Vélemény

Felcsút kísértete

Minden elismerésem a felcsútiaké. Van egy felcsúti (alcsúti) ember, aki gondolt egy nagyot és teleszórta az országot stadionokkal. Előbb persze kipróbálta, hogyan működik a háza tövében a prototípus, benne fűtött pályával, amiből időnként kihal a gyep (de ez nem az ő, hanem a pályagondnok hibája), tágas szotyolaköpködővel, egyszóval minden széppel és jóval felszerelve, ami a szurkoláshoz kell. Aztán jött a többi stadion, mert úgy gondolta, az erős és büszke Magyarország nem engedheti meg magának, hogy holmi libalegelőről nézzék az emberek, hogyan birkózik egymással két falu futballnépe.

Mindez rendben is volna, csak hát az ördög mindig a részletekben bújik meg. Szóval ott van az a temérdek pálya, valamennyinek több ezres nézőtere, ahová annyi drukker férne be, amennyi az egész megyében sincsen. Már pedig milyen ciki látvány egy üresen kongó lelátó, ahol néhány tíz szurkoló szidja oda-vissza hol a másik, hol a bíró jó édesanyját?

És ezen a ponton megint le kell borulnom felcsúti (alcsúti) emberek találékonysága előtt. Lassan legendássá válnak, mint azok a székelyek, akik mindenre tudnak valami okos megoldást. Tudják, olyanokat, hogy amikor valaki elkövet valami csúnya dolgot a szobában, a kutyára fogják. Ha az nincs is bent, sebaj, majd bejön. Szóval ezek a leleményes drukkerek megelégelték, hogy minden jöttment, akinek nem tetszik az a teméntelen sok stadion az országban, nem átallja az ő földijüket okolni az üres lelátók miatt, megtalálták a megoldást.

Ha jól olvastam, akkor a minap a Mezőkövesd-Felcsút rangadóra a vendégcsapattól csak néhányan érkeztek, de a lelátón mégis sokan ültek a nekik fenntartott helyeken. Készítettek ugyanis jó pár papírmasé felcsútit, akiket (?) felöltöztettek a falubelijük által gyártott sportmezbe. És így már tekintélyes tábort képviseltek a vendégek szektorában. Igaz, a „kétdimenziós” atyafiak meglehetősen kókadtan nézték a pályán történteket, de legalább egyiket sem vádolhatták sem rasszista, sem trágár bekiabálásokkal.

Az egyik kereskedelmi rádió riporterének is szemet szúrt ez a leleményesség, és arról faggatta a csapat vezérszurkolóját, hogy mit várnak ettől a mezőkövesdi akciótól? Hát mit is? – gondolkodott el a felcsúti ember –, ezentúl egyetlen meccsen se legyenek üres lelátók. Arra gondolhatott, hogy Kisvárdától Kozármislenyig minden csapat annyi szurkolót készíthet majd magának, amennyit csak akar, beöltöztetheti őket az ő Lőrincük által gyártott sportszerelésbe. És akkor bátrán bejelentkezhet majd a közszolgálati tévé bármelyik tizedosztályú megyei bajnokság meccsére, sehol nem kell majd szégyenkezniük a házigazdáknak az üres lelátók miatt.

Aztán az sem utolsó szempont, hogy a foci ilyen népszerűségének láttán a többi település vezetői is reménykedhetnek majd, ha náluk még nincs, egyszer a stadionépítési láz elérheti akár őket is.

Ha Marx és Engels ezt megélhette volna! Alighanem a Kiáltványt így kezdték volna: Kísértet járja be Magyarországot, a stadionépítés felcsúti kísértete.

Tovább ketyeg Ráhel órája

A Fidesz kötcsei piknikjének egyik  szenzációja– használjuk a jobboldal terminológiáját – a balliberális média szempontjai alapján az volt, hogy a rendezvényen megjelent a miniszterelnök lánya, Orbán Ráhel is, mégpedig egymilliós ruhában és tízmilliós órával a karján. Hogy a sajtó mindezt kiemelte, érthető, hiszen ez látható volt, míg a tartalmi részekről jobbára csak találgatni lehetett. Mindenestre az, hogy a turisztikában érdekelt Orbán-lány megjelent Kötcsén némiképp azokat erősíti, akik azt mondják, jósolják – belekeverve elemzésükbe Orbán Gáspár Felházban betöltött szerepét, illetve a gyülekezet feltételezett ambícióját -, hogy itt már láthatóan dinasztikus alapon képzelik el Magyarország irányítását. Ami persze még a jelenlegi választási rendszerben is lehetetlen volna, de tényleg nem tudhatjuk, mit hoz a holnap. Nem tudhatjuk, hiszen – ugyancsak sajtóhírek szerint a miniszterelnök arról is beszélt a pikniken, hogy lesznek változások az alaptörvénybe, arról azonban nem jött értesülés, hogy mely területeken nyúlnak majd hozzá az alkotmányhoz.

Az is lehet, hogy Orbán az övéinek sem beszélt erről, csak jelezte, hogy lesz majd dolguk, például a kétharmados parlamenti erő kihasználásával megszavazni az új jogszabályt. Azt is el tudom képzelni, hogy a jelenlévők nem is akarták megkérdezni, nehogy magukra haragítsák a Főnököt; a felesleges okvetetlenkedés kellemetlen következményekkel járna.

Amúgy pedig, egy pillanatra visszatérve a dinasztikus gondolkodásra: hétfőn Orbán Viktor a Vietnami Kommunista Párt főtitkárával tárgyal Budapesten, és a tárgyalás után arról nyilatkozott, hogy bár a két ország alkotmánya alapvetően eltér egymástól, de mindkét helyen saját népük legfontosabb vezetői irányítják az országot.  Hogy ez pontosan mit is jelent, nehéz megfejteni. Illetve, ha pszichológiai szempontból közelítjük a mondatot, akkor arra a következtetésre kell jutnunk, Orbán, saját maga értékelésében már nagyon messze van attól az önmagától, akit valaha megismertünk. Figyelem: nem azt írtam, hogy aki volt, hanem azt,akit megismertünk.

Mindezt azért fontos előrebocsátani, mert a magyar kormányfő nagyon fontos fellépésre készül: kedden Strasbourgban kell megvédeni álláspontját, bebizonyítani azt, hogy az uniós képviselők többsége – akik éppen megszavazni készülnek a Sragentini-jelentést – súlyosan tévednek, Magyarország egy igazi demokrácia, és valójában a bevándorlás-párti erők, valamint az egyéb gyanús terveket szövögető francia elnök, akik rossz színben akarják feltüntetni hazánkat, az illegális migráció leghatározottabb és legádázabb ellenfelét.

Nem tudni pontosan azt sem, hogy ezzel kapcsolatban mire készített fel kötcsei közönségét, elmondta-e mire használja majd azt a hét percet, amit az Európai Parlamentben hozzászólásként felhasználhat, legfeljebb elképzeléseink lehetne róla. Annyi tudunk, ezt nyilatkozta a kormányfő, hogy a jelentés készítője elfogult és tájékozatlan, Magyarországon járva nem is találkozott az kormány tagjaival, ráadásul magyarul sem tud. Hogy ez miben akadályozza meg a képviselő hölgyet, illetve a magyar nyelvtudás hiánya miért csak megalapozatlan következtetésekkel jár együtt, erre nem vesztegetett szót a miniszterelnök. Hogy aztán Strasbourgban már vállalkozik arra, hogy a megválaszolja a tartalmi bírálatokat is, nem tudni. Felettébb valószínű, hogy nem, hiszen ideje sem engedi, feltételezésem szerint megelégszik azzal, hogy felkészítői egy-egy félreérthető, vagy kevésbé pontos megállapítás cáfolatával akarják majd nevetségessé, használhatatlanná, elfogulttá tenni a jelentést. Orbánnak ugyanis változatlanul a migráció ellenes retorika a legfontosabb; maga mögé emelni mindazon populista vezetőket, akik hasonlóan gondolkodnak a menekültekről.

Orbán azonban nyitott egy új frontot is, mégpedig a francia elnök elleni támadás-sorozattal. Azzal természetesen pontosan tisztában van, hogy Macron és ő nincsenek egy súlycsoportban, a két ország politikai súlya miatt nem is lehetnek. Éppen ezért fordított egyet Orbán a vele szembeni retorikáján; a vita súlypontját áthelyezte a Néppártra. Vagyis azt a fordulatát találta ki és tálalta, hogy Macronnak a Néppárt szétverése a célja, hogy aztán egy új pártcsaládot alapítva ő legyen a legfontosabb európai vezető. Nem tudom, hogy a német politikusok felülnek-e egy ilyen, egyébként átlátszónak tűnő trükknek, vagy éppenséggel e mögé a magyarázat mögé bújva akarják bebiztosítani aa jövő évi EP választás néppárti fölényét. Orbánnak ez a fordulata nagyban emlékeztet a belpolitikai csatáira, ahol a Sargentini-jelentés megszavazását, illetve elutasítását a haza védelmére versus elárulására egyszerűsítette le. Ez néppárti szétverés is egy erős leegyszerűsítés, biztos vagyok benne, hogy Merkel nem ad neki hitelt, de az már kevésbé bizonyos, hogy a néppárti bizonytalanok nem találnak a kijelentésben megfelelő argumentációt a jelentés elutasításához.

Strasbourg és Kötcse elég messze vannak egymástól, a magyar alkotmányos helyzetet megvitató közönség viszont fényévnyire. Kötcsén nem akadt senki, aki akár egy gondolat erejéig is vitába szállt volna a Fidesz elnökével, Strasbourgban több lesz a kritikus hangot megütő, mint az egyetértő. Ugyanakkor az is biztos, annyi a hasonlóság a két tábor között, hogy nem pusztán a tények számítanak, hanem a pillanatnyi politikai érdekek. Kötcsén az érdek az, hogy Orbán Viktorral senki ne merjen szembeszállni, Strasbourgban pedig a többség érdeke az, hogy kiiktassák azt a fertőző gócot, amit Magyarország és annak miniszterelnöke jelent az Unió egésze számára. De akad egy kisebbség is, akinek ez a pillanatnyi érdek egészen más, mégpedig az, hogy megőrizze a Néppárt hegemóniáját, bármi áron. És a bármi ár most az, hogy Orbánt – és ezzel a Fideszt – benntartsák a pártcsaládban. Még akkor is, ha hosszú távon ezen csak veszíteni lehet. Humánumot, szolidaritást, jogállamot, demokráciát.

A szavazás eldönti, hogy ütött-e az óra. Nem Orbán Ráhelé; az finoman ketyeg tovább. Itthon vagyunk.

Lassú főzés receptje

A társadalom ingerküszöbével való machinálás a politikusok eszköztárának hatékony módszere és előszeretettel alkalmazzák is. A kérdés az, hogy mindenre érdemes e rácsodálkozni vagy csak arra ami valóban újdonság.

Az ingerküszöb és a politikai kommunikáció

A társadalom, ahogyan minden egyén, rendelkezik egy ingerküszöbbel. Az egyének és társadalom ingerküszöbét politikai értelemben alakítják a politikai vezetők, véleményformálók és a különböző politikai indíttatású cselekvések, történések.

Amennyiben magát a fogalmat szeretnénk leírni, az valahogy így hangozna: Az ingerküszöb az a minimális erősségű inger, ami valamilyen reakciót vált ki.

Ez annyit jelent politikai értelemben, hogy az egyén és a társadalom egy politikai jellegű történést követően, foglalkozik e, az adott történéssel vagy sem.

Az ingerküszöb kifejezés gyakran felsejlik a közbeszédben, főleg a Fidesz-KDNP kormányzása kapcsán napjainkban. Ez egyáltalán nem véletlen, hiszen a kormány rendkívüli hatékonysággal képes formálni a közgondolkodást és a közbeszédet, ami nagy kihatással van az egyének és a társadalom ingerküszöbére is.

Amennyiben a társadalom, politikai értelemben vett ingerküszöbe alacsony úgy a kisebb hírek, történések, könnyedén felkavarhatják az állóvizet. Például egy korrupciós botrány nyilvánosság elé kerülése képes lehetne megrázni a társadalmat, tüntetések egész sorozatát válthatná ki, rengeteg részvevővel. Egy megosztó politikai beszéd, egy megosztó törvény vagy annak tervezetének nyilvánosságra kerülése is nagy kavarodást okozna.

Egy ellenkező esetben, amikor is a társadalom ingerküszöbe magas, úgy a kisebb-nagyobb politikai botrányok, határon belüli vagy azon túli fenyegetések, mind megszokottá válnak és beépülnek a társadalom, politikáról alkotott képébe.  Erre egy nagyon egyszerű de nagyszerű példa az a közkedvelt állítás, miszerint minden politikus korrupt és lopja az adófizetők pénzét, párt és párt között pedig csupán annyi a különbség, hogy az egyik kevesebbet míg a másik többet lop.

Vagy akár példaként lehet említeni a bevándorlási hullám okozta aggodalmat, mely 2015 óta a hazai közbeszéd szerves részévé vált, de ide sorolható még a Jobbik által itthon meghonosított, cigánybűnözés kifejezés elterjedése és hétköznapivá válása, ami napjainkban egyre kevésbé veri ki a biztosítékot az embereknél.

Mire jó az ingerküszöb kitolása?

Röviden politikai haszonszerzés céljából érdemes kitolni a társadalom ingerküszöbét.

A politikai vezetők többnyire tisztában vannak azzal, hogy hol húzódnak azok a határok, melyek átlépése felháborodáshoz vezet a társadalmon belül.

Az egyes társadalmi csoportok eltérő ingerekre reagálnak eltérő intenzitással. A kormányzat saját szakmai háttérstábja folyamatosan figyeli a társadalmi viszonyokat és a várható társadalmi reakciókat valamennyi intézkedésre vonatkozóan.

A CEU-t nehéz helyzetbe hozó felsőoktatási törvény például egy olyan intézkedés, melynek kiszámítható politikai és társadalmi következményei voltak és vannak. A Fidesz-KDNP valószínűleg előre számított arra, hogy milyen társadalmi reakció érkezik a törvény hírére és milyen társadalmi csoportokat fog megmozgatni.

Emlékezhetünk arra, hogy a CEU ügyéért a tüntetők százezrével vonultak utcára Budapesten és több nagyvárosban is demonstrációk voltak, mint Szegeden vagy Miskolcon. Ebből arra lehetne következtetni, hogy a Fidesz-KDNP valamit nagyon elszámolt és nem várt méreteket öltött a felháborodás. Azonban fontos megnézni, hogy a CEU ügye elsősorban a budapesti értelmiséget és fiatalokat mozgatta meg.

A 2018-as választások tanulságaiból kivehető, hogy a Fidesz-KDNP szavazótábora elsősorban nem Budapesten koncentrálódik, sokkal inkább vidéken. Így alapvetően nem ütött akkorát a téma a Budapesten kívüli településeken. Ezzel együtt kijelenthető, hogy a Fidesz-KDNP a választás közeledtével sokkal inkább arra rendezkedett be, hogy saját szavazótáborát bebiztosítsa és nem arra, hogy újabb és újabb társadalmi csoportokat szólítson meg.

Saját szavazótábora számára a CEU ügy nem a prioritási lista élén szerepelt és tökéletesen illeszkedett a Soros György ellen indított háborús retorikába.

Felmerülhet a kérdés tehát, hogy mi haszna volt ebből az egészből a Fidesz-KDNP-nek. A válasz az, hogy megosztotta az ellenzéket abban az értelemben, hogy a legtöbb ellenzéki párt saját témájává kívánta tenni a CEU ügyét és a Jobbik-ot is fejvakarásra kényszerítette.

Az ingerküszöb kitolásának eszköze: A média

A jelenleg működő rendszerben a kormány saját médiabirodalommal rendelkezik. Ezen médiabirodalom lehetővé teszi a kormány számára, hogy könnyedén és nagy hatékonysági fokkal képes formálni a hazai közbeszédet. A Fidesz-KDNP saját szavazótáborának ingerküszöbét is elsősorban a média különféle csatornáin keresztül képes kitolni és alaktani.

Tradicionálisan a politikai ellenzék kezében lévő médiáról nem igen beszélhetünk. Ezzel együtt kormánykritikus sajtó jelen van és erőteljesen ellenőrzi a kormányzat tevékenységét. Az ellenzéki politikusok is rendszerint a független médiában jelennek meg, adnak interjúkat és fejtik ki véleményük közéleti,politikai kérdésekben.

Az ellenzék a Fidesz-KDNP legtöbb intézkedését negatívan fogadja, legyen az bármilyen területen végzett tevékenység.

A legtöbb intézkedés, törvény, lapbezárás, korrupciós ügyleteknél az ellenzék és a független sajtó sok esetben a demokrácia végét, halálát véli felfedezni, mely egy idő után rettentően általánosító vélekedéssé válik.

Az általános vélekedés pedig súlytalanná teszi a konkrét esetek társadalomra gyakorolt hatását.

Így ott tartunk, hogy a kormányt rossz színben feltüntető hírek a Fidesz-KDNP szavazótáborának ingerküszöbét a legtöbb esetben nem érik el vagy nem jut el hozzájuk. Az ellenzéki szavazók ingerküszöbe pedig alapvetően alacsony, hiszen szinte bármilyen kormányzati tevékenységet negatívnak bélyegez.

A sajtó felelőssége igencsak nagy, hiszen amennyiben nagy rendszerességgel hoznak le korrupciós és kormányt látszólag semmiségek miatt kritizáló írásokat és híreket,

az emberek egyre inkább hozzászoknak és megtanulnak velük élni a helyett, hogy felháborodnának újra és újra.

A negatív tevékenységek egész sorozata a közgondolkodás részévé válik, ennek következtében egyre kevesebb emberből képes bárminemű érzelmet kiváltani.

Az ellenzéki pártok kommunikációja így a legtöbb esetben a helyett, hogy feltüzelné a kormánykritikus indulatokat, csak annyi hatást ér el, hogy kitolja saját szavazótáborának ingerküszöbét.

Ezzel nem azt mondom, hogy nem kell megjeleníteni kormánykritikus híreket és véleményeket, csupán azt, hogyha ezt a tevékenységet a politikai racionalitást mellőzve végzi a társadalom egy része, azzal pont azt valósítják meg, ami ellen küzdenek.

Egy önbeteljesítő jóslatként az állandó negatív hozzáállás révén, a valódi problémák és a társadalmat valóban negatívan érintő történések, intézkedések jelentősége elveszik.

Ennek következtében a kormány tudatában van annak, hogy tevékenysége nem fog akkora port kavarni a társadalomban, így egyre merészebb és bátrabb lépéseket tehet saját politikai céljainak elérése érdekében.

Mivel az ingerküszöb lassú és fokozatos kitolása zajlik, az a bizonyos pohár nem fog egyhamar betelni! A pohár űrtartalma egyre nő és a benne felhalmozódott indulatok és felháborodás mértéke pedig állandó marad.

Életünkre kiható kormányzati cselekvés és a korrekciós folyamat

Amennyiben valamilyen politikai tevékenység megüti a társadalom egy jelentős részének ingerküszöbét akkor egyfajta korrekciós mechanizmus indul be a kormányzat részéről.

Általában azok a kormányzati törekvések és cselekvések ütik meg a társadalom jelentősebb részeinek ingerküszöbét, melyek közvetlenül érintik őket. Ilyen témák lehetnek az internet, az üzemanyagok ára, a bolti élelmiszer árának drasztikusabb növekedése, bércsökkentés vagy a bérek emelése és egyéb létszükségleti kérdések.

Forrás: Wikimedia

Ezt a folyamatot könnyű tetten érni, például a netadó elleni felháborodás esetében. Az internetadó törvénytervezetének napvilágra kerülése és Varga Mihály adatforgalomhoz kötött adóról tett nyilatkozata párját ritkító társadalmi felháborodást keltett még 2014. október hónap végén. Több százezres tömeg vett részt a tüntetéssorozatban, mely nem csupán Budapesten zajlott, hanem az ország egész területén.

Erre válaszul a kormány visszakozott, először nemzeti konzultációban kérdezte meg az állampolgárokat az internetadó kérdéséről majd 2016-ban már az internet-használat általános forgalmi adójának 27%-ról 18%-ra való csökkentését jelentették be. Ezzel sikerült megzabolázni a további bizonytalanságot és a kormány ellen táplált heves indulatokat. A netadó problémája pedig meg is lett oldva a kormányzat részéről, az ellenzék elvesztett egy jól megfogható a kormányt rossz színben feltüntető témát.

Az ellenzék számára ez a korrekciós tevékenység, melyet a kormány végez, nagyon nagy nehézséget okoz.

Mivel amint előkerül egy népszerű kormány kritizálására lehetőséget adó téma, röviddel utána tárgytalanná is válik. Ilyen volt a netadó esete, vagy a vasárnapi boltzárral kapcsolatos népszavazás esete is.

Ciklikusság

Ha megnézzük a nagyobb társadalmi felbolydulást keltett intézkedéseket, mint például a CEU-ért a civil törvény ellen szervezett megmozdulásokat melyek 2017. áprilisában voltak jellemzőek, vagy a netadó ellen szervezett demonstrációkat, melyek 2014. októberében történtek, azt láthatjuk, hogy tudatosan olyan időpontokban törtek ki ezek a botrányok és kerültek elfogadásra a vitatott intézkedések, amik távol esnek a választás időpontjától. Ezek az ügyek tulajdonképpen a társadalom politikai eredetű feszültségeinek levezetésére rendkívül alkalmasak.

A tüntetéssorozatok kiüresednek és vesztenek népszerűségükből az idő múlásával.

Így a társadalom kitombolhatta magát úgy, hogy a probléma valamilyen módon el lett sikálva és pár hónap múlva az emberek már alig tudják felidézni a történtek miértjét.

Mindez hatalom technikai racionalitás következménye. A választói emlékezet rövid távú. A fontosabb politikai eseményeket az átlagos választó pár hónap után elfelejti vagy nehezen képes felidézni. Ugyan ezen logika mentén történik a választásokat közvetlenül megelőző pozitívnak megítélt kormányzati tevékenység is. Így például az Erzsébet-utalványok kiosztása vagy a téli rezsicsökkentés, ami 2018. márciusában és áprilisában a választást megelőzően uralta a közvéleményt.

A hit és a hívő

Fontos kiemelni, hogy a pártokhoz való érzelmi kötődés és viszonyulás nagyon erőteljesen jelen van a magyar társadalomban. Ez azért fontos, mert az érzelmi alapú kötődést racionális érvekkel nagyon nehéz megbontani.

A pártokba vetett hit, a pozitív és negatív érzelmek gyakran felülírják a racionalitást, mind ellenzéki, mind pedig a kormánypárti oldalon.

Ez olyan lenne hétköznapi példával élve, mintha egy mélyen vallásos, hívő embert akarnánk meggyőzni arról, hogy így rossz meg úgy rossz az, amiben hisz. A racionális érvek egy ilyen esetben nem sokat segítenének, például, ha azt állítanánk, hogy Mózes nem is választotta ketté a Vörös tengert vagy, hogy Jézus Krisztus nem is támadt fel, megfeszítése után.

Összességében elmondható, hogy a társadalom ingerküszöbének tudatos kitolása zajlik úgy, hogy a témákat beemelik a közbeszédbe a politikai erők és a sajtó egyaránt.

A magas ingerküszöb a legtöbb esetben a Fidesz-KDNP-nek kedvez, mivel így a kormányzását ért kritikák egy jelentős része súlytalanná válik.

Saját szavazótáborát nagyon hatékonyan fogja egybe a Fidesz-KDNP, így a kormánykritikus vélemények nincsenek nagy kihatással szavazótábora hűségére.

Így működik a hazugsággyár

Az ismét pártállami hírügynökségként működő MTI egyik tegnapi hírének az a címe, hogy „Fidesz: a szocialisták elvettek egy havi nyugdíjat”. Az odáig rendben van, hogy idézik erről Dunai Mónikát, a Fidesz országgyűlési képviselőjét, az viszont a szakma megcsúfolása, hogy nem kérdezik erről a másik felet, sőt a tényeket sem ismertetik.

Ez persze a Fidesz propagandájának tipikus megnyilvánulása: addig ismételgetnek egy minimum megkérdőjelezhető állítást, amíg az nem rögzül a köztudatban, amíg azt sokan el nem hiszik. Azok a gonosz szocik ártottak a nyugdíjasoknak, a Fidesz meg támogatja őket, hát rá kell szavazni…

Mik az elhallgatott tények?

  • A 13. havi nyugdíjat a Medgyessy-kormány, vagyis az MSZP–SZDSZ-koalíció vezette be.
  • Évekig fizették is – 2003-tól 2009-ig.
  • Aztán 2009-ben a Bajnai-kormány megszüntette, lényegében kényszerből, a világgazdasági válság miatt.
  • 2010 óta az a Fidesz van hatalmon, amely a kampányában még 14. havi nyugdíjat is ígért.
  • Ennek ellenére fel sem merült, hogy tényleg újból bevezessék, pedig már nincs világgazdasági válság és Magyarország szerintük egyre jobban teljesít
  • Összegezve: a „ballibsi” kormány adott 13. havi nyugdíjat, a Fidesz meg nem.

Dunai Mónika ehhez képest azt mondta:

a Gyurcsány-kormány idején az idősek csak megszorításokra számíthattak. A szocialisták elvettek egyhavi nyugdíjat, a balliberálisok kormányzásuk idején elértéktelenítették a nyugdíjakat és megdrágították az életet.

Példaként a gáz ár emelkedését hozta fel, „megfeledkezve” a világpiac és a világgazdasági válság szerepéről. No meg arról, hogy az utóbbi években a gáz ára a világpiacon nagyot esett, a fideszes rezsicsökkentés ennél mégis sokkal kevesebb. Hozzátette: az ellenzéki pártokra a nyugdíjasok továbbra sem számíthatnak

Azt is mondta, hogy a kormánypártok ebben az évben is megőrzik a nyugdíjak értékét. Azt nem magyarázta meg, hogy ez mégis hogy lehet, ha a nyugdíjemelés mértéke kisebb a infláció hivatalos adatánál is.

A sajtótájékoztatón nem tettek fel kérdéseket? Vagy voltak kérdések, csak azok már kimaradtak a hírből?

Gyűlölet, melyet kikapcsolni nem lehet?

Tudnivaló tény, hogy Korea, és Japán kapcsolata több mint kényes, mondhatni kifejezetten rossz a viszony a két ország között. Ez azért van így, mert Japán több alkalommal lerohanta Koreát, legutóbb a XX. század elején, amikor is szisztematikus népirtást hajtottak végre a koreai civilek között, a nők egy részét prostituált szigetekre hurcolták, a maradék lakosságnak csak japán nyelven volt szabad beszélnie, és japán neveket kellett viselnie, gyakorlatilag Japán részévé kívánták tenni a Koreai-félszigetet. Szerencsére nem sikerült, a II. Világháború végével egyidőben kénytelenek voltak elhagyni Koreát a megszállók, de azóta sem megnyugtatóan rendeződött a két ország kapcsolata. Viták vannak Dokto sziget körül, A történelemhamisítást a Japánok továbbra is űzik, ezért nemigen van koreai, aki jó szemmel nézne a japánokra, ámbár ebből keveset venni észre ha ember az emberrel találkozik, jellemzően kormányzati szinten folyik az ellenségeskedés. A fiatalok mindkét országban hagynák már ezt, nekik szomorú történelem csupán, nem értik, hogy miért megy az adok-kapok ma is. Ugyanakkor Japán ahányszor csak komolyabb gazdasági krízisbe kerül, vagy korrupciós botrányba a vezetői, azonnal előhúzza a nacionalista kártyát, és Korea „visszafoglalásáról” ábrándozik, de legalábbis Dokto az övék jelszóval uszít. Dokto egy pici, és lakhatatlan szikladarab a Csendes Óceán koreai partjainál, nem jó semmire, bár van alatta olaj állítólag. Valamikor Japánhoz tartozott, aztán Koreához került adásvétel útján, most is koreai tulajdonban van, jelentősége csupán szimbolikus, de remek felület a kölcsönös gyűlölet életben tartására.

Tegnap este focimeccs volt, az Ázsia játékok döntője. Olyan ez, mint az európaiaknak az EB, fontos. Sok sportágban megrendezik, így futballban is. A döntőt Korea, és Japán vívta. Természetesen mindenki azt nézte, nyitva voltak az ablakok, kellemes nyárutó van, esténként az emberek szellőztetnek, a lakópark egy nagy család annak ellenére, hogy Szedzsong város kiváltképp szellős, az épületek nagy távolságra vannak egymástól. Minden Korea által lőtt gólnál, vagy helyzetnél, egy emberként üvöltött a sok lakás sok lakója, egész komoly élmény volt ennek része lenni, másrészt elgondolkodtam, hogy ha nem egy semleges, vagy nem egy „jó” cél mentén kiabálnának ennyire egyhangúan, vajon nem lenne-e nagyon félelmetes.

Korea győzött, két gólt lőttek, egyet kaptak. A meccs rendkívül sportszerű volt, még annál is sportszerűbb, mint amilyen az északkelet-ázsiaiak játéka általában. Gyanús is lett egy kicsit nekem ez a nagy udvariasság, mígnem rájöttem, hogy nem csupán a győzelem számít, sőt, elsősorban nem az, hanem a morális győzelem, a sportszerűség, ami ebben a kultúrkörben jóval nagyobb érték, mint egy bármi áron kierőszakolt végeredmény.

Hümmögtem egy sort, és persze elindult az agyam, hogy is megy ez a gyűlölet dolog, miért kell, és meddig kezelhető.

Rájöttem, figyelembe véve sűrűre sikerült életem eddigi tapasztalásait, hogy gyakorlatilag minden országnak, illetve azon belül, kisebb közösségnek van ellenségképe, még a homogén társadalmakban is.

Úgy tűnik, az emberi psziché igényli az indulatainak ilyen jellegű levezetési lehetőségét, azaz utálni kell valakit, valamit, máskülönben nem tudunk megszabadulni a felesleges feszültségtől.

Idáig a dolog nem más, mint tudomásul veendő tény. A probléma a mértékkel, és a mikénttel van.

Itt ugyan nagyon utálják Japánt, és Japánban nagyon utálják Koreát, de az egyik legnagyobb turista és gazdasági forgalmat bonyolítja a két ország egymás között, és ha segíteni kell egy japánnak, mert nem talál valamit, természetesen ugyanúgy segítenek neki, mint bármely más külföldinek segítenének. Japánban ez pontosan ugyanígy van, a gyűlölet eszköz, Japán részről eszköze a súlyos társadalmi, és kormányválság elfedésének, megerősíti az összetartozást, ami egy természet katasztrófákkal igen gyakran sújtott sziget esetében növeli az összetartást, a harci szellemet, ami szükséges ott a mindennapok túléléséhez.

Korea esetében egy kis önsajnálat amit a koreaiak amúgy sem vetnek meg, némi áldozat szerep, amit szintén kedvelnek tudat alatt, valamiért a koreaiak szeretnek egy kicsit szenvedni, ha épp nincs miért, akkor még mindig ott van a japán megszállás emléke, és az úton, útfélen látható széken ülő lány szobra, ami az elhurcolt, megerőszakolt, prostituálttá tett nők emlékére készült, azon lehet siránkozni, meg elemezni a japán történelem tankönyveket, hogy lám, még mindig hazudnak éjjel, nappal.

No nem mintha ez nem lenne igaz, de akkor is van a valós tartalom mögött egy látens pszichés igény a szenvedés legalizálására, mert a koreaiak titkon azt hiszik, hogy nem érdemlik meg azt, amiben élnek, ezért szenvedtetik magukat, hogy „kiérdemeljék”. Mindazonáltal a jelenség bőven a tűréshatáron belül van Koreában, és mintha Japánban is csak időnként lángolna fel, a nacionalizmus többi jelképével együtt.

Németország lakossága esetében ez megint másképp jelenik meg. Ott már óvodás korban arra nevelik a gyermekeket, hogy szégyellniük kell magukat a náci Németország által elkövetett bűnökért, és emiatt muszáj abszolút liberálisnak lenni, mindent és mindenkit el, és befogadni, mert fizetni kell a bűnökért. Ugyanakkor a német is csak ember, és mint ilyen, egy időzített bomba, nem véletlen, hogy a kiszámítható, kellemes jólét ellenére annyit isznak, mint a gödény, szorongók, stresszesek, kényelmetlenül, a komfortzónájukon kívül érzik magukat a saját országukban, mert az utcán, az orvosnál, a boltban és mindenhol rengeteg a külföldi, illetve rengeteg az olyan külföldi, aki magasról tesz a német viselkedési normákra, szemetel, hangos, udvariatlan, koszos, szabályszegő, csaló, bűnöző. De a németek emiatt nem szólnak, meghúzzák magukat ha egy népes család megszállja az orvosi rendelő váróját, és úgy ülnek le, hogy nyolcan elfoglalnak minimum tizenöt széket, kiabálnak egymással, míg a helyi lakosság suttog, vagy újságot olvas, mert a kultúrájában modortalanság hangoskodni, és másokat nem figyelembe véve viselkedni.

Felnőtt egy generáció idő közben, akik már nem feltétlenül érzik, hogy felelősek lennének a II.Világháborúban történtekért, és nem tetszik nekik, hogy kilopták alóluk az országukat, veszélyben a „tea und kuchen”, a közbiztonság, a nyugalom.

Az ablakomból láttam tizenéves gyerekeket menni hazafelé egy, egy átmulatott éjszaka után. Bizony előfordult, hogy valamelyik elhányta magát. Kivétel nélkül minden alkalommal feltakarították közösen, náluk ez a minimum. Ebbe pedig nagyon nem illik bele a kocsi ablakán kihajított műanyagpohár, és cigarettacsikk, hogy csak egy felszínes példát mondjak a különböző kultúrák együttélésének problémájáról.

A növekvő feszültség Németországban már akkor érezhető volt, amikor hat évvel ezelőtt odaköltöztünk, és azóta ez csak fokozódott.

A mi környékünkön a sützenfest elnevezésű attrakció adott lehetőséget az idősebb generációnak némi militáns viselkedésre, amit ők nagyon kedvelnek, bárki bármit mond. Ez gyakorlatilag agyaggalamb lövészeti verseny, de az a legelhanyagolhatóbb része, fontosabb ilyenkor a talpig katonásba öltözött kardcsörtetős tűzoltózenekari felvonulás, és a mértéktelen mennyiségű alkohol fogyasztásával együtt egyre furcsább dalok közös éneklése, ami egy idő után kimondottan félelmetes tud lenni olyan gazdasági bevándorlók számára, mint amilyenek mi is voltunk. Ezekre az eseményekre persze nem hívnak külföldit, a dorfhausban zajlanak, másnapra el is van takarítva, csak a rossz szájíz marad az idegenben, bennük meg a megkönnyebbülés, kiengedték, aminek ki kellett jönnie. A fiatalok azonban nem járnak sützenfestre, ciki. Nekik az iváson kívül nemigen van más, ahol levezessék a feszültségüket, az ellenségkép nem megengedett, ezért biztos vagyok benne, hogy rövidesen, igen nehezen kezelhető feszültségekkel kell majd az országnak megküzdenie.

Ugyanez a probléma kisebb Hollandiában, mert bár a „néger” szóért bevisz a rendőr, de a társadalom mégis hangot adhat az elégedetlenségének a közel-keleti bevándorlók kapcsán, kedvére utálhatja a németeket, és a flamandokat is, van is bennük jó adag felsőbbrendűségű érzés a II. Világháborúban játszott szerepük miatt, ráadásul azzal is tisztában vannak, hogy részben a gyarmatosításuk levét isszák, és különben is vikingek, az európaiak közül egyik olyan nép, amely kevéssé veszi komolyan az életet, még akkor is, ha ők is imádják kockásra nyírni a bokrokat, és szinte ehetetlenek az ételeik, vagy talán épp ezért. Ráadásul, mivel a kultúrájuk olyan vegyes, amilyen a gyarmatbirodalmuk volt, alapvetően toleránsabbak másokkal szemben, bár ennek a toleranciának azért mostanság feszegetik a határait a Németországba kontroll nélkül beengedett tömegek, akik a Schengeni zónán belül természetesen szabadon mozognak.

Félreértések elkerülése végett az írásom nem menekült, és nem is migrációellenes, magam is gazdasági migránsként élek jó ideje.

Az ellenségkép szükségességét, annak kezelését vélem fontos szempontnak egy társadalom egészségét megítélendő, sok egyéb faktor mellett, mint például, hogy bánnak a haszonállatokkal? Hogy bánnak a fogyatékos embertársaikkal? A gyerekekkel? Az idősekkel? A hajléktalanokkal? Ezer és egy olyan terület, ahol minden propaganda ellenére azonnal látszik az igazság.

Mikor én kisgyermek voltam, a magyarok nagyon utálták a románokat, és rendre megsértődtek, ha a külföldiek összekeverték Budapestet Bukaresttel, ma már sokan örülnének neki, mert már ott is jobb. De nem ez az oka annak, hogy alábbhagyott a két nép közti gyűlölet. Naiv módon arra számítottam anno, hogy Románia EU tagságával Trianon, mint olyan majdnem megszűnik problémának lenni, hiszen jövünk, megyünk szabadon, Erdély Erdély, nem lesz határ, és különben is aki magyar, az magyar, ezen a határok átrajzolása nem változtat, ámbár magyarnak lenni nem érdem, nem is átok, szimplán egy állapot, elkerülhetetlen következményekkel, mint amilyen a kovászos uborka bárhol való elkészítésének képessége, és az idegbaj, ha a skót ismerős a gulyást a sütőbe teszi, négy doboz sűrített paradicsomkonzerv kíséretében, utána még meg is dicséri amit alkotott, és elmeséli, hogy tudtam-e, hogy Ez magyar….

Ehhez képest van határ, de nem annyira a románok és a magyarok között, sokkal inkább az anyaországi magyarok, és az erdélyi magyarok közt. Ezt a feszültséget természetesen a mindenkori hatalom szította, és nem feltétlen a Fidesz kizárólagos felelőssége, de ők is lapátoltak arra a máglyára rendesen.

Másrészt azért nincs szüksége külső ellenségre a magyaroknak, mert kitűnően megtalálják azt országon belül. A minap olvastam egy rövid kis írást Esterházyval kapcsolatban, akit a kulturkampf egyik fő áldozatának szán a hatalom, Parti Nagy Lajos mellett például, akinek az írásait személy szerint én igen, igen kedvelem, a diktatúrák pedig nem szeretik a humort, és a fákat, ezt tudjuk jól.

Ez az írás egy Fideszes tollából került ki, nemzetellenes, liberális koszoszsidónak titulálva a neves írót, amire a rokon lelkek megpróbálták az eredeti írást überelni, és olyan válogatott átkokat szórtak az elhunyt íróra, aztán már mindenkire, hogy úgy éreztem, nyilván egy zárt intézet honlapján járok, de nem, ez egy volt a millió Facebook bejegyzésből, amin volt több száz kedvelés, halomnyi hozzászólás.

Nem vagyok róla meggyőződve, hogy az úri közönség valaha, egy sort is olvasott volna Esterházytól, de ez láthatóan senkit sem zavart.

Ahogy a másik oldalon sem egyszer fordul elő Orbán cigányzsidózása, vagy a katolikus papság úgy általában pedofillá nyilvánítása, és egyéb finomságok.

Persze ez aztán nem áll meg itt, nem kell ma már különböző politikai térfélen állni ahhoz, hogy az emberek gyűlölni kezdjenek, elég hozzá egy picit felfelé ívelő ismertség az online világban, de sokszor az sem kell, elég online lenni, hogy az embert minden ok nélkül elküldjék melegebb éghajlatra, vagy vitassák a nemzeti hovatartozását, a tehetségét, bármit.

Olvastam, hogy egy híres toxikológus felmondott lelkiismereti okokra hivatkozva egy nagy kórház sürgősségi osztályának éléről, mert sem a tárgyi, sem a személyi feltételek nem felelnek meg a betegellátás minimumának sem. Másnap az aktuális miniszter azonnali hatállyal kirúgta. Én kilépek, mert nem tudom tovább nézni, hogy emberek halnak meg a sürgősségin, ahol főnök vagyok, másnap kirúgnak. Vicces.

A reakciók meglepőek. Egyetlen olyan hozzászólást sem olvastam, hogy igen, ideje volt, másoknak is ezt kéne tenni, jobb későn, mint soha, mindenki álljon fel, akit lehetetlen munkakörülmények között köteleznek munkavégzésre, akik emberéletekért felelnek, de bárki, aki nem tudja ellátni a feladatát, mert nem biztosítja hozzá az állam vagy a munkáltató a szükséges feltételeket.

Ellenben rengeteg olyat olvastam, hogy késő, meg, hogy te ilyen, olyan, hány embert öltél meg, és azt követően elszabadultak az indulatok, az orvos lett a felelős Magyarország minden egészségügyi problémájáért, három perc alatt döntött a sorsa felől a nép, aki valamikor csüngött a szavain, na ezért veszélyesek a rajongók.

A gyűlölet egy finomabb megnyilvánulása, a barátnő. Az online barátnő, vagy barát, aki kezdetben lájkol, figyel, dőlnek a szívecskék, majd egy picit kritikusabbá válik, aztán egy picit még, aztán már süt a rosszindulat minden megnyilvánulásából, de nehéz tőle megszabadulni, ha megteszed, despota vagy, és olyan ember, aki csak a téged tömjénezőket hajlandó maga körül elviselni.

Számos sikeres ismerősöm vergődik, hogy online engedje, vagy ne engedje az őt utálók jelenlétét, félreértve a szólásszabadságot, és a liberalizmust, ami nem egyenlő azzal, hogy hagyom tönkretenni a magánéletem álbarátok irigy, buta és gyűlölködő magatartása által.

Látszólag apró dolgok ezek, és én ki tudom kapcsolni Magyarországot, csak egy gomb a számítógépemen, és kész. De mi van azokkal, akik 24/7 ebben élnek? Akiknek a boltban nem köszönnek, akik órákig állnak sorban a postán, hogy aztán egy frusztrált alkalmazott megsértse őket, netán a lehúzhatatlan ablakú, ám nem klimatizált tömegközlekedés résztvevői, vagy kerülgetik a mozgássérült helyeken keresztbe parkoló drága autókat, mert azoknak szabad, elmennek a rendelőbe a megadott időpontra, hogy aztán 8-1o órát még várjanak, végül egy agyonhajszolt orvos valahogy ellássa őket, és még hosszan, hosszan sorolhatnám minek van kitéve ma majd minden Magyarországon élő középosztálybeli ember. Ezek után ne lennének feszültek, idegesek, frusztráltak, és ezek után ne ugranának egymás torkának a Facebookon? Ugyan kit érdekel, hogy aznap Mészáros Lőrinc mennyit lopott a főnökének, ha ott van az ellenség, aki az orvos, a boltos, a postás, a kalauz, a biztonsági őr, a parkolóőr, a kolléga, a másik szülő, a szomszéd meg a kutyája, a migránsok, de kiváltképp a pirézek, mert róluk tudni való, hogy igen veszélyesek…

Magyarország, a felsorolt példákkal szemben egyre inkább önmagát gyűlöli, ellenségképe a másik magyar, a zsidó magyar, a cigány magyar, a tehetséges magyar, a sikeres magyar, a határon túli magyar, a külföldön élő magyar, a magyar.

Ebből az következik, hogy Magyarország mentális állapota alig lehet már ennél is rosszabb, bár ezt mondjuk lassan tíz éve, aztán mégis csak van lejjebb.

A jó hír, hogy mint mindennek, ennek is vége lesz egyszer, a tragédia egy idő után tragikomédiába, majd komédiába fordul, azt a pillanatot kell kivárni, míg ez megtörténik, míg az emberek elkezdenek magukon nevetni, mikor már akkora lesz a gyűlölet, hogy bekapcsol a védekező ösztön, és viccet csinál a katasztrófából. Akárhogy is, nagy jövőt jósolok a Kétfarkú Kutya pártnak, vélhetőleg ők azok, akik hamarabb átélték ezt a katartikus élményt, mint a társadalom többi tagja.

Ha a humor erőre kap, a diktatúra megtörik, a diktátorok sajátja a humorra való képtelenség, a nagy, sík terek, a monumentális építészet, az önirónia teljes hiánya.

Ha van fegyver, amivel legyőzhetőek, akkor az mindenképp itt keresendő, és az összekapaszkodó kevesekben, akik nem adják fel a mások iránti lojalitást akkor sem, ha ez ma már törvényszegés.

Nem csodálkoznék, ha hamarosan a nevetés is az lenne.

Józsefváros üzenete

A vasárnapi időközi választáson Sára Botond úgy lett Józsefváros polgármestere, hogy az 57 469 ezer szavazásra jogosult ember közül 8269-en szavaztak rá. 44 223 ember nem szavazott, vagy nem rá, hanem ellenfelére, a függetlenként induló Győri Péterre (4787) adta a voksát.

Józsefváros azt üzente azoknak, akiket még érdekel, hogy mi van ebben az országban és főleg, hogy mi lesz vele a jövőben, hogy Magyarország beteg. Súlyosan depressziós, nem érdekli semmi, fát lehet vágni a hátán, az sem érdekli, ha ellopják mindenét.

Lehet azon meditálni, hogy jó jelölt volt-e a fideszes alpolgármester ellen induló Győri Péter. Minden bizonnyal igen – de nem itt és nem most. Józsefvárosnak és Magyarországnak ugyanis mostanság nem jönnek be a Győri Péterhez hasonló emberek – azok, akik a problémákat szakmai alapon kívánják megoldani.

Magyarország ma nem vevő az ilyen emberekre, nem véletlen. hogy a nagypolitikában Bokros Lajos például a fasorban sincs. A lebutított, életkedvétől megfosztott Magyarország ma a tőmondatokból és az egyszerű, érthető kijelentésekből ért. Az sem zavarja, ha ezek a kijelentések nem igazak. Látjuk, milyen jól lehet hasítani a migránsokkal, miközben minden gondolkodó ember tudja, hogy a migránsok egyáltalán nem jelentenek veszélyt Magyarországra. A legtöbbjük ugyanis nem veszélyes, és egyébként meg eszük ágában sincs Magyarországra jönni.

Józsefváros példája azt mutatja, hogy a Fidesz ma megállíthatatlanul megy előre. Nem Brüsszelt, hanem Orbánt kellene megállítani, de jelen helyzetben őt csak egy hozzá hasonló személyiség volna képes megfékezni. Olyan ember, aki ugyanolyan egyszerű, érthető – az sem baj, ha hazug – üzenetekkel szól az emberekhez.

A józsefvárosi polgármester-választás azt üzente, hogy Magyarország beteg. Tudással és demokráciával lehetne gyógyítani, finoman, testre szabottan adagolva. Kérdés persze, hogy a beteg hajlandó-e bevenni a gyógyszert.

Orbán kórokozó

Van itt a város külső részén egy űrteleszkóp, és akad az országban több hasonló létesítmény, fejlesztési, kutatási központ is, gyakran gyártanak a koreaiak alkatrészeket, részegységeket különböző űrprogramokhoz. Ennek ellenére itt nincs ehhez rendelt politikus, valahogy nem ezen múlik az ismeretterjesztés, és a nemzetközi kapcsolatok ápolása sem. Igaz, itt a riporternők nem rugdosnak fel menekült gyerekeket sem, de ha megtennék, nem csupán a törvény szigorával, de a társadalom teljes megvetésével is szembe kéne nézniük. Itt sem mindenki látja szívesen a bevándorlókat, de

abban mindenki egyetért, hogy aki az életét menti a háború elől, azt kötelességünk befogadni.

Aki meg gyermekbe rúg, azt nem mentjük fel a büntetés alól, pláne nem indokoljuk azzal, hogy a viselkedése nem volt kirívó, mert amennyiben ez a cselekedet nem kirívó, abban az esetben Magyarország még annál is nagyobb bajban van, mint azt gondoltam. Persze, tudom, hogy az indoklás az adott szituációra vonatkozott, de

én egy rugdosódó menekülőt sem láttam, ők csak futottak, a nő gáncsolt, tudatosan, szándékosan, és rúgott is, gyerekbe. Az ilyet nem tűri meg épeszű társadalom, és nem menti fel pártatlan bíróság.

A barátnőm portfóliót ír. Hosszú ideig ellenállt, a harmadik egyhuzamban megnyert választás után nekilátott megírni, az is több pénz valamivel, az igazságtalan minősítési rendszer eltörlésére remény sincs, mire várjon?

Egy másik ismerősöm ír, de neki abból kéne megélnie, hát pénzért próbál, persze becsapják, sok az eszkimó, kevés a fóka, nincs publikációs felület, ellenben rengeteg az éhen maradt újságíró, író. Nemigen van már ott sem lojalitás, azt mondják, igazából soha nem is volt, de most leginkább ott is a torokharapdálás a divat, nem látok oldalakat, az árkokat valóban betemették, kár, hogy azt követően az ideig-óráig tartott becsületnek vége lett, az ún. demokratikus oldal is az egyéni érdekei és elképzelései mentén próbál érvényesülni. Épp ma olvastam egy évek óta tartó vita részletét, hogy most akkor fogjon össze az ellenzék vagy ne, egyáltalán ki az ellenzék, és ki az álruhás Fidesz, meg, ha ellenzék is, csak a kisebb rossz, de nekünk piszok jók kellenek, csak arra lennék kíváncsi, hogy honnan, miből, milyen logika mentén gondolják azt sokan, hogy a sz@rból lehet várat építeni? Mert, hogy nem lehet. Akarhatok én egy szőke, kék szemű, nagy mellű, 180 centis miniszterelnöknőt Mun elnök után, csak nem fog összejönni, mert a koreai társadalom nem tud benne nem létező tulajdonságokkal felruházott egyedeket produkálni, ahogy semmilyen más társadalom sem képes erre, úgyhogy

több szerénységet elvtársak, a kisebb rossz is jobb ennél, ennél gyakorlatilag alig van rosszabb alternatíva, attól tartok.

Nem azért mert sokat lopnak, az csak pénz. Arra nagyon okosan vigyáznak, hogy az átlag, a középosztály ne éljen annyira rosszul sőt, egy picit jobban, akkor csendben marad, és lám, csendben is marad. Azért rendkívül kártékonyak, mert embertelenek, és

lassan felnő egy teljesen új generáció, ebben a tömény embertelenségben szocializálódva, na majd abból válasszatok hű de jó vezetőket, egy hű de jó tömeg fölé, ugyan már…

A hajléktalanság kriminalizálása már nem is téma. Pár napig az volt, most van más. Néhány bíró tiltakozik, majd abbahagyja, támogatás híján ugyan mit tehetne?

Jó sok a vicc, nem is vicc, inkább cinizmussal átitatott irónia, a tehetetlenség értelmiségi kifejeződése, elég rossz lehet nyakig ülni a trutyiban, amikor az illető ennek tudatában van, a többi meg melegszik benne és nem tudja, hogy jön a macska.

Persze, nem az én dolgom eldönteni, hogy Magyarország merre tovább, csupán felvetek egy logikai kérdést, miszerint ami nincs meg egy halmazban, azt nehéz lesz abból kivonni.

Itt Dél-Koreában, a 28. emeleten, a hightech-el körülvéve, miközben a sünöm játszik a bokámmal, könnyű nekem. Csakhogy ide el kellett jutni, és meg kell maradni, az élet pedig mindenhol kihívás, bevándorlóként, őslakosként is az, csak máshogyan, de akarat, erő, ésszerű kompromisszumok hosszú sora híján nem ment volna, nem menne. Nincs ez másképp nagyban sem.

Feldobott a FB egy képet, fiatal hölgy, amolyan igazolványképszerű, nem mosolyog, alatta pár szó, hogy ő indul a nemtudom hanyadik számú választókörzet valamilyen tisztségéért. Volt alatta 3 egész lájk, ami érthető. Ugyanis ilyet akkor jelent be az ember, ha demokratikus körülmények uralkodnak, ahol fent említett bejelentésnek súlya van, ezzel az erővel én is odaírhatnám, nagyjából ugyanazt jelentené.

Magyarország belavírozta magát a huszonkettes csapdájába, és azt gondolom, hogy ebből csak úgy, a megszokott módon nincs kiút, valami trauma kell, hogy a helyzet változzon, no meg sok, sok ember, aki valóban változást akar. Jelenleg a szélmalom-harcosok korát éljük, minden tisztelet az övék. A nemzetközi környezet hozhat meglepetést, bár nem biztos, hogy azoknak, akik reménykednek ebben.

Az Orbán kórokozó igen fertőző.

„… ügyeskedhet, nem fog a macska…”

Néhány napja dicsértem Ursula von der Leyent, mint elkötelezett európai demokratát, az Unió hívét, aki a német politikában határozottan fellépett a szélsőjobboldal ellen. Óvatosan hozzátettem: „Egy dolog, hogy milyen politikai nézeteket vallott a CDU alelnökeként, a Merkel-kormány minisztereként, és egy másik dolog, hogy mit fog képviselni, mit képviselhet majd bizottsági elnökként.”
Ezt az aggályt erősíti meg az, ami – legalábbis a média beszámolói szerint – von der Leyennek a frakciókban való meghallgatásain történt. Ezekből az derül ki, hogy az elnökjelölt kerülte a határozott állásfoglalást azt illetően, hogy miként lépne fel a jogállamot megtámadó kormányokkal (a lengyelekkel és magyarokkal) szemben. A liberálisoknál azt mondta, hogy határozottabb lesz, a lengyel Jog és Igazságosságot magába foglaló konzervatív–reformer pártcsaládnál viszont azt, hogy megértőbb lesz.
Emlékezetes, hogy Manfred Webernek a Néppárt jelöltjeként annak idején azzal kellett szembenéznie, hogy ahhoz, hogy megkapja majd a szocialisták, a zöldek és a liberálisok támogatását, el kell határolódnia Orbántól. Meg is tette: kijelentette, hogy nem tart igényt a Fidesz támogatására. Odáig ment el, hogy azt mondta:

ha csak a Fidesz szavazataival választanák meg, nem is akar bizottsági elnök lenni.

Azután még sem lehetett bizottsági elnök, mivel sem a francia elnök, sem a spanyol miniszterelnök, sem a visegrádi államok miniszterelnökei nem támogatták.
Ursula von der Leyent viszont mindezek támogatják. A csúcsjelölt-elv félretételével kötöttek ki mellette a kormány- illetve államfők. Huszonheten a huszonnyolcból, egyedül Angela Merkelnek kellett tartózkodnia, mivel ő ugyan támogatja a jelöltet, a koalíciós partner német szociáldemokraták viszont nem, és ilyenkor a kancellárnak tartózkodnia kell.
Most azonban az Európai Parlamentben válhat kérdésessé von der Leyen elfogadottsága. Nem a személyével van baja a baloldali és liberális EP-képvielőknek, hanem a jelöléséhez vezető eljárással, de most már a válaszaival is. A zöld és a szélsőbaloldali frakció már nemet mondott a jelölésére, a szocialistáknál és liberálisoknál nincs ilyen egyértelmű elutasítás, de például a magyar frakciótagokról (DK, MSZP illetve Momentum) úgy tudjuk, hogy nem fogják megszavazni. Vajon megengedheti-e magának Ursula van der Leyen, hogy a Fidesz szavazataira legyen szükség a megválasztásához?

„…ügyeskedhet, nem fog a macska egyszerre kint s bent egeret”

, szoktuk idézni József Attilától, s Ursula von der Leyen most mégis azzal próbálkozik, hogy megkapja a zöldek, szociáldemokraták, liberálisok támogatását, s közben megtartsa a néppártiakét, a visegrádiakét is. (Igaz, a szélsőjobboldaliakkal nem is próbálkozott.) Ha a zöldek és a szélsőbaloldaliak után a szociáldemokraták is testületileg kijelentenék, hogy nem fogják őt a jövő keddi szavazásnál támogatni, akkor alighanem vissza kellene lépnie. Meglátjuk, mi lesz.

1553

Ennyi menekült befogadásáról döntött a német kormánykoalíció a görög szigetekről. Nem kerek szám, hanem konkrét családok, és nemcsak Leszboszról, hanem más szigeteken levő táborokból is.

Kompromisszum ez a szociáldemokraták és a CDU-CSU között. Az SPD több ezer menekültet szeretett volna fogadni, Seehofer belügyminiszter korábban csak százötvenet. Ennél több menekültet csak közös európai megoldás keretében vállalt volna. Csakhogy a CDU képviselőinek egy csoportja is a Moria tábori tűzvész után több menekült átvételét szorgalmazta.
Az ellenzéki pártok bírálják a kormánykoalíció kompromisszumos döntését. A zöldek és a Baloldal szégyenletesen kevésnek mondja a címben szereplő számot, az FDP (a liberálisok) nem helyeslik, hogy a német kormány nem várt addig, amíg közös európai vállalás történik, a szélsőjobboldali AfD viszont a menekülteknek szóló meghívásnak tekinti, és ekként utasítja el a döntést. Vagyis azt az álláspontot képviseli, amit a menekültügyben az Orbán-kormány képvisel 2015 óta.
A német kormány tehát nem fordított teljesen hátat 2015-ben követett humanista álláspontjának, vállalta az EU-tól függetlenül is menekültek fogadását, de csak korlátozottan. Még mindig a legtisztességesebb európai kormány, európai parlamenti többség.

Magyarország jelenlegi kormánya pedig a legtisztességtelenebb.

A lágy csikló már kevés

0

Egyre erősödik a világban és Magyarországon is a Weinstein-skandalum. A meetoo mozgalom lavinát indított el, természetesen az ismert személyiségek neve kerül napvilágra, miközben tudjuk: teli van az életünk hétköznapi zaklatókkal.

Sokan hiszik persze, hogy a művészvilág velejáró jelensége a szabadosabb élet, és a szereposztó dívány fogalmát többnyire már természetesnek is tekintik. A botrány azonban sok mindent felszínre hoz, és sokaknak felnyitja a szemét: mi az, ami megengedhető és mi az, ami nem. A most terítékre kerülő történetek alapján még azok is a fejükhöz kapnak, másként: rádöbbennek, hogy szexuális zaklatásnak voltak kitéve, akik természetesnek vették, hogy férfiak, olykor tolakodóan kikezdenek velük. Anna Graham Hunter írónő például most jelentette be, hogy az immár nyolcvan esztendős, kétszeres Oscar-díjas színész, Dustin Hoffmann, milyen módon zaklatta őt, vagy húsz évvel ezelőtt, tizenhét éves korában. Többek között azzal, hogy amikor az írónő azt kérdezte Hoffmanntól, hogy mit enne, az emígyen válaszolt: „kemény tojást és lágy csiklót”. Lássuk be, itthon senkinek nem jutna eszébe egy ilyen „poénkodás” után zaklatást említeni, ám a színész nem magyarázkodott, nem beszélt arról, hogy ártatlan vicc volt, és azt se mondta, hogy nem is történt ilyesmi, legfeljebb az írónő fantáziájában, hanem bocsánatot kért, „nagyon sajnálom, hogy kellemetlen helyzetbe hoztam őt” – mondta.

Nos, itthon Marton László – aki lássuk be némi késéssel kért, nem is teljesen egyértelműen elnézést – zaklatási ügy után itt a másik eset a művészek világából. Illetve nem tudjuk, hogy van-e ténylegesen másik eset, mert itt még nem szólalt meg áldozat, nem szembesülhettünk olyan szereplővel, akit először csak „körberajzoltak”, majd meg is neveztek, mint zaklatót. Sőt, itt messzebb ment a vád, mert az illetőt hírbe hozták férfiakkal, nőkkel, de még fiatalkorúakkal is.

Ne feledjük, Marton Lászlónál először az abúzusnak kitett színésznő, Sárosdi Lilla állt a nyilvánosság elé, s őt követték a többiek, akik mind a rendező áldozatának tekintik magukat, ők akkor mondták el történeteiket, amikor Sárosdi már megnevezte Martont. Az előbb említett esetben azonban egyelőre másként állnak a dolgok: a név – muszáj most ideírnunk: Kerényi Miklós Gáboré – csupán egy facebook oldalon jelent meg, s bár azóta terjed a rendezőről, hogy róla van szó, bizonyosság nincs.  (Itt most tegyük félre Kerényi furcsa reakcióját, arról a fuhu.hu egy másik írásában amúgy is olvashatnak.)  Ami bizonyosság látszik, hogy a Kalmár Péter rendező oldalán felbukkanó Kerényi és Kalmár között korábbi konfliktusok okán kibékíthetetlennek tetsző ellentét van, ez azonban bizonyosan nem elegendő ok arra, hogy bárki bűncselekménnyel vádolja a másikat, vagy helyet adjon olyan bejegyzéseknek, amelyekben ilyen utalások olvashatóak.

Fogalmam sincs Kerényi Miklós Gábor életéről, még kevesebb az életviteléről. Azt azonban tudom, hogy egy ilyen támadás, ha nincs mögé téve konkrétum, akkor is tönkreteheti a bevádolt személyt, ha életében nem követett el soha semmit. Védekeznie kell, bírósághoz fordulni, de a ráfröccsentett sarat nem tudja teljesen lemosni magáról. Nem akarnék arról szavazni, hogy Kerényi elkövethetett-e olyan galád dolgokat, amilyeneket most vele kapcsolatban emlegetnek, de ez aztán biztosan nem szavazás kérdése. Nem a szimpátia, vagy netán a szakmai ellentét alapján lehet feltételezéseket megfogalmazni.  És ezt csak azért fogalmazom ide, mert Kalmár Péter – akit szintén nem ismerek – kényszerpályára állította saját magát: tisztáznia kell a helyzetet. Mindaddig ugyanis, amíg nem szólal mellette meg senki, aki hitelt érdemlően tudja bizonyítani: volt dolga Kerényivel és olyan dolga, ami kimeríti a zaklatás fogalmát, addig Kalmár, akár ő mondta, akár más az ő facebook oldalán, olcsó módon akart fölkapaszkodni egy olyan hullámra, amelyet a Weinstein-ügy indított el. Amennyiben ez nem történik meg, lejáratja és hiteltelenné teszi a meetoo mozgalmat is, azoknak segít, akiknek nem jár a segítség. Vagyis a zaklatóknak. És ebben az esetben bizonyosan kevés lesz egy olyan történet, amelyben az illető hölgy lágy csiklójáról beszélnek…

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK