Az írók mindig másoknak írnak. Nem író az, aki azért vesz tollat kezébe, hogy bekoszoljon pár papírlapot, neadjisten billentyűzetet ragad, hogy megtöltse a gép memóriáját semmire sem használt bitek garmadával, mert ugyan ilyen is biztos létezik, de az abszolút döntő többség a végeredményt embertársainak szánja.
A legtöbb író persze visszaigazolást vár a többiektől, például azt, hogy kösz, jól mulattam, vagy kösz, végre sikerült megtudnom, amire régóta keresem a választ, akkor a Szerzők elégedetten konstatálják, jó irányba lökték az Emberiség szekerét, ha csak pár személyt tekintve, akkor is.
A gond az, hogy a végeredmény elég hektikus. Vannak írók, akik szinte sohasem kapnak semmiféle lájkot, vannak, akik viszont dögivel, a témákra ugyanez vonatkozik, és hogy erre kétezik-e magyarázat, arra válaszolni komoly feladat. Az író nyilván saját magát adja minden írásában, így aztán a többieknek sokszor érthetetlen, sőt bosszantó lehet, ami nem a pozitív visszaigazolások, azaz a lájkok bölcsője. De nem ám!
Hogy mégis mitől van ez? A válasz aránylag egyszerű. Az emberek legtöbbje, főleg az érdeklődő típus, akik napi gondoktól menten szemléli a közéletet, nem annyira a szórakozásra vágyik (persze arra is), nem is feltétlenül hasznos információkra (azért arra is), hanem megerősítésre. Mindenki gyűlöli a kognitív disszonanciát, vagyis azt a kellemetlen szituációt, mikor az ember új, sokszor valamely írásban olvasott tények és gondolatok alapján rá kell jöjjön arra, nem úgy van az, ahogy ő tudta, ahogy ő gondolta, ahogy ő helyesnek érezte régen. Hanem másképp. Néha igencsak ellenkezőleg.
Ilyenkor az ember nem örül, hogy jaj de jó, immár felismerte a helyzetet, és módosít az álláspontján, hanem felszisszen, bosszankodik, dühöng, elkeseredve tombol (egyéne válogatja), és ha nem magától világosodott meg, hanem olvasta mindezt valahol, akkor a megvilágosítót, azaz a szöveg íróját nem fogja szívébe zárni. A legérzékenyebbek és legdühösebbek az ilyen ellentmondás láttán az ún. „Jusztis!” állapotba menekülnek, mondván, illetve nem mondván, hanem kiáltva: „Akkor is úgy igaz, ahogy én tudom!” Lásd Soros-Brüsszel-gender-migráns-háború. A Viktor is mondta!
Az emberek tehát leginkább megerősítésre vágynak, ahogy ők tudják, úgy helyes, és sokaknál nem is a tudás a lényeg, hanem az érzelem, ami ha megerősítést nyer valamely írás által, az tetszik a legjobban nekik. Orbán Viktor vezetőszáron? Szívemből szóltál, haver! Mészáros Lőrinc cellája belülről? Ragyogó fotó! Ilyenre jön a lájkok garmadája.
A fentiekből következően nagy hülyeség elvont, sok magyarázatot igénylő dolgokról írni, a legtöbben unottan átugorják, és meglesz a véleményük a szerzőről, aki nem érti, hogy a dolgok egyszerűek, azaz nem kell hozzájuk más, csak józan ész. A tudományos hókuszpókusz ellenjavallt (by Mr. Viktor Orbán). A legtöbb ember ezért nem is mindent, azaz összevissza olvas, hanem eleve szelektál a weblapok között, sőt a szerző sem mindegy neki, mert nem csak úgy átabotában, hanem az olvasottak által konkrétan és részletesen megerősítve akarja látni, mennyire igaza van neki, és az kizárólag a vele egyformán gondolkodók írásaiban található.
Ez persze nem csak a politikában van így. Az élet összes területén: az okoz örömet az embereknek, ami bemutatja, jól tudják a dolgokat. Ezért óriási találmány a Facebook, egy hatalmas közösségi tér, ahol a hasonló ízlésűek összejönnek, és nagyon jól érzik magukat egymás között (ezt már a régi latinok is tudták, lásd: similis simili gaudet), mert állandóan igazolást nyernek nézeteik helyességét illetően, azaz hogy ők tudják jól a dolgokat. Mindenki más rosszul, természetesen.
Az emberek sokfélék. Ebből következően nem csak a jóltudás az Emberiség sajátja, hanem a nemtudás is. Van tehát bizonytalanság bőven, és mikor az átlagember az ismeretlennel találkozik, általában nem a médiához fordul válaszért, hanem az influenszeréhez. Benne bízik, az az ő társasága, szellemi vezére, majd ő megmondja, hogy adott esetben mi a pontos szituáció, ki hiteles, ki nem, és hogy merre meddig mennyi méter. Azért ő az influenszer, nemdebár?
Az influenszer hasonló a régi világ szentjeihez, néhány esetben akár a Jóistenhez is, az érzelmi elkötelezettség sokfajta lehet, vele egyedül a populista politikus tud versenyezni, de csak ha van olyan témája, amely a legmélyebb érzelmekre hat (lásd pl. „MZP vágóhídra küldené fiainkat!”). Minden más esetben az influenszer győzedelmeskedik.
Ma már az élet minden területét behálózzák az influenszerek, művészet, divat, viselkedés, szokás diktálása általuk, így aztán a politikának is vannak influenszerei, és mint az köztudott, hatásuk a népre sokkal nagyobb, mint a politikusok ócska, leginkább népátverés célú szövegelése, vagy a csúcsértelmiségnek a legfelső médiaszinten egymás közt folytatott, a nép számára érthetetlen fecsegése.
Jó példát láthattunk erre 2024-ben, mikor egy februári, a Hősök terén megtartott hatvanezres influenszertüntetést egy áprilisi, Kossuth téri, százezres tüntetés követett, melynek főszereplője egy pár hónappal azelőtt még ismeretlen, fideszes futballistaférj volt, aki mára már egy kétharmaddal megnyert választás után Magyarország miniszterelnöke. Pedig a hivatalos (a FIDESZ számára lenyúlt és főleg közpénzből fizetett) sajtó óriási fölényben volt, de ennek ellenére mégis! Fecsegett a felszín, győzött a mély, az influenszerek világa. Nélkülük nem történhetett, ugyanis többmilliós tömegek egyszerre és egy politikai irányba történő, rövid időn belüli becsatlakozása külső hatás nélkül már a túlméretes, azaz a nem létező csodák kategóriája. Hogy miért és hogyan indult el szinte az összes influenszer agitációja egy irányba, ma még kiderítetlen. Várhatóan az is marad.
A médiaszint alatti közösségi tér fontosságát persze a regnálók is észrevették, ám pechjükre csak némi spéttel, így aztán a Digitális Polgári Körök Orbánék általi, 2025-ös alapítása menthetetlenül elkésett. Az eredmény mindenki számára látható.
A kognitív disszonancia tudományos kérdésekben a legveszélyesebb. Ha például valaki leír egy ilyen szöveget:
„A matematikai osztásból kiindulva: egy a > 0 valós számot b nagyságú részekre osztva az eredmény akkor és csak akkor c (azaz a/b = c), ha a = cb és b ≠ 0. Folytonosság feltételezése esetén viszont a b mérték kötelezően = 0 (a számok mértéke is, meg a résmentesség érdekében a köztük lévő távolság is nulla kell legyen), ezért egy adott, > 0 értékű valós szám nulla méretű részekre osztása, vagyis a folytonosság matematikailag nem értelmezhető. A valós számokra feltételezett kontinuum számosság bizonyíthatóan nem létezik.”
Ezt még véletlenül se mutassa meg egy matematikusnak.
Ezért javasolható, hogy mindenki gondolja meg, mit ír. Ha már egyszer belefog.
