Kezdőlap Címkék Liberalizmus

Címke: liberalizmus

Macron: harcolni kell az illiberalizmus ellen

A francia elnök a kétnapos uniós csúcs tanulságát vonta le, mert a fő téma a magyar pedofil törvény volt noha ez nem is szerepelt a napirenden.

Emmanuel Macron, aki Merkel kancellár fő szövetségese az Európai Unióban, rámutatott arra, hogy az illiberalis mozgalmak értékrendje nem egyeztethető össze azzal, amit az uniós államok többsége vall. A francia elnök ugyanakkor óvott attól, hogy a vitát leszűkítsék Orbán Viktor politikájára hiszen nyilvánvalóan másutt is megtalálható tendenciákról van szó.

Fenyegethet az európai szélsőjobb

Emmanuel Macronnak legfőbb politikai ellenfele Franciaországban Marine Le Pen, akinek a nézetei sokban közel állnak az illiberalis tanokhoz. Orbán Viktor a francia szélsőjobboldali mozgalmat is be akarja vonni abba a nagy illiberalis szervezetbe, amely az EU hasonló gondolkodású pártjait egy koalícióba terelné az Európai Parlamentben. Ez persze nem problémamentes vállalkozás, mert az Alternative für Deutschland pártot sokan nem tudják elfogadni a szélsőjobb mozgalmak közül sem.

Miért támogatják sokan Orbán illiberalis politikáját?

Macron francia elnök szerint ez a fő kérdés. Ha ugyanis választ talál erre a centrum, a jobboldal és a baloldal Európában, akkor felléphet az illiberalis politika ellen mindenütt az Európai Unióban. A mostani vitában csak Lengyelország és Szlovénia támogatta Orbán Viktor álláspontját, de Brüsszelben tudják, hogy sok más tagállamban is osztják komoly politikai erők a magyar kormányfő illiberalis nézeteit. Miért?

A liberális demokrácia harminc éve nem hozta meg a várt életszínvonal emelkedést az egykori szocialista országokban. Emiatt nagy a kiábrándulás, és ezt a populista politikusok könnyen kihasználhatják. A globális kapitalizmus elmúlt évtizedei nem hoztak életszínvonal emelkedést a bérből és fizetésből élőknek a fejlettebb államokban sem miközben az elit rohamtempóban gazdagodott. Ez sem gyarapította a liberális demokrácia híveinek a számát.

A liberális migráns politika sem váltott ki egyértelmű együttérzést a bérből és fizetésből élők körében, akik úgy látják: azért akarnak tömegesen olcsó munkaerőt importálni az Európai Unión kívülről, hogy ily módon elkerüljék a béremelést megőrizve a gazdaság globális versenyképességét.

A pandémia okozta világválság a gazdaságon túl is kérdéssé tette a liberális demokrácia hatékonyságát a problémák kezelésében és megoldásában. Ebben a helyzetben Macron elnöknek és társainak mielőbb pozitív példát kellene mutatniuk, melyet azután más tagállamok követhetnének. A francia elnök sok reformot jelentett be megválasztása után, de ezekből nem valósult meg semmi sem. Igaz, hogy a pandémia közbejött, de Macron most sem bővelkedik megvalósítható pompás ötletekben. Pedig Merkel kancellár távozása után neki kellene átvennie az EU centrumának vezetését, de ehhez jelenleg mind a koncepció mind pedig a politikai támogatás hiányzik.

Ott voltam az Országgyűlésben

Igen, már megint az a megtiszteltetés ért, hogy ott lehettem ma az Országgyűlésben. Persze nem személyesen, személyesen már tizenkilenc éve nem voltam jelen parlamenti ülésen, mivel az SZDSZ akkori vezetői nem akarták, hogy továbbra is országgyűlési képviselő legyek.

De ma ott voltam a távolból, hiszen megint engem támadtak az Országgyűlésben napirend előtt. Az újdonság az volt a dologban, hogy ezúttal nem fideszes államtitkár támadott, mint korábban már többször is, hanem Ungár Péter, az LMP képviselője. Idéznem kell mai napirend előtti beszédéből. Íme:

„Amiről most beszélünk, az az ellenzéki előválasztás, ami azért nagyon fontos, mert az én személyes és közösségem politikai krédójával megegyezik. (…) Milyen előválasztásra készülünk? (…)

A helyzet az, hogy az LMP szerint az előválasztás lényegi kérdése az, hogy a neoliberális elmúlt tizenkét évvel szemben nem lehet neoliberális választ adni.

Mi azt gondoljuk, hogy az állam lehet jó gazda, azt gondoljuk, hogy az újraelosztás egy jó dolog, és mi azt gondoljuk, hogy a társadalmi és környezeti fenntarthatóság melletti jelölteket kell az előválasztáson kiválasztani, és ezért is támogatjuk, hogy Karácsony Gergely legyen az ellenzék közös miniszterelnök-jelöltje. Az a helyzet, hogy ha 2022-ben kormányváltás lesz, akkor sajnos, tisztelt kormánypárti képviselőtársak, véget fog érni az a világ, amelyet Szijjártó miniszter úr úgy jellemzett, hogy Önöknek fontosabbak a német autógyárak érdekei, mint a környezetvédelmi szabályozások.

Ennek a világnak vége lesz, és a

német autógyárak és a német tőke helyett a magyar választópolgárok érdekében fogjuk kormányozni az országot.

Énnekem az az álláspontom, hogy a Fidesszel szemben a nyugati mintakövetés és az Európai Unió kritikátlan másolása nem helyes politika. Ki kell tudnunk azt mondani, hogy az Európai Unió vezetése és a Fidesz szövetségesek, és mi mind a kettőnek az ellenzéke vagyunk. Az a helyzet, hogy a Fidesz, úgy tűnik, visszatalált liberális gyökereihez az elmúlt időszakban, hiszen amit Önök végrehajtottak itt, ebben az Országgyűlésben, az az egyetemi szféra teljes privatizálása volt, egy olyan dolog, ami Bauer Tamásnak nagy lelki örömet okozott volna valószínűleg.

Visszatértek oda, ahonnan indultak, a Szabad Demokraták Szövetségének ifjúsági tagozataként.”

Le kell szögeznem, hogy nekem nem okoz semmiféle lelki örömet az, hogy az Orbán-rendszer az egyetemeket állami egyetemből Fidesz-egyetemmé alakítja azzal a nyilvánvaló céllal, hogy hosszú távra biztosítsa az Orbán által Kossuth-rádióban nem internacionalistának, nem globalistának nevezett „nemzeti” világkép hegemóniáját. Mert ez és nem más ennek az átalakításnak a funkciója az orbáni politikában. Privatizációról nincs szó, a Fidesz által a maga hűséges káderei révén irányított és az állami költségvetésből finanszírozott, az állam által átadott vagyonból élő, semmiféle piaci vagy nyilvános kontrollnak nem alávetett intézmények nem magánintézmények. Nekem ez akkor sem okoz örömet, ha Ungár Péter nem érti, hogy a fideszesítés nem privatizáció.

Annak, amit a Fidesz csinál, sem hozzám, sem az SZDSZ-hez semmi köze. Azt is mondhatnám, hogy ezt a feltételezést kikérem magamnak.

Kétségtelen, hogy mi Ungárral egy sor alapvető kérdésben nem értünk egyet. Én bizony azt gondolom, hogy a mai Fidesztől eltérően számomra a gazdasági és politikai pluralizmussal: magántulajdonra épülő kapitalizmussal és parlamenti demokráciával jellemezhető Nyugat a modell,

a rendszerváltás számomra a szocialista tervgazdaságnak kapitalista piacgazdasággal, az egypárti önkényuralmat parlamenti demokráciával való felváltását jelentette.

Többek között azért, mert a gazdasági életben az állam nem bizonyult jó gazdának, ezért volt helyes privatizálni az állami ipari és kereskedelmi vállalatokat, a bankokat, ezért privatizálják Nyugat-Európában is a korábban állami kézben levő közlekedés vagy egészségügy számottevő részét is.

A mai Orbán Viktor és a mai Ungár Péter ezt szemlátomást tévútnak tekinti, szerintem viszont az orbáni haveri kapitalizmustól és egypárti önkényuralomtól ehhez az irányhoz kellene visszatérni. Orbán haveri kapitalizmusának természetesen semmi köze semmiféle liberalizmushoz, és engem elszomorít, ha

ma az ellenzékben is mintha egyre többen lennének, akiknek a liberalizmus Orbán Viktorhoz és Ungár Péterhez hasonlóan szitokszó.

Én az Európai Unió vezetésével szemben nem vagyok ellenzékben, én az Európai Unió vezetését, az európai demokráciák olyan vezetőit, mint Angela Merkel vagy Emmanuel Macron, Mark Rutte vagy Pedro Sánchez a magyar demokraták szövetségesének és nem ellenfelének tekintem, még ha nem is minden döntésükkel értek egyet. Őszintén érdekelne, hogy az ellenzék választási szövetségében mások, például Fekete-Győr András vagy Gyurcsány Ferenc mit gondolnak Ungár álláspontjáról, ők is ellenzékben látják-e magukat az Európai Unió vezetésével szemben, és hogyan fognak az LMP-vel közös programban megegyezni.

Orbán ingyen újsággal kampányol

Alig néhány napja hallhattuk az EU részéről, hogy tehetetlenek a magyarországi médiahelyzettel kapcsolatban. A KESMA hatáskörükön kívül esik. Szomorú megállapítás ez egy olyan ország számára, ahol „a kormányfő sosem ment a szomszédba”, amikor azt kellett kitalálni miként honosítsa meg az autokráciát a demokratikus látszat fenntartása mellett.

Orbán Viktor hűbéresei ingyenes újságot jelentetnek meg azokban a városokban, ahol a 2019-es önkormányzati választásokon az ellenzék került hatalomra. Nézzünk körül ezen kiadványokEgy pillantás a lapra.

A Pécsett megjelent kiadvány nem kevesebbet állít címoldalán, mint hogy

„A baloldal le akarja kapcsolni az utcai lámpákat és megállítani a buszokat”. 

Kezdhetjük ott, hogy Pécs polgármestere nem tartozik egyetlen párthoz sem, így aztán a baloldalon sem lehet.

Ami még ennél is fontosabb:

semmiképp sem akarja kikapcsolni az utcai lámpákat és törölni a buszjáratokat.

Az viszont tény, hogy az idén a szokásosnál is kevesebb pénzt kaphat Orbán Viktor magyar miniszterelnöktől. Olyan keveset, hogy spórolnia kell – ha nincs más út, akkor talán a szolgáltatásokkal is.

Orbán fél az ellenfelektől

Ez azonban nem szerepel a „City 7” újság cikkében. Ezek a közelmúltban elérhetőek minden buszmegállóban és más közterületeken a magyar városokban – több százezer példány mindenhol, ahol nem Orbán pártja uralkodik. Az első oldalon hatalmas, vastag betűk ordítják:

„Orbán ellenfelei rosszul kormányoznak!”

Van azonban a belső oldalakon is szemezgetni való:

  “A baloldal a vírus oldalán van.”

A szakértők és hozzájuk csatlakozva az ellenzéki politikusok kételyeiknek adtak hangot, amikor a kormányfő – az elsőként Európában – orosz és kínai oltásokat vásároltak a koronavírus ellen.

Orbán a fenti szlogennel próbálta ellensúlyozni  félelmét – mivel az ország méretéhez képest – Magyarországon a legtöbbet halnak meg a koronavírus miatt.

Orbán joggal félhet ellenfeleitől, mert azok összefogtak és véget akarnak vetni a kormánypárt, a Fidesz hatalmának az egy év múlva esedékes választásokon.

Orbán Viktor: “Az országot újraindítjuk”.

A kormány új ingyenes újsága a választási harc része lett. A lap azt a szemenszedett hazúgságot is harsogja, hogy milyen remekül kézben tartja Orbán a járványt. Akit pedig untatnak, vagy ingerelnek az ilyen ódák, annak Magyarországon ma már erőfeszítéseket kell tenni, hogy mást lásson, mert mostanra gyakorlatilag az összes rádiót, és a legtöbb lapot, portált átvett az Orbánhoz hű oligarcha tábor.
 A kritikus újságírásnak csak a világháló marad, de a kisebb magyar városok helyi híreinek az ilyen oldalakon általában nemigen jut hely.
Az ingyenes lapban a gyakorlatilag egyetlen hirdetés a svájci Stadleré, a lapnak a jelek szerint nincs szüksége hirdetésre, nem kell nyereséget termelnie.

Magyarországon a hirdetés is fegyver: újságírók kiszámolták, hogy az erre fordított állami pénzek szinte teljes egészét kormánypárti lapokhoz megy, míg a független konkurenciát kiéheztetik.

Az ingyen újság azokhoz is szól, akik nem politizálnak. Orbán azokban a városokban, ahol legutóbb nem rá szavaztak, legalább a bizonytalanokat magához akarja vonzani.
Sokszor hallani, hogy Magyarország már nem demokratikus állam. Orbán szerint az ő konzervatív demokráciája nem liberális, de szerinte a liberalizmus nélkül is léteznek demokráciákem jelent feltétlenül demokráciát.
„Orbán demokrácia-értelmezése azt is jelenti: garantáltak a szabad, de nem feltétlenül tisztességes választások”
(Az SFR-ben megjelent cikk és Ara-Kovács Attila fordításának felhasználásával)

Jelzők zűrzavarában – Diplomáciai jegyzet

“Nem követhetnénk el nagyobb hibát annál, ha az eszmetörténet tárgykörében vizsgálnánk meg Orbán fejtegetéseinek valós vagy valótlan tartalmát – merthogy ezen a nívón nem az akadémiákon zajlanak a viták, hanem a kocsmákban. S ha ez így van, akkor sok minden sejthető, sőt elmondható nem csak Orbán eredendő szándékairól, de arról az »értelmiségi« körről is, mely – a produkció végén – ovációk közepette vetette magát Orbán Viktor lábai elé.” – ezzel az antrée-val kezdi Diplomáciai jegyzetét Ara-Kovács Attila.

Úgy tűnik, egy-egy újabb „hegyibeszéd” elmondásához Orbán Viktornak már túl szűknek bizonyul Tusnádfűrdő, vagy kevésnek az évi egy alkalom. Legutóbb a populizmus „legjobb” hagyományainak jegyében fogalmazta meg az általa vélt szöges ellentétet a keresztényi és a liberális szabadságfelfogás között. A Fidesz politikai kommunikációjában ennyi számít újnak, az alkalmazott módszerek viszont maradtak a régiek. Összekapcsolni néhány nem mindennapi fogalmat, majd úgy értelmezni őket, hogy az kellőképpen igazodjon az aluljáró-filozófiák szokványos színvonalához. Vagyis, amint azt Karinthy örökbecsű módon megkomponálta:

„Nincsen benne semmi, ámde / az legalább érthető.”

Orbán most azt szeretné elhitetni népével, hogy a mögöttük álló másfél évszázadban a nyugati társadalmak megfeledkeztek a keresztényiségről, helyette mindenütt a liberalizmust emelték piedesztálra. A hajdani népi-, majd szocialista demokráciák fosztójelzőihez így emeltetett fel pár éve az illiberalizmus fogalma, most pedig a liberalizmus szabadsága helyébe annak – a fideszes propagandagépezet által vizionált – keresztény ellenpárja.

Nem követhetnénk el nagyobb hibát annál, ha az eszmetörténet tárgykörében vizsgálnánk meg mindennek valós vagy valótlan tartalmát – merthogy ezen a nívón nem az akadémiákon zajlanak a viták, hanem a kocsmákban, legjobb esetben a kávéházak lazább óráiban. S ha ez így van, akkor sok minden sejthető, sőt elmondható nem csak Orbán eredendő szándékairól, melyek jegyében megosztani kívánta kusza gondolatait hallgatóságával, hanem arról az „értelmiségi” körről is, mely – a produkció végén – ovációk közepette vetette magát Orbán Viktor lábai elé.

Annyit persze érdemes megjegyezni, immáron Orbán Viktor fejtegetéseitől teljességgel függetlenül: a kereszténység eszmetörténetének legkiválóbb ismerői számára nem kétséges, az elmúlt kétezer esztendőben egységes keresztényi szabadságeszme sohasem létezett.

Voltak értelmezések, melyeket különféle keresztény irányzatok elfogadtak vagy vitattak. Érthető módon a legélesebb ellentétek akkor mutatkoztak, amikor a reformáció szembefordult a hagyományos katolicizmussal, ám az azt követő humanizmus végül megállapodott egy olyan szabadság-felfogásban, mely megalapozta először a felvilágosodást, majd pedig annak örökösét, magát a liberalizmust.

Már ennyiből is látszik, a keresztény és a liberális szabadságfogalom nem, hogy ellentétes lenne, de ez utóbbit értelemszerűen az előbbi szülte. Az sem véletlen, hogy a demokratikus társadalmakban intézményesülten létező szabadság, és ehhez kapcsolódóan az emberi jogok, csak ott létezhetnek, ahol hasonló folyamatok lezajlottak, nem feltétlenül keresztényi, de minden esetben felvilágosult és liberális jelleggel.

Minden olyan próbálkozás, mely kijátszani akarja a keresztényit a liberálissal, s a liberálist a keresztényivel szemben, egyértelmű és agresszív kísérletnek bizonyul, hogy a jelzők zűrzavarában maga a szabadság végképp semmivé váljon.

A fogalmak felhígítása – vagy relativizálása – így vezet el az eszmék s végül az értékek teljes pusztulásához. George Orwell klasszikus regénye mutatta meg a legjobban, hogyan semmisül meg a szabadság, ha azt önfeladásként fogalmazzák újra. És a tudás, ha abból kitiltják a kételyt.

Orbán üzenete ez esetben sem rejtett mást, mint öt évvel ezelőtt Tusványoson: akkor a liberalizmus szellemét tiltotta ki a Fidesz táborából, s ezzel megerősítette bennük a demokrácia elutasításának vágyát; most pedig a szabadságot.

Világos beszéd, ha nincs is benne rendszer – sőt légyege az, hogy ne rendet teremtsen a hívő fejekbe, hanem épp a bizonytalanság káoszát.

Az MSZMP visszaköszön

Ne a tükröt átkozd, ha a képed ferde – hangzik Gogol A revizor c. komédiájának mottója. – kezdte a minap Facebook bejegyzését Gábor György.

Kövér László tegnap azt mondta, hogy „nem a mesterséges intelligencia térhódítása aggasztó, hanem ezzel párhuzamosan az emberi intelligencia csökkenése.” Belenézett a tükörbe, s igazat szólt. Ugyanis tegnap este, épp egy másik helyen haknizva, s mintegy példázatát nyújtva az emberi intelligencia csökkenésének, „kommunista találmánynak” nevezte azt, hogy „a politika és a vallás két különböző dolog.”

Megszoktuk, hogy Kövér sok mindenhez nem ért, de miután szeretett pártja magas funkcionáriussá emelte, szent meggyőződése, hogy ezzel párhuzamosan Isten kellő mennyiségű ésszel is felruházta őt, így hát azóta rendszeres ideológiai zagyvalékokkal töltekezve szól hozzá ahhoz, amihez garantáltan nem ért, vagyis úgyszólván mindenhez.
Egyrészt e hon szikrázó agytekervényű házelnöke

önfeledten lekommunistázta az Egyesült Államok derék alapító atyáit, akik számára evidencia volt, épp a történelem legvéresebb és legförtelmesebb eseményeiből megvonva a tanulságot, hogy „politika és vallás két különböző dolog.”

Ennek megfelelően alkották meg az USA Alkotmányának első kiegészítő cikkelyét, amely kimondja, hogy a Kongresszus (az Egyesült Államok törvényhozó, vagyis politikai testülete) nem hozhat olyan törvényt, amely a vallásszabadság jogát korlátozná, vagyis amely tartalmazza annak tilalmát, hogy az állam, a politikai hatalom preferáljon vagy hivatalos vallássá nyilvánítson egy vallást, s egy másikat hatalmi-politikai eszközökkel korlátozzon vagy elnémítson. Éppen ezért elképzelhetetlen például az, hogy az Egyesült Államokban az egyházak közvetlen állami-politikai támogatásban részesüljenek.

Az alapító atyák ugyanis abból az antropológiai feltételezésből indultak ki, hogy nem elég az ember legjobb szándékaira tekintettel lenni, hiszen az változhat.

Az ember legjobb szándékai ellenére is antropológiailag önző lény, s minthogy érdekei mentén, politikai okokból képes visszaélni hatalmi helyzetével, ezt kívánták megelőzni.

Éppen ellentétben a mai magyar politikai hatalommal, amely a gyalázatos 2011. évi egyházi törvénnyel elérte, hogy az egyházak a politikai hatalomnak legyenek alárendelve, s ennek nyomán születtek meg a hatalom által dédelgetett és szeretgetett egyházak, felekezetek, s ennek nyomán lettek a hatalom által nem kedvelt, következésképp egyházi státuszuktól visszamenőleges hatállyal megfosztott felekezetek, lásd pl. a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösséget és más egyházakat. Az egyházakra így politikai póráz került, legfőképp a teljesen átláthatatlanná ködösített egyházi finanszírozással, amelynek keretében hatalmas állami pénzekkel dotálja az állam az egyes egyházak hűségét, lojalitását és politikai szolgálatát.

Természetesen politikai pártok vallási (és kevésbé egyházi!) értékeket beépíthetnek saját ideológiai-világnézeti rendszerükbe (ezt teszi például a kereszténydemokrácia), ám ezek az elvek nem közvetlen pártpolitikai célokat hivatottak szolgálni, hanem – mondjuk a katolikusok esetében – alapvetően az egyház társadalmi tanítására építenek, amely viszont – bizony-bizony, aranyos házelnökünk – sok vonatkozásban merít a klasszikus liberalizmus értékvilágából, vesd össze emberi méltóság, emberi jogok vagy a szubszidiaritás elve, amely utóbbi szöges ellentéte a centrális, központi akaratra épülő kormányzásnak, így például a mai magyar hatalmi gyakorlatnak.

Aztán azt is mondta a házelnök, hogy a liberális demokrácia tévútja, hogy totálissá tette az egyéni szabadságjogokat.
Egy nagy lópikulát tette!

A liberalizmus – minden ócska manipuláció vagy hülyítés ellenére – nem azonos a libertarianizmus anarchizmusával, épp ellenkezőleg: a liberalizmus lényege a jogállamiság.

Szemben a mostani hatalmat gyakorlók praxisával, ahol nekik mindent szabad, ahol a legfőbb ügyész nekik mindent elnéz, ahol a hatalom rendre meghozhatja a számukra kedves személyekhez igazított lex X.Y.-okat, s ahol – minden kontroll híján – tényleg azt tesznek, amit csak akarnak.

Mellesleg a rendszerváltást megelőző politika gondolta úgy – ami tehát Kövérnek imponál, s követendőnek tartja –, hogy a politika és a vallás összefonódik: ezért vindikálta magának a jogot, hogy beleszóljon az egyházak életébe, hogy az egyes emberek vallási- és lelkiismereti „szabadságát” kontroll alatt tartsa, s a betiltott vagy elüldözött szerzetesrendek példájával, vagy a hatalom által kreált és megzsarolt békepapságával, továbbá a gondosan felépített egyházi besúgóhálózatával az egyházakon belül is kiépítette saját politikai rendszerét. Politika és vallás itt valóban nem volt két különböző dolog – Kövér László kényes ízlésével összhangban.

De ugyanezen a találkozón Bogárdi Szabó István református püspök is remek dologgal rukkolt elő. Azt találta mondani, hogy a politika a mulandóság világába tartozik, ami kétségtelenül igaz. Ám minthogy az egyházak – saját önfelfogásukból következően – az örök értékek világát képviselik, nagy kérdésnek tűnik (Bogárdinak nem, nekem annál inkább), hogy a mulandóság világának megannyi rekvizitumával (pénz, paripa, fegyver) megfertőzött és korrumpált egyházak miként képviselhetik (egyáltalán: képviselhetik-e hitelesen), s miként kérhetik számon „örök” értékeiket a regnáló hatalmon, miként hivatkozhatnak a lelkiismeretre, ha ez a lelkiismeret a politika hátsó udvarában kilóra lett megvásárolva?

A politikától való függőségük – a legkülönfélébb anyagi előnyöktől az iskolarendszeren át egészen a stadion- és wellness központokig meg az egyházi luxuséttermekig – elnémítja a lelkiismeretet. Gondoljunk csak bele, hányszor kellett volna megszólalniuk az egyházaknak az elmúlt évek során, ám inkább csendben maradtak.

A társadalom némán lapuló lelkiismerete. Ez az egyházpolitika – Kövér házelnök szavaival élve – pontosan a kommunista pártállam egyházpolitikájának folytatása, amely kényelmesen támaszkodhat az egyes egyházak némaságára, s saját autonómiájának önkéntes megtagadására.
És persze a fennálló hatalomnak kijutó hozsannára.

Hogyan jutottunk el a tahóság uralmáig?

Nem akarom sorolni azokat a születésüknél, neveltetésüknél vagy – ezeknél bonyolultabban – az érdekeiknél fogva bunkó közszereplőket, akik az utóbbi tíz évben rapid módon lepték el az életünket. Annál is kevésbé, mert az egyes bunkók, házastársaik, haverjaik és spanjaik eseti felemelkedése a politikai színpadra nem példa nélküli a történelemben, aminek nyilvánvaló köze van a politikai karrierek Machiavelli óta tudott részleges amoralitásához.

Az egyes emberek bunkóságának hosszú évszázadai alatt azonban alapvetően érintetlenek maradtak azok a mércék, amelyeknek a civilizációnkat köszönhetjük. Ezeket a mércéket filozófusok, teológusok, irodalmárok, nota bene politikusok és államférfiak, általában a szellem és az alkotó gyakorlat emberei fektették le és ügyeltek a folyamatos gondozásukra, átörökítésükre, kultiválásukra. Ezek a mércék tették a Nyugatot naggyá. Ezekre volt – joggal- büszke még akkor is, ha ezek mellett számos bűnt követett el saját kebelén belül vagy egzotikus (exotikos, a.m. külső, nem hozzánk és a normáinkra tartozó, idegen) népekkel szemben.

Az ellenben, amit Magyarországon tapasztalunk és a demokrácia elfajzásának eredménye, ma békeidőben üti fel a fejét olyan magától értetődéssel, mint utoljára a múlt század totális rendszereiben tette.

A szellemellenesség, a hivalkodó erkölcstelenség, a prosztóság és a kegyetlenség eddig is léteztek, de csak totális rendszerekben voltak hivalkodóak, csak ezekben pályáztak normatív erőre. Ma nyilvánvalóan olyan civilizációellenes fordulatot jeleznek a közérzületben, amelynek hatásai beláthatatlanok.

Az egyes bunkóknál tehát sokkal vészterhesebb a bunkóság áradása, helyfoglalása a közélet csúcsain, majd normaként való alászállása a mélyrétegekbe. Eddig a bunkóság bizonytalan volt magában, félt a civilizáció normáitól, ma viszont békeidőben intéz kihívást ellenük. Az egész eredete – amivel persze a tahóság hazai vircsaftjának kritikusai nem akarnak szembenézni – a demokrácia, a plebejus öntudat megerősödése, a normativitásellenes konszenzus (miután az elit nagy része is lenullázta magát), de ami még fontosabb, az elit mércéi – a civilizáció – elleni lázadás.

Pedig ez is olyas jelenség, amit már a “régi görögök” is pontosan ismertek.

A prosztóság kiválasztja a maga képviseletét, amely viszont szenvedést zúdít rá.

A demokrácia (kvázi liberalizmus, civilizáció és hagyományok nélkül) éhezésbe, háborúba és pusztulásba hajtja a prosztóságot – az elit megmaradt kiábrándult részének béna semmittevése és bizonyos fokú kárörvendése mellett, amit aztán válsághimnuszok alkotásával tesz emlékezetessé (elsősorban önmaga számára).

A rogánok, orbánok, habonyok, szanyik, trumpok, salvinik és velük a másod- és harmadvonalaik felemelkedése közös munkánk eredménye, amelyben része van a demokrácia logikájának, a kulturális medián folyamatos süllyedésének, a libertinizmusnak és az erkölcsi relativizmusnak, a vágyközpontú gondolkodásnak, a prosztóságot eddig elterelő konzumerizmus 2008-2009-es megrendülésének és a politikai számításnak.

Ez olyan trend, amellyel szemben már csak a mesterséges (közvetett) intelligenciában lehet bízni, az emberiség maga az általános közvetlenségében már elesett; a gátak áttörtek, már nem lehet visszaépíteni őket.

Putyin: a liberális eszmék elavultak

0

Az európai társadalmak elvetik a multikulturális világot – érvelt Putyin, aki a londoni Financial Times-nak nyilatkozott a Kremlben. Nem sokkal azelőtt, hogy elindult volna Japánba, ahol a G20 csúcson találkozik Trump elnökkel és néhány más vezetővel.

Putyin szerint Angela Merkel kancellár kapitális hibát követett el azzal, hogy beengedett Németországba több mint egymillió migránst. A legutóbbi európai választásokon megerősödött az Alternative für Deutschland mozgalom, amely Putyinhoz hasonlóan fatális hibának tekinti a migránsok beengedését Európába. Olaszországban és Franciaországban az a párt győzött , amely a leghatározottabban lépett fel az illegális bevándorlás ellen. Mind Matteo Salvini mind pedig Marine Le Pen élvezi Putyin elnök támogatását. Éppúgy mint Orbán Viktor Magyarországon. Jaroslaw Kaczynski pártja is győzött, de ő abban különbözik a többiektől, hogy hangsúlyozottan orosz ellenes. Ezért is nem csatlakozott ahhoz a frakcióhoz az Európai parlamentben, melyet Marine Le Pen és Matteo Salvini pártjai vezetnek.

Donald Tusk az Európai Unió elnöke sietett reagálni Putyin nyilatkozatára. A lengyel politikus kijelentette:

nem a liberális demokrácia hanem az autokrata rendszer idejétmúlt!

Tusk is részt vesz a G20 csúcstalálkozón, ahol 19 nemzetállam mellett egy állam szövetséget képvisel. Ettől függetlenül a G20 csúcs résztvevője az EU négy nagyhatalma: Németország, Franciaország, Nagy Britannia és Oroszország is.

Hogyan kezdjük újra a liberalizmust?

A törökök kiűzése után számított modern magyar történelem legsikeresebb korszaka az 1867-től datálódó dualizmus fél évszázada. 1913-ban volt az ország fejlettsége (és egy főre jutó GDP-je) a legközelebb Nyugat-Európáéhoz és a társország – ma is állandóan referenciának tekintett – Ausztriáéhoz (az utóbbi esetében annak 77%-a, a 2001-es 37%-hoz és mai 30%-hoz képest – ami óriási, ha tetszik, drámai különbség).

A dualizmus kori modernizáció, ahogy az állam is liberális elveken nyugodott. Az utána következő, mélyen kudarcos “rövid” XX. század során (1914 – 1989) és az enyhe megkapaszkodást mutató rendszerváltó harminc évben autoriter, totalitáriusba hajló, diktatórikus és posztkommunista-extraktív-konszolidálatlan, majd újra autoriter rendszerek követték egymást, különböző távolságban a liberális gyakorlattól. De

minél közelebb volt ez a bő száz év a liberális hagyományhoz, annál többet tudott lendíteni az országon. És minél radikálisabb az elkanyarodás, annál nagyobb lemaradást termelt.

A liberalizmus gyakorlatán a vállalkozás és a piac kellő szabadságát, az államok korlátozott társadalmi beavatkozását, a jó kormányzást, a jog uralmát és a polgári kultúra primátusát értjük. Nagyjából ez a felállás teszi a lehetővé a legnagyobb társadalmi hatékonyságot, értékteremtő képességet és összboldogságot. Nem jelent általános igazságosságot, főleg nem egyenlőséget vagy minden szociális rétegre kiterjedő jólétet – legalábbis nem olyat, amelynél a progresszivisták vagy a szocialisták ne követelnének nagyobbat, hogy aztán adott esetben hatalomra kerülve sokat rontsanak a helyzeten (mint Medgyessy-cum-Gyurcsány és az MSZP kaotikus násza a kétezres évek első évtizedében).

Tragikusan véres XX. századi történelmünk, benne ragadozó rezsimek találkozása a keleties feudalizmus, a függetlenség hiánya és a nemzet folyamatos csonkolása okozta frusztrációkkal olyan ballasztnak bizonyult a legutóbbi rendszerváltáson, amelyet az Orbán-klán könnyedén használt ki a saját romboló céljaira. Mit lehet tenni ilyen ballaszttal a társadalmon, hogy visszakormányozzuk az országot a liberális vizekre, ahol a legnagyobb – noha semmi esetre sem garantálható – esélye nyílhat a konszolidációra és a kibontakozásra?

Mindenekelőtt a liberalizmusnak nincsen inspiráló ágense és képviselete ma Magyarországon, amely mozgásba tudná hozni ennek történeti, eszmei és gyakorlati nagyságát; a liberalizmust csaknem mindenki meghaladott politikának állítja be akár, mert úgymond, minden “demokratikus” párt és politikai irányzat már felvette belőle, ami érték benne, akár mert – az ellenfelei – páriaként mutatják be, amelyet már nemcsak meghaladott a történelem, de a történelem egyik legkártékonyabb eszmerendszere is volt. Az utóbbi butasággal nem foglalkozom (elég volt a poszt bevezetőjében közvetetten cáfolni), az előbbivel is csak annyira, hogy nyilvánvalóvá tegyem: a liberalizmus tartalmát nem annyira felvették a XX. század “demokratikus” politikai irányzatai, mint tönkre-, majd felismerhetetlenné tették. A liberalizmus korának szerte Európában vége lett az I. világháborút megelőző években, Angliában és az Egyesült Államokban az 1930-as évek közepére.

A haza ellenzéknek semmi köze a liberalizmushoz. Egy pillanatra, 1989-1992 között úgy tűnhetett, hogy egy-két pártjának lehet, de ezek egymás után hullottak el és álltak át részint a progresszivista-szocialista-anómikus oldalra, részint az újjoboldali-(etno)nacionalista opportunizmushoz.

A magyar liberalizmusnak – megkülönböztetendő a fából-vaskarika liberális nacionalizmustól – tehát először is meg kell keresnie önmaga narratíváját, amely nem az említett (sejtetett) posztmarxista radikálisok, és pláne nem a kollégiumi gyökerű társutasok elképzelése lesz a liberalizmusról, hanem valami eddig nem hallott, nem ismert, nem lejáratott logika. Ezzel párhuzamosan a liberalizmusnak tisztáznia kell, milyen vágyakat tudhat megszólítani és kik lehetnek a szavazói ebben az országban: ki kell gondolnia, miért szavaznának rá, utána szisztematikusan elemezni a válságból való kilábalásunk módszerét, megkímélve a frissen kalibrált szavazórétegét a kliséktől. Majd mehet az egész eddigieket előbb mozgalomba, majd pártba önteni, amelyek a liberalizmust – nem kevesebb, mint – a történeti, természeti, technológiai, gazdasági, szociális, kulturális és politikai szemszögekből is adekvát, ugyanakkor eladható formába szervezik.

Ennek a posztnak itt és most csak az a célja, hogy két dolgot kimondjon: egy, a liberalizmusra újra nagy szükség van és minden ellenkező híreszteléssel szemben a mai barátai nem képviselik jól – sőt. Kettő, az új liberalizmus és az antiracionalista jobbközép szövetsége Magyarország száz éve megszakadt polgárosodása újrafelvételének egyetlen reménye. A liberális öntudat újjászületéséről gondoskodni most, amikor a legmélyebb a sötétség, azok feladata, akik nem adták fel, de ma még nem látják az eszközt. Az eszköz ugyanis éppen az, amelyet a legnagyobb sötétbe von korunk: nem véletlenül.

Milyen is vagyok, ha liberális vagyok?

Bármilyen véleményed lehet a politikáról. Bármilyen ruhát viselhetsz. Bárkinek vallhatsz szerelmet. Nekem meg bármilyen véleményem lehet róla. És ez alapján rólad.

Ha elég fontosnak tartalak, el is mondom a véleményemet. (Vagy nem.) Ha elég fontosnak tartasz, meg is hallgatsz. (Vagy nem.) Bármilyen fontosnak tartalak, nem érdekel, milyen véleményt vársz el tőlem. Helyesbítek: az, hogy mit vársz el, fontos lehet, de nem perdöntő a véleményem kialakításában. Továbbmegyek: lehetsz számomra tekintély, de csak az érdemeid alapján. Vagy azért, mert szeretlek. De mindig oka lesz annak, ha a véleményeddel egybehangzót vallok. Ez az ok lehet a véletlen. Lehet a hülyeség is. Azaz végső soron az egyetlen, ami megkülönböztet attól, aki nem liberális, az, hogy

nem hiszem, hogy elvárhatod tőlem ugyanazt a véleményt, ami a sajátod csak azért, mert a tied, és nem hiszem, hogy elvárhatom tőled a saját véleményemet csak azért, mert ez az enyém

(nekem szimpatikus, igaznak vagy helyesnek gondolom).

Ezért pont nem érdekel, hogy mit gondolsz, el kell-e fogadnom a “másságot”, az meg főleg nem, hogy szerinted örülnöm kellene neki. Nem érdekel tehát, mit írnál nekem elő csak azért, hogy könnyebb legyen velem élni, barátkozni, engem szeretni. Egyetlen dolog érdekel az előírásaiddal kapcsolatban: ha azokat társadalmi szinten akarod alkalmazni és jogszabályokba vagy közösségi normákba akarod oltani. Mert az sérti a szabadságomat és küzdeni fogok ez ellen. Nem a véleményed, hanem annak (kulturális, jogszabályi, “hallgatólagos” stb.) előírása ellen. Az észszerűség, argumentálhatóság önmagában nem érdekel, mert (1) engem meggyőzhettél, de másokat nem biztos, (2) lehet olyan véleményem, ami teljesen legitim, fontos nekem, de nem argumentálható.

Ha liberális vagyok, megvédem – de legalább meg akarom védeni – a szabadságomat bármilyen közösségi előírástól (ha nacionalista, ha a divatra vonatkozik, ha a “szociális igazságosságra”, ha a gumicukorka színére). Nacionalista (stb.) azért lehetek nehezen, mert én magam elfogadhatom a nacionalisták nemzetszemléletét, de liberálisként nem kényszeríthetem senkire, tehát végül nem lehetek nacionalista. A liberális szabadság oda-vissza alapon működik és tranzitív (a és b relációja áll b és c relációjára is a szabadság szempontjából), azaz legalább kétoldalú. És éppen azért, mert ilyen, nem barátja a szabadság tranzitivitását tagadó ideológiák elfogadásának, legyen ez nacionalizmus, progresszivizmus vagy éppen iszlamizmus.

Persze realista vagyok és tudom, hogy szabadság alapján nehéz berendezni társadalmakat, vannak és lesznek normák (hagyományok, hitek stb.), amelyek definíció szerint tagadják a szabadságomat, de ezekre is igaz, hogy minden ilyenre reflektálok és vagy elfogadom, vagy nem. A személyes kereszténység megfér a liberalizmusommal, de nem várhatom el mástól, és főleg nem hívhatom segítségül a közösséget vagy az államot, hogy másra kényszerítse ugyanezt. Bármennyire igaznak gondolom. Az igazságról való véleményem nem lehet mások szabadságának legitim gátja.

Élhetem, ahogy akarom – bármilyen “igazság” szerint – az életemet, de nem kényszeríthetem másra a mégoly felvilágosultnak, toleránsnak, nota bene szabadnak gondolt véleményemet.

Egy liberális nem kényszeríthet senkit szabadságra és elvileg nem vehetne részt olyan közösségi vállalkozásokban (pl. egy állam működtetésében), amelyek előírásokból és előírásban élnek. (A liberális tudja, hogy a demokratikus felhatalmazás semmiféle felhatalmazást nem ad az egyes ember szabadságának korlátozásában. Ez a felhatalmazás a szabadság és más – nem éppen liberális értékek – tradeoffjának optimális kialakítására terjed ki, amelynek során óhatatlanul sérül a szabadság. Ide tartozik mások anyagi előnyökhöz juttatása a jövedelmek redisztribúciójával, ami csökkentheti az én szabadságomat, de nem azért, mert csökkenti az anyagi lehetőségeimet, hanem mert nem egyeztem bele az aktusba. Vö. demokrácia vs. szabadság.)

A szabadság erkölcsileg igazolhatatlan korlátozásának – amikor valakinek nem a saját döntése önnön szabadságának korlátozása, mint amikor önmagát egy hagyománynak vagy közösségnek, pl. a családnak, önként veti alá, mert úgy gondolja, ezzel teljesebbé, értékesebbé válik az élete vagy mert ettől boldogabbnak érzi magát, tehát ezt a fajta korlátozást leszámítva a szabadság korlátozásának – kizárólag kényszer adhat okot: ilyen lehet a demokrácia, nem beszélve a diktatórikus rendszerekről – amelyek az élet megóvását a szabadság elé helyezik, jellemzőjeként a jogállam halálának -, vagy a természeti és egzisztenciális kényszerek. (Ez utóbbiakhoz tartozik most a klímaválság kapcsán annak belátása, hogy a természeti erőforrások nem állnak rendelkezésre korlátlanul, azaz a piac nem működhet földi körülmények között a teljes forrásbőség jegyében. Ennek a belátása azonban egyenesen vezet oda, hogy már nem okvetlen a szabadság korlátozásáról, hanem a feltételrendszerének és ezért az értelmének eltolódásáról van szó. Ennek taglalása azonban kivezet ebből a gondolatmenetből.)

Így vagyok tehát liberális.

A szabadságomnak és a szabadságodnak lehetnek korlátai, a liberalizmus nem hiszi, hogy nem lehetnek.

De azok megválasztása önkéntes, reflexiót kíván, mindenki saját reflexióját önmagára, ezért míg egyetérthetek szabadságkorlátozó eszmékkel, eszmedarabokkal, azokat nem tehetem a magamévá a szabadság vonatkozásában anélkül, hogy ezzel a saját liberalizmusomat tagadnám. De te sem teheted kötelességemmé, hogy tiszteljem a véleményed, csak azt, hogy toleráljam – kénytelen legyek elfogadni -, hogy az a véleményed, ami. Aztán vagy elkerüllek, vagy nem. Ez a szabadság.

Kutyaviadalon sem csitítják az ebeket

Orbán Viktor még szinte el sem hagyta a tusnádfürdői pódiumot, amikor Hollik István nyilatkozott: ők máris készen állnak a küzdelemre a liberális politikai erőkkel. Szerinte ma Európában az egyik oldalon a liberális elit áll, a másik oldalon a kereszténydemokraták, akik megvédik a keresztény értékeken nyugvó életformát, és nemet mondanak a bevándorlásra. Egyetért ezzel Elek István az MDF egykori alapítója, újságíró, politikus?

  • Nem vezethet sehová a liberális-kereszténydemokrata harc
  • Megpróbálja eltakarni a „meztelenségét”
  • Harcos ateistából harcos hitvédő
  • Orbán a damaszkuszi úton
  • Önjáróvá vált a rendszer

Ön hogyan látja, ez az újabb hadüzenet a liberalizmusnak az orbáni ellenségkeresés egy újabb állomása? Vagy ennél többről van szó?  

Nemcsak az én álláspontommal, hanem

a politikaelmélet alapigazságaival is ütközik az a kijelentés, miszerint a liberalizmus és a keresztény értékek képviselete összeegyeztethetetlen.

1990-ben abból indultunk ki, hogy egy XX. századi, nyugati típusú demokráciát akarunk felépíteni, és ebből természetesen következett, hogy az liberális demokrácia lehet csak. Olyan, amely a fékekre és ellensúlyokra épül, az emberi jogokat mélyen tiszteletben tartó intézményeket működtet, ahol szólás és gyülekezési szabadság van, ahol szabad a sajtó. Hadd ne soroljam.

Valóban, hosszú ideig ez szerepelt a közbeszédben is.

Senki nem vonta kétségbe, hogy ebben a demokratikus közéletben megfér egymás mellett békében a liberalizmus és a kereszténydemokrácia. Ezek Nyugaton egymással versengő politikai irányzatok, amelyek aszerint különböznek csak, hogy a közös alap értékeinket melyik, milyen hangsúllyal képviseli.

Abban igaza van, hogy az utóbbi időben Nyugat-Európában a liberális eszmei oldal dominált,

de nem vezetne sehová egyfajta szakítás a két oldal között.

Akkor a magyar miniszterelnök miért élezi ennyire a helyzetet?

Neki mindig kellenek ellenfelek. A háttérben alighanem az áll, hogy ezzel a mesterséges háborúsdival akarja elfedni, hogy Magyarországon felszámolta a demokráciát, a hatalommegosztás eszközeit, és elindult egyfajta autokrata vezetés irányába. Ennek a „meztelenségét” alighanem szégyelli, megpróbálja eltakarni. És persze arról is szó van, hogy a közeledő uniós választásokat szeretné felhasználni a maga javára. Ezzel

a „kereszténydemokrácia mindenek előtt!” jelszóval szeretne behajózni az európai vezetés tekintélyesebb köreibe.

Biztosan nem szeretné, ha tetemre hívnák, mit művelt Magyarországon a liberális demokrácia elfogadott elveivel.

A kilencvenes években éppen a fideszesek képviselték ezeket a legvehemensebben.

Emlékeimben ma is élesen élnek azok a jelenetek, amikor, Áder, Szájer, Orbán vagy Fodor feláll és kioktatja liberalizmusból, demokráciából a többi képviselőt, az Antall-kormány e téren meglehetősen botladozó vezetőit.

Valóban összeférhetetlen lett a XXI. században a liberális demokrácia a kereszténydemokráciával?

Nekem ez a gondolat különösen furcsa. Az MDF-ből való kizárásom után átléptem a Fideszbe, 1994-98 között Orbán elnöki tanácsadó testületében is szerepet kaptam. Volt olyan idő, 1994-95 táján, amikor Orbán elindult meghódítani a volt Antall-tábor liberális, kereszténydemokrata értelmiségét. Nem volt könnyű dolga, hiszen sokan emlékeztek még arra a „másik” Orbánra, aki szinte harcos ateistaként beszélt a Házban. Én írtam neki olyan ajánlásokat, hogyan próbálja meggyőzni a Keresztény Értelmiségi Szövetség (KÉSZ) tagjait, hogy elfogadják, belássák, megváltozott. Már nem ellensége a kereszténydemokráciának.

Azokban az években sokan mások is jártak a „damaszkuszi úton”.

Nem is vetette ezt senki a szemére. Elfogadták neki, hogy fogékony lett a keresztény gondolatokra. Barankovics Istvánnak, az egykori Kereszténydemokrata Néppárt vezetőjének 1945 utáni beszédeiből idéztem neki, amik azt bizonyították, hogy

a modern kereszténydemokrácia és a modern liberális gondolkodás nem összeegyeztethetetlen.

Ez alkalmas muníciónak bizonyult Orbán számára is a KÉSZ előtti megmérettetés során. Ezek után most hallgatni az okfejtéseket, amelyeket Tusványoson felsorolt, az embernek a haja is elmegy!

Honnan ez a fordulat? Ez is egy olyan irányváltás, mint amikor a Fidesz liberálisból konzervatívvá avanzsált?

Amiről az előbb beszéltem, akkor meg kellett nyernie a keresztény értelmiség támogatását, ma talán a szélsőjobb radikálisait szeretné becsatornázni a pártszövetségbe.

Nagy ívű európai nyitást is felvázolt, amelyben fontos szerepet szánna a térség országainak. Lát ebben realitást?

Kétségtelen, hogy érzékelhetők Európában bizonyos politikai elmozdulások, amelyekre ő is hivatkozik. Lengyelországban ennek egyértelmű a támogatottsága, de a magyar fejleményektől függetlenül Ausztriában, Olaszországban is vannak olyan változások, amelyek nem állnak távol az ő nézeteitől. Erre a láncra – a bevándorlás ellenzésére – fűzi fel az esetleg szóba jöhető szövetségeket, amelyekhez talán a csehek, a szlovákok, a románok is megnyerhetők.

Szeretne első lenni az egyenlők között, de ahhoz arra is szükség volna, hogy a többi politikus is elfogadja ezt.

Kétségtelenül jól látja, hogy számos olyan politikai elmozdulás történt az utóbbi időben, ami az ő pozícióját erősítheti. Azzal kecsegtetheti a vele esetleg szövetségre lépőket, hogy együtt, az Európai Unión belül is nyomásgyakorló pozícióba kerülhetnek. Képlékeny a helyzet.

Esetleg ezzel zsarolhatja a Néppártot is?

Elvileg igen, mert a Néppártnak sem hiányzik, hogy egy másik frakció, amelyben a lengyelek már ott vannak, megerősödjön, és rivális tényező legyen egy új felállású parlamentben.

Mi a vélemény a Fideszen belüli kultúrharcról? Ez is csak egy vonulata volna a liberalizmus és a kereszténydemokrácia szembeállításának?

Ez a fordulat számomra is meglepő, már csak azért is, mert nem látom belülről a Fidesz politikai mozgolódásait. Nem tapasztaltam ennek előjelét, de alighanem a párton belüli egyik törésvonal képviselőinek a megerősödéséről beszélhetünk a másik tábor rovására. Úgy érzik, most jött el az ideje, hogy teret foglaljanak el a másik tábortól. A tusványosi beszédek alapján úgy érzem, nem holmi spontán folyamat tanúi vagyunk, amely ne élvezné a legfelső körök támogatását.

Nehéz elképzelni a Fideszen belül ilyen „spontaneitást”.

A radikális tábor erősködik, és persze Orbán ilyenkor nem csitítja a szemben álló feleket, mert az nem illene hozzá.

Talán szokatlan a hasonlat: a kutyaviadalon sem csitítják a gazdák az egymást marcangoló ebeket…

A harcnak mindig, mindenütt napirenden kell lennie,

és ha ez a harc most a kultúrát érinti, az sem okoz gondot. Eljuthatnak a fejlemények odáig, hogy komoly posztokon kerüljön sor személycserékre.

Erre gondolt Orbán, amikor kijelentette: „új szellemi és kulturális megközelítésre van szükség, szeptembertől máris nagy változásokra számíthatunk”?

A Magyar Időkben megjelentek a nyilatkozatok, hogy a kétharmad felhatalmazást adott egy egész új kulturális rendszert alakítására is, a gondolat megtetszhetett a miniszterelnöknek is.

Ez nem tőle indult ki?

Nem hinném, hogy minden kezdeményezés tőle indul. Főleg attól a közegtől, amely újabb és újabb inspirációkat kap Orbán megszólalásaitól. Neki magának nincs annyi energiája, ideje, hogy mindenre ki tudna terjedni a figyelme. Murphy törvénye: egy idő után a rendszer önjáróvá válik, és maga generál fejleményeket.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK