Kezdőlap Kultúra

Kultúra

Renoirt loptak Párizs mellett

0

Kilenc órával egy aukció megnyitója előtt lopták el az egyik bemutatásra szánt Renoir fetményt egy Párizs melletti kis településről. A kép értékét 25,000-30,000 euróra, azaz 8-9 millió forintra taksálják.

A nagy impresszionista festő, Pierre-Auguste Renoir 14×12,2 centiméteres, a “Fiatal szőke lány portréja” címet viselő olajfestményét egy Saint-Germain-en-Laye-ban lévő kiállítóhelyiségből vitték el, ahol az aukció előtt meg lehetett tekinteni.

A rendőrség abban reménykedik, hogy a térfigyelő kamerák segítenek a tettes kézre kerítésében és így a festmény visszaszerzésében.

 

 

 

Nem perel Marton

0

A Független Hírügynökség információi szerint Marton László rendező végül is eláll attól, hogy beperelje Sárosdi Lillát, vagyis azt a színésznőt, aki elsőként állt a nyilvánosság elé és előbb még csak név nélkül, majd néven nevezve beszélt az őt ért zaklatásról.

Marton, amikor még csak Sárosdi volt az egyetlen, aki az abúzusról beszélt, közleményben jelentette be, hogy a színésznő által elmeséltekből semmi nem igaz, és minden lehetséges eszközzel szembeszáll a váddal, amit egyértelműen úgy lehetett értelmezni: bírósághoz fordul jogorvoslatért.

A rendező azóta sem szólalt meg, ám forrásaink arról számoltak be, hogy – feltehetően ügyvédje, Bánáti János tanácsára – nem fordul bírósághoz, tekintettel arra, hogy immár nyolcan vannak, akik zaklatással vádolják őt, márpedig egy ilyen típusú pernek semmilyen pozitív végeredménye nem lehetne Marton szempontjából, még akkor sem, ha senki nem tudja bizonyítani állítását. Oly erős a társadalmi nyomás, és nem tudni hányan állnak még a nyilvánosság elé, hogy ebből a rendező szempontjából nem lehet pozitív hozadéka.

Marton László visszatér

Négy hónap telt el azóta, hogy kirobbant a Marton-ügy. A hír most az, hogy Marton László, a hosszabb szilencium és önkéntes száműzetés után visszatér a színpadhoz, igaz nem a Vígszínházba. A Független Hírügynökség értesülései szerint két helyre hívták rendezni: Veszprémbe, ahol az egykori Marton-tanítvány, Oberfrank Pál az igazgató, valamint a Rózsavölgyi Színpadra, ahol Zimányi Zsófia irányítása mellett mutatnak be sikerrel darabokat.

Marton Lászlóról, aki nem mellesleg hosszú évek óta a Színművészeti Egyetem tanára is, először Sárosdi Lilla színésznő állította, hogy szexuálisan zaklatta őt. Előbb csak egy neves rendezőt említett, mégpedig az Amerikában kirobbant Weinstein-eset kapcsán – a producerről kiderült, hogy számos nőt inzultált -, utóbb azonban a nevét is elárulta, megnevezte a Vígszínház korábbi igazgatójának, főrendezőjének személyét.

Az egész világon végigsöprő, és lényegében ma is tartó mozgalom, a metoo, akció első magyarországi leágazása volt ez az eset, amelynek következtében a Vígszínház meg is vált Martontól. A rendező, aki, a főigazgatói megbízása után évi egy rendezést vállalt a Vígszínházban, szinte azonnal nemkívánatos személlyé vált az Egyetemen, A vadkacsát pedig, amelyet éppen próbált a Pesti Színházban, levették a színlapról és törölték az előadandó darabok sorából. Ezzel együtt a Vígben fut ma is olyan előadás, amelynek Marton László a rendezője, például A Pál utcai fiúk, amely folyamatosan telt házakat produkál, és jegyet alig lehet rá szerezni.

A visszatérés nyilván meg fogja osztani a közvéleményt, illetve a szakmát, hiszen ez történt az ügy kirobbanáskor, tavaly októberben is. Marton egyébként az első, kicsit sutábbra sikeredett megszólalása után, amikor még pert is kilátásba helyezett, közleményben kért bocsánatot, majd elhallgatott. Nem adott interjút, nem nyilatkozott, nem adott ki további közleményt. Ugyanakkor sokan bírálták őt nyíltan, annál kevesebben vették védelmükbe.

A Független Hírügynökség, az új információ birtokába jutva, igyekezett tájékozódni, miként vélekedik most a szakma a két színház gesztusáról, inkább olyan válaszokat kapott, amelyek megengedőek; egyetértőek. Többen is úgy vélekedtek, olyanok persze, akik belülről ismerik ezt a világot, hogy Marton soha nem kezdett ki sem a színészeivel, sem a tanítványaival, sőt kifejezetten úriember módjára viselkedett velük. Ezzel persze nem azt akarták állítani, hogy ne fordulhatott volna elő, hogy kezdőkkel olykor félreérthetően, vagy nagyon is érthetően viselkedett, de – mint mondták – ezek adódhattak azokból a helyzetekből, amelyek gyakran előfordulnak a művészvilágban, főként azokkal, akik a pályára törekvésük közepette találkoznak neves rendezőkkel.

A Független Hírügynökség ennek megemlítésével nem kíván állást foglalni az esettel kapcsolatban, így abban sem akarunk igazságot tenni, hogy helyes-e Marton Lászlót foglalkoztatni, de azzal sem értenénk egyet, ha újabb vad roham indulna a rendező ellen. A társadalom tagjai el fogják dönteni, hogy szabad-e, kell-e újabb lehetőséget biztosítani egy kiváló rendezőnek.

Ókovács Szilveszter marad az Opera főigazgatója

0

2023-ig meghosszabbították a megbízatását.

Ókovács Szilveszter
MTI Fotó: Balogh Zoltán

A kultúráért felelős államtitkárság MTI-nek küldött közleménye szerint Ókovács Szilveszter főigazgatói megbízatása 2018. február 15-től öt évre szól. A posztra augusztusban írtak ki pályázatot, ezt nyerte meg az eddigi főigazgató.

Elhunyt Konrád György

Elhunyt Konrád György. A nemzetközi hírű író 87 éves volt. Páratlanul gazdag életút végén péntek délután otthonában súlyos betegségben érte a halál.

Életének 87. évében elhunyt Konrád György Kossuth- és Herder-díjas író, esszéista, szociológus – tudatta a család pénteken az MTI-vel. Konrád Györgyöt hosszan tartó, súlyos betegség után otthonában érte a halál pénteken délután. Temetéséről később intézkednek.

Konrád György a magyar próza világszerte egyik legismertebb alakja, művei egyebek mellett angol, cseh, dán, finn, francia, héber, holland, német, norvég, olasz, orosz, spanyol és szerb nyelven jelentek meg.

1933. április 2-án született Debrecenben.

A nemzetőr

A budapesti egyetemen 1956-ban szerzett tanári oklevelet.

Az 1956-os forradalom alatt egyetemi nemzetőr volt, a bukás után évekig állástalan.

Az évtized végén tagja lett a Belvárosi Kávéház írói asztaltársaságának. 1959 és 1965 között ifjúságvédelmi felügyelő volt Budapesten, ennek élményéből született első regénye, A látogató. Utána 1973-ig városszociológusként gyűjtött tapasztalatokat. Azokban az években több szaktanulmányt publikált Szelényi Ivánnal, közülük a legjelentősebb Az új lakótelepek szociológiai problémái címmel jelent meg.

Második regényének, A városalapítónak kiadását 1973-ban politikai okokra hivatkozva elutasították, végül 1977-ben erősen megcsonkítva jelentették meg. 1973 nyarán ügyészi figyelmeztetésben részesült, állását elvesztette. A következő nyáron Szelényi Ivánnal megírta Az értelmiség útja az osztályhatalomig című történetfilozófiai esszét, amelynek kéziratát a hatóság lefoglalta, a szerzők ellen államellenes izgatás címén eljárást kezdeményezett.

A belső emigráns

Szerzőtársa a zaklatások elől kivándorolt,

Konrád a belső emigrációt választotta.

1973 és 1988 között csaknem folyamatosan publikációs tilalom alatt állt, művei, mint A városalapító, A cinkos, Kerti mulatság először csak külföldön jelenhetett meg. Az ország határain túl valamennyi műve megjelent,

regényeit egy tucat nyelvre fordították le,

1983-ban Herder-díjjal ismerték el. 1990 óta főként esszéket írt. A nyolcvanas évek végére a külföldi közvélemény előtt a mai magyar széppróza legismertebb képviselőjévé vált.

1987-ben és 1988-ban az amerikai Colorado College-ban világirodalmat tanított. Az 1980-as években részt vett a demokratikus ellenzék munkájában, majd 1988-ban a Szabad Demokraták Szövetségének egyik alapító tagja lett. 2009 nyarán – az új vezetéssel való szembenállása miatt – kilépett az SZDSZ-ből.

Konrád György 1990 és 1993 között a Nemzetközi Pen Club elnöke, 1993 óta alelnöke volt. 1997 és 2003 között a Berlin-Brandenburgi Művészeti Akadémia elnöke.

Megszámlálhatatlan elismerés

Munkásságáért 1990-ben Kossuth-díjat, 1991-ben a Nemzetközi PEN Club irodalmi békedíját kapta. 2001-ben neki ítélték a Károly-díjat, az egyik legkiemelkedőbb német európai elismerést, 2003-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjét vehette át. 2004-ben Budapest díszpolgára lett. 2007-ben Franz Werfel emberi jogi díjjal tüntették ki. 2014-ben megkapta a zsidó-keresztény párbeszéd ösztönzésén fáradozó német egyesületek munkáját összefogó Német Koordinációs Tanács Buber-Rosenzweig-érem kitüntetését. 2015-ben Petőfi-emléklap a helytállásért elismerést kapott a XXI. Század Intézettől és a Terror Háza Múzeumtól. 2015-ben Radnóti Miklós antirasszista díjat kapott.

Ismertebb esszékötetei közé tartozik Az autonómia kísértése, az Antipolitika, az Ölni vagy nem ölni, Az újjászületés melankóliája, a Várakozás, az Áramló leltár, A közép tágulása (2004), Az író és a város, a Csodafigurák – Arcképek, pillanatfelvételek, az Inga, a Harangjáték, a Zsidóságról. Fenn a hegyen napfogyatkozáskor című önéletrajzi regénye 2003-ban, Kakasok bánata című regénye 2005-ben jelent meg.

Meghalt Philip Roth

85 éves korában meghalt Philip Roth, a 20. század egyik legjelentősebb amerikai írója, A Portnoy-kór és az Amerikai pasztorál szerzője, aki több mint öt évtizedes írói karrier után 2012-ben vonult vissza.

Roth halálhírét ügynöke, Andrew Wylie is megerősítette, aki azt mondta, hogy az író kedd éjjel halt meg szívelégtelenség miatt. Életrajzírója, Blake Bailey pedig a Twitteren számolt be arról, hogy Roth barátai körében halt meg.

Philip Roth-ot úgy emlegették, mint az amerikai zsidóság krónikása, aki évtizedeken át tanulmányozta önmagát és ezen keresztül Amerikát.

Regényeinek legfontosabb témája az identitás, az erkölcs, az alkotás kérdése és a férfi szexualitás volt.

Roth már 1959-ben megjelent első könyvével, a novellákat tartalmazó Goodbye, Columbus-szal nagy kritikai sikert aratott, megnyerte az amerikai Nemzeti Könyvdíjat (National Book Award), de egyben rengeteg támadás is érte. Mivel a kötet elbeszéléseiben a zsidó identitás kérdéseivel foglalkozott, sokan egyenesen zsidógyűlölőnek bélyegezték.

A Portnoy-kór című, 1969-ben megjelent regényével vált sztárszerzővé: a könyv egyből bestseller lett. Ennek szintén egy zsidó karakter, Alexander Portnoy a főszereplője, akinek életében az extrém szexuális vágyak és a zsidó neveltetés konfliktusba kerül.

A hetvenes években Philip Roth gyakran járt Csehszlovákiában, ahol

olyan írókkal kötött barátságot, mint Milan Kundera és Václav Havel,

aki később Csehszlovákia majd a Cseh Köztársaság elnöke lett.

Philip Roth regényei mindig nagyon személyesek voltak, és több írói alteregót is alkotott magának, akik közül Nathan Zuckerman vált a legfontosabbá. Ezen a karakteren keresztül Roth a szexualitás és a hírnév kérdéseit is vizsgálta, illetve a kortárs irodalmi közegre is reflektált.

A Guardian nekrológja kiemeli, hogy a kritikusok is folyamatosan próbálkoztak azzal, hogy elkülönítsék Roth műveiben a fikciót a saját életén alapuló motívumoktól, amit az író azzal hárított el, hogy

ez mind ő, és semmi sem ő.

Roth azt sem szerette, ha regényeinek alakjait alteregóként emlegették, vagy önéletrajzi ihletésűnek nevezték a műveit, de a fikció és a valóság keveredése még saját magénéletében is válságot okozott. Az 1990-ben megjelent Deception című regény főhőse például egy Philip Roth nevű író, aki megcsalja a feleségét, ami romba döntötte valódi házasságát is a színésznő Claire Bloommal.

A 90-es évektől az író visszavonultan élt, és ekkor jelent meg több olyan regénye is, amelyek tovább erősítették pozícióját mint a modern amerikai irodalom egyik legfontosabb alakja. Ilyen például a Sabbath színháza, amelyért másodjára is megkapta a Nemzeti Könyvdíjat, a Pulitzer-díjat érő Amerikai pasztorál, A kommunistához mentem feleségül, az Összeesküvés Amerika ellen vagy A szégyenfolt. Ezek a kötetek már magyarul is viszonylag gyorsan megjelentek, míg a rendszerváltás előtt kijött írásai közül korántsem jelent meg itthon minden, vagy csak hosszú idő elteltével készült belőle teljes fordítás. (Az előbb felsorolt köteteket Sóvágó Katalin fordította magyarra.)

Ezekben a könyvekben Roth az amerikai történelem egy-egy periódusát ábrázolta abból a szempontból, hogy milyen nyomást helyeztek a történelmi események a regényeiben megjelenő karakterekre.

Utolsó alkotói periódusában visszatért a személyes témákhoz,

2010-ben megjelent könyvében, a Nemezisben pedig Istennel és bűntudat problémájával foglalkozott. Ezután nem kezdett újabb regényen dolgozni, két évvel később, 80. születésnapja körül pedig be is jelentette, hogy visszavonul. Ezt azzal indokolta, hogy szerinte már megírta a legjobb műveit és minden, ami ezután jöhetne, csak alulmúlná ezeket. Az elmúlt éveket pihenéssel, illetve életműve rendezésével töltötte.

Januárban még adott egy emailes interjút a New York Times-nak, amelyben a nyugdíjas éveiről is szó van. Roth ebben kifejti, hogy nagyon élvezi az életet: úgy érzi magát, mintha egy játékot játszana, amely ugyan nem tarthat örökké, de minden nappal, amelyet még ezen a világon tölt, olyan, mintha nyerne. Ezért minden nap, amikor aludni tér, mosolyogva fekszik le arra gondolva, hogy még egy napot megélt.

„Meglátjuk, meddig tart ki a szerencsém”

– írta.

Philip Roth halálával az amerikai írói akadémia legrégebbi tagja ment el.

Két kiállítás a nácik által elrabolt műkincsekből

0

Felbecsülhetetlen értékű műkincsekre bukkantak a hatóságok Münchenben amikor adócsalás ügyében nyomoztak egy bizonyos Gurlitt családnál még 2012-ben. A lepukkant lakás hatalmas kincs rejtekhelye volt: a náci időkben ide spájzolhatták be  a zsidó családok műkincseinek jelentős részét.

Claude Monet és Pablo Picasso festményeit és Auguste Rodin szobrait tartják az 1400 műkincs közül a legértékesebbnek. Most először két kiállítás is nyílik a sokáig elveszettnek hitt műkincsekből. Az egyik Bonnban, az NSZK volt  fővárosában, a másik a svájci Bernben.

Miért a bonni Bundeskunsthalle és a berni Kunstmuseum ad otthont a Gurlitt-gyűjtemény mintegy 400 darabjának? Azért, mert

a művészettörténészek előtt ma is rejtély a legtöbb műkincs sorsa.

Hiába nyomoztak éveken át, de a ravasz műkereskedő eltüntette a papírokat. Ezért szinte lehetetlen kideríteni: mikor és főként hogyan szerezte meg a műkincseket a nácik kedvenc kereskedője. Sokszor üzletet ajánlott a kivándorló zsidóknak: ha neki adják el a műkincseket, akkor ő elintézi a kiutazási engedélyeket. A kényszerhelyzetben levő zsidó családok természetesen igen olcsón adták a műkincseket hiszen az életük megmentése volt a tét.

Ahol megtalálták a jogos örököst, ott visszaadták a műkincset a családnak.

Az értékesebb és nem azonosítható műkincsek egy részét aztán megvette a német állam. A maradékot visszaadták Cornelius Gurlittnak, aki ezt követően hamarosan meghalt. Végrendeletében a berni Kunstmuseumot jelölte meg az örökösének. Ezért nyílt az egyik kiállítás Bernben.

A másik kiállítás Bonnban, az NSZK régi fővárosában hármas célt tűzött maga elé: egyrészt a műkincsek bemutatását. Aztán azt a történelmi hátteret is megmutatják amikor a Gurlitt gyűjtemény keletkezett. A harmincas-negyvenes évek zsidóüldözését, amely egyben a zsidó családok kirablását is jelentette. Épp ezért a kiállításnak van egy harmadik célja is, ez pedig az erkölcsi tanulság. “Hitler imádta a művészetet. Karizmatikusnak tartotta. Olyannak, amely sohasem múlik el. Mindig hatást gyakorol az emberekre akármilyen korban élnek” – nyilatkozta a bonni kiállítás kurátora. Így a kiállításon a remekművek kontextusba kerülnek: van önmagában is jelentésük, de a történelmi háttér értelmezi is őket. A kiállításnak kicsit az az üzenete, hogy a művészet mindent túlél hiszen a bemutatott műalkotások nagyrészét már leírták a művészettörténészek. A teljesen elfeledett Gurlitt-gyűjteményt tehát most látni lehet Bernben és Bonnban, az utóbbiban még azt a történelmi hátteret is megmutatják, ahol a nácik kedvenc műkereskedője szinte ingyen juthatott felbecsülhetetlen értékű remekművekhez az üldözött zsidó családoktól Hitler Németországában.

RAMIL SAFAROV (a baltás gyilkos) MAGYARORSZÁG MEGMENTŐJE – II. rész

Visszakanyarodva Ramil történetéhez, rengeteget beszélgettünk az alatt a három év alatt, amíg együtt voltunk, és számtalanszor vetődött fel a gyilkosság. Látszott rajta, hogy nyomasztja, még ha próbálta titkolni is. De egyszer mondott valamit, ami nagyon elgondolkodtatott.

Azt mondta: „Nem csináltam mást, mint amit a zsidók csinálnak. Vagy az amcsik. Csak ők profi gyilkosok, és nem kapják el őket. Én csak a nemzetem ellen elkövetett bűntetteket bosszultam meg, még ha amatőr módon is.”

A szemem előtt vált egyre radikálisabb, szélsőségesebb iszlamistává. A barátságunk olyan ponthoz érkezett, amikor már teljesen őszinték voltunk egymáshoz, nem voltak titkaink. Főleg, hogy angolul vagy oroszul beszélgettünk, nem fenyegetett bennünket az a veszély, hogy mások esetleg beledumálnak. 2010-ben, amikor a Koszi klán tagjai (Szövő, Joe és Kukker) házi őrizetbe kerültek, majd a többi Rezervátumlakó is követte őket, egyedül maradtam a Rezervátumban, és ez idő tájt a napból hat-hét órákat beszélgetéssel töltöttünk.

A rácshoz vittem a stokimat, arra ültem, Ramil pedig közel ült a vasalt ajtajához. 3 méterre voltunk egymástól, két jó barát, mégis egy vastag rács és egy tömött vasalt ajtó választott el bennünket egymástól.

Ha a Gyűjtő B épületének az alagsorát egy szóval kellene jellemeznem, csak egyetlen szó jut az eszembe: „mészárszék”.

Soha nem tapasztalt brutalitás folyt. Már említettem más írásomban is, hogy alig volt olyan nap, hogy a smasszerok ne verjenek félholtra vagy ne kínoznának valakit. Az áldozatok többsége cigány volt, 10-ből 9 biztos. A barbarizmus 16.00 óra után kezdődött, amikor az intézményvezetők hazamentek, és reggelig tartott. A hétvégék még ennél is durvábbak voltak. 2009-ig egyedül próbáltam harcolni a brutalizmus ellen, nem túl nagy sikerrel, majd 2009-ben tudtom nélkül Ramil is ringbe szállt.

Egyetlenegy magyar fogvatartott sem merte felemelni a szavát az ellen, ami ott folyt. Sőt! Ha rám rontottak a fekete kutyák, inkább még őket támogatták. Aztán Ramil érkezésével már ketten lettünk. Pont az ő ajtaja előtt rugdostak vagy hatan-heten egy szerencsétlen cigányt, amikor egy hatalmasat rúgott az ajtajába, majd kiüvöltött, hogy: „Stop it!” (Abbahagyni!)

Csak pár napja volt ott, és egyáltalán nem jó referenciával érkezett. Az, hogy „beszólt” a smasszeroknak, csak rontott a helyzetén.

Egy kívülálló valószínűleg nem lát abban semmi kockázatot, ha egy fogvatartott rászól a smasszerokra, miközben azok éppen egy másik fogvatartottat vernek. Pedig óriási kockázattal jár. A magyar börtönökben a smasszerok egy része úgy viselkedik, mintha kiskirályok lennének. Nem tűrnek el semmilyen kritikát. Ez egy zárt világ, ahol a jelvény az úr.

Ramilt a „beszólása” után folyamatosan szívatták. Az aktájából és a napi teendőiből is tudták, hogy szorosan kötődik az iszlámhoz, ezért ezen a ponton támadták. Tudták, hogy nála veréssel és egyéb más szokásos fenyítésekkel nem érnek el semmit, mi több, féltek is tőle, ezért olyan pontot kerestek, ahol a legtöbbet árthatnak neki úgy, hogy az ő testi épségük ne kerüljön veszélybe. A pszichikai terror sokszor hatékonyabb, mint a fizikai fenyegetések.

A cellájának kamerájából jól látták, hogy mikor imádkozik, és ekkor zavarták, hogy ne tudja a napi ötszöri imáját végigcsinálni. Hetente többször végeztek zárkaellenőrzést nála, és ezek alkalmával arra próbálták kényszeríteni, hogy vetkőzzön le meztelenre. Idegen férfiak előtt meztelenre vetkőzni egy muszlim férfi számára a legmegalázóbb dolog. Homoszexuális tartalmú képeket és cikkeket dugdostak be a cellájába, vagy éppen örmény napi- és hetilapokat. A börtön két transzvesztitáját – Erzsit és Jennifert – arra kényszerítették, hogy menjenek oda Ramil cellájának ajtajához, lenyitották a tátikát, és udvaroljanak neki, valamint pikáns dolgokat kérjenek és ajánljanak fel. Az iszlámnak olyan a homoszexualitás, mint kereszténynek az ördög.

Egyik alkalommal sikerült Jennifert elkapnom, és úgy rántottam a rácsnak, hogy hetekig a rács mintáját viselte az arcán. Aztán közöltem vele, ha még egyszer meglátom a Ramil közelébe, kitépem a nyelvét és feldugom a szétkúrt seggébe. Többet nem jött le az alagsorba, pedig a smasszerok keményen követelték tőle. Erzsi attól kezdve nagyon vigyázott, hogy se én, se Ramil el ne kaphassa. Távolról mutogatta műmellét és perverzkedett.

Ramil egyedül volt egy idegen országban, amelynek a nyelvét sem beszélte. Egy rakás elfajzott, embertelen smasszer gyűrűjében. Az ügyvédje, aki hatalmas munkadíjat vágott zsebre, le sem szarta a bírósági ítéletet követően. Minden perc az életében pokol volt.

Hetek, hónapok teltek el úgy, hogy nap mint nap megalázták. Mégis minden nap reggel 9.00 órakor úgy lépett ki a cellájából letudni a napi egy órás szabad levegőn eltölthető köröket, mint egy igazi férfi: felemelt fejjel. A legtöbb embert már maga a magánlét is megtöri. Saját magamról tudom, nem könnyű éveken át napi 23 órában egyedül bezárva lenni egy cellában, hogy minden nap, amikor arra az egy órára kinyitják a cellád ajtaját, ahonnan megbilincselve, egy rohadt döggel a sarkadban, akit legszívesebben cafatokra tépnél, férfihoz méltóan lépj ki a sétaudvarra vezető ajtón. Erre csak nagyon kevesen lennének képesek, és nagyon kevesen is képesek.

Amikor Ramilt odahozták, én már túl voltam azon, hogy megvívjam a saját háborúmat a jelvényesekkel. Nekem sem volt egyszerű, mégis óriási előnyöm volt vele szemben: beszéltem a nyelvet, és volt egy rohadt jó ügyvédem, aki minden fenyegetés ellenére makacsul ragaszkodott hozzám. Ha csak csúnyán néztek rám, már ment is a feljelentés. Ha egy nap nem hívtam, már hívta a BV-t, mi van az ügyfelével, beszélni akar vele.

De Ramil egyedül volt, és ezt ők is tudták, mint ahogy azt is, hogy aki egyedül marad a Roncsgyárban, az bármilyen erős is, bedarálják. Főleg, ha a társadalom is teljes egészében megveti, ahogy őt is megvetették. Ramil egy elvetemült gyilkos volt a magyar társadalom szemében, és a kutyát sem érdekelte, hogy mit tesznek vele.

A smasszerek intelligensebb részével ez idő tájt már kimondottan jó volt a viszonyunk. Belátták, sokkal jobban járnak, ha kompromisszumot kötünk, és amiben tudunk, inkább segítünk egymásnak. A korrupciónak vannak jó oldalai is.

Sokáig rágódtam azon, hogy szóljak-e Ramil érdekében pár szót, és a már-már fanatikus kitartása az elvei mellett végül meggyőzött. Tetszett a srác tökössége.

Nehéz döntés volt, és fennállt a veszély, hogy sokkal többet veszítek vele, mint amit nyerhetek. A börtönben az ember, ha valaki mellé odaáll, az azt jelenti, hogy a jövőben osztoznia kell annak a tetteivel, és tettei következményeivel is.

De tetszett, ahogy kiállt a maga elvei mellett, és még így is maradt ereje, hogy azokért is kiálljon, akiket az alagsorban bántalmaztak. A viselkedéséből és tetteiből azt szűrtem le, hogy nem rossz ember. Teljesen más, mint azt a sajtó sugallja. Az elvetemült gyilkos mögött szerintem egy érző emberi szív van, óriási bátorsággal. Ezért úgy döntöttem, megéri szólni pár szót az érdekében.

Figyelmeztettem az osztályvezetőt, akivel számos igen komoly csatán voltunk már túl, hogy ha nem fejezik be a „baltás gyilkos” – így hívta Ramilt a sajtó, a politika, a börtönigazgatótól a legutolsó smasszerig mindenki – megaláztatását, fel fogom jelenteni az intézményt. Ha valaki, akkor ő jól tudta, hogy nem viccelek, és minden ehhez szükséges feltétel a rendelkezésemre áll. Aztán szóltam azoknak a smasszeroknak, akikkel jóban voltam, hogy szeretném, ha Ramilt békén hagynák. „Persze”, mondták, „semmi gond”. A rohadékokkal nem volt mit tenni, vagyis a jelvények azon részével, melyeknek egyetlen erényük volt a jelvényükön kívül, a primitívségük. De így is lényegesen csökkent a Ramilt ért atrocitások száma.

Közben együtt léptünk fel az alagsorban zajló verések és kínzások ellen, amelynek eredményeként azok száma is lényegesen csökkent. Hosszú évek után volt olyan hét, hogy senki sem üvöltözött a verések fájdalmától, nem könyörgött az életéért a kínzások alatt. A csönd és nyugalom a legdrágább kincs itt benn, és végre megkaphattuk.

Persze az osztályvezető és csatlósai nem nézték jó szemmel, hogy immár ketten vagyunk, akik bármikor feljelenthetjük őket azért a brutalitásért, amit itt az alagsorban folytatnak, de be kellett látniuk, ketten már pont elegek vagyunk, hogy a vád megállja a helyét, és lapátra tegyék őket. Nem volt más választásuk, engedniük kellett, és a határokat, ameddig csak lehetett, ki kellett tolniuk. Ramil engedélyt kapott heti kétszer sportra és napi 10 perc telefonálásra. Máshol Európában ez szégyen lenne, Magyarországon ez jutalom, kiváltság volt.

2010-ben Ramilnak meghalt az édesanyja. Kért plusz fél órát, hogy hazatelefonálhasson. Nem kapott. Eljött a barátnője, Sebnem, meglátogatni. Hat év után az első látogatója. Kérte, hogy kapjon az egy óra beszélő helyett két órát, mégiscsak messziről jött, és nagyon ritkán van beszélője. Nem kapott. Kapott viszont plexis beszélőt. Még egymás kezét sem tudták megérinteni, egymás illatát sem érezhették. Rohadtul fájt neki, de nem látszott rajta, csak nekem mondta, mennyire rossz neki. Napokkal később mondta el. Egymagában gyászolt, semmivel sem volt az a nap más, mint a többi. Legalábbis az intézményi élet részéről.

Láttam, hogy mennyire szenved, hogy nem tud hazatelefonálni, hogy a család mellett legyen, ha másképpen nem megy, legalább telefonon. Estére rendeztem neki egy mobilt, amin egész reggelig a pokróc alatt, hogy a kamerában ne lássák, beszélhetett az édesapjával és a testvéreivel. Ez volt az a nap, amikor már nem barátok voltunk, hanem – ahogy ő mondta – „soul brother’s”-ek, lélektestvérek. A magyar börtönben, amit két ember tud, az már nem számít titoknak, ezért azt, hogy van mobilom, eddig nem említettem neki sem. De ennyi idő után már 100%-ban megbíztam benne, és ő hálás volt, hogy a családjával „lehetett” az anyja halálának idején..

Az imádkozás lett végképpen a legfontosabb dolog a számára, és soha, semmiért sem szakította félbe. Mindenkinek meg kellett várnia, míg befejezi, ha éppen az idő tájt keresték, de ha én szóltam neki, hogy „Arkadas”, miattam félbeszakította, és jött az ajtóhoz meghallgatni, mit szeretnék. Ez volt a legnagyobb megtiszteltetés a részéről, amit valakiért megtett. Sőt, egy idő után nem múlt el nap, hogy ne imádkozott volna értem és a családomért. Én voltam az egyetlen „hitetlen”, akiért imádkozott.

Kettőnk közös harcának köszönhetően egy ideig nyugalom telepedett az alagsorba. Mármint ahhoz képest, amilyen általában volt. Azt mondtuk, hogy a kora esti órákban barbárkodjatok, miután hazamentek a fejesek, de késő estére álljon vissza a rend, mert aludni szeretnénk. Nagy nehezen megértették, és így is lett.

Pár hónapig be is tartatott ez a „szabályzat”, de aztán egyik éjjel arra ébredtünk, hogy ismét valakit csépelnek kíméletlenül. Zengett az egész alagsor az ordítástól.

Másnap reggel megtudtuk, hogy P. Zoltánt hozták át az A épületből hozzánk, a B épületbe.
P. Zoltán volt az a barom, aki állítólag a Keletinél szándékosan halálra gázolt egy rendőrt menekülés közben. Hetekig verték, kínozták napjában vagy tucatszor. A többiekkel már abba kezdtünk el fogadni, hogy meddig bírja, mikor fogják megölni, mert azt, amit vele műveltek, nagyon kevés ember élte volna túl. Sem előtte, sem utána nem láttam, hogy valakit ilyen kegyetlenséggel bántalmaztak volna ilyen hosszú ideig.

Pár nap után, mint régebben, most is tiltakozni kezdtünk Ramillal. Az a kutyás smasszer, aki a cigány származása okán is igyekezett jól megfelelni kollégái elvárásának, és az extrém brutális smasszerok közé tartozott, nemtetszését fejezte ki Ramilnak, amiért szóvá tette, hogy reggel fel fogja őket jelenteni. Attól a naptól kezdve folyamatosan szapulta Ramilt, aki nem volt az a panaszkodós fajta, ezért napokig nem is tudtam az esetről. Az utolsó pillanatban szereztem tudomást az egészről, amikor Ramilt agyonvasalva éppen sétára kísérték, és várakoznia kellett pár percet, hogy fent megtisztítsák a terepet. Pont az a kutyás volt szolgálatban, és Ramilra uszította a kutyáját, csakhogy a hatalmas kaukázusi grizzly nem ijedt meg, hiába csaholt habzó szájjal milliméterekre tőle a véreb.

Azzal az ártatlan arckifejezésével előbb a kutyára mosolygott, majd a gazdájára, aztán felém fordult és annyit mondott angolul, hogy most megbassza a kutyát is, meg a gazdáját is. Nem szó szerint értette, de akkorát rúgott a kutyába, hogy az métereket repült a pórázt fogó smasszerral együtt.

A kutyás rögtön, bátor férfi módjára megnyomta az övén lévő riasztót, ami riasztotta társait, akik rohanva érkeztek az alagsorba. A kutyás akkora patáliát csapott, mint egy hisztis öregasszony, hogy ez a faszszopó köcsög megtámadta és megrúgta a kutyáját. Valószínűleg a kollégái tudták, hogy ő sem az az ártatlan fajta, mert Ramilt visszazárták a cellájába úgy, hogy még csak nem is szidták. Ettől sokkal kevesebbért már elcsattant egy-két saller, de általában az ilyesmiért a szart is kiverték az emberből.

Aznap délután az osztályvezető felkeresett, és megkérdezte, mi történt pontosan? Elmeséltem neki azt, amit láttam, hogy a kutyás ok nélkül Ramilra uszította a kutyáját, Ramil pedig arrébb rúgta. Majd azt is elmondtam, amit Ramil azután mesélt el, hogy visszazárták a cellájába, hogy már napok óta szívózik vele ez a kutyás, és a türelme a végét járta. Nagy Pista az első idők konfliktusai után többször is meghallgatott, ha valami „extrém” dolog történt az alagsorban.

Egy jó darabig aztán nem láttuk ezt a kutyást, majd az egyik volt kollégája elmondta, hogy áthelyezték a rendőrség kötelékébe! Rendőr lett belőle.

Az egész ügyből semmi sem lett, pedig nagyon vártuk Ramillal, hogy legyen belőle bírósági per, hogy beszámolhassunk, mi folyik itt az alagsorban, és úgy általában a BV intézményben. Sajnos eltussolták ezt is, mint oly sok minden mást is.

Az alezredes felismerte a helyzetet, hogy csak veszthet, és mivel választások előtt állt az ország, amikor a helyezkedés ideje van, nem hiányzott neki egy per, amiből biztos vesztesként jönne ki.

Mi sem bizonyítja jobban, hogy jól gondolkodott, minthogy miután Kaposváron a smasszerok halálra vertek egy fogvatartottat, és leváltották az intézmény parancsnokát, ő kapta meg a zsíros állást.

Folytatjuk…

Előző rész >>>

Kerényi magyarázza a bizonyítványt – az érintettek félnek

0

Szentpétervári rendezése közben érte utol Kerényi Miklós Gábort az ATV riportere. A rendező telefonon adott interjújában reagált az őt ért vádakra. Mint mondta, nagyon szeretne szemtől-szembe találkozni az őt megvádolókkal. Az érintettek a jelek szerint félnek. Kerényit a Budpesti Operettszínház elbocsátotta.

 

Nem bevett nevelési szokás, de léteznek olyan tréningek, amelyekben fizikai és lelki helyzeteket kell megélni, ám ezek mindig azon alapulnak, hogy bárki, bármikor abbahagyhatja. Edzők is gyakorta alkalmaznak olyan bánásmódot, amely esetenként a kívülálló szemében nem megengedett, de rendelkeznek olyan kisugárzással, ami igazolja őket; például Széchy Tamás is ilyen edző volt – erre is hivatkozott Kerényi Miklós Gábor, az Operett Színház eltávolított rendezője, akit az ATV Szentpéterváron ért utol, ahol jelenleg rendez. Kerényi kitért a Maros Ákos korábbi táncos, színész és műsorvezető által felidézett 23 évvel ezelőtti esetre is, hogy Kerényi 23 évvel ezelőtt lehúzatta vele a nadrágját, és elfenekelte egy vállfával.

„Ez egy szimpatikus fiatal táncos volt, természetesen homályosan emlékszem az eseményekre, mert 23 év nagy idő. Nagyon furcsa, hogy ő 23 év után jelentkezik egy ilyen történettel. Amit elmond, annak van alapja, de az én emlékezetem szerint nem pontosan így történt, és nem pontosan ez történt. De ez tulajdonképpen mindegy, mert ez csak egy vita lenne.

A tény, amit ő alapvetően elismer, az arról szól, hogy ez egy közös megegyezés alapján történő valami volt két felnőtt ember között.

Tulajdonképpen neki ezt bármikor joga lett volna abbahagyni, amit abba is hagyott, az ő saját elmondása szerint” – fogalmazott Kerényi Miklós Gábor az ATV-nek.

Az esetet Maros Ákos sem minősítette szexuális zaklatásnak, s Kerényi is aláhúzta, hogy semmilyen szempontból nem is volt az.

„Mindenféle és fajta szélsőséges, ilyen típusú esemény előfordulhat, létezhet ezekben a kapcsolatokban, abban az esetben, ha ez valakiknek a megegyezésén alapszik”

– vélekedett a rendező, azt ugyanakkor cáfolta, hogy a fenekelés bevett szokás volt nála.

Azt is kijelentette, hogy nem emlékszik arra, amiről Czapáry Veronika beszélt a 13 éves kiskorú kapcsán. „De természetesen borzasztó kíváncsi vagyok, hogy ki az, és mi történt. Bárki, aki ilyen panasszal előáll, szeretnék szemtől szembe leülni” – mondta.

Az ATV Egyenes Beszéd műsorában Rónai Egon felolvasta az érintett, azóta már felnőtt férfi levelét, amelyben az áll, hogy megfelel a valóságnak a történet, amit Czapáry Veronika mesélt el a reggeli műsorban. Egy gyerekszereplő volt, s a próbafolyamat során Kerényi egyszer egy fafogassal iszonyatosan erősen megütötte. Kérte, hogy a nevét takarják ki a bemutatott levélből, de azt leszögezte: ha per lesz az ügyből, akkor a bíróság előtt, eskü alatt is felvállalja.

Mint az ATV-ben a témával foglalkozó újságírónő – aki az Egyenes beszédben beszámolt az eddig általa megtudottakról –  megjegyezte: a legtöbben ugyanezt mondják. S hogy miért nem vállalják névvel, képpel az érintettségüket?

Részben amiatt, mert zömmel férfiakról van szó, akiknek azóta már feleségük, családjuk van, akik nem tudnak a dologról, részben pedig félnek. A jelek szerint ugyanis meg lettek fenyegetve.

Mindenesetre Kerényi a telefoninterjú során megismételte azt, amit  a Facebook bejegyzésében is megírt:

„Ha valaki úgy érzi, hogy megbántottam, lelki sebet okoztam neki, ebben az esetben bocsánatot kérek tőle.”

Az előzméynekről itt is olvashatnak.

Csak a cigi maradt meg a noirból a Budapest Noirban

Nehéz rosszat írni a Budapest Noirról, mert az első képkockától az utolsóig egyértelmű, hogy hihetetlen gondossággal és odafigyeléssel készült a film. Jót viszont sajnos nem nagyon lehet, mert korántsem lett olyan izgalmas és stílusos, mint amiben reménykedni lehetett az alapanyag, Kondor Vilmos regénye miatt. 

Tenki Réka és Kolovratnik Krisztián (forrás: Big Bang Media)

Azoknak, akik olvasták a könyvet, biztosan nem sok újat fog adni a Budapest Noir, pedig Gárdos Éva rendező és alkotótársai hatalmas energiákat fektettek abba, hogy megfilmesítsék a Gordon Zsigmond-sorozat első kötetét. A helyszínek, a díszletek, a jelmezek mind nagyon jól néznek ki, és a színészek kapcsán sincs az az érzése az embernek, hogy valamelyik karaktert nagyon másként képzelte volna el. A film valahogy mégsem áll össze, nem ragadja magával a nézőt,

nem képes úgy berántani a világába, mint az alapjául szolgáló regény.

Kicsit olyan, mintha a rendezőnek nem lett volna önálló víziója arról, hogyan ültesse át Kondor szövegét a mozivászonra, pedig Gárdos évekig dédelgette a projektet.

Természetesen nem az a baj, hogy a forgatókönyvben néhol módosítottak a történeten, bár nem mindig érthető, hogy miért volt erre szükség. Bátran elszakadni ugyanis nem mertek a szövegtől, hogy egy teljesen önálló alkotás jöjjön létre, viszont az sem sikerült, hogy filmes eszközökkel adják vissza a regény hangulatát.

Az eredeti Budapest Noirban a történet mellett nagyon fontos az atmoszféria, a korabeli Budapest megidézése, és persze a hard boiled krimikre jellemző sötét hangulat, ez viszont valamiért nem lett szerves része a történetnek a filmvásznon. Félreértés ne essék: élvezet nézni a budapesti helyszíneket, az általában nemcsak korhű, hanem egyenesen korabeli ruhákat és a gyönyörűen berendezett belső tereket. Viszont Budapest inkább csak díszlet lett a filmben, nem pedig a történet fontos szereplője, a noiros elemek pedig néha bántóan előtérbe tolakodnak ahelyett, hogy megtámogatnák a cselekményt.

Kolovratnik Krisztián és Anger Zsolt (forrás: Big Bang Media)

A fordulatokban gazdag nyomozás mégsem sikerült igazán izgalmasra a filmben,

és azt sem sikerül átéreznie a nézőnek, hogy miért olyan fontos Gordon számára ez az egész ügy.

Pedig a színészethez hosszú idő után visszatérő Kolovratnik Krisztián tényleg tökéletesen alkalmasnak tűnik Gordon szerepére. De hiába van nagyon jó orgánuma, zavaró, hogy narrációval akarják hozzátenni a történethez azt, amit képekben nem sikerült. Az így elhangzó gondolatai mellett Gordon karakterét egy rakás kliséből építi fel a forgatókönyv, csak néha vannak természetesnek tűnő reakciói. És igen,

a klisék egy része magában a könyvben is benne van, de ami ott működik, a filmvásznon már erőltetettnek hat.

Az alkotók rengetegszer elmondták, hogy modern film noirt akarnak csinálni, annál is inkább, mert a zsáner hiányzik a magyar filmtörténetből, de sajnos a legtöbb jelenetben nem sikerült túljutniuk a 40-es, 50-es évekbeli hollywoodi noirok kötelező elemeinek felvonultatásán. Kolovratnik Krisztiánt például szinte soha nem látjuk cigaretta nélkül, minden jelenetben az az első, hogy rágyújt. De nem csak ő, hanem gyakorlatilag mindenki más is, viszont ez egy idő után már nem építi a film világát, hanem elkezd feltűnővé válni, ezért inkább eltávolítja a nézőt.

Kováts Adél és Kulka János (forrás: Big Bang Media)

A történelmi kort, az egyre erősebbé váló zsidóellenességet is sokszor ügyetlenül érzékelteti a Budapest Noir: nem elég megmutatni a trafik betört ablakát, a trafikosnak meg is kell magyaráznia, hogy miért rongálták meg az üzletét éjjel. De sajnos nem ez az egyetlen esetlen és kiszámítható párbeszéd a filmben.

A Budapest Noirban éppen ezért

azok a részek működnek a legjobban, amelyekben az alkotók valami váratlant, látszólag oda nem illőt húztak.

A film utolsó nagyjelenetben például egy olyan budai villában járunk, ami modernségével, bauhausos enteriőrjével nagyon más, mint az addig bemutatott Budapest. Elsőre meghökkentő ez a váltás, és nincs is alapja a regényben, mégis úgy érződik, hogy itt az alkotóknak sikerült érdemben továbbgondolniuk a Kondor által megteremtett világot. Kulka János, Kováts Adél és Kolovratnik Krisztián hármasa pedig igazán feszültté tudja tenni a jelenetet.

Az is pozitívum, hogy Gordon barátnőjének, Krisztinának fontosabb szerepet szántak az alkotók, mint amit a regényben betölt, és Tenki Réka tudott is élni a lehetőséggel.

De sajnos az ilyen, emlékezetes jelenetekből és alakításokból van kevesebb a filmben, és összességében olyan, mintha egy jobban sikerült, hihetetlenül igényes tévéfilmet néznénk (ezt az érzést képileg a nagytotálok hiánya is erősíti), amely kellemesen felidézi Kondor Vilmos regényét, de igazán érdekes legfeljebb csak azoknak lehet, akik még soha nem hallottak Gordon Zsigmondról. Viszont nekik is inkább a könyveket ajánljuk.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK