Andy Burnham szerint a Brexit több kárt okozott, mint hasznot. A brit miniszterelnök egyelőre nem ígér visszalépést az Európai Unióba, de már azt sem hajlandó kijelenteni, hogy ez elképzelhetetlen.
Tíz évvel a Brexit-népszavazás után látványosan megváltozott a brit politikai nyelv. A vita többé nem pusztán arról szól, miként lehet működőképessé tenni az Európai Unión kívüli Nagy-Britanniát. Már az is szóba került, hogy meddig érdemes fenntartani ezt az állapotot.
Andy Burnham brit miniszterelnök a Munkáspárt konferenciáján úgy fogalmazott: a Brexit „több kárt okozott, mint hasznot”, ezért Londonnak az EU-val fenntartott kapcsolat valamennyi hosszú távú lehetőségét mérlegelnie kell. Ezek között a szorosabb gazdasági együttműködés, a vámunió, sőt elvileg a teljes tagság is szerepelhet. Burnham szerint Nagy-Britannia még az ő életében visszatérhet az Európai Unióba – de „talán még nem most”.
Ez még nem csatlakozási program. Politikai fordulatnak azonban jelentős. A Munkáspárt 2024-es választási programja kizárta az egységes piacba és a vámunióba való visszalépést, valamint a személyek szabad mozgásának helyreállítását. Burnham most azt jelezte, hogy ezek a korábbi vörös vonalak hosszabb távon felülvizsgálhatók.
Miért gyengült meg a Brexit ígérete?
A kilépéspárti kampány egyik fő állítása az volt, hogy az ország visszaszerzi az ellenőrzést törvényei, határai és kereskedelempolitikája fölött. A politikai önállóság valóban nőtt, ám ennek gazdasági ára lett.
A brit költségvetési felügyelet, az Office for Budget Responsibility becslése szerint a Brexit utáni kereskedelmi rendszer hosszú távon mintegy 4 százalékkal csökkentheti a termelékenységet ahhoz képest, mintha az ország az EU-ban maradt volna. Az árukereskedelem a különböző elemzések szerint 10-15 százalékkal maradhat el attól a szinttől, amely Brexit nélkül kialakulhatott volna.
Ez nem jelenti azt, hogy a Brexit egyedül volna felelős Nagy-Britannia minden bajáért. Az ország már 2016 előtt is gyenge termelékenységgel, alacsony beruházási rátával, súlyos regionális különbségekkel és túlterhelt közszolgáltatásokkal küzdött. A kilépés inkább ráerősített a korábbi problémákra: megnehezítette az uniós kereskedelmet, növelte a vállalatok adminisztratív terheit, és bizonytalanabbá tette a beruházási környezetet.
A közvélemény is elmozdult. Egy 2026. júniusi mérésben a megkérdezettek 57 százaléka már úgy vélte, hogy hiba volt kilépni az EU-ból, és csak 30 százalék tartotta helyesnek a döntést. Ez közel áll Burnham politikai állításához, de nem azonos azzal, hogy ugyanennyien azonnal vissza is lépnének.
A globalizáció lázadása
A Brexit társadalmi hátterét nem lehet pusztán az Európai Unióval magyarázni. Az 1980-as évektől felgyorsuló liberalizáció, a tőke nemzetközi mozgásának könnyítése, az ipari termelés kiszervezése és Kína felemelkedése számos nyugati iparvidéket megrendített. A veszteségek területileg koncentrálódtak, miközben a globalizáció haszna egyenlőtlenül oszlott meg.
Margaret Thatcher és Ronald Reagan fontos szereplői voltak ennek a gazdaságpolitikai fordulatnak, de nem ők „indították el” a globalizációt. Az hosszabb történelmi folyamat volt, amelyhez a technológiai fejlődés, a konténeres szállítás, a pénzügyi liberalizáció, a kereskedelmi megállapodások és Kína világgazdasági integrációja egyaránt hozzájárult.
Hasonlóan félrevezető volna Kína sikerét kizárólag a „996-os” munkarenddel magyarázni. A reggel kilenctől este kilencig, heti hat napon át tartó munkavégzés bizonyos kínai technológiai vállalatoknál valóban elterjedt, ám a kínai legfelsőbb bíróság 2021-ben törvénytelennek minősítette. Kína versenyképessége mögött a hatalmas belső piac, az infrastruktúra, az iparpolitika, az ellátási láncok és az állami támogatások legalább ilyen fontosak.
A Brexit ebből a nézőpontból a globalizáció veszteseinek politikai lázadása volt. Sokan azt remélték, hogy az ország az EU-n kívül könnyebben védi meg munkahelyeit és gyorsabban köt kedvező kereskedelmi megállapodásokat. Ez az ígéret csak részben teljesült.
Az Egyesült Államokkal például továbbra sincs átfogó szabadkereskedelmi megállapodás. Ugyanakkor az az állítás sem pontos már, hogy Washington és London között „semmilyen egyezmény” nem született: 2025-ben létrejött egy korlátozott gazdasági megállapodás, amely egyes vámokat és ágazatokat rendezett. Ez azonban messze elmarad a Brexit idején beharangozott átfogó egyezménytől.
Amikor a geopolitika megjelenik a rezsiszámlán
Burnham politikai mozgásterét nemcsak a Brexit öröksége szűkíti. A brit háztartások ismét komoly energiaár-emelkedéssel nézhetnek szembe. A Cornwall Insight előrejelzése szerint egy tipikus kétenergiahordozós háztartás éves számlája 2027 januárjától 16 százalékkal, 1999 fontra emelkedhet. Ez évi 276 fontos többletet jelentene, és 2023 eleje óta a legnagyobb negyedéves növekedés lenne. Egyelőre azonban előrejelzésről, nem végleges hatósági döntésről van szó.
Az emelkedés hátterében a közel-keleti háború, a Hormuzi-szoros körüli ellátási kockázatok és az európai gázpiac feszültsége áll. Az európai földgáz határidős ára 2026 szeptemberében 2023 óta nem látott szintre emelkedett, az amerikai dízel országos átlagára pedig gallononként 6 dollár fölé került.
Ez megmutatja a brit politika alapvető nehézségét: a választók a kormánytól várják az életszínvonal javítását, miközben az energiaárakat, a háborúk hatását, a világkereskedelem lassulását és a kamatkörnyezetet London csak korlátozottan képes befolyásolni.
Vissza az EU-ba – de melyikbe?
A brit visszatérésnek jogilag nincs áthághatatlan akadálya. Politikailag azonban hosszú és kockázatos folyamat volna. Az Egyesült Királyságnak új csatlakozási kérelmet kellene benyújtania, a feltételeket ismét meg kellene tárgyalnia, és valamennyi tagállam jóváhagyására szükség lenne. A korábbi brit kivételek – például a költségvetési visszatérítés vagy az euró alóli különleges mentesség – sem térnének vissza automatikusan.
Ráadásul maga az Európai Unió is útkeresésben van. Mario Draghi versenyképességi jelentése nagyobb beruházásokat, mélyebb egységes piacot és összehangoltabb iparpolitikát sürgetett. A diagnózis széles körben elfogadott, de a finanszírozásról és a közös adósságról már komoly nézetkülönbségek vannak. Friedrich Merz német kancellár támogatja Európa stratégiai és gazdasági megerősítését, ugyanakkor ellenzi a Draghi-féle program újabb közös uniós hitelből történő finanszírozását.
Ezért a valódi kérdés nem egyszerűen az, hogy Nagy-Britannia visszatér-e. Hanem az, hogy milyen Európai Unióba térhetne vissza, és mit volna hajlandó elfogadni ezért.
A Brexit nem halt meg – de elvesztette érinthetetlenségét
A „Brexit kampec?” erős cím, de a válasz egyelőre: nem egészen. Nagy-Britannia nem készül azonnali csatlakozási kérelemre, és egy új népszavazás sincs napirenden. A legvalószínűbb következő lépés a fokozatos közeledés: ágazati megállapodások, biztonságpolitikai együttműködés, kevesebb kereskedelmi akadály, majd esetleg a vámunió vagy az egységes piac valamely formája.
Ami valóban véget érhetett, az a Brexit politikai tabuja. Tíz éven át a brit politika jelentős része úgy kezelte a kilépést, mint visszafordíthatatlan történelmi döntést. Burnham most azt mondja: minden lehetőséget meg kell vizsgálni.
Ez még nem visszatérés Európába. De már annak beismerése, hogy az Európától való távolodás nem hozta meg a beígért megújulást.
