Politikai (h)arcképcsarnok – IX. Addig jó, míg Orbán él

2
1154
MTI Fotó: Illyés Tibor

Azt hisszük, hogy mindent tudunk róla. Lehet, hogy így is van: ő a magyar közélet egyik legrégebbi szereplője, közel harminc éve látjuk mindennap valamelyik televízióban. Annyi arca van, amennyi kell. Vajon melyik Orbán Viktor az igazi?

 

Találkozás egy fiatalemberrel

Karinthy Frigyes „Találkozás egy fiatalemberrel” című írásában a szerző elképzeli, amint idős korában hajdani önmagával, a nagy és nemes célokért küzdő naiv, romlatlan fiatalemberrel találkozik. Számon kéri rajta az egykori tisztaságot, a lelkesedést, a világmegváltó romlatlanságot. Azt, hogy miként sáfárkodott a tálentommal.

Orbán Viktort nem fenyegeti az a veszély, hogy egykori önmagával szembesüljön. Ha netán belegondol is néha, másként emlékszik mindenre. Jó lehet neki: boldog, kegyelmi állapot. Nem emlékszik már a valamikori, harcos istentagadóra, aki az általa példaképnek mondott Antall József kereszténydemokratáinak parlamenti felszólalásakor „Csuhások, térdre, imához” bekiáltásokkal szórakoztatta képviselőtársait.

Nem emlékszik már az egykori fiatalemberre, aki társaival együtt kivonult az ülésteremből, amikor Jeszenszky Géza, az Antall kormány külügyminisztere – később az Orbán-Torgyán kormány washingtoni nagykövete – azt találta mondani, hogy csak a kormánypártok képviselik Magyarországon a keresztény értékeket.

Ezzel az egykori fiatalemberrel kínos lenne szembesülnie a mára középkorúvá pocakosodott Orbánnak. Nagyobb gond, hogy sokan mások sem emlékeznek már semmire.

Feledés homályába vesznek a jelentős köztartozásokat felhalmozó, veszteséges Fidesz-közeli vállalkozások, a Kaya Ibrahim és Joszip Tot ellopott útlevelével értékesített fantomcégek.

Mi magyarok, nagyon tudunk nem emlékezni.

Orbán erre játszik. Hogy nemcsak az egykori fiatalember, de Kádár és rendszere is másként maradt meg bennünk, mint amilyen volt. Nagy és gondoskodó állam jelenik meg lelki szemeink előtt, kedves, jóságos bácsival az élén. Aki évente egyszer ellátogat a sakkszövetségbe, döntetlent játszik valamelyik, véletlenül épp ott időző nagymesterrel, majd panyókára vetett kabátban, huncut csippentések közepette azt mondja a zembereknek: mi a szocializmus út-ján járunk.

Jó út volt, legalábbis nekünk megfelelt. Mindenkinek meg volt mindene – kivéve az, ami nem. Nem voltak hajléktalanok – csak társbérletek. Munkanélküliség sem volt – legföljebb a gyárkapukon belül.

Orbán is ezt ígérte a magyaroknak. A zemberek pedig hálásak – annyi nehéz, megszorításokkal teli esztendő után jött valaki, aki ígért végre valamit.

Egymillió új munkahelyet, kevesebb adót, több munkabért. Jobb (szebb?) jövőt, élhetőbb életet. Kockahasú fiúkat, hosszú combú lányokat – mindenkinek azt, amit szeretne. Amit megígér, az meg van ígérve.

Kádár népének Orbán kell. Addig jó, míg Orbán él.

A haza nem lehet ellenzékben

A Harmadik Magyar Köztársaság első parlamenti munkanapján az akkor még valóban fiatal demokraták egy-egy narancsot raktak valamennyi parlamenti képviselő padjára.

Aztán kiderült, hogy sem a baloldalon, sem pedig a liberális szektorban nincs számukra elég hely. Nem sokat hezitáltak, szemrebbenés és lelkifurdalás nélkül elfoglalták a jobboldalt. Talán maguk sem tudják már, mikor történt a varázslat, de Orbán és társai egyszerre csak azon vették észre magukat, hogy konzervatívok lettek, és keresztények. Pápábbak a pápánál, magyarabbak a magyaroknál.

Lengyel László egy tanulmányában tigrisként írta le Orbánt, aki némán és szenvtelenül járja körül a zsákmánynak kiszemelt áldozatot, hogy amikor elérkezettnek látja az időt, kíméletlenül lecsapjon rá.

Amikor 2002-ben veszített, a tigris-imázsnak egy időre vége lett. Orbán olyanná vált, mint a kisgyerek, aki záráskor sem akar hazamenni az állatkertből. Ordít és toporzékol, testét a földhöz csapdosva hisztizik. Hiába mondják neki, hogy mára vége, tessék megvárni, amíg megint kinyit az állatkert, ő még maradni akar: megnézni a zebrát, látni a zsiráfot, etetni a majmokat.

A haza nem lehet ellenzékben.

2010-ig kellett várnia, hogy újra kinyissanak a pénztárak.

Amikor újra kormányra került, jó akart lenni a népéhez. Adni akart mindenkinek, önzetlenül, két kézzel. Ezt ígérte, és így is gondolta. Mert az ember eredendően jó. Magához főként, de ha teheti, másokhoz is. Csak annyi kell, hogy hagyják jónak lenni.

Neki nem jött össze. Megpróbálta, de nem engedték. 2010 nyarának végén azzal ment Brüsszelbe, hogy majd idehaza szépen elengedi a hiányt. Azt gondolta, ebből oszt majd az embereknek, de azok ott, a „brüsszeli bürokraták”, nem örültek az ötletének.

Az a Barroso nevű portugál, aki akkoriban az Európai Uniót vezette, azt mondta neki, hogy nem. Ezért lett, hogy a fülkeforradalom után jött a szabadságharc. Kipateroltuk a Valutaalapot, ne ugasson bele a mi dolgainkba. Abcúg IMF! Nem leszünk gyarmat! Állítsuk meg Brüsszelt! Ne az ENSZ döntsön a magyar emberek helyett!

Adni akart, de nem engedték. Ami Kádárnak összejött, azt akarta ő is. Hogy szépen emlékezzenek rá az emberek. Mindenből a legtöbbet kihozni. Mint János bácsi, akit kezdetben ugye majdnem mindenki utált. Nem ok nélkül, valljuk be. Voltak viselt dolgai, 56 után főleg, de aztán szépen megjavult. Mi lettünk a legvidámabb barakk. Jobb volt, mint Brezsnyev, Zsivkov, Novotny, Gomulka, vagy teszem azt, Honecker. Ceausescuról nem is beszélve.

Mint a viccben, amikor a miniszter felesége megtudja, hogy a férjének szeretője van. Kiveri a balhét, de a férj megmagyarázza: Tudod drágám, az én funkciómban ez elengedhetetlen. Mondja is az asszonynak, hogy melyik miniszternek melyik nő a babája.

Nem sokkal később egy fogadáson ott van mindenki. Minden miniszter, az összes szeretőjük. Hősünk asszonya alaposan végigméri a felhozatalt, majd halkan odaszól az urához: azért a miénk a legszebb…

Nekünk János bácsi volt a legjobb. Orbán, aki gyakran utal arra, hogy milyen mélyről jött, maga mondta: ha nem a Kádár rendszerben lett volna gyerek, hanem most, akkor legföljebb agronómus lett volna belőle, vagy traktoros.

Háborúban megfelel, békében alkalmatlan

Orbán Viktor tökéletlen katona: háborúban megfelel, békében alkalmatlan. A harc az igazi terepe, lényege a küzdés maga. Békeidőben tétován tántorog, mint a partra vetett tengerész. Mintha részeg lenne: bizonytalan, nem tud mit kezdeni magával.

Lényege a háború. Ő maga mondta évekkel ezelőtt, hogy érzi a puskapor szagát. Aki ott is puskaporszagot érez, ahol nincs, annak soha nem megy ki az orrából e különös illat. Az ilyen ember élete végéig hadvezérnek tartja magát, honfitársait pedig katonáknak.

Amint fegyverhez jutott, háborúba indult a világ ellen. Megharcolt a Világbankkal, nekiment a multiknak, a saját köreihez nem tartozó oligarchákkal, összeveszett, akivel csak lehetett. Egy ideje a civil szervezetek ellen harcol és egy 87 éves magyar származású amerikai milliárdossal.

Mi, többi magyarok, a saját bőrünkön tapasztaljuk a dicsőséges hadjáratok eredményét: romok, rombolás, amerre lép.

Jó, tudjuk, nem tehet mást. Születésétől fogva harcos, ráadásul a legelszántabb fajtából. Az utolsó töltényig tüzel – sőt, még azon is túl. Ha nincs ellenség, teremt magának és az övéinek. És mintha egy számítógépes játékból bújt volna elő: ha lelövik, mindig marad még néhány élete.

Mindig csatába készül, a muníciót, akaratunk ellenére, mi szállítjuk az ütközethez. A mi pénzünkből fegyverkezik a világ, elsősorban Európa ellen, a mi pénztárcánkból emeli el a lőporra valót, a mi bankszámlánkról emeli le a puskaporszag árát.

Hajrá magyarok!

Orbán Viktor sokáig igazolt játékos volt. Nem igazi pengés játékos, inkább a rakkolós fajtából való. Pünkösti Árpád írja le a Szeplőtelen fogantatás című könyvében azt a kispályás focimeccset, hogy amikor Orbán csapata vesztésre állt, nem volt hajlandó elfogadni, hogy vége a mérkőzésnek. Játsszunk tovább, mondta Áderéknak. És játszottak, egészen addig, míg az ő csapata nem nyert.

A Videoton majdnem minden meccsén ott van, volt olyan, hogy egy fontos tárgyalást hagyott ott, csakhogy élőben láthassa a mérkőzést. Fiából is focistát szeretett volna nevelni, egy ideig úgy tűnt, hogy összejön a nagy álom – nem Orbán Gáspáré, hanem az apjáé, Orbán Viktoré – de végül ez a terve füstbe ment.

Ma mindene megvan, minden az övé, nélküle itt nem történik semmi. Mégsem lehet maradéktalanul boldog: nem lett belőle futballista, csupán egy kicsiny, múltjával megbékélni nem tudó, saját démonaival harcoló közép-európai ország miniszterelnöke.

Kapcsolódó cikkek

2 HOZZÁSZÓLÁS

  1. Barátom, hagy békén Orbánt, megbűvölt szavak ezek, miként, hogyan, Orbán is tudja. Óriások voltak barátai, Ma: csak törpékkel mulat, mint veled is, csak a mások bénaságát használja ki. Nyugodj meg, ha nektek ez fáj is és a “jegenye fák nem is nőnek az égig, ” de Ő van a legtetején. Akkor, is Ő kezében van a kormány, de a fék is a XX-XXI- sz talentuma a világban, de minden téren. A köröl ölelő csapatainak nincs annyi gógyia mint neki, azt hogy mikor mit mondott, nagyon is jól tudjuk, de Ö is. Sakkjáték indulásnál sem tudod mi lesz a vég, de Ő tudta. És tudod miért? Mert Ő egy géniusz,mondj egy politikust a világban, aki kimerne állni vele vívni? Kardját fel sem emelné már szíven szúrná Orbán Viktor.

  2. OK, de nem szeretem, amikor OV-t és rendszerét Kádárhoz hasonlítják. Noha, nem alaptalanul.
    De…Kádár idején megszálló csapatok árnyékában kellett próbálkozni. És, hogy nem eredménytelenül, bizonyítja, hogy Mo. a szovjet blokk irigyelt országa volt. Mert Kádár nyitni próbált.
    OV meg (be)zárni. Aki nincs vele, az ellene. Lásd pl. a tudós társadalom elleni támadást, a legsötétebb időket idéző listázást!

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..