Kultúra

Alföldi Róbert III. Richárdként metsző agyúan okos zsarnok a Radnóti Színházban, a világhírű Andrei Serban rendezésében. Kígyóbőrre emlékeztető öltönye arra enged következtetni, hogy egy csúszó-mászó, egy aljadék, gerinctelen, ártalmas mihaszna. Csak hát tulajdonképpen meglehetősen tehetséges a törtetésben, az emberek kihasználásában, manipulálásában. Akik pedig körülötte vannak, sem szimpatikusabbak nála. Egymást erősítik, majd egymást kaszabolják le.

Alföldi Richárdja, ahogy többször, többen is, felénk fordulva, mikrofonba beszél. Tagoltan, némiképp szájbarágósan adagolja a szót, közben vizslató tekintettel bámul minket, lesi a hatást. Tán ehhez is rögtön hozzáigazítja a mondandóját, de akarnok módon, elszántan mondja és mondja a magáét, hiszen testvére megbetegedett, érzi, tudja, hogy most jött el az ő ideje. Felülkerekedhet, méghozzá legfelülre, és nyilvánvalóvá teszi, belénk sulykolja, nyomatékosítja, hogy ettől se Isten, se ember nem tántoríthatja el. Lidérces. Szánandó és félnivaló egyszerre.

Jobbkezén valami fémszerkezet, tán műkezet használ, a jobb lábán is van valami ilyesmi, esetleg az meg műláb, az egész alakban van valami robotszerű, hasonlatos egy olyan szerkezethez, amit felhúztak, és elindul, aztán már nem lehet megállítani, mások és maga számára is végzetessé válik. Beteljesül majd a végzet, mint egy görög tragédiában. Az ugyanis már ekkor elég nyilvánvaló, hogy ennek a fickónak a hatalomra kerüléséből nem sül ki semmi jó, fenyegető és taszító a lénye, mondhatni, egy megtestesült lidércnyomás.

Nem tartom véletlennek, hogy három III. Richárd produkció is látható Budapesten. A zsarnokság természetrajzának érzékletes bemutatása szomorúan aktuális. És ehhez különösebben nem kell aktualizálni semmit. Szinte csak meg kell jeleníteni, amit Shakespeare írt, jól belegondolni. Ifj. Vidnyánszky Attila rendezésében Trill Zsolt a mostaninál sima képűbb címszereplőt ábrázol a Nemzetiben. Olyat, aki első ránézésre, meg még utána is, tűnhet színpatikusnak. Megtévesztőbb. Amikor már evidensen gaztettek tömegét követte el, még akkor is képes mézesmázosnak mutatkozni. Az előadás egy adott pontján szavazásra szólítják föl a nézőket, hogy voksolnának-e rá királyválasztáson. És bizony sokan megszavazzák. Dermesztő. Hazug dumákkal, fennkölten üres szólamokkal, rafináltan ügyes manipulációval, náluk is sikerült elérni a farkasvakság állapotát. A Maladype Színházban, Zsótér Sándor rendezésében, a meghatározó díszletelem kapásból egy hatalmas boncasztal. Hát ez sok teret nem enged az illúzióknak! És mégis, Balázs Zoltán Richárdja, aki akár úgy tud nézni, mint a ma született bárány, rútul átveri azt, akit csak akar. A hiszékenység határtalan.

Annyira, hogy még Alföldi kívül-belül rút Richárdja is megtévesztő lehet. Mindehhez otthontalanság érzetet keltően üres a Menczel Róbert által tervezett tér, a háttérben rideg, fém csigalépcső tagolja, amin, ha lerohan valaki, fenyegetően dübörgő hangot hallat. Riasztó, vészterhes  hangokról, a nézőtér jobboldalán egy szintetizátor előtt ülve, Dargay Marcell is gondoskodik bőven, ezek nem is mindig állnak össze zenévé, gyakran inkább zörejek. Lúdbőröztető effektek, de akár gyunyorosak is lehetnek, aláfesthetnek vagy éppen ellenpontozhatnak történéseket, kijelentéseket.

Mivel 11 színész játszik sok-sok szerepet, Nagy Fruzsina karakteres ruhái is segítenek megkülönböztetni, jellemezni a figurákat, de úgy, hogy ez soha nem válik átöltözős esztráddá, a színészek lefegyverző stílusérzékenységgel váltogatják a szerepeiket. Még László Zsolt esetében, aki például VI. Henrik özvegyét, Margit királynét adja, lefátyolozottan, talpig feketében, sem az jut eszembe, hogy ez mutatvány, vagy brillírozás a színész részéről, hanem látok egy embert, aki tényleg gyászol, és legalábbis erre az időre, méltóságteljes, ami ebben a világban senki másról nem mondható el.

No jó, amikor megjelenik László Zsolt ebben a jelmezben, akkor azért támad némi nevetés. De ez hamar elül, és kimondottan beleillik az előadás abszurdba forduló játékstílusába, ami a brutálisan valóságost megspékeli bizonyos elemeltséggel. A harsogó gépfegyverropogás, a kegyetlen öldöklés, olykor már-már költői vízióvá válik, nem kis részben a világítástervező, Baumgartner Sándor művészi munkájának köszönhetően. Erzsébet királynéként Kováts Adél diplomataként viselkedni akaró, de fortyogó indulatoktól teli, fagyosan mosolyogni próbáló, akarnok és fölöttébb veszélyes nőszemély.

Különben mindenki veszélyes ebben a közegben, másokra vagy akár saját magára is. Nem látunk ártatlan, bűntelen, szerethető embert, tán már a gyerkőc hercegecskék sem azok, de persze nem ezért teszik el őket láb alól. Ez a légkör mindenkit megmérgez. De azért a két bérgyilkos, Gazsó György és Schneider Zoltán megszemélyesítésében, nem bíznak eléggé a levegő mérgező voltában, maguk is kellőképpen cselekednek. Valóságos csetlő-botló, egymást zrikáló bohóc-kettőst adnak elő, megmutatva, hogy nekik aztán igencsak természetes, mindennapi tevékenység a gyilkolás. Ahogy másoknak is, éppen ezért ez a rettegés világa.

Alföldi is érzékletesen megmutatja, hogy III: Richárd lába alól szintén mindinkább kicsúszik a talaj, ezzel párhuzamosan egyre jobban remegve fél, majd totálisan szétesik. Végül elmagányosodott, kivert kutyaként, őt is belegéppisztolyozzák a színpad elején lévő gödörbe, ahol már oly sokan tűntek el a süllyesztőben. Hastings, Kelemen József ábrázolásában, lenyalt hajjal, sima ábrázattal, gondosan vasalt ruházattal, maga sem hiszi, amit mond. Sodró Eliza Lady Annaként harapós, de kéjsóvár vadmacska, aki lényegét tekintve, egyáltalán nem áll ellen a gonosz kísértésének, sőt! Buckingham, Pál András megformálásában, eléggé ostoba, elvetemültségben buzgó mócsing fráter. Porogi Ádám és Rusznák András vérbeli átváltozó művészek, temérdek alakban jelennek meg. Martin Márta York hercegnéje a megközelíthetetlen bezárkózottság.

A Radnótiban a megújult társulat az eddiginél is erősebb. Az előadás nem egyenletesen magas hőfokú, de megy fölfelé, és a végére igencsak ütőssé válik. Szinte már kiütőssé. Annyira arról beszél, amiben élni kényszerülünk.