Harminchét évvel a rendszerváltás után ismét ugyanaz a kérdés foglalkoztatja a magyar közéletet, mint 1989-ben: merre tart Magyarország? Nyugat felé, ahová a rendszerváltás nemzedéke indult volna, vagy egy keletiesebb, centralizált hatalmi modell felé, amely végül Orbán Viktor rendszerében öltött testet? A vita nem pusztán egy választási vereségről vagy egy politikus pályájáról szól. Sokkal inkább arról, hogy miért fulladt kudarcba a rendszerváltás eredeti ígérete, és hogyan válhatott egy egykori liberális lázadó a magyar politikai rendszer legerősebb, ugyanakkor legmegosztóbb alakjává.
Gyurgyák János történész és eszmetörténész szerint a válasz nem elsősorban Orbán Viktor személyében, hanem a magyar társadalom mélyebb szerkezetében keresendő. Értelmezése szerint a kommunista rendszer öröksége nem a polgári önszerveződés vagy az autonóm közösségek világát hagyta maga után, hanem egy atomizált társadalmat, amely a saját kezdeményezései helyett a politikától várta a megoldást.
A rendszerváltás utáni Magyarországon ezért a politika nem a társadalom szolgálója, hanem fokozatosan annak irányítója lett.
Gyurgyák szerint Orbán Viktor ezt a jelenséget korábban és pontosabban értette meg politikai vetélytársainál. Felismerte, hogy a választók jelentős része nem intézményekre, önkormányzó közösségekre és polgári autonómiára vágyik, hanem biztonságra, kiszámíthatóságra és erős vezetésre. Az a sokat idézett mondat, amely szerint „ezeknek Kádár kell”, jól összefoglalja ezt a felismerést. A 2010 után kiépülő rendszer ennek megfelelően nem a társadalom önállósodását, hanem az állam és a politika folyamatos térnyerését hozta.
Ebben látja Gyurgyák a „polgári Magyarország” kudarcát is. Az eredeti fideszes nemzedék a nyolcvanas évek végén sokak számára a nyugatos modernizáció, a szabadság és az önszerveződő társadalom ígéretét jelentette. A történész szerint azonban ez a projekt végül elbukott, és ennek legfőbb felelőse éppen az a politikus lett, aki egykor a legfontosabb képviselőjének számított. Amikor azt mondja, hogy „egy egész generáció álmait vitte majdnem a sírba Orbán Viktor”, valójában nem csak egy emberről, hanem egy történelmi lehetőségről beszél.
A vita másik, jóval élesebb vonulata már nem történelmi, hanem nemzetbiztonsági természetű.
Az Orbán-rendszer kritikusai közül többen évek óta azt állítják, hogy Magyarország fokozatosan eltávolodott attól a nyugati orientációtól, amelyet 1989 után természetesnek tekintettek.
Ebben a megközelítésben különös jelentőséget kapott Orbán Viktor és Vlagyimir Putyin kapcsolatának alakulása, illetve a magyar-orosz politikai és gazdasági kapcsolatok erősödése.
E körben különösen éles álláspontot képviselt Buda Péter biztonságpolitikai szakértő, aki a kampányidőszakban olyan kijelentéseket tett, amelyek jelentős visszhangot váltottak ki. Ezek azonban politikai vélemények és értelmezések, nem pedig bizonyított tények. Az Orbán és Putyin közötti kapcsolatokról, illetve háttéralkukról szóló feltételezéseknek nyilvánosan hozzáférhető bizonyítékai nem ismertek. Ugyanakkor az kétségtelen, hogy az elmúlt másfél évtized egyik legfontosabb külpolitikai vitája az volt, mennyire közelítette Magyarországot Oroszországhoz az Orbán-kormány.
Az Orbán-rendszer legerősebb érve mindeközben mindig a politikai stabilitás volt. A kormányzat támogatóinak szemében a 2010 utáni időszak lezárta a rendszerváltás utáni két évtized bizonytalanságát, és erős, cselekvőképes államot hozott létre. Kritikusai viszont azt hangsúlyozták, hogy a hatalom koncentrációja nem párosult hasonló gazdasági sikerrel. Szerintük a magyar gazdaság versenyképessége elmaradt a lehetőségektől, miközben az ország egyre inkább leszakadt az európai fejlettebb államoktól.
Ebből a szempontból érdekes párhuzam rajzolódik ki Oroszország és Magyarország között. Mindkét rendszer képes volt hosszú időn keresztül fenntartani a politikai stabilitást, miközben folyamatos viták övezték gazdasági teljesítményét. A kérdés ugyanaz maradt:
meddig képes egy rendszer a politikai kontrollra építeni legitimációját, ha közben a társadalom jelentős része egyre inkább az életszínvonal, a versenyképesség és a felzárkózás kérdéseit teszi fel?
Az áprilisi választások eredményét sokan ezért nem egyszerű kormányváltásként, hanem történelmi irányváltásként értelmezik. A „Kompország” metafora, amely évszázadok óta kíséri a magyar önértelmezést, ismét előkerült: Kelet és Nyugat között ingadozó országként tekintünk magunkra, amely újra és újra választás elé kerül. A kérdés ma sem más, mint Széchenyi, Ady vagy Bibó korában volt: képes-e Magyarország tartósan a nyugati fejlődési pályára állni, vagy ismét visszatér a centralizált, államközpontú mintákhoz?
A valódi történelmi jelentősége talán nem is Orbán Viktor bukásának vagy egy új kormány felemelkedésének van. Hanem annak, hogy a rendszerváltás óta először ismét nyílt vita folyik arról, mit jelent a polgári Magyarország, hol vannak a magyar modernizáció határai, és vajon tanult-e valamit az ország az elmúlt három és fél évtized kudarcaiból. Mert a rendszerváltás története valójában még nem ért véget. Csak most kezdődik a következő fejezete.
