Kultúra

Zaklatás

Szinte egyfolytában zaklatják a fiatal, tehetséges színésznőt. Leteperik, majdnem megerőszakolják, zaklatják szóval, nézéssel, rábeszéléssel, pénzzel, gazdagság, jólét ígéretével, pályáról való eltérítéssel. Végül megveszik szőröstül, bőröstül. Valló Péter rendező nem aktualizálja A művésznő és rajongói című Radnóti Színházban bemutatott Osztrovszkij darabot. Meglehetősen aktuális az minden aktualizálás nélkül is.

 

Arról regél, hogy a színház mennyire tud vagy nem tud létezni, támogatók, mecénások, körülötte lévő léhűtők, fontoskodók, haszonlesők, befolyással üzérkedők nélkül. Kérdés, mennyire lehetséges művészi függetlenség, mi az ami még elfogadható kompromisszumnak nevezhető, mi az ami már megalkuvás, mi az, amikor már hajlik, sőt roppan a gerinc, és mi az, ami már valós vagy vélt előnyökért akár teljes önfeladással jár.

Fotó: Dömölky Dániel

Színház a színházban játékot látunk, ez rendszerint mindig hálás. A darabban van több helyszín, de Horváth Jenny díszlettervező ezt egy vidéki színházi öltözőre redukálja. A főszereplőnő, Alexandra Nyegina öltözőjére. Ott sorakoznak a pompázatosnak látszani akaró, de némiképp megkopott, olcsó anyagú ruhák, amikbe tán beivódott a művésznő mamája által helyben összeütött olcsó ételek szaga. Csaknem érződik a pállottság, az izzadtság is, a lelakottság ugyancsak, hogy ez lényegében egy második otthon, csak ide csöngetni sem kell, kopogni sem feltétlenül, némiképp olyan, mint egy átjáróház, ahová bárki kéretlenül betoppanhat, és jogot formálhat magának arra, hogy huzamosabb ideig ott is maradhasson. Intimitásra alig van lehetőség, miközben sokan vágynának rá. Vagy legalábbis a tehetséges, szemrevaló színésznő leuralására, birtoklására, mindenáron való megszerzésére.

Fotó: Dömölky Dániel

Kelemen József például olyan látszólag disztingvált, hercegnek becézett, jól öltözött urat ad, aki úgy érzi, van annyira befolyásos, hogy ezért kapásból biztosra mehet, és totálisan felháborodik, amikor Nyegina ott, rögtön, az öltözőben nem áll kötélnek, durván leteperi, és még neki áll feljebb. Amikor nem jön létre a vágyott aktus, iszonyúan megsértődik, és hathatós része lesz abban, hogy kirúgják az amúgy ünnepelt színésznőt, akit egyenesen a direktornál fúr. Ocsmány alakokból széles a skála. Pál András magas rangú tisztviselőként, ugyancsak nagyképűen és durván hajt rá a nőre, de közben a színész elég nyilvánvalóvá teszi a szorongásait is. Rusznák András az a dúsgazdag gyáros, aki abszolút nyeregben érezve magát, végül nagy birtokon való békés életet, házi színpadot ígérve, eltéríti Nyeginát a hivatásától.

Fotó: Dömölky Dániel

Valló Péter a maga gondosan kidolgozott, realista módján, biztos hozzáértéssel rendezte meg a produkciót, jó színészi alakításokkal, markáns karakterekkel, magas színvonalon. Ez nem azt jelenti, hogy az előadás végig tűzbe hoz, lázban tart, de olykor ez is megtörténik, máskor pedig nézem a remek színészi alakításokat. Lovas Rozi Nyeginaként pazar. Ezernyi árnyalat eljátszására képes. Bámulatos a mimikája, az arca mindent tükröz. Ha kell, a helyzetet uraló, tehetségében biztos, jeles színésznő, aki előtt minden bizonnyal nagy jövő áll, máskor pedig kis kiszolgáltatott, reszkető veréb, aki riadtságában meg sem tud mukkanni. A végletek végletét is eljátssza. A mamája Börcsök Enikő, aki ott létezik vele az öltözőben, mindenben segíteni igyekszik, tolja azért a megalkuvással járó, módosabb lét felé, és e szerint stíröli az öltözőbe betoppanó pasasokat. Börcsök is nagyszerű, megmutatja a kapuzárási pánikot, kicsit olykor ő is kelleti magát, és jelzi, hogy végre-valahára ő is szeretne jobb módúan élni. Porogi Ádám a fantaszta, világjobbító bölcsész, tényleg szerelmes Nyeginába és ő is belé, de hát ebben a primer érdekek és primer ösztönök által vezérelt közegben a szerelem hosszabb távon halálra van ítélve. Bálint András egykori direktorként, mostani ügyelőként, valamelyest próbálná óvni a valós értékeket, igyekszik legalább a színfalak mögött hangoskodókat kisebb hangerőre inteni, hogy valamelyest zavartalanul lemenjen az előadás.

Fotó: Dömölky Dániel

Schneider Zoltán a valamikor nagy tragikus színész, aki elitta az eszét, de azért még vannak józan meglátásai, felvillanásai. Ő tán független próbált maradni, ezért jutott ideáig, soha nem lesz képes visszajutni a fővárosba, az ismertek, a méltán nagyok közé. Konfár Erik fiatal színházigazgatója tudná mi a jó, de őt már leginkább csak a bevétel érdekli, értékrendje és tettei így külön utakon járnak. Martinovics Dorina a csinosságát agyon hangsúlyozó, könnyen áruba bocsátkozó színésznő, nem olyan harsogóan tehetséges, mint Nyegina, de simulékonyan alkalmazkodó, ezért könnyen a helyére kerülhet. Benedek Mari feltűnően puccos, rikító, ízléstelenségbe hajló ruhákat tervezett neki. Morcsányi Géza élő, lüktető, friss, mai fordítást készített.

Az előadás szép kis „állatseregletet” mutat. Jobbára eléggé torz pofákat, tragikomikus alakokat. Sokat lehet rajtuk nevetni, de időnként azért összeszorulhat a gyomrunk, és el-eltöprenghetünk azon, hogy esetleg mi is hasonlatosak vagyunk hozzájuk!? Mi is ilyen zaklatók és zaklatottak vagyunk?

„Inkább kihalunk, mint hogy megváltozzunk”

Először az agyakat és a lelkeket erőszakolják meg, majd aztán jön a testi erőszak, mondja Vidnyánszky Attila rendező, a Nemzeti Színház igazgatója. Véleménye szerint egy olyan rend van, amiben igazodunk, megfelelünk, elfogadunk olyan dolgokat, amiket nem lenne szabad elfogadni a szakmán belül. Sokkal több az elvtelen, saját magát mindenek fölé helyező, gátlástalan ember, aki kifejezetten a haszonért vagy irigységből cselekszik, csak azért, hogy a másiknak rosszabb legyen.

 

Ha azt mondom, hogy a Bánk bán előadásával a Nemzetiben eljutottál a beregszászi színház fénykorának színvonalához, akkor ez jólesik vagy megsértődsz?

Nem sértődöm meg. Jólesik. Érzem, hogy – számomra legalábbis – egy fontos előadás született, jó hangulatban, szabadon dolgoztam, egy olyan színházi nyelven, amin szeretek beszélni. Már a Csíksomlyói passió esetében is felszabadultabb volt a munka, el kellett telnie három vagy négy évnek, hogy „meg tudjam zenéltetni” a társulatot.

Ha egészen őszinte akarok lenni, akkor valószínűleg a szentpétervári Bűn és bűnhődés megrendezése szakította át bennem a gátat. Itthon ugyanis olyan nyomás meg mindenféle támadás volt a munkámmal szemben, hogy a pétervári rendezés kiszabadulást jelentett ebből, és ott úgy éreztem, hogy a helyemen kezelnek.

Bevallom, hogy nem néztem meg ezt a Bűn és bűnhődést, mert némiképp, azok alapján is, amiket az elmúlt időszakban láttam tőled, nem mertem beülni egy öt és fél órás előadásra. De többen ugyanazt mondták, amit te, hogy kiszabadultál az igazgatás és az egyéb nyűgök alól, és az öt és fél órából volt legalább három és fél óra, ami elszállt.

Nem tudom, hogy hány óra volt belőle ilyen vagy olyan, de tény, hogy jó érzés volt egy kiváló társulattal Dosztojevszkijt rendezni. És a végeredményt tekintve is formátumos előadás született, amit egyrészt a pétervári nézők közönségdíjjal jutalmaztak, másrészt az orosz színházi szakma öt kategóriában, többek között a legjobb rendezés és legjobb előadás kategóriájában jelölt az Arany Maszk-díjra, amely a legjelentősebb színházi díj Oroszországban. Ott, ahol évadonként mintegy 7000 színházi előadást mutatnak be. Lehet, hogy az ottani munka lendületét sikerült áthoznom ide is – nyugodtabban, szabadabban dolgozom a Nemzetiben. Az Úri muriról, amit most próbálunk, ugyanezt tudom elmondani.

De azt tudod, hogy ezzel azt is mondod, hogy az elmúlt időszakban voltak részeredmények, de azért közel sem volt minden az igazi.

Ki kellett alakítanunk egy új működési struktúrát, egy új repertoárt, egy új üzemeltetési rendet. Az előadásaink ebből a szempontból nagyon fontosak, ám az egész működési rendszernek csupán egy részét képezik.

Felépítettünk egy igen sokszínű repertoárt, amelynek gerincét most olyan nagy számban játszott előadások fémjelzik, mint például a János vitéz, a Csongor és Tünde, a Tóth Ilonka, a Fekete ég-Fehér felhő, a Szentivánéji álom és a Cyrano, a Részegek, a Psyché, a III. Richárd, már nem is beszélve Zsótér Sándor rendezéseiről. Ezek mind olyan előadások, amelyek nagyon magasra teszik a mércét.

Más nagy színházhoz hasonlóan mi is létrehozunk évente tíz-tizenhárom bemutatót és játszunk 420-450 előadást. Ugyanakkor tavaly több, mint száz előadást fogadtunk be máshonnan. Produkcióinkból több mint hatvan tájelőadást tartottunk, ennek a felét külhoni területeken – tudatos stratégiánk, hogy minél több helyen jelen legyünk, és tágabb értelemben is a „nemzet színházaként” működjünk. És akkor ehhez jönnek még a különféle kulturális rendezvényeink, például a roma holokausztra való emlékezés vagy a fogyatékkal élők világnapja, a magyar kultúra napját a Pajtaszínházak két napos fesztiváljával ünnepeljük, amely mintegy ezer résztvevőt mozgósít, és még hosszan sorolhatnám. És mindezeken túl egy komplett fesztiválszervező irodaként is működünk, hiszen nálunk zajlik az ország legjelentősebb nemzetközi színházi fesztiválja, a Madách Imre Nemzetközi Színházi Találkozó, a MITEM, amelynek révén markánsan sikerült felkerülnünk Európa színházi fesztiváltérképére. Emellett a Kaposvári Egyetem Rippl-Rónai Művészeti Karával együttműködésben egy komoly oktatási programot valósítunk meg, a színházban két-három színészosztály van jelen folyamatosan. Ebben az évadban, például, a III. évfolyam, Cserhalmi György diákjai szinte az egész évet a Nemzetiben töltik, rengeteg színészi feladatot kapnak. Ahhoz, hogy ezt a rendkívül szerteágazó programszerkezetet, illetve működési struktúrát felépítsük, három évre volt szükség. Én kezdettől fogva úgy tekintettem a Nemzeti Színházra, és ma is abban hiszek, hogy az egy önmagán, színházi mivoltán túlmutató, az egész nemzet dimenziójából nézve is meghatározóan fontos intézmény.

Sokak szerint ez még mindig nem egy kiegyenlített társulat. Messze van attól, hogy az ország legjobb társulata legyen.

Én úgy gondolom, hogy ez a társulat a legmagasabb szakmai színvonalon teljesít, például a Bánk bánban is.

A Bánk bán kapcsán tulajdonképpen én is egyetértek.

Ebben az előadásban is kiváló a csapatmunka és amikor Silviu Purcarete a Cseresznyéskertet fogja nálunk rendezni, meggyőződésem, hogy mindenki ugyanolyan magas szintű teljesítményt fog nyújtani, mind egyénileg, mind közösen. Sok fiatal is érkezik a társulatba, a mostani évadban hatan csatlakoztak hozzánk, és úgy tervezem, hogy jövőre is felvennék néhányat. Sokfelől jöttünk, többféle iskolát képviselünk, tehát stiláris és emberi összecsiszolódásra mindig szükség van, de ez a társulati lét egyik természetes velejárója. A színház élő mechanizmus, vagy inkább organizmus, sohasem lehet befejezett, mindig mozgásban kell lennie. De úgy érzem, hogy ebben az évadban már mindenki alapvetően egy irányba húzza a színház szekerét. Szerintem belül normális, jó hangulatban dolgozunk, az elmúlt öt év alatt nagyon kevesen távoztak tőlünk.

A Bánk bánt, nagy nemzeti drámánkként kezelve, gyakran, ünnepélyesen, dagályosan, szavalósan adják elő. A te előadásod egyáltalán nem ilyen, és nagyon nem azt mondod vele, amit tőled valószínűleg sokan elvárnak. Leginkább azt mondod, amit Biberach, hogy mind többen úgy gondolják, „ott van a haza, ahol a haszon”. Még egy interjúban is arról beszéltél, hogy a politikai, értelmiségi elit jelentős része esetében ez a helyzet.

Ezt nem csak én mondom, ezt alapvetően Katona József mondja, de én sohasem tekintettem a Bánk bánra kizárólag ebből a szemszögből. Amikor 2002-ben megrendeztem a Nemzetiben, a második előadás alatt szélsőjobbos lázadás tört ki a nézőtéren. Egy ötven-hetven fős, szervezett csoport tagjai, amikor az előadásban lezajló gyilkosság után, a zsinórpadlásról lezuhanó kondérból szétfröccsent a vér, hangosan bekiabálták, hogy ez „szégyen” és a „mű megcsúfolása”, majd az előadás alatt, demonstratívan kivonultak, miközben a nézőtér másik fele bravózott és vastapssal fejezte ki tetszését. Ez a nézőtéri akció azonban akkor már nem is a produkcióról szólt, hanem egyfajta politikai állásfoglalásnak tűnt.

Márpedig a Bánk bán tényleg egy olyan kiemelkedő jelentőségű mű, amely Shakespeare szintjén fogalmaz meg nagy horderejű dolgokat, ugyanakkor a szereplők személyes indíttatásán, érzelmein, indulatain, nagyságán és kicsiségén keresztül érzékelteti az ember és a világ viszonyát. Az viszont igaz, hogy most úgy érzem, sokkal több Biberach van Magyarországon, mint 2002-ben.

Vagyis sokkal több aljas, képmutató ember?

Igen. Sokkal több az elvtelen, saját magát mindenek fölé helyező, gátlástalan ember, aki kifejezetten a haszonért vagy irigységből cselekszik, csak azért, hogy a másiknak rosszabb legyen.

A másik dolog, ami felerősödött bennem az előadás kapcsán – az a király kegyelmi gesztusa az ötödik felvonásban. Korábban nem voltam azzal tisztában, hogy ez mekkora történelmi tett a darab végén. Az, hogy az uralkodó nem engedi szabadjára a kor szellemének megfelelően a pusztítást és a bosszút, nem azt képviseli, hogy Bánk bánnak még a legtávolabbi rokonát is ki kell irtani, hanem kijelenti, hogy elég volt a gyűlöletből.

De hol vagyunk mi most ettől a kegyelmi gesztustól? Azt látjuk, amit egyébként nagyon jól ábrázolsz a Bánk bánban, hogy elviselhetetlen a hatalom, és ebből nem támad elfogadható rend, hanem káosz dúl. Nagyon nem azt mondod, amit esetleg a hatalom elvár tőled, hiszen sokan vádolnak azzal, hogy erőteljesen összefonódtál vele.

Tőlem nem várnak el semmit. Valószínűleg nem is lehet rám ilyen értelemben nyomást gyakorolni.

A Vitéz lélek előadásával azért azt mondod, hogy volt egy elfogadhatatlan hatalom, és most jön a jó világ.

Tamási Áron nyomán én azt mondom, hogy volt egy világégés és a világégésből mindig föl kell állni. És azt is mondom, hogy léteznek értékek. De mindezt most, a Bánk bán kapcsán is ugyanúgy vallom. Én, ha minimális kompromisszummal is, de tartom magam az értékrendemhez.

Szerintem ott van a félreértés az én megítélésemben, hogy azok, akik a nyitottság és a tolerancia zászlajával vonulgatnak keresztül-kasul, azt már nem tudják elviselni, ha én másként gondolkodom. Én el tudom fogadni, hogy vannak más gondolatok, eltérő nézetek, ezért lehet normális hangulat az általam vezetett színházban.

Érvelni szoktam a magam igaza mellett, és persze kudarcként élem meg, ha nem fogadják el a véleményemet, de képes vagyok meghallani mások felfogását. És nincs semmilyen retorzió. A magam részéről, én őrzöm az értékrendemet, és engem nem tud kívülről kényszeríteni senki. De nem is érzékelek erre irányuló próbálkozást, nekem senki sem mondja kívülről, hogy milyen műsort csináljak, kit ne engedjek be… Én alapvetően arra törekszem, hogy ezt a színházat minél nyitottabbá tegyem.

Soha nem cselekedtél úgy hatalmi pozícióból, hogy másokra nyomást gyakoroltál? A kaposvári egyetemen meghirdették például, hogy Mohácsi Jánosnak lesz osztálya, te odamentél, és azt mondtad, hogy helyette te indítasz osztályt.

Nem volt meghirdetve, csak a sorban esetleg ő jöhetett volna. Részemről egy erős gesztus volt, hogy átvettem a kaposvári színészképzés vezetését. De úgy éreztem, hogy érdemes lenne belépnem ebbe a képzési rendszerbe, annak érdekében, hogy újító módon változtatni tudjak rajta, mivel rendkívül zártnak, kirekesztőnek érzékeltem. Mostanra már, úgy érzem, szabadabb működési jelleget sikerült meghonosítani ott.

Miért volt zárt és kirekesztő?

Mert mindent, ami kívülről jött, mindenkit, aki mást akart, elítéltek, diszkreditáltak. Az oktatás egyféle gondolkodásmód mentén szerveződött, és kialakult egy rettentő igazodási, megfelelési kényszer, ami – bár most már talán jobb egy kicsit a helyzet – a mai napig megbénítja a szakmát. Úgy gondolom, hogy ennek a következménye az összes, mostanában felszínre került, visszataszító ügy, hiszen nyilvánvaló, hogy először az agyakat és a lelkeket erőszakolják meg, majd aztán jön a testi erőszak.

Egy olyan rend van, amiben igazodunk, megfelelünk, elfogadunk olyan dolgokat, amiket nem lenne szabad elfogadni a szakmán belül.

Kaposváron szerettem volna megmutatni, hogy fel lehet építeni egy képzést úgy is, hogy nincs átmosva a diákok agya. Reményeim szerint egyenes gerincű, szabad szellemű emberek jönnek ki az iskolából. Persze akarva-akaratlanul, az ember hatással van a növendékekre, de fontos, hogy mindig legyen bennünk egy egészséges önkontroll. Az a célom, hogy szuverén gondolkodású, bátran megszólalni tudó embereket neveljünk, ne pedig alázatosan megfelelni vágyó, a rendet, a rangsorokat, a sulykolt értékeket kritikátlanul elfogadó, szolgalelkű egyéneket – ahogy ez évtizedeken keresztül működött.

Vannak, akik éppen rád mondják, hogy beállsz a sorba.

Valaki mindig mond valamit. De azok, akik ezt mondják, vajon látják az előadásaimat, például a Bánk bánt, a Csíksomlyói passiót, vagy a Psychét?

Az nyitottság, hogy az Alföldi korszak produkciói közül mindent levettél a repertoárról? Teljes nagytakarítást csináltál.

Ennek alapvetően technikai oka volt. Az akkori társulat főszerepet játszó színészeinek nyolcvan százaléka elment a színháztól. Milyen helyzet lett volna, ha visszajönnek játszani a maguk fájdalmával, valós vagy vélt sérelmeikkel? Másrészt, ha azok az előadások olyan szintű értéket képviseltek volna, amit mindenáron meg kell őrizni, nagyobb erőfeszítést tettem volna ennek érdekében. Annak idején itt járt mintegy százhúsz kritikus a világ minden tájáról, akik egyetlen produkciót sem tudtak kiválasztani az Alföldi érából, hogy nemzetközi szinten megfuttassák, pedig azok ideológiai szempontból tökéletesen megfeleltek az európai fesztiváltrendnek. Amikor átvettem a színházat, azt hittem, azzal fognak zavarba hozni, hogy itt vannak ezek a zseniális produkciók, amelyek előtt az egész világ leborul. De ez egyáltalán nem volt jellemző. És ezt a sajtó elhallgatja. Most nem szeretnék Alföldi Robival foglalkozni, csak amikor időről időre előjön ez a repertoárra vonatkozó kérdés, ezt a helyzetet muszáj megemlítenem, mert nagyon elhallgatják.

Akkoriban leültem beszélgetni sok külföldi kritikussal, akik itt jártak, és ők nagyon józanul elmondták az Alföldi vezette Nemzetiről, hogy véleményük szerint az egy közepes színház.

És ez egyáltalán nem felelt meg annak a képnek, amit a magyar kritikusi szakma sulykolt.

Ezt nyilván sokan nem így gondolják, hiszen a mai napig dugig vannak az Alföldi rendezések. Lehet, hogy nemzetközi mércével nem tartoznak az első sorba, de rendszerint nagyon rólunk szólnak, és ezért ütősek. Azt pedig el kell ismerni, hogy a te előadásaidat már Beregszászról is sokfelé vitték külföldre.

Miközben az, ahogyan én beszélek és amit mondok, nem tartozik az európai trendbe. Nem azt az értékrendet képviselem, amit külföldön sugallnak, és ami most is dominál a fesztiválokon, nem azokkal a témákkal foglalkozom, amikről az elvárások szerint beszélni szokás.

Mi az európai trend?

Ez ugye költői kérdés, amit most föltettél?

Nem hinném.

Tudod, hogy mi az európai trend, mikről illik most beszélni, ahhoz, hogy eurokonform legyél a nagy európai fesztiválokon. Melyik az a három nagy téma.

 Az egyik a bevándorlás…

A másik téma a másság elfogadása, a harmadik pedig a történelmi emlékezetnek az a szegmense, amely az ő számukra fontos. Viszont a kollektív emlékezetnek azt a részét, amely számukra nem lényeges, már érdektelennek tartják. Eljönnek, megnézik az előadást, és azt mondják, például, hogy a produkció formailag érdekes, de azt hiszik, hogy számunkra minden gyűlöletes, amit nem ismerünk, illetve azt gondolják, hogy a mi kapaszkodásunk egy mítoszba vagy számunkra valóságos eredettörténetbe, amiből kulturálisan táplálkozunk, az mást nem érdekelhet. Ezzel gyakran szembesülök, de már eldöntöttem, hogy a továbbiakban ez nem érdekel. Ebből a szempontból igaza volt Anatolij Vasziljevnek, a nagy orosz rendezőnek, amikor tíz évvel ezelőtt azt mondta nekem, hogy „Attila, eszed ágában sem lesz fesztiválokra járni.” Csak oda megyek, ahol azt érzem, hogy az valami önmagán túlmutató dolog, mint ami például Szentpéterváron van kialakulóban, mert az számomra egy igazi, alkotói együtt gondolkozás, egy olyan szakmai párbeszéd, ami nem sok helyen történik most a világon.

De mindezeken túl a lényeget mégiscsak abban látom, hogy a magyar közönség számára érdekesek vagyunk, és most már kilencvenöt százalékos a színházunk látogatottsága.

Vannak, akik azt mondják, ha ingyen adod a jegyek egy részét, úgy könnyű látogatottságot csinálni.

A negyven produkcióból négyre adjuk ingyen a jegyeket, kizárólag diákoknak. Több mint húszezer előjegyzés van erre a négy produkcióra, úgy, hogy már hat-nyolc előadást teszünk be havonta a János vitézből. Folyamatosan jönnek az igények, óriási az érdeklődés, nem csak Budapestről és vidékről, de a határon túli magyar területekről is.

Most az Úri murit rendezed, az is arról szól, hogy totális a káosz ebben az országban.

A Bánk bán sem csak erről szól. Ha csupán ezt látod benne, akkor valamit nem hangsúlyozok eléggé. Hiszen a végén azért megjelenik egy király, aki kegyelmet gyakorol, és a rend felé mozdítja a történetet. És van egy Bánk, aki pedig egy értékrendhez ragaszkodik, kőkeményen, a nemzet kapcsán, a család kapcsán, a haza kapcsán.

De hát, hogy a fenébe ne, van egy csomó olyan tulajdonságunk, amivel szembesülnünk kell, amivel együtt kell élnünk. Móricz ebből a szempontból is zseniális. Amit nőről, férfiról, a magyar embert mozgató zsigeri dolgokról tudott, rajta kívül senki se volt képes úgy megfogalmazni. Ezen túl szerelmesen szerette a fajtáját. Ez benne volt a tíz évvel ezelőtti debreceni rendezésemben is, és remélem, hogy a mostaniban is benne lesz. Ugyanakkor én sem vagyok vak, látom a bajokat. Látom, hogy számos dolgot milyen mozgatórugók mentén működtet a világ. Persze, hogy látom, de ettől még szerethetem a hazámat, az életet. A legnagyobb gondom azzal volt az elmúlt húsz-harminc évben, hogy láttuk a bajokat, ezzel együtt gyűlölettel viszonyultunk az egészhez.

Az Úri muri egy nagyon kemény látlelet az indulatainkról, az indíttatásainkról, a kicsinyes gesztusainkról, az irigységünkről, a duhajkodásainkról. „Inkább kihalunk, mint hogy megváltozzunk” – mondja Móricz.

A szövegében minden benne van. Ugyanakkor mégis szerelmetesen szereti ezt az indulatot, a múltba kapaszkodást, a zsigerből való létet, azt, amit az jelképez, hogy a lovon vágtatok és kapaszkodom a lovam sörényébe, a napisten kel föl a pusztán, megérzem a szabadságot és eggyé válok mindennel. Móricz írásai tele vannak gyönyörű dolgokkal is, ugyanakkor borzasztó kemény kritikát is jelentenek.

Újabb nő vádolta meg szexuális erőszakkal Sylvester Stallonét

0

A kaliforniai rendőrség közölte, hogy vizsgálja az 1990-es években történt esetről szóló bejelentést. A 71 éves Oscar-díjas színész tagadja a vádat, amely szerint a kilencvenes évek elején Santa Monicában megerőszakolta a feljelentőt.

Martin Singer, Stallone ügyvédje közölte, hogy a nő “egy 27 éve történt állítólagos erőszakról tett bejelentést a rendőrségnek. Ügyfelem határozottan kétségbe vonja az állítást” – hangsúlyozta.

A Santa Monica-i rendőrség szóvivője elmondta, hogy az állítólagos áldozat még novemberben tette bejelentését. Hangoztatta, hogy “alapos vizsgálatot” folytatnak, mielőtt a kerületi ügyész elé terjesztik az ügyet. Felhívta ugyanakkor a figyelmet arra, hogy a kaliforniai törvények értelmében az ügyet elévültnek tekinthetik, mivel általában egy bűnügyet elkövetésétől számítva 10 éven belül tárgyalni kell.

Novemberben a Deadline magazin tárta fel, hogy 1986 júliusában egy tinédzser lány bejelentést tett a Las Vegas-i rendőrségen, amelyben azt állította, hogy Sylvester Stallone és testőre molesztálta őt a Las Vegas Hilton hotelben. Az ügyet azonban ejtették, mivel nem volt hajlandó feljelentést tenni ellenük. Az online magazin szerint a lány ezért nem tett feljelentést az ügyben, mert túlságosan megalázottnak érezte magát és szégyellte a történteket.

A filmsztár cáfolta a cikkben leírtakat.

Sötét praktikák

A Hatalomjátszma című könyvben igen nagyban megy a tét. Földkerekség mértetekben. Nagyvadaknak, üzletembereknek dolgozó gengszterek, ügynökök, bérgyilkosok röpködnek a világban. Összeesküvéseket szőnek, robbantanak, lőnek, ölnek, és ennek a középpontjában ráadásul egy magyar van. Persze Magyarország is veszélyben. Meg egy igencsak fontos nő.

 

Hampuk Zsolt könyve feszülten izgalmas. De nem azért, mert tele van vérrel, bár mi tagadás, van bőven az is. Rémisztő kegyetlenséggel tud leírni öldökléseket. Olyat is, amikor egy akcióban tömegmészárlás folyik, és nem restelli részletezni, melyik testrész hová hullik szerteszéjjel, meg olyat is, amikor valakit kínoznak. Ez persze gondos pszichológiával is társul, és bemélyed például a kés ide-oda, miközben megy a hidegvérű, gunyoros, érzéketlen duma. Fogcsikorgató.

A könyv azonban mégsem ettől hideglelős, miközben fölöttébb szórakoztató. Erre mondják, hogy olvastatja magát. Sodornak a mondatai, már-már az az érzésékünk támadhat, hogy bennünket is elsodornak, hiszen arról szólnak, hogy egyfolytában veszélyben, akár végveszélyben vagyunk. Hihetetlenül sötét praktikák zajlanak a háttérben. Országok sorsáról döntenek lezárt paletták mögött. Miközben ez a kötet krimi, kalandregény, road movie, miegyéb, az a baj, hogy közel sem csak fantázia szülte, nem hat kitalálmánynak, bár a nagy része nyilván az. Ugyanakkor mégiscsak ott érződik mögötte a tudás, hogy nagyhatalmak, kishatalmak, multik, nagykutyák, feltörekvő kutyák, egymással szövetkezve, vagy éppen ölre menve, behálózva a Földet, milyen aljas praktikákat űznek, rideg, okos aggyal, vagy elborult fejjel, és bizony mindent, de mindent megtehetnek, még azt is, amiről el sem tudjuk képzelni, hogy ilyen egyáltalán létezhet, bárki fejében megfordulhat.

Hampuk Zsolt jeles séfként beutazta a fél világot, és főzött hatalmasságoknak. Például a brit királyi családnak, svájci legfelsőbb köröknek, a magyar elit azon részének, melynek tagjai esetleg belföldre is magánrepülővel, helikopterrel érkeznek kastélyszállodába nyaralni, netán csak egy röpke hétvégére, romantikus luxusvacsorára. Hát innen valószínűleg az a hatalmas tudás, amit összesűrít a novum publishing gondozásában megjelent könyv.

Én séfként ismertem meg. Mivel írok gasztronómiáról, valamilyen ismeretség kapcsán oda keveredtem, mielőtt megnyitotta Budán a Lamb &Leo bisztrót, ami sajnos már a múlté. Főzött néhányunknak, hogy teszteljük a hamarosan étlapra kerülő fogásokat. Akkor kiderült, annyira finom, sok összetevőjű, szép megjelenésű ételeket készít, hogy ezek nyugodtan nevezhetők érzékieknek. Ugyanígy, érzékien ír is. Szemléletesen láttatóak a mondatai.

A Hatalomjátszma című regénye is sok összetevőjű. Nem csak jó néhány helyszínen játszódik, hanem különböző idősíkokban is, több évtizedet átölelve. A kötet vagányul ugrabugrál közöttük, földrészek és országok között. Amikor éppen iszonyatosan izgalmas, sorsfordító dolog történik, odébb röppenünk pár ezer kilométert, vagy pár évtizedet. Ilyenkor időnként szitkozódtam, hogy a francba, nem engedem, hogy kitoljon velem Hampuk, előrelapoztam, aztán visszafogtam magam, mert persze igen jó ez a szerkesztési mód. A kötet egyaránt megmutatja a pokoli nyomort, és a tán nem kevésbé pokoli, galádul szerzett luxust, a múltat, és sejteti a nem feltétlenül biztató jövőt.

Hampuk, egy séftől meglepően, rengeteget tud az ember elaljasodásáról, kegyetlen, vicsorgóan veszélyes, gyilkoló állattá válásáról, de jócskán vannak ismeretei gyengédségről, szerelemről, belemenős szexről, no meg az izgalom állandó fokozásáról. Lendületesek a mondatai. Időnként kissé túlburjánzanak, ide-oda indáznak, de ettől még érdekesek. Kegyetlen, elvadult világot ábrázolnak, amiben mindenkinek keményen meg kell küzdenie kis talpalatnyi helyért is, hogy egyáltalán létezni, élni tudjon, valami harmóniát kivívjon magának, és esetleg még némi szépségben is legyen része.

Ezt csak humorral lehet valahogyan elviselni, és az szintén bőven van a kötetben. Kesernyés szarkazmus, metsző irónia, vérbő fekete humor. Egy látszólag szelíd, halk szavú ember kifakad a világról, megmutatja az öldökölni kész, rideg gazdasági érdekeket, és azt ugyancsak, hogy közben azért vágyunk melegségre, szeretetre, simogató szóval és simogató érintéssel társuló humánumra.

Izgalmas könyv. Krimi, erőszak vegyül benne szerelemmel, romantikával, rengeteg szenvedéllyel, ami pusztítani, felemelni egyaránt képes.

Rómeó és Júlia a maffiaháborúban

Maffiaháborúban, gyűlölettől sistergő, ádázul elvadult légkörben próbál egymásé lenni a Fővárosi Nagycirkuszban a két halhatatlan hősszerelmes, Rómeó és Júlia.

Fotó: Urbán Ádám

Júlia kötélen mutatja meg magát először, szép lírai száma van. Rómeó, ha dühös, nem falra mászik, hanem rúdra, ahogy többen is, ott kakaskodni, versengeni is lehet. Uray Péter főleg artistaképzősökkel megvalósított ütős produkciója

a cirkuszt, a színházat, a táncot hozza közös nevezőre, hathatós harmóniában.

Júlia a légből hosszú gyolcson hempergeti le magát a magasból az őt a földön háton fekve epedve váró Rómeójához. Mercutio gurtniba kapaszkodva, a levegőben haldoklik, ez gyönyörű és megrendítő.

Fotó: Urbán Ádám

Egy hatalmas karika a sírbolt bejárata. A halál angyala a levegőben lengedezve emeli a légbe holtukban is a szerelmeseket, felmagasztosulnak általa.

Ötlet ötlet hátán, de ezek nem mennek a közlendő rovására.

Fotó: Urbán Ádám

Pazar az összmunka, ahogy mindenki egyszerre a színpadon van, és áldozatosan játszik tömeget is, hogy aztán ő emelkedjen ki a sorból. Zömében a Baross Imre Artistaképző Intézet növendékei, de mindenképpen harsogóan fiatalok. Ihletetten, lelkesülten, akár felhevülten közvetítik Shakespeare-t a maguk műfajának lehetőségeit a végtelenségig kitágítva, Uray Péter fantáziadús, erőteljes rendezésében.

Fotó: Urbán Ádám

Szerelmi jelenet a trapézon régen elképzelhetetlen volt, ma már cirkuszi közhely sóvárgó tekintettel összeölelkezve lengedezni a légben. Na, de egész darabot előadni, ráadásul magát Shakespeare-t, a Rómeó és Júliát, ez vakmerő vagányságnak tűnik. De a méltán világhíres, a Trafóban többször óriási sikerrel megfordult Cirkus Cirkör is megcsinálta, meg Schilling Árpád is rendezett úgy, ahogy összefüggő darabot fiatal francia artistákkal, akik ezt el is játszották a Fővárosi Nagycirkuszban is, ahol Fekete Péter rendezésében a Ludas Matyi is porondra került.

Az artistaképzősök Rómeó&Júlia címen adják elő az ismert történetet.

Valószínűleg nem véletlen, hogy az és kötőszót kivették a címből, ezzel utalnak arra, hogy ez mégiscsak egészen más, mint az eredeti.

Fotó: Urbán Ádám

Egyáltalán nem beszélnek benne. De mondjuk egyáltalán nem beszélnek a Magyar Állami Operaházban, Seregi László remekmívű koreográfiájában, azonban az ő esetében nyilvánvaló, hogy amennyire ez egyáltalán lehetséges, csaknem egy az egyben, Shakespeare-t akarta átültetni a tánc nyelvére.

Fotó: Urbán Ádám

A fiatalok viszont egy hetven perces verziót játszanak. Akrobatikus elemeket használnak leginkább, de

az úgynevezett fizikai színház, a kortárs tánc, a pantomim eszköztárából is elcsennek ezt-azt.

És ami a leginkább értékelhető, hogy beleplántálják a produkcióba szívüket-lelküket, nagy energiájukat, szerelemre való képességüket, csalódottságukat, haragjukat, ha kell, akár agressziójukat. Érezhetően megérinti őket a történet. Odaadják magukat neki.

Fotó: Urbán Ádám

Ez a verzió maffiák harcaként ábrázolja a közismert történetet. Székekből, asztalokból áll a díszlet jelentős része, ezekből kerekedik például verekedésre alkalmas csehó, de a báli jelenethez semmi más nem szükséges, mint a mozgékony, ruganyos testek. Uray nem szépfiú Rómeót, és “Napra lehet nézni, de rá nem” típusúan gyönyörű Júliát választott. Nem akarta szuperhősöknek mutatni őket.

Olyanoknak látszanak, mint bármelyikünk,

hiszen szerelmes akárki lehet. Ugyanakkor hajlékonyak, és a szemükben ott van az a tűz és láz, az a zsigerből jövő érzés és indulat, ami kell.

Fotó: Urbán Ádám

A produkciót már láttam a kisvárdai színházi fesztiválon, egy cirkuszi sátorban. Azóta még inkább összeérett, eltűntek belőle bizonyos esetlegességek, setesutaságok, de a lázas hevület megmaradt, és élő zenekar is közreműködik. Kisvárdán este láttam, felnőtt közönséggel, melynek tagjai jókora ovációval fogadták a produkciót.

Fotó: Urbán Ádám

Most délutáni előadást néztem meg, amin leginkább középiskolások voltak jelen. Az elején kicsit nyüzsögtek, de aztán igencsak magukkal ragadta őket a játék. Ami után

sokak számára drogprevenció is következett.

De nem az akár unalomba fulladó, mindenáron elrettenteni akaró, a kábítószerek tömkelegét úgy felsoroló, hogy az akár népszerűsítésnek is hathasson, és a dílerek malmára is hajthassa a vizet. Hiszen a drog nagy üzlet, és bizony még a gyógyítással foglalkozó orvosoknak is lehet az.

Fotó: Urbán Ádám

Marosi Antalt, aki az előadást tartja, a Fővárosi Nagycirkusz sajtófőnökeként ismertem meg. Nem tudtam, hogy komoly rendőrségi múltja van – a rádiós múltján kívül –, még a gyilkossági csoportnál is dolgozott, de újságíróként foglalkozott a mentők, a tűzoltók, a katasztrófavédelem munkájával. Szóval sokat látott, és ezt izgalmasan, akár vaskosan, nyersen, el is tudja mesélni.

Egyáltalán nem tanár uras vagy doktor bácsis, egy érdekes fazon az életből, aki szemléletesen képes elmesélni, hogy például milyen volt, amikor télvíz idején, fiatal lányt találtak egy szál bugyiban, egy kapualjban, totálisan belőve.

A legfontosabb azonban, hogy Dr. Balogh Sándor kivetített ábráit is használva,

érzékletesen bemutatja, hogy a kábítószer rövid idő alatt milyen visszafordíthatatlan roncsolást végez az agyban.

Tényeket sorol pattogósan egymás után, miközben személyes húrokat is penget, mesél például arról, amikor volt felesége gyerekkel, bútorokkal elköltözött otthonról. Ekkor gödörbe került, de arra figyelmeztet,hogy ilyenkor nem muszáj ajzószerekhez nyúlni, a bajban valahogyan mindig lehet találni valakit, barátot, szülőt, egy tanárt, aki segít.

Fotó: Urbán Ádám

Pikírt humorral megjegyzi, hogy száz tanárból csak akad egy, aki normális. Erre persze vevők a fiatalok, de a mellettem ülő tanárnő szintén elmosolyodik. Marosi leköti a figyelmet, megnyeri a hallgatóságot, az általa képviselt ügynek és magának is.

Vadkacsa – Marton kedden folytatja?

A Vadkacsa voltaképpen az életet átszövő élethazugságok problematikája. A szereplők önámító szerepeket játszanak, amelyek lelepleződése törvényszerű, hiszen az igazság egyszer mindig a felszínre kerül, csupán az a kérdés, mekkora árat kell fizetni annak halogatásáért. 

Az itt olvasható összefoglaló, az egyik lehetséges, mondjuk így: a legáltalánosabban elfogadott értelmezése Ibsen drámájának. Hogy Marton László ebből a gondolatból mennyit emelt át a darabba, azt nem tudhatjuk, bár a rendezés, feltételezzük, nagyjából készen áll, ahogy én tudom csak az utolsó simítások vannak hátra. És most, hogy ideírom az utolsó simítások szót, mindjárt lelkifurdalásom is támad; minek használok kétértelmű kifejezéseket, pedig hát, esküszöm nem volt szándékomban. Pusztán annyit akartam jelezni: amikor elkezdte előkészíteni a Vígszínház novemberen bemutatandó  produkcióját, a rendezőnek, azaz Marton Lászlónak még fogalma sem lehetett arról, hogy milyen helyzetbe kerül október közepére. Hogy a saját életét is átszövi az élethazugságok problematikája; egyelőre azonban tisztázatlan, hogy kié is.

Szóval nem tudom, hogy Marton milyen felfogásban állította színpadra a Vadkacsát, és e pillanatban abban sem lehetünk biztosak, hogy valaha megtudhatjuk.

A művész körül kirobbant botrány, az egymás után jelentkező, állításuk szerint a Marton által meggyalázott, zaklatott nők történetei bizonyára fejtörésre késztetik a Vígszínház vezetését is. Egyelőre a színészek a kiírásoknak megfelelően, keddtől folytatják a próbákat, de vajon így marad-e. Ma és holnap pihenő-, illetve ünnepnap, ami egy szusszanásnyi időt, gondolkodási lehetőséget biztosít minden érintettnek, ám az ügy önmozgása most még oly erős, hogy inkább várható annak erőteljesebbé válása, mint elcsendesülése. Vagyis, nehezen megjósolható, hogy folytatódnak-e ténylegesen azok a próbák, odaül-e a rendező a nézőtérre, hogy instruálja színészeit,

avagy épp úgy elsodorja ezt is az abúzus terhe, mint az egyetemi közreműködését, vagy épp a Vígszínház főrendezői titulusát.

Ahogy mi tudjuk: a színészek készülnek, nekik bizonyára fontos, hogy a darab színre kerüljön, de vajon ugyanilyen fontos-e magának a színháznak? Ahogy mi tudjuk: itt is erős kérdőjelek vannak, de végső szót az ügyvédekkel való tárgyalás hozhat. Ha hoz egyáltalán.

A Vígszínház partnerének, a Bánáti János vezette ügyvédi irodának most elsősorban arról kell véleményt mondania; van-e a teátrum szempontjából kockázata a Marton rendezte színdarab előadásának? S bár ez nem jogi probléma, mindenképpen gondolni kell az esetleges következményekre:

vajon lesznek-e olyan fiatalok, idősek, igazságkeresők, jogvédők, női jogokért harcolók, akik képesek a premiert is elsöpörni annak érdekében, hogy ez az ügy még nagyobb nyilvánosságot kapjon.

Ebből a szempontból az előadás résztvevőinek mai szándéka és várakozása majdhogynem érdektelen; Eszenyi Enikő igazgatónak a Víg presztízse lesz a legfontosabb szempontja. És ebből a nézőpontból már mellékes lesz, hogy az igazgatói posztot épp Martontól vette át, és pont az iránta tanúsított tiszteletből nevezte ki főrendezőnek Ha úgy tetszik: ma ugyan egyre növekszik azok száma, akik a Marton által elkövetett zaklatásokról tanúskodnak – most heten vannak ilyenek -, de már messze nem csak a rendezőről van szó.

Kétségtelen, hogy ő áll a középpontban, de a női jogokért küzdők ezt a reflektorfényt igyekeznek kihasználni arra, hogy a társadalom is odafigyeljen a nők elleni erőszak általános jelenségeire.

Kétségtelen: egy Kossuth-díjas művész Magyarországon éppen annyira alkalmas lendületet adni egy ilyen harcnak, mint az Egyesült Államokban az Oscar díjas, nem mellesleg a francia becsületrenddel is kitüntetett Harvey Weinstein lebukása. És ebből a szempontból mellékes, hogy az eddig megismert esetekről ki mit gondol, hogy egyesek szerint az áldozatok maguk is tehetnek Marton – állítólagos – durva közeledéséről, a történetek végül is az áldozattá válásukról szól.

Így aztán mindazok áldozattá válásáról, akik bármely szakmában, de rendre ki vannak téve a hatalom – a főnök – akaratának.

Nincs értelme, és nem is lehet ilyenkor relativizálni az egyedi történeteket, avagy férfi-módra arról szólni, hogy az elmesélt helyzetek arról is szólnak, hogy a színésznő szerepet akart, a rendező meg nőt, a társadalmi hangulat a meggyalázottak mellé áll, és ennek így is kell lennie. Bármennyire is igyekeznek néhányan Schilling Árpád rendezőre, az abúzusról elsőként beszámoló Sárosdi Lilla férjére terelni a gyanút, mondván, nem véletlenül hívja őt a szakma Süsünek, a rendezői sikertelenségét palástolja a folyamatos társadalmi elégedetlenségek szításával, ebbe a kánonba még a hatalom sem állhat bele, még akkor sem, ha neki tetszene az általa nemzetbiztonsági kockázatként tételezett Schilling befeketítése.

Itt ugyanis valóban olyan problémával állunk szemben, amely nincs kibeszélve és egyelőre emiatt megoldások sincsenek rá.

Éppen ezért áll igen nehéz döntés előtt a Vígszínház és jogi csapata, de maguk a próbák folytatásában bízó színészek is. Hogy is volt az a bevezetőben említett mondat a Vadkacsa című darabról szólva?  Hogy az igazság egyszer mindig felszínre kerül, csupán az a kérdés, mekkora árat kell fizetni annak halogatásáért.

A darabban a Vadkacsával kellene végezni az egyik főszereplőnek, de e helyett magával végez. A Vígszínházbeli darabnak még nem látjuk a végét. Azt ugyanis most nem Marton, hanem az élet rendezi.

 

Földi pokol

A Földi paradicsom címből persze sejteni lehet, hogy éppen az ellenkezőjéről lesz szó, földi pokolról. Méghozzá Caryl Churchill angol írónő esetében leginkább szexuális pokolról, ami hatalmi játszmákkal is ötvöződik. Nemre, korra való tekintet nélkül szinte mindenki mindenkivel próbálkozik, és ettől közel sem boldog, a tíz éves KV Társulat előadásában, a Trafóban.

Fotó: Kovács Juju

A sikeres írónő jól megkeverte a szálakat, azt is előírta, hogy például melyik nőt adja férfi, vagy éppen fordítva. Szinte nehéz követni, hogy ki kivel és miért, mit akar, de a lényeg az, hogy az ég egy adta világon senkinek nem jó, ami van, legfeljebb nagyon időlegesen. Ráadásul az első rész a XIX. században játszódik, egy afrikai brit gyarmaton, ahol feltehetően még büntetés is jár azért, ha valaki eltér a megszokottól, a hagyományos nemi szerepektől. Színleg mindenki azt is csinálja, amit kell, amúgy pedig

abszolút keresztül-kasul, kiszámíthatatlanul történik minden.

A leszbikus nevelőnő például a ház úrnőjéért rajong, aki viszont a macsónak kinénéző házibarát Harryra hajt, ő pedig a család fiú gyerekét, akit nő játszik, igyekszik nagy elánnal megkörnyékezni. És még sorolhatnám…

Fotó: Kovács Juju

Káosz a köbön. Na ebből aztán lesz nemulass, persze nem olyan, mint mondjuk egy szaladgálós bohózatban. Bár azért ebből is van kicsi ebben az 1976-ban írt, a világban többfelé sikert aratott darabban, aminek műfaja tán leginkább tragikomédia.

Sokat lehet rajta nevetni. Ha valaki nem harcedzett színházba járó, csak a bársonyfüggönyös teátrumokat látogatja, akkor akár szörnyülködni is, hogy mit művelnek ezek a hétpróbás színészek. Káromkodnak például vaskosan, csókolóznak, és nem csupán az ellenkező neműek, földön fetrengve orgiát imitálnak. Na jó, ezt már csak a második részben, a XX. században, amikor már a hetvenes évek, vagy éppen napjaink Angliájában járunk.

Különös logikai csavarral azonban mindenki csak huszonöt esztendővel idősebb, viszont

garantáltan nem az a színész játssza, aki az első részben,

ami nem jelent felvonást is, mert szünet nélküli a produkció. Egy szemetes zsákból a padlóra kiborított ruhákból választja ki valamennyi szereplő a magáét, hogy az orrunk előtt öltözzön át a modern korra. Amúgy naná, hogy van anyaszült meztelenség is. De ez most nem feltétlenül provokáció, bár persze van benne az is, de közben kifejezi azt a mérhetetlen káoszt, bizonytalanság-halmazt, félelmet, identitászavart, ami bennünk dúl. Azt, hogy magunk sem tudjuk mit is akarunk, tartunk annak meglépésétől, amit igazán szeretnénk.

Fotó: Kovács Juju

Aztán pedig bűntudatunk van, vagy a modern korban, amikor pedig elvileg mindent szabad, tán már nincs is. Kontroll sincs, nihil van, nagy büdös semmi, és az ezzel járó létbizonytalanság, meg persze a soha kellően ki nem élhető, mindent eluraló, visszafojtani próbált, de mégiscsak fékezhetetlen vágyak.

Az első részben még Clive, a Scmied Zoltán által megformált gyarmati tisztviselő, a család feje, a nyilvánvaló középpont, aki hű, de nagyon férfiasságával, látszólagos határozottságával, rendszeresen felemelt érces hangjával, villámló tekintetével mindenkit igyekszik leuralni. De hát azért ez már ekkor is csak szórványosan sikerül.

A második részben pedig már

az illúziója sincs meg annak, hogy bármi is egyben lenne,

minden és mindenki szanaszét hullik. Clive feleségét, Bettyt, fodros-bodros blúzba öltözötten, Szabó Zoltán alakítja, kényeskedve, selypegve, színleg erkölcscsőszként, gyakorlatilag írott és íratlan szabályokat egyaránt áthágva. Jászberényi Gábor, Joshua, a fekete szolga, félmeztelenül, hófehér felsőtesttel, megalázottan, szexuális szolgáltatásokra is evidensen kötelezetten. A háziak állandóan felhúzott orrú, örökösen durcás kisfia, Edward, Messaoudi Emina. A csak saját lelki zűrzavaraira figyelni képes nevelőnője, Urbanovits Krisztina. Terhes Sándor a külsőleg férfias, meleg felfedező, aki leginkább a kis srác Edwardot igyekszik felfedezni. Száger Zsuzsanna nyársat nyelv özvegyként, némiképp kívülről, megrettenve figyeli ezt a díszes társaságot. Vagyis minket?

Fotó: Kovács Juju

Hiszen a szerző elég nyilvánvalóan úgy gondolja, hogy rólunk beszél, tükröt mutat nekünk, tessék, tessék, jöjjetek, nézzétek, ugye nem is annyira kellemes ezt bámulni. És nyilván temérdek dologban igaza van. De azért én bevallom, hogy megrökönyödés helyett, a vége felé kicsit unni kezdtem ezt az egészet. Balga módon azt hittem, hogy valamerre mégiscsak tart a darab, nem csupán azt taglalja, hogy szétestünk, szétestünk, még ennél is jobban szétestünk, meg így is maradunk. Ez már kicsit monoton.

Miközben rendezőként Ördög Tamás, feladatának megfelelően, rendet tart a színpadi káoszban, a színészek pedig odaadással, ihletetten, tehetséggel, hogy azt ne mondjam, szakmájukba vetett maximális hittel ábrázolják, hogy már semmiben nem lehet hinni.

Az Elefántok Nemzetközi Napja

0

Az elefántok első, magyar cirkuszi ünnepét rendezik meg augusztus 12-én, 17 órakor.

A rendezvény helyszíne: Zamárdi, a 70 – es út mentén felállított Richter Flórián cirkuszi sátor. Richter Sebastian artistaművész fotókban, videókban gazdag előadást tart, amelyben beszámol a malajziai kormány elefántmentő programjáról, olyan adománygyűjtési akciók elindításáról, amelyek célja a magukra maradt elefántok rezervátumának támogatása.

Az ünnep jó alkalmat ad arra, hogy bemutassák a cirkusz indiai elefántja, a negyven éve a Richter családdal élő Szandra mindennapjait.

Az ünnepség várható díszvendégei: Datuk Mohamad Sadik Kethergany, Malajzia magyarországi nagykövete, Csákovics Gyula Zamárdi polgármestere.

Az ünnepség második részében az állatokkal és trénereikkel lehet találkozni. 20 órakor az „Állati extrém” című műsort adják elő.

Básti Juli 60

Básti Juli, a Kossuth-díjas nagy színésznő ma hatvan éves. Szardínián nyaral, ott vette fel a telefont, és érdeklődésünkre nevetve azt mondta, az már biztos, hogy kevesebb van hátra, mint eddig volt. Kicsi a valószínűsége, hogy százhúsz évig fog élni. Nem lesz születésnapi buli, nem szeret bulizni. De a családja biztosan megünnepli, mert velük van, ott van még a gyereke barátnője is, sokan vannak. Tuti, hogy ők valamivel készülnek, már fondorlatosan ügyködnek napok óta. Básti Juli azt élvezi, hogy ilyenkor mindig a családjával van, egyáltalán nem vágyik színházi megemlékezésekre.

Ízig-vérig színházi családba született. Édesapja az öblös hangú, nagy hősszínész, Básti Lajos, édesanyja a méltatlanul kevés szerepet kapott Zolnay Zsuzsa. A mama tudta, hogy a lányuk felvételizik a színművészetire, de a papa elől titkolták. Sőt, még névváltoztatás is történt, hogy a lány úgy érezze, nem a színészóriás árnyékában van, hanem a maga útját járja. Aztán, amikor az édesapa halálos beteg lett, visszavette a nevét. És abszolút méltó lett hozzá. Pályája elején több kiválónak látszó szerződésajánlatra, köztük a Nemzetiére, mondott nemet. Úgy érezte, ott tekintélyuralmi rendszer dúl, a nagy bölények közül többen, bár még élnek, máris szobortalapzaton képzelik magukat. Ment inkább vidékre, a lázasan újító, meglehetősen jó rendező- és színészgárdával dolgozó, a szabálytalan tehetségeket is befogadó, felnevelő, ellenzékinek számító, remek előadásokat létrehozó kaposvári teátrumba. Néhány év után nehezen viselte az ingázást. Nem bírta, hogy akár este, előadás után gyorshajtással robog Budapestre, hogy legalább néhány puszit adjon a fiának, és hajnalban kel, hogy reggel tízre visszaérjen a próbára. Kapóra jött Zsámbéki Gábor ajánlata, hogy szerződjön a Katonába. Ezért persze Kaposváron kapott hideget-meleget, hogy ez még korai, nincs kész színészi szempontból, de utólag meglehetősen jó döntésnek tűnik, hiszen emlékezetes szerepek garmadája következett, akár világot járó, nagyszerű előadásokban. Például a Három nővérben fantasztikus Mása volt, A revizorban mulatságosan fennhéjázó polgármesterné, az Übü királyban pedig zsarnokul kegyetlen, röhejes Übü mama.

Groteszkül ironikus humora metszővé tud válni. Miközben nevettet, mély, megrendítő fájdalmak kifejezésére is képes. Így volt ez például a Nemzetiben, ottani viszonylag kevés igazán jó szerepében, A macskalápon elementáris előadásában is, vagy amikor a Sirályban Arkagyinát játszotta. Megint a család miatt is váltott, ment a Nemzetibe. Megviselte, hogy a Katona sok külföldi turnéja miatt nem látja eleget immár három fiát, és Gothár Péter után második férjét, Puskás Tamást, akivel magánéletben, szakmában egyaránt nagyon egymásra találtak. Akár hajnalban, álmukból felriadva is képesek órákig dumálni az éppen készülő produkcióról. Básti ugyanis két esztendeje átigazolt a férje igazgatta Centrál Színházba. Ahol könnyedén, nagy energiákkal komédiázik, ha kell. De a színház felnevelt magának a fajsúlyosabb darabokra is fogékony közönséget. Így aztán Básti a Jó emberekben egy kirúgott, mindenéből kisemmizett, lepukkantan kétségbeesett pénztárosnőt alakít, aki megpróbál talpra állni. A Nem félünk a farkastól előadásában pedig keményen alkoholfüggő nő, akinek finoman fogalmazva sincs minden rendben a házasságával.

Tavaly nem volt új szerepe. Ezt is emelt fővel viselte, ahogy azt is, amikor sokat kellett rohangálni a színház és a filmgyár között. Ma már sajnos nincs ilyen problémája, de ebben az évadban már fontos új szerepek várják. Mindig jó volt, de már kimondottan jelentős, nagy színésznővé érett. Kár lenne nem kihasználni pazar képességeit.

 

Róla mondják – Andy Vajna 1944 – 2019

0

Antonio Banderas, aki az 1996-ban bemutatott Evita című film forgatásán dolgozott együtt a producerrel, szintén a Twitteren búcsúzott. “Isten veled, barátom. Köszönök mindent. Adios amigo mío. Gracias por todo” – írta spanyolul is.

Arnold Schwarzenegger: “bebizonyítottad, hogy nincs szükséged nagy stúdiókra, hogy olyan hatalmas filmeket készíts, mint a Terminator 2. – Az emlékmás vagy a Total Recall. Hatalmas szíve volt, és az egyik legnemeslelkűbb pali volt. Hiányozni fog. Gondolataimban a családdal vagyok” – írta az amerikai színész Twitter-üzenetében.

Sylvester Stallone, aki a Rambo című filmek főszereplője volt, Instagramon búcsúzott a néhai producertől. A színész “úttörőnek” nevezte Vajnát. “Akkor hitt az ‘Első vér’ című, első Rambo-filmben, amikor még senki. Összetört a szívem” – fogalmazott a színész.

A magyar filmes szakma is gyászolja a producert

Irányítása alatt óriási közönségsikereket és kiemelkedő nemzetközi eredményeket hozott a magyar film. A Magyar Nemzeti Filmalap által támogatott filmek több mint 130 nemzetközi díjat nyertek el.

A legnagyobb Nemes Jeles László Saul fia című filmje aratta, hiszen a legjobb idegen nyelvű film kategóriában elnyerte az Oscar-díjat, akárcsak a Mindenki című film, mely a legjobb rövidfilmnek járó Oscar-díjat nyerte, Enyedi Ildikó Testről és lélekről című filmjét pedig Arany Medvével jutalmazták Berlinben. De nevéhez fűződik a leglátogatottabb magyar film is, A miniszter félrelép, amely nézettségével minden létező magyar rekordot megdöntött.

“Én sajnos soha nem vagyok elégedett semmivel, tehát úgy gondolom, hogy mindig lehet valamit fejleszteni rajta, de szerintem az utolsó nyolc évben egy hosszú utat jártunk be, egész átszerveztük a filmszakmát és ennek kezdjük látni az eredményeit már” – így beszélt Andy Vajna 2018 áprilisában a magyar film napján az M5 kulturális csatornának adott interjújában.

Fenyő Iván színművész aki Szabadság, szerelem című filmben játszott főszerepet: az egyik legprofibb magyar produkciónak nevezte amiben valaha dolgozott: az egész munkát Andyt Vajna profizmusa, maximalizmusa jellemezte. “Nagyon magas volt a mérce, nagyon profi munka volt. Nagyon sok és magas elvárásai voltak (…) és ugyanakkor mégis mint ember nagyon nagyvonalú volt, nagyon jószívű, nyitott és mindenkihez volt egy jó szava”

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK