Általában hallgatunk (1.)

0
996

Frusztrált ideges anyuka vonul az utcán, riadt, síró gyereket rángat maga után. A kisfiú egy játékbolt kirakatát szeretné megnézni, ám a nagydarab, kifejezéstelen tekintetű nő könyörtelenül elvonszolja. Ő az erősebb: lehet vagy kilencven kiló, a gyerek, vasággyal együtt sincs húsz. A nő ordít vele, kiabál, még egy pofont is lekever neki. A gyerek persze ettől nem hagyja abba sírást, legföljebb a kirakattól – és minden mástól – megy el a kedve.

Odalépek a festett asszonysághoz: kedves hölgy, mondom neki, miért méltóztatik vegzálni ezt a gyereket? Elfelejtette, hogy maga is volt gyerek, és ebben a minőségében időnként szeretett volna megállni egy játékbolt kirakata előtt? Ha idegesnek tetszik lenni, amiért a főnöke ma megint ugráltatta, vagy mert a férje tegnap este szokás szerint újfent berúgott, higgye el, arról nem ez a szegény gyerek tehet…

…Persze, nem lépek oda hozzá. Kell nekem a balhé? Egyébként is sietek.

Hát, valahogy így. Mi, a csöndes többség, a normálisak, a törvényt, s egymást tisztelők, ha nekünk nem tetszőt látunk, zavartan félrefordítjuk a fejünket.

Félünk, sietünk, és – Rákosy Gergely könyvének címével – általában hallgatunk. Összegyűjtött hallgatásainkat, ha nem volna annyi más fontosnak tűnő dolgunk, vaskos kötetekbe tudnánk rendezni.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .