MSZP: csontritkulás és demencia

0
797
youtube.com

Nem is tudom, honnan kellene nekifutni egy olyan elemzésnek, amely arra vállalkozik, hogy a Magyar Szocialista Párt állapotát, elmúlt esztendei állapotát akarja vizsgálni. Eleve már azt nehéz tisztázni, mi is ez a párt ma? Hiszen huszonnyolc évvel ezelőtti alapítása, gyenge parlamenti jelenléte után hihetetlen felfutás következett (1994), hogy aztán onnan kezdve csak lefelé vezessen az útja. És ez akkor is így van, ha az 1998-as vereség után – amely a Fidesz és a Kisgazda Párt összeborulása nélkül – győzelem lett volna -, némiképp váratlan sikerek következtek, kétszeri kormányalakítással, de végtelen megosztottsággal. Mondhatjuk: utoljára Horn Gyula volt képes uralni ezt a pártot, ami nem azt jelenti, hogy ő képes volt egységet teremteni, inkább csak annyit: a különböző irányokba menő pártot, a szanaszét húzó embereket képes volt olykor uralni. De már Horn Gyula regnálása alatt – és ez ma látható csak igazán – elindult a szétesés, már akkor felfedezhettük annak nyomait, aminek a végeredményét a legutóbbi választás mutatta meg igazán.

Az MSZP, már 1994-ben, megfeledkezett arról, hogy hálózatát építeni, működtetni, fejleszteni kell; igazán akkor hitte el magáról, hogy újra hatalmasra nőve kezében van az egész ország. Hát nem volt. Mert miközben a Fidesz rájött arra – főként 2002-es veresége nyomán -, hogy csak akkor lehet sikeres, ha országos hálózatot épít, megveti a lábát a legkisebb településen is, addig a szocialisták saját nagyságuk bűvöletében elrévedve a belső hatalmi rendszer megszilárdításán dolgoztak. A megyei vezetők a saját státus quo-jukat őrizték, a fővárosiak, a különböző áramlataikon keresztül pedig a dominanciára törekedtek – egymással szemben.

Erre a múltbéli kalandozásra csak azért volt most szükségünk, hogy jól lássuk: az MSZP elfáradása, a belső küzdelmek, helyezkedések kiváltotta eróziója nem most kezdődött; hiba lenne az elmúlt néhány évben látottak alapján ítélkezni. A folyamat tehát 1994-ben kezdődött, és bármily furcsa: Gyurcsány felbukkanásával erősödött tovább. Ő volt az, akire sosem tekintettek úgy, mint ős-szocialistára, olyanra, aki azonos kultúra részeként emelkedett a párt élére. (Ezt a kultúrát tessék sajátosan értelmezni, sem hely, sem tér nincs arra, hogy ezt itt és most bővebben kifejtsük, s arra főként nem, hogy megfejtsük. Elégedjünk meg annyival: ennek a pártnak igenis van egy sajátos szubkultúrája, egy olyan belső világa, ahol a párton belüli háborúk megvívása mindig fontosabb volt, a külső politikai ellenfél legyőzésénél, vagy finomabban: feltérképezésénél.)

Ezek az önsorsrontó háborúk is vezettek oda, hogy 2010-re egy végtelenül legyengült formáció hagyta maga mögött a nyolcéves kormányzást, amely kormányzás két miniszterelnöki bukást is magával hozott (Medgyessy, Gyurcsány), és amely még megosztottabbá tette a pártot. Ekkorra az MSZP végképp elszakadt a tömegektől, és bár magára még mindig nagy pártként gondolt, a valóság azonban azt mutatta: hívei könnyedén állnak át más pártokhoz, akár például a szélsőséges nézeteiről elhíresült Jobbikhoz. Újabb és újabb elnöki próbálkozások jellemezték az időszakot; nem tudott – talán nem is lehetett – egy olyan személyt találni, aki legalább annyira képes uralni a tagságot, mint Horn Gyula. A megosztottság, a különböző irányzatok immár nem ideológiai különbségeket jelentettek, nem a nép-urbánus, vagy éppen liberális-plebejus törésvonalat jelentették, hanem személyi háborúkat. Amely személyi háborúk is folyamatosan változtatták formájukat, kiterjedésüket éppen a pillanatnyi érdekek voltak a meghatározóak.

Mindezen jelenségek együttese eredményezte azt, hogy 2014-re, az ismételt kétharmados fideszes győzelem időszakára, még a legnagyobb ellenzéki pártként jutott a parlamentbe az MSZP, de valójában érzékelhető volt, hogy a lejtőn nincs megállás. Főként azért nincs, mert ehhez szükség lett volna a zsugorodás tényének felismerésére, elismerésére, ugyanakkor az építkezés megindítására. Ez azonban nem történt meg, a belső háborúk megmaradtak, legfeljebb annyiban terjedtek szélesebbre, hogy immár az ellenségek közé soroltatott az időközben MSZP-t elhagyó, önálló pártot alapító Gyurcsány-féle Demokratikus Koalíció is. (Most látható csak igazán, hogy az MSZP és a DK nem tudott külön-külön új híveket toborozni, a régi tagság osztódott meg, s nézett gyűlölettel a másikra.) Ennek legélesebb képviselője Botka László lett – róla bővebben megemlékeztünk már a Párbeszédről szóló elemzésünkben -, aki egészségesnek látszó küldetését azzal kezdte, hogy Gyurcsány Ferencet akarta elűzni a szocialisták – értsd: az összefogás – közeléből. Pedig Botka választása, miniszterelnök-jelöltté tétele biztató lépésnek tűnt; sikeres polgármesterként, a vidéket jól ismerő politikusként jó eséllyel indult a sikeresebb szereplés felé. Bár azért legyünk óvatosak: azok a törésvonalak, amelyek át, meg átszelik ezt a pártot, viszonylag csekély esélyt kínálnak, bárki számára. Ezzel együtt a Botka-féle koncepció, a tisztább baloldaliság fordulata, egy másik sikeres polgármester  – Tóth József – maga mellé emelése, megfelelő koncepciónak tűntek ahhoz, hogy egy erőteljesebb MSZP vágjon neki a 2018-as választásnak.

Ebből aztán semmi nem valósult meg. Nem valósulhatott meg már azért sem, mert az erők egy részét felőrölte a felesleges küzdelem az összefogásért, a közös lista, közös miniszterelnök-jelölt, az egy jelölt a Fidesz aspiránsával szemben megvalósításáért, a másik részt pedig elvitte a Botka eltávolításáért folytatott bozótharc. Amivel nem azt akarjuk mondani, hogy elkerülhető lett volna, pusztán azt jelezni: kilenc hónap úszott el úgy, hogy egy lépést sem sikerült előre tenni, sőt: a nyilvánosság másról sem hallhatott, mint ennek a megosztottságnak a különböző jeleiről. Nem folyt továbbra sem építkezés, ezzel szemben szinte visszafordíthatatlanná vált a lépülés. Nem térünk ki most olyan epizódokra, amelyek akkoriban azért uralták a nyilvánosságot: a Lattmann-féle futamra, vagy a Botka-éra utáni Gyurcsánnyal folytatott vitákra sem. Mert ugyan ekkorra már az MSZP bizonyult az ellenzéki oldalon a legrugalmasabb pártnak, ő mutatta magát a legnyitottabbnak, ez a nyitottság azonban inkább tűnt már inkább kontraproduktívnak, mint hasznosnak. (Jellemző, hogy a DK-val folytatott tárgyalásokat is a legrosszabb, pillanatban sikerült lezárni, akkor, amikor a DK a legerősebbnek mutatta magát, messze erősebbnek, mint amit az áprilisi végeredmény visszaigazolt. Ezért aztán a szocialisták egy sor olyan helyet adtak át a DK-nak, ahol a még meglévő, valamelyest erősnek nevezhető beágyazottságukról is lemondtak, csalódást, kiábrándulást okozva helyieknek, és ezzel egyszersmind kikapcsolva őket az eredményesebb kampányból.)

Ebből a perspektívából nézve súlyos vereségnek tekinthető Karácsony Gergely megjelenése az MSZP-lista élén. Egy kisebb párt vezetőjeként érkezett oda, s bármily rokonszenves politikusként lehetett őt bemutatni a közvélemény előtt, a belső elégedetlenséget csak átmenetileg volt képes csillapítani. Ma ugyan az a hivatalos kánon a szocialista párton belül, hogy Karácsony importálása jót tett a pártnak, nélküle még ez az eredmény sem született volna – csaknem minden közvélemény-kutató tíz százalék alá mérte őket -, önmagában a tény, hogy már nem találtak a vezetésre szocialistát, lefelé húzta a párt megítélését.

Nagy kérdés, hogy ezek után merre indulnak tovább. A szerény parlamenti jelenlét, ráadásul az a változatlanul létező hit, hogy a Fidesz befolyása elég erős a pártra, a vidéki hálózat szinte teljes lenullázódása nem kínál jó terepet a felemelkedésre. Még akkor sem, ha a lehetőség adott volna. Adott volna, hisz Budapest egyértelműen elutasította a Fideszt, egyéni képviselői szinten mindenképpen. Amiből viszont az következik, hogy csakis a hiteles embereken keresztül, és innen Budapestről indulhat meg a fejlődés, ha egyáltalán létezik még visszaút. A hamarosan sorra kerülő választásról egyelőre csak annyi hírlik, hogy a pécsi Tóth Bertalan látszik befutónak az elnöki posztra, arról azonban semmi információ, hogy mi a tényleges elképzelés a párttal: arccal a 2022-es megszűnés felé, vagy tovább az 1994-es úton.

Ez a tétje a kongresszusnak, és ez a tétje a mai magyar baloldalnak. Ma nehéz nem észlelni a csontritkulást, de ha e mellé még egy kis demencia is párosul, vagyis elfelejtik bevenni a csontokat erősítő gyógyszert, akkor mindannyiunk fölött győz az Alzheimer: elfelejtjük, hogy valaha létezett egy kormányzóképes MSZP.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .