Ha igaz, amit egy amerikai diplomata állítólag kérkedve elmesélt egy athéni vacsorán, akkor nemcsak egy román kormány bukásának hátterébe pillanthatunk be, hanem abba is, hogyan fonódik össze a XXI. századi geopolitika, az energiapolitika és a nagyhatalmi befolyás Európa keleti felén. A történet középpontjában nem tankok vagy titkos szerződések állnak, hanem a cseppfolyósított földgáz. És egy nagykövet, aki állítólag úgy vélte: az Egyesült Államoknak ma is megvan az ereje ahhoz, hogy kormányokat emeljen fel vagy buktasson meg Európában.
A Wall Street Journal értesülése szerint az Egyesült Államok athéni nagykövete egy diplomáciai vacsorán azzal dicsekedett, hogy szerepet játszott Ilie Bolojan román miniszterelnök kormányának megbuktatásában. Az indok állítólag az volt, hogy Bukarest nem kívánta megkötni az amerikai cseppfolyósított földgáz hosszú távú importjáról szóló megállapodást. A lap szerint a nagykövet azt is érzékeltette: hasonló nyomásgyakorlás más európai országokban is elképzelhető.
A kijelentés jól illeszkedik abba az energiapolitikai stratégiába, amelyet az amerikai adminisztráció az elmúlt években egyre nyíltabban képvisel.
Az Egyesült Államok célja, hogy átvegye Oroszország szerepét Európa földgázellátásában.
Athénban Chris Wright amerikai energiaügyi miniszter egyértelműen fogalmazott: nem kíván orosz gázt látni Európában. Donald Trump ugyanennek a gondolatnak adott politikai keretet, amikor az „amerikai energiadominanciáról” beszélt.
A probléma azonban az, hogy Európa nem feltétlenül akarja ezt az átállást olyan feltételekkel végrehajtani, ahogyan Washington szeretné. A tervezett Vertikális Folyosó, amely az amerikai LNG északi irányú továbbítására szolgálna a Balkánon keresztül, akadozik. Több kormány úgy véli, hogy az amerikai palagáz egyszerűen túl drága ahhoz, hogy évtizedekre szóló szerződésekkel kötelezzék el magukat mellette.
Ebben a kérdésben különösen markáns álláspontot képviselt Ilie Bolojan. A román miniszterelnök arra hivatkozott, hogy Romániának saját, jelentős földgázkészletei vannak a Fekete-tenger mélyén.
A Neptun Deep mező kitermelésével az ország nemcsak önellátóvá válhat, hanem exportőrré is.
A jövőben akár Magyarország ellátásában is szerepet játszhatna.
Bolojan ráadásul nemcsak a földgázkérdésben mutatott önállóságot. Információk szerint részletes pénzügyi feltételeket kért az amerikai moduláris atomerőművek romániai telepítésével kapcsolatban is. Ez már túl sok lehetett azok számára, akik Washington regionális energiastratégiájának gyors végrehajtásában voltak érdekeltek.
A hivatalos magyarázat szerint Bolojan politikai bukását a megszorító intézkedések okozták, amelyek jelentős társadalmi elégedetlenséget váltottak ki. Az új értesülések azonban más értelmezést kínálnak. Eszerint a román belpolitikai válság hátterében jóval több állhatott puszta gazdaságpolitikánál: egy olyan geopolitikai konfliktus, amelyben az energetikai érdekek és a nagyhatalmi befolyás egyaránt szerepet kaptak.
Románia helyzete különösen érzékeny ebből a szempontból. Az ország Washington szemében Lengyelország mellett a keleti NATO-szárny egyik legfontosabb pillére. A Fekete-tenger partján épülő hatalmas katonai infrastruktúra, valamint Románia földrajzi elhelyezkedése stratégiai jelentőséget ad Bukarestnek Ukrajna és a Közel-Kelet irányában egyaránt.
Nem ez lenne az első eset, amikor amerikai befolyásról beszélnek a román politikában. Sokak szerint Laura Codruța Kövesi korrupcióellenes főügyészi korszakában is jelentős washingtoni támogatás állt a háttérben. Hivatalosan a korrupció elleni küzdelemről volt szó, ellenfelei szerint azonban a műveletek mögött geopolitikai szempontok is meghúzódtak. A cél nem egyszerűen a korrupció felszámolása, hanem bizonyos politikai és gazdasági csoportok háttérbe szorítása lehetett.
A Bolojan-kormány bukásának történetében újabb érdekes szálként jelenik meg a román szociáldemokraták szerepe. Információk szerint a párt vezetői támogatták az amerikai LNG-importot, és Bolojan ellenállása után hajlandóak voltak szakítani vele. Egyes beszámolók szerint maga az athéni amerikai nagykövet is tárgyalásokat folytatott Bukarestben a politikai forgatókönyvről.
Még érdekesebb a történet akkor, ha figyelembe vesszük a román szélsőjobboldal előretörését. George Simion, az AUR vezetője nyíltan beszél amerikai kapcsolatairól, miközben következetesen a román szuverenitást hirdeti. Ez a kettősség sokaknak Nicolae Ceaușescu politikáját idézi: nemzeti retorika, miközben a háttérben folyamatos nagyhatalmi játszmák zajlanak.
A kép teljességéhez hozzátartozik Eduard Hellvig, a román hírszerzés korábbi vezetőjének feltűnése is egy athéni energetikai fórumon. A részvétel önmagában nem bizonyít semmit, mégis találgatások indultak arról, hogy a román titkosszolgálati és politikai elit egy része miként kapcsolódhat az amerikai energetikai érdekekhez. Az érintett természetesen visszautasít minden ilyen feltételezést.
Akár igazak a Wall Street Journal által ismertetett háttértörténetek, akár nem, a román válság egy fontos tanulságot már most kínál.
A XXI. század geopolitikájában a földgáz ugyanazt a szerepet töltheti be, amelyet korábban a hadseregek vagy a bankhitelek: a befolyásolás eszközévé válhat.
A kérdés már csak az, hogy Romániában valóban egy megszorító csomag buktatta meg a kormányt, vagy egy sokkal nagyobb játszma zajlott a háttérben, amelyben Washington, Brüsszel, Bukarest és a feltörekvő nacionalista erők egyszerre mozgatták a figurákat.
Miközben minden szereplő a szuverenitás nyelvén beszél, egyre többen teszik fel ugyanazt a kérdést: ki irányítja valójában a térség politikáját, és meddig maradhatnak függetlenek azok a kormányok, amelyek szembemennek a nagyhatalmi energiastratégiákkal?
