Kezdőlap Címkék Liberalizmus

Címke: liberalizmus

Jelzők zűrzavarában – Diplomáciai jegyzet

“Nem követhetnénk el nagyobb hibát annál, ha az eszmetörténet tárgykörében vizsgálnánk meg Orbán fejtegetéseinek valós vagy valótlan tartalmát – merthogy ezen a nívón nem az akadémiákon zajlanak a viták, hanem a kocsmákban. S ha ez így van, akkor sok minden sejthető, sőt elmondható nem csak Orbán eredendő szándékairól, de arról az »értelmiségi« körről is, mely – a produkció végén – ovációk közepette vetette magát Orbán Viktor lábai elé.” – ezzel az antrée-val kezdi Diplomáciai jegyzetét Ara-Kovács Attila.

Úgy tűnik, egy-egy újabb „hegyibeszéd” elmondásához Orbán Viktornak már túl szűknek bizonyul Tusnádfűrdő, vagy kevésnek az évi egy alkalom. Legutóbb a populizmus „legjobb” hagyományainak jegyében fogalmazta meg az általa vélt szöges ellentétet a keresztényi és a liberális szabadságfelfogás között. A Fidesz politikai kommunikációjában ennyi számít újnak, az alkalmazott módszerek viszont maradtak a régiek. Összekapcsolni néhány nem mindennapi fogalmat, majd úgy értelmezni őket, hogy az kellőképpen igazodjon az aluljáró-filozófiák szokványos színvonalához. Vagyis, amint azt Karinthy örökbecsű módon megkomponálta:

„Nincsen benne semmi, ámde / az legalább érthető.”

Orbán most azt szeretné elhitetni népével, hogy a mögöttük álló másfél évszázadban a nyugati társadalmak megfeledkeztek a keresztényiségről, helyette mindenütt a liberalizmust emelték piedesztálra. A hajdani népi-, majd szocialista demokráciák fosztójelzőihez így emeltetett fel pár éve az illiberalizmus fogalma, most pedig a liberalizmus szabadsága helyébe annak – a fideszes propagandagépezet által vizionált – keresztény ellenpárja.

Nem követhetnénk el nagyobb hibát annál, ha az eszmetörténet tárgykörében vizsgálnánk meg mindennek valós vagy valótlan tartalmát – merthogy ezen a nívón nem az akadémiákon zajlanak a viták, hanem a kocsmákban, legjobb esetben a kávéházak lazább óráiban. S ha ez így van, akkor sok minden sejthető, sőt elmondható nem csak Orbán eredendő szándékairól, melyek jegyében megosztani kívánta kusza gondolatait hallgatóságával, hanem arról az „értelmiségi” körről is, mely – a produkció végén – ovációk közepette vetette magát Orbán Viktor lábai elé.

Annyit persze érdemes megjegyezni, immáron Orbán Viktor fejtegetéseitől teljességgel függetlenül: a kereszténység eszmetörténetének legkiválóbb ismerői számára nem kétséges, az elmúlt kétezer esztendőben egységes keresztényi szabadságeszme sohasem létezett.

Voltak értelmezések, melyeket különféle keresztény irányzatok elfogadtak vagy vitattak. Érthető módon a legélesebb ellentétek akkor mutatkoztak, amikor a reformáció szembefordult a hagyományos katolicizmussal, ám az azt követő humanizmus végül megállapodott egy olyan szabadság-felfogásban, mely megalapozta először a felvilágosodást, majd pedig annak örökösét, magát a liberalizmust.

Már ennyiből is látszik, a keresztény és a liberális szabadságfogalom nem, hogy ellentétes lenne, de ez utóbbit értelemszerűen az előbbi szülte. Az sem véletlen, hogy a demokratikus társadalmakban intézményesülten létező szabadság, és ehhez kapcsolódóan az emberi jogok, csak ott létezhetnek, ahol hasonló folyamatok lezajlottak, nem feltétlenül keresztényi, de minden esetben felvilágosult és liberális jelleggel.

Minden olyan próbálkozás, mely kijátszani akarja a keresztényit a liberálissal, s a liberálist a keresztényivel szemben, egyértelmű és agresszív kísérletnek bizonyul, hogy a jelzők zűrzavarában maga a szabadság végképp semmivé váljon.

A fogalmak felhígítása – vagy relativizálása – így vezet el az eszmék s végül az értékek teljes pusztulásához. George Orwell klasszikus regénye mutatta meg a legjobban, hogyan semmisül meg a szabadság, ha azt önfeladásként fogalmazzák újra. És a tudás, ha abból kitiltják a kételyt.

Orbán üzenete ez esetben sem rejtett mást, mint öt évvel ezelőtt Tusványoson: akkor a liberalizmus szellemét tiltotta ki a Fidesz táborából, s ezzel megerősítette bennük a demokrácia elutasításának vágyát; most pedig a szabadságot.

Világos beszéd, ha nincs is benne rendszer – sőt légyege az, hogy ne rendet teremtsen a hívő fejekbe, hanem épp a bizonytalanság káoszát.

Az MSZMP visszaköszön

Ne a tükröt átkozd, ha a képed ferde – hangzik Gogol A revizor c. komédiájának mottója. – kezdte a minap Facebook bejegyzését Gábor György.

Kövér László tegnap azt mondta, hogy „nem a mesterséges intelligencia térhódítása aggasztó, hanem ezzel párhuzamosan az emberi intelligencia csökkenése.” Belenézett a tükörbe, s igazat szólt. Ugyanis tegnap este, épp egy másik helyen haknizva, s mintegy példázatát nyújtva az emberi intelligencia csökkenésének, „kommunista találmánynak” nevezte azt, hogy „a politika és a vallás két különböző dolog.”

Megszoktuk, hogy Kövér sok mindenhez nem ért, de miután szeretett pártja magas funkcionáriussá emelte, szent meggyőződése, hogy ezzel párhuzamosan Isten kellő mennyiségű ésszel is felruházta őt, így hát azóta rendszeres ideológiai zagyvalékokkal töltekezve szól hozzá ahhoz, amihez garantáltan nem ért, vagyis úgyszólván mindenhez.
Egyrészt e hon szikrázó agytekervényű házelnöke

önfeledten lekommunistázta az Egyesült Államok derék alapító atyáit, akik számára evidencia volt, épp a történelem legvéresebb és legförtelmesebb eseményeiből megvonva a tanulságot, hogy „politika és vallás két különböző dolog.”

Ennek megfelelően alkották meg az USA Alkotmányának első kiegészítő cikkelyét, amely kimondja, hogy a Kongresszus (az Egyesült Államok törvényhozó, vagyis politikai testülete) nem hozhat olyan törvényt, amely a vallásszabadság jogát korlátozná, vagyis amely tartalmazza annak tilalmát, hogy az állam, a politikai hatalom preferáljon vagy hivatalos vallássá nyilvánítson egy vallást, s egy másikat hatalmi-politikai eszközökkel korlátozzon vagy elnémítson. Éppen ezért elképzelhetetlen például az, hogy az Egyesült Államokban az egyházak közvetlen állami-politikai támogatásban részesüljenek.

Az alapító atyák ugyanis abból az antropológiai feltételezésből indultak ki, hogy nem elég az ember legjobb szándékaira tekintettel lenni, hiszen az változhat.

Az ember legjobb szándékai ellenére is antropológiailag önző lény, s minthogy érdekei mentén, politikai okokból képes visszaélni hatalmi helyzetével, ezt kívánták megelőzni.

Éppen ellentétben a mai magyar politikai hatalommal, amely a gyalázatos 2011. évi egyházi törvénnyel elérte, hogy az egyházak a politikai hatalomnak legyenek alárendelve, s ennek nyomán születtek meg a hatalom által dédelgetett és szeretgetett egyházak, felekezetek, s ennek nyomán lettek a hatalom által nem kedvelt, következésképp egyházi státuszuktól visszamenőleges hatállyal megfosztott felekezetek, lásd pl. a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösséget és más egyházakat. Az egyházakra így politikai póráz került, legfőképp a teljesen átláthatatlanná ködösített egyházi finanszírozással, amelynek keretében hatalmas állami pénzekkel dotálja az állam az egyes egyházak hűségét, lojalitását és politikai szolgálatát.

Természetesen politikai pártok vallási (és kevésbé egyházi!) értékeket beépíthetnek saját ideológiai-világnézeti rendszerükbe (ezt teszi például a kereszténydemokrácia), ám ezek az elvek nem közvetlen pártpolitikai célokat hivatottak szolgálni, hanem – mondjuk a katolikusok esetében – alapvetően az egyház társadalmi tanítására építenek, amely viszont – bizony-bizony, aranyos házelnökünk – sok vonatkozásban merít a klasszikus liberalizmus értékvilágából, vesd össze emberi méltóság, emberi jogok vagy a szubszidiaritás elve, amely utóbbi szöges ellentéte a centrális, központi akaratra épülő kormányzásnak, így például a mai magyar hatalmi gyakorlatnak.

Aztán azt is mondta a házelnök, hogy a liberális demokrácia tévútja, hogy totálissá tette az egyéni szabadságjogokat.
Egy nagy lópikulát tette!

A liberalizmus – minden ócska manipuláció vagy hülyítés ellenére – nem azonos a libertarianizmus anarchizmusával, épp ellenkezőleg: a liberalizmus lényege a jogállamiság.

Szemben a mostani hatalmat gyakorlók praxisával, ahol nekik mindent szabad, ahol a legfőbb ügyész nekik mindent elnéz, ahol a hatalom rendre meghozhatja a számukra kedves személyekhez igazított lex X.Y.-okat, s ahol – minden kontroll híján – tényleg azt tesznek, amit csak akarnak.

Mellesleg a rendszerváltást megelőző politika gondolta úgy – ami tehát Kövérnek imponál, s követendőnek tartja –, hogy a politika és a vallás összefonódik: ezért vindikálta magának a jogot, hogy beleszóljon az egyházak életébe, hogy az egyes emberek vallási- és lelkiismereti „szabadságát” kontroll alatt tartsa, s a betiltott vagy elüldözött szerzetesrendek példájával, vagy a hatalom által kreált és megzsarolt békepapságával, továbbá a gondosan felépített egyházi besúgóhálózatával az egyházakon belül is kiépítette saját politikai rendszerét. Politika és vallás itt valóban nem volt két különböző dolog – Kövér László kényes ízlésével összhangban.

De ugyanezen a találkozón Bogárdi Szabó István református püspök is remek dologgal rukkolt elő. Azt találta mondani, hogy a politika a mulandóság világába tartozik, ami kétségtelenül igaz. Ám minthogy az egyházak – saját önfelfogásukból következően – az örök értékek világát képviselik, nagy kérdésnek tűnik (Bogárdinak nem, nekem annál inkább), hogy a mulandóság világának megannyi rekvizitumával (pénz, paripa, fegyver) megfertőzött és korrumpált egyházak miként képviselhetik (egyáltalán: képviselhetik-e hitelesen), s miként kérhetik számon „örök” értékeiket a regnáló hatalmon, miként hivatkozhatnak a lelkiismeretre, ha ez a lelkiismeret a politika hátsó udvarában kilóra lett megvásárolva?

A politikától való függőségük – a legkülönfélébb anyagi előnyöktől az iskolarendszeren át egészen a stadion- és wellness központokig meg az egyházi luxuséttermekig – elnémítja a lelkiismeretet. Gondoljunk csak bele, hányszor kellett volna megszólalniuk az egyházaknak az elmúlt évek során, ám inkább csendben maradtak.

A társadalom némán lapuló lelkiismerete. Ez az egyházpolitika – Kövér házelnök szavaival élve – pontosan a kommunista pártállam egyházpolitikájának folytatása, amely kényelmesen támaszkodhat az egyes egyházak némaságára, s saját autonómiájának önkéntes megtagadására.
És persze a fennálló hatalomnak kijutó hozsannára.

Hogyan jutottunk el a tahóság uralmáig?

Nem akarom sorolni azokat a születésüknél, neveltetésüknél vagy – ezeknél bonyolultabban – az érdekeiknél fogva bunkó közszereplőket, akik az utóbbi tíz évben rapid módon lepték el az életünket. Annál is kevésbé, mert az egyes bunkók, házastársaik, haverjaik és spanjaik eseti felemelkedése a politikai színpadra nem példa nélküli a történelemben, aminek nyilvánvaló köze van a politikai karrierek Machiavelli óta tudott részleges amoralitásához.

Az egyes emberek bunkóságának hosszú évszázadai alatt azonban alapvetően érintetlenek maradtak azok a mércék, amelyeknek a civilizációnkat köszönhetjük. Ezeket a mércéket filozófusok, teológusok, irodalmárok, nota bene politikusok és államférfiak, általában a szellem és az alkotó gyakorlat emberei fektették le és ügyeltek a folyamatos gondozásukra, átörökítésükre, kultiválásukra. Ezek a mércék tették a Nyugatot naggyá. Ezekre volt – joggal- büszke még akkor is, ha ezek mellett számos bűnt követett el saját kebelén belül vagy egzotikus (exotikos, a.m. külső, nem hozzánk és a normáinkra tartozó, idegen) népekkel szemben.

Az ellenben, amit Magyarországon tapasztalunk és a demokrácia elfajzásának eredménye, ma békeidőben üti fel a fejét olyan magától értetődéssel, mint utoljára a múlt század totális rendszereiben tette.

A szellemellenesség, a hivalkodó erkölcstelenség, a prosztóság és a kegyetlenség eddig is léteztek, de csak totális rendszerekben voltak hivalkodóak, csak ezekben pályáztak normatív erőre. Ma nyilvánvalóan olyan civilizációellenes fordulatot jeleznek a közérzületben, amelynek hatásai beláthatatlanok.

Az egyes bunkóknál tehát sokkal vészterhesebb a bunkóság áradása, helyfoglalása a közélet csúcsain, majd normaként való alászállása a mélyrétegekbe. Eddig a bunkóság bizonytalan volt magában, félt a civilizáció normáitól, ma viszont békeidőben intéz kihívást ellenük. Az egész eredete – amivel persze a tahóság hazai vircsaftjának kritikusai nem akarnak szembenézni – a demokrácia, a plebejus öntudat megerősödése, a normativitásellenes konszenzus (miután az elit nagy része is lenullázta magát), de ami még fontosabb, az elit mércéi – a civilizáció – elleni lázadás.

Pedig ez is olyas jelenség, amit már a “régi görögök” is pontosan ismertek.

A prosztóság kiválasztja a maga képviseletét, amely viszont szenvedést zúdít rá.

A demokrácia (kvázi liberalizmus, civilizáció és hagyományok nélkül) éhezésbe, háborúba és pusztulásba hajtja a prosztóságot – az elit megmaradt kiábrándult részének béna semmittevése és bizonyos fokú kárörvendése mellett, amit aztán válsághimnuszok alkotásával tesz emlékezetessé (elsősorban önmaga számára).

A rogánok, orbánok, habonyok, szanyik, trumpok, salvinik és velük a másod- és harmadvonalaik felemelkedése közös munkánk eredménye, amelyben része van a demokrácia logikájának, a kulturális medián folyamatos süllyedésének, a libertinizmusnak és az erkölcsi relativizmusnak, a vágyközpontú gondolkodásnak, a prosztóságot eddig elterelő konzumerizmus 2008-2009-es megrendülésének és a politikai számításnak.

Ez olyan trend, amellyel szemben már csak a mesterséges (közvetett) intelligenciában lehet bízni, az emberiség maga az általános közvetlenségében már elesett; a gátak áttörtek, már nem lehet visszaépíteni őket.

Putyin: a liberális eszmék elavultak

0

Az európai társadalmak elvetik a multikulturális világot – érvelt Putyin, aki a londoni Financial Times-nak nyilatkozott a Kremlben. Nem sokkal azelőtt, hogy elindult volna Japánba, ahol a G20 csúcson találkozik Trump elnökkel és néhány más vezetővel.

Putyin szerint Angela Merkel kancellár kapitális hibát követett el azzal, hogy beengedett Németországba több mint egymillió migránst. A legutóbbi európai választásokon megerősödött az Alternative für Deutschland mozgalom, amely Putyinhoz hasonlóan fatális hibának tekinti a migránsok beengedését Európába. Olaszországban és Franciaországban az a párt győzött , amely a leghatározottabban lépett fel az illegális bevándorlás ellen. Mind Matteo Salvini mind pedig Marine Le Pen élvezi Putyin elnök támogatását. Éppúgy mint Orbán Viktor Magyarországon. Jaroslaw Kaczynski pártja is győzött, de ő abban különbözik a többiektől, hogy hangsúlyozottan orosz ellenes. Ezért is nem csatlakozott ahhoz a frakcióhoz az Európai parlamentben, melyet Marine Le Pen és Matteo Salvini pártjai vezetnek.

Donald Tusk az Európai Unió elnöke sietett reagálni Putyin nyilatkozatára. A lengyel politikus kijelentette:

nem a liberális demokrácia hanem az autokrata rendszer idejétmúlt!

Tusk is részt vesz a G20 csúcstalálkozón, ahol 19 nemzetállam mellett egy állam szövetséget képvisel. Ettől függetlenül a G20 csúcs résztvevője az EU négy nagyhatalma: Németország, Franciaország, Nagy Britannia és Oroszország is.

Hogyan kezdjük újra a liberalizmust?

A törökök kiűzése után számított modern magyar történelem legsikeresebb korszaka az 1867-től datálódó dualizmus fél évszázada. 1913-ban volt az ország fejlettsége (és egy főre jutó GDP-je) a legközelebb Nyugat-Európáéhoz és a társország – ma is állandóan referenciának tekintett – Ausztriáéhoz (az utóbbi esetében annak 77%-a, a 2001-es 37%-hoz és mai 30%-hoz képest – ami óriási, ha tetszik, drámai különbség).

A dualizmus kori modernizáció, ahogy az állam is liberális elveken nyugodott. Az utána következő, mélyen kudarcos “rövid” XX. század során (1914 – 1989) és az enyhe megkapaszkodást mutató rendszerváltó harminc évben autoriter, totalitáriusba hajló, diktatórikus és posztkommunista-extraktív-konszolidálatlan, majd újra autoriter rendszerek követték egymást, különböző távolságban a liberális gyakorlattól. De

minél közelebb volt ez a bő száz év a liberális hagyományhoz, annál többet tudott lendíteni az országon. És minél radikálisabb az elkanyarodás, annál nagyobb lemaradást termelt.

A liberalizmus gyakorlatán a vállalkozás és a piac kellő szabadságát, az államok korlátozott társadalmi beavatkozását, a jó kormányzást, a jog uralmát és a polgári kultúra primátusát értjük. Nagyjából ez a felállás teszi a lehetővé a legnagyobb társadalmi hatékonyságot, értékteremtő képességet és összboldogságot. Nem jelent általános igazságosságot, főleg nem egyenlőséget vagy minden szociális rétegre kiterjedő jólétet – legalábbis nem olyat, amelynél a progresszivisták vagy a szocialisták ne követelnének nagyobbat, hogy aztán adott esetben hatalomra kerülve sokat rontsanak a helyzeten (mint Medgyessy-cum-Gyurcsány és az MSZP kaotikus násza a kétezres évek első évtizedében).

Tragikusan véres XX. századi történelmünk, benne ragadozó rezsimek találkozása a keleties feudalizmus, a függetlenség hiánya és a nemzet folyamatos csonkolása okozta frusztrációkkal olyan ballasztnak bizonyult a legutóbbi rendszerváltáson, amelyet az Orbán-klán könnyedén használt ki a saját romboló céljaira. Mit lehet tenni ilyen ballaszttal a társadalmon, hogy visszakormányozzuk az országot a liberális vizekre, ahol a legnagyobb – noha semmi esetre sem garantálható – esélye nyílhat a konszolidációra és a kibontakozásra?

Mindenekelőtt a liberalizmusnak nincsen inspiráló ágense és képviselete ma Magyarországon, amely mozgásba tudná hozni ennek történeti, eszmei és gyakorlati nagyságát; a liberalizmust csaknem mindenki meghaladott politikának állítja be akár, mert úgymond, minden “demokratikus” párt és politikai irányzat már felvette belőle, ami érték benne, akár mert – az ellenfelei – páriaként mutatják be, amelyet már nemcsak meghaladott a történelem, de a történelem egyik legkártékonyabb eszmerendszere is volt. Az utóbbi butasággal nem foglalkozom (elég volt a poszt bevezetőjében közvetetten cáfolni), az előbbivel is csak annyira, hogy nyilvánvalóvá tegyem: a liberalizmus tartalmát nem annyira felvették a XX. század “demokratikus” politikai irányzatai, mint tönkre-, majd felismerhetetlenné tették. A liberalizmus korának szerte Európában vége lett az I. világháborút megelőző években, Angliában és az Egyesült Államokban az 1930-as évek közepére.

A haza ellenzéknek semmi köze a liberalizmushoz. Egy pillanatra, 1989-1992 között úgy tűnhetett, hogy egy-két pártjának lehet, de ezek egymás után hullottak el és álltak át részint a progresszivista-szocialista-anómikus oldalra, részint az újjoboldali-(etno)nacionalista opportunizmushoz.

A magyar liberalizmusnak – megkülönböztetendő a fából-vaskarika liberális nacionalizmustól – tehát először is meg kell keresnie önmaga narratíváját, amely nem az említett (sejtetett) posztmarxista radikálisok, és pláne nem a kollégiumi gyökerű társutasok elképzelése lesz a liberalizmusról, hanem valami eddig nem hallott, nem ismert, nem lejáratott logika. Ezzel párhuzamosan a liberalizmusnak tisztáznia kell, milyen vágyakat tudhat megszólítani és kik lehetnek a szavazói ebben az országban: ki kell gondolnia, miért szavaznának rá, utána szisztematikusan elemezni a válságból való kilábalásunk módszerét, megkímélve a frissen kalibrált szavazórétegét a kliséktől. Majd mehet az egész eddigieket előbb mozgalomba, majd pártba önteni, amelyek a liberalizmust – nem kevesebb, mint – a történeti, természeti, technológiai, gazdasági, szociális, kulturális és politikai szemszögekből is adekvát, ugyanakkor eladható formába szervezik.

Ennek a posztnak itt és most csak az a célja, hogy két dolgot kimondjon: egy, a liberalizmusra újra nagy szükség van és minden ellenkező híreszteléssel szemben a mai barátai nem képviselik jól – sőt. Kettő, az új liberalizmus és az antiracionalista jobbközép szövetsége Magyarország száz éve megszakadt polgárosodása újrafelvételének egyetlen reménye. A liberális öntudat újjászületéséről gondoskodni most, amikor a legmélyebb a sötétség, azok feladata, akik nem adták fel, de ma még nem látják az eszközt. Az eszköz ugyanis éppen az, amelyet a legnagyobb sötétbe von korunk: nem véletlenül.

Milyen is vagyok, ha liberális vagyok?

Bármilyen véleményed lehet a politikáról. Bármilyen ruhát viselhetsz. Bárkinek vallhatsz szerelmet. Nekem meg bármilyen véleményem lehet róla. És ez alapján rólad.

Ha elég fontosnak tartalak, el is mondom a véleményemet. (Vagy nem.) Ha elég fontosnak tartasz, meg is hallgatsz. (Vagy nem.) Bármilyen fontosnak tartalak, nem érdekel, milyen véleményt vársz el tőlem. Helyesbítek: az, hogy mit vársz el, fontos lehet, de nem perdöntő a véleményem kialakításában. Továbbmegyek: lehetsz számomra tekintély, de csak az érdemeid alapján. Vagy azért, mert szeretlek. De mindig oka lesz annak, ha a véleményeddel egybehangzót vallok. Ez az ok lehet a véletlen. Lehet a hülyeség is. Azaz végső soron az egyetlen, ami megkülönböztet attól, aki nem liberális, az, hogy

nem hiszem, hogy elvárhatod tőlem ugyanazt a véleményt, ami a sajátod csak azért, mert a tied, és nem hiszem, hogy elvárhatom tőled a saját véleményemet csak azért, mert ez az enyém

(nekem szimpatikus, igaznak vagy helyesnek gondolom).

Ezért pont nem érdekel, hogy mit gondolsz, el kell-e fogadnom a “másságot”, az meg főleg nem, hogy szerinted örülnöm kellene neki. Nem érdekel tehát, mit írnál nekem elő csak azért, hogy könnyebb legyen velem élni, barátkozni, engem szeretni. Egyetlen dolog érdekel az előírásaiddal kapcsolatban: ha azokat társadalmi szinten akarod alkalmazni és jogszabályokba vagy közösségi normákba akarod oltani. Mert az sérti a szabadságomat és küzdeni fogok ez ellen. Nem a véleményed, hanem annak (kulturális, jogszabályi, “hallgatólagos” stb.) előírása ellen. Az észszerűség, argumentálhatóság önmagában nem érdekel, mert (1) engem meggyőzhettél, de másokat nem biztos, (2) lehet olyan véleményem, ami teljesen legitim, fontos nekem, de nem argumentálható.

Ha liberális vagyok, megvédem – de legalább meg akarom védeni – a szabadságomat bármilyen közösségi előírástól (ha nacionalista, ha a divatra vonatkozik, ha a “szociális igazságosságra”, ha a gumicukorka színére). Nacionalista (stb.) azért lehetek nehezen, mert én magam elfogadhatom a nacionalisták nemzetszemléletét, de liberálisként nem kényszeríthetem senkire, tehát végül nem lehetek nacionalista. A liberális szabadság oda-vissza alapon működik és tranzitív (a és b relációja áll b és c relációjára is a szabadság szempontjából), azaz legalább kétoldalú. És éppen azért, mert ilyen, nem barátja a szabadság tranzitivitását tagadó ideológiák elfogadásának, legyen ez nacionalizmus, progresszivizmus vagy éppen iszlamizmus.

Persze realista vagyok és tudom, hogy szabadság alapján nehéz berendezni társadalmakat, vannak és lesznek normák (hagyományok, hitek stb.), amelyek definíció szerint tagadják a szabadságomat, de ezekre is igaz, hogy minden ilyenre reflektálok és vagy elfogadom, vagy nem. A személyes kereszténység megfér a liberalizmusommal, de nem várhatom el mástól, és főleg nem hívhatom segítségül a közösséget vagy az államot, hogy másra kényszerítse ugyanezt. Bármennyire igaznak gondolom. Az igazságról való véleményem nem lehet mások szabadságának legitim gátja.

Élhetem, ahogy akarom – bármilyen “igazság” szerint – az életemet, de nem kényszeríthetem másra a mégoly felvilágosultnak, toleránsnak, nota bene szabadnak gondolt véleményemet.

Egy liberális nem kényszeríthet senkit szabadságra és elvileg nem vehetne részt olyan közösségi vállalkozásokban (pl. egy állam működtetésében), amelyek előírásokból és előírásban élnek. (A liberális tudja, hogy a demokratikus felhatalmazás semmiféle felhatalmazást nem ad az egyes ember szabadságának korlátozásában. Ez a felhatalmazás a szabadság és más – nem éppen liberális értékek – tradeoffjának optimális kialakítására terjed ki, amelynek során óhatatlanul sérül a szabadság. Ide tartozik mások anyagi előnyökhöz juttatása a jövedelmek redisztribúciójával, ami csökkentheti az én szabadságomat, de nem azért, mert csökkenti az anyagi lehetőségeimet, hanem mert nem egyeztem bele az aktusba. Vö. demokrácia vs. szabadság.)

A szabadság erkölcsileg igazolhatatlan korlátozásának – amikor valakinek nem a saját döntése önnön szabadságának korlátozása, mint amikor önmagát egy hagyománynak vagy közösségnek, pl. a családnak, önként veti alá, mert úgy gondolja, ezzel teljesebbé, értékesebbé válik az élete vagy mert ettől boldogabbnak érzi magát, tehát ezt a fajta korlátozást leszámítva a szabadság korlátozásának – kizárólag kényszer adhat okot: ilyen lehet a demokrácia, nem beszélve a diktatórikus rendszerekről – amelyek az élet megóvását a szabadság elé helyezik, jellemzőjeként a jogállam halálának -, vagy a természeti és egzisztenciális kényszerek. (Ez utóbbiakhoz tartozik most a klímaválság kapcsán annak belátása, hogy a természeti erőforrások nem állnak rendelkezésre korlátlanul, azaz a piac nem működhet földi körülmények között a teljes forrásbőség jegyében. Ennek a belátása azonban egyenesen vezet oda, hogy már nem okvetlen a szabadság korlátozásáról, hanem a feltételrendszerének és ezért az értelmének eltolódásáról van szó. Ennek taglalása azonban kivezet ebből a gondolatmenetből.)

Így vagyok tehát liberális.

A szabadságomnak és a szabadságodnak lehetnek korlátai, a liberalizmus nem hiszi, hogy nem lehetnek.

De azok megválasztása önkéntes, reflexiót kíván, mindenki saját reflexióját önmagára, ezért míg egyetérthetek szabadságkorlátozó eszmékkel, eszmedarabokkal, azokat nem tehetem a magamévá a szabadság vonatkozásában anélkül, hogy ezzel a saját liberalizmusomat tagadnám. De te sem teheted kötelességemmé, hogy tiszteljem a véleményed, csak azt, hogy toleráljam – kénytelen legyek elfogadni -, hogy az a véleményed, ami. Aztán vagy elkerüllek, vagy nem. Ez a szabadság.

Kutyaviadalon sem csitítják az ebeket

Orbán Viktor még szinte el sem hagyta a tusnádfürdői pódiumot, amikor Hollik István nyilatkozott: ők máris készen állnak a küzdelemre a liberális politikai erőkkel. Szerinte ma Európában az egyik oldalon a liberális elit áll, a másik oldalon a kereszténydemokraták, akik megvédik a keresztény értékeken nyugvó életformát, és nemet mondanak a bevándorlásra. Egyetért ezzel Elek István az MDF egykori alapítója, újságíró, politikus?

  • Nem vezethet sehová a liberális-kereszténydemokrata harc
  • Megpróbálja eltakarni a „meztelenségét”
  • Harcos ateistából harcos hitvédő
  • Orbán a damaszkuszi úton
  • Önjáróvá vált a rendszer

Ön hogyan látja, ez az újabb hadüzenet a liberalizmusnak az orbáni ellenségkeresés egy újabb állomása? Vagy ennél többről van szó?  

Nemcsak az én álláspontommal, hanem

a politikaelmélet alapigazságaival is ütközik az a kijelentés, miszerint a liberalizmus és a keresztény értékek képviselete összeegyeztethetetlen.

1990-ben abból indultunk ki, hogy egy XX. századi, nyugati típusú demokráciát akarunk felépíteni, és ebből természetesen következett, hogy az liberális demokrácia lehet csak. Olyan, amely a fékekre és ellensúlyokra épül, az emberi jogokat mélyen tiszteletben tartó intézményeket működtet, ahol szólás és gyülekezési szabadság van, ahol szabad a sajtó. Hadd ne soroljam.

Valóban, hosszú ideig ez szerepelt a közbeszédben is.

Senki nem vonta kétségbe, hogy ebben a demokratikus közéletben megfér egymás mellett békében a liberalizmus és a kereszténydemokrácia. Ezek Nyugaton egymással versengő politikai irányzatok, amelyek aszerint különböznek csak, hogy a közös alap értékeinket melyik, milyen hangsúllyal képviseli.

Abban igaza van, hogy az utóbbi időben Nyugat-Európában a liberális eszmei oldal dominált,

de nem vezetne sehová egyfajta szakítás a két oldal között.

Akkor a magyar miniszterelnök miért élezi ennyire a helyzetet?

Neki mindig kellenek ellenfelek. A háttérben alighanem az áll, hogy ezzel a mesterséges háborúsdival akarja elfedni, hogy Magyarországon felszámolta a demokráciát, a hatalommegosztás eszközeit, és elindult egyfajta autokrata vezetés irányába. Ennek a „meztelenségét” alighanem szégyelli, megpróbálja eltakarni. És persze arról is szó van, hogy a közeledő uniós választásokat szeretné felhasználni a maga javára. Ezzel

a „kereszténydemokrácia mindenek előtt!” jelszóval szeretne behajózni az európai vezetés tekintélyesebb köreibe.

Biztosan nem szeretné, ha tetemre hívnák, mit művelt Magyarországon a liberális demokrácia elfogadott elveivel.

A kilencvenes években éppen a fideszesek képviselték ezeket a legvehemensebben.

Emlékeimben ma is élesen élnek azok a jelenetek, amikor, Áder, Szájer, Orbán vagy Fodor feláll és kioktatja liberalizmusból, demokráciából a többi képviselőt, az Antall-kormány e téren meglehetősen botladozó vezetőit.

Valóban összeférhetetlen lett a XXI. században a liberális demokrácia a kereszténydemokráciával?

Nekem ez a gondolat különösen furcsa. Az MDF-ből való kizárásom után átléptem a Fideszbe, 1994-98 között Orbán elnöki tanácsadó testületében is szerepet kaptam. Volt olyan idő, 1994-95 táján, amikor Orbán elindult meghódítani a volt Antall-tábor liberális, kereszténydemokrata értelmiségét. Nem volt könnyű dolga, hiszen sokan emlékeztek még arra a „másik” Orbánra, aki szinte harcos ateistaként beszélt a Házban. Én írtam neki olyan ajánlásokat, hogyan próbálja meggyőzni a Keresztény Értelmiségi Szövetség (KÉSZ) tagjait, hogy elfogadják, belássák, megváltozott. Már nem ellensége a kereszténydemokráciának.

Azokban az években sokan mások is jártak a „damaszkuszi úton”.

Nem is vetette ezt senki a szemére. Elfogadták neki, hogy fogékony lett a keresztény gondolatokra. Barankovics Istvánnak, az egykori Kereszténydemokrata Néppárt vezetőjének 1945 utáni beszédeiből idéztem neki, amik azt bizonyították, hogy

a modern kereszténydemokrácia és a modern liberális gondolkodás nem összeegyeztethetetlen.

Ez alkalmas muníciónak bizonyult Orbán számára is a KÉSZ előtti megmérettetés során. Ezek után most hallgatni az okfejtéseket, amelyeket Tusványoson felsorolt, az embernek a haja is elmegy!

Honnan ez a fordulat? Ez is egy olyan irányváltás, mint amikor a Fidesz liberálisból konzervatívvá avanzsált?

Amiről az előbb beszéltem, akkor meg kellett nyernie a keresztény értelmiség támogatását, ma talán a szélsőjobb radikálisait szeretné becsatornázni a pártszövetségbe.

Nagy ívű európai nyitást is felvázolt, amelyben fontos szerepet szánna a térség országainak. Lát ebben realitást?

Kétségtelen, hogy érzékelhetők Európában bizonyos politikai elmozdulások, amelyekre ő is hivatkozik. Lengyelországban ennek egyértelmű a támogatottsága, de a magyar fejleményektől függetlenül Ausztriában, Olaszországban is vannak olyan változások, amelyek nem állnak távol az ő nézeteitől. Erre a láncra – a bevándorlás ellenzésére – fűzi fel az esetleg szóba jöhető szövetségeket, amelyekhez talán a csehek, a szlovákok, a románok is megnyerhetők.

Szeretne első lenni az egyenlők között, de ahhoz arra is szükség volna, hogy a többi politikus is elfogadja ezt.

Kétségtelenül jól látja, hogy számos olyan politikai elmozdulás történt az utóbbi időben, ami az ő pozícióját erősítheti. Azzal kecsegtetheti a vele esetleg szövetségre lépőket, hogy együtt, az Európai Unión belül is nyomásgyakorló pozícióba kerülhetnek. Képlékeny a helyzet.

Esetleg ezzel zsarolhatja a Néppártot is?

Elvileg igen, mert a Néppártnak sem hiányzik, hogy egy másik frakció, amelyben a lengyelek már ott vannak, megerősödjön, és rivális tényező legyen egy új felállású parlamentben.

Mi a vélemény a Fideszen belüli kultúrharcról? Ez is csak egy vonulata volna a liberalizmus és a kereszténydemokrácia szembeállításának?

Ez a fordulat számomra is meglepő, már csak azért is, mert nem látom belülről a Fidesz politikai mozgolódásait. Nem tapasztaltam ennek előjelét, de alighanem a párton belüli egyik törésvonal képviselőinek a megerősödéséről beszélhetünk a másik tábor rovására. Úgy érzik, most jött el az ideje, hogy teret foglaljanak el a másik tábortól. A tusványosi beszédek alapján úgy érzem, nem holmi spontán folyamat tanúi vagyunk, amely ne élvezné a legfelső körök támogatását.

Nehéz elképzelni a Fideszen belül ilyen „spontaneitást”.

A radikális tábor erősködik, és persze Orbán ilyenkor nem csitítja a szemben álló feleket, mert az nem illene hozzá.

Talán szokatlan a hasonlat: a kutyaviadalon sem csitítják a gazdák az egymást marcangoló ebeket…

A harcnak mindig, mindenütt napirenden kell lennie,

és ha ez a harc most a kultúrát érinti, az sem okoz gondot. Eljuthatnak a fejlemények odáig, hogy komoly posztokon kerüljön sor személycserékre.

Erre gondolt Orbán, amikor kijelentette: „új szellemi és kulturális megközelítésre van szükség, szeptembertől máris nagy változásokra számíthatunk”?

A Magyar Időkben megjelentek a nyilatkozatok, hogy a kétharmad felhatalmazást adott egy egész új kulturális rendszert alakítására is, a gondolat megtetszhetett a miniszterelnöknek is.

Ez nem tőle indult ki?

Nem hinném, hogy minden kezdeményezés tőle indul. Főleg attól a közegtől, amely újabb és újabb inspirációkat kap Orbán megszólalásaitól. Neki magának nincs annyi energiája, ideje, hogy mindenre ki tudna terjedni a figyelme. Murphy törvénye: egy idő után a rendszer önjáróvá válik, és maga generál fejleményeket.

Orbán Tusványoson: meg kell akasztani a Soros-tervet

Döntő jelentőségűnek nevezte Orbán Viktor Tusnádfürdőn tartott hagyományos beszédében a jövő májusban esedékes EU parlamenti választásokat. „Az európai elit ideges, mert az európai választás után elakadhat a Soros-terv.” És „jövünk mi, a 90-esek, antikommunista, nemzeti érzelmű nemzedék”.

A magyar miniszterelnök beszédének elején új korszakról beszélt, amelyet az idei választási győzelem tesz lehetővé. Szerinte a korszakot kulturális áramlat, társadalmi szokás, kollektív meggyőződés adja. Éppen ezért a legizgalmasabb viták a kulturális politika területén robbantak ki. Bejelentette, hogy új szellemi és kulturális megközelítés kell.

Szeptembertől nagy változás jön! Részleteket nem árult el.

Jöttek az újjáépítésekre vonatkozó tételek.

A legfontosabb az a terv, hogy újjáépítsék az egész Kárpát medencét.

„Véget ért a 100 év magyar magány korszaka.”

Orbán Viktor ezt többek között a városok gyorsvasúttal való összekötésével érné el. Közép-Európát is építené, méghozzá bizonyos elvek alapján: Minden országnak joga van megvédeni a keresztény kultúráját, multikultit joga van elutasítani.

Joga van védeni a hagyományos családmodellt, minden gyereknek joga van egy anyához és apához.

Minden országnak joga van megvédeni a kulcsfontosságú gazdasági ágazatot és piacot.

Joga van határvédelemhez, bevándorlás elutasításához.

Legfontosabb kérdésben ragaszkodhasson az egy nemzet, egy szavazat elvhez. Van élet a globalizmuson túl, nem az az egyetlen járható út.

Szabad nemzetek szövetségének útja a Közép-európai út.

A nagypolitikáról a magyar miniszterelnök elmondta: Donald Trump beváltotta az ígéretét. Kétoldalú megállapodásokon nyugvó világgazdasági rendet épít.

Az EU oroszpolitikáját primitívnek nevezte.

Orbán Viktor szerint Európa valaha nagy civilizáció, világformáló erőközpont volt. Mert cselekedni, gondolkodni. A civilizáció négy dologból épül: vallás, alkotás, kutatás, üzleti vállalkozás szelleméből épül fel.

A magyar miniszterelnök úgy véli, hogy az EU a keresztény alapokat megtagadta, cenzúra van, politikai korrektséget kényszerítenek ránk. Az USA elénk lépett – kutatás szelleme tekintetében. Üzleti vállalkozás szelleme helyett a bürokrácia szelleme uralja Brüsszelt.

Orbán ezt követően kifejtette: a liberális demokrácia átfejlődött liberális nem demokráciává.

“Liberalizmus van, demokrácia nincs nyugaton.”

„Nyugat-Európában általános a cenzúra. A kellemetlen híreket közösen ellenőrzik, törlik a migránsokról, bevándorlókról szóló hírek hozzáférését korlátozzák a közösségi oldalakon is.”

Végül a magyar miniszterelnök rátért a jövő májusi EU parlamenti választásokra és szerinte az emberek nem érzik át, hogy döntő jelentősége volna a választásnak. Van egy összeurópai komoly kérdés, ez pedig a migráció. Ideje, hogy erről szóljon a vita. Erre a nagy és döntő jelentőségű választásra kell összpontosítani a következő egy évben.

Orbán Viktor úgy értékelte, hogy az ellenfelek közel járnak a sikerhez.

Ha beáll a helyzet, hogy 1-1 országban lesz 10 százaléknyi muszlim népesség, ami soha nem szavaz keresztény pártra, és a keresztény értékeket elhagyott őslakosokat hozzáadjuk, keresztény alapon nem lehet majd választást nyerni, nélküle döntenek Európa jövőjéről. Ez a cél és terv, és közel van, hogy megvalósuljon. Ezért döntő a választás. A liberális demokrácia alternatívája a kereszténydemokrácia, le lehet váltani a liberális elitet – mondta a magyar miniszterelnök Tusnádfürdőn tartott beszédében.

Bunkók bunkóval

0

Ha van gyereke, akkor csak a másik emberé hülye. Ha gyermektelen, akkor általában kárhoztatja a fiatalságot. Ha idősebb korú, akkor meg van győződve arról, hogy a saját életvezetése és erkölcsi kiállása feddhetetlen, míg hozzá képest a mai szülők, nevelők, tanárok, ebből kifolyólag neveltjeik, a gyerekek – miként a jelen a múlthoz viszonyítva – erkölcstelenek, lezüllöttek, általában véve deviáns magatartásúak. A múlt társadalmi berendezkedése, nevelési modelljei, magatartásmintái, közösségi hálózatrendszere jelenti szemében a legfőbb imperatívuszt. Gyűlöli – és ennek hangot is ad – a demokráciát. Számára a liberalizmus szitokszó. Megnyilatkozásaiban szidja a modern elektronika vívmányait, s fennhangon hirdeti, hogy a verés hatásos nevelési módszer.

Ő az, aki a közösségi oldalakon, de kamu- vagy propagandaportálokon is – noha, látszólag megveti az internetfüggőséget, s a kibertér adta közösségi kommunikációt, úgymond, a természetes emberi kapcsolatok híve! – fáradhatatlanul kommentál. A különböző deviáns emberi magatartásokról, kihágásokról, netán bűncselekményekről szóló posztok jelentik igazi vadászterületét. Különösen, ha migránsokról, cigányokról, a társadalom peremén élőkről, vagy fiatalokról, gyerekekről van szó.  A vemhes szurikáta pusztulását okozó gyermeket és szüleit megégetné, megcsonkítaná, a füvezésen kapott, és az iskolából érettségi előtt kirúgott fiatal felnőtt, majdnem gyerek (sőt, kiskorú) diákokat kényszermunkára ítélné, megbélyegezné. Kereszténynek, kiváló pedagógusnak, tisztességes polgárnak tartja magát. Vérmes állatvédő.

Szó sincs arról, hogy bármilyen törvényszegést tolerálnunk kellene! Viszont minden jóérzésű, valóban (és nemcsak külső megnyilatkozásaiban) keresztény ember pontosan tudja, hogy semmilyen devianciát, még az erőszakot sem lehet erőszakkal megoldani, s hogy a törvénybe emelt kirekesztés és pogrom (pl. zsidótörvények a második világháború előtt és idején) maga a legsúlyosabb erkölcsi lezüllés: társadalmi érvényű bűncselekmény. Miközben a holokauszt idején is sok ember gondolta magát egyszerűen csak tisztességesnek, törvénytisztelőnek, amikor zsidó, vagy az őket bújtató polgártársait feljelentette. Zoltán Gábor Orgia (2016) és Szomszéd – Orgia előtt és után (2018) című dokumentumregényei a náci pribékek kegyetlenségeinek rettenetes leírása. Budapesten történt minden. Szereplői nem idegenek. Magyarok voltak. Szomszédjaikat verték agyon. Hiszen a törvény lehetőséget adott rá. A többségük megúszta a felelősségre vonást. Közülük kerültek ki az ÁVÓ-s verőlegények.

„…a lányod egy neveletlen, bunkó paraszt. Kb. 10x voltam nálatok, abból 10x szívem szerint felrúgtam volna,”, „Ha akkor is ilyen flegma, úgy pofán verem, hogy leesik a feje!”, „Paraszt a gyereked, mert ennek nevelted!”, „A gyerek se más ilyen szempontból, mint ha kutyát tartanál. Ha a kutya nem tanulja meg tisztelni a gazdáját, a családot, hanem úgy nő fel, hogy bárkit bármikor megharaphat, akkor kvázi van egy kutyád, de minek, ha te is félsz tőle és szarik rád.” (https://otpercpiheno.blogspot.com/2018/06/a-szemtelen-lany-telefonozott-oran-es.html)

A jelölt helyen olvashatni azt a cikket, amelyből a kiemelések származnak. Anonim. Csak a megosztók neve ismert. A történet, amelyet ekképp kommentál „valaki” (aki inkább: „senki”) arról szól, hogy valahol, valamely iskolában egy szemtelen lány mobilozott tanórán, s a pedagógus többszöri felszólítása ellenére sem hagyta abba. Előbb éles vitára, majd tettlegességre is sort került közöttük, mert egyszerre kaptak a telefon után (a tanárnő szerint!), minek következtében a tanár „kicsavarta a telefont a lány kezéből” (a diák szerint!). Ügy lett belőle, mert a „harcias anya” (aki, nem mellesleg, a cikkíróhoz fordult véleményért, ő meg az idézett, „bunkózó” cikkel válaszolt!) bement az iskolába, jól kiosztott mindenkit. Néhány diák a tanárnő pártját fogta (volna), de az „amazon” ezt megakadályozta (?).  A tanár sértettségében, amiért sem a diákok, sem kollégái nem álltak ki mellette, távozott az iskolából.

Valójában egy banális – nem is biztos, hogy valódi – történet. Egyoldalú, hiteltelen, életszerűtlen. Sokkal többet árul el a bejegyzés írójának lelki világáról, mint magának az esetnek a hátteréről. Az lehet az érzésünk, hogy csak egy önimádó, beképzelt – a szöveg írásképéből, stílusából, helyesírási és szerkezeti hiányosságaiból következtetve –, a szövegszerkesztésben járatlan (pl., a kitett vesszőkhöz hozzáragasztja a következő szót, ami olyan emberre vall, aki nemigen publikál), íráskészséggel, pedagógiai vagy pszichológiai képzettséggel nem rendelkező (vagy ha igen, akkor azt nem fejlesztette) ember okoskodik, osztja az észt. Ürít – miként Péterfy-Novák Éva nevezte nemrég a közösségi megszólalásnak azt a változatát, amelynek során a beszélő saját belső mocskát és lelki nyomorúságát zúdítja rá potenciális olvasóira vagy vitapartnereire. Egy seggfej! – mondhatjuk rá nyugodtan, hiszen maga sem bánik visszafogottan a másokat sértő kifejezésekkel, megszólításokkal. Ilyen bloggerekkel, posztolókkal és kommentálókkal tele vannak a közösségi oldalak. Épp olyan szokványos dolog, mint iskolákban a tanárokkal szemtelenkedő tinédzser. Természetesen ez utóbbi nem maradhat, és általában nem is marad szankciók nélkül. Megkockáztatom, hogy a leírt esetben (ha volt!) sem maradt el, miként az is valószínű (erre vall, hogy az iskola megfelelő szerve vagy bizottsága nem állt ki maradéktalanul mellette!), hogy a tanár sem járt el etikusan. Hogy miért érdemel mégis figyelmet egy ilyen ócska bejegyzés? Mert – sajnos – van hatása. Szemléletet képvisel és terjeszt. S van rá „vevő”. Ezt a bejegyzést – kissé ellentmondásos felvezetéssel: „Kié az iskola? Hány oldala van az igazságnak? A szülőket kell felvilágosítani!” – egy ismert vajdasági írónő osztotta meg. Gyermekkönyvei is vannak.

Az ilyen és hasonló posztokra aztán „ráugranak” a bevezetőben leírt habitus képviselői, az ürítők. Egyikük arról ír, hogy „100%” (sic!) egyetért a cikk írójával, csak a durva kifejezések (maga káromkodásnak nevezi őket, noha a szó klasszikus értelmében nem azok!) sértik. Vagyis az, hogy a cikk szerzője „csúnya” szavakat használ jobban bántja, mint maga az erőszak elve, amelyet képvisel. Baj, mert leírja, hogy „szar”, de az nem, hogy egy szemtelenkedő kamaszt agyba-főbe verne, a gyereknevelést pedig a kutyaidomítással veti össze. Gondolom, állatszerető ember lehet.

Aztán megjelennek azok, akik nem a cikk tartalmához szólnak hozzá, hanem az ellenvéleményüknek hangot adókra támadnak. Azt mondják, „balliberális, hülye liba”, „soronsbérenc”, „migránssimogató kurva”. Általában még a sértéseket és a szitkokat sem tudják helyesen leírni, miként az a kommentáló sem tudta, hogy a stramm-ot két m-mel írják, s hogy a szó eredetileg pozitív jelentésű, aki ennél a posztnál támadott.  És letegez, noha a magyar nyelvben a tegező forma – ha ismeretlen személyt szólítunk meg – nem olyan elfogadott, mint a szerb vagy az angol nyelvben. Sőt, a sértés szándékát rejti.

Csak ritkán kockáztatja meg a hozzászólást egy-egy, a témában jártas, józan ítélőképességgel és kellő tapasztalattal rendelkező szakember, hiszen trollokkal, botokkal, öntelt dilettánsokkal nincs értelme vitatkozni. Itt egy ismert pedagógus adott hangot véleményének. Beszédmódja, igaz, nem mentes az idősebb korosztályra jellemző felülnézettől („Mi mindent jobban tudunk!”), de azért rátapint a lényegre, ami nagyjából annyit tesz ki, hogy semmi különös nem történt, szemtelenkedő, neveletlen kamaszok minden iskolában vannak, s a rátermett pedagógus kezelni tudja a helyzetet. Verés nélkül is. Ügy nélkül is.

Van azonban az írásnak egy másik sajátossága, ami túlmutat magán a történeten. Nem tudom, a pszichológiában mi a jelenség szakszerű megnevezése, de lényege, hogy az agresszív ember (ez esetben a veréspárti kommentelő) saját korábbi traumáival próbálja igazolni magatartását. Ez esetben is szó esik arról, hogy ők is „kaptak” annakidején az iskolában seggberúgást, fahusánggal seggre verést, taslit („amitől majd lerepült a fejem”), de ő ezt „megérdemelte”, és sem jogász anyukája, sem kifejezetten erős testalkatú üzletember, több céggel rendelkező (értsd: befolyásos!) apukája nem reagált a történtekre. Mindezeknek a megaláztatásoknak és bántalmazásoknak a „nem lettem lelki sérült, nem kaptam fizikai sokkot”-megállapítással szeretne pozitív kimenetet adni. Csakhogy erre írásának minden sora rácáfol.

Bence Erika

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK