Adventi makáma

0
43
advent, szavak

Hűvös idők jönnek, szép szavaiddal takarózom: kökény fölény, fa som, a cornus mas és madárberkenye sikít, sárgaságban virít az irigy világ, rím-kín gyötör, lám még egy hatökör, őszi publikációk, hulló hallucinációk, szavak temetője, betűsírokkal. Gyász vászonom már átkozom, szétfolyt festék és esték, színekben ragacsos emlék, amiről álmodom. Világító soraidban egymást ölelő fények a lányok és fiúk, lámpás hasukon gyöngyöző színekben szétterül a vágy s tobzódó hullámainak terjedéséből már nincs kiút, hisz nem is izzó adja a fényt s meleget hanem az ágy. Bőr felvételek nyúzva merevítve, sózva, hengerelve, szűcs kezeiben kifeszítve, kevés szőr malőr, fiatal még előretör, de neki ráncai varrva, élte dobozába összekaparva, eltelt idő fényképei. Én mégsem körözlek te nő, elmúlt időben eltűnő, régi fényképeid sem mutogatom férfitársaimnak az úton, pedig hogy falnák szemeikkel s mit tennének kezeikkel ó tudom én, azóta, hogy eltűntél!

Sárga csillag fenn az égen, arra kérlek téged szépen, kis-göncölön, gyerekszekéren, röpítsd felénk, angyal képben. Cinege cipőcskékben topogó szép szavaid, csilingelnek dér úrfi gyémánt rímolló száraiban s olvasóidnak díszruhás fáid állnak őrt! Itt előttem már elhangzott annyi óda, hogy nekem ily szép skorpióra, köszöntő hely alig maradt, csak e pár szó, mi hozzád szaladt… Angyalszárnyakkal festett légies képeiddel töröm össze mai valóságunk rám nehezedő, otromba, mázsás köveit. Minden figura ott volt kezének ujjaiban s ahogy csodavonalai életre keltek rajzaiban, csak ámultunk s bámultunk mindannyian! Aki a verselés virtusát úgy ismeri, azt költeménye élteti, olvasója koldusként kéri még, adjon neki sok muzsát az ég! Sötét felhők között szivárvány, ott lakik a verses királylány, szeme fénye tünemény, benne egy-egy költemény.

Aki gyermeknek, vagy róla, fát és rímeket farag s néki szép színes dalokat énekel, attól idegen minden hívság meg harag s a jótól semmi nem téríti el, írj bátran, csak írj, ilyen a világ, mint egy letört fenyőfa ág, reccs és nincs tovább… Amíg az ember fia fiatal, mit neki egy zivatar, aztán, ahogy felnőtté válik, sikít, ha kicsit megázik! Ha te lennél a mikulás, én meg a mikulásnéni, egy gyereknek sem kellene többé félni, puttonyunkban barátság csokik és mosoly sütemények, meg rosszat elűző kacagó ének hirdetné nekik, szép ez az élet! A földi hívságokkal teli cirkuszporond felett, a lelkek szótlan kötéltáncosok, esendő némaságuk le és fel emelkedett, alattuk álom-angyal vánkosok, védik és őrzik épségüket, amikor angyal ír az angyalokról és verset énekel, napfény fakad a borulatról és bánatot éget el. A vers is fest s aki nem rest, felfedezi majd színeit, a vers is muzsikál, írója dirigál, így toborozva híveit.

A fény remény költemény sötétben botorkálót vezet, bánat szkafanderében az öröm felé hunyorgó szemek felett világosodik már s kitör a kacagás. A hajnal tincs a hajadból, meg Arany és Kölcsey, a hajnal otrombaság nélküli még napfelkelte előtt, rigófütty és deres határ, arc smink nélkül, friss bánatnélküliség, kávézacc kis és nagy dolog, a hajnal újrakezdés, hang egy hangulatban veretett vers verés, a hajnal a nap kezdete benned s ahogy leírtad már bennem is…. Ringató, andalító és mámorító, fölkavar, megfog és csábító, hátadon jóleső bizsergés, mint gyújtózsinór sistergés, végigfut a dallam pedig nem is akartam, mégis mily jól esett! Tíz sor adventi reményvirág szirmait bontja felénk, befogadó az egész világ, mert a békét oltja belénk, az első adventi vasárnapon éjjel szentek muzsikáltak s angyalok kopogtak be az ablakon, jó tündérek hárfákon játszanak, uralkodva a békés álmokon, a csend meg a rend idebent éjjelre elszendereg, míg hempergő álmod összekuszálja verselő rímes életed.

Egy csillag fény átsuhan a kozmoszon, és megpihen egy piciny föld-lyukon, hol verset szül épp egy földi lény, neve legyen hát költemény! Mondják egyesek, snassz a vers, elhunyt a szó, férfi embernek a rímfaragás mire való? Mások írnak, jön belőlük a szó, mint a vízfolyás, soraikban ott vibrál minden látomás. Nem nő, vagy férfi ír ilyenkor, hanem ember, áldja meg őket az adventi december, forog a ringlispil s a virtuális világ verbális körhintája elröpít, a szellem hullámvasútja szoftver virág, melyet a hardver cirkusz leszakít s, hogy mi lesz, ha meghalunk? Ami volt születésünk előtt, ki fog emlékezni arra már… Ameddig élünk, táncolunk, nem kímélve tettet és erőt. Aztán lesz, ami lesz, vár ami vár… A halál jön, de a vers marad s az lesz majd az igazi feltámadás!

Kapcsolódó cikkek

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..