Blogles

Még 100 nap

Még 100 nap és eldől. Voltak itt baloldali túlsúlyos évtizedek, összes bűnnel, meg jó cselekedetekkel, és három évtizede egy politikai váltó „gazdálkodás”, a maga látványos fogyatékosságaival és szerény eredményeivel. A jobboldal is hosszú évtizedeket szeretne, kívánna hatalomban lenni, hogy megmutathassa, mennyivel is jobb, mint a bal. Egyik oldal sem tervez egy új történelmi kiegyezést a nemzet érdekében, ami elég nagy baj, sőt mi több, sorscsapás a nemzetre nézve. Kicsinyes, önző pártérdekek vezérelnek mindkét oldalon, ha kell tudományosan is indokolva, hogy miért éppen az övék a mérvadó.

Közéleti celebek és Horváth XXIV Jánosok

Egy bloggernek titulált egyszerű állampolgár hogy is vehetné fel a versenyt azokkal, kiket a média a közismertség színpadjára emelt, közéleti celebbé kinevezve azokat. Mert hiába is mondana százszor okosabbat, értelmesebbet Horváth XXIV János itt a neten, mint bármely, már „nevesített” osztály képviselője, ki figyel oda? Ki lájkol, tetszikél olyanokra, bármit is mondjanak, kiknek neve sincs, vagy alig ismert? Bezzeg az elhíresültek! Azok aztán döfi, még akkor is nagyobb népszerűségnek örvendenek, ha az ismeretlen közlőkkel szemben, mondanivalójuk tartalma, értéke, azokét meg sem közelíti.

Ez egy ilyen világ. Még 100 nap és eldől, hogy mi lesz velünk. Annak, hogy kiegyezés lesz bal és jobboldal között, most semmi esélye, az nem más, mint illúzió. Mai történelmi helyzetünk már lekéste ezt. A nagy történelmi egyházak, élen a katolikusokkal, mint annyiszor hazai történelmünkben, inkább saját fennmaradásuk útjának egyengetésével vannak elfoglalva semmint az ország bajaival. A kisebbekről nem is beszélve. A politikai osztály megosztott, olyan mély gyökerekkel, mely kibékíthetetlen ellentéteket szült mára, a harmadik évezred elején olyan tragikus társadalmi megosztottságot eredményezve, amely példátlan Európában. És Orbán, ennek ellenére, egységről beszélt.

Kívül, vagy belül Európán

Még 100 nap és elválik az a bizonyos a májtól. Maradunk Európában magyarok, vagy félázsiaiként pirospontos popsijainkkal, elájulva árvalányhajas, vattacukros nemzeti függetlenségünktől, ismét kívül kerülünk Európán. Ha a jobboldal győz bármilyen arányban Kádár János május 26-i születésnapján, akkor vérszemet kapnak a Bayer Zsoltok és Bencsik Andrások, meg a hozzájuk hasonló „mélymagyarok”. Akkor a minden irányú jogtiprás napi gyakorlattá válik, jogászi értelmezések törvényességre hivatkozó hálójával beterítve. Akkor a kiváltságos csókosok minden szentnek maga felé hajlik a kezének szemlélete fog uralkodóvá válni a közérdekkel szemben és lesajnálva az európai értékeket, a keresztény erkölcsre való álságos hivatkozással, a pogány erőszak szerzési mániája fog nyerni erőteret.

És még egy veszély lebeg a fejünk felett. A radikális jobboldal eszementségének előretörése. Az európai zászlót égetőké, a „zsidókat a Dunába, Gyurcsányt meg utána” visítóké, a cigányozóké, a listázóké. A ma még csak verbálisan erőszakoskodóké, de holnap már ki tudja, hogy milyen fizikai erőszakot is tenni képes csoportosulásoké. 2006 őszén az akkori ellenzéki vezér Orbán Viktor az MTV elnökét, Rudi Zoltánt tette felelőssé az eszeveszettek randalírozásáért. Mert, hogy nem vette át a petíciót a gyülevészektől és nem olvastatta be. Az oxfordi pávatáncos kimutatta foga fehérjét ezzel. Most meg mekkora cirkuszt csináltak-ők és nem az ellenzék – amikor szintén egy petíció beolvasásáról volt szó! Mert nekik balhé kell, amikor nincsenek hatalmon, és békéért ácsingóznak rögtön, meg nemzeti egységért, ha megkaparintották azt. Micsoda jellemek!

Még 100 nap és eldől. Maradunk e jobboldali populizátorok által hipnotizált, illiberális, félázsiai koppány-nemzet, vagy kísérletet teszünk arra, hogy európai értékeket hordozó, az emberi méltóságot mindenek felett hirdető Szent István országa legyünk végre. Isten minket úgy segéljen!

Vidnyánszky nem értheti

Olvasgatom a híreket az SZFE körüli fejleményekről, s lám mit tett közzé nemrégiben a kormányhoz közel álló Mandiner a kuratóriumi elnök gazdag gondolataiból:

“…Mandiner:
Van bármiféle mód arra, hogy teljesüljön az a követelés, hogy a kuratóriumba az egyetem szenátusa által delegált tagok is bekerüljenek?

Vidnyánszky: Szerintem így lett most reális a felállás. Most tartunk ott, hogy megfelelő súlyú tárgyalófelek ülnek egymással szemben. Így is nagyon nehéz folyamat áll előttünk….“

Slussz!

Ez világos beszéd. Minden döntési jogot a kormány által kinevezett kuratóriumnak, az érdekelteknek pedig coki!

A hallgatók a maguk módján reagáltak:

„Fenntartjuk azt az álláspontot, hogy Vidnyánszky Attila és a kuratórium a diákság számára illegitim. Kinevezésük antidemokratikus eszközökkel történt, így tehát nem szeretnénk velük tárgyalni”

– jelentette ki a Színház- és Filmművészeti Egyetem hallgatóinak képviselője a minapi sajtótájékoztatóján.

Ez is világos beszéd. Vidnyánszky és olajmágnásai menjenek a pokolba!

e mondott még egyebet is a főkurátor!

….Mandiner:
Hogy bírja ezt az időszakot?

Vidnyánszky: Nagyon nehezen. Ez nem az én szakmám, én nem vagyok politikus, de szakmai felelősségérzetem arra késztetett évekkel ezelőtt, hogy ne csak mondjam a véleményemet, hanem értékrendemmel összhangban cselekvő résztvevője legyek a közéletnek. Sokszor a szememre vetik, hogy rendezzek, és ne politizáljak, ám ha a politika a közügyekben való részvételt jelenti, akkor értelmiségiként ebben szerepet vállalni, ha nem is kötelesség, de biztosan nem szégyen. (…) És ott van a legerősebb támaszom, a családom. Olyan hátterem van, amely megóv, segít regenerálódni, és kötözi a lelki sebeimet. Ez csodálatos dolog. Mind a civil, mind a szakmai világból annyi támogatás érkezik, hogy ezt muszáj végigcsinálni. Elképesztően erősnek érzem a hitünket.

Fölöttébb érdekes!

A művész úr demokrata, s a maga módján tisztán összegzi a művész közéleti szerepvállalásának lényegét. Értékrendjét illetően azonban sokakban van bizonytalanság, ezt leginkább a hallgatók és tanáraik állásfoglalásán, az őket támogató nyilatkozatok sokaságán lehet lemérni. Persze meglehet e tárgyban valójában nincs is semmi bizonytalanság, hiszen Karsai Györgyről szólván Vidnyánszky az ATV-ben félreérthetetlenül rögzítette világlátásának fundamentumát:

„Karsai Györgynek én nem fogom tudni soha elmagyarázni, hogy mi a nemzet, meg a haza, meg a kereszténység, mert alkalmatlan arra, hogy befogadja azt, amit én gondolok. A gondolkodása ebben a tekintetben kizárólagos és kirekesztő.”

Akkor most ebben a mondatban (a főkurátor legfrissebb nyilatkozatain is elmélázva) helyettesítsünk néhány szót, s talán valamelyest közelebb jutunk Vidnyánszky Attila világlátásának pőre lényegéhez:

„Vidnyánszky Attilának soha senki nem lesz képes elmagyarázni, hogy mi a demokrácia, a pluralizmus, az egyéni és a kollektív szabadság, az egyetemi autonómia, a tanszabadság, mert alkalmatlan arra, hogy befogadja azt, amit erről a szabad ember gondol. A gondolkodása ebben a tekintetben kizárólagos és kirekesztő.”

Brezsnyevi pangás? Dehogy.

Bod Péter Ákos, az Antall-kormány egykori iparügyi minisztere, majd az MNB elnöke és néhány napig Orbán miniszterelnök-jelöltje, most már hosszú ideje a Corvinus Egyetem professzora érdekes cikket írt a Válasz Online című portálra, a néhai Heti Válasz maradványára (https://www.valaszonline.hu/2019/07/16/bod-peter-akos-korrupcio-publiciszikta/).
A cikkben a magyar helyzet sajátosságairól van szó, arról, hogy miért annyira gyenge nálunk az ellenállás az Orbán-rendszerrel szemben, összehasonlítva a régió más országaival: Szlovákiával, Csehországgal, Romániával, Szerbiával. Bod érdekes és fontos szempontokat vet fel, amelyeken érdemes alaposan elgondolkozni. Fontos, hogy ebből a cikkből is kiderül, hogy az egykori MDF vezető gazdasági szakembere ma már egyértelműen szemben áll az Orbán-rendszerrel. A cikkről a Klubrádióban Bolgár Györggyel beszélgetve elmondta: címét (”A mi brezsnyevi pangásunk…”) nem ő adta, hanem a szerkesztőség. (Azután egy helyen a cikk szövegébe is belekerült.) Márpedig a mai magyar helyzetet a brezsnyevi pangáshoz (eredetiben oroszul застой) hasonlítani súlyos tévedés. Aki ilyen párhuzammal él, az vagy a szovjet fejlődést nem ismeri, vagy a mai magyar helyzetet nem érti.
A pangás (застой) időszaka a Szovjetunióban azt jelentette, hogy a lassú, folyamatos hanyatlás éveiben a szovjet rendszer vezetői immár felhagytak a reformkísérletekkel, és elég defenzív módon gyakorolják a hatalmat. Az Orbán-rendszer jelene nem állítható ezzel párhuzamba. Az Orbán-rendszert 2010 óta folyamatos offenzíva jellemzi. Évről-évre újabb intézményeket rombol szét (kezdte az Alkotmánybírósággal, folytatta a magán-nyugdíjpénztárakkal, idővel eljutott többek között a trafikokig, a szerencsejáték-automatákig, a lakás-takarékpénztárakig, most érkezett el a CEU-ig és a Magyar Tudományos Akadémiáig), újabb és újabb társadalmi csoportoknak üzent hadat.

Nem mind újabb csoportokat akart megnyerni magának, hanem újabb csoportokat tett ellenségévé.

Matolcsy nevezte még az első Orbán-kormány gazdasági minisztereként „egészpályás letámadásnak” az Orbán-kormányok működési módját. A kádári „aki nincs ellenünk, az velünk van” helyett igazából Rákosi logikáját követi: „aki nincs velünk, az ellenünk van”. Saját káderei közül is időnként eldob valakit, aki ellenséggé válik. (Simicska esete csak a legismertebb, legfontosabb példa.) Egészen más ez, mint a brezsnyevi pangás. A 2014-es választás után többen föltették a kérdést: vajon konszolidációs fázis következik-e. Ma már a legtöbben úgy gondolják: ez a rendszer nem tud konszolidálódni, folyamatos hadiállapotban van.

Orbán, a tahó

Ami a rezidensek leinasozását illeti, azért szép lassan mondjuk már ki, hogy Orbán egy félművelt tahó. Süvít a paliról: ahhoz szokott hozzá, hogy bábuként tologathatja az embereit, s önmagán, családján és strómanjain kívül szarba sem vesz senkit.

Ezek a rezidensek – a szolgák – ötszázszor többet tanultak és dolgoztak életükben, mint a Dubajba röpködő, Zuckerbergnél okosabb, amúgy megszólalásai alapján enyhén retardáltnak tűnő gázszerelő, Orbán vagyonának tartótisztje. Ha az ország Döbrögije azt hiszi, hogy ezzel az inasozással megint mondott valami nagyon vicceset, szotyolaköpködősen-pálinkázósan-sok kislányt meglövő fehérvári huszárosan-hellóröfisen-kolbásztöltősen-asszonyságosan népszerűt, akkor ezzel már csak saját, legkitartóbb és leghűségesebb szektatagjait tudja lázba hozni és elszórakoztatni, azokat, akik ab ovo gyűlölik az egyetemet végzett értelmiségieket, frusztráltakká válnak tőlük, s annak örülnek, ha a hülye, szemüveges, romkocsmákban mélázó könyvmolyokat időnként a Döbrögi, sunyin, gyáván, aljas módon, hátulról jól seggbe rúgja, aztán röhögve körülnéz, és várja az elismerést.

Mert ő a főnök, neki szabad.

Szeretném elhessenteni a jókedvét: ezek az inasnak nevezett rezidensek (ez az ő nevük, még akkor is, ha nem áll a szájára ennek a tahónak), szóval ezek az inasok Munkácsy Ásító inasához hasonlóan ásítoznak és röhögnek rajta, épp úgy, ahogy mi röhögtünk az akkori Döbrögiken. És ne gondolja senki, hogy egy Komócsin-Döbrögi vagy egy Orbán-Döbrögi között oly nagy lenne a különbség.

A francokat!

Az imént felhívott tanszékünk legifjabb oktatója, aki tanít, s közben tehetséges doktorandaként végzi a doktori iskolát. Azt kérdezte tőlem, hogy mondd, Gyuri, ha én tanársegéd vagyok, akkor Orbán észjárása szerint szolga lennék?
Szélesen vett családomban épp akad egy rezidens, aki ezekben a percekben egy kórházban küzd az emberek életéért.
Két tehetséges, képzett, okos és becsületes fiatalember. Nem szolgák, nem inasok, nem az alpári gúny tárgyai: nem lopnak, nem tagjai semmilyen bűnszövetkezetnek, nincs jachtkikötőjük a Balatonnál, sem 20 milliós órájuk a kis kacsójukon, s nem tudom, hogy mennyire képesek saját lábukon megállni, de ha az ország miniszterelnöke a minimális tiszteletet nem képes megadni, mert erre ő ab ovo, eredendő tahóságából fakadóan képtelen, akkor ne csodálkozzon azon, hogy ezek az inasok és szolgák, ezek a romkocsmákban merengők szépen, annak rendje és módja szerint mielőbb elhúznak innen valahová.
Például angol nyelvterületre, ahol a miniszterelnököt prime ministernek, legelső miniszternek nevezik, vagyis a nép legelső szolgájának.
Döbrögi meg maradhat egyedül, a saját szektájával.
Gábor György

Jesszusom, hol élünk?

„Most is úgy látom, hogy a szabadság felszámolásának, ami a világban folyik, jelen pillanatban mi vagyunk az egyik akadálya, azért olyan vehemens, hathatós és erős a támadás, ami velünk szemben folyik, és ezért ilyen kegyetlen is” – öblögette el mindezt Szájer József.

Ez már igaz!

Mindeközben mai hír, hogy megszüntethetik a Nemzeti Kulturális Alapot, jöhet az újabb központosítás. Ennek keretében a független színházak nem kapnának működési támogatást, a színházigazgatók kinevezésében Kásler Miklósnak vétójoga lenne, s egy „kultúrstratégiai tanács” (sic!!!) kezelné azt a pénzt, amellyel eddig az NKA rendelkezett. (Ugye már most mindenki fel tudja mondani ennek a leendő kultúr(bruhaha)stratégiai(hahaha) tanácsnak (hihihi) a névsorát, amely fölött maga a nemzet nagy Kásler Miklósa fog tornyosulni?)

Szeretünk hatalmas terminológiai vitákat folytatni arról, hogy „minek nevezzelek”, vagyis hogy mi ez az egész? Szoft diktatúra vagy illiberális demokrácia, diktatúra vagy autokrácia, und so weiter, und so weiter.

A helyzet az, hogy ez diktatúra, csak éppen jellege nem azonos a XX. századi totalitárius diktatúrák egykor volt valóságával. (Amint az antik görög demokrácia sem volt azonos azzal, amit ma tekintünk demokráciának.) Ma – még – nem jön a ház elé a fekete autó, nem börtönözik be az embereket, pincehelyiségekben nem kínoznak meg, s egy óvatlan pillanatban nem lőnek tarkón, nincsenek bevagonírozások, nincsenek átnevelő- vagy gyűjtőtáborok.
Ma más, sokkalta fortélyosabb eszközökkel működteti a hatalom önnön zsarnokságát. Nem kell kivégezni vagy börtönbe vetni senkit, még elmegyógyintézetekre sincs szükség, ahová a rendszeridegeneket bezárnák.

Az értelmiségit meg kell fosztani alapvető bázisaitól: az újságírókat nem kell megmerényelni, elég, ha a rezsimnek nem kedves újságokat és folyóiratokat ellehetetlenítik, bedarálják, lenyúlják. A rendszerkritikus tudósokat nem kell elmegyógyintézetbe zárni, elég, ha a magyar tudományos hálózatot, az egész MTA-t szétverik, „átszervezik”, s a rezsimhez sírig hű vezetéssel látják el. A meg nem nyert egyetemi oktatókat nem kell elzavarni testnevelést tanítani az általános iskolák alsó tagozatába, elég az egyetemi autonómiára fittyet hányni, szakokat betiltani vagy ellehetetleníteni, beleszólni abba, ki lehet tanszékvezető, s ki nem, ki lehet doktori iskola vezetője, s ki nem, át lehet alakítani az egyetemeket tokkal-vonóval, s csak a szívünknek oly kedves egyetemeket pénzelni (agyonpénzelni),

a többi ott rohadjon meg, ahol van, de végső esetben az egész egyetemet, ha a helyzet és a Legfőbb Úr úgy kívánja, ki lehet ebrudalni az országból.

A rendszernek nem kedves művészeket, írókat, rendezőket, színészeket, zenészeket, képzőművészeket nem kell átnevelő táborokba irányítani, elég, ha bezárjuk a kulturális életet támogató intézményeket, a kulturális TAO-támogatást megszüntetjük, az NKA-t a leghűségesebb és legbutább miniszterünk keze alá toljuk. A független színházak működését financiálisan ellehetetlenítjük, a színházak vezetőit egyenesen a pártközpontból nevezzük ki, a könyvkiadást az anyagi eszközök megfelelő „átcsoportosításával” a saját képünkre és hasonlatosságunkra alakítjuk, olykor pedig egyik-másik értelmiségi csoportot vagy műhelyt, kezdve mondjuk a filozófusoktól, folytatva mondjuk egy-egy színházi társulaton át egészen mondjuk az egyetemek oktatóiig, kriminalizálni, karaktergyilkosságnak kitenni szükséges, oszt jónapot!

S ha mindez bevégeztetett, az egész országon, a megnyomorított és megalázott, közmunkára kényszerített vagy minimálbérből tengődők millióin olyan egzisztenciális félelem lesz úrrá, hogy itt pofázni, felvonulgatni, tüntetni, tiltakozni legfeljebb a rituális öngyilkosjelöltek mernek csak.

Közben pedig Szájer József fenti szabadsághimnuszát fogja hamarost kórusba rendeződve füttyögni az egész NER-kompánia. Mindenhol, mindenfelé, mert addigra már rég minden újság, minden egyetem, minden színház, múzeum, koncert- és kiállítóterem, könyvkiadó és televízió, rádió és festőállvány, portásfülke és összeszerelő műhely, erőmű és éttermi abrosz, pilótafülke és hegedűhúr, bordásfal és fogpiszkáló, dobverő és gumióvszer, szobortalapzat és felmosórongy, pemzli és orgonasíp az övék lesz.

Kizárólag az övék. Lehet bedolgozni, de azt ki kell érdemelni!
Viva la libertà!*

Gábor György

*(És most nem Szájert idéztem, hanem Da Pontét, a Don Giovanni librettistáját.)

Parászka Boróka Facebook bejegyzése

Ennyit érnek a Magyarország határain kívül összegyűjtött szavazatok: Marosvásárhely és Jedd között félúton, a jeddi köztemetővel szemben hevert egy zsák szavazólap. Köztük, nyilván ellenzéki pártokra leadott szavazatok, félig elégve.

Ennyit arról, hogy milyen biztonsággal gyűjti, és kezeli az RMDSZ, az EMSZ a szavazólapokat, mennyire garantálja, hogy senki ne nyúljon bele a borítékokba, hogy az erdélyi ellenzéki szavazatok is eljussanak a szavazatszámláló központokba.
Ennyit arról a kampányról, amit az RMDSZ és az EMNSZ is hetek óta nyom: nem szabad a román portára bízni a szavazatokat, mert „nem biztonságos”. Pontosan ennyivel megbízhatóbb az úgynevezett erdélyi magyar érdekképviselet. Amikor majd azt veti fel mindenki, hogy kikre szavaztak az erdélyiek, akkor jusson eszetekbe ez a képsor. Pont ennyit ér az erdélyiek valós véleménye.
A helyszínről tudni kell, hogy ez egy forgalmas közút, erre halad el a Marosvásárhelyet Nyárádszeredával összekötő országút. Ráadásul a szavazólapokat annál a csomópontnál dobták el, ahol a rendőrség rendszeresen kint áll, esténként különösen, felügyelik a forgalmat. Ettől a helyszíntől egy kilométernyire épp építkezés folyik, egy multi épít bevásárlóközpontot. Kiemelten őrzik a területet a hozzáférhető építőanyagok miatt, minden éjjel kint van a biztonsági szolgálat, és éjjel is dolgoznak. Most ráadásul napok óta tarlótüzek vannak. Többször járt kint a tűzoltóság, fokozott a készültség.
Bátrak voltak, akik a zsákokat kivitték, meggyújtották és otthagyták: a hatóságok szeme láttára, a tarlótüzek évadján gyújtogattak, és még az sem volt fontos számukra, hogy tényleg eltüntessék a nyomokat. #erdélyválaszt

Herczeg Ferenc és Wass Albert igen, Ottlik Géza és Kertész Imre nem

Nézem az új magyar érettségi témák tervezetét. Annyi mindenesetre kiderülni látszik, hogy Herczeg Ferenc vagy Wass Albert bekerült az irodalmi tételek közé, Ottlik Géza és Kertész Imre azonban kimaradt.

Én most nem mennék bele esztétikai-irodalomelméleti eszmefuttatásba, jóllehet van véleményem, de a fenti szempontokat képviseljék a szakemberek, irodalom- és eszmetörténészek, valamint a Magyartanárok Egyesülete, amelynek – bizonyára véletlenül – nem küldték el a tervezetet.
Bennem csak az a historikus múltkép jelenik meg, amikor Wass Albert 1944-ben közzéteszi a minősíthetetlen (vagy inkább minősíthető) antiszemita irományát, a Patkányok honfoglalását, ugyanabban az évben, amikor Kertész Imre Auschwitz felé zötykölődik a marhavagonban.

Meg eszembe jut, hogy míg Wass Albert kétszer is megkapta a németektől a vaskeresztet, addig Kertész Imre – igaz, csak egyszer, de azt tartós használatra szánva – a sárga csillagot.

És ha már Herczeg Ferenc, eszembe jut a Kék róka című legnagyobb színpadi sikere, amelynek elhíresült alapkérdése: „Járt-e Cecile a Török utcában?”
A rejtélyt ne fedjük fel, ám az biztos, hogy Kertész Imre járt Auschwitzban és a szélsőségesen judeofób Wass Albert 1945-öt követően számtalan újnyilas-hungarista szerkesztőségben és bajtársi-baráti társaságban.

Mindenesetre Takaró Mihály korszakos jelentőségű irodalomtörténeti eszmefuttatását látszik visszaigazolni az Orbán-rezsim, hogy tudniillik Kertész Imre nem volt magyar, Spiró György nehezen nevezhető embernek, Petri György valószínűleg – így a tudós irodalmár – a pokolra kerül, s a Nyugat nem más, mint egy kis zsidó lapocska.

Fogalmam sincs, hogy az Orbán-kabinet hogyan teljesítene a magyar irodalmi érettségin, de hogy történelemből miként, azt már mindannyian láthatjuk.
Gábor György

Csak semmi majré

0

A Klubrádió eddigi történetének legforradalmibb pillanatát élhette át tegnap a műsorhallgató, ugyanis az érintett rádióban ehhez fogható tanítás vagy iránymutatás – emlékeim szerint – még nem hangzott el.

A forradalmi gondolat külön értékét, jelentőségét és megkérdőjelezhetetlen súlyát az adja, hogy a doktrinális útmutatás egy vezető rabbi szájából hangzott el, mintegy transzcendens ihletettségről tanúskodván.

A vezető rabbi az alábbi kérdést kapta:

„Erkölcsös dolog részt venni abban a pénzelosztásban, ahol eltitkoltan, az eredeti céloktól eltérően teljesen idegen és láthatóan politikai meggondolásból osztanak pénzt? Egy egyháznak itt kell lennie?”

A rabbi az alábbi válasszal bizonyította teljes felkészületlenségét, s erkölcsi cinizmusát:

„Hogy mi az erkölcsös és mi nem, azt a végeredmény határozza meg, a módszer másodlagos.”

Ez a simogatóan takaros és meghittségében melengető válasz a jakobinusok vagy Joszif Visszarionovics Sztálin ajkán sem formálódhatott volna szebben.

Akkor most mondjuk el a vezető rabbinak, hogy egy célhoz sokféle eszköz rendelhető, s nincs cél és eszköz között szükségszerű, „transzcendens módon determinált” viszony. Az ember autonómiája és szabad akarata révén maga választja meg az eszközeit.

A „cél szentesíti az eszközt” (nem machiavellista, ennek semmi köze sincs Machiavellihez, de ez egy másik történet) tétele ócska közhely és hibás premisszákból indul ki. Ugyanis a jó cél a rossz tartalmú eszközöket nem teszi jóvá, de még csak nem is neutralizálja, vagyis semmilyen jó cél nem szentesíti a rossz tartalmú eszközöket: a rossz, gonosz, cinikus és embertelen eszközök mindenféle értelemben, kiváltképp etikailag, rosszak, gonoszak, cinikusak és embertelenek maradnak.

Az abszolút jó tartalmú célhoz az abszolút rossz tartalmú eszköz egyszerűen inadekvát.

Legfőképp a „progresszív” célokat kitűzők szeretik elhitetni, hogy a célok annyira magasztosak és nagyszerűek, hogy elérésük érdekében megengedhető minden rossz (szükségszerűen rossz) és minden gonosz (szükségszerűen gonosz) eszköz: terror, diktatúra, vese lerúgása, kínzatás, átnevelő tábor, agymosás, bebörtönzés, jogfosztás és így tovább, mert hiszen a cél csodás és boldogító, csak a kis buta lázadozók képtelenek mindezt felismerni, ám a kancsukámmal majd segítek nekik. És akkor majd ők is meglátják és felismerik, vagy beledöglenek.

Szóval bízzanak bennem, a jóságos hatalomban, én tudom, mi a jó cél az egész emberiség számára, s aki ebben megakadályoz, azzal nem tehetek mást, mint hogy a jó cél érdekében büntetőtáborba küldöm, a Gulagra, elmegyógyintézetbe, tarkón lövetem vagy felköttetem.

S ha kiderül, hogy a cél mégsem volt olyan jó, mint azt szerettem volna hinni és elhitetni másokkal, akkor hát sag schon, annyi baj legyen, mi tévedtünk egy kicsit, akik meg nem hittek bennünk és a remek célokban, azok meg felfordultak egy kicsit.

Most már csak az a kérdés, hogy a vezető rabbi szárnyas szavait mottójául választja-e a Klubrádió, s tanítását márványba vésve kihelyezik-e a rádió portáljára?

Gábor György

A Hableány tragédiája: Felháborító koreai követelések

9

A dél-koreai kormány nem átallja azt követelni, hogy Magyarország nevezze meg a végzetes dunai hajóbaleset felelőseit. Hát nem tudják, hogy ilyesmi nálunk nem szokás? Hogy ez mennyire idegen a mi hagyományainktól?

Csak a naiv koreai gondolkodásmód foglalkozhat komolyan azzal a lehetőséggel, hogy  a pénzéhségből eredő szabályozatlanság okozta tömeges halál miatt magas beosztású személyt felelősségre vonjanak, vagy esetleg – ez még nevetségesebb elképzelés – valaki önkéntes lemondással vállalja a felelősséget.

Mi ezt – jogállamunk kifinomultságával, kerülve a nyers koreai módszereket – úgy szoktuk megoldani, hogy ősi magyar módon áldozati báránnyal engeszteljük ki a felháborodott népet – klasszikus példa, ahogy a Gyurcsány-féle gyilkos tüzijáték/ vihar kombó öt halálos áldozatáért folytatott “azonnali, gyors és alapos” vizsgálat eredményeként kirúgtak egy meteorológust és egy tűzoltót.

Hatalmas balszerencse azonban, hogy most nem az egyszerű magyar populust  kell gyógyszövegekkel altatni, hanem a koreai állam – magyar fülnek furcsán hangzó –  tisztességes és gyors eljárást kérő nyilatkozatának eleget tenni.

Az is baj hogy a múltban ragadt koreai erkölcs szerint nem elegendő egy hajókapitányt börtönbe küldeni; barbár szokásaik azt diktálják, hogy ilyen esetben valaki vállalja a politikai felelősséget is; azaz, a terület felelős vezetője mondjon le, mivel az ő figyelmének kellett volna kiterjednie szakterületének biztonságos működésére.

Aki meghajolva kér bocsánatot és vállalja felelősségét – a koreai utazásszervező (Daily Mail)
Különösen igaz ez jelen esetben, amikor a folyami közlekedés szabályozásáért felelős magyar állam még magában a dunai hajózásban is profitérdekeltséggel rendelkezik:  A balesetben érintett Viking Cruises  közösen tulajdonolja a Magyar Turisztikai Ügynökséggel a legfőbb dunai hajós céget, a Mahart Passnave-t.

Miniszter, főpolgármester, kataszrófavédelmi főmufti – félek, hogy ilyen sötét irányokba kalandoznak a mindenáron felelős személy után kutakodó koreai gondolatok.
A koreai kommandós már keresi a felelősöket

Hátborzongató csak rágondolni is, hogy a 2014-es koreai kompkatasztrófa miatt Csung Hongvon miniszterelnök nem átallott lemondani olyan átlátszó kifogással, miszerint
“az eltűntek családjának sírása még mindig ébren tart éjjelente”.

Értelmezhetetlen volt a koreai miniszterelnök azon kijelentése is, hogy a hajókatasztrófához “a társadalom minden szegletére jellemző különböző szabálytalanságok és rossz gyakorlatok” vezettek.

Absolute Beginner – ez a politikus lemondott egy kompbaleset miatt Koreai barátainknak meg kell érteniük: nem vagyunk (még) olyan gazdagok, mint ők, értékes káderek elvesztését egyszerűen nem engedhetjük meg magunknak.

Turistaként azonban továbbra is szívesen várjuk koreai barátainkat:

a precízen kidolgozott jogszabályok és a szigorúan biztonsági előírások következetes alkalmazásának köszönhetően a jövőben már egészen biztosan nem fordulhat elő, hogy békés turisták leljék halálukat a magyar Országház árnyékában, akár tűzijáték élvezése (2006), akár sétahajózás közben (2019).

A felelősség alóli kibújás megelőzése érdekében indokoltnak tartom egy szerhasználatos katasztrófaügyi államtitkári poszt létrehozását. Ezen államtitkár egyetlen feladata az lenne, hogy értékes politikustársai megmentése érdekében állami hanyagság okozta katasztrófahelyzetben (pl. vörösiszap-elszabadulás)  bocsánatot kérjen a polgároktól és lemondjon.
Dr. Györei Péter ügyvéd

Járvány-kommunikáció – Harci retorika

Kvázi-általános és nagyon elgondolkodtató jelenség, hogy a pandémia okozta rendkívüli állapot (annak különféle válfajai) szinte mindenhol a harci retorika, a háborús diskurzus előtérbe kerülését hozta.

Úgy tűnik a politikum B-változata a dolgok kezelésére a háborús keret- és viszonyok bevezetése, mind elvben, mind a szabályozások és az intézkedések terén. A rendkívüli- vagy szükségállapot kihírdetésétől kezdődően minden kormány és hatalmi-politikai szerveződés, szinte automatikusan, harci retorikára váltott, vezérkarokat hozott létre – bár gyakran civilekből, járványszakértőkből, de ugyanolyan harcias fellépéssel mint katonai megfelelőik – harci jelentéseket/statisztikákat, már-már háborús fenyegetettség esetén életbe léptethető intézkedéseket jelentettek be, cenzúrával, parancsszerű, felkiáltójeles modorban, stb.

A harci retorika, a háborús diskurzus a politika képviselőinek ideológiája, a helyi hagyományok, illetve akár egyes politikai vezérek személyes ízlése szerint sokféle volt.

Viszont mindenik a maga módján háborús hasonlatokkal, a megtámadott vár, sőt veszélybe került civilizáció allegóriájával, mindenféle háborús „győzelmi jelentésekkel” és veszteségekkel operált.

A pandémia alatti politikai diskurzusok és intézkedések szintjén jól kirajzolódott a demokratikus, az illiberális, illetve az autokratikus rendszerek természete, viszont – egy kezdeti mondjuk úgy „kísérleti” szakasztól eltekintve (a „nyájimmunitás” kivárási kísérletével) – mindenik háborús retorikára váltott.

A demokratikus rendszerek több magyarázattal és árnyaltabb kommunikációval, kevesebb harciassággal jellemezhető diskurzussal éltek; az illiberálisak/populisták bombasztikusan, mellveregetően harcias és uyanakkor következetlenül megengedő intézkedésekkel, olykor konteókat hangoztatva, máskor pedig drákói szigort színlelve,

önfényező, haza és nemzetmentő diskurzusokkal (“padlóra visszük/vittük a járványt” – mondta egy ismert populista vezér,

bármit is jelentsen ez) jellemezhetők; az autokráciák esetében viszont az elhallgatás, a szinte totális cenzúra volt a jellemző, eltúlzottan szigorú korlátozó intézkedések mellett.

A harci retorikára és a háborús intézkedésekre és politikai diskurzusokra való, mintegy reflexszerű áttérés fölveti a kérdést, hogy

vajon a MINDENKORI HATALOM SZÁMÁRA nem a HÁBORÚS VISZONYOK A NORMÁLIS ÁLLAPOT és a BÉKE CSAK IDŐSZAKOS és nem fordítva?

Az ugyanis nagyon is valószerűnek tűnik, hogy ez a járvány nem volt az utolsó, emberi civilizációt ért, globális kihívás. Ha nem akarunk folyton „háborúra emlékeztető”, statáriumok alapján, harci diskurzusok közepette élni, akkor

elő kellene állni egy – legalább – C-típusú tervvel is, ami a KÖZBIZALOMra épül és nem a félelemkeltésre, az örökös riogatásra és bűntetéstől való rettegésre.

Törékeny, ha úgy tetszik kozkázati társadalomban élünk, amit ha szükség volt még rá, a világjárvány leleplezett. A legtöbben mégis a „normalitáshoz” való visszatérésben gondolkodnak, ahhoz, ami kétezerhúsz előtt volt, pedig „új normalitásban” kellene gondolkodni, sokféle globális keretben politikai, gazdasági, kulturális, stb., szinten: a VÁLTOZÁS MÁR MEGTÖRTÉNT, AZ EMBERISÉG LEMARADT.

A pandémia harci kommunikációja elévült, képtelen akárcsak megmutatni is a valóságot.

Erre jó példa, hogy mostanra már egyetlen (harci) statisztikában sem bízhatunk meg, már a halál sem biztos, vagy legalábbis olyan keretezésbe helyezték, mely nem eligazít, hanem összezavar.

Meglehet, első körben, többnyire HIBRID – félig meddig békebeli, másrészt harcias – kommunikációs sémák, illetve diskurzusok jönnek, viszont egészen biztos, hogy ÚJ GONDOLKODÁSMÓDra és MENTALITÁSra lesz szükség „a civilizáció” túléléséhez, legyünk rajta!

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK