Címke: Európai Unió

Az állam- és kormányfők videokonferenciaként tartott tanácskozásán Orbán – valamint Mazowiecki lengyel miniszterelnök – közölte, hogy nem támogatják a következő hétéves költségvetés és az Új Nemzedék újraindítási program napirenden levő – mellesleg júliusban már kompromisszummal elfogadott – tervezetét, tekintettel arra, hogy a többiek a két támogatási határozathoz kapcsolt jogállamisági feltételről szóló kompromisszumos javaslatot a szükséges minősített többséggel elfogadták. (A kompromisszum az Európai Parlament delegációja és az Unió soros német elnöksége között jött létre.)

Ahhoz nem kellett teljes egyetértés, azt el lehetett minősített többséggel fogadni, ezért a magyar és lengyel kormány magát a költségvetést és az újraindítási programot vétózza meg. Vagyis ők zsarolják meg az egész Uniót. Érdemes meghallgatni, vagy alább – a bornírt sorosozást kihagyva – elolvasni, hogy miképpen magyarázta ezt Orbán a kormányrádióban múlt pénteken:

„Az Európai Unióban a dolgok rendezésének útja az, hogy tárgyalunk egymással. (…) Erre született meg az a higgadt és nyugodt reakció a miniszterelnökök ülésén, hogy az a miniszterelnökök dolga, hogy hogyan kell egy vitát elrendezni. (…) Nem példátlan az Európai Unió esetében, hogy költségvetési viták, azok késhegyig mennek. Volt már olyan példa is, még Margaret Thatcher idején, hogy a költségvetést el se lehetett indítani. Tehát az, hogy viták vannak, és azokat rendezni kell, az az Uniónak a természetéből fakad, hiszen ott huszonhét tagállamnak az érdekét kell összehangolni. (…) Nem látok ebben semmi rendkívülit. Az első döntésünk kijelölte azt a hosszú is bonyolult útvonalat, hiszen júliusban úgy döntöttünk, hogy sok szempontot egyszerre akarunk érvényesíteni a válságkezelési program megindításakor. Egyszerre akartunk válságkezelési programot megindítani, akkor nem akartuk odaadni ezeket a pénzeket a rászoruló országoknak, hanem csak programhoz kötve, tehát azt ki kell dolgozni, be kell nyújtani, jóvá kell hagyni. Utána ezt összekötöttük a most induló hétéves költségvetés kérdésével, és akkor voltak országok, amelyek össze akarták kötni ezt politikai szempontokkal, amit a brüsszeli bürokrácia nyelvén jogállamiságnak neveznek, de ez valójában nem joguralom, hanem többségi uralom dolga.

Azt szeretnék, ha a mostani helyzethez képest az uniós tagállamok többségét rá tudná szorítani egyik vagy másik tagállamát arra, hogy valamit tegyen, vagy ne tegyen.

Ezt mind egyszerre akarta megoldani a huszonhét miniszterelnök. Nem volt egy jó ötlet, de mindegy, elindultunk ezen az úton. Ez a legnehezebb út, a leggöröngyösebb út, most ezen haladunk, most már ezen kell maradni, a tárgyalásokat folytatni kell, és a végén majd meg fogunk egyezni. Így szokott ez lenni. Magyarország és Lengyelország a tárgyalásokat, illetve a jogalkotási folyamatot megállította, ezt vétónak mondják. Tehát bejelentettük, hogy nekünk a több jogszabályból álló csomag néhány eleme nem fogadható el. Az Unióban az az elv, hogy amíg az összetartozó ügyek mindegyikében nincs egyetértés, addig semmiben nincsen egyetértés, ezért most megálltak a különböző jogszabály-alkotási folyamatok. Ezeket újra át kell tekinteni, tárgyalni kell, és a végén majd meg fogunk egyezni. Magyarország ki fog állni a saját érdekei mellet.”

Orbán vétója – melyet egyébként a nemzetközi sajtóban, médiában mindenki Orbán személyéhez, és nem Mazowiecki lengyel miniszterelnökhöz vagy akár Jarosław Kaczyńskihoz köt – rendkívül súlyos fejlemény az Unióban, nem véletlenül jellemzik válságként a kialakult helyzetet.

Ahhoz vagyunk szokva, hogy Orbán itthon, illetve brüsszeli sajtótájékoztatóinak itthonra szóló szövegeiben keménykedik, de amikor döntésre, szavazásra jutnak az ügyek, enged, és fegyelmezetten tudomásul veszi a közös döntést.

Emiatt szoktak az ellenzékiek arra hivatkozni, hogy Orbán akár a menekültkvótát is „megszavazta”, ami persze nem megszavazás, csak a döntés tudomásul vétele, vagyis hogy nem emel ellene vétót. Most nem ez történt, és nemcsak nagyköveti szinten, ahol úgymond belengette a vétót, hanem az állam- és kormányfők tanácskozásán is, ahol a lengyel miniszterelnökkel együtt azt ki is mondták.

Ezzel kapcsolatban mindenekelőtt azt kell megállapítanunk: újra kiderült, hogy mennyire rosszul ítélik meg Orbánt azok, akik évek óta azt hirdetik, hogy Orbán az EU-ban „pária”, hogy őt valójában semmibe sem veszik, hogy ő csak itthon erős, az európai mezőben viszont gyenge. Szemlátomást nem így van: Orbánt ugyan nem becsülik, nincsenek szívesen egy klubban vele, de érzékelik az erejét, és belátják, hogy ő az első számú belső ellenfele az Uniónak a liberális demokrácia talaján álló vezetőinek. Szomorúan kell hozzátennünk, hogy ereje abból fakad, hogy tíz éve folyamatosan megnyer minden választást, és a külvilág nem lát vele szemben politikai alternatívát Magyarországon.

A vétóra adott magyarázatban, ha azt a kremlinológiából örökölt módon vesszük szemügyre, két dolog fontos.

Az egyik: Orbán igyekszik csökkenteni vétójának jelentőségét, azt állítja, hogy ez az Unióban a normális ügymenet része. A másik: ezt megerősítendő azzal nyugtatja meg a hallgatókat, hogy a végén meg fognak egyezni.

Vajon miért beszél így?

Korábban, a tavaly májusi európai parlamenti választásig az volt a véleményem, hogy a széles körű vélekedéssel szemben

Orbán nem akarja elhagyni az EU-t, hanem, ami ennél rosszabb, szét akarja verni, de legalábbis közös értékekre épülő, mindinkább a föderatív államszövetség irányába fejlődő unió helyett laza kereskedelmi együttműködéssé kívánja gyengíteni.

Ehhez építette ki a visegrádi együttműködést mint elsődleges bázist, és ehhez épített hídfőket Nyugaton is az ottani euroszkeptikus pártokban, bízva mindenekelőtt Matteo Salvini növekvő hatalmában Olaszországban, az Unió egyik alapító országában, amely az Egyesült Királyság kilépését követően az Unió harmadik legnagyobb gazdasága. Azt hirdette – emlékezzünk csak az EP-választás előtti retorikájára –, hogy a „brüsszeli bürokratákkal” nemcsak mi magyarok, de általában az európai emberek állnak szemben.

Az EP-választás azonban nem igazolta Orbán reményeit. Az Európai Parlamentben a liberális demokrácia elkötelezettjeinek dominanciája nemhogy csökkent volna, de kifejezetten megerősödött, állandósult a szélsőségesekkel és populistákkal szemben álló négy nagy frakció – a Néppárt, a Baloldal, a liberálisok és a zöldek – közös fellépése a fontos ügyekben.

Mostanában már nem azt mondja, hogy általában az európai emberek állnak szemben a „brüsszeli bürokratákkal”, hanem hogy a „közép-európaiak”, vagyis az egykori szocialista országokban élők mások, más értékeket követnek, mint a liberális demokráciát elfogadó nyugatiak.

Az elmúlt hónapok fontos fejleménye továbbá az, hogy már a költségvetés nyári vitájában is, majd most a jogállamisági feltételek ügyében felbomlott a visegrádi négyek együttműködése.

Nemcsak Szlovákia, de Csehország sem követi Orbánt, csak Kaczyński Lengyelországa maradt meg mellette. Elszigetelődése kezd nyilvánvalóvá válni.

Ebben a helyzetben már nem zárom ki, hogy hosszú távon valóban az EU elhagyásával számol. Sokan nem hiszik ezt el, arra hivatkozva, hogy a magyar közvélemény nagy többsége ma is EU-párti. Ma igen, és ezt Orbán is pontosan tudja. Nem is mostanra tervezi a szakítást, hanem későbbre, és addigra ezt legalábbis a Fidesz szavazótáborával el akarja fogadtatni. Évek óta ismételgeti, hogy az EU támogatásai valójában nem támogatások, az a mi pénzünk, nekünk jár annak ellentételezéseképpen, hogy a csatlakozáskor megnyitottuk piacainkat, és a multik magyarországi leányaik révén folyamatosan viszik ki innen a profitot. (Az, hogy korábban idehozták a befektetni való profitjukat, és egyesek azóta is feltőkésítik itteni leányaikat, Orbán érveléséből rendre kimarad.)

Vagyis, kedves magyarok, valójában nem is előnyös nekünk a nyugati külvilághoz fűződő kapcsolat, érvel Orbán.

Az utóbbi időben még az a teljesen megalapozatlan állítás is elhangzik tőle, hogy 2030-ra Magyarország nettó befizetővé válik. Vagyis, kedves magyarok, ha ma még esetleg érdemes is bent lennünk az EU-ban, addigra már inkább hátrányos lesz számunkra a tagság.

Én tehát azt feltételezem, hogy, miután Orbán belátta, hogy szétverni vagy funkcióiban meggyengíteni nem fogja tudni az Uniót, viszont tartósan nem is tud a fokozatosan mind szorosabbá váló uniós együttműködésben benne maradni, mégis csak napirendre kell majd tűznie a szakítást, a vétó is része annak, hogy ezt előkészítse. (Ugyanúgy, mint az évek óta folyó Brüsszel-ellenes kampányok.) Ugyanakkor ez nem most, hanem csak az évtized második felében válik időszerűvé, egyelőre valahogy meg kell egyezni.

Gulyás miniszter a kormányszóvivővel tartott szokásos sajtótájékoztatóján azt mondta, hogy a vétóról múlt időben beszélhetünk, hiszen az Országgyűlés már akkor határozatban rögzítette a költségvetésről történő megegyezés feltételeit.

Valóban, az országgyűlés őt úgymond kötelező határozatával a zsebében utazott ki Brüsszelbe, de akkor úgy tért onnan haza, hogy fontos feltételek nem teljesültek: nem zárják le a hetes cikkely szerinti eljárást, és nem szüntetik meg a magyarországi civil szervezetek uniós támogatását. Azóta tovább keményedett mind az Európai Parlament (a négy nagy frakció), mind a „fukar” tagállamok álláspontja.

Aligha tévedünk nagyot, ha azt feltételezzük, hogy Orbán megint engedni kényszerül.

A nyáron sem kellett emiatt sokat magyarázkodnia.

A vétó azonban mégis elegendő ahhoz, hogy az eddigieknél is jobban hozzászoktassa híveit, a magyar közvélemény őt követő részét ahhoz, hogy Magyarország érdekei ellentétesek a „brüsszeli bürokratákéval”, és ezzel készítse elő az Unió valamikori elhagyását.