Tanmese tüntetőknek

0
838
Márki-Zay Péter a tüntetésen. MTI Fotó: Szigetváry Zsolt

És láss csodát: négy nappal később a hatalom meghátrált. Leváltották az állami televízió vezérigazgatóját, az akkori és ottani médiatanács elnökét és azt a négy szerkesztőt, akiket név szerint vontak felelősségre a tüntetők. Feloldották a B92-es rádió tilalmát, szabadon bocsátották a letartóztatottakat. A háborút azonban nem állították meg. Az már ott volt a fejekben.

Majd három évtizeddel ezelőtt történt a forrongó Szerbiában, 1991. március 9-én. Azóta ez a dátum a jelképe a mindenkori ellenzéki tüntetéseknek.

A helyzet a következő volt: Slobodan Milošević elnök átvedlett kommunista pártja (szocialista, ma is létezik, a jelenlegi kormánykoalíció tagja) éppen az ország szétverésével és a fegyveres harcol felkészítésével volt elfoglalva. A média (állami tévé, rádió) a teljes ellenőrzése alatt. A pártközpontból érkeznek a napi utasítások, kiket kell aznap gyűlölni. Akkor és ott nagyobb volt a választék: Soros helyett ott voltak az usztasa horvátok, a „rajtunk” élősködő szlovénok, de már készülődhettek bűnbaknak az addig csak bosnyákoknak nevezett gaz muszlimok (a migráncsok délszláv elődei).

A szerbiai ellenzék, amelynek kisebbik részét képezték a városi liberális fiatalok és a jóval nagyobbikat az árpádsávos zászló helyett csetnik szimbólumokat viselő torzonborz „forradalmárok”, jobbról igyekezték megdönteni a kommunisták/szocialisták hatalmát. Ez nagyon nehezen ment, hiszen komoly fantázia kellett volna ahhoz, hogy túlszárnyalják az állandósult háborús gyűlöletkeltést. Nem is tudták.

Vuk Drašković, az ellenzék jobboldali vezére tüntetést hívott össze Belgrád egyik legkedveltebb terére, a Köztársaság térre, a fiatalok kedvenc találkozóhelyére. Özönlött a tömeg, a hatalom idegeskedett és ebbéli kapkodásában könnygázzal várta a tüntetőket. Elszabadult a pokol.

Draškovićék azonban tántoríthatatlanok voltak. A térre néző Népszínház erkélyéről hangosbeszélőkkel buzdították a tömeget. A népharag tárgyává hamarosan a Belgrádi Televízió vezetősége vált. A kiváltó ok: egy kommentár, amelyben az egyik szerkesztő Tuđman horvát elnök és az usztasák (az akkori és ottani Sorosok) zsoldosának nevezte az ellenzéki Drašković-féle pártot (egyébként: Szerb Megújhódási Mozgalom).

Amikor a hangulat elérte a tetőfokát, Drašković kiadta az ukázt: Menjünk lerombolni a Bastille-t. Ebben az esetben a Belgrádi Televízió közelben levő épületét. Egyébként a rendőrség korábban leállította, később pedig letiltotta a B92 nevű ellenzéki rádió (vesd össze: Klubrádió) élő közvetítését.

Több órás zavargás következett. Természetesen a tüntetők nem jutottak be a rezsim agyközpontjába, mert ezt a rendőrség a körömszakadtáig védte. Később Milošević követelésére a vezérkari főnök harckocsikat vezényelt Belgrád utcáira. Két halálos áldozata volt a napnak: egy tüntető és egy rendőr. Több mint száz sebesült. Sokak szerint ez volt az utolsó alkalom, hogy megállítsák a háborúra készülő diktátort.

Viszont a történések utórezgései is tanulságosak. Egy napra rá fellázadt a belgrádi egyetemi város, a városrészt a rendőrség körül zárta. Ezzel párhuzamosan a kormánypárt ellentüntetést (békemenetet) szervezett, ahol az odautaztatott főleg idősebb korú honpolgárokat arra buzdították, hogy „takarítsák el az usztasákat” vagyis az egyetemistákat.

A szerb bársonyforradalom azonban nem ért véget: az egyetemisták nem adták fel. És láss csodát: négy nappal később a hatalom meghátrált. Leváltották az állami televízió vezérigazgatóját, az akkori és ottani médiatanács elnökét és azt a négy szerkesztőt, akiket név szerint vontak felelősségre a tüntetők. Feloldották a B92-es rádió tilalmát, szabadon bocsátották a letartóztatottakat.

A háborút azonban nem állították meg. Az már ott volt a fejekben.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .