A jászvásári pogrom nem csupán a román holokauszt egyik legvéresebb fejezete volt, hanem annak bizonyítéka is, milyen pusztítást végez, amikor a szélsőjobboldali ideológia állami erőszakkal találkozik. Nyolcvanöt évvel később az emlékezet politikai kérdés is maradt: miközben a múlt bűnei sokáig elhallgatva maradtak, a legionárius hagyományhoz ma is visszanyúló román nacionalizmus új formában él tovább.
Nyolcvanöt éve, 1941. június 28-án kezdődött el Jászvásáron az a pogrom, amely a romániai holokauszt egyik legsúlyosabb tömeggyilkosságává vált. A moldvai város nem véletlenül lett a vérengzés egyik központja: itt volt különösen erős a Vasgárda, vagyis a legionárius mozgalom társadalmi beágyazottsága, és itt talált különösen fogékony közegre az a fanatikus nacionalista, antiszemita világkép, amely a zsidókat és a romákat a nemzet testéből kizárandó elemként kezelte.
A gyilkos ideológia mögött nem pusztán szélsőséges aktivisták álltak, hanem az ortodox egyház több képviselője, helyi hatalmasságok, valamint a román állam fegyveres szervei is.
A pogrom azért is különösen megrázó történelmi tapasztalat, mert világosan mutatja: a tömeges erőszak nem a társadalom peremén születik meg, hanem akkor válik igazán pusztítóvá, amikor az állam is a gyilkosok oldalára áll. Jászvásáron Antonescu marsall katonái és csendőrei nem csupán eltűrték a vérengzést, hanem aktívan részt vettek benne. A román államapparátus nem fékezte, hanem szervezte és gyorsította az öldöklést. Ebben a tekintetben a jászvásári pogrom a kelet-közép-európai történelem más tragédiáival is rokon: ugyanaz a logika működött, amely később más országokban, így Magyarországon is lehetővé tette a zsidóüldözések gépies és kegyetlen végrehajtását.
Az időpont sem mellékes. A pogrom közvetlenül a Barbarossa-hadművelet megindítása után tört ki, amikor Románia lelkesen csatlakozott a Szovjetunió elleni náci háborúhoz.
A keleti front megnyitása nem csupán katonai művelet volt, hanem ideológiai felszabadítás is a szélsőjobboldali erők számára: az antiszemitizmus, az antikommunizmus és a fajelméleti nacionalizmus egyetlen háborús igazolássá olvadt össze.
A zsidókat és a romákat a belső ellenség kategóriájába sorolták, akikkel szemben a háború logikája szerint már nem voltak érvényesek a civilizáció normái. A későbbi odesszai vérengzések és a moldovai tömeggyilkosságok ugyanennek a folyamatnak a részei voltak.
A jászvásári pogrom emléke azonban nemcsak a bűn brutalitása miatt fontos, hanem azért is, mert hosszú időre a hallgatás falai közé zárták. A tömeggyilkosságokat a háború után sem dolgozta fel sem a szovjet, sem a román kommunista történetpolitika. Ennek egyik oka az volt, hogy a román kommunista hatalom saját legitimációja érdekében nem akarta teljes mélységében feltárni a román társadalom és állam felelősségét. A másik, hogy a Szovjetunió sem elsősorban a zsidóüldözés sajátosságaira akarta irányítani a figyelmet, hanem a fasizmus elleni általános győzelmi narratívát erőltette. Így a romániai holokauszt sokáig történelmi félhomályban maradt.
Ezzel a hallgatással függött össze az is, ahogyan Sztálin a háború utáni Romániában alakította a kommunista hatalmi viszonyokat. Míg Magyarországon kész volt erőteljesen támaszkodni a zsidó származású kommunista vezetőkre, Romániában inkább a nacionalista vonalat erősítette, és háttérbe szorította az úgynevezett internacionalista frakciót. Ez nem pusztán személyi politika volt, hanem tudatos alkalmazkodás a román társadalom nacionalista reflexeihez. A holokauszt feltárása ebben a közegben nemhogy nem volt kívánatos, hanem politikailag kifejezetten kényelmetlennek számított.
A történetnek ezért van közvetlen jelenideje is. A román szélsőjobboldal ma sem minden esetben szakított egyértelműen a legionárius hagyománnyal.
A múlt radikális nacionalista mítoszai új nyelven, új politikai csomagolásban térnek vissza, de a történelmi magjuk gyakran változatlan marad: etnikai kizárás, vallási-nemzeti felsőbbrendűség, a demokratikus pluralizmus elutasítása.
Éppen ezért a jászvásári pogrom évfordulója nem csupán emléknap, hanem figyelmeztetés is arra, hová vezethet, ha a politikai közösség egy része újra elfogadhatónak kezdi tekinteni a kirekesztés nyelvét.
A múlt feldolgozását nehezíti, hogy Kelet-Európában a történelmi emlékezet szinte mindig összefonódik az aktuálpolitikai identitásharcokkal. A kommunizmus bűnei, a nemzeti sérelmek, a szovjet megszállás emléke sokszor elfedi vagy relativizálja a helyi társadalmak saját felelősségét a holokausztban. Pedig a jászvásári pogrom egyik legfontosabb tanulsága éppen az, hogy
a tömeggyilkosság nem külső erő kizárólagos műve volt: románok gyilkoltak romániai zsidókat, román állami részvétellel, román ideológiai felbujtás nyomán.
Ezt a felelősséget nem oldja fel semmilyen későbbi történelmi szenvedés.
A 85. évforduló tehát nemcsak a halottakról szól, hanem az élők politikai felelősségéről is. Arról, hogy a történelem nem lezárt ügy, ha a hozzá kapcsolódó eszmék tovább élnek. Jászvásár arra emlékeztet, hogy a gyűlölet nem mindig ordítva érkezik; gyakran előbb hagyománnyá szelídül, identitássá nemesül, politikai folklórrá válik – és mire újra felismerhetővé lesz, már késő. Ezért a pogrom emlékezete nem egyszerűen múltidézés, hanem a demokratikus önvédelem része.
