egy jó ideig még nem kell, hogy történjen semmi az állam részéről. A törvény értelmében legkésőbb 2019. január elsejéig kell rendelkezni egy nemzetközi egyezménnyel. A helyzet valamivel bonyolultabb, miután szövetségi államról van szó. Sokáig úgy nézett ki, hogy elvárnak egy külön megállapodást a Fehér Házzal is, most viszont úgy tűnik, hogy ez mégsem kell, hiszen a McDaniel College esetében sem történt ez meg.
Bocsánat, hogy közbevágok, de Amerikában az oktatás állami, és nem szövetségi hatáskör…
Igen, emiatt volt eleve furcsa, hogy belevették a törvény szövegbe, hogy szövetségi szinten is kellene valamilyen megállapodás. De úgy tűnik, rájöttek arra, hogy ezt így megkövetelni nem lehet. Valószínűleg azt a bizonyos levelet, amit az amerikai oktatási miniszter írt Balog Zoltánnak, hogy az államokkal kell ezt letárgyalni, azt fogják szövetségi szintű megállapodásnak tekinteni.
Akkor viszont a következő, ami kell, az a mi esetünkben a New York Állammal való megállapodás. Ezt akár már 2019. január másodikán számon kérheti rajtunk az Oktatási Hivatal. Ha nincs, azt mondhatják, hogy szomorúan látják, hogy nem teljesítjük a törvény által megkívánt feltételeket, és visszavonják a CEU működési engedélyét. Ebből az következne, hogy 2019-ben Budapesten a CEU már nem fogadhat diákokat.
Tovább bonyolítja a történetet, hogy a magyar székhelyű egységünket, a Közép-európai Egyetemet, ami szimbiózisban működik a CEU-val, nem érinti közvetlenül a CEU működési engedélyének esetleges visszavonása, azonban mivel a két jogi egység a gyakorlatban egy egyetemet alkot, kénytelenek lennénk kihasználni azt a meghívást, amit kaptunk. Vagyis
a legrosszabb esetben 2019 szeptemberében a hallgatók egy része már Bécsbe érkezne. A már korábban felvett hallgatókat továbbra is jogunk lenne itt, Budapesten tanítani,
de a CEU nem működhetne külföldi egyetemként úgy Magyarországon, ahogy eddig működött.
Magyarul, aki elkezdte itt az egyetemen a képzést most szeptemberben, az akkor is befejezheti itt, ha visszavonják a működési engedélyt? Tehát 2020 tavaszától szűnne meg itt az oktatás?
Kicsit több időt ad a törvény, mert számoltak a doktori képzésben részt vevőkkel is. A jogalkotó úgy gondolkodott, hogy elég időt ad az ő kifutásukra is, csak azzal nem számolt, hogy az amerikai doktori képzés hosszabb, mint a magyar. Vagyis az az idő, amit meghatározott, nem elég arra, hogy a mostani elsőéves doktori hallgatók befejezzék itt a tanulmányaikat. Nekik már külföldön kellene ezt megtenniük.
Ugyanakkor, nem tudom,
lehet, hogy a fantáziám hiánya, de még mindig nem tudom elképzelni, hogy visszavonják a CEU működési engedélyét,
miután a korábbi nyilatkozatok fényében, amennyiben van amerikai partner, folyik ott oktatási tevékenység, akkor ennek a meglehetősen abszurd új törvénynek is megfelelünk. Elképesztő erőfeszítéseket tettünk ezért.
Én azt gondolom, hogy Bécs számunkra nagy lehetőséget fog jelenteni, és rendkívül hálásak vagyunk a bécsieknek, de az ottani oktatás alapvetően kiegészíteni fogja az itteni kampuszunkat.
Bécsben mikor indulhat a képzés? Hiszen ezek szerint akár arra is szükség lehet, hogy már jövő ősszel kezdődjön.
Ha kell, már jövő ősszel indulhat. Mint amerikai egyetem, jogunk lesz beiskolázni a diákokat, ha minden kötél szakad. Mi hosszú távon képzeljük el a jövőnket, vagy az egyetem egyik részének a jövőjét Bécsben, kapcsolódni kívánunk az osztrák felsőoktatási rendszerhez is. Az ehhez vezető út hosszabb időt fog igénybe venni, de megoldható.
A CEU eddig is a híd szerepét töltötte be az európai és az amerikai oktatás között, szeretnénk ezt a továbbiakban is megtartani.
Nyilván a szívünkhöz legközelebb álló küldetés az lenne, hogy Magyarországot bekapcsoljuk ebbe a vérkeringésbe. Rendkívül elkeserítő lenne, ha Magyarországot ebből ki kellene hagyni. Remélem, nem kerül rá sor.
Az egyetemnek rengeteg kutatási megállapodása van a Magyar Tudományos Akadémiától kezdve sok más műhelyig. Ha jól tudom, ezek sok pénzt hoznak, mert külső források finanszírozzák. Ha költözni kell, mi lesz ezekkel a megállapodásokkal?
Ez kutatásonként, projektenként dől majd el. A CEU valóban rendkívül sikeres volt külföldi pénzek Magyarországra hozatalában, és ezeknél nem arról van szó, hogy amikor mondjuk mi egy Európai Kutatási Tanács (European Research Council) pályázatot elnyerünk, akkor azzal bármit is csökkenne magyar egyetemek esélye, ez pluszban jön.
Figyeltünk arra is, hogy magyar állami forrásokat ne használjunk. Ezzel kapcsolatban is
vannak teljesen hamis állítások a sajtó bizonyos részében,
amik arra utalnak, hogy az egyetemünk magyar költségvetési forrásokból is működik valamilyen régi privilégiumból fakadóan. Ez nem igaz.
Minimális összeg érkezik a Közép-európai Egyetemre, tehát a magyar tagozatunkon, tanuló néhány PHD-hallgató ösztöndíjaként. Ez sokkal kevesebb, mint az 1%-a a költségvetésünknek.
Tehát mi anyagilag csak hozzáadtunk a magyar felsőoktatáshoz, kutatáshoz. Ennek egy része, amennyiben költöznünk kell, biztosan elvész Magyarország számára. Hogy pontosan mekkora része, azt nem tudom, attól függ, hogy az adott szerződések hogyan íródtak meg.
Mekkora a magyar diákok aránya az egyetemen?
Egyötöde a diákjainknak magyar. Ez egy olyan egyetem, amely egyrészt nagyon nemzetközi, mert a világon is nagyon kevés olyan van, ahol a diákok 80%-a külföldi, másrészt viszont az itt tanuló különböző nemzetiségű diákok között a magyarok vannak a legtöbben. Tehát, ha van nemzet, amely elsősorban az előnyeit élvezi a CEU által nyújtott szolgáltatásoknak, az a magyar.
Ez igaz a tanárok tekintetében is, 40% magyar köztük. Mondhatni, hogy furcsa, hogy a tanárok többsége külföldi, másrészt viszont a magyarok vannak a legtöbben köztük.
Sok más kapcsolatunk is van a magyar társadalommal. Például a könyvtárhasználóinknak a többsége nem CEU-s magyar. Tehát miközben van egy nemzetközi karaktere az egyetemnek, számos tekintetben bekapcsolódott a magyar társadalomba, annak hasznára van, ezért is lenne abszurd és irracionális, ha ki lenne szorítva.
Milyen következményei voltak eddig az immár egy éve tartó bizonytalan időszaknak? Látszik valami például a jelentkező diákok számában? Vagy volt esetleg olyan oktató, akit nem tudtak megnyerni az egyetemnek?
Összességében nem csökkent a jelentkezők száma, pedig nagyon tartottunk tőle. Különösen örülök, hogy magyar diákok is ugyanolyan számban jelentkeztek, mint korábban. Ugyanakkor kaptunk olyan leveleket is, amelyben leírták diákok azt, hogy mégsem jönnek, mert nem látják, hogy ebből mi lesz. Azt gondolom, hogy
jövőre, ha nem változik a helyzet, akkor már a számokon is meglátszana, hogy nem stabilizálódott az egyetem helyzete.
A tanárokat tekintve, nálunk az állásokat kompetitíven töltik fel. Gyakran van az, hogy Ausztráliából, Kanadából, a világ különböző részeiről jelentkeznek tanárok, egy részüket meghallgatjuk, meghívjuk. Volt rá példa, hogy valaki azt írta az állásajánlatra, hogy egyelőre nem jön, mert családja van, és szeretné tudni, mi lesz ebből.
Ezekre az állásokra is szerencsére elképesztő számban jelentkeznek, most a Politikatudományi Tanszéken, ahol én dolgozom, volt egy álláshirdetés, és hatvanvalamennyi, magasan kvalifikált jelentkezőnk volt. Tehát annak ellenére, hogy konkrét esetekben megtörténik az, hogy az elsőnek választott jelöltünk nem fogadja el az állást, nem látom azt, hogy bármelyik programunknál baj lenne. Nyilván, ha hosszú távon folytatódik a bizonytalanság, előbb-utóbb itt is meglátszik majd.
Az utolsó kérdésem visszakanyarodna a legelsőhöz. A sajtó bizonyos részében gyakran vádolják azzal az egyetemet, hogy „Soros-katonákat” képez. Mit gondol erről?
Már maga ez a kifejezés is értelmezést igényelne. Most próbálom komolyan venni, miközben tudom, hogy az egész mögött semmi nincs, ez egy politikai szlogen, ami egyes spin doctorok, kampányt irányító, meglehetősen gátlástalan figurák fejében megszületett, és az égvilágon semmilyen alapja nincs.
De próbáljuk meg tényleg komolyan venni. Az egyetem megtestesít összességében egy nyitott, liberális szellemiséget, már eleve abból fakadóan, hogy ez egy nemzetközi egyetem, hogy akik létrehozták, azok olyan, többnyire a kelet-európai antikommunista ellenzékhez tartozó értelmiségiek voltak, akik szerették volna, ha a régió felzárkózik és az itteni népek közti feszültségek oldódnak.
El tudom képzelni, hogy ez a szellemiség valakinek nem tetszik politikailag. De
azt gondolni, hogy ebből „Soros-katona” képzés fakad, abszurd.
Mondok egy példát: felveszünk valakit a matematika tanszékre, és megkérdezzük, hogy egyetért-e Soros György bármelyik gondolatával, akár a bevándorlással kapcsolatban. Mindenki elnevetné magát.
Ahhoz, hogy mi sikeresen szerepeljünk nemzetközi téren, az a feladatunk, hogy olyan diákokat képezzünk, akik színvonalas folyóiratokban publikálnak, akik olyan kutatási teljesítményt tudnak felmutatni, ami által jó állásuk lesz a világ bármely országában. Az, hogy ki mennyire tudja ezeket teljesíteni, nyilván nem függ attól, hogy milyen ideológiai vagy pártpolitikai meggyőződése van.
Számos olyan embernek volt és van kapcsolata az egyetemünkkel, akik jobboldali kormányokban dolgoztak vagy dolgoznak. Ez természetes. Ha megnézi valaki, hogy kiket hívunk meg előadni, akkor látja, hogy radikálisan konzervatív előadóink is voltak, mint mondjuk Roger Scruton, de mások is.
Nekünk fontos az, hogy sokféle nézet megszólaljon.
Lehet, hogy kifejezetten diktatúrát támogató szellemiségű emberek ritkán fordulnak meg itt, lehet, hogy mindenki, aki a CEU közösségének tagja, valamilyen módon támogatja a demokrácia alapelveit, a toleranciát, és így tovább, de nem foglalkozunk a hallgatók vagy oktatók politikai, ideológiai irányultságával. Nagyon élénk közéleti viták vannak az egyetemen, miközben a fókusz, sajnos vagy szerencsére, a tanuláson van.
We should distinguish between legitimate criticism and stereotypes that may create a reaction, which is of concern, says Israeli Ambassador to Hungary, Yossi Amrani in an interview with FüHü. He doesn’t want to judge the anti-immigration campaign of the Hungarian government, he states: every society should decide itself whether it accepts immigrants. Yossi Amrani says that Iran is a threat and Israel will take all possible measures, „diplomatic or others”, to preempt its excessive influence in Syria. He also talks about where he sees an opportunity to develop Israeli-Hungarian economic relations.
Yossi Amrani Photo: Embassy of Israel
Last summer, the two prime ministers talked about the development of the economic relationship between the two countries. Are the results already visible?
The two prime ministers made quite a breakthrough in the relationship between the two countries on different aspects. Some aspects will take more time and more effort to accomplish. Once you decide on stronger economic cooperation, then it is about creating the conditions for it.
You see the appointment of State Secretary László Palkovics as head of the Hungarian-Israeli Joint Economic Committee. He is a doer, he has been to Israel a few times since the Prime Minister’s visit,
he is exploring different aspects of cooperation, basically scientific and technological,
translated into joint ventures.
The Committee will meet in Hungary in May. So, this is one avenue of cooperation. Last week we hosted a 3-day Israeli visit of the V4 innovation working group. This is the second round of meetings, the aim is to expose the Israeli high-tech environment to the V4 countries. Now the V4 have to conclude among themselves on the priorities. My counterparts in the Ministry of Foreign Affairs and Trade are very optimistic.
On our own, we try to encourage Israeli businessmen to explore the possibilities of investment in Hungary. We are more engaged as an embassy, there is an active economic department, which has not existed in the past. I would not say that we would see immediate results in the volume of trade, this would take more time, but on the aspect of academic, technological, scientific cooperation we definitely see the beginning.
The high-tech sector, innovation is very strong in Israel. Do you think that this will be the main focus of the cooperation?
There are different aspects. There is TEVA, it is an Israeli company, which is active in the country, though it is still undergoing certain restructuring. There is NNG, which is owned by Israelis. There are major Israeli investments in real estate development in the country.
The opportunity to invest in Hungary exists.
A government has to identify where it sees the advantage of joint cooperation, a win-win for both countries.
It can be agriculture, there is ongoing cooperation on this field, a Hungarian group is going to Israel every year, Israeli know-how is implemented in the country. There is cooperation on water management, Hungary is a leading country in that aspect.
What we see as a major aspect is safe cities, smart mobility and high-tech. That’s where you see a potential of cooperation. And cyber, whether it is civilian or any other kind of cyber use. I can’t go into specifics, because things are in the making. But there is a process, a trend, and you have to nurture and support this trend, but there is a commitment on both sides.
There has been a great emphasis on tourism in recent years, in both direction. Is it still growing?
The numbers are very high. You can never figure out the exact number of Israeli tourists, because many Israelis, once they fly to Europe, are using EU passports, many Israelis hold double citizenship. We have figures of Israelis using Israeli passports. The numbers are close to 200,000 a year.
This is a high number. Even if you don’t have the exact figures, it is enough to walk on certain places in Budapest to hear Hebrew. So
the presence of Israeli tourism is very high here,
there are some Israeli hotels in the city as well.
Photo: Embassy of Israel
I think that the future is to deploy more Israeli tourists all over in the country. Now they spend their time in Budapest, they love Budapest, they love coming here, they like eating in local restaurants – Budapest is well known. But we are now trying to expose other parts of the country. Balaton comes as a priority, but not only Balaton, there is a direct flight between Debrecen and Tel Aviv. This part of the country, Debrecen, Nyíregyháza and maybe other destinations can also be important.
The number of Wizz Air and El Al flights to Budapest is a clear indication that this is a profitable direct line between the countries and there is a demand for that. We see more Israelis visiting Hungary, ten times if not more, than Hungarians visiting Israel. Over there we should see more progress.
In recent years there were several political campaigns in Hungary that, many people said, had anti-Semitic tones. For example, the campaign against George Soros. What do you think about this?
I am very careful with the use of the word anti-Semitism. I would recommend to anyone to think in advance what it means to be an anti-Semite. For me, and this is my definition, to be an anti-Semite is to hold certain views of the Jewish people and Israel. Having a view on a certain individual like me or anyone else does not constitute anti-Semitism.
You can have your views on certain people, you can have your criticism on Israel, as long as this criticism is not accompanied by anti-Semitic tones.
For me to have anti-Semitic tones means to generalize certain prejudices and superstitions about the Jews.
What about when an MP shares a photo on which a person’s name appears on a dead pig?
I would distinguish between criticism, which is legitimate, and the use of certain images and certain stereotypes, which may create a certain reaction, which is of concern. If someone takes a photo of a Jewish person, or someone of Jewish origin, and it is not necessarily the same, it is a question of how you identify yourself, so, if someone takes a picture which is identified with a known Jew and has it with a slaughtered pig, then I would call it insensitive, bad taste, lack of proper judgment.
I would be very afraid to call it anti-Semitic, but at the same time I have to be very honest and very clear:
once those things may repeat itself and once people understand that the overtone or the general tone may be inciting against Jews and bring different terrible images from the past, then this is a real danger and real threat to the society, beyond the question of anti-Semitism.
At the end we are all supposed to be quite educated about the past, about each other.
Also, many people say that the narrative of the campaign against the asylum-seekers resembles a certain narrative from the 30s. For example, when politicians are talking about a globalist enemy that has no home, speculates with money… What do you think about this?
I would not judge the anti-immigration campaign in Hungary or in any other country. We have to be clear about the definitions. There are labor immigrants and there are human rights refugees. Once you deal with human rights refugees, then I think it is a human responsibility to provide shelter, to find a solution to the misery of people.
Israel is also facing a challenge of illegal immigration. People, who seek “shelter” there, are they prosecuted in their own country? It is not always the case. Some of them left a certain country and walked thousands of kilometers through many other countries and then they asked asylum in Israel. By international law,
you can leave your country and ask for asylum, but you have to do it in the first country of destination.
When you travel to many different countries and settle where the economic situation and the standard of living is much better, then it is a tough choice for the society whether it is willing to absorb immigrants or not. It is like asking to host someone in your home. A country is your collective home. You should be the ones to decide about absorbing others. This is not racism, this is not about immigrants, it is protecting your way of life.
In general, how do you see: is anti-Semitism a problem in today’s Hungary?
Photo: Embassy of Israel
I don’t want to talk about today’s Hungary, I think all over the world numbers and incidents show that we see the ongoing terrible face of anti-Semitism. In Hungary you see that the government is very active and very sensitive to the concerns of the Jewish community. You see the government investing in Jewish life and Jewish history.
But at the same time people have certain opinions, certain views, that’s what the public opinion polls show, which harbor certain anti-Semitism.
Jewish people are safe in this country.
But we are not yet in a world, where bigotism, xenophobia and prejudices are erased. This is the case not just in Hungary, but in many countries in Europe.
We are close to the Holocaust day in April, and you ask yourself whether the lesson has been learned in this continent. Some of the immigrants who come to Europe introduce again anti-Semitic views. This is also something to think about.
There is a vibrant Jewish cultural life in Budapest, but less so in the countryside. I know that you have visited many places in Hungary, do you think that Jewish cultural life can have a revival in the countryside as well?
I think that there can be and there should be. And I think that
the different Jewish organizations in the country should cooperate in introducing Jewish cultural life in the countryside.
If we would like to dispel certain prejudices, then it is about sharing culture, not imposing views. It is either through education, but also through cultural cooperation. In this regard, together with ZsiFi, the Jewish Film Festival, we started a joint project of a Jewish-Israeli film week. Hopefully this year we will deploy the festival in five other cities, not only in Budapest. We started last year, but it was only on a low scale. This year we have higher expectations.
We have now an exhibition of Israeli art. Any time we can, we are trying to introduce Israeli culture to the countryside, but we need partners for that. More than what we have now.
Israel condemned the Polish Holocaust-law. Are there negotiations about it, or any development?
Israel considers Poland a key strategic ally, an important country within the EU and the Visegrad Group. We have strong cooperation in different aspects. There are now certain differences between the two governments on the respective Polish law.
Regardless of the Polish sensitivity, which we recognize,
there is a need to recognize Jewish and Israeli sensitivity.
The two governments decided to form an expert’s commission from both countries. Having in mind the good cooperation, the history of the relationship between the countries, it is very important that they committed themselves and engage in open exchange of views to better understand the sensitivities. Hopefully it would provide them and us with an insight that would allow us to resolve this crisis.
When we talk about Israel it is inevitable to talk about the war that goes on in Syria. There were reports that Israel helps certain rebel groups to keep Iran as far from the border as possible. But the Syrian government seems to be more and more powerful, and this also means that Iran’s influence in Syria is getting bigger. What is Israel’s point about it? Is there a red line?
Syria is a neighboring country and a country of instability of the last 8+ years. Israel has tried its best to keep itself out of the conflict in Syria, but we have certain strategic interest, security and diplomatic interest in that country.
You may remember that
Israel is offering medical help to the victims of the Syrian civil war,
hundreds, if not thousands of Syrians have been treated in Israeli hospitals. We do not want to take an active part in the political bickering among the different groups in Syria. We are fully aware of potential consequences of future instability in the country and the disintegration of the sovereign Syrian state, but
Syria cannot be a part of a certain Iranian axis. Israel will take all possible measures, whether they are diplomatic or others, to preempt such a scenario.
We engage in close contacts with different relevant players in the Syrian conflict, to make sure that the strategic balance in the region is not being jeopardized.
Iran is a threat.
The Iranian effort to expand its influence to neighboring countries creating a certain axis to the Mediterranean is an issue of concern.
The Hezbollah also gained strength in the Syrian war, and the terror group reportedly has thousands of missiles aimed at Israel. Is an upcoming war a possibility?
I am not a prophet, and I definitely don’t want to be a prophet of wars. There is a certain military situation, a risk assessment. We discussed Iran, this is also part of the risk assessment. Israel now enjoys a very close strategic cooperation with some of its Arab neighbors. This is an important development in the strategic perspectives of Israel.
Hezbollah is there.
Some people think Hezbollah is a political power, but I don’t know any other political power in the world with such a firepower and missiles power.
The statements made by Sheikh Nasrallah, the Secretary General of Hezbollah, echo the statements coming from Iran and are about shelling Israel, putting Israel on fire and so on.
Israel is a country that takes security very seriously.
We will not let Hezbollah or anyone else undermine normal life in Israel.
And Hezbollah knows it.
Speaking of the cooperation with Arabic countries, Iran is now a common enemy of Israel and Saudi Arabia. It was reported that there had been historic talks on high levels between the countries, Israeli generals gave interviews to Saudi media…
Retired generals…
Do you think that this process can eventually lead to peace treaties as well?
I recommend a historic perspective, as we are approaching landmark dates, April 19th will be the 70th jubilee of Israel’s independence. I don’t ask you to recall 1948, or even 1967 or 1973. I would just say that Israel is a very different country in 2018. A strong country.
Photo: Embassy of Israel
The strength of a country is not measured only by its military power, it is also judged by its economic power, by its place in the international community, by its spiritual and intellectual power. In 2018 Israel is very different than the Israel I was born into.
So, this is part of the change, and the other part is the legitimacy and the acceptance Israel is gaining in its own region.
It is not the invader any more.
It is not a group of colonialists moving to the Holy Land. Israel is a player, a part of the national security in many countries in the region. And this is a very important development that we should not ignore.
The cooperation, and I would not elaborate beyond that, between Israel and neighboring countries is on security matters.
The security of Israel depends on the security and stability in other countries. But we should also say that their security and stability depends on Israel’s cooperation.
So this is a win-win.
This is the development in the last few years. Basically the roots were in the Obama administration’s policy, the Iran agreement, but mostly it is the result of the developments in the region itself. There is an understanding that through cooperation you serve your own purposes much better.
Two, two and a half years ago several experts in Israel told me that there is a ceiling of cooperation because of the Palestinian issue. They also said that it is not the most important one for other Arabic countries, however, it is a symbolic one, so, there can’t be open cooperation between Israel and Arab countries unless it is solved somehow. Do you agree? Do you think that the two-state solution is still viable?
I believe in the two-state solution, I think it is Israel’s interest. I am not sure whether the Palestinians have this idea in their mind that we should develop into two separate political sovereign entities. For Israel the two-state solution is a must. We need to find a political resolution, and I am not sure we are getting close to there. So
I believe in the two-state solution, but I don’t know whether it is feasible in the immediate future.
On the question of a ceiling to Israel’s relationship with the region… In my career I have learnt not to accept any ceilings, any limits set by certain professionals. Shimon Peres used to say that professionals are very good in analyzing the past, they are not very good in foreseeing the future. I can understand the logic of those professionals you quoted, but this was true ten years ago. And we have seen progress.
Now, the question is what we expect. Open borders? Exchange of tourists? This is not what is on the agenda. The basics of bilateral relations are on it: economic, military, strategic cooperation and the cultural, people to people relations.
By my analysis, out of the four elements we are making a huge progress in the first three. Economic cooperation: gas, electricity, water, it is happening, it is infrastructure, it is life. Without that, there is no life. Military cooperation: I should not go into any further details, but you just need to watch the news. Strategic cooperation: we have discussed that Israel is stability for many countries, their stability is Israel’s stability.
The one element that is missing is the people to people relationship.
70 years after the war of independence, with the history of the region, this is something that may develop in the future. If you explore the history of the French-German relationship, and you see the chemistry between the leaders of the two states, the cultural cooperation, then let me remind you that this was not the case till the end of World War II. The world has changed. The world can change between Israelis and Arabs as well.
I don’t believe in ceilings, I believe in interests and in Realpolitik. We live now in an era when the leaders of most Arab countries are realistic, and they see the interest of their countries.
Does the acknowledgment of Jerusalem as Israel’s capital influence this process?
No, because it is the capital of Israel. Where else is the capital of Israel? Honestly, all those people, especially Europeans who criticize President Trump and say that he has derailed the peace process or hampered stability in the region, when they go to Israel, where do they visit? Which city do they hold their meetings in? Haifa? Afula? Jerusalem, where else, it is the capital.
For some reasons it is very difficult for some countries to recognize Jerusalem. Okay. But there is no other capital.
Különbséget kell tenni a jogos kritika és az aggodalomra okot adó reakciót kiváltó sztereotípiák emlegetése között, ezt mondta Izrael magyarországi nagykövete, Yossi Amrani a Független Hírügynökségnek adott interjúban. A menekültellenes kampány hangvételét nem akarta minősíteni, azt mondta: minden országnak magának kell eldöntenie, kit fogad be. Yossi Amrani beszélt arról is, hogy Irán fenyegetést jelent és Izrael „diplomáciai vagy más eszközökkel” is megakadályozza, hogy túlzott befolyása legyen Szíriában. Azt is elmondta, hol lát lehetőséget a magyar-izraeli gazdasági kapcsolatok fejlesztésére.
Yossi Amrani Fotó: Izraeli Nagykövetség
Tavaly nyáron a két miniszterelnök a két ország közötti gazdasági kapcsolatok fejlesztéséről beszélt. Vannak ennek már látható eredményei?
A két miniszterelnök áttörést ért el a két ország közötti kapcsolatokban, több tekintetben is. Ezek közül némelyiknek idő kell, hogy az eredmények látszódjanak. Ha valaki szorosabb gazdasági együttműködés mellett dönt, akkor ennek meg kell teremteni a feltételeit.
Ennek megfelelt Palkovics László államtitkár kinevezése a Magyar-Izraeli Gazdasági Vegyes Bizottság társelnökének. Ő egy cselekvő típus, többször is járt már Izraelben a miniszterelnök látogatása óta,
az együttműködés több területét feltérképezte, főleg tudományos és technológiai területen,
ahol közös vállalkozásokat is létre lehet hozni.
A bizottság májusban Magyarországon találkozik majd. Ez az együttműködés egyik útja. A múlt héten a V4-ek innovációs munkacsoportja járt egy háromnapos tanulmányúton Izraelben. Ez már a találkozók második köre, a cél az, hogy az izraeli high-tech ipart bemutassuk a visegrádi országoknak. Most a V4-eknek maguknak kell dönteniük a prioritásokról. A partnereim a Külügyi és Külgazdasági Minisztériumban nagyon optimisták.
A magunk részéről mi megpróbáljuk arra bátorítani az izraeli üzletembereket, hogy fedezzék fel a magyarországi befektetési lehetőségeket. Egyre aktívabb a nagykövetség ezen a területen, van egy gazdasági osztályunk, ami korábban nem létezett. Azt nem mondanám, hogy azonnal eredményeket látunk majd a kereskedelmi forgalomban, ehhez idő kell, de a tudományos és technológiai együttműködésnek már mindenképp látjuk a kezdeteit.
A high-tech szektor, az innováció nagyon erős Izraelben. Ez lehet az együttműködés fókuszában is?
Többféle terület van. Ott a TEVA, egy izraeli vállalat, amely aktív az országban, még ha most bizonyos átalakuláson is megy keresztül. Ott az NNG, amelynek szintén izraeli tulajdonosai vannak. Vannak komoly izraeli befektetések az ingatlanpiacon is.
Van lehetőség magyarországi befektetésekre.
Egy kormánynak azt kell felismerni, hol látja az együttműködés előnyeit, hogy win-win helyzet jöjjön létre.
Ez lehet a mezőgazdaság is, ezen a területen is van együttműködés, minden évben megy egy magyar csoport Izraelbe, az izraeli know-howt pedig alkalmazzák itt. Vízgazdálkodási együttműködés is van, ezen a területen Magyarország vezetőnek számít.
Ahol mi a legnagyobb lehetőséget látjuk, az a biztonságos városok, az intelligens mobilitás és a high-tech. Ezen a területen van együttműködési potenciál. És persze a kibernetika, akár a mindennapi használatban, akár más területen. Nem tudok részletekbe belemenni, mert ez még csak most alakul. De van egy folyamat, egy trend, amelyet ki kell használni és támogatni kell, és ehhez meg is van az elkötelezettség mindkét oldalon.
Az utóbbi időben komoly hangsúlyt fektettek a turizmusra is, ez továbbra is növekszik?
A számok nagyon magasak. Ugyan soha nem lehet pontosan tudni az izraeli turisták számát, mert sokan közülük, miután elrepülnek Európába, ott már az EU-s útlevelüket használják, sok izraeli ugyanis kettős állampolgár. Azokról az izraeliekről vannak adataink, akik izraeli útlevelet használnak. A számuk közelít az évi 200 ezerhez.
Ez egy magas szám. De még ha nincsenek is pontos adatok, elég Budapest bizonyos részein sétálni, hogy az ember héber nyelvű beszédet halljon. Tehát
nagy számban vannak itt izraeli turisták,
még izraeli hotelek is vannak a városban.
Fotó: Izraeli Nagykövetség
Azt gondolom, hogy a jövő az, hogy az izraeli turisták az ország más részeire is eljussanak. Most Budapesten töltik el az idejüket, szeretik Budapestet, szeretnek ide jönni, szeretnek a helyi éttermekben enni – Budapestet jól ismerik. De most azzal próbálkozunk, hogy az ország más részeit is megmutassuk. A Balaton az egyik prioritás, de emellett van közvetlen járat Debrecen és Tel Aviv között. Az országnak ez a része, Debrecen, Nyíregyháza és más úticélok is fontosak lehetnek.
A budapesti Wizz Air és El Al járatok száma egyértelmű jele annak, hogy ez egy jövedelmező útvonal, és igény van rá. Sokkal több izraeli jön Magyarországra, talán tízszer annyi, ha nem több, mint magyar Izraelbe. Ezen a téren lehetne fejlődés.
Az elmúlt években több olyan politikai kampány is volt Magyarországon, amelynek sokak szerint antiszemita felhangjai voltak, például a Soros György elleni kampány. Mit gondol erről?
Nagyon óvatos vagyok az antiszemitizmus szó használatával. Mindenkinek azt ajánlom, hogy előre gondolja meg, mint jelent, hogy valaki antiszemita. Szerintem, és ez az én saját definícióm, antiszemitának lenni annyit jelent, hogy valakinek bizonyos nézetei vannak a zsidó emberekről és Izraelről. Ha egy bizonyos egyénről gondol valamit, akár rólam, vagy bárki másról, az nem jelent antiszemitizmust.
Lehet valakinek véleménye egyes emberekről, lehet kritizálni Izraelt, egészen addig, amíg ezt nem kísérik antiszemita hangok.
Nekem az antiszemita hangok azt jelentik, hogy bizonyos, zsidókról szóló előítéleteket és babonákat általánosítanak.
Mi a helyzet akkor, ha egy parlamenti képviselő megoszt egy fényképet, amelyen egy ember neve egy megölt disznón tűnik fel?
Különbséget tennék jogos kritika és bizonyos képek, sztereotípiák használata között, amelyek olyan reakciót válthatnak ki, amely már aggodalomra ad okot. Ha valaki egy zsidó emberről, vagy egy zsidó származásúról, mert ez nem feltétlenül ugyanaz, attól függ, minek tekinti magát, tehát ha valaki készít egy képet, amelyet egy ismert zsidóval lehet összefüggésbe hozni, és ott van egy leölt disznó, akkor azt érzéketlenségnek, rossz ízlésnek és a megfelelő értékítélet hiányának nevezném.
Tartanék attól, hogy antiszemitának nevezzem, ugyanakkor nagyon őszintének és nagyon világosnak kell lennem:
ha ezek a dolgok megismétlődnek és az emberek úgy érzik, hogy ezek felhangja, vagy az általános hangvétel a zsidók ellen uszít, és felidéz különböző rettenetes képeket a múltból, akkor ez komoly, az antiszemitizmuson túlmutató veszély a társadalomra nézve.
Mindannyiunknak jól kellene ismernünk a múltat és egymást.
Sokan mondják azt is, hogy a menedékkérők elleni kampány hangvétele egy bizonyos 30-as évekbeli narratívára emlékeztet. Például amikor politikusok egy olyan globalista ellenségről beszélnek, amelynek nincs hazája, pénzzel spekulál… Erről mit gondol?
Nem akarom megítélni a magyarországi vagy más országbeli bevándorlásellenes kampányt. Tisztában kell lennünk a definíciókkal. Vannak gazdasági bevándorlók és emberi jogi menekültek. Amikor a menekültekről van szó, akkor humánus kötelesség menedéket biztosítani és megoldást találni más emberek szenvedésére.
Az illegális bevándorlással Izrael is küzd. Azokat az embereket, akik „menedéket” keresnek ott, üldözik a saját országukban? Ez nem minden esetben van így. Néhányan eljöttek egy bizonyos országból, több ezer kilométert mentek több másikon keresztül, és aztán menedékjogot kértek Izraelben. A nemzetközi jog szerint
bárki elhagyhatja az országát és kérhet menedéket, de csak abban az országban, ahova először megérkezik.
Ha sok más országon keresztül utazik, és ott telepedne le, ahol a gazdasági helyzet és az életszínvonal sokkal jobb, akkor a társadalom nehéz feladata eldönteni, hogy be akarja-e fogadni ezeket a bevándorlókat vagy nem. Ez olyan, mint valakit arra kérni, hogy fogadjon be mást az otthonába. Az ország egy közös otthon. Az ott lakóknak kell eldönteni, hogy befogadnak-e másokat. Ez nem rasszizmus, ez nem a bevándorlókról szól, hanem az életstílus védelméről.
Általánosságban hogy látja, az antiszemitizmus problémát jelent ma Magyarországon?
Fotó: Izraeli Nagykövetség
Nem akarok a mai Magyarországról beszélni, azt gondolom, hogy a számok és incidensek az egész világon azt mutatják, hogy az antiszemitizmus szörnyűsége továbbra is létezik. Magyarországon a kormány nagyon aktív és nagyon érzékeny a zsidó közösség aggodalmaira, látni azt is, hogy támogatja a zsidó életmódot és történelmet.
Ugyanakkor vannak olyan emberek, akiknek bizonyos véleményük, nézeteik vannak, amelyek antiszemitának tekinthetők, ezt mutatják a közvélemény-kutatások.
A zsidó emberek ebben az országban biztonságban vannak.
De még nem élünk olyan világban, amelyből eltűnt a bigottság, az idegengyűlölet, az előítéletek. Ez nem csak Magyarországon van így, hanem sok más európai országban is.
Közel vagyunk az áprilisi Holokauszt Emléknaphoz, és mindenki megkérdezheti, hogy a kontinens megtanulta-e a leckét. A most Európába érkező bevándorlók egy része megint csak antiszemita nézeteket hoz magával. Ezen is el kell gondolkodni.
Budapesten pezsgő zsidó kulturális életről beszélhetünk, de ez kevésbé igaz a vidékre. Tudom, hogy Ön már az ország sok részén járt, mit gondol, vidéken is újjáéledhet a zsidó kulturális élet?
Szerintem újjáéledhet és újjá kellene élednie. Azt is gondolom, hogy
az ország különböző zsidó szervezeteinek együtt kellene működniük, hogy vidéken is legyen zsidó kulturális élet.
Ha el akarunk oszlatni bizonyos előítéleteket, akkor az a kultúra megismertetésével történhet, nem egyes nézetek másra kényszerítésével. Történhet ez az oktatáson keresztül, de a kulturális együttműködésen keresztül is. Ezért kezdtünk a ZsiFi-vel, a Zsidó Filmfesztivállal közösen egy projektet, a Zsidó-Izraeli Filmhetet. Remélhetőleg idén öt másik városban is meg tudunk ezzel jelenni, nem csak Budapesten. Tavaly kezdtük ezt, akkor még csak kisebb mértékben, de idén sokkal nagyobbak az elvárásaink.
Van egy kiállítás is, az izraeli művészetről. Amikor csak lehetőségünk van rá, meg akarjuk mutatni az izraeli kultúrát a vidéknek is, de ehhez partnerekre lenne szükség. Többre, mint amennyi most van.
Izrael elítélte a lengyel holokauszt-törvényt. Vannak erről tárgyalások, vagy bármilyen fejlemény?
Izrael számára Lengyelország egy fontos stratégiai szövetséges, fontos ország az EU-n és a visegrádi csoporton belül is. Sok területen szorosan együttműködünk. Most vannak bizonyos nézetkülönbségek a két kormány között az említett törvényről.
Eltekintve a lengyel érzékenységtől, amit elismerünk,
arra is szükség lenne, hogy elismerjék a zsidók és izraeliek érzékenységét is.
A két kormány úgy döntött, hogy létrehoz egy szakértői bizottságot, mindkét ország részvételével. A jó együttműködést és a kapcsolatok történetét észben tartva nagyon fontos, hogy elkötelezték magukat a nyílt eszmecsere mellett, hogy ezeket az érzékeny területeket jobban megértsék. Remélhetőleg ez nekik és nekünk is segít, hogy megoldhassuk ezt a válságot.
Ha Izraelről beszélünk, akkor elkerülhetetlen, hogy megemlítsük a szíriai háborút. Voltak olyan hírek, amelyek szerint Izrael egyes felkelőcsoportokat támogat, hogy Iránt olyan távol tartsa a határaitól, amennyire csak lehetséges. De a szíriai kormány egyre erősebbnek tűnik, ami azt is jelenti, hogy az iráni befolyás is nő az országban. Mit gondol Izrael erről? Van egy határ?
Szíria szomszédos ország, és több mint nyolc éve instabil. Izrael mindent megpróbált, hogy távol tartsa magát a konfliktustól, de vannak bizonyos stratégiai, biztonsági és diplomáciai érdekeink az országban.
Talán emlékszik, hogy
Izrael orvosi segítséget nyújt a szíriai háború áldozatainak,
szíriaiak százait, ha nem ezreit kezelték izraeli kórházakban. A különböző szíriai csoportok közötti politikai civakodásban nem akarunk aktív szerepet vállalni. Tökéletesen tisztában vagyunk az ország jövőbeli instabilitásának és a szuverén szíriai állam szétesésének politikai következményeivel, de
Szíria nem lehet egyfajta iráni tengely része. Izrael minden eszközzel, diplomáciaival vagy másokkal, meg fogja akadályozni, hogy egy ilyen forgatókönyv megvalósuljon.
Szoros kapcsolatban vagyunk a szíriai konfliktus különböző releváns szereplőivel, hogy biztosítsuk: nem kerül veszélybe a stratégiai egyensúly a régióban.
Irán egy fenyegetés.
Aggodalomra ad okot az iráni törekvés, hogy kiterjesszék befolyásukat a szomszédos országokra és így egyfajta tengelyt hozzanak létre a Földközi-tengerig.
A Hezbollah is megerősödött a szíriai háborúban. A terrorszervezetnek jelentések szerint több ezer, Izraelre irányított rakétája van. Lehetséges egy háború a jövőben?
Nem vagyok próféta és semmiképp nem akarok a háború prófétája lenni. Van egy katonai helyzet, egy kockázatelemzés. Beszéltünk Iránról, ez is a kockázatelemzés része. Izrael most nagyon szoros stratégiai együttműködést tud folytatni néhány arab szomszédjával. Ez Izrael stratégiai kilátásait tekintve nagyon komoly fejlemény.
A Hezbollah jelen van.
Néhány ember azt gondolja, hogy a Hezbollah politikai erő, de nem tudok a világon egyetlen más politikai erőről sem, amelynek ekkora tűzereje és ennyi rakétája lenne.
Azok a kijelentések, amelyeket Naszrallah sejk, a Hezbollah főtitkára tett, Iránt visszhangozzák, és arról szólnak, hogy Izraelt le kell bombázni, tűzbe kell borítani és így tovább.
Izrael egy olyan ország, amely nagyon komolyan veszi a biztonságot.
Nem fogjuk megengedni a Hezbollahnak, vagy bárki másnak, hogy lehetetlenné tegye a normális életet Izraelben.
És ezt a Hezbollah is tudja.
Ha már az arab országokkal való együttműködésről beszélünk, Irán most közös ellensége Szaúd-Arábiának és Izraelnek. Beszéltek arról, hogy történelmi, magas szintű tárgyalások voltak a két ország között, izraeli tábornokok nyilatkoztak szaúdi médiumoknak…
Nyugalmazott tábornokok…
Mit gondol, lehet, hogy ez a folyamat esetleg békeszerződéshez is vezet majd?
Azt javaslom, hogy nézzük ezt történelmi távlatból, hiszen fontos dátum közeleg, április 19-én ünnepeljük Izrael függetlenségének 70. évfordulóját. Nem kérem, hogy gondoljon vissza 1948-ra, vagy 1967-re vagy 1973-ra. Csak annyit mondok, hogy Izrael 2018-ban egy teljesen más ország. Egy erős ország.
Fotó: Izraeli Nagykövetség
Egy ország erejét nem csak a katonai erőn lehet mérni, hanem a gazdasági erején, a nemzetközi közösségben elfoglalt helyén, a spirituális és szellemi erején is. A 2018-as Izrael egy teljesen más ország, mint amelyikben én születtem.
Ez is a változás része, és ugyancsak ennek része a legitimáció és elfogadottság, amelyet Izrael egyre inkább elnyer a saját régiójában.
Most már nem Izrael a hódító.
Már nem egy csoport gyarmatosító, aki a Szentföldre költözik. Izrael a nemzetbiztonság része a régió sok országában. És ez egy olyan fejlemény, amelyet nem szabad figyelmen kívül hagynunk.
Az Izrael és a szomszédos országok közötti együttműködés, és ezt nem fejteném ki bővebben, biztonsági területen zajlik.
Izrael biztonsága más országok biztonságán és stabilitásán múlik. De azt is el kell mondani, hogy az ő biztonságuk és stabilitásuk Izrael együttműködésén múlik.
Szóval ez egy win-win helyzet.
Ez az elmúlt évek fejleménye. A gyökerei az Obama-kormány politikájában voltak, az Iránnal kötött alkuban, de leginkább a régió saját fejlődésének az eredménye. Sokan megértették, hogy az együttműködés sokkal inkább szolgálja az ő saját érdekeiket is.
Két, két és fél évvel ezelőtt Izraelben több szakértő is azt mondta nekem, hogy van egy plafonja az együttműködésnek, a palesztin kérdés miatt. Azt is mondták, hogy bár nem ez a legfontosabb kérdés más arab országoknak, de szimbolikus ügyről van szó, és ezért addig nem lehet nyílt együttműködés Izrael és arab országok között, amíg ezt valahogy meg nem oldják. Egyetért ezzel? Mit gondol, a kétállami megoldás továbbra is lehetséges?
Én hiszek a kétállami megoldásban, szerintem ez Izrael érdeke. Abban nem vagyok biztos, hogy a palesztinoknak is az jár a fejükben, hogy két különálló, szuverén politikai egységgé kellene fejlődnünk. Izrael számára a kétállami megoldás kötelező. Politikai megoldást kell találnunk, és nem vagyok biztos benne, hogy mostanában közelebb kerülünk hozzá.
Hiszek a kétállami megoldásban, de nem tudom, hogy a közeljövőben megvalósítható-e.
Arról, hogy van-e plafonja Izrael regionális kapcsolatainak… A karrierem során azt tanultam meg, hogy ne fogadjak el semmilyen plafont, amelyet egyes szakértők állítanak fel. Simon Peresz mondta azt, hogy a szakértők nagyon jók abban, hogy a múltat elemezzék, de abban nem annyira, hogy előre lássák a jövőt. Megértem azoknak a logikáját, akiket idézett, de ez tíz éve volt igaz. És azóta láttunk fejlődést.
Most az a kérdés, mit várunk el. Nyitott határokat? Turisták látogatását? Nem erről beszélünk mostanában. A bilaterális kapcsolatok alapjairól tárgyalunk: gazdasági, katonai és stratégiai együttműködésről és kulturális, emberek közötti kapcsolatokról.
Az én értékelésem szerint a négyből három területen komoly előrelépést értünk el. A gazdasági együttműködésnél a gáz, az elektromosság, a víz területén van ilyen, ez az infrastruktúra, ez jelenti az életet. Enélkül nincs élet. A katonai együttműködésről nem kellene részletekbe belemennem, de elég, ha követik a híreket. A stratégiai együttműködéssel kapcsolatban beszéltünk arról, hogy Izrael jelenti a stabilitást sok más országnak, az ő stabilitásuk pedig Izraelét.
Egy olyan elem van, ami hiányzik, az emberek közti kapcsolat.
70 évvel vagyunk a függetlenségi háború után, ismerve a régió történelmét, ez egy olyan dolog, ami talán a jövőben fejlődik majd. Ha megnézzük a francia-német kapcsolatokat, látjuk a kémiát a két ország vezetői között, hogy van kulturális együttműködés; de hadd emlékeztessem arra, hogy egészen a második világháború végéig nem ez volt a helyzet. A világ megváltozott. A világ az izraeliek és az arabok között is változhat.
Nem hiszek plafonokban, érdekekben és reálpolitikában hiszek. Egy olyan korban élünk, amikor a legtöbb arab ország vezetői realisták és látják a saját országuk érdekeit.
Jeruzsálem Izrael fővárosaként való elismerése befolyásolja ezt a folyamatot?
Nem, mert ez Izrael fővárosa. Hol máshol lenne? Őszintén, mindazok, főleg európaiak, akik kritizálták Donald Trumpot és azt mondták, hogy megakasztotta a békefolyamatot és veszélybe sodorta a régió stabilitását, amikor Izraelbe mennek, hova látogatnak? Hol tartják a találkozóikat? Haifában? Afulában? Jeruzsálemben, hol máshol, hiszen ez a főváros.
Bizonyos okok miatt több országnak nagyon nehéz Jeruzsálemet elismerni fővárosnak. Rendben. De akkor sincs másik főváros.
Nem az ellenfelektől kell félnie, hiszen csak olyan jelöltek indulhatnak, akiket a Kreml jóváhagyott: volt közöttük, aki személyesen Putyinnal egyeztetett erről. A Független Hírügynökségnek nyilatkozó orosz szakértők szerint ugyanakkor az a félelme valós lehet, hogy most vasárnap a korábbiaknál jóval alacsonyabb lesz a részvételi arány.
Fotó: MTI/EPA/Szergej Csirikov
Szimbolikus napon, március 18-án tartják az elnökválasztást Oroszországban: négy éve ugyanezen a napon csatolták el hivatalosan is a Krím-félszigetet Ukrajnától. Az elnökválasztás közvetlen, ha egy jelölt már az első fordulóban megszerzi a szavazatok több mint felét, akkor nem is tartanak második fordulót. És
erre minden esélye meg is van Vlagyimir Putyinnak,
a Sztálin óta leghosszabb ideje hivatalban lévő orosz vezetőnek. 18 éve gyakorlatilag megszakítás nélkül ő áll az ország élén – igaz, négy évig nem elnök, hanem miniszterelnök volt, két ciklus után ugyanis egyet ki kellett hagynia.
a mostani elnökválasztás lehet az egyik legbizarrabb az orosz történelemben.
Még úgy is, hogy eddig nem tett senki olyan, legalábbis szokatlannak nevezhető kijelentést, mint 2004-ben az egyik „ellenzéki” jelölt, Szergej Mironov, aki arról beszélt akkor, hogy ő maga is Putyinra szavaz. Az elvileg Putyin ellen induló jelöltek közül többen most is konzultáltak a kormánnyal, mielőtt elindultak, gyakorlatilag engedélyt kérve erre. Az ellenzék legfontosabb politikusát, Alekszej Navalnijt pedig egyszerűen eltiltották az indulástól. Ő erről a CNN-nek azt mondta: Putyin fél a valódi versenytől.
Nincsenek valódi ellenfelei. Fotó: MTI/EPA/Jurij Kocsetkov
A választáson végül nyolc jelöltre lehet szavazni: a függetlenként induló Putyin mellett Szergej Baburinra (Oroszországi Össznépi Szövetség), Borisz Tyitovra (Növekedés Pártja), a sztálinista Makszim Szurajkinra (Oroszország Kommunistái), vagy a liberális Jabloko jelöltjére, a Szovjetunió felbomlása utáni gazdasági reformok egyik atyjára, Grigorij Javlinszkijra.
Csak három olyan jelölt van, akiről érdemes hosszabban beszélni:
a Liberális Demokraták liberálisnak és demokratának sem nevezhető, sokkal inkább populista és nacionalista vezetője, Vlagyimir Zsirinovszkij; Putyin egykori mentorának lánya, a sokszor csak orosz Paris Hiltonnak nevezett tévés celeb, Kszenyija Szobcsak; valamint Pavel Grugyinyin iparmágnás, akit, kicsit furcsa módon, az Oroszországi Föderáció Kommunista Pártja jelölt.
Valójában, ahogy Alekszander Smelev orosz politikai elemző a Független Hírügynökségnek elmondta:
mindegyik jelölt Kreml-pártinak számít,
mert valódi ellenzéki jelöltek nem indulhatnak.
Az orosz állami közvélemény-kutató intézet szerint Putyin a szavazatok 69-73 százalékára számíthat. Grugyinyin a második legnépszerűbb, mindössze 10-14 százalékkal, Zsirinovszkij pedig a harmadik, 8-12 százalékkal. Inna Melnyikovszka, a CEU politikatudományi tanszékének tanára a Független Hírügynökségnek azt mondta: a felmérések valódiságát ugyan meg lehet kérdőjelezni, de neki sincs kétsége afelől, hogy Putyin fogja nyerni a választást. Egyik jelölt sem jelent rá veszélyt.
A kommunista iparmágnás
Az 57 éves „kapitalista kommunista”, Pavel Grugyinyin 1995-ben privatizált egy eperültetvényt, a Lenin szovhozt, amit virágzó gazdasággá fejlesztett. Az ott dolgozók az átlagnál magasabb fizetést és szociális juttatásokat kapnak. Rendszeresen bírálja a korrupt orosz elitet, politikai pályája viszont
kapcsolódik Putyin pártjához:
2001-ben, a megalapítás évében csatlakozott az Egységes Oroszországhoz. Idén némileg váratlanul lett a kommunisták jelöltje, akik korábban a most már lassan 74 éves Gennagyij Zjuganovot indították az elnökválasztáson.
Pavel Grugyinyin és Gennagyij Zjuganov Fotó: MTI/EPA/Jurij Kocsetkov
Alekszander Smelev szerint Grugyinin ismeretlen jelöltnek számított, mégis egyre népszerűbb lett. Annyira, hogy két hete több internetes szavazáson is alaposan elverte Putyint. Szerinte
ezért kezdett az állami média lejáratókampányt ellene.
Többek között azzal vádolják, hogy egyik fiának van egy 200 ezer eurót érő ingatlana a lett fővárosban, Rigában, a másik fiának pedig egy 800 ezer eurós háza egy spanyol üdülővárosban. Az állami hírügynökség szerint egymillió dollárt tart svájci bankszámlákon, holott korábban azt mondta, hogy minden ilyen számláját megszüntette.
Grugyinyin tagadta a vádakat, ennek ellenére, ahogy Smelev a FüHü-nek elmondta: minden óriásplakátjára kitesznek egy vörös matricát az „elhallgatta a svájci bankszámláit” felirattal.
Inna Melnyikovszka szerint egyébként az ilyen támadások nem feltétlenül azért vannak, mert veszélyes tartják Grugyinyint. Szerinte ezek oka csak az, hogy úgy tűnjön, valódi vita, valódi kampány zajlik, és komoly jelöltek küzdenek egymás ellen.
Vlagyimir Zsirinovszkij természetesen most is elindul, ahogy az előző öt elnökválasztás mindegyikén. A nacionalista, populista politikust a BBC az előző elnökválasztás előtt az orosz politika showmanjének nevezte, és idén is hozta a formáját. A Moscow Times tudósítása szerint az egyik tévévitán (amelyre Putyin persze nem ment el)
azt ígérte, hogy a legbrutálisabb diktatúrát vezeti be,
mert egy demokráciában lehetetlen megbüntetni az oligarchákat.
Bár Zsirinovszkij rendszeresen támadja az orosz kormányt, valójában azonban lojális a Kremlhez.
Az orosz Paris Hilton
Az egyik legtöbben azonban arról a jelöltről beszélnek, aki a szavazatok 2-3 százalékára számíthat csak: Kszenyija Szobcsakról. Ő igazi celeb Oroszországban, ő volt például a Ház 2 realityshow (egyfajta Big Brother) műsorvezetője, de
volt saját valóságshow-ja is,
amelynek címét nagyjából úgy lehet lefordítani, hogy „Egy szőke nő nagyszerű élete”, és adott már ki könyvet „Hogyan menj hozzá egy milliomoshoz” címmel.
Kszenyija Szobcsak Fotó: MTI/EPA/Makszim Sipenkov
De a politikától sem áll messze, már csak a családja miatt sem. Kszenyija ugyanis Anatolij Szobcsaknak, Szentpétervár első választott polgármesterének a lánya, anyja pedig felsőházi képviselő.
Apja volt Putyin főnöke és mentora.
Anatolij Szobcsak 2000-ben halt meg, a temetésén Putyin is részt vett – ez volt talán az egyetlen alkalom, amikor nyilvánosan elérzékenyült.
Kszenyija Szobcsak tévés karrierje mellett politológiát végzett, 2011-12-ben pedig aktívan részt vett a kormányellenes tüntetéseken, majd beválasztották az Ellenzéki Koordinációs Tanácsba is, amelynek rajta kívül tagja volt például Navalnij vagy az azóta meggyilkolt Borisz Nyemcov is. Azóta politikai beszélgetős műsorokat vezetett, de egy divatlapnak is a főszerkesztője.
Inna Melnyikovszka azt mondta a FüHünek: Szobcsak ismertsége 95 százalékos Oroszországban, vagyis szinte mindenki tudja, hogy ki ő. Ugyanakkor inkább celebként kezelik, és nem politikusként vagy újságíróként.
Miután bejelentette indulását, a CNN-nek azt mondta:
„Oroszországban sajnos van egy vicc, miszerint nem választhatod meg a szüleidet, nem választhatod meg a nemedet és nem választhatod meg az elnöködet.”
Szerinte a Krímet vissza kell adni Ukrajnának, és elnézést kért az amerikaiaktól, amiért beavatkoztak a választásba. Az ellenzék jelöltjeként pozicionálja magát, és arról is beszélt, hogy ha Navalnij mégis indulhat, akkor ő visszalép.
Sokan mégis a Kreml jelöltjének tartják. Maga Navalnij is azt mondta, hogy Szobcsak olyan, mint a liberálisok karikatúrája. Ráadásul nem sokkal azelőtt, hogy bejelentette indulását, a Vedomosztyi című lap pont arról írt, hogy a Kreml nagyban keres egy nőt, aki elindulna a választáson, és már akkor megemlítették őt, mint lehetséges jelöltet. Szobcsak
nem is tagadja, hogy beszélt Putyinnal az indulásáról,
aki állítása szerint nem tűnt elégedettnek.
Alekszander Smelev a Független Hírügynökségnek azt mondta: Kszenyija Szobcsak nagyon ambiciózus, de szerinte nem kérdés, hogy a kampányban minden lépését egyeztetik az elnök környezetével. Szerinte azért őt indították el, mert
rajta keresztül akarják megmutatni, hogy a demokratikus, liberális ellenzék népszerűtlen,
mivel Szobcsak biztosan nem számíthat sok szavazatra.
Fotó: MTI/EPA/Szergej Ilnyickij
Inna Melnyikovszka viszont nem gondolja, hogy Szobcsak ilyen egyértelműen a Kreml jelöltje lenne, viszont azt is fontosnak tartja, hogy nemcsak indulni engedték, hanem még az állami médiába is beengedték, ahol Putyinnak kellemetlen témákról is beszélhetett. Szerinte az ő indulása arra jó, hogy legitimálja a választást. Úgy látja, hogy kölcsönösen előnyös az indulása a Kremlnek és neki is, mert számára úgy tűnik, hogy
Kszenyija Szobcsaknak komoly, hosszú távú tervei vannak,
és valószínűleg már most a következő választásra gondol. Erre utalhat az is, hogy már egy új párt megalakulását is bejelentette.
Mindenesetre hozzá kapcsolódik a kampány egyik legemlékezetesebb mozzanata. Az első tévévitán (amelyen Putyint leszámítva minden jelölt ott volt) Zsirinovszkij összeveszett Baburinnal, Szobcsak megpróbálta őket nyugalomra inteni, mire Zsirinovszkij lehülyézte és azt mondta:
„Nem kellene az utcáról bazári csajokat felhozni ide. Mocskos ez az egész. Olyan, mint a Ház 2, ahol kicsapongás volt. Fogja már be!”
Szobcsak erre azt mondta, hogy a valóságshow szereplői tisztességesebbek voltak, mint Zsirinovszkij. A szélsőjobboldali pártvezér erre őrültnek nevezte és felszólította, hogy tűnjön el, mire
Szobcsak leöntötte egy pohár vízzel.
Zsirinovszkij válaszul válogatott szidalmakat szórt rá, többek között le is kurvázta.
Mellesleg nem ez volt az első hasonló eset az orosz tévéviták során: 1995-ben épp Zsirinovszkij öntötte le egy pohár narancslével Borisz Nyemcovot.
Az utolsó tévéviták talán még durvábbra sikerültek: az egyiken a többiek folyamatosan belefojtották a szót Szobcsakba, és durván szidalmazták, Zsirinovszkij például azt követelte, hogy vigyék pszichiáterhez, vagy menjen vissza az óvodába. A moderátor sem avatkozott közbe, végül Szobcsak sírva ment ki a stúdióból. Egy másikon pedig Szurajkin meg akarta ütni a Grugyinyint helyettesítő Makszim Sevcsenkót, úgy kellett lefogni.
Hányan mennek el szavazni?
Az ellenfeleitől tehát Putyinnak nem kell tartania, egy dologtól azonban igen: a részvételi aránytól. Ahogy Andrej Kolesznyikov, a Moszkvai Carnegie Központ elemzője mondja,
„minden autokrata azt akarja, hogy szeressék”,
és Putyinnak ezt jelenti a magas választási részvétel is. És persze minél többen mennek el szavazni, annál legitimebbnek mutathatja uralmát.
Négy éve a választásra jogosultak 65 százaléka szavazott. Most a VCIOM orosz állami közvélemény-kutató intézet szerint 74 százalékuk mondja azt, hogy biztosan, 9 százalék pedig azt, hogy feltehetően elmegy szavazni. Ugyanakkor a legnagyobb független intézet, a Levada még novemberben azt mérte, hogy 24 százalék menne biztosan, 34 valószínűleg szavazni. Csakhogy a Levada
azóta nem közölhetett választási felméréseket,
mivel még 2016-ban külföldi ügynöknek nyilvánították, annak a törvénynek alapján, amelyről a magyar civilellenes törvényt is másolták.
Inna Melnyikovszka szerint is kétségbe lehet vonni a VCIOM kutatását, mint mondta: ő megkérdőjelez mindent, ami állami cégtől jön. Szerinte Putyin legnagyobb félelme valóban az, hogy alacsony lesz a részvétel.
Csak a részvételi aránytól kell tartania. Fotó: MTI/EPA/Szputnyik/Elnöki sajtószolgálat/Alekszej Nyikolszkij
A szavazási hajlandóságot több dolog is csökkentheti: egyre több korrupciós ügy kerül nyilvánosságra, Alekszej Navalnij bojkottot hirdetett, az általa szervezett tüntetéseken pedig több tízezren vettek részt, ami azt mutatta, hogy sokan támogatják. Alekszander Smelev szerint viszont nem is annyira ez befolyásolhatja a részvételt, mint inkább az, hogy
sokan feleslegesnek érzik, hogy szavazzanak egy olyan választáson, amely már előre eldőlt.
Éppen ezért a részvételt sokféle módon próbálják serkenteni. Kiszivárgott hírek szerint még az is felmerült, hogy iPhone-okat és iPadeket ajánlanak fel azoknak, akik a legjobb szelfit készítik a szavazódobozoknál. Olyan ismert emberek is kampányolnak, mint Alekszander Ovecskin jéghokisztár, vagy Szergej Karjakin sakkozó.
Emellett viszont keményebb eszközöket is bevetnek. Arról érkeztek ugyanis hírek, hogy egyetemistákat fenyegettek: kirúgják őket a kollégiumból, ha nem mennek el szavazni. Egy, az internetre is feltett hangfelvételen egy Ulan-Ude-i egyetem tanára azt is mondta a diákoknak: „ott állok majd egy listával a kezemben”, és ha kell, akkor
„egyes diákokat a nyakuknál fogva rángatok el szavazni”.
Inna Melnyikovszka pedig azt mondta: a magánvállalkozásokat is kapacitálják, hogy vegyék rá az alkalmazottjaikat a szavazásra.
Fotó: MTI/EPA/Anatolij Malcev
A szavazás fontosságára emellett még egy sok vitát kiváltó homofób videóval is fel akarták hívni a figyelmet, ami szerint, ha nem Putyin nyer, akkor a családoknak meleg férfiakat kell befogadni. De olyan fotók is készültek, amelyeken félmeztelen modellek csábítják szavazásra a fiatal férfiakat.
Mindenesetre Alekszander Smelev szerint idén a szokásosnál alacsonyabb lesz a részvételi arány. Az elnöki hivatal viszont állítólag olyan utasítást adott, hogy a cél a 70X70 elérése – vagyis, hogy 70 százalékos legyen a részvételi arány és 70 százalék szavazzon Putyinra. Ezt Inna Melnyikovszka is megerősítette a Független Hírügynökségnek. Szerinte lehetséges, hogy a hivatalos adatok szerint el is érik majd ezt, hiszen a Kreml az egész választási folyamatot kontrollálja, a választási bizottságokkal együtt. Abban viszont nem biztos, hogy ezek a számok valódiak lesznek.
A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.
A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.
A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.
