Aki nem panaszkodhat – Déli Kávé Szele Tamással

0
406
a homoszexuális gyógyítható??

Kérem, én így kávé mellett nem erről akartam beszélni, azt hittem, túltárgyaltuk már tegnapelőtt, de nem lehet megfeledkezni a témáról: ez Magyarország, itt minden nagy botrány több kis botrányt fial, folytatódik, örökkön-örökké, ráadásul ami a homoszexuális emberek „gyógyításával” foglalkozó tévéműsor utóéletét illeti az bizony tanulságos is.

Ott hagytuk abba a múltkor, hogy ugyebár beszélgetős műsort közvetített a közszolgálati M5 arról, miszerint lehet is, kell is gyógyítani az azonos neműek iránti vonzalmat. Sem nem lehet, sem nem kell, mert nem betegség, de elég annyit mondani magáról a műsorról, hogy meleg résztvevője nem is volt, innentől kezdve tulajdonképpen a minimális szakmai objektivitás hiánya miatt nyugodtan tekinthetjük propagandának, részletezése nagyjából felesleges is. (Meghívták ugyan a Háttér Társaságot, csak épp gondosan az adás napján, hogy semmiképp se érhessenek oda – én is kaptam már meghívót sajtótájékoztatóra az esemény kezdete előtt tíz perccel, hasonló okokból. Oda ne érhessek, de ne is mondhassam, hogy nem hívtak. Így megy ez.) Tévtanokat népszerűsítettek benne, alacsony hatásfokkal, de botrányt sikerült vele kavarni, hiszen a kérdés kényes, és igen ostobán nyúltak hozzá.

No, de mit szólt a kitört szóviharhoz – mert nem kevés indulat szabadult el – maga a műsorvezető, Trombitás Kristóf Keresztély?

Érdekesen reagált a Facebook-oldalán (később levette, de megmaradt az utókornak).

„Nos, mindent összevetve mindenki úgy hagyott ebben az egészben benne – kivéve a Mandinert -, mintha én akartam volna azt a bizonyos műsort vagy én hoztam volna tető alá. Az egész balhét a hátamba kaptam, a baloldali médiumok napi több cikkben ágálnak, míg a mi oldalunkról semmi, sőt, az elemi bajtársiasság nevében vannak, akik innen is rúgnak egyet. Korábban nem egy baromságot számos vezércikk és kiállás követett, mert olyankor nem az a lényeg, hogy kinek van igaza, hanem az ellenfelek kartácstüze alatti összezárás. A tudat, hogy ez bizony nem olyan frankó, de nem hagyjuk hátra a másikat. Mindkettő jó tanulópénz és egyiket sem felejtem.”

Ettől azért félrenyeltem a kávét.

Az ifjú kultúrharcos számára „nem az a lényeg, hogy kinek van igaza, hanem az ellenfelek kartácstüze alatti összezárás”. Hát a sajtóban – és a televízió is az, pláne egy közszolgálati csatorna az kéne legyen – mindig az a lényeg, mi igaz, mi nem és kinek van igaza. Az összezárást reklamálja az ifjú levente? Tényleg nem veszi észre, hogy zsoldosokkal van ő egy seregben, azok nem fognak külön pénz vagy külön utasítás nélkül összezárni, azok magukra gondolnak első-, másod- de még harmad- és utolsó sorban is? Ott rúghatják szét a fenekét mellettük, nem fognak segíteni, nem is dolguk, de nem is természetük nekik a szolidaritás. „Elemi bajtársiasság”? Na, ne tessék röhögtetni, még a betyárbecsület is idegen tőlük.

Hány éves vagy, királyfi, hogy még hiszel a mesékben?

De reklamál mást is a szegény, elhagyott jobboldali sajtómunkás.

„Semmi közöm a problémához, életemben nem foglalkoztam vele – nyilván ez sem érdekel senkit. Nem én hívtam a vendégeket, nem én szerveztem a műsort, egy kész feladatot kaptam az adás napjának délutánján. És minekutána beültem a kész szituációba és lehoztuk a műsort, ez már senkit sem érdekelt. Ami rendben is lenne, az embernek néha katonaként kell viselkednie, maximum elront valamit, de ahogy ő kiáll mások mögött, bizton számíthat erre másoktól is. Vagy nem. (A direkt ferdítő, hazudó és perelhető cikkektől meg tekintsünk is el, amik egyfelől olyanokat állítanak, amiket nem mondtam, másfelől vitapartnernek állítanak be.)”

Kérem, ez a szegény ember tényleg katonának képzeli magát és azt hiszi, hogy egy háborúban harcol. Azért annyiban igazat kell adnom neki, hogy adás előtt pár órával adást lemondani nem lehet: ilyenkor kínos a helyzet, mert a műsor nem maradhat el, az benne van a programban, de meg lehet oldani, hogy legalább látszódjon: a műsorvezető nem ért egyet a témával, és törekedne a tárgyilagosságra, ha módjában állna.

Ezt sokféle módon el lehet érni, lehet azt mondani a műsor elején a bevezetőben, hogy „egy különös megközelítést mutatunk be”, hogy „sajnos az érintetteket nem tudtuk időben értesíteni, egy következő adásunkban mondhatják el véleményüket a kérdésben”, „ma kicsit egyoldalúak leszünk, szervezési problémák miatt” – egyszóval ezer és egy lehetőség van, csak éppen emberünk nem élt vele. Igaz, nem ő találta ki a műsort, ő csak vezette a beszélgetést, nem vett benne részt vitapartnerként, de lettek volna eszközei, mármint egy normális tévében. Értem én, hogy őt csak ad hoc beültették a stúdióba, rászignálták a melót és hajrá, vágtat a hatszáz, egyenesen az ágyútűzbe bele, de jelezni akkor is lehet az egyet nem értésünket.

Vagy – és sok jel mutat erre is – nem lehet.

A köztévé működése egyre különösebb:

már az Öt Pont be nem olvasásakor elméláztam azon, hogy mi a fenének nem ismertették harminc másodpercben – legfeljebb éjjel háromkor, mikor úgysem látja, hallja senki. Vagy szólhattak volna előtte pár szót, szidhatták volna, mondhatták volna, hogy kényszerhelyzetnek engednek, nem volt feltétlen szükség arra, hogy kössék az ebet a karóhoz és ezzel kiváltsanak egy több napos tüntetéshullámot. Akkor arra jutottam, hogy bizonyára nem a sajtómunkások felelnek az adásért, hanem a biztonsági főnök (azért is keresték napokig a szerkesztőt, mert nem volt). Pedig egy profi szerkesztő fél perc alatt megoldotta ezt a válságot, elegánsan. De nekik dilettáns módon keménykedni kellett: lett is belőle, ami lett.

Feltehetően senki sem merte vállalni a felelősséget az esetleges következmények miatt. Az állásukat, kenyerüket félthették.

Ebben az esetben is valami hasonlót látok: a műsorvezető, bár megtehette volna, mégsem mondott semmit azon kívül, amit elvártak tőle.

Miért nem tette?

Valószínűleg azért, mert tilos volt neki.

Valószínűleg még az összekötő szövegek is előre meg vannak írva és tilos eltérni tőlük, büntetés terhe mellett. Most meg mentegetőzni kényszerül, megfogadja, hogy életében nem foglalkozik többet soha ezzel a témával – azt el is hiszem, most csúnyán kikapartatták vele a gesztenyét a tüzes parázsból.

Egy régi vicc jut eszembe a dologról: Kohn telefonját lehallgatják, ő is tudja, mindenki más is, egyszer csak felhívja őt Grün Amerikából:

– Helló, hogy vagy, hogy érzed magad?
– Tudod mit? Nem panaszkodhatok…

Hát így van most ezzel a botrányt kiváltó adással a Trombitás nevű műsorvezető is. Azt ugyan nem tudjuk, ő maga mit gondol a kérdésről, azt sem, hogy neki hogy tetszett a saját szereplése ebben a kényes ügyben, szabadkozik és morog – de nem panaszkodhat.

Azt neki tilos.

Sőt, még az inkriminált bejegyzését is eltüntette a közösségi oldalról, csak addigra már százan lementették.

Sokan hiszik, hogy a kormánymédia munkatársai kiválóan fizetett zsoldosok, akik a legnagyobb fényűzésben élnek, de ezek a jelek arra mutatnak, hogy jól csak keveset fizetnek közülük, valahol a piramis csúcsán, és megbecsülést is csak azok kapnak a gazdáiktól. A nagy tömeg, akik nem a csúcson vannak, vasfegyelemben tartott, közepesen honorált zsoldos.

És akad, aki még csak nem is tudja, hogy zsoldos: azt gondolja, a hitéért, a véleményéért teszi, amit tesz.

Meggyőződéses, küldetéses balek.

Aztán csodálkozik, hogy ott hagyják egyedül a kartácstűzben.

Így járt.

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..