Amikor Orbán Viktor 1989 júniusában Nagy Imre újratemetésén kimondta a rendszerváltás egyik emblematikus mondatát, a „Ruszkik haza!” felszólítást, a magyar közvélemény szemében a szovjet befolyással szembeni ellenállás egyik legismertebb alakjává vált. Három és fél évtizeddel később azonban politikai örökségének egyik legvitatottabb eleme éppen az lett, hogy kormányzásának éveiben Magyarország soha nem látott közelségbe került Vlagyimir Putyin Oroszországához. A kérdés ezért már nem pusztán az, miként változott meg Orbán Viktor politikája, hanem az is: valóban szuverénebb lett-e Magyarország az elmúlt másfél évtizedben, vagy egy új függőségi viszony épült ki a szuverenitás jelszava mögött?
Arról beszélt Friderikusz Sándor podcastjében Panyi Szabolcs oknyomozó újságíró, aki hosszú évek kutatómunkája alapján vizsgálta az orosz titkosszolgálatok magyarországi befolyásának történetét. Állítása szerint a magyar-orosz kapcsolatok mélyebb rétegeinek megértéséhez nem elegendő a jelen politikai eseményeit figyelni, mert azok gyökerei a rendszerváltás előtti korszakig nyúlnak vissza.
Panyi szerint a Szovjetunió összeomlása nem jelentette automatikusan az orosz titkosszolgálati hálózatok eltűnését Közép-Európából.
A személyi kapcsolatok, az informális csatornák és a korábban kialakított befolyási mechanizmusok jelentős része túlélte a rendszerváltozást.
Ennek egyik szimbolikus alakjaként említi Tigran Garibjant, Putyin hosszú ideje Magyarországon szolgáló tolmácsát és diplomatáját, aki a magyar-orosz kapcsolatok egyik kevéssé ismert, ám annál fontosabb szereplője.
A történet azonban még ennél is messzebbre vezet vissza. A KGB magyarországi kapcsolatrendszerének egyik fontos figurája Jurij Andropov volt, aki 1956 után szovjet nagykövetként Budapesten szolgált, később pedig a KGB élére, majd a Szovjetunió vezetői posztjára került. Andropov nevéhez kötik azt a modellt, amelyben a titkosszolgálat nem pusztán az állam egyik eszköze, hanem annak legfontosabb irányító ereje. Ezt a rendszert tökéletesítette később Vlagyimir Putyin, aki maga is a szovjet állambiztonsági apparátusból érkezett a politikába.
A magyar szál egyik legérdekesebb alakja Vlagyimir Krjucskov, a KGB utolsó vezetője. A szovjet titkosszolgálat legendás „magyar szakértőjeként” hosszú időn át figyelte a magyar folyamatokat. Egyes visszaemlékezések szerint a nyolcvanas évek végén nemcsak Kádár János politikai búcsúztatásában játszott szerepet, hanem figyelemmel kísérte az új politikai erők megjelenését is. Bár ezeknek a történeteknek egy része ma sem ellenőrizhető teljes bizonyossággal, önmagukban is jelzik, hogy a rendszerváltást övező időszak sok kérdése továbbra sem teljesen feltárt.
A valódi rejtély azonban nem az, hogy léteztek-e titkosszolgálati kapcsolatok, hanem az, miként alakult át a Fidesz politikai identitása.
Az a párt, amely egykor a kommunista rendszer és a szovjet megszállás legélesebb kritikusa volt, idővel az Európai Unión belül Oroszország egyik legfontosabb partnerévé vált. Miközben a kormány a nemzeti függetlenség programját hirdette, stratégiai jelentőségű területeken egyre szorosabb kapcsolatokat épített ki Moszkvával. Az energiafüggőség, a paksi beruházás, valamint a külpolitikai konfliktusok során képviselt álláspont sok bíráló szerint inkább növelte, mint csökkentette Magyarország mozgásterének korlátait.
Különösen érdekes ebből a szempontból az összehasonlítás Andrej Babiš cseh politikussal. Babišt ellenfelei ugyancsak a kommunista korszak titkosszolgálati világához kötötték,+ politikai pályája pedig számos ponton párhuzamot mutat Orbán Viktoréval. Mégsem jutott el odáig, hogy országa külpolitikai és intézményi rendszerét a putyini modellhez közelítse. A cseh politika minden konfliktusa ellenére megmaradt az európai fősodor részeként, míg Magyarország egyre gyakrabban került szembe uniós partnereivel.
Ez felveti a legfontosabb kérdést:
vajon valóban a keleti nyitás volt-e a magyar nemzeti érdek szolgálatának legjobb eszköze?
Az elmúlt évek gazdasági mutatói, a korrupcióról szóló nemzetközi jelentések és az uniós források körüli viták azt sugallják, hogy az ország nem tudta beváltani a hozzá fűzött reményeket. A szuverenitás retorikája mögött egyre több elemző látott centralizált hatalomgyakorlást, amely sok vonásában emlékeztetett arra a politikai modellre, amelyet Putyin épített fel Oroszországban.
Panyi Szabolcs kutatásainak legfontosabb tanulsága talán nem is az, hogy milyen kapcsolat létezett vagy létezik Moszkva és Budapest között. Ennél fontosabb kérdésre irányítja rá a figyelmet: hogyan lehetséges, hogy a magyar politika egyik legsikeresebb rendszerváltó mozgalma végül olyan pályára állt, amelynek végpontján már nem a szabadság és a nyugati integráció, hanem a függőség és az elszigetelődés kérdései kerültek előtérbe. A vita valójában nem Oroszországról szól. Hanem arról, hogy mit jelent a 21. században a magyar szuverenitás, és mennyire lehet hiteles annak a politikai erőnek a szájából, amely éppen erre építette egész korszakát.
