Andy Burnham előtt nem egyszerű kormányzati feladat, hanem valódi politikai és gazdasági kötéltánc állhat, ha valóban ő lesz Nagy-Britannia következő miniszterelnöke. A brit kötvénypiac ugyanis már egyszer megmutatta, milyen gyorsan képes megbüntetni egy hiteltelennek tartott gazdaságpolitikát: Liz Truss bukása ma is intő példaként lebeg minden új kormányfő felett. Burnhamnek így egyszerre kellene növekedést ígérnie, megőriznie a költségvetési fegyelmet, és közben elkerülnie az adóemelést – mindezt egy gyenge állapotban lévő brit gazdaság élén.
A legnagyobb kihívást az jelenti, hogy a politikai mozgástér sokkal szűkebb, mint amit az ellenzéki retorika korábban sugallhatott. Burnham egy időben még arról beszélt, hogy véget kell vetni annak az állapotnak, amelyben a brit költségvetés a kötvénypiac foglya, ám a pénzügyi világ világossá tette: ezt a függést nem lehet egyszerűen politikai akarattal megszüntetni. A befektetők számára nem az ideológia, hanem a számok számítanak. Ha a piacok úgy érzékelik, hogy az új kormány túlköltekezik, hitelből finanszírozna népszerű intézkedéseket, vagy hiteltelen költségvetési pályát vázol fel, akkor a reakció gyors és fájdalmas lehet.
Éppen ez az, ami Burnham helyzetét különösen kényessé teszi. Ha valóban tartja magát ahhoz az ígéretéhez, hogy nem emel adót, és közben újabb általános hiteleket sem akar vagy nem tud felvenni, akkor minden új kiadási vállalás mögé azonnal fedezetet kell rendelnie.
Más szóval: ha valamire többet költ, valahonnan máshonnan el kell vennie. Ez a klasszikus költségvetési realitás, amelyet a brit politika az elmúlt években újra és újra megpróbált megkerülni, kevés sikerrel.
Burnham számára némi mozgásteret az jelenthet, ha a kormány a beruházásokat megpróbálja elkülöníteni a napi működési kiadásoktól. E logika szerint az infrastruktúra fejlesztésére felvett hitel nem puszta teher, hanem jövőbeli növekedést megalapozó befektetés lehet. Ez a gondolat nem új a brit gazdaságpolitikában, és tanácsadói köréből is érkeztek már olyan vélemények, amelyek szerint a jelenlegi szabályok mellett is volna lehetőség célzott fejlesztési hitelekre.
A kérdés azonban itt sem az, hogy technikailag mit lehet megtenni, hanem az, hogy mit hisznek el a piacok.
Mindezt ráadásul nemcsak a brit belpolitika keretezi, hanem a világgazdaság állapota is. Nagy-Britannia ma jóval kisebb súllyal vesz részt a globális gazdaságban, mint korábban, miközben egyre inkább ki van szolgáltatva a külső sokkoknak. Egy nemzetközi konfliktus, az energiaárak emelkedése vagy az amerikai gazdaságpolitika fordulatai legalább annyira befolyásolhatják a brit kötvényhozamokat és a font árfolyamát, mint a londoni kabinet döntései. Ez azt jelenti, hogy Burnhamnek nemcsak belső reformokkal, hanem kedvezőtlen külső környezettel is számolnia kellene.
Politikai karaktere ugyanakkor eltér a közelmúlt több brit miniszterelnökéétől. Andy Burnham Manchester polgármestereként a „King of the North” becenevet is kiérdemelte, mivel következetesen szembement a londoni konzervatív kormányokkal, és ezzel jelentős népszerűséget szerzett az északi régiókban. Ez a politikai tőke azonban országos szinten már nem biztos, hogy önmagában elegendő.
Országot vezetni ugyanis más feladat, mint a regionális elégedetlenség hangját megtestesíteni: itt már nemcsak a társadalmi igazságosság nyelve számít, hanem az is, képes-e valaki
hiteles választ adni a brit gazdaság régóta húzódó problémáira, a stagnálásra, a gyenge innovációs teljesítményre és a Brexit utáni stratégiai bizonytalanságra.
Ebben a helyzetben különösen fontossá válhat az Egyesült Királyság európai kapcsolatrendszere.
A Brexit tíz éve után egyre nyilvánvalóbb, hogy a kilépés gazdasági mérlege legalábbis vegyes, de sokak szerint inkább kedvezőtlen.
Miközben az árukereskedelem az Európai Unióval gyengült, és a font is veszített korábbi erejéből, a szolgáltatásexport képes volt növekedni. Ez arra utal, hogy London számára nem feltétlenül a teljes visszafordulás, hanem egy pragmatikus közeledés lehet az észszerű út: szorosabb együttműködés Brüsszellel ott, ahol az a versenyképességet javítja, anélkül hogy újranyitná a Brexit teljes politikai konfliktusát.
A külpolitika és a gazdaság ebben az összefüggésben egyre kevésbé választható szét egymástól. Nagy-Britannia Ukrajna egyik legfontosabb európai támogatója maradt, és ez nemcsak stratégiai, hanem iparpolitikai szempontból is jelentős lehet.
A hadiipar, a dróntechnológia és a védelmi együttműködések a következő években akár a brit gazdaság egyik új növekedési pontjává is válhatnak. Ha Burnham képes lenne ezt a szektort nemcsak geopolitikai, hanem gazdaságfejlesztési eszközként is kezelni, abból politikailag és költségvetésileg is profitálhatna.
A valódi kérdés így nem az, hogy Burnham tud-e nagyot mondani, hanem az, hogy tud-e egyszerre fegyelmezett és kezdeményező lenni.
A brit választók valószínűleg változást várnak, a piacok viszont elsősorban nyugalmat.
E két elvárás ritkán jár együtt, és a modern brit politika egyik legnagyobb tanulsága éppen az, hogy a gazdasági hitelesség hiánya napok alatt elsodorhat egy kormányt. Ha Burnham valóban a Downing Streetre kerül, nem elég új irányt hirdetnie: az első pillanattól bizonyítania kell, hogy képes uralni a számokat, kezelni a külső kockázatokat, és értelmezhető jövőképet adni a Brexit utáni Nagy-Britanniának.
Ebben az értelemben a rá váró feladat nem egyszerűen kormányzás, hanem bizalomépítés – egyszerre a választók, a befektetők és a nemzetközi partnerek felé. És ha ezen a szűk kötélen megbillen, a brit politika története alapján aligha számíthat hosszú türelmi időre.
