Kezdőlap Címkék Ellenzék

Címke: ellenzék

Mai kérdés – Vajon az árnyékkormány megalakítását akkor is fikázná az ellenzék egy része, ha nem a Demokratikus Koalíció alakítaná

Vajon az árnyékkormány megalakítását akkor is fikázná az ellenzék egy része, ha nem a Demokratikus Koalíció alakítaná, ha a tegnapi programadó beszédet nem Dobrev Klára mondja el?

This poll is no longer accepting votes

Vajon az árnyékkormány megalakítását akkor is fikázná az ellenzék egy része, ha nem a Demokratikus Koalíció alakítaná?

RENDKÍVÜLI  ÜLÉS

Élve a névleg a fideszes jogrendben is biztosított jogukkal, az ellenzéki képviselők – nevezetesen a tavaszi parlamenti választásokra szövetkezett hat párt frakcióinak tagjai – rendkívüli ülést kezdeményeztek az Országgyűlésben az Orbán-kormány megszorító intézkedéseinek megvitatására.

Olyan jog ez, amelyet 1994 őszén, a szocialista-szabaddemokrata többségű Országgyűlés vezetett be az ellenzéki jogok megerősítéseként. Akkor vezették be az azonnali kérdéseket, amelyekre – az interpellációktól eltérően – a miniszter illetve a miniszterelnök általában maga köteles válaszolni, és akkor vezették be, hogy parlamenti vizsgálóbizottságot a képviselők egyötödének kezdeményezésére is fel kell állítani, rendkívüli ülést a kezdeményezők által meghatározott napirendi előterjesztésről a képviselők egyötödének kezdeményezésére is kell tartani.

Ez utóbbi lehetőséggel próbáltak élni az ellenzéki képviselők, szokás szerint eredménytelenül. Ez a joguk ma már csak névleges (akárcsak a vizsgáló bizottságok kezdeményezésére vonatkozó joguk), mert a fideszes képviselők nem jönnek be az ülésre, azzal határozatképtelenné teszik azt, a jelenlevők így a napirendet sem tudják elfogadni, és így csak a napirend előtti felszólalásokat lehet elmondani. Több, a napirend előtt felszólaló ellenzéki képviselő is szóvá tette a fideszes képviselők távollétét, de rosszul tették szóvá.

Nem az a baj a fideszesek távollétével, hogy így nem dolgoznak meg a fizetésükért, ahogy a momentumos Gelencsér Ferenc mondta, hanem az, hogy ezzel az ellenzék alkotmányos jogát veszik el.

Erre a napirend előtt felszólalók közül senki sem beszélt.

A napirend előtti felszólalásokban az egyes frakciók képviselői az Orbán-kormány megszorító intézkedéseiről beszéltek, ami érthető, hiszen azért kezdeményezték a nyári szünetben a rendkívüli ülést, hogy azokról beszélhessenek. Szépen megírták határozati javaslatként, hogy az Orbán-kormány intézkedései a kata szűkítésétől a „rezsicsökkentés” szűkítéséig rontják az emberek megélhetését, és ez persze igaz, ennek elmondása csak helyeselhető.  Ugyanakkor a határozati javaslatokkal és a napirend előtti felszólalásokkal is végig

azt a benyomást keltették azokban, akik figyelemmel kísérték az ülést, hogy a kormány intézkedéseire nem lett volna szükség.

Elmulasztottak rámutatni arra, hogy az úgynevezett „rezsicsökkentés”, vagyis a közműdíjak teljes elszakítása a szolgáltatás költségeitől eleve helytelen volt, amikor egy évtizeddel ezelőtt bevezették, mára pedig tarthatatlanná vált. A kata talán – méreteinél fogva – nem vált még tarthatatlanná, de arra is igaz, hogy bevezetésekor is egyfajta méltánytalanságot jelentett a többi adózóval szemben, és módosításának szükségességét nem lehet vitatni.

A DK-s Arató Gergely azt mondta felszólalásában, hogy

az országnak nincs felelős kormánya, de van felelős ellenzéke.

Az állítás első részével egyet lehet érteni, de a másodikkal kevésbé. Felelős ellenzéknek ugyanis ilyenkor el kellene mondania a választóknak, hogy a „rezsicsökkentés” valóban nem volt fenntartható, eleve be sem lett volna szabad vezetni, és a támadást az átalakítás azonnali voltára és mikéntjére kellett volna irányítania. Sokszor hallottuk Gyurcsány Ferenctől, hogy felelőtlen ellenzékből csak felelőtlen kormány lehet. Ő ezt valamikor az ellenzékben levő Fideszre mondta, teljes joggal, de a mai ellenzékre is tudom érteni.

A legnagyobb baj az ülést kezdeményező ellenzéki frakciók szereplésével mégsem ez volt. Azért kezdeményezték a nyári rendkívüli ülést, mert az utolsó parlamenti ülés óta kell az embereknek szembesülniük a háztartási energiadíjak hirtelen emelésével, miközben a választási kampányban a Fidesz ennek ellenkezőjét hirdette. Ez így jogos kezdeményezés volt, és természetes, hogy a napirend előtti felszólalásokban jórészt erről beszéltek az ellenzéki képviselők.

Csakhogy az utolsó parlamenti ülés óta más is történt a magyar politikában. Orbán Viktor megtartotta szokásos tusványfürdői előadását, és az ezúttal – nem túlzás így mondani – világbotránnyá vált.

A tusványfürdői előadás botrányos kitételeiről az ellenzéki felszólalóknak egyetlen szava nem volt az Országgyűlésben. A hat kezdeményező frakció felszólalói közül senkinek.

De hát nem ez volt a téma, vetheti ellen valaki. Csakhogy a napirend előtti felszólalásban nemcsak a napirendre venni javasolt kérdésekről lehet, sőt illik beszélni. A napirend előtti – szó szerint napirenden kívüli – felszólalás tárgya bármilyen időszerű, az országot foglalkoztató kérdés lehet. Az eredeti szabály kifejezetten tiltotta, hogy a napirenden szereplő ügyről beszéljenek a képviselők a napirend előtti felszólalásban. Ezt a korlátozást már feloldották, de ez nem jelenti azt, hogy nem lehetett volna szóbahozni a tusványfürdői előadás botrányos kitételeit.

Nem, ellenzéki pártjainknak az a véleménye, hogy az embereket igazából csak és kizárólag a megélhetésük érdekli, az pedig nem foglalkoztatja őket, hogy az ország miniszterelnöke náci beszédbe való mondatokat, sőt odavaló komplett gondolatmeneteket enged meg magának az egész év legfontosabbnak tekintett politikai eseményén. Feltételezésük szerint annyira nem foglalkoztatja ez választóikat, hogy napirend előtti felszólalásaikban meg sem említik.

A DK-sok nyilván úgy gondolták, hogy az ilyesmi – Orbán tusnádfürdői szövegének minősítése – Gyurcsány Ferenc facebook-oldalára való, és nem a frakció nevében elmondott parlamenti felszólalásba.

Erről szemlátomást nem ugyanazt gondoljuk. Szerintem van összefüggés aközött, hogy egyfelől mit mond Orbán Tusnádfürdőn, és másfelől tíz éven át „rezsicsökkentéssel” szédíti az embereket, majd egyik napról a másikra szűkíti azt, ha már nem tartható. Ennek az összefüggésnek a megvilágítása nélkülözhetetlen ahhoz, hogy valamikor megszabadulhassunk az Orbán-rendszertől. Az összefüggést az Országgyűlés plenáris ülésén kellene megvilágítani, ha már ott ülünk az Országgyűlésben. Ha készülünk valamire, talán erre kellene felkészülni.

Mai kérdés – Ön szerint az egyesült ellenzéknek Orbán “őszödi beszéde” okán a 2006-os tüntetéssorozathoz hasonló, de békés megmozdulásokat kellene szerveznie?

“Azt hiszem, ezen a frakcióülésen mondhatta el Orbán a maga őszödi beszédét.

Persze nem abban az értelemben, hogy, mint annak idején Gyurcsány, önmagát ostorozta volna azért, amit a megelőző időszakban csináltak illetve inkább nem csinálták. Önmagát Orbán nem szokta ostorozni, még zárt körben sem. Vagy hogy elmondta volna, hogy végig hazudták az elmúlt tizenkét évet. Pedig végig hazudtak. Ebben az értelemben nem lehetett ez őszödi beszéd. Abban az értelemben azonban igen, hogy Orbán elmondta, hogy mit fognak most csinálni. Mit fognak csinálni, amiről a kampányban nem beszéltek. És hogy a mellé minden képviselőjüknek oda kell állni. Akkor is, ha tiltakozni fognak ellene.
(Bauer Tamás – ORBÁN ŐSZÖDI BESZÉDE)

This poll is no longer accepting votes

Ön szerint az egyesült ellenzéknek Orbán "őszödi beszéde" okán a 2006-os tüntetéssorozathoz hasonló, de békés megmozdulásokat kellene szerveznie?

Időközi vereség

Nagy az elkeseredés az időközi választások eredménye miatt. Orbán a parlamentben azzal büszkélkedik, hogy mennyivel több szavazatot szerzett összesítve a Fidesz, mint az ellenzéki pártok. Ezeket a számokat látják az ellenzéki politikusok és az „elemzők” is, és ezért beszélnek az ellenzék kiábrándító vereségéről.

Én ezt túlzásnak tartom. Megnéztem húsz olyan időközi választást, amelyeket városi választókerületekben tartottak, ahol általában indulnak a Fidesz és az ellenzéki szövetség jelöltjei, és összehasonlítottam az eredményt a 2019-es általános önkormányzati választás eredményeivel. Abból indultam ki, hogy Magyarországon is világosan – egyes kutatók szerint száz évre visszamenőleg – kirajzolódik a politikai földrajz. Mellőzve a részleteket, vannak olyan választókerületek, amelyekben több ciklus óta a Fidesz erős, és olyanok, ahol viszont a baloldali vagy inkább centrista ellenzéki pártok. Ezért az időközi választásokon sem azt kell nézni, hogy hány helyen nyert fideszes és milyen arányban.

Az, hogy hagyományosan, több ciklus óta a Fidesz által nyert egyéni választókerületekben megint a Fidesz nyert, nem nagy ügy. A húsz időközi választásból tízben ez történt. Négy olyan választókerület volt, ahol korábban is az ellenzéki szövetség jelöltje nyert, és most is. Öt helyen 2019-ben még az ellenzéki szövetség jelöltje nyert, most viszont a Fideszé. Ezek a fontos esetek.

Az egyik a VII. kerületi választókerület, ahol egy súlyos visszaélés miatt le kellett mondania Borka-Szász Tamás DK-s képviselőnek, alpolgármesternek, és az ő helyét vitte el a Fidesz.

Egerben az ellenzéki szövetség felbomlott, az egykor jobbikos, pártját is elhagyó polgármester az őt támogató városi koalícióval is szakított: ilyen körülmények között nem csoda, ha elvész a mandátum.

Hogy mi történt a VIII. kerületben, Nyíregyházán két választókerületben is és Szolnokon, azt találgatni sem tudom, csak amiatt vagyok szomorú, hogy a nyíregyházi 3. választókerületben egy kiváló egykori szabad demokrata párttársunk váratlan halála miatt volt időközi választás, és az ő egykori mandátumát sem tudta megvédeni az új ellenzéki jelölt, elvitte a Fidesz.

Ha mégis elgondolkozunk azon, hogy van-e általános tanulsága e vereségnek, én egyelőre a következőre jutottam. Figyelmesen követve az ellenzéki pártok parlamenti szereplését és médiamegjelenéseit, úgy látom, hogy

az ellenzéki pártok ott folytatják, ahol a választási kampány végére abbahagyták.

Az ellenzéki pártok a Fideszt túlnyomórészt jóléti kérdésekben bírálják, és jóléti tartalmú javaslatokban fogalmazzák meg a maguk alternatíváját. Habár – különböző megfogalmazásokban – Karácsony Gergely is, Kunhalmi Ágnes is és Ungár Péter is azért bírálta az áprilisi választási vereség után az ellenzéki kampányt, hogy az nem „az emberek mindennapi problémáival”, vagyis jóléti kérdésekkel (hanem orbánozással és putyinozással) foglalkozott.

Ez nem volt igaz, az ellenzéki pártok politizálása az Orbán-kormányok tizenkét évében mindig is főképpen jóléti kérdésekről szólt. Ugyanezt folytatják április óta.

Azt pedig nem tudták elhitetni, hogy jóléti ügyekben tőlük több várható, mint a Fidesztől, és szemlátomást most sem tudják.

Az eredmény is ugyanaz, mint az országgyűlési választásokon volt

Abban sincs változás, hogy az ellenzéki pártok illedelmesen beilleszkednek az Orbán-rendszer politikai intézményeibe: a DK-s Oláh Lajos személyében parlamenti alelnököt, jegyzőket és bizottsági tisztségviselőket állítottak, a megszokott módon teszik fel kérdéseiket és interpellációikat, megvitatják a Fidesz alaptörvény- és házszabály-módosítását és szavaznak is róla, holott a 2010 utáni években még tudták, hogy az ilyesmit bojkottálni kell. Kivételt csak a Momentumnak a parlamenti tisztségektől való tartózkodása és a DK-nak, Párbeszédnek és Momentumnak egyes szimbolikus parlamenti eseményektől való távolmaradása jelentett, de a napi parlamenti ügymenet során már semmivel sem jelzik az ellenzéki pártok, hogy az Orbán-rendszerrel is szemben állnak, nemcsak az Orbán-kormány politikájával.

Business as usual – ez az összkép az ellenzék tevékenységéről. Bizonyosan bőven vannak az Orbán-rendszert elutasító polgártársaink, akiket ez tart vissza attól, hogy elmenjenek az ellenzéki jelöltekre szavazni.

BOHÓCKODÁS

A jövő héten tárgyalja az Országgyűlés a 2023. évi költségvetést. Mint a Fidesz ezt rendszerré tette, júniusban, a parlament nyári szünete előtt. Igazi hungarikum.

A két évtizedig, 2010-ig tartó magyar demokráciában, amikor az intézmények nagyjából rendeltetésszerűen, vagyis alkotmányosan működtek, a költségvetést novemberben tárgyalta az Országgyűlés, és decemberben szavazták meg. Eleinte az év utolsó napjaiban, később, amikor már beletanultunk a rendszer működésébe, a karácsonyi szünet előtt. Abból indultak ki, hogy akkor szabad csak költségvetést készíteni, amikor nagyjából már látni lehet, hogy hogyan alakul a gazdaság a megelőző évben. A költségvetés ugyanis megkötötte a kormányok kezét, hogy mire költhetik az adófizetők pénzét.

Az első Orbán-kormány idején a fideszes többség egy ízben még kétéves költségvetést szavazott meg, hogy közvetlenül a következő választás előtt már ne kelljen számos népszerű ellenzéki javaslatot elutasítani. Azután tovább léptek.

A Fidesz újabb hatalomra jutása után kitalálták, hogy már az előző év nyarán, a tavaszi szünet előtt fogadnak el költségvetést. Úgymond azért, hogy kiszámítható legyen a gazdasági környezet. A valóság viszont az, hogy

az államháztartási törvény felpuhításával a parlament által jóváhagyott költségvetési előirányzatok gyakorlatilag látszólagossá váltak, a kormány korlátlan átcsoportosítási lehetőséget kapott.

Minden év decemberében hatalmas összegeket szór szét rendelettel a kormány. A jövő heti költségvetési vitát ezért nem vehetjük komolyan.

Sajnos azt sem, amit az ellenzéki pártok csinálnak a költségvetési vitában.

Egy normális országban, ha parlamenti berendezkedés van, a költségvetést a kormány készíti, a parlamenti vitában megindokolja, az ellenzék elmondja kritikus véleményét, és természetszerűen nemmel szavaz.

Magyarországon három évtizede más a szokás: az ellenzék – függetlenül attól, hogy ki van kormányon, és ki ellenzékben – módosító indítványok tömegében juttatja kifejezésre a maga prioritásait, melyek természetesen eltérnek a kormányétól. Valljuk be: ennek a világon semmi értelme.

Az ellenzékiek azután panaszkodnak, hogy a kormányoldal minden javaslatukat „lesöpri”. De hát ez természetes, hiszen a a mindenkori kormánykoalíció és a mindenkori ellenzéki pártok között éppen az a fő különbség, hogy mire költik az adófizetőktől beszedett pénzt.

A legtermészetesebb dolog, hogy a kormánypártiak nem szavazzák meg az ellenzék módosító indítványait.

Azokat be sem kellene nyújtani: ez merő magamutogatás.

De vajon nem teszik-e helyesen az ellenzékiek, hogy költségvetési módosító indítványokban fogalmazzák meg, hogy mennyi jót tennének az emberekkel, ha kormányon lennének? Az egyes képviselők pedig azt, hogy mennyi mindent fejlesztenének a maguk választókerületében (illetve abban, ahol legközelebb el akarnak indulni egyéni jelöltként)?

Idestova harminckét év tapasztalata, hogy ez a dolog nem működik. A választók nem tudják, hogy mi mindent javasolnak az ellenzéki képviselők, amit azután a kormánytöbbség leszavaz, és ha véletlenül hallanak róla, nem adnak neki hitelt. Mert aki odafigyel erre, az azt is tudja, hogy az ellenzék felelősség nélkül teszi ígéreteit költségvetési módosítók formájában.

A parlamenti szabályok szerint a költségvetési módosító javaslatoknál meg kell jelölni, hogy honnan vennék el a pénzt ahhoz, amire többet akarnak költeni.

Tudjuk, hogy költségvetési indítványok hosszú sorához jelölik meg ellentételként ugyanazt az ellentételt ugyanazon párt képviselői. Ők maguk sem veszik a dolgot komolyan. A választók sem.

Amikor országgyűlési képviselő voltam, nem adtam be módosító indítványokat a költségvetéshez. Nem vettem részt a bohóckodásban. Mert ez bizony bohóckodás.

MÉG EGYSZER A PARLAMENTI TISZTSÉGEKRŐL

Miközben néztem tegnap a parlamenti honlapon az alakuló ülés közvetítését, megnéztem ugyanott Kövér László előterjesztését a bizottságok tagjairól és tisztségviselőiről.

Azt már korábban hallottam, hogy az ellenzék a DK-s Varju Lászlót, aki az előző ciklusban a költségvetési bizottság elnöke volt, ezúttal a népjóléti bizottság elnökének javasolja. Kövér előterjesztésében azonban Varju nem a bizottság elnökeként, hanem csak tagjaként szerepelt. Ma a 24.hu cikkében azt olvasom, hogy Varju büntetésből nem lehet bizottsági elnök, és ugyanúgy a szintén DK-s Arató Gergely sem jegyző. Nem lehet jegyző Jámbor András párbeszédes képviselő sem.

Az új magyar parlamentarizmus fontos jogszokása volt harminc éven keresztül, hogy a parlament megalakulásakor a pártok megegyeztek a parlamenti és bizottsági tisztségek, bizottsági helyek elosztásáról a pártok között, arról pedig az egyes pártok maguk döntöttek, hogy kivel töltik be ezeket a posztokat. Az is része volt ennek a szokásjognak, hogy az egyes pártok jelöltjeit a házelnöktől az egyes bizottsági tagokig a parlament minden képviselője megszavazza. (Emlékszem, például, hogy milyen vita volt az SZDSZ-frakcióban arról, hogy megszavazzuk-e az Országgyűlés alelnökének G. Nagyné Maczó Ágnest, a Kisgazdapárt szélsőséges kijelentéseiről ismert jelöltjét. Végül úgy döntöttünk, hogy a parlamenti szokásjognak megfelelően meg kell szavazni, és Maczó Ágnes azután fölöttébb korrekt módon vezette az üléseket.)

Az előfordult, hogy valakit lemondásra szólítottak fel (például az első ciklusban Horn Gyulát a Külügyi Bizottság elnökségéről, amit meg is tett), de hogy ne fogadták volna el valamely párt jelöltjét, az nem.

Az tehát, hogy most, amikor a pártok között nem alakult ki egyetértés a tisztségek elosztásáról, és Kövér László tett előterjesztést, politikai retorzióként nem jelöli Varjut és Aratót, újabb súlyos visszaélés.

Állítólag azért nem jelölte őket, mert neki nem tetsző módon beszéltek az Országgyűlés ülésén arról, hogy hatályon kívül helyeznék a fideszes Alaptörvényt.

Alkotmányos alapelv, hogy országgyűlési képviselőt az Országgyűlés ülésén elmondott véleménye miatt semmiféle hátrány nem érhet.

Ezt sértette meg Kövér. Jámbor más okból nem lehet jegyző: állítólag azért, mert nem megfelelően beszélt a jegyzői feladatról.

Aki ezt a szöveget ezen az oldalon olvassa, bizonyára tudja, hogy szerintem a magukra adó ellenzéki pártoknak semmiféle parlamenti vagy bizottsági tisztséget nem kellene a Fidesz parlamentjében elfogadniuk. A Momentum ezt hasonlóképpen gondolta, nem jelölte tagjait ilyen tisztségekre, a DK és a Párbeszéd viszont másképpen gondolta, és jelölt. Ezzel kitették magukat Kövér önkényének. Ha viszont így történt,

az összes ellenzéki frakciótól elvárható, hogy tegnap parlamenti és bizottsági tisztségekbe megválasztott tagjaik visszalépjenek ezekből a tisztségekből, amíg Kövér Varjut és társait nem jelöli, és az Országgyűlés meg nem választja a kérdéses tisztségbe.

Vajon megteszik-e? Vagy azt gondolják, hogy az embereket csak az infláció, a bérük és a nyugdíjuk érdekli,

demokráciakérdésekben nem érdemes konfliktust vállalni?

KORMÁNYELLENZÉK, RENDSZERELLENZÉK

Szerintem örvendetes fejleményt hozott az önkényuralmi országgyűlés alakuló ülése. Véget ért az a hamis egység, amelyet hat ellenzéki párt az elmúlt években és a választáson is megjelenített, s amely nem a korábbinál jobb, hanem a korábbinál gyengébb választási eredményt hozott április 3-án.

(Csak, hogy ne legyen félreértés. Azért merek így fogalmazni, mert a hat ellenzéki párt még a Mi Hazánkkal együtt is kevesebb mandátumot szerzett, mint öt ellenzéki párt négy évvel korábban. A közös jelöltek, közös lista, közös miniszterelnök-jelölt ugyan az ellenzékre leadott szavazatok jobb hasznosulását jelentette Budapesten, és így sikerült 12 helyett 17 egyéni választókerületet megnyerni, viszont az egyes pártok támogatóinak egy része nem tudta elfogadni a közös jelölteket, közös listát, közös miniszterelnök-jelöltet, és ezért a hat pártra több mint nyolcszázezerrel kevesebb szavazat esett. Hiába hasznosult jobban ez a kevesebb szavazat, nem hozott több mandátumot sem a vidéki egyéni választókerületekben, sem a listán. Ezért írtam az Élet és Irodalomban a választást követően, hogy egyebek mellett a hatpárti közös indulás is megbukott.)

Az Orbán-rendszerrel szemben állók körében a választás óta természetszerűen felelevenedett a vita arról, hogy hogyan kell viselkedniük a parlamentbe jutott, ott ellenzéki szerepbe kerülő politikusoknak, pártoknak.

A legkeményebb álláspontot Hadházy Ákos képviseli: szerinte nem kell részt venni a parlament napi munkájában, bizottsági helyet sem kell vállalni, és a képviselői esküt sem szabad a hivatalos nyitóülésen letenni. Ő az előző négy évben is ezt tette. Ezt az álláspontot a vele eddig szövetségben levő Momentum sem tudta követni, és emiatt Hadházy Ákos nélkül alakította meg frakcióját, ő pedig ismét független képviselő lesz. Ezt fölöttébb sajnálom, hiszen politikai szövetségük nagyon fontos győzelmet hozott Zuglóban mind az előválasztáson, mind a választáson, és előnyös lehetett volna a jövőben is. Az eskütételtől így csak Hadházy maradt távol.

Ugyanakkor három frakció: a DK, a Momentum és a Pártbeszéd képviselői az eskütétel után elhagyták a plenáris ülést, nem hallgatták meg Áder János (egyébként szégyenletes, de erről majd később) beszédét. Az LMP, az MSZP és a Jobbik képviselői ugyanakkor – hasonlóan a Mi Hazánk képviselőihez – a helyükön maradtak. Ezzel világossá vált az ellenzéki szerep kétféle felfogása.

Az LMP, az MSZP és a Jobbik elfogadja az önkényuralmi országgyűlés ritusait, összhangban azzal, hogy eddig követett politikájában is nyitott volt a Fidesszel való együttműködésre: az LMP alkotmánybírók választásánál segítette ki az átmenetileg kétharmados többség nélkül maradt Fideszt, a Jobbik alaptörvény-módosítást szavazott meg a Fidesszel együtt, az MSZP országgyűlési alelnöke Orbán Viktorral vesz részt az ország jövőjéről szóló egyeztetésen a nyilvánosság háta mögött.

Ez a három párt a kormány ellenzékeként viselkedik, nem kérdőjelezi meg magát a rendszert.

A Momentum a parlamenti és bizottsági tisztségek elutasításával, az alakuló ülés eskütételt követő részétől való távolmaradásával következetesebben, a DK és a Párbeszéd a parlamenti és bizottsági tisztségek elfogadásával, a nyitóülésen a kivonulás után a szavazásokra való visszatéréssel kevésbé következetesen képviselt rendszerellenzéki magatartást.

A rendszerellenzéki magatartás megjelenése örvendetes, a következetlenség sajnálatos.

A DK egyik alapítójaként ezt különösen sajnálom. Nehezen tartom megmagyarázhatónak, hogy mi szükség van arra, hogy az önkényuralmi rendszert elutasító párt az önkényuralom parlamentjében alelnököt, bizottsági elnököt, bizottsági alelnököket adjon, és részt vegyen a tisztségviselők megválasztásában.

Egyesek szerint az ilyesmin kár morfondírozni, huzakodni, az ilyen szimbolikus ügyek nem érdeklik „az embereket”. Nem értek egyet ezzel.

Az ellenzéki politika alapvető kérdése, hogy elfogadjuk-e vagy elutasítjuk az Orbán-rendszert, s ha elutasítjuk, miként tudjuk azt a választók számára érthetővé tenni.

Amíg ezt nem éri el az ellenzék, nemigen van esélye arra, hogy sikerrel vegye fel a harcot a rendszerrel szemben.

NINCS ILYEN TANULSÁG, MÁSIK VAN

Két országban is parlamenti választást tartottak a hét végén, és mindkettőben vereséget szenvedtek azok, akiknek Orbán Viktor nemcsak politikai, de pénzbeli támogatást is adott, akiket fontos szövetségesének tekintett, és akik maguk is szövetségesüknek tekintették Orbánt.

Franciaországban Macron elnököt újjáválasztotta a franciák többsége, nem fenyegeti azonnali veszély az Európai Uniót. Szlovéniában a politikai újonc Robert Golub frissen létrejött pártjával legyőzte Janez Janšát. Nem arról van szó, hogy „az ellenzék” legyőzte volna „a kormánypártot”, hiszen Janša egy több pártból álló koalíció miniszterelnöke volt, amelynek a ciklus közben vette át kormányon kívülről a vezetését, amikor az előző választást követően alakult több párti koalíció felbomlott.

Azt mondja egy jobboldali „elemző”, hogy a szlovéniai választás azt mutatja, hogy le lehet győzni a kormánypártot, csak új ellenzéki politikai erőre van szükség. Ez csacsiság. Franciaországban a demokratikus oldal régi (egyébként nem annyira régi) vezetője, Szlovéniában a demokratikus oldal új vezetője azért győzhette le Orbán egy-egy szövetségesét, mert mindkét országban demokratikus választás volt.

Ez Franciaországban nyilvánvaló, mert ott egy szélsőjobboldali, EU-ellenes párt ellenzékből próbálja megszerezni a politikai főhatalmat. Szlovéniában Orbán szövetségese ugyan kormányon volt – immár másodszor –, de egyik miniszterelnöksége során sem tudta felszámolni a liberális demokráciát, nem tudott önkényuralmat építeni, noha tett kezdeti lépéseket ebben az irányban. Ugyanúgy nem, ahogy Szlovákiában Robert Fico, Csehországban Andrej Babiš sem tudott – többé-kevésbé Orbán barátjaként– önkényuralmat építeni, még ha Fico (és az őt felváltó Pellegrini) idején is valamelyest maffiásodott a szlovák állam, és Babišsal szemben megalapozottan merült fel korrupciós vád. Mindkét esetben törekedtek a sajtó, a média egy részének megszerzésére, nem is eredménytelenül.

Mégis, Szlovéniához hasonlóan Szlovákiában és Csehországban is szabad választáson lehetett legyőzni az Orbán-barát korábbi miniszterelnököt.

Babišt is, Ficot is, Janšát is rendszeresen állították párhuzamba Orbánnal, ez azonban tévedés. Ha szerettek volna is, de egyikük sem tudott Orbánhoz hasonlóan önkényuralmi rendszert felépíteni. Egyikük sem volt olyan fékezhetetlenül nacionalista, mint Orbán, egyikük sem állt olyan vehemensen szembe az Európai Unióval, egyikük sem volt Putyin szövetségese. (Csehországban Miloš Zeman köztársasági elnök vonzódott Oroszországhoz, de ő nem volt azonos Babišsal, ha volt is közöttük egyfajta érdekszövetség.) Ami azonban a legfontosabb különbség: pártjaik, a cseh ANO, a szlovák Smer vagy a szlovén SDS nem váltak állampárttá, és nem alakult ki a három országban az állampárttól való függőségeknek az élet minden területét átható rendszere. Ezért is lehettek szabadak és nagyjából tisztességesek is a választások, és ezért nyerhették meg azokat a hivatalban levő miniszterelnökkel és pártjával szemben olyan politikusok, akik korábban ellenzékben voltak.

Nálunk, Magyarországon gyökeresen más a helyzet. Orbán tizenkét évet töltött folyamatosan hatalmon, és ezt a tizenkét évet arra használta fel, hogy leválthatatlanná tegye magát és rendszerét. Nemcsak a választási rendszert alakította át a maga érdekei szerint, nemcsak a médiában épített ki túlsúlyt, de a gazdasági és kulturális életben is maga alá gyűrt elegendő szereplőt ahhoz, hogy a Fidesz állampárttá váljon, és a társadalom széles körét hatotta át a fideszes illetékeseknek való kiszolgáltatottságok rendszere. Ők adják a munkát, ők adják a megrendelést, ők adják a megjelenési lehetőséget és így tovább.

Találóan beszél erről Gőgös Zoltán, az MSZP egykori elnökhelyettese és országgyűlési képviselője: „… a falvakban fogva vannak az emberek. Olyan függőségi rendszerek épültek ki, amelyekben senki, még az ellenzéki szimpatizánsú emberek sem teszik kockára az egzisztenciájukat. És nemcsak a közmunkásokról beszélek, hanem az önkormányzati dolgozókról, az óvónőkről, a tanárokról, az orvosról, meg az ő szüleikről, gyerekeikről, unokáikról. Mindenkit fog a polgármester, akit meg fog a fideszes parlamenti képviselő. Aki nem áll be a sorba, nem jut fejlesztési forráshoz.

Durvább a jelenlegi függőségi rendszer, mint a Kádár-korszak végén volt.”

Ráadásul mindez nemcsak a falvakra nézve igaz, hanem valamilyen mértékben a városokra, egyetemekre, színházakra stb. is.

Ezért nevezi Gőgös illúziónak, hogy az ellenzéki pártoknak most neki kellene indulniuk a vidéknek. Nem hiszem el a választási vereségnek azt a magyarázatát, hogy az ellenzéki pártok nem ismerik a vidéket. Ismerik, jelen is vannak (képviselőjelöltjeik néhány kivételtől eltekintve ott élnek a választókerületben), csak tehetetlenek a Gőgös által leírt függőségi rendszerrel, a Kovách Imre szociológus által évek óta hangsúlyozott kiszolgáltatottsággal szemben.

Mégis, sok ellenzéki politikus, „elemző” és újságíró ma is úgy beszél az ellenzéki politika jövőjéről, lehetőségeiről, mintha demokráciában élnénk.

Holott nem így van, jól megszervezett önkényuralmi rendszerben élünk. Ezért írtam az ÉS-ben és mondtam Bolgár Györgynek a Klubrádióban, hogy a demokrácia híveinek nem a következő választásban kell most és a következő években gondolkodniuk, hanem az Orbán-rendszerrel szembeni szellemi–politikai alternatíva lépésről-lépésre történő felépítésében.

Demokráciában a kormány ellenfele az ellenzék, önkényuralomban a hatalmon levők ellenfele az ellenállási mozgalom, más szóval szabadságmozgalom. Amilyen a lengyel Szolidaritás vagy a csehszlovák Charta 77 volt. A szabadságmozgalomnak persze lehet, és kell is legyen parlamenti szárnya, de annak a szabadságmozgalom részeként kell működnie.

Az effajta önkényuralmakat az általuk szervezett választáson nem lehet „leváltani”, vagyis megdönteni. Akkor buknak, ha valamilyen belső vagy külső megrázkódtatás megrendíti őket, válságba kerülnek. Akkor kényszerülnek tárgyalni az ellenállási mozgalom vezetőivel a békés átmenetről a demokráciába, és állapodnak meg arról, hogy milyen választójogi szabályok alapján, milyen médiakörnyezetben kerüljön sor a választásra. Erre a valamikori helyzetre kell a demokrácia magyarországi híveinek időben felkészülniük.

Foszlányaim

0

A pártok közötti impotencia versenyben nagyon szoros eredmény alakult ki! Azért nagy áldás az ellenzék többségének, hogy Gy.F.  még a pályán van, mert ha nem lenne talán saját hibáikért maguknak kellene a felelősséget viselni. 

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK