Kezdőlap Fontos Interjúk Oldal 11

Interjúk

Még kétezer év kell ahhoz, hogy ne utáljanak bennünket – interjú Frölich Róberttel, a Dohány utcai Zsinagóga főrabbijával

Lendvai Péter
-
0
Még kétezer év kell ahhoz, hogy ne utáljanak bennünket – interjú Frölich Róberttel, a Dohány utcai Zsinagóga főrabbijával

  • A Mazsihisz más irányba megy, mint ahogy ő szeretné

  • A hagyomány az egyik legfontosabb eleme a zsidóságnak

  • A Sorsok Háza ügyében nem szabad engedni

  • A Soros ellenes kampány antiszemita felhangú

  • Élnek a zsidó-ellenes toposzok

 

Tulajdonképpen most te ki vagy?

Frölich Róbert, elsősorban férj és apa, másodsorban a Dohány utcai zsinagóga főrabbija.

Miért mondtál le és miről?

Tulajdonképpen az országos főrabbi pozícióról mondtam le.

De le lehet arról mondani?

Mindenről le lehet mondani. Engem megválasztottak, és ameddig úgy éreztem, hogy van erőm ahhoz, hogy azokat a folyamatokat, amelyek a Mazsihisz-ben elindultak kicsit tudjam lassítani, vagy esetleg gátat tudjak nekik szabni, addig csináltam. De nekem országos főrabbiként az volt a feladatom, hogy azt a neológiát, amit egyrészt otthonról, másrészt iskoláimból hoztam magammal, amelyet szolgálok harminc éve, azt továbbra is óvjam és védjem. Amikor ez már nem ment tovább, fölálltam, jöjjön más és csinálja helyettem.

Mi a különbség a zsidó és a zsidó között?

Zsidó és zsidó között nagy különbség nincs, mondhatni semmi. De a vallási irányzatok között viszont már óriási különbség van. Ne menjünk messzire, csak itt Magyarországon létezik az ortodoxia, a Magyarországi Autonóm Ortodox Izraelita Hitközség, létezik a neológia képviselőjeként a Mazsihisz. Azon kívül létezik két reform hitközség, a szim salom és a Bét Orim. Létezik a chabad, az EMIH, ez utóbbi önmagát status quo ante hitközségnek deklarálja magát, szerintem messze van tőle. De ez egy másik kérdés. És ezek csak a magyarországi irányzatok. Szerte a világban még számtalan van. Különböző ortodox és nem ortodox csoportosulások.

Ezek szükségszerűen szemben állnak egymással?

Nem. Leszámítva persze tényleg a szélsőségesen vallásos, mondhatni fundamentalista zsidó csoportokat, a többi békésen megfér egymással. Az a fajta szembenállás, ami Magyarországon tapasztalható, ez a világban nem jellemző. Ez valami turáni átok lehet, hogy aki nem én vagyok, azt már rögtön gyanúsan szemlélem, gyanakodva figyelem, nem szeretem. A világban máshol ezek a különböző csoportok legföljebb nem vesznek tudomást egymásról, de békében meg vannak egymással.

Te, mint országos főrabbi képviseltél egyfajta irány, a Mazsihisz, a világi szervezet pedig egy másik irányt képvisel?

Pontosan ezt mondom.

És ez az ellentét annyira feszítő, főrabbiként már nem tudtad ellátni a feladatodat?

Amikor már a lelkiismeretemmel nem tudom összeegyeztetni a mozgást, akkor nem mozgok tovább.

Mi ennek a konfliktusnak a lényege?

Ott csúcsosodik ki, hogy a Mazsihisz világi vezetése meghirdette a sokszínű magyar zsidóság politikáját. Amivel nekem rabbiként nincs is semmi bajom, az én templomomba is különböző emberek járnak, mi is sokszínűek vagyunk. De, amikor a sokszínűség örve alatt a vallási sokszínűséget próbálják beterelni a neológiába, azt már nem tudom elfogadni. Amikor már arról van szó, hogy nőket hívnak fel a tórához, megtörtént eset, az egyik budapesti zsinagógában Eszter könyvéből és egy nő olvasott föl, ez már az én tradicionális neológiámmal maximálisan szemben áll. Amikor azt mondják, hogy hát azért lehet, hogy ennek van létjogosultsága, akkor az én, hangsúlyozom az én neológiám és az én vallási neveltetésem erre azt mondja, hogy ez azért már nem fér bele.

Nem lenne foglalt a szó, akkor azt mondanám, hogy te ehhez képest, az újítókhoz, vagy az új vonalhoz képest egy ortodox rabbi vagy.

Alighanem itt van valóban a választó vonal, mert én a neológiát úgy képzelem el, mint egy modern ortodoxiát, ami a vallásában tradicionális, minden egyéb megnyilvánulásában, műveltségében, tudományában, kultúrájában, minden egyes aspektusában modern, 21. századi.

Te magadat modernnek tartod?

Igen, mitől ne lennék az? Ugyanazokat a kütyüket használom, mint bárki más, ugyan úgy elbóklászom az interneten, mint bárki más. Élek a 21. században, a 21. század vívmányaival, ugyanakkor a vallási törvényeimet úgy tartom meg, ahogy azt megtartottam ezelőtt negyven évvel, amikor még ezek a kütyük nem is léteztek. Azt gondolom, hogy, igen én egy modern ember vagyok.

Csak bizonyos napokon nem használod ezeket, ahogy te nevezed, kütyüket?

Péntek estétől szombat estig gyakorlatilag Frölichéknél beköszönt a kőkorszak.

Míg ez az új vonat átlépi ezeket a határokat?

Az új vonalnak talán inkább az amerikai konzervatív mozgalom lehet a viszonyulási pont, amelyik viszont borzasztó sokrétű. Megfér benne az én irányzatom, de megférnek benne a reformok is. Attól ő még konzervatívnak nevezi magát. Ez a kettő azért mégsem ugyan az. Nem passzítható össze.

Azt gondolnám én naivan, hogy tulajdonképpen egy vallási szervezet, és mint ilyen a fő irányvonalat a főrabbinak kell meghatároznia, vagy ebben tévedek?

Adott esetben kivételesen tévedsz. A Mazsihisz, és itt van az első komoly nézeteltérés köztem és a Mazsihisz világi vezetésének a felfogása között. Majd az idő eldönti, hogy kinek van igaza. Nem akarok pálcát törni fölötte, és nem mondom azt, hogy az enyém az üdvözítő igazság. Én úgy képzelem, hogy a Mazsihisz az egy zsidó felekezet, jogállásilag egy egyház. A világi vezetés ezzel szemben úgy képzeli, egy ernyőszervezet. A kettőt nem csak retorikájában más, funkciójában is eltér. Egy ernyőszervezet magára vállal olyan feladatköröket, amit egy egyháznak szükségszerűen nem részei. Egy egyháznak viszont kellene olyan funkciókat ellátni, amit egy ernyő szervezetnek nem. Ezt a kettőt nem lehet összepasszítani. Vannak egymásnak ellentmondó érdekek. Egy egyházi érdek és egy ernyő szervezeti érdek. Szükségszerűen olykor konfrontálódik egymással.

Vegyünk egy konkrét példát. Oktatás.

Oktatási példa. Az oktatással, ha van egy zsidó iskola és per pillanat van a Mazsihisz fenntartásában egy darab oktatási intézmény, a rabbi képző. Abszolút konkrét a példa: meghirdették a rektori pályázatot, második fordulót lett végül is döntő, ahol két pályázó volt: egy rabbi és egy világi. A pályázati kiírásnak egyik jelölt sem felelt meg 100%-ig, egyik se volt egyetemi tanár. Az egyetemi tanács úgy döntött, hogy a rabbi legyen a rektor. Ha mi egyház vagyunk, akkor azt mondom, hogy az egyházi hagyományok, a zsidóságban különösképpen, Tevje óta tudjuk, hogy a hagyomány egy fontos dolog, ha azok logikus hagyományok, azokat tovább kell vinni, azokat folytatni kell. A rabbi képző 140 évében mindig rabbi volt a rektor. Ergo az egyetemi tanács jól döntött az é meglátásom szerint, amikor azt mondták, hogy igen, legyen rabbi rektor. A Mazsihisz vezetősége elé került a kérdés. A vezetőségben három szavazó képes rabbi volt. Mind a három amellett érvelt, hogy igen, legyen rabbi a rektor. Ráadásul volt ott egy oktatási szakember, ő is amellett érvelt, hogy igen, legyen a rabbi a rektor. Ezzel ellentétben a Mazsihisz vezetősége a világi jelöltet szavazta meg, megváltoztatva az egyetemi tanács döntését és szembe menve a három rabbival. Lehet, hogy jól döntöttek, újra mondom.

Bár ezt nem így gondolod.

Abszolút nem így gondolom. De fölrúgtak egy 140 éves hagyományt. Egy egyháznál ez elő nem fordulhat.

Ezek az ellentétek, amiket látom, hogy ha nagyon toleránsan képviselsz olyan értelemben, hogy azt mondod, lehet, hogy neki van igaza. Miközben tehát hiszel a saját igazadban, elfogadod, hogy nem feltétlenül neked van százszázalékikg igazad. De ezek elegendő okot nyújtanak arra, hogy ne harcoljál?

Nézd, amikor már a mindennapjaimat őrli föl a harc, akkor azért elgondolkodom, hogy csináljam-e tovább?

Ez annyira egy erős belső késztetés?  Hogy már az is ebbe az irányba tol, ha világi rektort választanak?

Nem csak ez. Ez csak egy kiragadott példa. Számtalan ilyen eset volt. Kisebb és nagyobb. Erkölcsi dolgok, etikai dolgok, vallási dolgok. És amikor már otthon is ez a harc őrli föl a napjaimat, a gyerekeimmel sem tudok másról beszélni, hogy mi van bent a Síp utcában, akkor észbe kell kapni és azt kell mondani, hogy megálljunk. Mert ez már egészségtelen. Azt gondoltam én, egyrészt a saját jól felfogott érdekemből, életemben először harminc év után önző vagyok és fölállok. Másrészt pedig, amikor már nem tudok tovább azonosulni, akkor már a lelkiismeretem sem engedi, hogy maradjak. Ha maradok, akkor folytatódnak a harcok és az senki nem jó. Nekem se jó, a világi vezetésnek se jó, a hitközségnek végképp nem.

Ha kilépsz a harcból, onnantól kezdve ezek a dolgok nem zavarnak?

Dehogynem. Azzal, hogy én a Dohány utcai rabbi maradtam, én egy másik színtérre helyeztem a működésemet, oda ahol előtte is voltam. Két közösségről beszélgetünk. Az egyik a Mazsihisz, ez a zsidó felekezet. Igen ám, de ennek van egy nagy tagközössége, a Budapesti Zsidó Hitközség. Ami több mint 200 esztendős. Azért ez egy viszonylag egy komoly életkor. A Budapesti Zsidó Hitközségnek a temploma a Dohány utcai zsinagóga. Én a Budapesti Zsidó Hitközségben vagyok rabbi. Országos főrabbiként a Mazsihisz Országos főrabbija voltam. Most a Budapesti Zsidó Hitközség rabbija vagyok, ami voltam előtte is. Leszámítva azt a rövid két hetet, amikor ki voltam rúgva.

Mert, hogy volt ilyen is.

Volt ilyen is az életemben, vicces volt. Most egy egészen más síkon mozgok. a Budapesti Zsidó Hitközség az egy hitközség, ezen nincs vita: nincs vita azon, hogy ez most egy ernyőszervezet, népfront, bélyeggyűjtő egylet, sportklub, vagy valami más. Nem: ez egy hitközség. És a BZSH úgy is működik, mint egy hitközség. Ezek a fajta csatározások, azt hiszem azok eltűntek. Az hogy a Mazsihisz merre megy, persze, hogy érdekel, de harcoljon más most már.

Innen kezdve az egyéb, a kormánnyal folytatott harcok sem érdekelnek? Például a Sorsok Háza körül kialakult vita?

Azt gondolom, függetlenül attól, hogy kinek milyen a politikai beállítottsága, a mindenkori kormányzattal egy hitközségnek illik jó viszonyt ápolni, vagy legalábbis nem állandó konfrontatív viszonyt fönntartani. A Dohány templomban én elfogyasztottam 26 év alatt legalább négy polgármestert. Ezek között volt baloldali és most van jobboldali, és mindegyikkel ragyogó viszonyt ápoltunk. A hívők mindegyike eljött. Ha baj volt és mentünk, hogy gyerekek kellene egy kis segítség, akkor segítettek. Nyilván mindegyiknek más-más attitűdje volt. Volt olyan polgármester, aki egy évben kétszer összehívta a kerületi lelkészeket: beszéljük meg, hogy mik az egyházak problémái. Akkor tényleg mindenki elmondta a hasfájását és a polgármester megoldotta, amit lehetett. Ezek jó dolgok voltak. Nem az volt az érdekes, hogy ki baloldali és jobboldali. Ha most ezt kicsiben meg lehet csinálni, akkor azt gondolom, hogy nagyban is meg lehet csinálni. Nyilván vannak olyan esetek, lásd a Sorsok Háza, ahol nem lehet elmaszatolni. Én leadtam azt az irományt, amely mintegy öt centi vastag papírhalmaz volt, hogy ez lesz a Sorsok Háza. Erre azt mondta a Mazsihisz, hogy ez semmi. Tényleg semmi nem volt. Semmi nem volt; érthetetlen és értelmezhetetlen volt az egész. Ráadásul nekünk megvan a magunk jól felfogott véleménye arról, hogy mi történt a holocaust idején, miért történt, hogy történt és ez nem csak egy szubjektív vélemény, a történészek ma már, ha nem föltétlen elfogultak, alátámasztják a mi igazságunkat. Ez esetben viszont, én azt gondolom, nem szabad nekünk engedményt tenni. A Sorsok Háza ügyében az, hogy a Mazsihisz következetesen kiállt amellett, hogy nem csúsztatunk, nem hamisítunk, nem bagatellizálunk, azt jól tette, igaza volt.  Valamikor nincs igaza, persze. Nem lehet egy bizonytalan helyzetet állandóan fönntartani.

Ezzel azt mondod, hogy kevésbé konfrontatív politikát kellene a kormányzattal folytatni, mert én nem látom ezt a konfrontációt?

Igazából nagy konfrontáció nincs. Mi volt konfrontáció? Volt 2014-ben a bojkott, az volt az első komoly ügy. A mások nagy port fölvert a Sorsok Háza. Azon kívül csak ilyen „pitiáner” ügyekben. Ezek nem vernek ilyen nagy port. A Hóman szobor, amikor lementünk Székesfehérvárra, fáklyás hanuka tüntetésre. Ezekben a dolgokban igenis föl kell vállalni akár a szembenállást is. De idézem most a Mazsihisz elnökét: értékek mentén kell együttműködni és konfrontálódni, ebben ővele nincs vitám Az elveinket azt védeni kell. Ha az elveink engedik, akkor együttműködni. Nagyon vékony határ az együttműködés és a kollaboráció között.

Szerinted a Soros ellenes kampánynak van antiszemita felhangja?

Föltétlenül,  ez nem is nem kérdéses.

Tehát az helyes, hogy a Mazsihisz ebben az ügyben megszólalt?

Abszolút. Nem tudok jobb szót: amikor  egy vigyorgó zsidót tesznek ki a plakátokra, hogy ő az ellenség, ez nem tud nem antiszemita hangot megütni. Hiába mondják, hogy ez nem az. Hiába mondják, hogy Izraelben is a Soros ellen vannak. Az, hogy Izraelben Soros ellen vannak, az egy egészen más aspektus. Ott ugye azért vannak ellene, mert a palesztinokat támogatja. A palesztinokat támogató Soros ellen vannak. Ez egy összemosás, kibújás a felelősség alól. A Soros kampánynak lehet, hogy nem volt a célja, hogy antiszemita kampányt gerjesszenek, de hogy volt antiszemita felhangja, az biztos. Félreérthetetlen, hát hány olyan képet láttál, hogy büdös zsidó, meg a a Dávid-csillag fölrajzolva a Soros-plakátra.

Egyébként szerinted erősödik az antiszemitizmus?

Hangosabb.

Nem erősödik, csak hangosabb?

Nem tudom. Ugyan azt gondolom és érzem most, amit éreztem nagyjából a rendszerváltás környékén. A rendszerváltás előtt az volt az állítás hogy Magyarországon nincs antiszemitizmus. Emlékszel biztos a nagy dumára, hogy antiszemitizmus nincs, csak antiszemiták vannak. Persze, hogy nem volt, mert le volt fojtva. A rendszerváltással, a szólásszabadsággal kinyílt a szelep és előjöttek a hangok. Nyilván előtte is megvoltak, csak akkor suttogtak egymás között. Most meg már bátran ki lehet mondani.

Pláne az internet világában.

Az óriásit lökött rajta, hiszen anonim, így még csak vállalni sem kell a felelősséget azért, amit leírok. Nyugodtan lehet teleszórni a gyűlölettel, a hazugságokkal, konspirációs teóriákkal? Tele szemetelni a világhálót. Nem ezt érzem most. Inkább azt, hogy az egyes emberek, a rossz gazdasági helyzetük miatt minket találnak meg, mint a bajok fő okozóit.  Meg a migránsokat, meg az összes többit. Mert mi mindig kéznél vagyunk.

Manapság hátrány zsidónak lenni?

Szerintem, nem. Miért lenne hátrány?

Másképp kérdezem. Ma is élnek azok a toposzok, azok a sztereotípiák, amik a zsidókkal kapcsolatos. Harácsolnak, minden értelmiségi pozíciót elfoglalnak, övék az újság…

2018 Magyarországán ez fölöttébb izgalmas, hogy harácsolnak, hogy az újság az övék és minden. Ez szép volt így… A toposz él, persze, valóban a gondolkodásban ez benne van. Tulajdonképpen durván kétezer éve tart a tréning, abban, hogy hogy kell a zsidót utálni. Kell még legalább kétezer év, hogy megtanulják, hogyan kell nem utálni. Az a baj, hogy nekünk nincs annyi időnk.

A bírói szakban kellett nyomozati munkát végezni – interjú Szabó Pál volt posta-elnökkel, miniszterrel

N. Vadász Zsuzsa
-
0
A bírói szakban kellett nyomozati munkát végezni – interjú Szabó Pál volt posta-elnökkel, miniszterrel

  • Ha ezt az ügyet csak önmagában, mint gazdasági tranzakciót vizsgálnánk, a bűntetőügy közelébe sem juthatott volna

  • A Postapalota-értékesítését nem a valóságos döntési helyzetbe ágyazva sulykolták a közvéleménybe

  • A bírónő szerint sem lehet nem tudomásul venni azt a politikai elemet, amely övezte az ügyet  

  • Az Állami Számvevőszék 2009-ben nem vette figyelembe, hogy öt évvel korábban maga tett olyan megállapítást, amelynek megfelelően járt el a Magyar Posta

  • Az ilyen perekben eljáró bírókat érő támadásokra Handó Tündének kellene azonnal visszavágnia

 

Önt és öt vádlott-társát a Fővárosi Törvényszék bírája első fokon felmentette. Az Ön számára melyek a leglényegesebb mozzanatai, netán tanulságai az ügynek?

Az első, hogy az ügyészség által, egyetlen szakértői véleményre támaszkodó, a nyomozóhatóság és a vádlottak részéről megtámadott, legalábbis ellentmondásos állítások alapján emelt vádat a bírósági eljárás 3,5 éve alatt több más igazságügyi szakértő egybehangzó tételes cáfolatával gyakorlatilag megsemmisítettek. Ami maradt, az a meglévő szabályok, törvények szerint végrehajtott, egy gazdálkodó szervezet életében szokásos vagyongazdálkodási döntés, amely nem arról a hétszáz főről szólt, akik eredetileg a média által felkapott Krisztina kőrúti Postapalotában dolgoztak, hanem a Magyar Posta hat budapesti telephelyén dolgozó összesen 1600 dolgozójának az elhelyezéséről – ahogy azt egyébként a székházak tranzakcióját kívánatosnak nevező 2004-es Állami Számvevőszéki jelentésmegállapította. A második ezzel szorosan összefügg: az, hogy a Postapalota értékesítését és ügyét a közvélemény számára a politika addig erőltette, amíg közéleti beágyazódást nem ért el, s

a politikai kurzusváltásoknál szokásos magyar bűntetőeljárási elszámoltatási kultúra eszközévé nem tett.

Az ügyészség erőfeszítései ellenére mégis felmentő ítélet született – bűncselekmény hiányában –, mégpedig annak ellenére, hogy erőteljesen politikai színezetű ügyről van szó. Szóba került-e akármilyen módon a bírói munka során a politikai vetület?

A bírónő két dolgot tartott fontosnak hangsúlyozni az ügy körülményeiről azelőtt, hogy belefogott volna a felmentő ítélet jogi elemzésébe: elsőként azt taglalta, hogy maga a gazdasági döntés 1600 irodai férőhely kérdéséről szólt, mégis a mai napig az 1920-ban épült Krisztina kőrúti Postapalota sorsa az egész mozgatórugója. Pedig – hangsúlyozta – 700 ember dolgozott csak ott, a feladat pedig 1600 ember különféle módozatok közötti választás alapján hozott elhelyezésének a kérdése volt; mindazonáltal senki nem beszélt és beszél 900 ember dolgáról. Miként arról sem, hogy a hat érintett telephely közül csak egy volt a Postapalota, miközben  többi telephelyen is felmerültek különböző problémák, mint ahogy azt az eredeti, 2004-es ÁSZ-jelentés is kimutatta.

Tehát a döntést nem a valóságos döntési helyzetbe ágyazva sulykolták a közvéleménybe.

A másik, amire a bíró felhívta a figyelmet az az volt, hogy az ügyet nem lehet a napi politikától kiragadva kezelni, hiszen a vádlottak között ott van egy, az előző politikai kurzus kormányának volt minisztere is.

Nem lehet nem tudomásul venni azt a politikai elemet, amely éppen ezért övezte az ügyet

– mutatott rá a bíró, aki ezt előre bocsátva fogott magába az ítélet indoklásába. Ebben összevetette a vádirati tényállást és a bírósági tényállást – ez a kettő egész mást jelent; bemutatta, hogy miért valós ez a 3,5 év munkájával született bírósági a tényállás, s bebizonyította, hogy a tanuk, a szakértők, a vádlottak, az ügyész, a vádlottak jogi képviselőinek beadványai, észrevételei ütköztetésével milyen munkát végzett.

És milyent Ön szerint?

Nagyon alaposat. A tények önmagukért beszélnek: volt egy feljelentés, amiből semmi sem volt igaz; volt egy nyomozás, amelynek során a nyomozóhatóság nem talált semmilyen bűncselekményre utaló bizonyítékot, viszont beszerzett egy olyan silány, minősíthetetlen igazságügyi szakértői véleményt, amelytől ugyan maga a nyomozóhatóság is elhatárolódott a vádemelés előtt, ám ez nem gátolta meg az ügyészséget abban, hogy ilyen ingatag bizonyítékokra alapítva ne emeljen vádat. Ezzel a bíróságot hozta olyan helyzetbe, amely így egy semmire sem alkalmas vádiratot kapott az ügyészségtől.

Ezért kellett 3,5 évig dolgoznia, hogy bírósági szakban elvégezze az ügyészség által el nem végzett  nyomozati munkát. És elvégezte.

A bírónő istentelen alapossággal megtanulta, letárgyalta az ügyet, rengeteg szakértőt hívott be, többszörösen ütköztette a szakértőket. A bíró végig tárgyalt 3,5 évet, mindenkinek minden esélyt megadott, a védekezésre, a támadásra egyaránt. Megjegyzem, mindezt tette úgy, hogy az ügyészség szó nélkül hagyta az egészet, nem próbált reagálni. Pedig az eredeti vádiratból mára már egy szó, annyi igaz nem maradt, nemhogy az eredeti, 2010 februárjában, még a választások előtt megtett Balsai-feljelentésből. Egyértelműen kimondható, hogy olyan alapos ítélet született, amelybe nem lehet belekötni – de persze tisztában vagyok azzal, hogy hol élek…

Az első fokú ítéletnek már a másnapján aljas támadások érték a kormányhű médiában a bírónőt, s ennek apropóján korábbi perek más bíróit is. A szakmai szervezetnek meg kellene védenie a bírói tisztességet.

Az ítélet ugyanis annyira alapos, hogy ezt be tudja bizonyítani. Éppen ezért  erre és más ilyen támadásra Handó Tündének kellene azonnal visszavágnia. Ha ennek nem lesz jogi válaszlépése a bírósági szervezet részéről, akkor valóban egy közép-afrikai ország közéletéhez közeli állapotba került Magyarország.

Mik voltak a felmentéshez vezető legfontosabb elemek?

Az, hogy ha ezt az ügyet csak önmagában, mint gazdasági tranzakciót vizsgálnánk, bűntetőügy közelébe sem juthatott volna. Nem volt ugyanis másról szó, mint a normális, szokásos gazdálkodó szervezet életében meghozott döntések sorába illeszkedő vagyongazdálkodási kérdésről, amelyből tizenkettő egy tucat.

Naivan megkérdezem: hogyan lehetséges, hogy így kisiklott egy normális gazdasági döntés ügye?  

Itt már közbelépnek a mélyebb, a magyar közéletre jellemző mocskos, aljas, rosszszándékú történetek és elhallgatott információk. Egyébként mondok egy érdekeset:

ha lett is volna bűncselekmény, akkor azt az ÁSZ követte volna el, amely bűnbe kényszerítette a Magyar Postát és annak tulajdonosát,

hiszen a Magyar Posta és annak  tulajdonosa, az állam, illetve a tulajdonosi jogokat egyszemélyben gyakorló ÁPV Zrt. az állami számvevők akkori, 2004-es – az interneten ma is fellelhető –  jelentésének megállapításai alapján értékesítették a Postapalotát és menedzseltek öt további telephelyet, majd béreltek székházat a Magyar Postának.
Gondolom, a védekezés során erről bőven szó esett. Az ügyészség erre sem reagált?

Miként arra sem hogy később, 2009-ben az ÁSZ már ezzel gyökeresen ellentétes megállapításokat tett:  amikor ősszel – ekkor már egyértelműen látszott, hogy tavasszal kormányváltás lesz – hirtelen elkezdte vizsgálni az állami cégek székházeladásait, beleértve a Magyar Postáét is. Érdekes módon azonban ez utóbbi jelentésben egy szó utalás sem esik arról, hogy a 2004-es ÁSZ-megállapításokra hogyan reagált a Posta, miközben minden egyes ÁSZ-jelentést úgy szoktak kezdeni, hogy a megtett megállapításokból mit hajtottak végre a címzettek. Ugyanis a 2004-es jelentésben az állt, hogy a Magyar Posta  fővárosi igazgatási irányítási apparátusának szétszórt elhelyezése rossz hatékonyságú és gazdaságtalan.

Tehát a Magyar Postát tulajdonló ÁPV Zrt. nem tett semmi mást 2006-2007-ben, mint hogy végrehajtotta ezt az ÁSZ-megállapítást.

Erre nem utal vissza a 2009-es ÁSZ-jelentés, holott minden ilyen jelentésnek azzal kell kezdődnie, hogy a korábbi vizsgálatok megállapításaira milyen intézkedések születtek

De hát 2009-ben még Bajnai-kormány volt, nem lehet ráfogni, hogy Fidesz-nyomásra működött volna az ÁSZ.

Akkor már lehetett tudni, hogy a szocialista kormány meg fog bukni, s teljesíteni kellett a Fidesz részéről érkezett igényeket a botrányra. Mindenesetre az is érdekes és sarkalatos kérdés, hogy az ügyészség és persze a sajtó nagy része elfelejtette felvenni ezt tényt a mérlegelési szempontok közé. Nem beszélve az ÁSZ-ról magáról, pedig a 2009-es jelentés készítőinek az egyike – aki már a 2004-es jelentésben is közreműködött – megnyilatkozott az ügyben, s azt bírta mondani, hogy a Magyar Posta jobban tette volna, ha semmit nem csinál. Az már csak egy plusz adalék, hogy

mind a két jelentést az akkori elnök, Kovács Árpád jegyezte. Kérdem én: akkor az ÁSZ mit tett volna jobban? 2009-ben elmondja, hogy 2004-ben leírta azt, aminek most éppen az ellenkezőjét állítja?

De a bírósági ítéletben ez előjött, nem? Mármint a két ÁSZ-jelentés egymásnak ellentmondó megállapításai és azok szerepe, ha már az nem is, hogy ezzel az ÁSZ érintett emberi is tökéletesen belesimulakt a beköszönő új politikai rendszerbe, s hogy szépen átmentsék magukat a következő érába.

A bírósági ítéletben gyakorlatilag benne van, igen. És az ügyészség nem is érvelt ellene, úgy tett, mintha nem is létezne ez a két jelentés. Pedig ez önmagában egy olyan körülmény, amelynek ki kellett volna iktatnia  bűncselekménynek még a szándékát is. Egyébiránt a bírói ítéletben volt olyan kitétel is, hogy voltak a Magyar Posta által a tulajdonosi jogokat gyakorló ÁPV Zrt. számára készített előterjesztésben bizonyos hiányosságok, ám ezek nem voltak megtévesztők, nem tették alkalmatlanná az ÁPR Zrt. igazgatóságának reális döntését. Csak csendben jegyzem egyébként meg: nekem egymilliárd forintig terjedt a döntési kompetenciám, a posta igazgatóságának 1 és 5 milliárd közötti értékben, az afeletti ügyekben a vagyonkezelőnek, mint egyszemélyes részvényesnek volt joga határozatot hozni, amelyet a Magyar Postának végre kellett hajtani.

Hogyan élte, éli meg, hogy elvettek 3,5 évet az életéből?

Többet, jóval többet. Hiszen 2010 február óta tart az ügy. Akkor ugyan még állítólag szocialista irányultságú volt az ügyészség – de hát látjuk, a Balsai István által tett feljelentést nem dobták vissza, hanem az akkor főügyész elrendelte a nyomozást anélkül, hogy figyelembe vette volna azt a soron kívüli rendkívüli vizsgálatot, amelyet az akkori pénzügyminiszter, Oszkó Péter rendelt el még 2009 őszén, az ÁSZ-jelentés nyomán a vagyonkezelő ellenőrző bizottságánál arról, hogy mi igaz a MÁV, a Magyar Posta, a Magyar Televízió és a Magyar Rádió székházainak értékesítésével kapcsolatos állítólagos visszaélésekkel. Ha az igazság lett volna érdekes, lehetett volna még várni három hetet – ugyanis márciusban jelent meg a 120 oldalas vizsgálat, amely olyanokat mondott ki, hogy a tulajdonos akarata szerint, gazdaságosan és jól végrehajtott tranzakció volt a Magyar Posta részéről, mentes a hiányosságoktól, s hogy visszaélésre okot adó körülményt nem volt. Az ügyészség elkérhette volna a jelentést, és még az  áprilisi választások előtt vissza is dobhatta volna az egész ügyet. Megjegyzem, akkor még nem egypárti volt a vagyonkezelő ellenőrző bizottsága, s  egy ellenszavazattal mindenki támogatta a jelentést. De az ügyészség elkezdett nyomozni, majd a kormány- és főügyész-váltás után, Polt Péter boldogan folytatta azt.

Ön mit tudott csinálni ilyen teher árnyékában?

2010 májusa után semmit. Akkor már az oroszlányi Vértesi Erőműnél dolgoztam, ugyanis 2008-ban a Monor erdei vasúti tömegszerencsétlenség után lemondtam miniszteri posztomról, s Oroszlányba kerültem. Amikor Orbánék átvették a hatalmat, Simicska üzent nekem, hogy mennem kell, de én akkor már tudattam, hogy közös megegyezéssel távozni akarok, nem szeretnék én sem velük dolgozni. Ezután persze nem találtam a képzettségemnek, szakmai múltamnak megfelelő munkát, feladatot.

Teljesen ellehetetlenítettek. A nyugdíjamat ugyan megkaptam – 64 éves voltam –, anyagi problémáim nem igen voltak, de ettől még nem voltam boldogabb. Intellektuálisan és mentálisan méltatlan volt mindez egész addigi életemhez, pályámhoz.

És akkor még nem beszéltem az olyan dolgokról, hogy milyen az, amikor rabosítják az embert – nem vagyok egy gyenge ember, de majdnem elsírtam magam, amikor ártatlanul végig kellett élnem a megaláztatásokat.

És ön mitől fél? – Gerjesztett és valós félelmeink

Kardos Ernő
-
0
És ön mitől fél? – Gerjesztett és valós félelmeink

Miután a pletykák szerint 72 évre emelik a nyugdíjkorhatárt, s a ma munkába álló fiatalok már nem kapnak majd nyugdíjat, nem csoda, ha a magyar társadalom – benne az ifjúság – ma leginkább attól fél, hogy nyugdíjasként mindennapos megélhetési problémákkal kell majd megküzdenie. Az időskori kiszolgáltatottságtól ma jobban rettegnek a magyarok, mint a migránsoktól. A magyarok félelmeiről a Policy Agenda készített felmérést, a kutatóintézet vezetője Kiss Ambrus szerint mára sokan lemondanak a munkavállalói jogaikról is, s vállalják az önkizsákmányolást is azért, hogy megtartsák a munkahelyeiket.

 

Érzékelhető, hogy a migránshullámmal és a munkahelyek elvesztésével riogató választási kampány növelte az emberek félelmét Magyarországon?

Jelentősen megnövelte, még akkor is, ha a választást nem csak a migránsveszély okozta félelem, s a kormányzat által biztosított védelem döntötte el a Fidesz javára. Nagyon komoly érv volt Orbán Viktor hatalmon maradása mellett az is, hogy a társadalom jelentős része ma valóban jobban él, mint négy éve. Még a létminimum alatt élők aránya is csökkent az előző ciklusban, ami a minimálbér emelésével magyarázható. Az alacsony keresetűek jövedelmének növekedése nyilvánvalóan az egész bérskálát felfelé tolta, tehát a társadalom a saját bőrén érzékelte, hogy nőtt az életszínvonala. A migrációs félelem csak erősítette a kormányzat melletti elköteleződést. De ez azért is következhetett be, mert a választó az ellenzéktől nem kapott értékelhető ajánlatot.

A mesterségesen gerjesztett félelem a Fidesz újbóli hatalomra jutásával feloldódott, vagy még mindig jelen van a társadalomban?

Az ország persze még mindig szorong, hisz a félelem nem a választásig terjedő érzés. De mégsem ez döntötte el a választást, hanem a sok kistelepülésen élő választó. Ugyanis minél inkább kisebb egy település, annál inkább kormánypárti. Ha közmunkások is akadnak a faluban, akkor még inkább támogatják a Fideszt. Még akkor is, ha évek óta nincs a közösségnek háziorvosa, vagy megszűnőben az iskolája. Ugyanis a kormánypártnak sikerült zárójelbe tenni a vidék összes problémáját azzal a fenyegetéssel, hogy ha jönnek a migránsok, akkor elveszik a közmunkát, a segélyeket, meg a nyugdíjakat. Az ellenzék pedig erre sem tudott érdemben reagálni, s a kormány álláspontjával szemben képtelen volt a szociális problémákra, az elvándorlásra, vagy hiányzó háziorvosi praxis betöltetésére programot felmutatni. Markáns üzenetek híján viszont az átlagszavazók csak azt hallották, hogy a baloldali pártok azon vitatkozgattak, hogy ki lépjen vissza, kinek a javára. Ez meg senkit nem érdekelt.

Újságíróként azt tapasztalom, hogy egyre kevesebben merik kritikus véleményüket nyilvánosan elmondani, mintha félnének a következményektől. Tehát nem is az idegenektől, hanem a hatomtól félnek?

Legfeljebb a közszférában igaz, hogy az emberek nyíltan nem vállalják a véleményüket, a piaci szférában ez nem annyira jellemző. Tehát nem igazolható, hogy a kritikus álláspontot megtorolják. Inkább azt érzékeltük, hogy az újabb kétharmados győzelem után a hatalommal szemben állóknál érvényesül ez az önkorlátozó effektus. Talán meglepő, de a munkahelyeken a politikai véleményalkotással kapcsolatos negatív diszkriminációt megelőzi a gyermekneveléssel kapcsolatos hátrányos megkülönböztetés, amit a vizsgálatunkban szereplők negyede érzékelt. Tehát a kisgyermeket nevelők sokkal inkább kerülnek méltatlan helyzetekbe, mint azok, akik a politikai ellenvéleményükkel demonstrálnak.

Ezek szerint az emberek nem a hatalomtól félnek?

Dehogynem, félnek természetesen a hatalomtól is, de az anyagi kiszolgáltatottság érzésétől legalább ennyire tartanak. Ezt a félelmet az fokozza, ha a valós teljesítményt a társadalom, vagy az állam nem ismeri el sem anyagi, sem erkölcsi-érzelmi értelemben. A munkavállalók társadalmában két félelem-mag található, az egyik az elismerés hiányával, a másik az egzisztenciális kiszolgáltatottsággal magyarázható.

A kutatásuk alapvetően a munka világában tapasztalható félelmek okait kereste. A munkahely elvesztése, vagy inkább az alacsony bér okoz szorongást?

Érdekes, hogy a top öt félelem-forrás között nem szerepel a munkahely elvesztésétől való idegesség. Arra a kérdésünkre, hogy az elkövetkező fél évben a felmérésben részvevők köre fél-e az állásvesztéstől, csak egy nagyon szűk kisebbség válaszolt igennel. A megkérdezettek 51 százaléka pedig egyáltalán nem fél a kirúgástól.

Öt félelemforrást említett, melyek ezek?

A legerősebb a nyugdíjas élettől való félelem, ma az emberek 40 százaléka tart attól, hogy ha már nem lesz aktív munkavállaló, akkor mindennapos megélhetési gondjai lehetnek. Másodsorban amiatt szoronganak a leginkább, hogy az elkövetkező években megszerezhető pénz nem lesz elég a jelenlegi életszínvonala megtartására. Ez a csoport nem az éhenhalástól retteg, hanem az életnívóját félti, szorongva gondol arra, hogy ő, vagy a családja lemondjon a már megszerzett életminőségről. Ebbe a csoportba az emberek egyharmada sorolható.

Az emberek negyedrésze viszont attól fél, hogy a jelenlegi munkahelye veszélyezteti az egészségét. Elsősorban attól tartanak ma a munkavállalók, hogy az egzisztenciális bizonytalanság, tehát a mától, vagy a jövőtől való szorongás miatt betegek lesznek. Ma ugyanis már közismert, hogy a félelem, a stressz felőrli az idegeket, egyszerűen megeszi a lelket.

Sorrendben a félelem negyedik forrása a munka és a család konfliktusából ered, nyugaton ennek már hatalmas irodalma van, nálunk egyelőre ezt kevesen vizsgálják. Bármilyen meglepő, sokan attól tartanak, hogy ha sokat kell dolgozniuk, nem lesz idejük a családra, elhanyagolják a szeretteiket, s a pici közösség széteshet, stb. Ez komolyan befolyásolja a gyerekvállalási kedvet.

Végül az ötödik helyen – a már említett – negatív diszkrimináció miatti félelem szerepel. A dolgozók ötöde fél ettől, mert már megtapasztalta.

Az utóbbi években jelentősen megnyirbálták a munkavállalói jogokat. Ezzel magyarázható, hogy az emberek saját érdekvédő képességükben jobban bíznak, mint a szakszervezetben? Ez lenne a realitás?

Kétségtelen, a munkavállalók 72 százaléka szerint a legjobban ki-ki saját maga tudja a jogait megvédeni. Mindössze 25 százalék bízik a közösség erejében. Ez a helyzet elsősorban azokra a munkahelyekre érvényes, ahol nincs szakszervezet. Viszont ahol létezik kollektív érdekérvényesítés, ott már kevesebb a „Rambó-típusú” munkavállaló, legfeljebb 54 százalék számít csak saját magára, illetve a szakszervezet erejében is 42 százalék hisz. A radikális szemléletváltozásnak nem előfeltétele a szakszervezeti tagság sem. Elég, ha a munkahelyen létezik kollektív érdekvédelem, mert a közösség minden esetben hatékonyabban tud fellépni, mint az egyén.

Pedig a hatalom a sztrájkjogot is alaposan megnyirbálta, ez nem számít?

Ez fontos, de nem meghatározó. Ugyanis, ahol az elmúlt időszakban sztrájkfenyegetés volt, ott a dolgozók követeléseit általában teljesítették, függetlenül attól, hogy a verseny-, vagy közszféráról van szó. Nyilvánvaló ugyanis, hogy a bérharc sokkal eredményesebb, ha az asztalt nem egyetlen ember üti, hanem egy szervezett közösség. Persze, a jelenlegi szakszervezetekkel szemben megfogalmazható jogos kritika is, de amióta érzékelhető munkaerőhiány van, azóta a kollektív érdekvédelem komoly eredményeket, erős megállapodásokat ért már el. Jó lenne, ha az országos megállapodások mellett az ágazatokban is egyezségek születhetnének. Ez ugyanis stabilitást ad az embereknek.

Tudják azt, hogy a társadalom hány százaléka fél?

A társadalom 15 százaléka semmitől nem fél, 38 százalékának enyhe, 41 százalékának pedig erősebb félelmei vannak, és 6 százalék pedig már súlyosan szorong. A szakszervezetekkel rendelkező munkahelyeken ezek az értékek sokkal alacsonyabbak, tehát ahol van szakszervezet, ott kevésbé félnek az emberek.

Az a véleménye, hogy a mai munkaerőhiányos helyzetet a szakszervezetek ki tudnák használni az érdekvédelem megerősítésére?

Igen, az a véleményem, hogy a dolgozói társadalom immunrendszerét éppen a szakszervezetek biztosítják. A jogok önmagukban semmit nem érnek, ha arról önként és dalolva lemond a munkavállaló. Hiába korlátozza a törvény a túlórát, ha a munkahelyének megtartásának érdekében a dolgozó vég nélkül túlórázik. A jog előírja azt is, hogy a szabadságot a gyakorlatban is ki kell venni, nem csak papíron. A magyar munkavállaló hajlik az önkizsákmányolásra, még jogainak feladásával is.

Tudható, hogy sokan nem mennek betegállományba, képesek betegen dolgozni, mert féltik a munkájukat.

Így van, s közben az emberek negyede azt érzi, hogy a munkája veszélyezteti az egészségét. Ennek ellenére a többség elfogadja a sok túlórázást, de nem a pénz miatt, hanem mert ezáltal biztosabbnak tartja a munkahelyét. Ugyanis a társdalom kétharmadának nincs annyi megtakarítása, hogy egy váratlan kiadást gond nélkül kifizessen. Az embereknek nincs tartalékuk, ezért ragaszkodnak a munkahelyeikhez, s ezért van az önkizsákmányolás is, ami pedig megbetegíti a lelket.

Ezek az emberek szolgálják ki fenntartás nélkül a politikát is?

Sok esetben nem is a hatalom követeli, hanem az egyén érzi azt, hogy ki kell szolgálnia valamiféle fensőbbséget.  Ez a kérés nélküli öncenzúra érvényesülhet a médián túl a szakértői fórumokon, a munkahelyeken is. Bizonyos emberek, vagy azok csoportjai az mondják, amit szerintük a hatalom hallani akar, ez az egzisztenciális szorongás következménye. Ezért aztán a szakszervezetnek nemcsak a munkavállalói jogokról, de az alaptörvényről, a hatalom természetéről, az oktatási- és egészségügyi rendszerről is véleményt kell alkotnia, hogy azok ellensúlyt képezzenek, irányadóak lehessenek a társadalomban.

Tehát a szakszervezeteknek önálló pólust kell képviselni, anélkül, hogy pártok szolgálatában állnának?

Így van, ez is a társadalom immunrendszerét lenne hivatott szolgálni.

Említette, hogy a magyar társadalom közel fele leginkább attól retteg, hogy nyugdíjasként mindennapos megélhetési gondjai lehetnek. Miért van ez?

Azért, mert naponta olvasható, hogy alaposan fel kéne emelni a nyugdíjkorhatárt, enélkül a társadalom nem lesz képes majd a nyugdíjakat kifizetni.

A fiatalok körében pedig azt a hit terjed, hogy ennek a korosztálynak már nem is lesz nyugdíja.

Látja, még csak ki sem kellett tapétázni az országot a félelemgerjesztő óriásplakáttal, mégis sikerült a fiatalok agyába beférkőzni a gondolattal, hogy ennek a korosztálynak már nem lesz nyugdíja. Ha valaki hitelért bemegy egy bankba, szinte azonnal elé raknak egy papírt, amelyen a grafikonok teszik világossá, hogy a mai ifjú korosztály hogyan fog majd nyugdíjasként éhenhalni. Persze ezzel az érintetteket előtakarékosságra próbálják buzdítani, de képtelenség az a szakértői állítás, miszerint 72 évre kéne emelni a nyugdíj- korhatárt, különben a jövő héten már nem tudják fizetni a nyugdíjasok járandóságát.

Ez a félelem hány éves kortól kezdi foglalkoztatni a fiatalokat?

A legfiatalabbakat érinti a leginkább, ugyanis a 18-39 év közötti korosztály kezd emiatt leginkább aggódni. Ennek a generációnak majdnem fele fél a mindennapi megélhetési problémáktól. Némileg meglepő módon a 40-59 év közötti nemzedéknél ez a szorongás már csökken, de a 60 év felettiek körében még mindig közel negyven százalék tart a gondoktól.

Pedig azt, hogy a ma húszéveseinek milyen lesz a nyugdíjrendszere, azt nem Orbán Viktor fogja eldönteni, de még csak nem is az utódja. Ezt a döntést ugyanis majd csak 30 év múlva kell meghoznia a magyar társadalomnak. Megváltoztathatnak olyan, most még fátumként kezelt szabályt, hogy nyugdíjat csak a befolyó nyugdíjjárulékból lehet kifizetni. Pedig ez nem így van, hisz azt sem tekintették végzetszerűnek, hogy a járulékból befolyó összeget csak nyugdíjra lehet kifizetni. Az Orbán kormány időszakában is előfordult, hogy a nyugdíjkassza szponzorálta a költségvetést, mert több pénz folyt be, mint amennyire szükség volt. A felesleget egyszerűen átutalták a büdzsébe!

Ki fogja kezdeményezni a jelenlegi nyugdíjrendszer átalakítását olyan módon, hogy a fiataloknak ne kelljen félni a nyugdíjas kortól?

Azt gondolom, hogy ez az ügy alkalmas lenne egy baloldali alternatíva képzésre. Kétségtelen, fontos az öngondoskodás elve, de egy szociálisan is érzékeny, és tudományosan is megalapozott programban kidolgozhatnák, hogy a robotizáció és digitalizáció milyen mértékben alakítja majd át a munka világát. Mi lesz majd a klasszikus munkavállalói jogokkal? Illetve képet kapva a nyugdíjas évekről, ki lehetne dolgozni az új nyugdíjrendszert, a mainál rugalmasabb nyugdíjkorhatárral, és az sem szentírás, hogy csak a járulékból lehet nyugdíjat fizetni. Tehát paradigmaváltásra lenne szükség ezen a területen, amelyet baloldali érzékenységgel lehetne előkészíteni.

Elképzelhető, hogy 15-20 éves távlatra elkészíthető egy ilyen program?

Természetesen. Látjuk, hiába erőltetik világszerte az öngondoskodást, a munkavállalók jelentős többsége– ennek tanúi vagyunk – képtelen erre. Ezért kéne egy olyan rendszert kidolgozni, amely az állami- és társadalmi felelősségvállalást érvényesíti, gondoskodni képes a leendő kisnyugdíjasokról, s persze azokról is, akik ma képtelenek fenntartani az életszínvonalukat. Úgy gondolom, hogy a baloldalnak feladata lenne megszüntetni az emberek kiszolgáltatottságát, s ezzel lényegesen kevesebb félelem és szorongás lenne a társadalomban.

A szocialistákat ma sokan lenézik – interjú Mesterházy Attilával, az MSZP egyik elnökjelöltjével

Lendvai Péter
-
0
A szocialistákat ma sokan lenézik – interjú Mesterházy Attilával, az MSZP egyik elnökjelöltjével

  • Négy évig tudatosan háttérbe vonult

  • Van igény baloldali politikára

  • Nincsenek árulók a pártban

  • Még nincs receptje a Fidesz legyőzésének

  • A következő választásra váltópárt lehet az MSZP

 

Mitől lett hirtelen olyan kapós az MSZP elnöki pozíciója?

Mi demokratikusan működünk, nálunk természetes hogy verseny van a különböző vezető posztokért. Az öt elnökjelölt azt mutatja, többeknek van elképzelése arról, mit kellene tenni azért hogy az MSZP-t kimozdítsuk a gödörből.

Nem tudom volt e olyan a párt történetében, sőt tudom, hogy nem, hogy egy korábbi elnök, miután lemondott, néhány évvel később újra induljon?

Négy évig semmilyen pozíciót nem vállaltam, a háttérbe vonultam és egyszerű párttagként tettem a dolgom. Aktív szakpolitikai munkát végeztem, a külügyi bizottság tagjaként és a költségvetési bizottság elnökeként. A legaktívabb képviselő voltam a Parlamentben, a legtöbb kérdést én tettem fel a rendszerváltozás óta. A NATO-ban első magyar rapportőrként dolgozom ma is. Most azonban

úgy érzem a korábban megszerzett tapasztalatom segíthet az MSZP-nek újra talpra állni.

Ugyanúgy, ahogy 2010 után a szakadék széléről sikerült egészen 33%-ig feltornászni a párt támogatását, most is látok erre esélyt. Ráadásul most már pontosan látom azt is hol es miben tévedtem korábban. Tanultam ezekből a hibákból és ez jól jöhet a jövőnk újratervezéséhez.

Ez a mostani rosszabb helyzet, mint a korábbi, a külső megítélés sokat romlott, miben bízik?

Igaz, az MSZP támogatottsága a mostani felmérések alapján a választások óta tovább csökkent és beesett a 10% alá a biztos párt választok körében, a teljes lakosságnál pedig 6-7%ra csökkent – ami 1990 óta a legrosszabb adatunk. Látva azonban az MSZP tagjainak és támogatóinak az elszántságát és küzdeni akarását, nem kétséges, hogy képesek vagyunk a megerősödésre. Ráadásul a felmérések azt mutatják, hogy a magyar társadalom jelentős részében van igény a baloldali értékekre és politikára.

A több induló utalhat egy nemes versenyre, de a megosztottságra is. Ha az utóbbi, es bizonyos előjelekből erre is következtethetünk, akkor hogyan lehet végre békét teremteni?

Összezárás és együttműködés nélkül kudarcra vagyunk ítélve. Ez ilyen egyszerű. Ezt a felelősséget minden jelölt pontosan érti. Maga a másfél hónapos korteskedés is korrekten és jó hangulatban telt a jelölttársaimmal. Büszke vagyok erre, mert valóban nemes demokratikus verseny volt ez, ami tartalmi kérdésekről szólt és izgalmas vitákra, eszmecserékre adott lehetőséget a tagság több ezres körével. Más párt is példát vehetne erről…

Az MSZP hogyan tud baloldali párttá válni, és levetni magáról a sok-sok pletykát, előítéletet?

Az MSZP európai elkötelezettségű, patrióta baloldali párt. De természetesen van azért min változtatni.

Ha a névre és a logóra utal, akkor annak megváltoztatásával én meg várnék, először a tartalomnak, a stílusnak  kell változnia és csak utána érdemes a “csomagolás” lecserélésen gondolkodni.

Ezt amúgy is szerintem a tagsággal közösen kell eldönteni. Az MSZP-t ma sokan megint leírták, sőt néha lenézik, vagy lekezelik, ez igazságtalan, de létező hozzáállás, ezen csak világos konzekvens politikával határozottsággal és tökösebb kommunikációval tudunk változtatni. Azaz

a cselekedeteinknek kell magukért beszélniük.

Az előítéletek közé tartozik, Botka óta különösen, hogy a pártban vannak árulók, mit lehet ezzel kezdeni?

Nincsenek. Ez a negatív kampány, a politikai lejártatás egyik eszköze lett, amivel ki ki azt akarja bizonyítani, bezzeg ő mennyivel inkább harcos ellenzéki, mint a többi párt. Amúgy pedig, ha valaki tényleg megsérti a párt etikai normáit arra vannak világos eljárási szabályok az MSZP-ben.

Van-e csapata és van-e olyan akikkel nem akar együtt dolgozni?

Számomra a csapat az egész MSZP, hiszen a pártot szeretnem csapatkapitányként irányítani. Nem hirdetek külön csapatot két okból: az első praktikus ok – túl sok törésvonal keletkezne, ha mindenki külön, saját csapatban gondolkodna. A másik elvi természetű – ma nem az a fontos, hogy egy ember bizalmát elnyerd, hanem hogy a tagság bizalmát bírjad –  ez sokkal nehezebb! -, mert az előttünk tornyosuló problémáink megoldásához magunk mögött kell tudjuk az egész pártot különben elbukunk. A tisztújítást ma külön alkukkal, füstös szobákban való egyezkedéssel nem szabad letudni. A tagjaink annál többet érdemelnek,  minthogy helyettük, a fejük fölött egy szűk kör előre eldöntse, kiből mi lehet. Többször elmondtam, hogy én bízom a tagjaink, a kongresszus értékítéletében, ha úgy tetszik bölcsességében és ezért a magam részéről mindenkivel szívesen dolgozom együtt az MSZP újratervezésében.

Mi a receptje a Fidesz legyőzésének, vagy ne tegyük ilyen magasra a lécet?

Bárcsak egyből tudnék erre önnek világos választ adni… úgy fogalmaznék:

van elképzelésem arról hogyan lehet váltópártot csinálni az MSZP-ből,

de nem egy-két év alatt. Ehhez új politikai tartalom, teljesen más kommunikációs stílus és megerősített szervezettség kell, elsősorban vidéken. Én leginkább arra koncentrálnék, hogy először az emberek szívét érjük el a politikánkkal, hogy érzelmi közösséget is formáljunk a támogatóinkból, hogy aztán az erős közösség társadalmi mozgalmat is tudjon szervezni a Fidesz elsöpréséhez.

Ez a Mesterházy már egy másik Mesterházy a korábbi elnökhöz képest? Ha igen miben?

Egészen biztosan, például türelmesebben és higgadtabban viszonyulok a konfliktusokhoz a véleménykülönbségekhez. Viszont az elszántságom, a munkabírásom és munkatempóm a régi. Tanultam a hibáimból sokat elemeztem a múltat, a döntéseimet – volt rá időm – és meg kell mondjam számos korábbi mondatomat, döntésemet mai fejjel már nem,  vagy nem úgy mondanám el, hoznám meg. Persze

utólag könnyű okosnak lenni, de legálabb utólag okosnak kell lenni.

Sok okból úgy gondolom, hogy egy politikus a kudarcból többet tud tanulni, mint a sikerből, bár kétségtelen jobban örülnék, ha sikert kellett volna “elviselnem”… És tudja,  ég bennem a vágy hogy bebizonyítsam: az MSZP-t nem csak hogy talpra lehet állítani, hanem 2022-re olyan sikerre esélyes váltópárttá tudjuk tenni, amely vissza tudja adni az embereknek a szabad modern európai Magyar Köztársaságot!

Jobb ha a  gyerekemnek és a feleségemnek is ugyanazt az igazságot mondom – Interjú Vértes Andrással, a GKI Gazdaságkutató Zrt. elnökével

N. Vadász Zsuzsa
-
0
Jobb ha a  gyerekemnek és a feleségemnek is ugyanazt az igazságot mondom – Interjú Vértes Andrással, a GKI Gazdaságkutató Zrt. elnökével

  • Orbánék úgy döntöttek: nem beszélnek arról, hogy ők is hibásak, ráfogják a kiigazítás szükségességét a bizonytalanabb világra

  • Ugyan súlyos feszültségek vannak a világgazdaságban, ám nagyobb válság nem látszik, bár persze ezeket sosem lehet kizárni

  • A 2,5 százalékos hiánycél nem volt fenntartható, strukturális problémák miatt tehát csökkenteni kell

  • Az elmúlt 2-3 évben nagyon nagy hibákat követtek el: nem hajtottak végre reformokat sem a közoktatásban, sem az egészségügyben, sem a digitalizáció területén

 

Miként értékeli Orbán kötcsei vízióját a világgazdasági válság közeledtéről, s a magyar gazdaságpolitikai fordulat szükségességéről? Amire pár nappal előtte már Varga Mihály pénzügyminiszter is utalt a Bloombergnek adott interjújában, kifejtetve: „az ilyen turbulens időkben több költségvetési mozgástérre van szükségünk. Ez a deficit lefaragását és a tartalékok megerősítését jelenti”.

Előrebocsátva: a magyar kormány az elmúlt években nagyon jól csinálta, hogy a költségvetés hiányát olyan szinten tartotta, hogy az megfeleljen az uniós elvárásoknak, s ez által támadhatatlan legyen. Ugyanígy menedzselte általában is a makrogazdasági folyamatokat.

Ezeket a picit ijesztgető mondatokat én úgy értelmezem, hogy a kormány is tisztában van azzal: önmagában a magyar gazdaságban nincs benne az évi 4 százalékos növekedés: ezt csak akkor tudjuk elérni, ha ömlik befelé az uniós pénz, s ha robosztusan nő a német gazdaság.

A külső körülmények közül elsősorban az Európai Unió állapota és támogatási rendszere befolyásolja erőteljesen a hazai gazdaság alakulását. Mindezzel persze Orbánék nem akarnak előjönni, hiszen igencsak kellemetlen lenne nyíltan beismerniük, hogy a magyar gazdaság autonóm növekedési potenciálja – még ha nagyon optimisták akarunk is lenni – inkább csak 2,5-3 százalékos. A többi külföldről jön, de már csak 1-2 évig számíthatunk az eddigi mértékű uniós támogatásokra, 2021-től előre tudható módon ezek elkezdenek jelentősen csökkenni. A legújabb számítások a nekünk juttatandó források 25 százalékos csökkenéséről szólnak, bár ez még persze nem végleges.

Tehát akkor azt mondja, hogy pusztán arról van szó, hogy a kormány most sem beszél egyenesen?

Az Orbán-kormányzat befelé mindig mást ad el, mint kifelé – nem is rosszul, sőt, nagyon jól. Ezt elismerem, bár nem értek ezzel egyet, mert én a magam részéről jobban szeretem, ha a  gyerekemnek és a feleségemnek is ugyanazt az igazságot mondom. Mert miről is van szó? Kétségtelenül lassul az európai konjunktúra, látható, hogy a válság óta tapasztalt erőtejes fellendülés megtorpanóban van. Emellett nagyok a globális feszültségek, részben a fél világgal összevesző Donald Trump miatt. A világ bonyolultabbá vált, nem szólva arról, hogy súlyos politikai összeütközések vannak, régen volt tapasztalható az euro-atlanti viszonyban ilyen fokú lehűlés. Mindez pedig  abban is lecsapódott hogy elkezdtek felfele kúszni az energiaárak, sokkal bizonytalanabbá váltak a pénzpiacok. Összességében, a kormány jól érzékeli, hogy maga a világgazdaság ugyan szép tempóban fejlődik, de elég sok feszültség halmozódott fel.

Valóban jön egy világgazdasági válság?

Ugyan súlyos feszültségek vannak, ám nagyobb válság nem látszik, bár persze ezeket sosem lehet kizárni. Hiszen olyan dolgok történnek a világban, amilyeneket elképzelni sem tudtunk, például az amerikai és az észak-koreai vezető találkozója. Ez utóbbi azonban azt is mutatja: a jelek szerint a világ vezetői tudják, hogy el tudják pusztítani a földet.

Optimista ember lévén én úgy gondolom, hogy nem fogjuk magunkra gyújtani a házat.

A vázolt politikai, gazdasági folyamatok önmagukban megkövetelnének drámai gazdaságpolitkai fordulatot Magyarországon? Merthogy a bejelentésnek az is eléggé drámai aláfestést adott, hogy alig pár nap alatt váltott a kormányzati kommunikáció a gazdaságösztönző politika kommunikációjáról a megszorítást előrevetítő fordulatra.

Merthogy van a váltás kérdésének egy másik oka is: a kormány az elmúlt egy-két évben olyan költségvetési előirányzatokat fogadott el, amelyek nincsenek teljesen összhangban az uniós előírásokkal – ez az úgynevezett strukturális deficit előírás, amelynek a lényege, hogy az Unió  a hiány mértékét a fenntarthatóság pályája szempontjából is korlátok közé szorítja, ezt pedig évek óta nem tartjuk be. Ennek megszegése ugyan nem jár büntetéssel (miután nem vagyunk tagjai az euróövezetnek), ám az Európai Bizottság már levélben figyelmeztette a magyar kormányt arra, hogy nem teljesíti a középtávú egyensúlyi célt.  Ezért léptek hátrébb a költségvetésben. Korábban ugyanis jóval magasabb költségvetési hiánycélt fogalmaztak meg – még az EU által egy évre elvárt 3 százalék alatt, de bőven 2 százalék felett, ami már nem felelt meg a strukturális deficit követelményének.

Nem katasztrofális az eltérés, de a Bizottság kifejezetten kérte a korrekciót, ez pedig elég erőteljes megfogalmazás, nem gyakori az ilyen a kommunikációjukban.

De persze a kormány nem ezzel fogja indokolni a korrekciót. El kell persze ismerni, hogy ezt is nagyon ügyesen csinálják: a brüsszeli követelménynek félig-meddig valós problémára hivatkozva tesznek eleget:

kicsit nyugtalanabb a világ, ezért kicsit kiigazítunk. Miközben látható, hogy valójában nem csak erről van szó.

Akkor itt is előáll a „mást mondunk a gyereknek, mint a feleségnek” jelenség?

Orbánék mindig belpolitizálnak, nincs is valódi külpolitikájuk. Mindig csak arra figyelnek, hogy erősek legyenek idehaza, hogy egyben tartsák a szavazóikat, s minél  lejjebb nyomják az ellenzéküket. Szerintem itt is erről van szó. Persze nem voltam ott, amikor a döntéseket meghozták, de számomra akkor is egyértelmű, hogy úgy döntöttek:

nem beszélnek arról, hogy ők is hibásak, ráfogják a kiigazítás szükségességét a bizonytalanabb világra. Amiben szintén van igazság.

Mindeközben pedig egyelőre a növekedéssel a partnerek sem látnak problémát: az EU például éppen hogy emeli a magyar növekedési prognózisát, s az OECD is dinamikus ütemet jelez előre.

Nem lehet, hogy a kormány éppen ebben találta meg a következő mumust, amely veszélyezteti Magyarországot? Gondolok arra, hogy lassan kifuthat a migránsozás, vagy éppen a sorosozás?

Előrebocsátva, hogy nem ismerem ennek a kormányzatnak a működését: ha jól értem, akkor a kormány a migráns témát nem fogja elengedni, már csak azért sem, mert egyre többen ismerik fel, hogy a válság elején lebecsültük a gond nagyságát, emiatt is járt annyi problémával, amelyekre ésszerű megoldásokat kell keresni. Az más kérdés, hogy nem olyan végleteseket, mint amilyeneket a magyar kormány talált magának. De Orbán  menekültek ügyében jól felismert két dolgot: az egyik, hogy neki ez a kérdés nagyszerű lesz a választásokra – s ebben igaza is lett. A másik, hogy tényleges és bonyolult problémáról van szó, amelyre nincs gyors és egyszerű megoldás; azaz ismét van némi igazság abban, amit elővett.

Ön szerint mit terveznek a nem megszorításnak hívott kiigazítás keretében? Varga olyanokról beszélt, hogy nem lesz komoly növekedésösztönző program, de például emelkedik a gyerekek után járó kedvezmény, fennmarad az otthonteremtési program és a terveknek megfelelően jövőre 17,5 százalékra csökken a szociális hozzájárulási adó.

Annyi látható, hogy a 2,5 százalékos hiánycél nem volt fenntartható, strukturális problémák miatt tehát csökkenteni kellett.

Én nem tudom megmondani, hogy mit terveznek, csak azt tudom, tudom, hogy szerintem az elmúlt 2-3 évben nagyon nagy hibákat követtek el: nem hajtottak végre reformokat sem a közoktatásban, sem az egészségügyben, sem a digitalizáció területén.

Az oktatásban nem hogy előre léptünk volna, elindultunk visszafelé a 19. századba! A múlt héten részt vettem egy brüsszeli gazdasági fórumon, amelyen a Világbank vezérigazgatója,

Kristalina Georgieva előadásában már arról beszélt, hogy a korai gyerekkortól meg kell tanítani a gyerekeket tanulni, arra kell pénzt és humán erőforrást áldozni, ekkor van esély arra, hogy az oktatási rendszer olyan embereket bocsásson azután ki akik felkészültek az élet hosszig való tanulásra, amire szükség van, hiszen 5-10 évente elengedhetetlen az újratanulás. Ennek elmulasztása az Orbán-kormány egyik nagy bűne. A másik az egészségügy, aminek a fejlesztése az államnak is érdeke, hiszen egy jó egészségügy eredménye, hogy az emberek tovább maradnak egészségesek, tovább élnek, így tovább is dolgoznak, komoly teljesítményt produkálva, ami végső soron az államnak is többletbevételt eredményez.

Azt nem tartja történelmi bűnnek, hogy az uniós forrásokat nem a termelés felé orientálták?

A GKI és a KPMG a Miniszterelnökség számára készített, az uniós források felhasználásával és hatásaival foglalkozó elemzése megmutatta, hogy Magyarország – akár a GDP-re, akár egy főre kivetítve – sokkal több pénzt kapott Brüsszeltől a vizsgált, 2007-2013-as programozási időszakban, mint a Visegrádi négyek másik három országa. S nálunk nagyobb is volt a hatás, mint a cseheknél, szlovákoknál és lengyeleknél.

Annak ellenére is, hogy minden jel szerint nagyon sokat elloptak belőle?

Lopni másutt is loptak.

Az uniós pénzek felhasználásának egy része persze nyilvánvalóan nagyon  csúnya csalással történt, de miután nem fogunk belépni az Európai Ügyészségbe, ezek soha nem fognak kiderülni, bebizonyosodni.

De még ha nem is a nyilvánvaló csalásokról beszélünk – amilyennek az Eliosos ügyek vagy akár a lószoláriumos, stb. projektek kinéznek, a szökőkutak, virágágyasok, kisvasutak és hasonló szépészeti és egyéb felesleges projektek nem voltak feleslegesek? Nem kellett volna közvetlenül a gazdaságra költeni a pénzeket?

Az tény – s fentebb már szóba került –, hogy elsősorban olyan célokra kellett volna költeni, mint az oktatás és az egészségügy fejlesztése, az olcsóbb és jobb állam létrehozása, az önkormányzatok modernizációja. Voltak persze nagy infrastrukturális beruházások – például útépítések, stb. – , de az uniós támogatások nem arra valók, hogy nagyberuházások szülessenek.

És a gazdaságfejlesztés, a kicsik, a kkv-k-nek juttatott pénzek?  

Az EU-források nem az üzleti szféra támogatásáról szólnak. Ráadásul a kicsikkel az a baj, hogy a cégek nincsenek felkészülve komoly projektekre – honnan is lennének? Például a magyar agrárvállalkozások ma már nagyon jól gépesítettek, köszönhetően a sok pályázati pénznek. Ám a beszerzett gépek jó része nincs kihasználva, hiszen a gazda, ha ki van írva pénz traktorvásárlásra, akkor beszerzi a tarkort, amihez félig ingyen jut, ám a kis földjén nem tudja gazdaságosan, hatékonyan üzemeltetni. Csak, ha sokan társulnak, akkor hatékony a dolog. De hasonló a helyzet egy ipari kisvállalat esetében is – ha egyfajta gépre van kiírás, van, amelyik beszerzi, még akkor is, ha nem kimondottan illik a profiljába – és akkor ennek sincs gazdasági haszna. Minden elemzés a közepes cégeknél mutatott jó példákat.

A legnagyobbakat nem érdemes támogatni, a legkisebbek gyenge hatékonysággal tudják csak hasznosítani a támogatást, a közepes cégek azok, amelyeknél jó helyre kerülnek ezek a források.

 

Meg kell állítani a Stop Sorost! – Interjú Kapronczay Stefániával, a TASZ ügyvezető igazgatójával

Lendvai Péter
-
0
Meg kell állítani a Stop Sorost! – Interjú Kapronczay Stefániával, a TASZ ügyvezető igazgatójával

  • Az állam csendes polgárokat akar

  • A korlátlan hatalom a cél 

  • Sokan állnak a civilek mellé

  • Még nem autoriter rezsim

  • Most még nagyobb szükség van rájuk

 

Nem tudom, sikerült-e szerdán reggel meghallgatni Kósa Lajos urat az ATV-ben?

Nem sajnos, mit mondott Kósa Lajos úr?

Két fontos állítása volt, az egyik az kevésbe érinti magukat, mert a csengeri asszonyra vonatkozott, a másik viszont elég súlyos kijelentés volt, azt mondta ugyanis, hogy a civil szervezetek, az NGO-k, másként a Soros-szervezetek – ahogy ők hívják – tudatos jogsértésre ösztönzik az illegális bevándorlókat. Mégpedig olyan módon, hogy brosúrákat készítenek, illetve szóban is tájékoztatják őket, hogy miként lehet és kell kijátszani a magyar jogszabályokat.

Az a vád már többször elhangzott kormányzati politikusok szájából, hogy jogellenes tevékenységben segítenék a civil szervezetek a bevándorlókat, vagy menedékkérőket. Először is szeretném leszögezni:

az, hogy valakit tájékoztatunk a jogaikról, nem jelenti azt, hogy arra biztatnánk, hogy éljen vissza a joggal.

Tehát az ilyen vád nagyon rossz üzenetet küld nem csak a menedékkérőknek, bevándorlóknak, hanem az összes magyar állampolgárnak: ha tisztában vagy a jogaiddal és élsz is velük, akkor valami elítélendő dolgot követsz el.  A TASZ rendszeresen tájékoztat állampolgárokat arról, hogyan tudnak részt venni önkormányzati üléseken, hogyan tudnak hozzáférni szerződésekhez közpénzek elköltéséről, hogyan tudnak élni a választójogukkal, milyen hatóságokhoz fordulhatnak, ha jogsértés érte őket, mire kell figyelniük az ilyen hatósági eljárások során, mit írjanak bele a panaszba. Nos,

ha ez mind elítélendő cselekedet, akkor az azt jelenti, hogy a magyar állam azt gondolja, hogy polgárai maradjanak szépen csöndben, és ne lépjenek fel a saját érdekükben, a hatalmat pedig végképp ne ellenőrizzék.

Szóval ne akarják tudni, hogy a mi adóforintjainkból működő kormány mit csinál. Egyébként a Kósa-féle kijelentéshez még annyit: ha netán igaza lenne ebben, akkor is a regisztrált civilszervezetek működésének törvényességét az ügyészség vizsgálhatja,. Vagyis, ha valóban történik jogsértés, akkor azt az ügyészségnek meg kell vizsgálnia és fel kell szólítania az adott szervezetet, hogy ilyet ne csináljon. Sőt: végső esetben szankciókat is lehet alkalmazni.

A válasza második felétől inkább óvtam volna. A kormányzat még a végén beveti az ügyészséget is önök ellen… De a válaszának a másik részére térve: valóban nem először hangzik el a vád a civilekkel, azaz önökkel szemben, hogy támogatják – Soros igényeinek megfelelően – az illegális bevándorlást, Kósa úr azonban ezen túlment. Azt állította, hogy látott ilyen brosúrákat, amelyek kifejezetten arra bíztatják a migránsokat, hogy játsszák ki a magyar törvényeket, és ehhez adnak receptet. Ez mintha durvább vád lenne a korábbiaknál… Tehát most már segítik, hanem tanítják ezeket az embereket a jogsértésre.

A magyar államnak megvannak a megfelelő szervei arra, hogy a jogsértéseket kivizsgálják. Ha itt jogsértő módon viselkedik valaki, akkor annak kell, hogy legyenek jogi következményei is. Pl. meg kell találni az idézet kiadvány kiadóját. Erről nyilván a magyar politikusok keveset tudnak, arról tudniillik, hogy bizonyos cselekményeknek lehetnek jogi következményei. Pedig ez egy normál működési forma lenne. Én azonban inkább attól tartok, hogy ez a megnyilatkozás sem más, mint azok a politikusi kijelentések, hogy van titkosszolgálati jelentés arról, hogy a Soros-hálózat hogyan működik és milyen veszélyt jelent. Ugye ezekről a mondatokról kiderültek, hogy hamisak, nem támasztotta alá semmi azt, hogy a szervezetek működése nemzetbiztonsági szempontból érdekes lenne. Ezek a kijelentések veszélyesek, mert gyakran csak ennyi marad meg a polgárok fejében, a cáfolat már nem jut el hozzájuk. Szóval azt lehet mondani, hogy ezen szavak inkább tűnnek blöffnek, mint valóságnak. Ám, megismétlem: ha valóban láttak ilyen brosúrát, akkor fel kell göngyölíteni, hogy történt-e jogsértés, ha igen, akkor annak legyenek meg a következményei.

Ön szerint ennek a borzalmas elnevezésű törvénynek mi az igaz célja: a totális hatalom kiépítése, ezeknek a civilszervezeteknek, amelyek a kormány, az állam kontrollját is ellátják, a megfélemlítése, vagy – és ez a legvalószínűtlenebb – ténylegesen a bevándorlás megállítása?

Azt hiszem, hogy ezeknek a nyilatkozatoknak, meg a Stop Soros törvényjavaslatnak is az a célja, hogy ne legyen olyan szervezet Magyarországon, amely hatékonyan tudja azt ellenőrizni, hogy az állami szervek tiszteletben tartják-e a jogi normákat. Ne legyen olyan szervezet, amelyik megfigyel, egyébként nyilvános bírósági tárgyalásokat, és arról összefoglalót készít, ne legyen olyan szervezet, amelyik a határon meg tudja nézni, hogy ott a rendőrség miként működik, és az esetleges jogsértésekről panaszt tegyen, hogy jogsértő intézkedésnek legyen következménye is.

2010 óta látjuk azt a folyamatot, immár a harmadik ciklusban dolgozik azon a kormány, hogy lebontsa azokat a korlátokat, amelyet minden hatalom esetében fel kell állítani, hogy az állami jogsértéseknek is legyenek következményei.

Ön is utalt az előbb az ügyészség működésére; láthattuk, hogy sok-sok korrupciós ügy halt el amiatt, hogy az ügyészség nem látta el a feladatát. Miután ezeknek az elvileg független állami intézmények mára már elvesztették a függetlenségüket, maradtak a civil szervezetek, meg a független sajtó, amelyek feltárják, megírják a jogsértéseket, és azoknak akár érvényt is szerezzenek egy eljárásban. A kormánypárt célja pedig éppen az, hogy erre minél kevesebb lehetőség legyen.

Az országgyűlést a kétharmaddal lényegében teljesen kiiktatták, mint a kormány munkáját ellenőrző szervezetét. Maradtak önök, akik a hatalommal szembeszállnak. Ez a mechanizmus egyébként tulajdonképpen a rendszerváltás óta működött. Ez a hatalom azonban ennyi kontrollt sem visel el?

Úgy látom, hogy ezek a megnyilatkozások erről szólnak. Illetve arról, ami talán egy kicsit absztraktabb:  a szuverenitás kérdése. A magyar állam, mint minden szuverén állam egy sor kérdésben dönt, állami és társadalmi ügyekben. Az állami szuverenitás, vagyis döntési jog elismerése nagyon fontos elv, amit tiszteletben kell tartani. Ezt törekszik megvédeni a magyar kormány, legalábbis ez a retorikája. Ám

sok esetben valójában a szuverenitás védelme alatt a kormány tulajdonképpen a saját érdekeinek megvédésére törekszik, a saját pártpolitikai érdekeit azonosítja nemzeti érdekekkel.

Holott, egy megválasztott kormánynak az ország egészét kellene képviselnie. Az lenne a feladata, hogy ne elhallgattassa a kritikus hangokat, azokat, akik beszámolnak a társadalom valós állapotáról, hanem meghallja és döntéseibe beépítse azokat. Mi egy 24 éve működő jogvédő szervezet vagyunk, egyik kormánnyal sem volt baráti a viszonyunk, ami a munkánk természetéből következik, hiszen folyamatosan arról beszélünk, hogy mi az, amit a kormány jobban csinálhatna.

Vagyis folyamatosan rángatják a hatalom bajuszát…

Igen. Azért is, mert a hatalom hajlamos megfeledkezni arról, hogy őt, őket, az egész ország képviseletére választották meg, tehát azok az állampolgárok, akik netán kritikát fogalmaznak  velük szemben, ugyanúgy adófizetők, mint a híveik. És igenis: a kormányzatnak figyelembe kellene venni azokat a jelzéseket, amelyek az egykor független állami intézményektől, vagy a civilszervezetektől érkeznek. Mi például több, mint kétezer jogsegélyre válaszolunk egy év alatt. Ilyen alapon nyugodtan kijelenthetjük: a saját szakterületünkön tudjuk milyen jogi problémák vannak az országban. Onnan is vannak tapasztalataink, hogy közel száz civilszervezettel működünk együtt; értesülünk arról, hogy milyen nehézségei vannak például a fogyatékos embereknek, vagy a roma polgároknak. Ezt a tapasztalatot dobja ki az ablakon a kormány, amelyet különben azért választottunk meg, hogy valamennyi magyar ember képviselje, és valamennyi magyar számára egy élhetőbb országot teremtsen.

Elfogadom, hogy önök nagyon fontos munkát végeznek az állampolgárok, mondjuk így: az átlagemberek érdekében. De akkor miért mutatkozik ennyire érzéketlennek a magyar társadalom az önöket ért támadásokkal szemben?

Mi nem érzékeljük ezt az érzéketlenséget. Tehát amikor a TASZ-t vagy más civilszervezeteket a kormányzat olyan dolgokkal vádol, hogy nem a nemzet érdekeit szolgáljuk, hogy be kellene szüntetni ezeket a szerezeteket, akkor sokan tartják fontosnak a létezésünket. Ki is fejezik ezt, mégpedig úgy, hogy támogatóinkká válnak, olykor úgy is, hogy nem mindenben értenek velünk egyet. De külön kihangsúlyozzák: egy demokráciában nagyon fontos, hogy legyenek olyan szervezetek, mint a mienk, amelyek kívülről tudják ellenőrizni a hatalmat, és odaállnak azok mellé, akiket súlyos jogsértés ér, odaállnak a legkiszolgáltatottabbak mellé. Szóval

mi azt tapasztaljuk, hogy van egy nagyon erős közösség, amely fontosnak tartja ezeket az értékeket, az emberi jogokat, ha úgy tetszik a demokráciát.

A TASZ-nak 2017-ben több, mint kétezer-háromszázan ajánlották fel az egyszázalékukat, több, mint kétszeresére nőtt a felajánlók száma egy év alatt.

Elfogadom, hogy van néhányezer ember, aki azt mondja: ezekre a szervezetekre szükség van, azonban azt is hiszem, hogy azokkal a támadásokkal szemben, amelyek önöket érik a hatalom részéről, sokkal erőteljesebben kellene megmozdulnia ennek az országnak.

Én azt látom, hogy élünk egy nagyon megosztott országban, ahol a civilszervezetek akaratukon kívül politikai szereplőkké váltak. Az, hogy mi történik velünk, politikai kérdéssé vált. Ez abból is látszik, hogy tüntetéseken, akár a választásokat követő nagy tüntetéseken elhangzott az, hogy a kritikus civilszervezeteket meg kell védeni. Ott rengeteg ember volt, akik feltehetően egyetértettek ezzel a követeléssel. Azt látom inkább problémának, – és erről több elemző is írt már -, hogy az ellenzéki pártok helyére lépve váltunk politikai szereplővé, holott mi soha nem fogunk elindulni a közhatalom megnyeréséért folyó versenyben. A másik gond az a fajta megosztottság, amiről az imént már említést tettem:

olyan kérdések válnak politikai kérdéssé, amelyeknek nem lenne a közük a pártszimpátiához.

A magyar kormánynak, meggyőződésem, nagy felelőssége van abban, hogy ezeket a szembenállásokat tovább mélyíti.  Természetesen nem csak a kormánynak van felelőssége, hanem mindenkinek, aki a közéletben részt vesz. Azonban annak mindenképpen nagyobb a felelősége, akinek már nyolc éve kezében van a közhatalom. Ráadásul

azt látjuk, hogy végtelenül leegyszerűsítő, gyűlöletkeltő kampányokkal nehezíti a kormányzati kommunikáció, hogy társadalmi problémákra összetett válaszokat adjunk és azt, hogy a vitapartner ne legyen egyenlő az ellenséggel.

A héten elkezdődött a Stop Soros törvény tárgyalás, helyenként némi enyhítést, de közben szigorításokat is tartalmaz a tervezet. Hihetünk-e abban, hogy a kormány megvárja a Velencei Bizottság vizsgálatának eredményét, illetve abban, hogy lesz olyan erős a társadalmi összefogás, amely elsöpri az egész törvény?

Először azt szeretném leszögezni, hogy a büntetőeljárással való fenyegetés, az a lehető legsúlyosabb eszköze minden államnak. Ezért én egyáltalán nem nevezném enyhítésnek, sőt, bizonyos értelemben kifejezetten szigorítás. Gondoljon csak bele: büntetőeljárással fenyegetni, egyébként teljesen jogszerű munkát végző, kiszolgáltatott embereknek segítő magyar állampolgárokat, tényleg a legsúlyosabb dolog. Márpedig a kormány ezt teszi. Hiszek benne, hogy nagyon fontos a szakmai szervezetek véleménye, így a Velencei Bizottságé is, hiszen ezek is egy külső korlátot jelenthetnek.

Azt gondolom, hogy az a jó hatalom, amelyet lehet ellenőrizni, és amely képes belátni a hibáit.

A magyar kormány erre, az elmúlt időszakban, nem volt képes. Tavaly is az történt a Velencei Bizottság ajánlásaival, hogy egy-kettőt, a kisebb jelentőségűeket elfogadta, de az átfogó mondatot, amely azt tartalmazta, hogy erre az egész törvényre egyáltalán nincs semmi szükség, azt nem hallotta meg. Most is ezzel állunk szemben: ezt a törvényjavaslatot vissza kell vonni, semmi szükség új büntető jogszabályokra, hanem a jelenlegi jogrendszer adta lehetőségeket kell kihasználni, a valóban jogsértő tevékenységekkel szemben. Közben pedig el kellene kezdeni egy olyan politikát folytatni, a migráció kérdésével valóban alaposan foglalkozik. Azzal ugyanis fontos lenne foglalkozni, hogy mit kezdünk a migrációval, az esetleges pozitív, vagy negatív hatásaival. Erre azonban nincs esély ebben a környezetben, hiszen azok a szervezetek, amelyeknek közvetlen tudásuk van arról, milyen a migráció, hogyan lehet integrálni embereket, a perifériára kerülnek.

Vagy fenyegetettek…

Igen. És, amit lehet ezzel szemben tenni, a szervezetek melletti szolidaritás, ennek valószínűleg lenne hatása a magyar kormányra.

Mit jelentene ez a szolidaritás?

Online megszólalás, a támogatások különböző formái, egyszerűen a szolidaritás felvállalása, mert ez olyan erőt képes mutatni, amely megfontolásra késztetné a magyar kormányt. Erre ugyanis láttunk példát az elmúlt években.

Fleck Zoltán azt nyilatkozta a Független Hírügynökségnek, hogy az autoriter rendszerek beszariak, ha erővel találják magukat szemben. Van-e esély arra, hogy ilyen erőt mutassanak fel?

Azért azt fontos leszögezni, hogy a magyar rendszer nem olyan, mint amilyen Törökországban működik, kétségkívül vannak autoriter tendenciák benne, de még nem autoriter rezsim. Arra pedig mondtam már példákat, hogy milyen társadalmi mozgás az, ami erőt tudna mutatni.

Fleck Zoltán a most létrehozandó Legfelsőbb Közigazgatási Bíróság létrehozását is lényegében a diktatúrák jellegzetességével azonosítja, márpedig ennek a bíróságnak, amelyre Fleck szerint szintén semmi szükség, hatása lesz, vagy lehet az önök munkájára is.

Önmagában az, hogy létrejön egy ilyen különbíróság, még nem jelenti a jogállam sérelmét. Vannak olyan államok, ahol a hatalmat lehet ellenőrizni hatékonyan azzal együtt, hogy különbíróságok vannak. Ám, ha egybeolvassuk azokkal a politikusi nyilatkozatokkal, amelyek kísérik ennek a létrehozását, illetve azzal összevetve, amit az elmúlt nyolc évben láttunk tendenciaként, már van aggodalomra ok. Így együtt már

beszélhetünk arról a félelemről, hogy az új bíróság létrehozásával a bírói függetlenség csorbulni fog, különösen a politikailag érzékeny ügyekben.

Vagyis, nekünk még komolyabban kell felkészülnünk az ilyen típusú ügyekre. Például, hogy meg tudjuk védeni a gyülekezési jogokat. De mi fel vagyunk erre készülve, a polgárok továbbra is számíthatnak ránk.  Ugyanakkor pontosan tudjuk, hogy a bíróságok függetlensége tényleg az egész társadalom érdeke. Ha nem lenne független a bíróság, akkor a jogviták rendezésében nem lehetne bízni. Itt nagyon sok olyan szereplő van, cégek, magánszemélyek, akiknek elemi érdekük, hogy legyen olyan bíróság, ami rendezi a jogvitákat, aminek a pártatlanságában meg lehet bízni. Ebben a kérdésben tehát nagyon nagy társadalmi erőt, megmozdulást lehet felmutatni. Ha ugyanis nem lehet megbízni a bíróságban, akkor már nem lehet kiszámítható üzletet sem tervezni, nem lehet magyarországi működést tervezni.

Önök egyébként miből működnek?

A bevételeink hetven-hetvenöt százaléka pályázati forrásból érkezik, a Nyílt Társadalom Alapítványtól kezdve kisebb alapítványoktól….

Tehát kapnak Soros pénzt…

Pályázatok alapján, az Alapítványtól, igen. De vannak kisebb pályázataink is, és egyre növekvő mértékben magánalapítványokból tartjuk el magunkat. Az a célunk, hogy 2021-re a bevételeinknek a felét magénszemélyek adják össze.

Van félelem a munkatársaiban?

Mindannyian – huszonheten vagyunk – azt gondoljuk, hogy most még nagyobb szükség van ránk, mint korábban és büszkén folytatjuk a munkánkat.

Orbánisztán: Visszatért a félelem kultúrája

Németh Róbert
-
1
Orbánisztán: Visszatért a félelem kultúrája
  • Könyv jelenik meg Magyarországról Svédországban, Orbánisztán címmel
  • A szerző, Joakim Medin svéd újságíró évek óta foglalkozik Magyarországgal
  • A Független Hírügynökségnek azt mondta: úgy látta, hogy nem csak az ellenzékiek, de a kormánypártiak is félnek
  • Szerinte a félelemkeltés szándékos volt
  • A svéd médiában is foglalkoztak azzal, hogy a magyar kormánypropaganda hogyan ábrázolta az országot
Joakim Medin
Fotó: Sabri Omar

Az Orbánisztán – Félelem és undor az illiberális Magyarországon című, Svédországban a napokban megjelenő könyv szerzője, Joakim Medin szabadúszó újságíróként dolgozik, számos országból tudósított Hondurasból Libanonon és Szírián át Irakig. 2014 októberében ő volt az utolsó külföldi újságíró, aki az Iszlám Állam támadásakor elhagyta a szíriai kurd Kobani városát. A szíriai rezsim rövid időre börtönbe is zárta. A Magyarországról szóló könyv azt mutatja be, hogy Orbán Viktor hogyan szilárdította meg autoriter hatalmát és alakította át a társadalmat, beleértve a média feletti kontrollt és az alapvető demokratikus intézmények lebontását. Ír arról is, hogy a kormány hogyan használta fel a menekültválságot és terjeszt összeesküvés-elméleteket.

Korábban elsősorban a Közel-Kelettel foglalkoztál, miért döntöttél úgy, hogy Magyarországról írsz könyvet?

Több okom is volt erre. Évekkel ezelőtt már tudósítottam Magyarországról, aztán fordultam a Közel-Kelet felé, sokat írtam az Iszlám Államról, a terrorizmusról, a menekültválságról. 2015-től kezdve egyre jobban figyelt mindenki arra, hogy az európai országok, köztük Magyarország, hogyan küzdenek a menekültválsággal.

Tavaly tavasszal Irakban voltam, amikor olvastam a Soros-ellenes kampány kezdetéről, amelyben azt állították, hogy nem csak a migránsok és menekültek jelentenek veszélyt Magyarországra, hanem Soros György is, aki szervezi az egészet. Ez nagyon érdekesnek tűnt, és úgy döntöttem, hogy elkezdek ezzel foglalkozni.

Mennyi időt töltöttél Magyarországon?

Hat éve járok már Magyarországra, ezt a könyvet most egy év alatt írtam meg.

Sikerült kormányzati szereplőkkel is beszélned?

Igen, több interjút is sikerült készítenem Kovács Zoltán kormányszóvivővel.

Honnan jött az Orbánisztán cím?

Az Orbánisztán szót egyszer egy cikkben láttam valahol. A nemzetközi, de a magyar média is sok kifejezést használ arra, hogy leírja a magyarországi fejleményeket. Van, aki orbánizmusról beszél, mások Orbánisztánról, vagy valami másról. Úgy tűnt nekem, hogy ez a szó egy jelkép is arra, hogy

Magyarország egyre jobban hasonlít a közép-ázsiai posztkommunista országokra.

Így azt gondoltam, hogy ez egy elég erős kifejezés, de illik is abba a vitába, amely Magyarországról folyik. Ezért választottam ezt.

Az ajánlóban az szerepel, hogy „a félelem kultúrája visszatért a magyar társadalomba”. Tudnál esetleg néhány példát mondani erre, amit a forrásaidtól hallottál?

Persze. A könyvben azt próbáltam leírni, hogy néhány ember, aki szemben áll a kormánnyal, és ezt a saját szememmel láttam, szóval ők egyre jobban félnek attól, hogy negatív következményekkel jár, ha nyíltan ellenzik, amit a kormány tesz. Ez az érzés egyre jobban terjed.

Ugyanakkor beszéltem olyanokkal is, akik kormánypártiak, vagy nem is feltétlenül azok, csak sokat olvassák, hallgatják a Fidesz által dominált médiát, és

ők is félnek.

Nagyon félnek, amikor szóba kerülnek a „gonosz migránsok”, a muszlimok, a terroristák. Néhányan a „Soros-birodalomtól” félnek.

Úgy vélem, hogy ez a félelem, amely minden tábort átjár, a köztük meglévő gyűlölettel együtt egy rendkívül polarizált társadalmat hozott létre Magyarországon.

A nemrég véget ért választási kampány tele volt összeesküvés-elméletekkel, többek között Soros Györgyről. Ezekről mit gondolsz?

Van egy történészdiplomám, és tanultam arról, hogy a propagandát hogyan használták különböző rendszerek az európai történelem folyamán, demokráciák és diktatúrák is. Sokan megfogalmazták, hogy ez egy nagyon sikeres propagandakampány volt, hogy még nagyobb félelmet kreáljanak a társadalomban, és hogy rájátsszanak arra a magyar mentalitásra, hogy „minket mindenki támad, állandó fenyegetettségben kell élnünk”. Ezzel sikeresen mobilizálták azokat az embereket, akik Orbán Viktorra szavaztak.

Szóval szerinted szándékosan terjesztettek félelmet, ez volt a céljuk, vagy ez inkább egy mellékhatás?

Nyitottan álltam a kérdéshez, és sok emberrel beszéltem, fideszesekkel és ellenzékiekkel is. A legtöbben egyetértettek, hogy

a félelemkeltés szándékos volt,

de az is fontos volt, hogy a kormányról és a miniszterelnökről egy olyan képet alakítsanak ki, hogy erős vezető, rajta múlik Magyarország függetlensége és szabadsága, és erőssé tudja tenni az országot.

Svédországban élsz, és az országot gyakran emlegették a magyarországi kampányban. Az állami médiában úgy jelent meg, mint egy olyan ország, amelyet invázió ért, nagyon veszélyes, tele van úgynevezett no-go zónákkal… Erről mit gondolsz?

Vannak emberek Svédországban, akik egyetértenének ezzel. De a svédek többsége nem így gondolkodik. Nem nehéz meglátni, hogy ez egy szándékos kampány volt, hogy mutassanak egy félelmetes példát, hogy Magyarország is ilyenné válhat, ha beengedi a muszlim menekülteket. Nem vagyok meggyőződve róla, hogy azok, akik emögött a kampány mögött voltak, el is hitték, hogy Svédország ilyen, de az biztos, hogy a kampány sikeres volt.

A svéd médiában volt bármilyen visszhangja ennek a kampánynak?

Igen, volt, legalábbis egy ideig. A svéd médiának is feltűnt, hogy Magyarországon mennyit foglalkoznak az országgal, és hogy

nagyon torz kép jelenik meg.

Ez elég szokatlan, Svédországgal nem nagyon szokott ilyen történni.

Vannak olyan hangok, hogy Orbán Viktor már egyfajta modell bizonyos európai politikusok számára. Egyetértesz ezzel?

Teljesen. A svéd szélsőjobboldali párt, a Svéd Demokraták most elég erős, és a párt több vezetője nyíltan kijelentette, hogy ők Magyarországot és Orbán Viktort példaképnek tartják. A parlamenti képviselőik közül az egyik Budapestre is költözött. Továbbra is parlamenti képviselő Svédországban, de azt mondta, szerinte Magyarország és a magyar politikai közeg sokkal jobb, és Magyarországon nincsenek muszlimok.

„Amerika elsőből könnyen Amerika egyedül marad lehet” – interjú Inotai András  közgazdász-professzor emeritussal

N. Vadász Zsuzsa
-
0
„Amerika elsőből könnyen Amerika egyedül marad lehet” – interjú Inotai András  közgazdász-professzor emeritussal
  • Ahol a kereskedelem végetér, ott kezdődik a háború”
  • Nagyon könnyen előfordulhat, hogy az „Amerika elsőből” „Amerika egyedül marad” lesz
  • Látványos protekcionista lépésekkel könnyű bebizonyítani, hogy „Amerikai az első”
  • A vége a globalizált láncok megbomlása lehet, majd tetemes áruhiányok alakulnának ki, annak minden politikai, társadalmi és biztonsági következményével együtt
  • Trump javaslata a G7-nek egy szabadkereskedelmi megállapodás létrehozására további bizonyítéka, hogy az elnök tökéletesen kiszámíthatatlan
  • A magyar kormány is nemzetbiztonsági kérdésre hivatkozva államosította az energiaszektor és a bankrendszer egy részét

Miért pont most gyújtotta meg Trump a kereskedelmi háború gyutacsát?

Emlékezzünk csak, Donald Trump már a választási kampányában meghirdette az „America First” politikát, ami az élet minden terén dominanciára való törekvést jelentett az Egyesült Államok számára, beleértve a gazdaságot is. És tőle magától (tweetjéből) tudjuk, hogy „a kereskedelmi háborúk jók, könnyen megnyerhetők, amikor egy ország (az USA) dollármilliárdok veszít gyakorlatilag minden olyan országgal szemben, amellyel kereskedik”. Ő pedig nem tett mást, mint megnézte a számokat, s importvám-emelésekről döntött minden olyan partner esetében, amelynek nagy a kereskedelmi többlete az USA-val.

S nem gondolta sem ő, sem a stábja tovább, hogy ebből mi következhet? Még a nagy protekcionista országok is óvatosabbak ennél napjainkban.

Érdekes, hogy Trump elnöki mandátumának a kezdete idején a Davosi Világgazdasági Fórumon a kínai elnök volt az, aki elsőként szállt síkra a világkereskedelem szabadsága, sőt további liberalizálása mellett. Szavai annál is inkább elgondolkodtatók, mivel Kína – miközben a világ legnagyobb kereskedelmi hatalmává vált (ha az Európai Uniót nem egy egységként vesszük), továbbra is jelentős protekcionista intézkedésekkel védi saját piacait.

Mondhatni persze hogy könnyű Kínának, amelynek gyakorlatilag minden kereskedelmi partnerével többlete van, s nem is kicsi.

Az EU-nak is jelentős deficitje van ugyan a kínai kereskedelmében, de az USA dupladeficitet kénytelen elszenvedni, mivel nem csak az ázsiai országgal, de az Európai Unióval is passzívumot termel. Másként fogalmazva:

az EU az USA-val folytatott kereskedelmének a többletéből kiegyenlíti a kínai viszonylatban keletkező passzívumát.

Akkor nézzük talán a tágabb képet is…

A világkereskedelem adatai igen impozánsak. Durván: folyó áron 85 ezer milliárd dolláros a világ GDP-je, ebből mintegy 25 ezer milliárd a világkereskedelem részesedése, aminek a 30 százaléka az EU belső és külső kereskedelme. Ez utóbbi kétharmada azonban vám- és akadálymentesen a tagok között bonyolódik, az egyharmad áll össze a harmadik országbeli partnerekkel folytatott kereskedelemből, ám azon belül is jelentős súlyt képviselnek a kölcsönös piacra jutási feltételeket ilyen vagy olyan módon, de könnyítő szabadkereskedelmi megállapodások. S még egy fontos adalék:

Trump a kereskedelmet pécézte ki magának, pedig az USA kereskedelmi deficitje a GDP-jének csupán a 2,9 százalékát teszi ki, miközben az államháztartási hiánya sokkal nagyobb hányadát.

Ez tavaly 3,5 százalék volt, az idén pedig szakértők legalább 1 százalékponttal nagyobbra prognosztizálják. Annak mérséklésével kellene inkább Trumpnak foglalkoznia, még akkor is, ha a hiány nagy részét a világ számos országa, illetve azok vállalatai amerikai kötvényjegyzésekkel fedezik.

Gondolom, a kereskedelmi protekcionista intézkedések könnyebben eladhatók odahaza, miközben a költségvetési megszorítások általában igen népszerűtlenek a szélesebb tömegek szemében. Tévedek?

Látványos protekcionista lépésekkel könnyű bebizonyítani, hogy „Amerikai az első”. Trump teszi ezt úgy, hogy három évtizeden át az USA volt a globalizáció vitathatatlanul legnagyobb nyertese, miközben az amerikai társadalom egy része most vesztesnek érzi magát a nagy kereskedelmi mérleghiány miatt.

Ezt nagyrészt magyarázza az USA-gazdaság versenyképességének gyengülése, a hazai fogyasztás és termelés között az előbbi javára kinyílt olló, valamint egész sor USA-vállalat külföldre települése. Mert ez is a globalizáció motorja és egyúttal terméke is.

És a protekcionista intézkedések nem fenyegetnek azzal, hogy még többen kerülnek majd a vesztesek közé az USA-ban? Hiszen az USA által bejelentett – egyelőre az acél- és alumíniumtermékek, továbbá a BMW-kre  kivetett – 25 százalékos importvám-emelés nem csak a behozott termékek árát érinti majd, de a partnerek által előre látható módon hozott válaszlépések az amerikai exportot is sújtják.

Ami előre látható: ennyivel fognak drágulni azok a termékek, amelyekbe acélból és alumíniumból készülő elemeket, részegységeket építenek be. Ha azt vesszük csak, hogy például egy gépkocsi több ezer részből áll össze, ezeket esetenként 100-200 helyről szerzik be, s ezek nem kis hányadában van e két alapanyag, akkor el lehet képzelni, hogy számtalan termék ára fog megugrani az importvám-emelkedés miatt, akár közvetlenül, akár az infláció közvetett hatásaként. Persze lesznek olyan termékek, amelyeket helyben, valamivel olcsóbban elő fognak majd tudni állítani, mint a vámmal sújtott importáruk, de akkor is emelkedni fognak a termelői és végső soron a fogyasztói árak is. Az intézkedés ráadásul pont Trump legfontosabb szavazói rétegét sújtja, hiszen kik veszik az olcsóbb importtermékeket? Azok, akik az elmúlt húsz-harminc évben a globalizáció vesztesei voltak, akiknek nem emelkedett a reáljövedelme, akik a régi életszínvonalon akarnak azonban élni, s ezért az olcsóbb importtermékeket vásárolják.

Pont ez, a Trumpot támogató szavazói réteg fog először szembesülni a drágulással.

De hát ez szembe fordítja majd őket Trumppal? Látjuk, itthon is az történik, hogy pont a leszakadó, az orbáni kurzus által negligált tömegek tartanak ki, azok, amelynek tagjai a legnagyobb áldozatai az elmúlt évek gazdaság- és társadalompolitikájának. Miért lenne másként az óceán túlsó partján?

Ez jórészt már pszichológiai kérdés. Az, hogy a vesztesek, a leszakadók egy multimilliárdosra elnökjelöltre szavaznak, ritkán fordult elő az elmúlt évtizedek demokratikus történelmében.

De lehet, hogy a 21. század – időlegesen és hatalmas károkkal – ezt a tapasztalatot is átírja.

Egyáltalán ésszerű lépés ez Trump részéről? Vajon hoz-e elegendőt a konyhára – akár dollárban, akár pszichológiai hatásban mérve – az „Amerika első” ilyen lecsapódása?

Mielőtt erre válaszolnék, szeretném felhívni a figyelmet egy olyan hatásra is, amellyel nemigen foglalkoztak eddig. Nem kis része azoknak az importtermékeknek, amelyeket most meg fognak vámolni, USA-cégek külföldre telepített termelésének a termékei. Az amerikai cégek a jobb feltételek miatt hoztak-hoznak létre külföldi termelőegységeket, ami számukra nem kis vállalati nyereséget eredményez(ett).

Így mondhatjuk, hogy Trump tulajdonképpen a külföldön termelő amerikai vállalatokat is megsarcolja.

Gondolom, nehéz számszerűsíteni a fenti jelenséget.

Hogy mennyire az, mondok egy hozzánk közelebb álló, magyar példát. Nekünk (is) hatalmas a kereskedelmi hiányunk Kínával szemben, ám azt már nem lehet pontosan megmondani, hogy az ázsiai országból vásárolt termékek mekkora hányada kerül a magyar fogyasztókhoz. Emellett mennyi kerül re-exportra, ami a szomszédos országokkal folytatott kereskedelmünkben, mint többletexport, és az esetek nagy részében mit jelentős külkereskedelmi többlet jelentkezik. Végül, de nem utolsósorban: mennyi kínai import hasznosul hazai és nemzetközi cégek által működtetett, de magyarországi termelési láncokban, ami jelentős magyar exportot eredményez. Vagy egy másik példa. Németország a legfontosabb exportpiacunk, a KSH szerint a magyar kivitel 27 százaléka irányul oda, mindenekelőtt autóipari termékek. Valójában azt már azonban nem tudjuk, hogy a magyar export mekkora százalékát értékesítik tovább harmadik országban már német exportként.

Olyan mértékben globalizálódott mára a nemzetközi gazdaság, hogy az emberek – beleértve a politikusokat is – képtelenek felfogni ennek mélységét és összetettségét.

Így azt sem, hogy milyen károkat tudnak okozni rövidlátó és rövid távú populista törekvéseknek engedelmeskedve. Nem csak termelési, de szolgáltatási, pénzügyi értéklánc-összefonódások is vannak, s a kereskedelmi korlátozásokkal, protekcionista intézkedésekkel mindezt veszélyeztetik, beleértve a termelést is. Ez pedig életveszélyes.

Mi lehet az eredmény?

Nézzük történelmi távlatból, s csak egy-két példán keresztül. 1929-33-ban volt a gazdasági világválság, abban az időben, amikor  a mainál szabadabb, valóban liberális volt a világkereskedelem, értelemszerűen persze tömegében  a mainak csak töredékét tette ki.

A válságra a politikusok válasza a nagy nemzeti elzárkózás, protekcionizmus volt. Jött Hitler, Mussollini, a második világháború. 

Vagy vegyük a 2008-as pénzügyi válságot, amikorra – szerencsére – a politikusok tanultak valamit a történelemből, s így senki sem merte korlátozni a világkereskedelem szabadáságát. Pedig akkor az EU GDP-je egy év alatt 4,6 százalékot esett, a kereskedelme pedig közel ötödével zuhant be. S láss csodát! Másfél év múlva a kereskedelmi forgalom már visszapattant a válság előtti szintre, a GDP pedig két évvel később (nálunk azonban jóval később). Hozzáteszem: a külkereskedelem – és tágabb értelemben a külgazdaság – továbbra is a gazdasági növekedés egyik hajtóereje, különösen kicsi és erőteljesen nyitott nemzetgazdaságok számára.

Trump szemmel láthatóan mindezt nem vette figyelembe, s elkerülhetetlennek látszik a kereskedelmi háború, a protekcionizmus erősödése. Mi jöhet Ön szerint?

Első lépésben még nincs nagyobb probléma, hiszen az országok oda-vissza kiszámítottan egyforma hatású lépéseket-ellenlépéseket hoznak; ilyen a kínaiak által az USA-val szemben már kivetett vagy az EU által az amerikai termékekre júliustól kivetendő vámok. Azonban akkor már minőségileg másról beszélünk, amikor ezek a korlátozások már nem csak a fogyasztói piacot érik el, hanem a globalizált termelési és értékesítési láncokat is kezdik szétzilálni. Remélem, kicsi ennek az esélye, de

fennáll annak a veszélye, hogy öngerjesztő és megállíthatatlan folyamatokat indít el beláthatatlan követkeményekkel.

Nem beszélve a nemzetközi pénzpiaci hatásokról, a tőzsdék reakciójáról – amiről köztudott, hogy 90 százalékban múlik a  pszichológián és csak 10 százalékban a termelésen. Súlyos és kiszámíthatatlan válsághelyzetekben a legállatibb ösztönök törnek a felszínre. Ha valaki ilyen állapotban döntéshozatali pozícióban van, irdatlan károkat tud okozni a világnak, különösen, ha vezető országról van szó.

Elég sötét a kép, amit fest.

Tovább gondolva a logikai sort, ha megbomlanak ezek a láncok, akkor elképesztő egyéb problémák keletkeznek: világszerte megugrik a munkanélküliség, miután leállnak a gyárak, mivel nem lesz szükség annyi importra, rengeteg meg nem termelt pénztől esik el a gazdaság a termelés, a szolgáltatások, a pénzügyi mozgások zsugorodása miatt, jelentős lenne az árdrágulás, hiszen olcsóbb importot kell drágább (vagy jelenleg nem is létező) hazai termékkel és szolgáltatással pótolni. Mivel pedig ez aligha megoldható, mindenütt tetemes áruhiányok alakulnának ki, annak minden politikai, társadalmi és biztonsági következményével együtt. Egy denveri professzor mutatott rá helyesen még a 2008. évi pénzügyi válság előtt:

„Ahol a kereskedelem végetér, ott kezdődik a háború”.

De hát azért van a Kereskedelmi Világszervezet (WTO), hogy kezelje és mederben tartsa a protekcionista törekvéseket.

Valóban a WTO lenne hivatott ezeket a kérdéseket elbírálni, de csak addig, amíg kereskedelemre hivatkozva születnek ezek a döntések. Ugyanis Trump az acél- és alumíniumtermékek, illetve a német autóipar bizonyos termékeinek az importját (BMW) nem kereskedelmi, hanem nemzetbiztonsági kérdésként kezeli. Ha ebből a szempontból kockázatosnak minősítik e termékek bevitelét, akkor a WTO szerint is lehet egyoldalú korlátozó lépéseket hatályba léptetni.

Ez sem valami elvont, elő nem fordult precedens: emlékezzünk csak arra, hogy a magyar kormány nemzetbiztonsági kérdést csinált, s erre hivatkozva államosította az energiaszektor és a bankrendszer egy részét! De hát mit várunk a populistáktól?

Ők könnyen túlteszik magukat a racionális tényeken, s egyszerű megoldásokat kínálnak bonyolult kérdésekre, olyanokat, amelyeket a nép kész elhinni, és fogalma sincs, hogy a páratlanul felgyorsult világban már rövid távon mekkora árat fog érte fizetni.

Milyen hatásai lehetnek magyar gazdaságra egy eszkalálódó protekcionista kereskedelmi háborúnak?

Szaladjunk végig a számokon: a magyar GDP négyötödét adja az export, amelynek közel 80 százaléka az Európai Unió belső kereskedelmének a része, és amelynek jelentős hányadát a multinacionális vállalatok termelik. Ezen belül az autóipar teljesítménye kiugró.

Ez olyan – 10-15 éve még nem létezett egyoldalú – szektorális függést jelent, ami eleve veszélyes.

Már csak azért is, mert az autóipar óriási változások előtt áll, s nem tudni, hogy a befektetők – a német cégek – számára mennyire marad értékes a magyarországi termelés, amikor belépnek az e-autók, az önvezető autók, a közel teljes digitalizáció, stb. Ahhoz, hogy Magyarország meg tudja majd őrizni stabilitását és nemzetközi gazdasági pozícióját, kezdettől fogva diverzifikált termelési-szolgáltatási szerkezetre kellett volna törekednie. A probléma nem a jelentős autóipari beruházásokkal van, hanem azzal, hogy más területeken elmaradtak a fejlesztések.

De hát pontosan ellenkezőleg, nagyobb nemzeti függetlenséget hirdet a mostani kurzus…

Történelmi bűnnek tartom a magyar társadalommal, a magyar emberekkel szemben, hogy az elmúlt években érkezett és egyelőre még tovább érkező, éves átlagban a magyar GDP 3-3.5 százalékát elérő uniós támogatásokat nem megfelelően használta fel az ország:

egy világra nyitott, nem EU-ellenes politikával számottevően meg lehetett volna erősíteni a magyar gazdaságot és – ami nem kevésbé fontos – a jövőorientált, világra nyitott és (ön)felelős társadalmi tudatot is.

Trump érdekes javaslattal lepte meg a hétvégi G7-es csúcson a partnereit. Ezt hogyan lehet értelmezni?

Trump ottawai javaslata, hogy a G7 között legyen szabadkereskedelem, további bizonyítéka annak, hogy az elnök tökéletesen kiszámíthatatlan, önmaga korábbi nézeteit és intézkedéseit egy legyintéssel cáfolja és ellentétébe fordítja. Hogyan lehet szabadkereskedelem, amikor éppen az USA rúgta fel a NAFTA, mint szabadkereskedelmi övezet alapszabályát, amikor vámokat vezetett be a kanadai és mexikói termékekre? Amikor felfüggesztette az USA és az EU közötti – és már ígéretes szakaszba jutott – transzatlanti kereskedelmi és beruházási partnerség (TTIP) tárgyalásait? Tovább menve: az amerikai elnök teljes tudatlanságát bizonyítja ez a szabadkereskedelmi „javaslat”, hiszen nem tud az USA ilyen egyezményt kötni a G7-tag Németországgal, Franciaországgal, Nagy-Britanniával, Olaszországgal, amelyek mind az Európai Unió tagjai, ami 28 országot tömörít szabadkereskedelmi és vámunióban.

Mi lehet a kiút abból a helyzetből, amelybe Trump szemmel láthatóan belavírozza a világot?

Az Európai Unió és Kína próbálkozik. Nem csak a WTO-nál, hanem úgy is, hogy kölcsönös kedvezményeket nyújtanak a kétoldalú gazdasági kapcsolatok intenzív fejlesztésére, hiszen ez a kétoldalú kapcsolat a világgazdaság és a világkereskedelem egyik legnagyobb ütőerét adja. Az Unió emellett felgyorsította a szabadkereskedelmi tárgyalásokat egy sor országgal. Lehetőség szerint összefoghatnak azok az országok, amelyeket most az USA meg akar sarcolni. S ez a helyes válasz.

Nagyon könnyen előfordulhat, hogy az „Amerika elsőből” „Amerika egyedül marad” lesz.

Akit hat és fél ellenzéki párt támogat – Interjú Erdei Sándor miskolci független időközi önkormányzati képviselőjelölttel

N. Vadász Zsuzsa
-
0
Akit hat és fél ellenzéki párt támogat – Interjú Erdei Sándor miskolci független időközi önkormányzati képviselőjelölttel

  • Világ életemben egy független civil ember voltam, aki szerette volna jobbá tenni az emberek életét

  • Példátlan támogatást élvezek a pártok részéről

  • Véget kellene vetni az országban annak, hogy valakit nézetei miatt diszkriminálnak

  • A mindenkori hatalom egyik legnagyobb bűne, ha egymás ellen fordítja a nemzetét

  • Minden oldal jót akar, de van, aki egy kicsit magának jobbat akar.

  • Itéljék meg politikusként Erdei Sándort, s nézzék humoristaként Rokker Zsolttit

 

A tanult szakmáját tekintve kultúrantropólógus, a művelt szakmája szerint humorista, rádiós, hobbiból – Abaújlak-Szanticskán – társadalmi alpolgármester, most pedig politikai babérokra tör – ha ezt vesszük, nem igazán látszik egy ív ebben az életútban, amelyet igencsak éles váltások jellemeznek. Mindenben ilyen szélsőséges?

Nem vagyok szélsőséges, de az igaz, hogy nagy váltások voltak és vannak az életemben. Kisgyerekként nagyon érdekelt a versmondás, és mégis, középfokon az általam imádott Sátoraljaújhelyen, egy kertészeti szakközépiskolában tanultam tovább, aminek az volt az oka, hogy Nagypapám a csodás zempléni vidéken, Vily pusztán ismert és elismert bolgár kertészként élt és dolgozott, s azt elveihez hűen végezte:

mindig azt mondta nekem, hogy az ember legalább egy dologban legyen kiváló.

Sokat nyaraltam nála, s vonzott az a világ. Nem véletlenül lett ilyen nagy szakállam, jómagam is újhelyi magyar diák voltam, Kossuth Lajos pedig az egyik példaképem. Adott volt tehát a kertészeti pálya, de volt előttem más példaút is: az édesapámé, aki híres szakács volt, Edelényben máig emlegetik a főztjét. De én egy harmadik utat választottam: a bölcsészettudományos-antropológusit – s mindig is érdekelt a néprajz, máig is vonzanak a skanzenek, Nyíregyháza, Szentendre bármikor képes beszippantani. Közben ismét visszatértem a gyökerekhez, s újra elkezdtem verset mondani. Egy ilyen alkalommal fedezett fel az azóta már sajnos elhunyt Böröczki József, majd így kerültem humorista pályára 1996 nyarán, most 22 éve. Először jött az HBO, majd hívott a Bochkor-Boros páros a rádióba, ahol megszületett Rokker Zsoltti.

Erre az időszakra tehető az Ön beskatulyázása? Hiszen annak a rádiónak a nagysikerű reggeli műsorában szerepelt, amely a politikai felosztás szerint a baloldalhoz volt köthető, majd a skatulyázást csak erősített a későbbi ATV-s szereplése.

A baloldal hírmondójaként könyveltek el, jóllehet erről szó sem volt, pusztán annyi történt, hogy tőlük kaptam felkérést – amiért egyébként máig hálás is vagyok –, hiszen a Bumeráng volt a leghallgatottabb reggeli műsor, a maga kétmilliós napi hallgatóságával.

Megjegyzem, most, hogy indulok az időközi önkormányzati választáson, a legtöbbet a Rokker Zsolttisság miatt támadnak

– amire egyébként az a válaszom, hogy hála istennek, hiszen ez azt jelenti, hogy csak annyi támadási felületet találnak rajtam, hogy harmadosztályú humoristának titulálnak. Erre pedig én azt mondom, hogy aki nem jó a humorban, az eltűnik pár éven belül.

Ahhoz képest, hogy baloldaliként van elkönyvelve, a Jobbik is Ön mögé állt. Ezt akkor hogyan?

Sőt, hozzáteszem, hogy korábban segítettem kifejezetten a Jobbiknak egy anyaotthon projektben, ruhát gyűjtöttünk. Ez furcsa képzavarnak tűnhet, pedig semmi másról nincs szó, mint hogy világ életemben egy független civil ember voltam, aki szerette volna jobbá tenni az emberek életét.

Máig megvan ez a skatulyázása?

Hogyne, s ez bizony azt is jelenti, hogy nagyon sok fellépéstől elestem és elesem. Vannak például olyan városok, ahol – gyerekkori kötődésem miatt – lenne létjogosultsága a fellépéseimnek,

ám nem hívnak, pusztán a hitvallás-, nézőpont-különbözőségeink miatt.

Melyik településekről beszél?

Nem szeretnék egyet sem megnevezni. De nem Sátoraljaújhelyről van szó, oda sokat hívnak.

Hogyan jut az eszébe egy humoristának egy normális esetben az általa inkább kifigurázott politikusi szerepre törni?

Szögezzük le, nem török politikusi szerepre, csak tenni akarok a lakosokért, az emberekért.

Miskolc Győri kapu központjában egy bérház földszinti lakásában élek egyedül, nincs villám az elitnegyedben, de még vadászkastélyom sem  a környéken. Én is szembesülök azokkal a  problémákkal, amelyekkel más lakosok is. Például azzal, hogy a lakásom környékén egyszerűen képtelenség este nyolc után parkolóhelyet találni. Ugyanakkor van két megállni és várakozni tilos tábla, amely teljesen felelegesen foglalja a helyet. Aki mégis odaáll éjszakára, az reggelre ott találja a 10 ezer forintos bírságot a szélvédőjén – engem is megbüntettek, kétszer is. Kértem az önkormányzattól, hogy távolítsák el a tiltást, vagy legalább enyhítsék, s engedjék fél kerékkel az autókat a járdára állni. Egy olyan képviselőhöz juttattam el a kérést, aki ráadásul szegről-végről haverom volt; ám csak legyintett és azt mondta, hogy majd lesz valami…de semmi nem történt.

Ez volt a gyutacs, amire fellobbant Önben a politikusi láng?

Amikor nem történt semmi ebben a parkolási ügyben, fogtam magam és összeírtam egy listát arról, hogy ezen kívül mit lehetne és kellene még tenni a lakókörnyezetemben azért, hogy az itt élő emberek jobban éljenek. Előkelő helyen szerepelt a listán például az egyetlen még a város kezelésében lévő kulturális központnak az ifjúsági háznak a megmentése, ami utóbb a jelölti programom egyik fontos pontjává is vált. A listát megmutattam Varga László MSZP-s és Jakab Péter jobbikos politikusoknak, ők megnézték, és mind a ketten jónak tartották a benne felvetett ötleteket, pontokat, s azt mondták, hogy ha lesz alkalom, be kellene mutatnom valamilyen fórumon. Az alkalom pedig az idén április 8-a után jött el: ugyanis a Miskolc 12. sz. választókörzetében önkormányzati képviselőként dolgozó fideszes bejutott a parlamentbe, s a megüresedett helyre időközi választást tartanak júliusban. Megjegyzem:

az országgyűlési választáson úgy tudott nevető harmadikként nyerni a fidesz jelöltje, hogy a szocialisták és a jobbikosok nem tudtak megállapodni a visszalépésről. Ironikus, de most ez dalolva, önként megy:

programot készítettem, amelyet megmutattam nekik, s ők egyhangúan és kérdés nélkül elfogadtak. Összefogva mögém álltak – ez Miskolcon olyan pozitív fogadtatásra talált, annyira szimpatikusnak bizonyult az emberek számára, hogy rövid időn belül a Demokratikus Koalíció, majd a Momentum, s végül az LMP is bejelentette, hogy nem indít velem szemben saját jelöltet. Sőt, a héten, szerdán meglett a hatodik párt is: a Párbeszéd is bejelentette, hogy mögém áll.

Tovább megyek, 6,5 párt állt be eddig mögém ugyanis az Együtt – megszűnése előtt – is jelezte, hogy engem támogat.

A feledik párttámogatást meg tudom erősíteni, mivel a FüHü-nek a napokban Juhász Péter azt mondta, hogy azt tanácsolták a párttagoknak, -szimpatizánsokank, -aktivistáknak, hogy az időközi választásokon támogassák a nekik szimpatikus jelölteket…

Álszentség nélkül állíthatom, hogy valóban példátlan támogatást élvezek a pártok részéről. Már csak a Fidesz hiányzik, akkor lenne Magyarországon egy olyan jelölt, aki mögé mindenki be tud állni, megmutatva, hogy nem a politikai hovatartozás a fontos, hanem az a segítő szándék, hogy valaki szeretne tenni a környezetért, az emberekért.

Vannak-e nagyobbra törő ambíciói, mint az önkormányzati képviselőség?

Nekem egyetlen ambícióm van, segíteni a lakosoknak. Ha sikerülne megnyernem az időközi választást s bejutnék az önkormányzatba, akkor szeretném a választók maximális megelégedettségére ellátni a munkámat.

Mik a legfontosabb konkrét céljai a körzetben?

A legfontosabb a már említett ifjúsági ház megmentése. A helyiek tudják, hogy azért került most veszélybe a város által a Győri kapuban immár egyedüliként fenntartott művelődési központ (az összes többit már magánkézbe adták), mert a város elköltöztetné azt onnan, hogy az épületet használatra adják a közbiztonság érdekében tevékenykedő, zömmel idősekből álló, s időnként járőröző önkormányzati rendészek, az úgynevezett Miskolci seriffek, s ott hozzák létre központjukat. Miközben szerintem is szükség van egy ilyen rendészeti központra, de nem az ifjúsági ház rovására, hiszen számtalan, a lakosok által kedvelt és látogatott programot bonyolítanak a központban, rengeteg gyerek jár oda tanfolyamokra, s mindenféle kulturális eseményre is.. A város ugyan jelezte, hogy nem bezárnák, csak elköltöztetnék a z ifjúsági házat, ám mindmáig nem készült el a számára szánt hely. Így azután megvan az esélye annak, hogy bezárják, s akkor a városban nem lesz lehetőség a lakosok, a fiatalok, gyerekek számára fontos programok szervezésére. Most az önkormányzat kompromisszumkészségére lenne szükség…

Mert a közbiztonság mellett a közművelődés is fontos.

Ez nagy falat, a többi programpontja is ilyen?

Szerepel a céljaim között a játszóterek korszerűsítése, felújítása, a közterek rekonstrukciója, nyugdíjasklubok indítása és támogatása, a Szinva patak medrének és a partjának a rendbetétele. Emellett a választókerülethez tartozik az avasi pincesor egy része, emiatt a borkultúra támogatása is fontos, miként az is, hogy a városrészem rákapcsolódjon Miskolc Smart city törekvéseihez.

Meglepődött-e azon, hogy ennyire felkapta az országos sajtó, amely ritkán foglalkozik időközi önkormányzati választáson induló képviselőjelötekkel foglalkozni?

Nem nagyon értettem, bár az tény, hogy az összefogásnak köszönhetően sokan hasonlítgatnak az általam nagyon nagyra becsült hódmezővásárhelyi polgármesterhez, Márki-Zay Péterhez. Ez igen megtisztelő a számomra, de őszintén szólva,

nem vagyok a híve annak, hogy mindig hasonlítgatunk valakit valakihez, valamit valamihez. Nem szeretnék az új Márki-Zay Péter lenni, inkább lennék a régi Erdei Sándor, aki még hitt abban, hogy van becsület és tisztesség.

Sok támadás éri?

Rengeteg. Miközben az emberek kilencven százaléka bíztat, a gyalázkodók minősíthetetlenek, a végsőkig elmenő, káromkodó üzeneteket küldözgetnek – merthogy nem szemtől-szembe mondják, pedig akkor lehetne beszélgetni, s el tudnám magyarázni az álláspontomat.

Először liberálbolsi voltam, majd lettem náci, utóbb Soros-bérenc.

De én úgy vagyok ezzel, hogy ez csak bizonyos körök véleménye, s tudom, vannak fizetett kommentelők is.

Ön összefogás-párti a nagypolitikában is?

Én nem veszek részt a nagypolitikában, nem is érzem magam politikusnak, de azt látom, hogy összefogás kell ahhoz, hogy én itt helyi szinten nyerni tudjak. Arra pedig szükség van, hogy ne csak a Fidesz véleménye, álláspontja kapjon hangot, más jellegű felvetésekre is szükség van. Kellenek a függetlenek – én pedig, hangsúlyozom, az vagyok. Humoristaként is éreztem a mellőzöttséget, hátráltatást – végre véget kellene vetni az országban annak, hogy valakit nézetei miatt diszkriminálnak.

Ez akár országos program is lehetne…

Én nem ezért indultam függetlenként az időközi önkormányzati választáson, hanem a választókerületi lakosokért. Nagyon szépen köszönöm a pártoknak, hogy mögém álltak. Az, hogy ha ez példaként áll majd az ország előtt a jövő évi önkormányzati választásokon az jó is lehet, de rossz is. Őszintén szólva, én elsősorban a megbékélés híve vagyok, ne legyen már magyar magyarnak a farkasa! A mindenkori – s  hangsúlyozom a „mindenkori” kifejezést – hatalom egyik legnagyobb bűne, ha egymás ellen fordítja a nemzetét. Olyan mérhetetlen gyűlölet van az emberekben… Mondok egy friss példát, most kaptam egy kommentelőtől:

„Ha pöcegödörbe estél volna, akkor is tisztább maradsz, mint ezek között a rohadékok között”. Ezt egy magyar ember írta a magyar emberekről.

Az én válaszom: a magyarokat, a miskolciakat akarom képviselni, hogy ne legyen gyűlöletkampány. Igaz, látom, már most is ferde szemmel néznek rám sokan, idáig is eljutottak, hogy a diplomámat gyalázzák. Erre csak azt tudom mondani, hogy a politikai legalsó lépcsőfokára lépnék, mint független ember, s már ezt is sajnálják tőlem. Azt is sokan mondják, figyelmeztetően, hogy csúfos vereséget fogok szenvedni. Egyrészt nagyon nagy baj lenne, ha hat párt nem tudna legyőzni egyet. De egyébként pedig szerintem pedig pont most van  esély a változtatásra.

Azt majd a szavazók megválaszolják. Merthogy a politikai pártok Ön mögé álltak, de vajon milyen a szavazói támogatottsága?

Nagyon sok nyugdíjas él a választókerületemben, s megható látni az örömkönnyeiket, amikor odajönnek hozzám. A többségük baloldali és óriási pofon volt az idei választási eredmény, pedig most tényleg hitték, hogy történhet valami jó is az Erzsébet utalványokon kívül. Nagyobb bajt jelent, hogy sok pártszimpatizáns nem tud megbékélni azzal, hogy pl. Jobbikos lévén egy DK-s által is támogatott jelöltre voksoljon és vice versa.

Én erre azt szoktam mondani, hogy a múltat nem kell már feszegetni, ha mi nem tudunk megbékélni egymással, akkor hogyan várhatjuk ezt el a nagypolitikától.

Nem gondolja, hogy akár mozgalmat is elindíthat ezzel? Mert annyiban más a Márki-Zay-féle modelltől, hogy ez teljesen alulról jött, s a z összefogás is spontán, szinte egyidejűen pattant ki a pártokból és teljes?

A legnagyobb boldogság lenne számomra, ha a vége a magyarok megbékélése lenne. Ami a választás körül zajlott a közösségi oldalakon, az, hogy családtagok  törölték a másikat, hogy

olyan bejegyzések voltak, hogy „nem szexelek fideszessel”, stb., az mélységesen elkeserítő, Miért van erre szükség?

Minden oldal jót akar, de van, aki egy kicsit magának jobbat akar. Ennek gátat kellene venni, s végre az emberekért kellene tenni, hogy a kórházba ne kellejen saját gyógyszereket vinni, hogy mindenki kapja meg a rendes ellátást, vagy, hogy az emberek érdemesnek tartsák adót fizetni, s ne azt lássák, hogy a pénz a haverok zsebében landol.

Mert az újabb kétharmados többség láthatóan feljogosítja őket arra, hogy ezt folytathassák…

Ezzel együtt is, én hiszem azt, hogy az összefogás példáján keresztül történhet valami, akár a jövő évi önkormányzati választásokon be lehet majd bizonyitani, hogy minden elérhető.

Nem gondolja, hogy Ön idealista?

Inkább legyek idealista…

Ha megválasztják, abbahagyja eddigi civil életét?

Mivel 22 éve humoristaként dolgozom, s meg is élek belőle, nem amiatt vállalok politikai szerepet. Egyébként pedig van rá példa nem egy, hogy művészek a politikai szerepvállalásuk mellett tovább folytatták hivatásukat, én is szeretném folytatni, hiszen örömet okoz nekem, amikor boldogságot csempészek a nézők, hallgatók arcára. Én politikamentes humort űzök, s remélem, hogy lesz lehetőségem önkormányzati képviselőként is  folytatni a pályámat.  Lehet, hogy furcsa lenne sokaknak, s poénkodnának is rajta. De ezzel semmi baj sincs.

Azt javasolnám a tamáskodóknak, hogy nézzék ítéljék meg politikusként Erdei Sándort, s nézzék humoristaként Rokker Zsolttit.

„A félelem a legfontosabb érzelem, amire a politizáló embereknek szüksége van”

Tasnadi Kata
-
0
„A félelem a legfontosabb érzelem, amire a politizáló embereknek szüksége van”
  • Olyan időket élünk, amikor a történelem kopog az ajtón Pető Andrea, a CEU professzora szerint
  • A történész nemrég kapta meg az Európai Akadémiák Madame de Staël-díját innovatív, gender szempontú munkájáért
  • A CEU-nak szerinte Budapesten van a jövője, mert itt vannak feladatai
  • A tudomány válságban van, a tudás helyett a lojalitás értékelődik fel
  • Releváns tudást kell előállítani, nem lehet elefántcsonttoronyba zárkózni
  • Az antigender retorika veszélyes, illetve az is, ha a nőkre tolják a demográfiai problémákat
  • A tudományos életben sem mindig egyszerű vállalni, ha valaki társadalmi nemekkel foglalkozik

Nemrég megkaptad az Európai Akadémiák Kulturális Értékteremtésért járó Madame de Staël-díját. Egy ilyen elismerés mintha plusz jelentőségre tenne szert ebben a helyzetben, amikor még az is valós veszély, hogy a CEU nem működhet tovább ebben az országban.

Két laudáció is elhangzott a díjátadón, az egyik az ALLEA elnökétől, Günter Stocktól, a másik Luisa Passerinitől, aki az európai történész szakma egyik legfontosabb alakja. Mindketten azt mondták, hogy azért én kaptam ezt a díjat, mert sokfajta témában nagyon népszerűen és eredetien írok. Akik korábban megkapták a díjat, mind tizenöt-húsz évvel idősebbek nálam, ezért van egy megelőlegezett bizalom jellege is a díjnak, hogy az elkövetkezendő húsz évet, ami a nyugdíjig hátra van nem Hawaiin fogom tölteni, koktélozva, hanem részt veszek az európai tudományos közéletben, és azokat az értékeket képviselem, amiket ez a díj is. A Madame de Staël-díj névadója egy gondolkodó, feminista nő volt, akit a tudományos életben is komolyan vettek, ezért világos, hogy olyasvalakinek akarták adni a díjat, aki ebbe a kategóriába beletartozik. Tudjuk azt is, hogy az európai, és különösen a kelet-európai tudományos életben a nőknek nagyon nehéz érvényesülniük. Az, hogy én ilyen messze eljutottam, annak köszönhető, hogy a CEU-ban mindig támogattak, és jó lehetőségeket kaptam. De nem jelenti azt, hogy nem kellett ugyanúgy megharcolnom itt is azért, hogy arról gondolkodhassak és írhassak, amit én fontosnak találok. A szófiai díjátadón egyébként nem találkoztam olyannal, aki ne kérdezte volna meg, hogy mi van a CEU-val, hiszen az elmúlt huszonhét évben fontos részesévé vált a globális tudományos életnek. Mindenki tudja, hogy ez egy nagyon jó egyetem, és habár kicsi, nagyon fontos dolgot csinál. Tekintettel arra, hogy én 1991 óta dolgozom ott, ez nekem személyes öröm és büszkeség is.

Bocsánat, de ehhez nagyon idekívánkozik, hogy Kövér László a minap azt mondta, hogy bármelyik magyar egyetem jobb a CEU-nál.

Mindenki azt mond, amit akar. De egy tudományos élet van, és abban az egyben a CEU-nak nagyon fontos helye van. Magyarországon viszont az a tragédia, hogy az, hogy kinek honnan van diplomája, meghatározza, hol kaphat állást. Ezért a mi diákjaink már sokszor nem is gondolkoznak azon, hogy Magyarországon helyezkedjenek el, maximum az üzleti szektorban, de azért már ott is

meggondolják, hogy alkalmaznak-e valakit CEU-s diplomával.

Jó állásokat kapnak általában a diákjaink, ez például a mi tanszékünkön az akkreditációs felülvizsgálathoz készített végzősők munkavállalását követő jelentésből kiderült, de nem Magyarországon, és ez szomorú dolog.

A jelentkezők számára milyen hatással volt a bizonytalanság?

Sokkal többen jelentkeztek. Most nagyon érdekes hely lett a CEU. Jót tett a diákok rekrutálásának, hogy jó sajtónk volt, az egész világ rólunk beszélt, és az derült ki, hogy ez egy izgalmas, jó színvonalú, diákközpontú hely. Az egyetem közösségét is nagyon összekovácsolta ez az ügy, szóval én tulajdonképpen optimista vagyok minden szempontból. Az a típusú oktatás, amit mi csinálunk, az a típusú újszerű megközelítése a tudománynak és a tudományos kommunikációnak, az a jövő.

Abban is optimista vagy, hogy van jövője a CEU-nak Budapesten?

Hol legyen jövője, ha nem Budapesten? Itt van mit mondani, itt van mit csinálni. Itt van feladatunk.

Ahogy említetted is, a díj odaítélésének indoklásban hangsúlyozták, hogy olyan témákat vizsgáltál a társadalmi nemek szempontjából, amelyeknél ez alapvetően új megközelítést jelentett. Miért választottad történészként ezt a kiindulópontot?

Amikor az első könyvemet írtam, a Nőhistóriákat, az egyik nagytekintélyű történész kolléga megkérdezte, hogy mivel foglalkozom. Mondtam, hogy az 1945 utáni női politizálással. Erre azt válaszolta, hogy milyen jó, mert ez a téma egyszerűen nincs. Ekkor voltam mondjuk 26 éves, és nem volt túl lelkesítő, hogy a szakma egyik nagy öregje azt mondta arra, amivel évek óta foglalkoztam, hogy az nincs. Egyébként ebből is következik az, amit most tapasztalunk, hogy a szélsőségek történetének kutatása és a holokausztkutatás is válságba került. Az előző húsz évben csak a férfiak beszéltek férfiakról férfiaknak, most pedig szembe kell nézni a populista kihívással: sokan megkérdőjelezik a tudomány jelentőségét és tartalmát, és azt hiszik, hogy ők jobban értenek mindehhez, mint a történészek. Tulajdonképpen lehet, hogy ezért is adták nekem ezt a díjat, mert én már évek óta mondom, hogy ez bekövetkezhet. Az a szörnyű, hogy most elmondhatom, hogy én ezt előre megmondtam. Ami igazán bosszant az egészben, hogy mindenki meg van lepődve a fejleményeken, pedig egy nagyon jól átlátható tudományos paradigmaváltásról van szó, amivel egyébként az ALLEA szófiai közgyűlése is foglalkozott. Volt egy konferencia is a díjátadó mellett, ahol arról beszélgettünk, hogy

mi lehet csinálni az áltudományokkal, az álhírekkel, a médiával, és azzal, hogy a tudomány presztízse ennyire leértékelődött.

Ugyanis nemcsak Magyarországon, hanem globálisan is jellemző, hogy a tudomány, a tudás létrehozása és az egész intézményrendszer komoly válsággal néz szembe.

De mit adhat hozzá ezekhez a témákhoz, mint például második világháború vagy a holokausztkutatás a társadalmi nemek tanulmánya?

Nem arról van szó, hogy van a nagy történelem, meg a társadalmi nemek története és a nőtörténet, ami hozzátesz ehhez valamit. Hanem arról, hogy ez egy másfajta történet, másfajta forrásokkal és módszertannal. Releváns kérdéseket tesz fel napjainkra vonatkozóan, engem pedig történészként mindig az érdekelt, ami a jelenben fontos, illetve az, hogy mi lesz a jövőben, amihez meg kell ismerni a múltat, és gondolkozni rajta. A társadalmi nemek története újfajta episztemológiát és megismerést jelent. Ráadásul, ha az ember másfajta történelmet ír, mint a hagyományosan értelmezett politikatörténet, az már önmagában érdekes. Én megpróbálok mindig hozzáférhető nyelven is írni, ami nagyon nehéz. Pedig ennek a kihívásnak, ami előtt a tudomány áll, fontos része az is, hogy olyan könyveket írjunk, amik érdeklik az embereket, és el is tudják és akarják olvasni őket. Ez nagyon triviálisnak tűnik, de a tudományos életben nem mindig jellemző. A kollégáim nagy része rosszul van ettől a gondolattól, hogy ne csak a szűken vett szakmának írjanak, és nem érdekli őket, hogy a cikkeiket olvassák vagy sem. Én viszont azt gondolom, hogy igenis van felelősségük a tudósoknak ebben, mert

meg kell szolgálni azt a pénzt, amit az adófizetőktől kapunk.

Azzal, hogy releváns tudást állítunk elő.

Tehát olyat, ami nem csak egy tudományos burokban életképes.

Többek között azért van válságban a tudomány, mert nagyon buta módon elefántcsonttoronyba zárta magát.

A társadalmi nemek tanulmányozását sokszor azzal írják le, hogy ez a hagyományos értékrendre veszélyes dolog, „genderideológia”. Miért válhatott a konzervatív oldalról bűnbakká a tudomány?

A társadalmi nemek tudománya komplex tudományos megközelítés, határozott társadalomtudományi irányzat, de a társadalmi nemek elleni küzdelem tulajdonképpen egy szocializációs harc része. Az úgynevezett antigender mozgalmaknak semmi köze nincs magához a tudományághoz, hanem azt a kérdést teszik fel, hogy mit tekintünk tudománynak. Ha megnézzük azokat, akik globálisan terjesztik ezeket az antigender üzeneteket, azt látjuk, hogy egy olyan nemzetközi mozgalomról van szó, amely paradigmaváltást akar elérni a tudományban, mintegy reklerikalizálva azt. Ez azt jelenti, hogy azzal a racionális, normatív módszertanok alapján működő tudománnyal szemben, ami a felvilágosodással létrejött Európában, vissza akarnak térni a középkorban használatos tudományossághoz, ahol a tények attól függnek, kinek mi az érdeke. Ebben a paradigmaváltásban a társadalmi nemek fogalma „szimbolikus kötőanyaggá” vált, ezért beszélnek annyit és annyian a „genderről”. Összeköt olyan fogalmakat, cselekvőket, intézményeket, eszközöket, amelyek különben nem tartoznának össze. Egyfajta tiltakozási forma lett a meglevő liberális rend ellen, mely megélhető alternatívát kínál. Mobilizálásra pedig érzelmeket, elsősorban a gyűlöletet és a megvetést használja. Sokszor arról beszélünk, hogy antifeminizmus vagy vissszacsapás (backlash) van, pedig nem ez a helyzet. Paradigmaváltás van, de még mindig sokan abban reménykednek, hogy ezeket a folyamatokat vissza lehet fordítani. Pedig semmit nem lehet visszaállítani. Világos, hogy például le akarják váltani a meglevő tudományos elitet, és létre akarnak hozni egy párhuzamos újat, amelynek egyetlen egy kritériuma van, a lojalitás. És ez visszatérés a középkorhoz.

Ha visszafordítani nem lehet a folyamatot, akkor mit lehet tenni azoknak, akik nem tetszik ez a paradigmaváltás?

A díjat elfogadó beszédemben azt mondtam, hogy újfajta terminológiát és megközelítést kell használnunk. A politikában is olyan nyelvet kell meghonosítani, amit az emberek megértenek. Emellett vissza kell nyúlni azokhoz az ellenállási formákhoz, amelyek régen nagyon jól működtek. Szalonokkal, alternatív, nyilvános terekkel, gondolkodással, beszélgetéssel, az emberek személyes megkeresésével. Tehát annak az ellenállásnak van itt az ideje megint, ami működött annak idején a kommunizmusban.

Ez egy elég markáns álláspont, hiszen sokan mondják, hogy ebbe az irányba haladunk, azt viszont, hogy el is érünk idáig…

Teljesen megváltozott a világunk. Nagyon atomizálódott a társadalom,

a neoliberalizmus teljesen szétverte a meglevő közösségeket,

intézményeket, áruvá tett az emberi méltóság lényegéhez tartozó értékeket és cselekvéseket. Például a Nőügyek 2018 kutatásból is az derül ki, hogy baj esetében a nők egy másik nőhöz fordulnak, eszükbe sem jut, hogy az államtól kérjenek segítséget.

Pető Andrea az ALLEA díjátadóján

Jó hogy ez a kötet szóba került, mert a bemutatóján az egyik legmeglepőbb dolog az volt, hogy mennyire más dolgok jelentik a problémát a nőknek ma Magyarországon, mint amivel értelmiségiként és feministaként foglalkozni szoktunk. Ez mintha egyfajta kritikát is jelente azok felé, akik foglalkoznak a társadalmi egyenlőtlenségekkel.

Pontosan, de az a helyzet, hogy a nőmozgalom mindig is olajfolt volt a vízen. Nagyon kevés olyan korszak volt a történelemben, amikor nemcsak egy kis zárt közösség beszélt ezekről a dolgokról magának, hanem kapcsolatot talált a nők tömegeihez. Amíg ez így van, addig nem kell aggódnia a hatalomnak: biztos nagyon sok olyan szavazó lesz, aki a gazdasági érdekei ellenére is egy olyan kormányt támogat, amely nem képviseli az érdekeit.

De egy alternatív, második nyilvánossággal, amelyet az előbb említettél, hogyan lehetne ezt megváltoztatni?

Az a kérdés, hogy a kis pontokból hogyan lehet felépíteni egy nagyobb közösséget. Illetve olyan problémákat kell megfogalmazni, amelyek mindenkinek problémát jelentenek, és olyan nyelven, amelyet mindenki ért. Erre világított rá a kutatási jelentés is. Nem egyéni probléma, hogy megszakadsz abban, ha egyedül neveled a gyereked. Ezek mind strukturális problémák, ezekről kell beszélni.

Igen, csakhogy a kutatásból az is kiderült, hogy a nők észlelik a problémákat, csak pont az nem csapódik le bennük, hogy ezek strukturális problémák, amelyeket a mélyben rejlő egyenlőtlenségek okoznak. Meglepő volt látni, hogy mennyire nem kapcsolják össze ezeket a dolgokat.

De erre nem úgy kell reagálni, hogy megmondjuk nekik, hogy márpedig ezek összekapcsolódnak, és ők buták, mert eddig ezt nem vették észre, hanem olyan helyzeteket találni, amelyekben ez nyilvánvalóvá válik. De ez már inkább politikai ügy.

Az illiberális állam felfogása kifejezetten jó táptalaja az antigender nézeteknek. Vajon mennyiben hozhat változást, hogy illiberális helyett most már szívesebben beszél kereszténydemokráciáról a kormányzat?

Mindenképpen jó lenne, ha ez az antigender retorika eltűnne, mert ez nagyon veszélyes dolog. A gyűlölet és a kirekesztés korlátozása biztonságpolitikai kérdés is. Ha pedig a kormány valóban kereszténydemokrataként viselkedne, az jó lenne.

Ha egy konzervatív kormány konzervatív, azzal nincs baj. Azzal van baj, ha konzervatívnak mondja magát, de illiberális,

mert abban a pillanatban nagyon közel vagyunk A szolgálólány meséjéhez. Tegnap néztem a tévében egy népesedési konferenciáról szóló tudósítást, ahol elhangzott egy olyan kifejezés, amit még sosem hallottam, hogy „petefészekkapacitás”. Ez egy nagyon riasztó narratíva.

A nőkkel kapcsolatban egyértelműen a reprodukciós és a gondoskodói feladatok kerülnek előtérbe a kormány kommunikációjában, de lehet a demográfiai kérdést anélkül középpontba állítani, hogy belecsúsznánk ebbe?

Persze, hogy lehet, nem kell feltalálni a meleg vizet. Csak nem a nőkre kéne rányomni ezeket a feladatokat, hanem megfelelő államilag finanszírozott infrastruktúrát kell kialakítani a gyerekvállalás támogatására. Igazából kevesebbe kerül az a nő az államnak, aki fizetetlen gyereknevelést végez munka mellett, mint ha fizetett gondoskodási munkát végez. Ha pedig az egész problémát leöntjük ezzel az anyaság ideológiai mázzal, akkor a nőket kívülről rákényszerítjük arra, hogy kevesebb pénzért vállaljanak több feladatot ahelyett, hogy az állam az adóforintokból létrehozna egy megfelelő támogató intézményrendszert.

Ha már szóba került A szolgálólány meséje, mit gondolsz a sorozatról? A kezdeti lelkesedés után mostanában szokás kritizálni.

Esztétikai szempontból lehet kritizálni, de ha csak egy kicsit sikerül vele vészjelzést adni a nézőknek a jövőre nézve, akkor már megérte. Tony Judt azt írta, hogy a szociáldemokrácia jövőjének kitalálásához a félelemre van elsősorban szükség. Tehát félni kell attól, hogy mi van, ha elrontjuk, ahogy az első világháború után történt. Mert nagyon nagy a tét, és évszázadokra el lehet rontani. Szerintem a félelem a legfontosabb érzelem, amire a politizáló embereknek szüksége van most.

Ritkán van olyan, amikor kopog a Történelem az ember ajtaján, most viszont ez történik.

De azt is fontos kiemelni, hogy a könyvben leírt Gileád azért jött létre, mert valami nem jól működött a liberális demokráciában.

A politika után beszéljünk arról is, hogy a tudomány hogy áll a társadalmi nemek tanulmányához. 2006-ban mondtad ezt: „az akadémiai tudományosság ellenállását mind ez ideig nem sikerült leküzdenünk, a befogadás gesztusai elmaradnak”. Hogy állunk most ebben? Például most már nem csak a CEU-n van társadalmi nemek tanulmánya szak.

Az én generációm foglalkozott először intézményesen a társadalmi nemekkel, és mi most már valamilyen szinten benne vagyunk a tudományos elitben. Van nagydoktori fokozatunk, ott vagyunk Tudományos Akadémiában, de kérdés, hogy hogyan tovább. Hogy ez az intézményekbe bekerülés pacifikálja a nőket, hiszen ott van a pozícióféltés, vagy a kollégák rájönnek arra, hogy az embernek a fejére úgyis oda van írva, hogy feminista és társadalmi nemekkel foglalkozik, ezért csak ennek felvállalásával lehet előre lépni.

De az elmondható, hogy a tudományos közösség elfogadta a társadalmi nemek tanulmánya létjogosultságát?

Az attól függ. Még most is készülnek olyan összefoglaló történeti munkák, amelyekből teljesen kimarad a gender. Ez egy hosszú távú harc, mert annyira más, mint a hagyományos politikatörténeti megközelítés. De egyre többen foglalkoznak nőtörténettel, a kérdés már csak az, hogy ők milyen típusú történeket mondanak el. Például eddig az volt a bajunk, hogy nincsenek nők a történelemben. Ez mostanra megváltozott, rengeteg női életrajz íródik, de nem mindegy, hogy milyen keretben beszélnek a nőkről. Az 1956-os emlékév kapcsán írtam, hogy még tíz éve sem gondoltam volna, hogy női szabadságharcosok képeivel lesz tele az utca 2016-ban, de azért az a helyzet, hogy ezek a nők nem önálló cselekvőkként jelentek meg. Tehát az nem elég, hogy sok nőtörténeti könyv és cikk van, mert

azt is vizsgálni kell, hogy miért maradtak ki a nők eddig a történelemből,

és melyek azok az értelmezési keretek, amelyekben most bekerülhetnek.

Beszéljünk egy kicsit az új kötetedről is, amely most jelent meg Elmondani az elmondhatatlant címmel, és a második világháborút a nemi erőszak szempontjából vizsgálja.

A könyv négy részből áll. Az első azzal foglalkozik, hogy milyen forrásaink vannak a második világháborúban elkövetett nemi erőszakokról. A második azt nézi meg, hogy milyen következményei voltak ennek a háború után, majd azt vizsgálom, hogy ez hogyan jelenik meg a különböző emlékezetformákban. Az utolsó rész pedig azzal foglalkozik, hogy mit lehet tudni az elkövető szovjet katonákról és katonanőkről. A könyv üzenetét azzal lehetne összefoglalni, hogy a második világháborút mindig a politika- és hadtörténet, jobb esetben a gazdaságtörténet szempontjából elemzik, ahelyett, hogy azt néznék, milyen hatása volt mindennek a civil lakosságra. Pedig a második világháborúnak az a jellemzője, hogy a nemi erőszak tömegessé vált. Ennek a következményeit vizsgálja a könyv. Az Elmondani az elmondhatatlant cím pedig arra utal, hogy a nemi erőszak olyan téma, amely önmagában is nagyon tabusított, és a forráshiány, illetve a források elfogultsága miatt a háború kapcsán erről még nehezebb beszélni.

Most min dolgozol?

A nők szerepével foglalkozom a nyilas mozgalomban, az MTA doktori disszertációmból írok könyvet.

Fikciós könyvet is írtál már, 2009-ben jelent meg a Katalin leányai. Ennek várható folytatása?

Ezt trilógiának szántam, és az első kötet, a Katalin leányai amellett, hogy krimi, tulajdonképpen nőtörténeti elméleti tankönyv is. Minden fejezet a nőtörténet-írás egyik elméleti kérdésről szól. Nagyon élveztem a könyv elkészítését, mert összekapcsolódott benne a kreatív írást és a tudomány. A diákjaim is nagyon élvezték azt a kurzust, amit akkor tartottam, mikor ezt írtam. A történész egyébként is detektív, megpróbálja megtudni, hogy mi, hol és hogyan történt, értelmezve a nyomokat. De mivel ez egy a 19. század végén játszódó krimi, akkor is élvezheti valaki, ha nem tudja, hogy egy nőtörténeti elméleti munka az alapja. Viszont azért is választottam ezt a népszerű műfajt, hogy megmutassam, hogy az ilyen dolgokról is lehet populárisan beszélni. A második részhez már megvan a kutatási anyag, de még nem tudom, mikor lesz belőle könyv.

1...101112...2611. oldal a 26-ból

FRISS HÍREK

Továbbiak

A hír igaz!

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK

Független Hírügynökség Kft.
Kapcsolat: info@fuhu.hu

LEGOLVASOTTABB HÍREK

SZERKESZTŐ VÁLASZTÁSA

© Független Hírügynökség

eskişehir escort sakarya escort eskişehir escort bayan