Kezdőlap Címkék Krisztus

Címke: Krisztus

Miért nem szeretik a nacionalisták a katolicizmust?

0

Krisztus első politikai tette volt – amivel meghatározta a nyugati civilizáció történetét -, hogy kiemelte a vallást a (zsidó) nemzet közegéből és egyetemes misszióval ruházta fel.

A „politikai” persze nagyon is idézőjelben értendő, hiszen éppen nem politikai célú volt ez a tett, ami egyúttal „forradalmat” is hozott a vallástörténetben: hogy ti. a vallás gyakorlása először az emberi történelemben – valóban túlvilági célra (az üdvözülésre) irányult. Ehhez képest a kereszténység – immár intézményesült formában – kétezer éve azzal küzd, hogy érvényt szerezzen az egyetemességének és túlvilági irányultságának. Mióta a nacionalizmus megjelent a színen mint az első tömegideológia és a tömegpolitikai gyakorlat, ebben a küzdelemben evidensen vesztésre áll.

De előtte sem volt egyszerű. Az egyetemesség igényét azelőtt legalábbis könnyebb volt fenntartani, de a túlvilági irányultság azóta gondot okoz, hogy a Római Birodalom államvallása lettünk (sic!) a IV. század elején, elkezdtünk földben és fémben gondolkozni, illetve bejelentettük igényünket a császári trón feletti rendelkezésre (a XI. század vége felé). A sokrétű – dogmatikai, intézményi, lelki – meghasonlások végkifejletére mutat de Maistre Considérations sur la France-ának érintésével (vagy kitérőjével) Dosztojevszkij híres Második Eljövetel-parafrázisa a Karamazov testvérekben, Bulgakov Mester és Margaritája stb: az Egyház megöli Krisztust, mert (egyebek mellett) fontosabb neki a hívek evilági ellenőrzése, mint túlvilági üdvözülése.

Az ellenőrzés kényszere persze biblikus alapú (a Bűnbeesés), de az eszközévé váló Egyház túlságosan emberivé vált. Ez csak fokozódott azzal, hogy az Egyház saját politikai hatalma a XIX. századra jelentőset zuhant, mert amit eddig valamelyest ötvözni tudott a saját apostoli küldetésével, ti. a politikai igényeit, azt ezután más eszmék társutasaként gyakorolhatta csak. A legfontosabb ilyen modern (politikai) eszme, amelynek a szolgálatába szegődött, a nacionalizmus volt, aminek eklatáns példája Horthy Magyarországa, ahol a nacionalizmus visszavetette a kereszténységet — ha lehet ilyet mondani — a judaisztikus állapotába: nemzetivé és politikaivá degradálta. Ez nem nagyon zavarta a híveket, akiknek fejében az állami propaganda nagy elánnal csinált és csinál máig „rendet” és hozza egy lapra az összehozhatatlant. A nacionalisták tehát régóta a korrekció igényével tekintenek az Egyházra és/vagy felül akarják írni a híveikben Egyház és vallás hagyományosan kettős – egyetemes és túlvilági – irányultságát. És nagyon nem szeretik a magukat megmakacsoló katolikusokat (lásd a pápa és egy maroknyi főpap sorsát a mai magyar kontextusban).

Ez ugyanakkor azt is jelenti, hogy alkalmas feloldása ennek a konfliktusnak, ha a nacionalizmusra is fogékony hívő katolikus e két tartományt – amennyire lehet – elválasztja egymástól, illetve bizonyos helyzetekben konfliktusosként éli meg őket és a lelkiismerete szerint dönt. De az nem járható jelentős lelki veszteség nélkül, ha a katolicizmusát alárendeli a nacionalista állami propagandának.

A katolicizmus mindenesetre a népi formájában tömegideológia is lett politikai célok szolgálatában (míg eközben a katolicizmus legnagyobb gondolkodói – kvázi a hívő elit – Szent Ágoston és Szent Tamás nyomán mindig egyetemes és üdvtörténeti kontextusban éltek és alkottak). A kereszténységet persze sújtja a deszakralizáció, amelynek nyomán önmaga nem tud már saját erkölcsi világegyetemet létrehozni, amely sikerrel vehetné fel a versenyt a progresszióval az egyik oldalon, a nacionalizmusokkal a másikon. Ezért a gyengébb minőségű főpapjai vezetésével enged az utóbbiak szirénhangjának és belemegy abba a zsákutcába, amelyben krisztusi életet persze nem remélhet, de hatalmat még egy darabig igen. A hatalma azonban származékos és esetleges (a világi uraitól függ), az önálló ellenőrző szerepe is csekély az emberi erkölcsök fölött (ami a nacionalizmus előtt még indokolhatta a világi hatalmát), illetve itt és most csak a ködös „keresztény európai kultúra” védelme maradt neki legitimációként, de ebben evidensen nem Krisztushoz fordul inspirációért, hanem az anyagi támogatások osztogatóihoz.

(Ahol jelentősége volt, elválasztottam ebben az írásban a kereszténységet a katolicizmustól, az Egyházat egyetemes egyházként értettem, de nem foglalkoztam a nem-katolikus — reformátor – egyházakkal és szektákkal ezek eredendően nemzeti vagy lokális jellege és skizmatikus — nem-apostoli — alapítása miatt.)

Béndek Péter

Krisztusnál krisztusibb katolikusok

0

„Néhanapján kikívánkozik belőlem a kérdés, hogy ki a nagyobb merénylő: aki életet olt egy golyóval, vagy az, aki ezrek életét keseríti napról-napra embergyűlölő káromkodásaival és szitkozódásaival, miközben mellveregető emberszerető katolikusként páváskodik, és ártó féregnek titulálja a pápát.”

Közös tapasztalatunk, hogy a magasból minden tisztábbnak látszik. Felhőmentes, tiszta időben élvezet a repülőgép ablakocskáján át szemlélni a hegyoldalakon elszórt falvak és városok gyönyörű látványát vagy éppenséggel a felülről örökzöldnek tűnő erdőket és mezőket, hiszen onnan nem látszik a kiszáradt fű vagy az elszáradt faág. Az egész vidék megszépül. Föntről nem vesszük észre az erdőben eldobott szemetet, nem látjuk az utca piszkát, nem foglalkozunk a gyalogjárda lábkibicsakló egyenetlenségeivel. Szükségünk van eltávolodásos kikapcsolódásra, hogy a távolság nagyobb nyugalmából szemléljük világunkat és az embereket. A távolság és a megnyugvás megláttatja velünk, hogy az élet viharai közepette felszínre kerül sok szemét. Keserűen tapasztaljuk, hogy létezik lelki környezetszennyezés, amelynek egyik megnyilvánulása a szív piszkának köpködése. A beteg embertől származó köpet pedig tagadhatatlanul megbetegítő. A lelki környezetszennyezés témájával nemigen foglalkozunk, mert nem könnyű szembenézni a sok erkölcsi rosszal, bűnnel, ami összegyűlik bennünk és körülöttünk. Nem könnyű, mert az önmagunkról alkotott belső képünk magasztosabb attól, amit kívülről látnak az emberek. S akkor még nem is említettem, hogy mekkora erőre, bátorságra és elszántságra, isteni kegyelemre van szükség ahhoz, hogy a változás útjára lépjünk. Tudjuk ugyan, hogy a legnagyobb győztes az, aki önmaga tökéletlenségei felett tud győzedelmeskedni, de valahogy nem vágyunk erre a győzelemre. Inkább mások szemében keressük a szálkát, önmagunk gerendáival nem foglalkozunk. Sikertelenségeinkért is másokat okolunk: nem lettünk szentek, mert a mások bűnei és hibái a mi tökéleletesedésünk akadályai.

Olykor ugyan megzavar egyéni lelki környezetszennyezésünk, de nem dolgozunk megszüntetésén, hanem inkább elkezdünk mások háza előtt söprögetni. Pedig nem kértek fel bennünket effajta közmunkára. A gyűlöletbeszéd ellen hivatkozunk a törvényekre, de valójában úgy teszünk, mintha azok csak másokra vonatkoznának.

Katolikus berkekben is sajnálattal tapasztaljuk, hogy mennyi piszok van az emberi szívben. Illetve, hogy mennyi piszok rejtőzhet az emberi szívben, hiszen sok nem is jön elő az ember nyelvén. A nyelv pedig egy furcsa szerv. Ez a csont, tehát merevítő és erősítő nélkül szerv hogyan tud „kilapátolni” ennyi szemetet! Találkozom rémisztő cikkekkel, alpári szótárral, emberhez nem illő becsmérlő szavakkal és mindennemű megnyilvánulással. Napjainknak nagy kihívásai rengeteg ember szívének a piszkát vetik partra. A piszokokádás nem kíméli a katolikusokat sem. Látván a szavakkal és a nyelvvel történő öldöklést, néhanapján kikívánkozik belőlem a kérdés, hogy ki a nagyobb merénylő: aki életet olt egy golyóval, vagy az, aki ezrek életét keseríti napról-napra embergyűlölő káromkodásaival és szitkozódásaival, miközben mellveregető emberszerető katolikusként páváskodik, és ártó féregnek titulálja a pápát. Különben az a benyomásom, hogy a pápagyűlöletben az önmagukat legnagyobb katolikusoknak tartó egyének járnak elől. Olyan, magukat teológusoknak valló valakik, akik inkább a pápát hagynák el, semmint Krisztust, csakhogy megőrizzék katolikusságukat, nem törődve azzal, hogy, aki elhagyta a pápát, az elhagyta Krisztust is, hiszen az Úr nem valamilyen tökéletes túlvilági lényt rendelt az egyház élére, hanem egy Pétert. Ők, a pápakioktatók, krisztusibbak Krisztusnál. Beleszagoltak valami kicsit a gyorstalpaló teológiába, s úgy gondolják, meghívást kaptak arra, hogy a Szentháromság tanácsadói legyenek. Mások valamit megtanultak a tollforgatásból s katolikus létükre azt gondolják, ezzel felhatalmaztattak arra, hogy a pápát ártó féreggé nyilvánítsák.

Ezeknek az önhivatott szentháromságos teológiai tanácsadóknak és az isteni mindentudást felülmúló katolikus írástudóknak azt ajánlanám, hogy olvassák el az evangéliumokat. Találnak bennük olyan beszámolókat, miszerint Jézus Krisztus egy egyszerű halászt választott ki arra a küldetésre, hogy Kőszikla legyen. Pedig neki is voltak hibái és gyöngeségei. Sőt Mesterét is megtagadta a szenvedés éjszakáján. De Urunk nem nevezte őt ártó féregnek. Nehezen hiszem, hogy az Úr tévedett volna ott a Genezáreti-tó partján vagy éppenséggel a Sixtusi kápolnában…

Harmat Károly (Hitélet, Vajdaság)

 

 

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!