Miért nem szeretik a nacionalisták a katolicizmust?

0
77
facebook

Krisztus első politikai tette volt – amivel meghatározta a nyugati civilizáció történetét -, hogy kiemelte a vallást a (zsidó) nemzet közegéből és egyetemes misszióval ruházta fel.

A “politikai” persze nagyon is idézőjelben értendő, hiszen éppen nem politikai célú volt ez a tett, ami egyúttal “forradalmat” is hozott a vallástörténetben: hogy ti. a vallás gyakorlása először az emberi történelemben – valóban túlvilági célra (az üdvözülésre) irányult. Ehhez képest a kereszténység – immár intézményesült formában – kétezer éve azzal küzd, hogy érvényt szerezzen az egyetemességének és túlvilági irányultságának. Mióta a nacionalizmus megjelent a színen mint az első tömegideológia és a tömegpolitikai gyakorlat, ebben a küzdelemben evidensen vesztésre áll.

De előtte sem volt egyszerű. Az egyetemesség igényét azelőtt legalábbis könnyebb volt fenntartani, de a túlvilági irányultság azóta gondot okoz, hogy a Római Birodalom államvallása lettünk (sic!) a IV. század elején, elkezdtünk földben és fémben gondolkozni, illetve bejelentettük igényünket a császári trón feletti rendelkezésre (a XI. század vége felé). A sokrétű – dogmatikai, intézményi, lelki – meghasonlások végkifejletére mutat de Maistre Considérations sur la France-ának érintésével (vagy kitérőjével) Dosztojevszkij híres Második Eljövetel-parafrázisa a Karamazov testvérekben, Bulgakov Mester és Margaritája stb: az Egyház megöli Krisztust, mert (egyebek mellett) fontosabb neki a hívek evilági ellenőrzése, mint túlvilági üdvözülése.

Az ellenőrzés kényszere persze biblikus alapú (a Bűnbeesés), de az eszközévé váló Egyház túlságosan emberivé vált. Ez csak fokozódott azzal, hogy az Egyház saját politikai hatalma a XIX. századra jelentőset zuhant, mert amit eddig valamelyest ötvözni tudott a saját apostoli küldetésével, ti. a politikai igényeit, azt ezután más eszmék társutasaként gyakorolhatta csak. A legfontosabb ilyen modern (politikai) eszme, amelynek a szolgálatába szegődött, a nacionalizmus volt, aminek eklatáns példája Horthy Magyarországa, ahol a nacionalizmus visszavetette a kereszténységet — ha lehet ilyet mondani — a judaisztikus állapotába: nemzetivé és politikaivá degradálta. Ez nem nagyon zavarta a híveket, akiknek fejében az állami propaganda nagy elánnal csinált és csinál máig “rendet” és hozza egy lapra az összehozhatatlant. A nacionalisták tehát régóta a korrekció igényével tekintenek az Egyházra és/vagy felül akarják írni a híveikben Egyház és vallás hagyományosan kettős – egyetemes és túlvilági – irányultságát. És nagyon nem szeretik a magukat megmakacsoló katolikusokat (lásd a pápa és egy maroknyi főpap sorsát a mai magyar kontextusban).

Ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy alkalmas feloldása ennek a konfliktusnak, ha a nacionalizmusra is fogékony hívő katolikus e két tartományt – amennyire lehet – elválasztja egymástól, illetve bizonyos helyzetekben konfliktusosként éli meg őket és a lelkiismerete szerint dönt. De az nem járható jelentős lelki veszteség nélkül, ha a katolicizmusát alárendeli a nacionalista állami propagandának.

A katolicizmus mindenesetre a népi formájában tömegideológia is lett politikai célok szolgálatában (míg eközben a katolicizmus legnagyobb gondolkodói – kvázi a hívő elit – Szent Ágoston és Szent Tamás nyomán mindig egyetemes és üdvtörténeti kontextusban éltek és alkottak). A kereszténységet persze sújtja a deszakralizáció, amelynek nyomán önmaga nem tud már saját erkölcsi világegyetemet létrehozni, amely sikerrel vehetné fel a versenyt a progresszióval az egyik oldalon, a nacionalizmusokkal a másikon. Ezért a gyengébb minőségű főpapjai vezetésével enged az utóbbiak szirénhangjának és belemegy abba a zsákutcába, amelyben krisztusi életet persze nem remélhet, de hatalmat még egy darabig igen. A hatalma azonban származékos és esetleges (a világi uraitól függ), az önálló ellenőrző szerepe is csekély az emberi erkölcsök fölött (ami a nacionalizmus előtt még indokolhatta a világi hatalmát), illetve itt és most csak a ködös “keresztény európai kultúra” védelme maradt neki legitimációként, de ebben evidensen nem Krisztushoz fordul inspirációért, hanem az anyagi támogatások osztogatóihoz.

(Ahol jelentősége volt, elválasztottam ebben az írásban a kereszténységet a katolicizmustól, az Egyházat egyetemes egyházként értettem, de nem foglalkoztam a nem-katolikus — reformátor – egyházakkal és szektákkal ezek eredendően nemzeti vagy lokális jellege és skizmatikus — nem-apostoli — alapítása miatt.)

Béndek Péter

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..