Kezdőlap Címkék Népszavazás

Címke: népszavazás

Putyin szóvivője is vírusfertőzött

A koronavírus fertőzöttség futótűzként terjed, már a második helyre ugrott az USA mögé ott van a legnagyobb számú regisztrált megbetegedés, ennek ellenére Putyin visszaküldi a lakosságot dolgozni, elég volt a kényszer szabadságból. Még akkor is, ha a hírt közzé tevő szóvivő maga is fertőzöttnek bizonyult.

Soha rosszabbkor nem jöhetett volna a hír: Dmitrij Peskov koronavírus tesztje is pozitív lett. Épp akkor amikor minden oroszok elnöke elrendelte a kényszer szabadság időszak végét, és mindenkit visszaküldött a munkahelyére.

“Beteg vagyok. Kórházban kezelnek”- ismerte el Putyin szóvivője. Aki a miniszterelnök után a második magasrangú vírusfertőzött Oroszországban.

Peskov igyekezett megnyugtatni mindenkit: “már egy hónapja nem láttam Putyin elnököt. Vlagyimir Putyin a vírusveszély miatt immár nem a Kremlben dolgozik.”

Miközben Oroszország a vírus fertőzöttek számát tekintve felzárkózott a második helyre az Egyesült Államok mögé!

Moszkva a vírusfertőzés epicentruma

Szergej Szobjanyin polgármester emiatt május végéig meghosszabbította az elzárást. Ettől függetlenül, aki tudja, megkezdheti a munkát. Erre ugyanis nagy szükség van az ország szomorú gazdasági állapota miatt. Az olajár mélyrepülése következtében nincs miből finanszírozni a válság kasszát. Hozzá kell nyúlni a stratégiai tartalékokhoz, amelyek gyorsan apadnak hiszen épp az olaj jövedelmekből töltötték fel őket. Putyinnak fő a feje: milyen gazdaságpolitikát alkalmazzon, hogy fent tudja tartani az életszínvonalat alacsony olajárak mellett is. Az orosz elnöknek meg kell őriznie népszerűségét, mert a járvány elmúltával népszavazást kell rendezni arról, hogy Putyin mandátuma az élete végéig tartson-e? Ezért Putyinnak egyszerre kell menedzselnie a járványt és a gazdasági válságot miközben az USA egyre ellenségesebb Oroszországgal szemben vagyis külső támogatásban Moszkva aligha bizakodhat.

Putyin: nyitás a járvány ellenére

Hiába döntöget rekordokat a fertőzöttek és a halottak száma Oroszországban, minden oroszok örökös elnöke elrendelte: kedden majdnem mindenki munkába áll!

A fertőzöttek gyorsan növekvő számát az orosz elnök azzal indokolta, hogy jóval több tesztet végeznek el most Oroszországban mint korábban. A statisztikák hitelességével kapcsolatban még Moszkva polgármesterének is kételyei vannak. Szerinte legkevesebb háromszor annyian haltak meg a korona vírus következtében mint ahányat a kormányzat bejelent. Valamivel 2000 fölött van a hivatalos halottak aránya. Maga a miniszterelnök is karanténban várja sorsa jobbrafordulását. Putyin rábízta a járvány menedzselését, de eközben a kormányfő is megkapta a vírust.

Rossz időzítés

Az orosz elnök egyáltalán nem számított a koronavírus válságra. Olaj háborút kezdett Szaúd Arábiával és az USA-val épp akkor amikor a járvány miatt rohamosan csökkent a kereslet az olaj iránt. Az ár összeomlott – és magával rántotta Putyin reményeit is a gazdasági fellendülésre.

Most azért kell mindenáron újrakezdeni a munkát Oroszországban nehogy a gazdaság végképp padlót fogjon. Putyin elnök ugyan a válságot arra használta ki, hogy az alkotmányban örökös elnökké neveztette ki magát. De ehhez még kell egy népszavazás. Márpedig a válság miatt megélhetésüket veszített milliók aligha lelkesednek igazán minden oroszok elnökéért, ha Putyin nem ér el gyorsan fordulatot, és nem ébreszt reményt honfitársaiban és a világban: Oroszország képes leküzdeni ezt a válságot is…

Népszavazás: már a kérdés is hibás

Több, a nyugdíjakkal kapcsolatos kérdésben kezdeményez népszavazást a Nyugdíjas Parlament nevű egyesület, amelyről csak azt nem tudom, hogy mitől parlament, hiszen nem képviseli a nyugdíjasokat, és, gondolom, nem szokott ott senki semmit megvitatni. (Megvitatáson azt értem, hogy egymással ellentétes vélemények ütköznek össze egy teremben. Terem éppen van, hiszen az Országházban láttam őket ülésezni, csak megvitatásról nem tudok.)

Megtaláltam az interneten a népszavazási kérdéseket

Íme:
a. Akarja-e Ön, hogy az idős embereket megillető jogok hatékony, egységes szemléletű és legteljesebb védelmének megteremtése érdekében az Országgyűlés hozza létre az Idősek Jogainak Biztosának intézményét?
b. Akarja-e Ön, hogy a nemek és a földrajzi területek között napjainkban meglévő átlagos öregségi nyugdíjellátások különbségének csökkentése érdekében az Országgyűlés a nyugdíjjogszabályok módosításával tegye lehetővé, hogy a jelen kérdésben megtartott érvényes és eredményes népszavazást követő három évig Magyarországon az év elején esedékes öregségi nyugdíjemelés nagysága a jogosultak számára egyenlő mértékű legyen?
c. Akarja-e, hogy az évenkénti nyugdíjemelés nagyságát a jelen kérdésben megtartott érvényes és eredményes népszavazást követő évtől úgy határozzák meg, hogy annak mértékének megállapításakor, 50 – 50 százalékban a várható fogyasztói áremelkedés és a várható bruttó keresetnövekedés mértékét vegyék figyelembe?
d. Egyetért-e azzal, hogy az időskori testi-lelki megbetegedések ellátását kiemelt nemzeti egészségügyi és szociális prioritássá nyilvánítsa az Országgyűlés?
Az a) és c) kérdést nyilván nem lehet ma népszavazásra kitűzni, mert az államszervezetet, illetve a költségvetést érintő kérdés. Szerintem helyes is, hogy erről nem lehet népszavazást tartani, különösen a nyugdíjemelés mértékéről. Új ombudsmani tisztségre szerintem nincs szükség, de ha mégis, az alkotmányba való kérdés, amelyről a politikai erőknek kell tárgyalni, és nem népszavazással kell dönteni.
A b) kérdés, az azonos mértékű (összegű) és nem arányú (százalékú) nyugdíjemelés ellentétes a nyugdíjrendszer biztosítás-alapú voltával, ezért a magam részéről nem helyeslem. A d) kérdés pedig nem mond semmit, nem következik belőle semmi, amit az Országgyűlésen, a kormányon számon lehetne kérni. Az erre illetékes szervek e népszavazási kezdeményezéseket nyilván nem hitelesíthetik, és azzal, hogy ilyen kérdéseket terjesztenek eléjük, csak legitimálják azok elutasító gyakorlatát, amely helyes kezdeményezéseket is szokott érinteni.
Ezzel pedig

a kezdeményezés kifejezetten káros.

Ez a népszavazási kezdeményezés tehát nyilvánvalóan humbug. A politikában persze gyakoriak az ilyen kezdeményezések. Csakhogy ha egy párt áll elő ilyen vagy hasonló értelmetlen, komolytalan kezdeményezéssel, azzal szavazatokat lehet szerezni. De minek áll elő ilyen kezdeményezéssel egy olyan egyesület, amely nem indul választáson, nem gyűjt szavazatokat?
Az valóban fontos kérdés, hogy milyen mértékben emelkedjenek a nyugdíjak, elfogadható-e az inflációhoz igazodó emelés (vagyis a reálnyugdíj szinten tartása), vagy vissza lehet-e és kell-e térni a svájci indexáláshoz. Ebben a kérdésben azoknak a politikai pártoknak indokolt felelős módon állást foglalniuk, amelyek kormányoznak vagy kormányozni kívánnak, és ezért a jövőbeni nyugdíjkiadásokat egybe kell vetni a jövőbeli bevételekkel.
Annak is van értelme, ha felkészült szakemberek, mint mondjuk Farkas András vagy Simonovits András kifejtik erről a véleményüket. (Rendszeresen meg is teszik, felelős módon.) De egy semmiféle felelősséggel nem rendelkező egyesület ötletei – bocsánat – érdektelenek.

Népszavazás, mint a politika eszköze

Rónai Sándor európai parlamenti képviselőt arról kérdezték hétfő reggel az ATV Startban, hogy a DK megszavaztatta tagjait, szimpatizánsait arról, hogy miként szavazzanak európai képviselői Ursula von der Leyen bizottsági elnökségéről. Elmondta, hogy a szavazás eredménye, hogy a DK-sok megosztottak, körülbelül ugyanannyian vannak az igen, mint a nem mellett. Majd megjegyezte, hogy boldogabb országokban sokkal többször szavazhatnak az emberek fontos dolgokról, például Svájcban, ahol gyakori a népszavazás.
Hogy Svájc boldogabb ország, az nem vitás. De boldogabb ország Németország is, ahol országos népszavazásra egyáltalán nincs lehetőség. Svájcban a népszavazásokat többnyire választói kezdeményezésre tartják, ahogy elvileg nálunk is kezdeményezhetnek a választók népszavazást, ellenzékből a Fidesz is élt ezzel a lehetőséggel, de amióta kormányon van, valamilyen módon mindig megakadályozza. Ebből sokan arra következtetnek – a jelek szerint Rónai Sándor is – hogy a népszavazások minél tágabb lehetősége a demokrácia fokmérője.

Szerintem egyáltalán nem az, sőt.

Maradjunk az annyiszor dicsért svájci példánál. Jó dolognak tartjuk, hogy Svájcban, ahol európai összehasonlításban különösen magas a bevándorlók aránya, népszavazással tiltották meg a minaret-építést? Hiába ellentétes ez az alkotmánynak a szabad vallásgyakorlatra vonatkozó rendelkezésével, Svájcban a népszavazás eredménye automatikusan módosítja az alkotmányt.
Jó dolog volt, hogy egy olyan rendkívül bonyolult kérdést, mint az Egyesült Királyság kilépése az Európai Unióból, népszavazással döntöttek el? De felhozhatnék hazai példát is, a vizitdíjról, kórházi napidíjról és felsőoktatási szóló, a Fidesz által a második Gyurcsány-kormány megbuktatására szervezett népszavazást. Nem tartom ilyenkor jó dolognak a népszavazást.
Ha valaki arra emlékeztet, hogy három évtizeddel ezelőtt milyen büszke voltam az SZDSZ által kezdeményezett négy igenes népszavazás sikerére, amelynek kampányában is aktívan részt vettem, akkor ehhez hozzátehetem: három évvel ezelőtt aláírásokat gyűjtöttem az Új Magyar Köztársaság egyesület négy kérdésről szóló népszavazási kezdeményezéséhez, majd a Momentum Nolimpia-kezdeményezéséhez és a civil szervezetekről szóló törvény elleni népszavazási kezdeményezéséhez is.

Vajon következetes-e az álláspontom?

1989-ben még nem volt demokratikus jogállam Magyarországon, kilenc éve pedig már nincs demokratikus jogállam. Ilyen helyzetekben a demokrácia hívei népszavazási kezdeményezésekkel is próbálhatnak rést ütni az önkényuralom, a pártállam épületén. Ez történt 1989-ben is és az elmúlt években is.
Működő demokráciában azonban – és 1990 és 2010 között Magyarországon minden gyengesége ellenére működő demokráciában éltünk – a választók által kezdeményezett (ami a valóságban általában ellenzék általi kezdeményezést jelent) népszavazás többnyire a demokratikus intézmények elleni támadást jelent. Erre volt példa mind a 2004-es, mind a 2008-as hazai népszavazás. A másik példa erre a melegházasság elleni szlovákiai vagy romániai népszavazási kezdeményezés, amelyek nem jártak ugyan eredménnyel, de alkalmasak voltak a mássággal szembeni többségi előítéletek politikai mozgósítására. (Erről szólt az említett svájci példa is.)
Egyben biztos vagyok: hogy boldogabb-e egy ország, az biztosan nem a népszavazások gyakoriságán múlik. Érdemes lenne alaposan végiggondolni, hogy mire lehet jó a népszavazás intézménye, és mire nem.

Helyszíni tudósítás Párizsból – 14.

A sárgamellényesek szombati tüntetései folytatódnak és noha a résztvevők száma az utóbbi hetekben szombatról szombatra csökkent – az utolsó, 26. felvonáson azért még 36 ezren tüntettek az országban a szervezők szerint, 18 ezren a Belügyminisztérium közlése szerint -, szellemük egyre erősebben rányomja bélyegét a politikai közéletre.

A példátlan rendőri megtorlás ellenére hat hónapja tüntetők fő követelése továbbra is a RIC (a népi kezdeményezésű referendum francia rövidítése) és a gazdagok “szolidarításadójának” visszaállítása. Ezek változatlanul mint falrahányt borsó leperegnek az Elysée és a Matignon palota falairól, a társadalom különböző rétegei azonban egyre hangosabban jelzik, hogy ezzel az elnöki és kormánymagatartással, a társadalmi létra alján élők meg nem hallgatásával komoly gondok vannak.

Ezt a valami-nagyon-nincs-rendben érzést többek között a neten terjesztett petíciók tükrében lehet látni, leírni.

Vegyünk sorra csak négyet. Az első hármat a május elsejei tüntetés eseményei inspirálták, főleg a délutáni epizód, amikor a rendőrség könnygáz bombáitól fuldokló tüntetők egy csoportja az útvonalon lévő Pitié-Salpêtrière kórházban keresett menedéket. A rendőrök a nyomukba szegődtek és ott, a kórházban brutalizálták, letartóztatták őket, a belügyminiszter pedig rögtön nyilatkozott, hogy a tüntetők megtámadták a kórházat, és ebben a helyzetben a rendőrök feladata a kórtermekben fekvő betegek védelme volt. A helyszínre kiment egészségügyminiszternő sokkal óvatosabban nyilatkozott, mindenesetre nem erősítette meg kollégája szavait, a kórház személyzete, a betegek és a szemtanuk pedig egyenesen megcáfolták a tüntetők gyűlöletéről már jól ismert, sorozatosan hamis információkat terjesztő belügyminisztert.

A három petíció egyikét, az újságírókét, 325 újságíró és 39 alternatív sajtóorgánum írta alá. Tárgya az utóbbi hónapokban mintegy 90 újságíró ellen alkalmazott rendőri erőszak. Egy nem régi anekdota: május elsején az egyik rendőri agressziót maga egy célpont-újságíró, Gaspard Glanz filmezte, ami csak azért volt lehetséges, mert a rendőr, aki előbb az újságíró lábát majd arcát célozta meg LBD 40 lövedékkel, mindkettőt egy-két centiméterrel elvétette. Öt mondat a petícióból: “Munkánk egyik jellemzője, hogy a társadalmi harcok eseményeinek tüzében gyakran a tüntetők és a rendőrök közötti konfliktusok közelében vagyunk. Tudjuk és elfogadjuk helyzetünk veszélyességét. De a (jelenlegi) társadalmi mozgalom során munkánk egyre kockázatosabbá, nehezebbé, mondhatni lehetetlenebbé vált. (…) Ennek kevésbé a tüntetők, sokkal inkább a rendőrök magatartása az oka. (…) Franciaország, az emberi jogok szülőhazája, ma (…) a 32-ik helyen áll a sajtószabadság tekintetében. (…) Ezzel a petícióval követeljük az informáláshoz való jogunkat és a sajtószabadság tiszteletben tartását.”

A másik  “Nem vagyunk naivak” (Nous ne sommes pas dupes) című petíciót a Yellow Submarines kollektívához tartozó 1400 művész, színész, filmrendező, író indította el, és néhány nap alatt több mint 24 ezren írták alá. Az aláírók között szerepel Juliette Binoche, Emmanuelle Béart, és a 27 éves, hirtelen ismertté vált Éduard Louis is. Louis “Leszámolás Eddyvel” (2014) című önéletrajzi regénye Pataki Pál fordításában magyarul is megjelent. Hasznos olvasmány azoknak, akik többet szeretnének tudni a sárgamellényesek társadalmi és anyagi hátteréről.

A petícióban többek között ezt olvashatjuk: “Amit (a sárgamellényesek) kérnek, azt nem csak maguknak, mindenkinek akarják. Mi vagyunk a sárgamellényesek. (…) Világosak azok az elkopott módszerek, amelyekkel diszkreditáni próbálják őket, mondván hogy antiökologisták, extremisták, rasszisták, rombolók. A manőver nem működik, a legenda nem fedi a valóságot, de a nagyközönség médiái és a kormányszóvivők célja, hogy bedőljünk neki. (…) Nem, a legrémisztőbb erőszak nem (a sárgamellényesek) oldalán keresendő. Az erőszak mérlege hétről-hétre egyre nyomasztóbb: 2019 április 19-én 1 halottat, 248 fején, arcán talált sebesültet, 23 szemen lőtt, megvakított nőt és férfit, 5 kezét elvesztett, nyomorékká tett tüntetőt tartottak számon. Mindez méltatlan a köztársasághoz. (…) Az elnyomás ilyen foka mellett, hogyan élhetünk a tüntetéshez való jogunkkal?”

Igen, ez a macronizmus által kiteljesített autoritáriánus köztársaság (ez az oximorom egyre gyakrabban olvasható, hallható) nagy kérdése. Hova tűnt a klasszikus demokrácia, amelyik biztosítja állampolgárainak a tüntetéshez való jog emberi feltételek melletti gyakorlását?

A petíciónak van egy 4 perces videó-változata is, amely a fenti horror-tettek sokat látott képei mellőzésével mutatja a sárgamellényesek elszántságát, humorát és hitét abban, hogy van értelme annak, hogy 26 hete életüket, testi épségüket kockáztatva az ország forgalmi körterein, Párizs, Marseille, Bordeaux, Toulouse, Lyon, Strasbourg, Rennes és sok kisváros utcáin tüntessenek. A videó költői címe: “Ha elfogadod, hogy vízcsepp vagy, óceánná változol”.

A harmadik petíció címe “Nous accusons“, (Vádolunk – csaknem 13 ezer aláíróval), nyílt utalás Émile Zola J’accuse-ére. Mindenki érti, az 1898-ban megjelent zolai mondat, a Dreyfus-ügy alakulását meghatározó vádirat a 2018-19-as eseményekre való aktualizálásáról van szó. A bevezetőben a petíció szerzői, egyetemi oktatók, kutatók és állampolgárok felvázolják az elmúlt 6 hónap eseményeit, azt a politikai és gazdasági rendszert, amely ellen a sárgamellényesek 2018 november 17-én felkeltek. “Ahogy a franciák nagy többsége, (kutatókként) mi is ugyanazokkal a problémákkal találkoztunk, a politikai intézkedéseknek ugyanazokat a hatásait figyelhettük meg, mint amiről ők beszélnek, a társadalmi egyenlőtlenségek konstans elmélyülését a társadalom minden szegmentumában.” Zola 1898-ban a III. Köztársaság nyolc személyisége és intézménye, a “Nous accusons” ma az V. Köztársaság öt intézménye ellen emel vádat.

Az első megvádolt intézmény a Belügyminisztérium, amely, mint a petíció írja, “tudatosan provokálja az erőszakot a városokban, a forgalmi körtereken, a nyilvános fórumokon azzal a céllal, hogy kriminalizáljon mindenkit, aki szembefordul a katasztrófális (macroni) törvényekkel és politikával.” A második a kormány, amely “a nyugati országok összesége és számos nemzetközi szervezet által tiltott háborús fegyverekkel lép fel civilekkel szemben”. A harmadik a bírósági rendszer, amely “szolgai módon végrehajtja a kormány előírásait”, a negyedik az Országos Rendőrség Általános Felügyelete, amely “álvizsgálatokat ugyan indított, de az erőszakot elkövető rendőrök közül senki ellen nem indított eljárást”. Végül az ötödik a sajtó és a TV csatornák, amelyek “beleegyeztek, hogy a Belügyminisztérium és a prefektúra szóvíőivé váljanak, lemondva az információforrások ellenőrzéséről”.

Eladják a repülőtereket

A fenti petíciók mellett egy a sárgamellényesektől látszólag távol eső esemény kapcsolódik a mozgalmuk által előtérbe hozott RIC (népi kezdeményezésű népszavazás francia rövidítése) témájához. A Párizs Repülőterei (francia rövidítéssel ADP, az Orly, Roissy-Charles De Gaulle, Le Bourget és az ezeken működő kereskedelmi központok), az évi több mint 600 millió eurós haszonnal, többségi állami tőkével működő vállalat privatizálásának, kiárusításának megakadályozására irányuló ellenzéki akcióról van szó. A parlamenti vita során az ellenzék a kiárusítás abszurditását gazdasági érvekkel támasztotta alá, majd emlékeztetett az ugyancsak Macron – akkor Holland gazdasági minisztere – által eladott autópályák és toulouse-i repülőtér gyászos mérlegére. Amikor március közepén Macron képviselői megszavazták a repülőterek privatizálását a jobb- és baloldali ellenzék egy emberként megmakacsolta magát. A francia parlamenti ellenzékek történetében először, 248 jobboldali és a baloldali képviselő és szenátor megegyezett, hogy a kettős kezdeményezésű népszavazás, francia rövidítéssel RIP, (Référendum d’Initiative Partagée) eszközéhez folyamodik.

A “kettős” kezdeményezés a parlamentre és a szavazókra utal. A nagyon bonyolult procedúra elindításához az Alkotmánybizottság engedélye szükséges. A 248 képviselők április 16-án kelt beadványában megfogalmazott főérv az volt, hogy “az ADP (…) állami monopólium, és az alkotmány értelmében köztulajdonban kell maradnia”. Egy azon frissében elkészült IFOP közvélemény-kutatás még az ellenzéket is meglepő számokkal szolgált: a franciák 73%-a venne részt ezen a népszavazáson, és 70%-uk a privatizálás ellen szavazna. Az Alkotmánybizottság május 9-én hozta meg váratlan döntését: engedélyezi a RIP-et.

Mindenkit meglepett a hír, Macront és a miniszterelnökét meglehetősen kellemetlenül. A kommentátorok szerint most csak meg kell várni az EU választásokat, ami a 34 (!) listán kampányolók és a sajtó minden energiáját leköti május 26-ig, azután viszont teljes erővel beindulhat a kilenc hónapig tartó aláírásgyűjtés – a népszavazási kérvényt kilenc hónapon belül 4,7 millió választónak kell aláírnia. Mivel az aláírásgyűjtés időszakában a kormány nem léptetheti életbe a megszavazott törvényt, a vita az ADP jövőjéről és tágabban az állami tulajdonban lévő javak, vállalatok és szolgáltatások privatizálásáról ezúttal igazi “nagy vitának” ígérkezik, amelynek feltételeit, témáit és kimenetelét ezúttal nem Macron fogja előírni. Sokan valódi párbajt jósolnak Macron és a vele szemben állók között. Valószínűnek tartják, hogy ha meglesz a 4,7 millió aláírás, akkor körülbelül egy év múlva Macronról fognak ítéletet mondani a szavazók. Ez, az eredménytől függetlenül, a sárgamellényesek követelésének megvalósítása lesz.

Feltárták a Yemen papers-t

Végül még egy ügy és a hozzá kapcsolódó petíciók. Április 15-én a Notre Dame-ban kiütött pusztító tűz előtti órákban a France Culture rádió déli híreiben értesültek a hallgatók a Disclose médiakollektíva és a Radio France vizsgálati osztályának közösen feltárt “Yemen papers”-ről. A feltárt dokumentum több mint valószínűsíti, hogy Szaúd Arábia és az Arab Emirátus többek között Franciaországtól vásárolt fegyvereket használ Jemenben a síita kisebbség ellen négy éve folytatott háborújában. Az eddig is ismert volt, hogy Franciaország Szaúd Arábia egyik fontos szárazföldi, tengeri és légi fegyverellátója, de a francia kormány hivatalos verziója eddig az volt, hogy ezeket nem háborús (?) célokra használják. Ezt a helyi és nemzetközi civil szervezetek komoly kételyekkel fogadták mindig, most azonban világossá vált, hogy Szaud Arábia francia gyártmányú fegyvereket használt nem csak Jemen civilek által lakott területeinek bombázására, hanem jemeni civilek tömegeinek halálra éheztetésére is.

A “Jemen akta”, a (francia) Katonai Információs Igazgatóság egy 2018 szeptember 25-én kelt 15 oldalas “bizalmas” feliratú dokumentuma (benne részletes listák, táblázatok és térképek) megcáfolja a francia kormányok állításait. Noha a most feltárt dokumentum hivatalos úton már 2018 októberben eljutott Macronhoz, a miniszterelnökhöz, a külügyminiszterhez és a hadügyminiszternőhöz, most, hogy a nagyközönség is tudomást szerezhetett róla, érdekes, hogy hogyan reagált a kormány.

Első menetben a hadügyminiszternő április 18-án azt nyilatkozta, hogy “nincsenek bizonyítékok arra, hogy francia gyártmányú fegyverek okolhatók lennének jemeni civil áldozatok ügyében”. Második menetben a május 8-án Le Havre kikötője felé hajtó, a következő szállítmány elvitelére küldött szaúd-arábiai teherhajó érkezéséről ismét a Disclose médiakollektíva tájékoztatott, így a civil szervezetek tiltakozására felső utasítás jött, hogy nem vethet horgonyt a teherszállító hajó. Így üresen kellett elhagynia a francia vizeket. Majd másnap Emmanuel Macron nyilatkozott személyesen, hogy megnyugtassa a francia fegyvergyártók szaúd-arábiai partnereit. Azt közölte, hogy Franciaország nem szünteti meg a fegyverszállításí kapcsolatait Szaúd Arábiával, mert – ez mindenkit nagyon megnyugtatott – “garanciát” kapott, hogy a francia fegyvereket Jemenben “nem használják a civil lakosság ellen”.

Harmadik menetben a kormány eljárást indított a titkos információkat feltáró három újságíró, Geoffrey Livosi, Mathias Destal (Disclose) és Benoît Colombat (Radio France) ellen. Május 13-ára voltak kihallgatásra beidézve a DGSI-re (a Bel-biztonság Országos Igazgatósága francia rövidítése).

A három újságíró védelmére indult petíciók továbbragozzák a sajtószabadság korlátozásának témáját, és az autoritáriánus demokráciát, amelyik egyre kevésbé tolerálja azokat az újságírókat és sajtóorgánumokat, melyek az állam árnyékolt területein kutatnak, megszállottan azon fáradozva, hogy ezek az árnyékolt területek megszűnjenek. Az egyik petíciót egy jemeni újságíró, Afrah Nasser tette fel a Change.org platformra és több mint 51 ezren írták alá. Érdemes két mondatot idézni belőle. “Jemeni újságíró lévén nagyon jól ismerem a médiákra nehezedő nyomásokat és megfélemlítéseket. A tájékoztatás szabadságát az egész világon veszély fenyegeti, így még aggasztóbb látni, hogy Franciaország, amely azt állítja, hogy a sajtószabadság bajnoka, hozzájárul a (sajtószabadság) gyengítéséhez.” A jemeni kolléga ezek szerint nem tudja, hogy Franciaország egy ideje már nincs a bajnokok emelvényén.

Körösi Zsuzsa

Brexit a láthatáron – Déli kávé Szele Tamással

Kérem, roppant fontos dolgok történnek minálunk, forrong az ország, már nem csupán a két elfogadhatatlan törvény ellen tiltakozunk, de látszani kezdenek a rendszerszintű hibák is: viszont azért ne feledkezzünk meg arról sem, mi történik a nagyvilágban. Az is érint minket, nem feledkezhetünk meg a nemzetközi politikai eseményekről sem.

A mai kávé mellé vegyük rögtön a Brexittel kapcsolatos híreket. Ugyanis azoknak bőven vannak magyar vonatkozásai: elég csak az Egyesült Királyságban dolgozó magyar állampolgárokra gondolnunk, velük vajon mi lesz? Menniük kell? Maradhatnak?

És egyáltalán: lesz Brexit?

Nos, a helyzet több, mint érdekes. Ugyanis míg állandó tömegmozgalmak szorgalmazzák egy újabb népszavazás kiírását az Egyesült Királyság kiválásáról (arra hivatkozva, hogy az első során jószerével fogalma sem volt a jó briteknek arról, mit is szavaznak meg), a politikusok nem hajlandóak engedni. Annyira nem, hogy Theresa May január harmadik hetére ki is íratta a parlamenti szavazást a megállapodásról, egy heti vitát követően. Tulajdonképpen már kellett volna szavazni az Alsóházban erről, csak elhalasztották a voksolást a megállapodásba foglalt ír biztosítékkal kapcsolatos komoly nézeteltérések miatt. Konkrétan az történt, hogy az északír unionisták megvonták a támogatást Theresa Maytől, ha nem is teljesen váratlanul: az Észak-Írország és az Ír Köztársaság közötti vámhatár, illetve vámszabad-terület kérdésén különböztek össze.

No, de mit gondol a brit polgár erről az egészről? A Sky News felmérést végzett, ennek alapján a britek több mint fele támogatna egy újabb népszavazást a brexit ügyében, míg az emberek 36 százaléka ellenezné a második referendumot. Egy esetleges szavazás esetén egyébként az emberek 53 százaléka voksolna az EU-ban maradás mellett, 32 százalékuk támogatná a megegyezés nélküli brexitet és mindössze 16 százalékuk menne bele a May által propagált megállapodásba.

Hát akkor világos, mondanánk, meg kell tartani az újabb népszavazást, és a brexitpárti politikusok hajtsák meg fejüket a választók akarata előtt. Döntsön a nép.

Ez az, amiről egyetlen brit politikus sem akar hallani

Hogy Theresa May nem, az érhető, neki a Brexit, ha árt is vele Britanniának, de élete fő műve, magnum opusa, ő mindenáron keresztül akarja erőltetni. Azonban mit szól ellenlábasa, a Munkáspárt vezetője, Jeremy Corbyn?

Nos, ő is Brexitet akar! Annak dacára, hogy az új népszavazást döntően munkáspártiak követelik, a Guardiannak adott interjújában világossá tette: az Egyesült Királyság akkor is kilépne az Európai Unióból, ha jövőre előrehozott választásokat tartanának és azt a Munkáspárt megnyerné. A baloldali párt vezetője azt nyilatkozta, ha ő lenne a brit miniszterelnök, akkor legfeljebb megpróbálna kialkudni egy jobb brexit-alkut, mint amit Theresa May konzervatív miniszterelnöknek sikerült, és igyekezné kiharcolni, hogy az Egyesült Királyság vámunióba kerüljön az Európai Unióval.

Corbynnak nem ez az első olyan megnyilvánulása, amely meglepi a közönséget, finoman szólva is megosztó személyiségnek tekinthető, de ez a legújabb húzása nagyon sokat árthat magának a Munkáspártnak is. Hiszen miről van szó? Nagyon nagy vonalakban arról, hogy az angol, északír és walesi választók már nagyjából bánják az elhamarkodott döntést, amit a népszavazáson hoztak, szeretnék visszacsinálni. Nem jó az nekik gazdaságilag (sem). Erre a toryk semmi szín alatt nem hajlandóak. Ha most jönne a Munkáspárt, mint ellenzéki politikai erő, és azt mondaná: „Válasszatok meg minket, és mi kiírjuk az új referendumot, leállítjuk a Brexitet, megint minden jó lesz, mint volt”, akkor tömegek voksolnának rájuk. De nem ez történik, hanem jön Corbyn és azt mondja: „Válasszatok meg minket, és nem állítunk le semmit, jó ugyan nem lesz, de mi leszünk a vezetők”.

Nem tűnik a legjobb üzletnek, bár a toryk ajánlata is ugyanolyan pocsék – ha lesznek is előrehozott választások, a brit polgároknak két rossz közül kell választaniuk. Mintha csak magyarok volnának.

De hát tényleg olyan nagyon rossz lesz, ha a szigetország elszigetelődik?

Tényleg.

Annyira, hogy a „no-deal” (megállapodás nélküli) Brexit esetére a kormány katonai szakértőket bízott meg az élelmiszer-utánpótlás megszervezésére. A művelet neve: „Operation Yellowhammer”, és Michael Gove környezetvédelmi miniszter felel érte. Olyasmiket tartalmaznak a tervek az Evening Standard szerint, hogy a korábban állati takarmányként használt növényeket is emberi fogyasztásra alkalmassá kell tenni, ám ez végső csapást mérhet az állattenyésztésre. Jegyrendszer várható, szigorú fejadagokkal – mint a második világháború alatt és után, ugyanis a hadigazdálkodás Nagy-Britanniában csak 1953-ban szűnt meg, egészen addig szigorú takarékoskodás folyt.

Ilyen körülmények között nem lesz ott nagy élvezet vendégmunkásnak lenni sem. Theresa May meg is mondta:

„Fenntartható szintre szeretnénk csökkenteni a bevándorlók számát. Ez nem százezreket, hanem tízezreket jelent.”

Ez fejadag-rendszer mellett érthető is, de dolgozni ki fog? Ugyanis a brit gazdaságot a vendégmunkások tartják fent, az egészségügyet, szolgáltatóipart szintén. Valódi brit udvariassággal készítették el a May-kormány Brexit utáni bevándorlásügyi programját. A kilépés támogatóinak egyik legfontosabb érve volt az EU-tagsággal járó szabad mozgás megszűnése, és a bevándorlás mértékének csökkenése. Sajid Javid belügyminiszter kiemelte, hogy a már most az országban lévő uniós polgárokat nem fogják elküldeni az Egyesült Királyságból:

„Nagyra értékeljük a nálunk élő hárommillió uniós állampolgár hozzájárulását az ország sikereihez. Akár lesz megállapodás, akár nem, azt szeretnénk, ha Önök itt maradnának, és meg fogjuk védeni a jogaikat. A jövőben arra fogunk törekedni, hogy a bevándorlás az ország érdekeit szolgálja.”

Ezek szerint, aki már ott él, maradhat?

Az nem olyan biztos. Ugyanis a dokumentum szerint megszűnik majd a képzett munkaerő beáramlásának jelenlegi korlátozása, harmincezer fontban határozhatják meg a képzett bevándorlók minimálbérét, és az uniós állampolgárok továbbra is vízummentesen léphetnek be az országba.

A minimálbér terve viszont komoly kritikákat kapott a parlamentben:

„Sokan aggódnak a harmincezer fontos minimálbér miatt. Ez gyakorlatilag kizárná az egészségügyi dolgozók, a szociális munkások, a szerelők érkezését, és nagyon káros lenne a magán- és az állami szektornak egyaránt” – mondta a munkáspárti Diane Abbott.

Persze, hogy problémás: hiszen olyan magasra tették a minimálbér-küszöböt, hogy azt csak a leggazdagabb munkáltatók fogják tudni megfizetni, márpedig az Egyesült Királyságban élő uniós polgárok legnagyobb része a helyi viszonyokhoz képest rosszul fizetett, egyszerű munkát végez. Őket nem fogják ennyire megfizetni, nem is lenne miből, így aztán ha nem is tilos nekik ott dolgozni, de kénytelen-kelletlen el kell majd hagyják az országot.

Persze, nyoma sincs helyükre álló brit vagy a volt gyarmatbirodalom területéről érkező tömegeknek: az Egyesült Királyság szembe kell nézzen a munkaerőhiánnyal és az élelmiszerhiánnyal is. Az elavuló atomreaktorok alkatrész-utánpótlását sem fogja finanszírozni az Unió, mint eddig, így hát energiaellátási gondok is várhatóak – nem lenne jobb megtartani azt az új népszavazást és elengedni az egész Brexitet, ahogy van?

Dehogynem. Csak nem lehet.

A politikusok nem akarják.

És a döntés az ő kezükben van.

Melegházasság román módra – a baloldal édes élete a szélsőjobbal

0

„Az egész jelenség persze másról sem szól, mint hatalmi küzdelemről. A kezdeményező civil szervezet, érezvén a hagyományos pártok legitimitásának porladását, igyekszik betörni a politikai térbe. Ha sikert aratott volna, akkor új és szélsőjobboldali pártként jelentkezett volna a következő választásokon. A szocdemek pedig hatalmi monopóliumuk megtartása érdekében igyekeztek magukhoz kötni azokat, akik iskolázatlanságuk, Európa-ellenességük, vallásosságuk, vagy egyszerűen csak manipulálhatóságuk okán mozgósíthatók az efféle populista télmák mellett.

Október 6-án és 7-én Romániában kétnapos népszavazás zajlott arról, hogy kötelezzék-e vagy sem a törvényhozást a család fogalmának „újrafogalmazására”, „meghatározására” alkotmányos szinten is. A cél nyilvánvalóan az volt, hogy immáron az alaptörvény is egyértelműsítse: a család csak egy nő és egy férfi kapcsolata alapján létezhet, s ha ezt az alkotmány is kimondja, akkor az azonos neműek semmiképp sem részesülhetnek azokból a jogokból (örökösödés, gyermekvállalás, adózási és társadalombiztosítási előnyök stb.), amelyekben a „hagyományos” családformáció tagjai részesülnek.

A népszavazást nagy, országos kampány előzte meg, melynek fókuszában egy civil szervezet, a Koalíció a Családért állt, de – legalábbis a deklarációk szintjén – beállt mögéjük a legtöbb politikai formáció, különösen a baloldalon. Mi több, még a nyugatiasnak tekintett Klaus Jonannis elnök is úgy nyilatkozott: „letette voksát a családok mellett”. Persze, hogy mit jelent ez, azt nehéz megmondani, de a kétértelmű nyilatkozat jelzi, hogy mennyire átpolitizált és forró lett ez a szélsőjobbos, populista téma immáron nem csak az Európával szemben nyíltan szakadár Lengyelországban és Magyarországon, hanem a térség többi, a felvilágosodást hírből sem ismerő államában.

Ugyancsak jellemző, hogy a referendumot megelőző napokban Viorica Dăncilă román miniszterelnök az Európai Parlament előtt fogadkozott, hogy országa mindenben teljesíti az „európai elvárásokat” és vallja maga is „az európai értékeket”, csak „meg ne kövezzék Romániát”. Eközben pártja, a baloldali Szociáldemokrata Párt – mellesleg minden unióellens gáncsoskodásban összejátszva a Fidesszel, így a Sargentini-jelentés ellen is szavazva – nem csak támogatta a szélsőjobbos Koalíció a Csalárdért akcióját, de egyenesen a referendum kezdeményezője lett.

Mi több, most, hogy kiderült: a szavazók mindössze 20,4 százaléka jelent meg az urnáknál, így nincs meg az érvényességhez szükséges 30 százalék, gyakorlatilag ugyanazt mondja a civil szervezet és a kormányzó baloldali párt: „történelmi pillanatokat éltünk át, mert a szavazás megmutatta, hogy 4 millió embert tudhatunk magunk mögött” – nagyvonalúan figyelmen kívül hagyva azokat persze, akik e 4 millióból nemmel szavaztak.

Hogy pontosítsuk a számokat: az összes leadott szavazat száma 3 731 704, ebből 1 901 888 vidéki, illetve 1 829 816 városi lakos – vagyis a két szám szinte teljesen azonos. E tekintetben okkal feltételezhető viszont, hogy a vidéki szavazók körében valóban az igenek lehetnek többen, míg a városiaknál ez közel sem ilyen biztos.

Az egész jelenség persze másról sem szól, mint hatalmi küzdelemről. A kezdeményező civil szervezet, érezvén a hagyományos pártok legitimitásának porladását, igyekszik betörni a politikai térbe. Ha sikert aratott volna, akkor új, populista és szélsőjobboldali pártként jelentkezett volna a következő választásokon. Egy ilyen forgatókönyv egyébként még most sem zárható ki. A szocdemek pedig hatalmi monopóliumuk megtartása érdekében igyekeztek magukhoz kötni azokat, akik iskolázatlanságuk, Európa-ellenességük, vallásosságuk, vagy egyszerűen csak manipulálhatóságuk okán mozgósíthatók az efféle populista télmák mellett, s ezzel kiszorítani erről a területről a Koalíció a Csalárdért politikai törekvéseit. Nem lennék meglepve, ha a szocdemek jövendő választási listáján feltűnne e „civil” szervezet egynémely vezetőjének a neve.

A referendum kezdeményezői szintúgy egy emberként szidják a jobboldali pártokat – közöttük a liberálisokat –, azzal vádolva őket, hogy „dezinformációjuk” okozta a kudarcot. Valójában a jobboldal is eléggé megosztott volt; közülük sokan – épp az egyházakhoz való szorosabb ragaszkodásuk okán – inkább természetes támogatói lehettek volna a kezdeményezésnek. Ugyanakkor a többség feltehetően inkább otthon maradt felismervén: nem a hagyományos családról és nem is a melegekről szólt a szavazást megelőző kampány, hanem arról, hogyan betonozza be magát a populista baloldal, s hogyan próbálják annak vezetői elkerülni a számtalan korrupciós és egyéb bűncselekmény miatt rájuk váró börtönt.

Ebből a szempontból ítélhető meg az RMDSZ rendkívül kétértelmű magatartása is. Inkább a kezdeményezés mellé állt, ezzel téve szolgálatot a magyar pártot egyelőre lélegeztető-gépen tartó szocdemeknek, s hódolva be újra a Budapestről féken tartott, pénzéhes, korrupt és erkölcsi szempontból alulmúlhatatlan erdélyi magyar egyházaknak. Tegyük mindjárt hozzá: leszámítva az evangélikus felekezet vezetőit, akik nem voltak hajlandók nevüket adni az egész gyalázatos kampányhoz.Mindemellett van az esetnek egy rendkívül groteszk fordulata is. Az európai és a demokrácia mellett elkötelezett politikai erők és a kultúrélet azon felhívásának, hogy bojkottálni kell a referendumot, látszólag a két, nagy többségében magyar megye – Kovászna és Hargita – lakosai tettek eleget. Messze a legkevesebben itt mentek el szavazni, Kovásznában mindössze 8,5 és Hargitában is csak 11,1 százalék.

Persze, aligha arról van szó, hogy a melegekkel szembeni tolerancia jellemezné az itt élőket. És még azt sem lehet feltételezni, hogy a demokrácia mellett elkötelezett politikai műveltség – elég Európai-parlamenti képviselőjüknek a Sargentini-jelentés elfogadásakor elmondott beszédét meghallgatni, hogy ilyesmi még véletlenül se jusson eszünkbe. A magyarázat épp ennek az ellenkezője: olyan alacsony az itteniek politikai elkötelezettsége, s oly nehéz őket kampánytechnikákkal elérni, hogy egyszerűen ignorálták az egészet. Dacára persze annak, hogy többségük – politikai elöljáróik mindenképp – a Fidesszel szövetséges román baloldallal kötött korrupt különalkukból él.

Ara-Kovács Attila

Markó Béla: Ezúttal nem találkozunk

0

Elterelés van. Gyűlölet van. Kereszténység nincs. Megírták ezt többen is, fiatalok, örülök neki. Amíg örülhetek. Mégsem írok most hosszú eszmefuttatást. Találtam egy verset. Talán emiatt nem szavazok. Bevallom, nem kellett sokat keresnem. Tudtam, ki írta. Régebb itt-ott még ki is függesztették a falra. Közhelynek számít. 

Gondoltam, megírom, hogy miért nem fogok szavazni, 1990 óta az első alkalommal. Mert nem akarom, hogy érvényes legyen ez a népszavazás. Mert amennyiben sikerül módosítani az alkotmányt, másnap nem változik semmi. Mert mégis megváltozik minden. Mert jön majd egy újabb kezdeményezés. Előbb talán az abortuszról. Aztán az államvallásról. Majd a halálbüntetésről. A cigányokról. A zászlóhasználatról. A himnuszéneklésről. A magyar iskolákról. Sikeres lesz mindegyik népszavazás. Örülhetnek, akik megszavazzák. De végül lesz népszavazás az örömről is. Hogy minek örülhetsz, barátom! És arról is, hogy mikor sírhatsz.

Mondom, meg akartam írni mindezt, sok-sok érvem lett volna, hogy porhintés van. Elterelés van. Gyűlölet van. Kereszténység nincs. Megírták ezt többen is, fiatalok, örülök neki. Amíg örülhetek. Mégsem írok most hosszú eszmefuttatást. Találtam egy verset. Talán emiatt nem szavazok. Bevallom, nem kellett sokat keresnem. Tudtam, ki írta. Régebb itt-ott még ki is függesztették a falra. Közhelynek számít. Egyik RMDSZ-es kollégám, aki a minap hevesen érvelt az igenes szavazás mellett, sok-sok évvel ezelőtt idézte is ezt a verset egy országos tanácskozásunkon. O tempora, o mores! A vers szerzője német teológus, 1938 és 1945 között koncentrációs táborban volt, de végül életben maradt. Állítólag nem akartak mártírt csinálni belőle. Úgymond még meg is úszta.

Martin Niemöllernek hívták ezt a lelkészt, a Hitvalló Egyház egyik vezetője volt, az Egyházak Ökumenikus Tanácsának elnöke is egy időben. Meg költő is ezek szerint. Mielőtt eldöntenénk, hogy felvesszük-e az ünneplő ruhánkat és elmegyünk-e népszavazni, olvassuk el a verset! Természetesen olvassuk versként, ne kampányszövegként! És ne tessék megijedni, nem náci itt senki, nem kommunista stb. Ez csak egy vers. Egy metafora. Ráadásul több szövegváltozata is van, igaz, a lényege ugyanaz. Mondom, ismert szöveg. Mégsem árt belenézni. Íme:

Mikor a nácik elvitték a kommunistákat,
csendben maradtam,
hisz nem voltam kommunista.
Amikor a szakszervezeti tagokat vitték el,
csendben maradtam,
hisz nem voltam szakszervezeti tag.
Amikor a szocialistákat bezárták,
csendben maradtam,
hisz nem voltam szocialista.
Amikor a zsidókat bezárták,
csendben maradtam,
hisz nem voltam zsidó.
Amikorra engem vittek el,
nem maradt senki,aki tiltakozhatott volna.

Köszönöm, hogy elolvasták a verset. Döntsenek lelkiismeretük szerint! De ezúttal nem találkozunk az urnáknál.

Markó Béla (Transindex)

 

Egy divatjamúlt fogalom: erkölcsi kötelesség

0

És akkor itt van a rommagyar képviselet, mely egy amorális és gyakorlatban is haszontalan kezdeményezés mögé áll (valamiféle klerikális és zagyva érdekeket akár hazudozva is “védve”), a mi állítólagos érdekünk képviseletében. Mondom ezt akkor, is, ha volt néhány kivétel, illetve tartózkodó a szenátusban és cinikusan semleges álláspontot közölt a szervezet, a népszavazással kapcsolatban. A leglényegesebb dolgot mulasztották el politikusaink, erkölcsi kötelességüket nem teljesítették, amikor nem álltak/állnak ki nyíltan a hamis, amorális, és káros népszavazásra kitett törvényi szabályozás ellen.

“Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája, egyúttal mindenkor egyetemes törvényhozás elvéül szolgálhasson.” – Immanuel Kant

Tapasztalatom szerint manapság, enyhén szólva ritkán, ha egyáltalán valaha is, foglalkozunk morális kérdésekkel, hiszen azok filozófiai, általános kérdések, és ma a világ, hogy úgy mondjam, absztrakt pragmatikus. Nagyobb becsben van a politikai haszonelvűség – legtöbbször álságos – hangoztatása, mint az életünket, beszélünk róla vagy sem, végső soron meghatározó erkölcsi elvekről és a vele járó felelősségről való beszéd. Nincs olyan csepegős szirupos regény, szappanopera, vagy akár hétköznapi történet, melyben meg ne jelenne a motívum, miszerint a jóakarat és a helyes, azaz, a morálisan indokolt cselekvés végső soron mindennél fontosabb az emberi élet szempontjából. Megkönnyezzük, vagy csak közösségi oldalunkon osszuk meg, mint fél napig érvényes, kolosszális bölcsességet, viszont ritkán, egyre ritkábban, reflektálunk rá, illetve “tesszük is a jót”. Különösen a közszereplők, de korántsem csak a politikusok, hanem egyre inkább a közösségi-média, az internetes felületek egyperces sztárocskái, Kant egyetemes erkölcsi ítéletét mindenestől mellőzve osztják az észt, termelik és terjesztik az amorális eszméket, egyfajta rosszul felfogott nyájszellemből, elvont pragmatizmusból. Azt hiszem a legtöbb magát gyakorlati emberként ünneplő szereplő nem is érti, hogy helyesen, morális értékek kifejezésére, képviseletére irányuló cselekvés, önmagában gyakorlati cselekvés: a helyes, az egyetemes morál, ami az emberi méltóság kifejezése fölmutatása, önmagában való érték, és ha úgy tetszik gyakorlati, a helyes, a humánus, alternatíva.

A fölvilágosodás óta biztosan tudjuk, sőt szándékunk szerint intézményesítettük is, (az Egyetemes Emberi Jogok Nyilatkozatában rögzítettük), hogy az egyedül emberhez méltó cselekedetek, az egyetemes erkölcsi törvényekből fakadnak (Kant ezt kötelességtudatnak nevezi), a mindenkit megillető emberi méltóságot erősítik és soha nem annak csorbítási szándékával teszik azokat. És hogy miért jutnak ezek – az egyébként jobb időkben és jobb helyeken közhelyszámba menő dolgok az erkölcsös cselekedetekről, az eszembe?

Először, mert egyre világosabb, hogy a megosztott, a “törzsi morál”, amire (mint ultima ratio-ra), oly sokat hivatkoznak, a kettős vagy többes mérce, amire hol sunyin, hogy nyíltan (és egyre nyíltabban) utalnak, az emberhez nem méltó cselekedetek, reflektálatlanok és károsak, (a kategorikusz imperatívusz tagadásai), antihumánusak. Az emberi civilizáció, tetszik nem tetszik, nem az “ősi”, “atavisztikus”, “törzsi”, vagy természetjogból, hanem az “ész parancsából” fakad. Visszatérni a törzsi morálhoz decivilizációs aktus, és ez kiviláglik, amikor az erkölcsi megítélést mellőzve – pragmatizmust mondva, vagy megosztott mérce szerinti álmorális tételekre, hitre, isteni és/vagy természeti elrendelésre, kikezdhetetlen szokásrendre, horribile dictu népszerűségvesztésre stb.-re hivatkozva – rutinból teszik a rosszat, ami aztán rendre gyakorlati haszonnal sem jár.

Mert másodszorra – és hogy eljussak tulajdonképpeni témámhoz – itt van a kollektív politikai ténykedésnek ez a bejáratott és normális körülmények között demokratikus, részvételre alapozott formája a népszavazás, amit most a törzsi morálra, valamiféle eleve meghatározott “természetesnek” mondott házasság-, illetve család-idólumra (még arra is zavarosan és felületesen) utalva tévesen és károsan kezdeményeztek, és írtak ki. A tradicionális családról kiírt népszavazás először amorális aktus, egy virtuális többségnek egy virtuális kisebbség ellenes intézkedése. A belátható döntés következménye diszkriminatív, kétszeresen jogfosztó, mert nemcsak nem engedélyezi a hasonneműek házasságát, vagy legalább bejegyzett élettársi viszonyát, hanem az alkotmányba rögzíti a hátrányos megkülönböztetést és ezzel, igyekszik bebetonozni a jelenlegi állapotokat. És ugyanakkor gyakorlati szempontból értelmetlen – olyasmit akar, ami már jelenleg is van – és ami még fontosabb, zavarossá, ellentmondásossá teszi a család fogalmát, összekeverve azt a házassággal.

És, bár alig reflektálnak rá, fölteszem a kezdeményezők és a törvényhozók sem gondolták végig a népszavazás tárgyát képező szabályozást, illetve a szabályozás következményeit, alkalmazhatatlan. Ha ugyanis a csonkacsaládok, vagy az egyéb – és nem hasonneműeket érintő – családformákat egyszerűen többé nem akként kezeli majd az alkotmány és ezzel érvényteleníti az eddigi törvényes formákat, akkor hallatlan zavarok és igazságtalanságok keletkeznek. Ha anya és gyereke, apa és gyereke, vagy nagyszülők és unokák stb., nem képeznek családot, akkor olyan jogfosztás keletkezik, aminek a következményei, az egész társadalomra vetítve, beláthatatlanok. (Viccnek is rossz, de jól jön majd a hatalommal való visszaélés, a korrupcióval vádoltak esetében, akik szigorún csak közvetlen családtagjaik hasznára elkövetett lopások miatt vonhatók felelősségre. Továbbá, ha szülő és gyermeke nem család, akkor a Iordache-Nicolicea-Márton törvényben foglaltak szerint, a hajadon, elvált, vagy megözvegyült korrupt hivatalnokok gyerekei nyugodtan haszonélvezői lehetnek a közvagyon lenyúlásának, nemde?)

Az igazság és a morál kimentek divatból, és helyüket a HAZUGSÁG vette át, az alternatív-tények és a posztigazságok a hazugság eufemizmusai, amit roppant szemérmesen, viszont következetesen mondanak ki képviselői, miközben a korrekt beszédet támadják. Mert ott tartunk, hogy az ártatlanság vélelme, lassan mindenkit megillet, akit megvádoltak, vagy akár el is ítéltek (ja, nem is akármiért, hanem szinte kizáróan csak korrupcióért); amikor a politikusok saját társaik, a basáskodó, és minden hájjal megkent társaikat féltik a törvény szigorától, és nem a valóban hátrányos helyzetűeket, akiket gyakran az (i)gazságszolgáltatás is súlyt. Mint tudjuk, az igazmondás ritkán népszerű (“Mond meg az igazat és betörik a fejed” – tartja a népszólás), viszont az egyetlen útja a progressziónak, az igazság, a helyes cselekvés keresése, a civilizáció útja. Ezért a jó politikus soha nem a népszerűséget, hanem az igazságot keresi, ami ha nem népszerű, éppen a népszerűvé tétellel jelent kihívást, az igaz vezető számára.

És akkor itt van a rommagyar képviselet, mely egy amorális és gyakorlatban is haszontalan kezdeményezés mögé áll (valamiféle klerikális és zagyva érdekeket akár hazudozva is “védve”), a mi állítólagos érdekünk képviseletében. Mondom ezt akkor, is, ha volt néhány kivétel, illetve tartózkodó a szenátusban és cinikusan semleges álláspontot közölt a szervezet, a népszavazással kapcsolatban. A leglényegesebb dolgot mulasztották el politikusaink, erkölcsi kötelességüket nem teljesítették, amikor nem álltak/állnak ki nyíltan a hamis, amorális, és káros népszavazásra kitett törvényi szabályozás ellen.

Magyari Nándor László

Hadházy szerint Patyiról mintázhatnák a prostituálódott értelmiségi szobrát

0

Mint ismeretes, a Nemzeti Választási Bizottság elkaszálta a volt LMP-s politikus népszavazási kérdéseit.

MTI Fotó: Bruzák Noémi

Hadházy Ákos szerint fontos lett volna, hogy az emberek véleményt mondhassanak az ország jövőjének egyik legfontosabb ügyéről, ahogy ő fogalmazta, „az ocsmány és öncélú kormánypropagandáról, a néphülyítésről”.

Hadházy Ákos Facebook-bejegyzése itt olvasható:

„Patyi Úr mai utolsó munkanapján mind a négy népszavazási kérdésünket lesöpörte nevetséges indokokkal. A kérdések az ellenzék és az ország jövőjének egyik legfontosabb ügyét érintették: az ocsmány és öncélú kormánypropagandát, a néphülyítést tiltotta/szabályozta volna. Természetesen nem adom fel, ez a kör csak a második lépés volt. Patyi egyébként ma lemondott a „Nemzeti“ Választási Bizottság éléről, tette ezt azért, hogy ő legyen az új közigazgatási főbíró.

Ha egy embert kellene megnevezni a hatalmat kiszolgáló prostituálódott értelmiség szobrának, akkor őt választanám. Tudni kell, hogy Patyi előre menekül: az eddig általa vezetett egyetem sokmilliárdos pénzherdálását intenzíven vizsgálják az unió biztosai. Számára létkérdés ennek a hatalomnak a fenntartása, ezért asszisztálhatott minden választási csalás eltussolásához.”

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK