Egy divatjamúlt fogalom: erkölcsi kötelesség

0
234

És akkor itt van a rommagyar képviselet, mely egy amorális és gyakorlatban is haszontalan kezdeményezés mögé áll (valamiféle klerikális és zagyva érdekeket akár hazudozva is “védve”), a mi állítólagos érdekünk képviseletében. Mondom ezt akkor, is, ha volt néhány kivétel, illetve tartózkodó a szenátusban és cinikusan semleges álláspontot közölt a szervezet, a népszavazással kapcsolatban. A leglényegesebb dolgot mulasztották el politikusaink, erkölcsi kötelességüket nem teljesítették, amikor nem álltak/állnak ki nyíltan a hamis, amorális, és káros népszavazásra kitett törvényi szabályozás ellen.

“Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája, egyúttal mindenkor egyetemes törvényhozás elvéül szolgálhasson.” – Immanuel Kant

Tapasztalatom szerint manapság, enyhén szólva ritkán, ha egyáltalán valaha is, foglalkozunk morális kérdésekkel, hiszen azok filozófiai, általános kérdések, és ma a világ, hogy úgy mondjam, absztrakt pragmatikus. Nagyobb becsben van a politikai haszonelvűség – legtöbbször álságos – hangoztatása, mint az életünket, beszélünk róla vagy sem, végső soron meghatározó erkölcsi elvekről és a vele járó felelősségről való beszéd. Nincs olyan csepegős szirupos regény, szappanopera, vagy akár hétköznapi történet, melyben meg ne jelenne a motívum, miszerint a jóakarat és a helyes, azaz, a morálisan indokolt cselekvés végső soron mindennél fontosabb az emberi élet szempontjából. Megkönnyezzük, vagy csak közösségi oldalunkon osszuk meg, mint fél napig érvényes, kolosszális bölcsességet, viszont ritkán, egyre ritkábban, reflektálunk rá, illetve “tesszük is a jót”. Különösen a közszereplők, de korántsem csak a politikusok, hanem egyre inkább a közösségi-média, az internetes felületek egyperces sztárocskái, Kant egyetemes erkölcsi ítéletét mindenestől mellőzve osztják az észt, termelik és terjesztik az amorális eszméket, egyfajta rosszul felfogott nyájszellemből, elvont pragmatizmusból. Azt hiszem a legtöbb magát gyakorlati emberként ünneplő szereplő nem is érti, hogy helyesen, morális értékek kifejezésére, képviseletére irányuló cselekvés, önmagában gyakorlati cselekvés: a helyes, az egyetemes morál, ami az emberi méltóság kifejezése fölmutatása, önmagában való érték, és ha úgy tetszik gyakorlati, a helyes, a humánus, alternatíva.

A fölvilágosodás óta biztosan tudjuk, sőt szándékunk szerint intézményesítettük is, (az Egyetemes Emberi Jogok Nyilatkozatában rögzítettük), hogy az egyedül emberhez méltó cselekedetek, az egyetemes erkölcsi törvényekből fakadnak (Kant ezt kötelességtudatnak nevezi), a mindenkit megillető emberi méltóságot erősítik és soha nem annak csorbítási szándékával teszik azokat. És hogy miért jutnak ezek – az egyébként jobb időkben és jobb helyeken közhelyszámba menő dolgok az erkölcsös cselekedetekről, az eszembe?

Először, mert egyre világosabb, hogy a megosztott, a “törzsi morál”, amire (mint ultima ratio-ra), oly sokat hivatkoznak, a kettős vagy többes mérce, amire hol sunyin, hogy nyíltan (és egyre nyíltabban) utalnak, az emberhez nem méltó cselekedetek, reflektálatlanok és károsak, (a kategorikusz imperatívusz tagadásai), antihumánusak. Az emberi civilizáció, tetszik nem tetszik, nem az “ősi”, “atavisztikus”, “törzsi”, vagy természetjogból, hanem az “ész parancsából” fakad. Visszatérni a törzsi morálhoz decivilizációs aktus, és ez kiviláglik, amikor az erkölcsi megítélést mellőzve – pragmatizmust mondva, vagy megosztott mérce szerinti álmorális tételekre, hitre, isteni és/vagy természeti elrendelésre, kikezdhetetlen szokásrendre, horribile dictu népszerűségvesztésre stb.-re hivatkozva – rutinból teszik a rosszat, ami aztán rendre gyakorlati haszonnal sem jár.

Mert másodszorra – és hogy eljussak tulajdonképpeni témámhoz – itt van a kollektív politikai ténykedésnek ez a bejáratott és normális körülmények között demokratikus, részvételre alapozott formája a népszavazás, amit most a törzsi morálra, valamiféle eleve meghatározott “természetesnek” mondott házasság-, illetve család-idólumra (még arra is zavarosan és felületesen) utalva tévesen és károsan kezdeményeztek, és írtak ki. A tradicionális családról kiírt népszavazás először amorális aktus, egy virtuális többségnek egy virtuális kisebbség ellenes intézkedése. A belátható döntés következménye diszkriminatív, kétszeresen jogfosztó, mert nemcsak nem engedélyezi a hasonneműek házasságát, vagy legalább bejegyzett élettársi viszonyát, hanem az alkotmányba rögzíti a hátrányos megkülönböztetést és ezzel, igyekszik bebetonozni a jelenlegi állapotokat. És ugyanakkor gyakorlati szempontból értelmetlen – olyasmit akar, ami már jelenleg is van – és ami még fontosabb, zavarossá, ellentmondásossá teszi a család fogalmát, összekeverve azt a házassággal.

És, bár alig reflektálnak rá, fölteszem a kezdeményezők és a törvényhozók sem gondolták végig a népszavazás tárgyát képező szabályozást, illetve a szabályozás következményeit, alkalmazhatatlan. Ha ugyanis a csonkacsaládok, vagy az egyéb – és nem hasonneműeket érintő – családformákat egyszerűen többé nem akként kezeli majd az alkotmány és ezzel érvényteleníti az eddigi törvényes formákat, akkor hallatlan zavarok és igazságtalanságok keletkeznek. Ha anya és gyereke, apa és gyereke, vagy nagyszülők és unokák stb., nem képeznek családot, akkor olyan jogfosztás keletkezik, aminek a következményei, az egész társadalomra vetítve, beláthatatlanok. (Viccnek is rossz, de jól jön majd a hatalommal való visszaélés, a korrupcióval vádoltak esetében, akik szigorún csak közvetlen családtagjaik hasznára elkövetett lopások miatt vonhatók felelősségre. Továbbá, ha szülő és gyermeke nem család, akkor a Iordache-Nicolicea-Márton törvényben foglaltak szerint, a hajadon, elvált, vagy megözvegyült korrupt hivatalnokok gyerekei nyugodtan haszonélvezői lehetnek a közvagyon lenyúlásának, nemde?)

Az igazság és a morál kimentek divatból, és helyüket a HAZUGSÁG vette át, az alternatív-tények és a posztigazságok a hazugság eufemizmusai, amit roppant szemérmesen, viszont következetesen mondanak ki képviselői, miközben a korrekt beszédet támadják. Mert ott tartunk, hogy az ártatlanság vélelme, lassan mindenkit megillet, akit megvádoltak, vagy akár el is ítéltek (ja, nem is akármiért, hanem szinte kizáróan csak korrupcióért); amikor a politikusok saját társaik, a basáskodó, és minden hájjal megkent társaikat féltik a törvény szigorától, és nem a valóban hátrányos helyzetűeket, akiket gyakran az (i)gazságszolgáltatás is súlyt. Mint tudjuk, az igazmondás ritkán népszerű (“Mond meg az igazat és betörik a fejed” – tartja a népszólás), viszont az egyetlen útja a progressziónak, az igazság, a helyes cselekvés keresése, a civilizáció útja. Ezért a jó politikus soha nem a népszerűséget, hanem az igazságot keresi, ami ha nem népszerű, éppen a népszerűvé tétellel jelent kihívást, az igaz vezető számára.

És akkor itt van a rommagyar képviselet, mely egy amorális és gyakorlatban is haszontalan kezdeményezés mögé áll (valamiféle klerikális és zagyva érdekeket akár hazudozva is “védve”), a mi állítólagos érdekünk képviseletében. Mondom ezt akkor, is, ha volt néhány kivétel, illetve tartózkodó a szenátusban és cinikusan semleges álláspontot közölt a szervezet, a népszavazással kapcsolatban. A leglényegesebb dolgot mulasztották el politikusaink, erkölcsi kötelességüket nem teljesítették, amikor nem álltak/állnak ki nyíltan a hamis, amorális, és káros népszavazásra kitett törvényi szabályozás ellen.

Magyari Nándor László

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..