A NAZA című dokumentumfilm nem egyszerűen az izraeli hadsereg egyes döntéseit bírálja. Azt állítja, hogy a gázai hadviselés szabályaiba olyan mértékű civil veszteséget építettek be, amely mellett a „járulékos kár” fogalma már nem feltétlenül jelent erkölcsi vagy jogi felmentést. A film körüli indulatokat ugyanakkor az is táplálja, hogy legsúlyosabb állításainak egy része névtelen, felismerhetetlenné tett forrásoktól származik, ezért azok független ellenőrzése korlátozott.
A film egyik központi kérdése, hogy hol húzódik a határ a katonai célpontok elleni támadások előre látható civil következményei és a tömeges emberölést lehetővé tevő hadviselési rendszer között. Izrael védelmezői gyakran azzal érvelnek, hogy az izraeli hadsereg meghatározza az elfogadható járulékos veszteség mértékét, vagyis a palesztin civilek nem célpontok. Ariel Oseran izraeli újságíró szerint már maga a NAZA – a filmben használt kifejezés – is ezt támasztja alá: ha Izrael célja a palesztin lakosság elpusztítása volna, a palesztin halottakat nem járulékos kárként, hanem célként kezelnék.
A dokumentumfilm ezzel szemben azt sugallja, hogy a szándék kérdését nem lehet kizárólag a célpontok hivatalos besorolásából levezetni. Ha egy döntéshozatali rendszer ismétlődően nagy számú civil halálát engedi meg viszonylag alacsony rangú katonai célpontok megsemmisítéséért, akkor a következmények előre láthatók és rendszerszerűek lehetnek – még akkor is, ha az egyes civileket formálisan nem jelölik ki célpontként.
Ezt a dilemmát sűríti magába a film egyik párbeszéde. Amikor egy megszólaló a harci szabályokat ismerteti, a rendező, Yuval Abraham arra kérdez rá, hogy ha egy alacsonyabb rangú célpont likvidálásáért húsz ember halálát is elfogadhatónak tekintik, miközben ilyen célpontokból tízezrek vannak, akkor hová vezet ez a logika. A válasz: „Végül az egész Gázát megkapod, igen.” A jelenet ereje abból fakad, hogy a tömeges pusztítást nem feltétlenül egyetlen, nyílt megsemmisítési parancs eredményeként ábrázolja, hanem sok, külön-külön adminisztratív és katonai döntés összeadódó következményeként.
A retorika és a felelősség kérdése
A film az október 7-i Hamász-támadásokat követő izraeli közhangulatot is a döntések hátteréhez sorolja. A támadások után a gyász, a félelem, a bosszúvágy és a nemzeti önigazolás egyszerre volt jelen, miközben politikai és közéleti szereplők részéről Gáza elpusztítását sürgető kijelentések hangzottak el. A dokumentumfilm szerint ebben a légkörben születtek azok a szabályok és gyakorlatok, amelyek Gázát rendkívül nagy civil kockázatú hadszíntérré tették.
Ezt a kontextust erősíti egy, az izraeli katonai hírszerzés korábbi vezetőjének tulajdonított kiszivárgott hangfelvétel. A felvételen elhangzó kijelentés szerint október 7. minden áldozatáért ötven palesztinnak kell meghalnia, függetlenül attól, hogy gyermekek-e. Az idézet súlyos, de kritikai feldolgozásban elengedhetetlen jelezni: egy vezető vagy volt vezető retorikája önmagában nem bizonyítja a hadsereg egészének jogi értelemben vett szándékát. Arra viszont alkalmas lehet, hogy érzékeltesse azt a politikai és morális környezetet, amelyben a katonai döntések megszülettek.
Ugyanezért nem elegendő önmagában az sem, hogy az áldozatokat „járulékos kárként” tartják nyilván. A népirtás jogi minősítéséhez különleges megsemmisítési szándék bizonyítása szükséges; ezt sem a célpont-besorolás, sem egyetlen idézet nem dönti el. A civil veszteségek előre láthatósága és elfogadása ugyanakkor releváns lehet más nemzetközi jogi kérdések – például a megkülönböztetés, az arányosság, az elővigyázatosság vagy a háborús bűncselekmények – vizsgálatakor.
Névtelen források, korlátozott ellenőrizhetőség
A NAZA legsúlyosabb állításainak megítélését nehezíti, hogy a filmben szereplő források személyazonossága nem ismert. Éjszaka, Tel-Aviv háztetőin vették fel őket; arcukat árnyék takarja, hangjukat és profiljukat digitálisan módosították. A névtelenség indokolható lehet, ha a megszólalók jogi, szakmai vagy személyes megtorlástól tartanak. Az anonimitás azonban egyszerre védi a forrást és korlátozza a közönség ellenőrzési lehetőségét.
Az anonim források használata nem szokatlan a tényfeltáró újságírásban, de minél súlyosabb a vád, annál fontosabb a többszörös megerősítés, a dokumentumokkal való alátámasztás és a módszertan átlátható bemutatása. A nézők a film alapján nem feltétlenül tudják megállapítani, milyen közvetlen hozzáférésük volt a megszólalóknak a bemutatott döntésekhez, illetve állításaikat milyen más bizonyítékok támasztják alá.
Az Izraeli Védelmi Erők a források anonimitására hivatkozva igyekeztek kisebbíteni a film hitelességét. Ugyanakkor vizsgálatot is indítottak annak feltárására, felhasználtak-e titkosított vagy minősített anyagokat a produkcióban. Ez önmagában nem igazolja a film állításait: egy ilyen vizsgálat irányulhat valós, tévesen értelmezett vagy illetéktelenül átadott adatokra egyaránt. Mégis feszültséget teremt a teljes hiteltelenítés és aközött, hogy a hatóságok szükségesnek látták az információk eredetének kivizsgálását.
Egy társadalmi tabu áttörése
A film elleni izraeli felháborodás nem választható el a belpolitikától. Netanjahu és szövetségesei számára a vita alkalmat kínálhat arra, hogy az izraeli baloldalt a hadsereg és az ország ellenfeleként mutassák be. Egy Haaretz-szerző ezért a konfliktust az izraeli „fasiszta-nacionalista blokk” számára kedvező politikai ajándéknak nevezte.
A vita azonban túlmutat a pártpolitikán. Omer Bartov izraeli-amerikai történész szerint Izrael hosszú ideje a tagadás állapotában él, és a film előtt kevés nyilvános diskurzus folyt Gáza lerombolásáról. A NAZA jelentősége ebből a nézőpontból nem csupán abban áll, hogy mit bizonyít, hanem abban is, hogy beszélhetővé tesz egy addig nagyrészt elfojtott kérdést: mi történt Gázában, és milyen felelősség terheli érte az izraeli államot, a hadsereget és a társadalmat?
Ez különösen fájdalmas egy olyan országban, ahol a katonai szolgálat a legtöbb család személyes tapasztalata. A háború bírálata így nem marad távoli politikai vita: felveti annak lehetőségét, hogy fiúk, lányok, testvérek és szülők egy jogsértőnek vagy akár bűnösnek minősíthető hadviselés részesei lehettek. Bartov szerint éppen ezért várható, hogy sokan különböző módokon próbálnak ellenállni ennek a felismerésnek.
A NAZA körüli vita végül két, egymást nem kizáró kérdés között feszül. Elég megbízhatóan bizonyítja-e a film a legsúlyosabb állításait? És mit árul el az izraeli reakció arról, amit a társadalom már tud, sejt vagy fél kimondani? A dokumentumfilm kritikus befogadásához mindkettőt szem előtt kell tartani: az anonim vallomások ellenőrizhetőségének korlátait éppúgy, mint annak veszélyét, hogy a módszertani kifogások a bemutatott rendszerszintű problémák elhárításának eszközévé váljanak.
