Újabb súlyos figyelmeztetést kapott Orbán Viktor az Európai Néppárttól. Nem az elsőt, és nem az utolsót.
A párt frakcióvezetője, Manfred Weber egy holland lapnak adott interjúban a többi között arról is beszélt, hogy a magyar miniszterelnök nem igazodik az unióba szokásos normákhoz, nincs tekintettel a demokráciára, a jogállamiságra, valamint a sajtó szabadságára. „Ha Orbán és a Fidesz betartja ezeket a szabályokat, maradhat, ha nem, akkor távozik.”
Ezt mondta Manfred Weber, aki persze tudja, hogy Orbán csak a saját szabályait tartja be – azokat sem mindig. Viszont, mint már annyiszor, most is meg fogja ígérni, hogy Magyarországon minden törvényesen demokratikusan történik, Manfred Weber, valamint az Európai Néppárt pedig úgy tesznek, mintha el is hinnék, amit a magyar miniszterelnök mond. Miközben persze tudják, hogy ez nem így lesz: Orbánnak már régóta sajátja a kettős beszéd – ahogy ő maga fogalmazta meg néhány évvel ezelőtt: a pávatánc. Számára nem jelent gondot, hogy mást mond Brüsszelben, mint amit Magyarországon.
Tudják ezt persze az Európai Néppártban is. S bár most tényleg a szokásosnál is keményebben fogalmaztak, Orbánnak bizonyára nagyobb fejtörést okoz, hogy bajnok lesz-e a Videoton, mint az, hogy kizárják-e a Fideszt az Európai Néppártból. Mely utóbbi természetesen nagy blama lenne Magyarország számára, ráadásul anyagilag is igen kellemetlen, de ilyenről, hiába az üzengetés, vélhetően nincs szó.
Brüsszel és benne a Fidesz pártcsaládja, a Európai Néppárt egyszerűen nincs arra felkészülve, hogy Orbánt és a hozzá hasonló politikusokat kezelje. Ott mindenki abból indul ki, hogy az Európai Unió tagjai nemcsak a közösség gazdagabb országainak a pénzét, de azok értékrendjét is elfogadják. Ha ennek az ellenkezőjét tapasztalják – ráadásul folyamatosan, hosszú éveken keresztül – akkor homokszem kerül a gépezetbe és meghibásodik az amúgy sem makulátlanul működő rendszer.
Ott számít az adott szó, aki ettől eltér, be sem engedik a jobb társaságokba. Nem véletlenül mondta néhány ezelőtt az azóta a Corvinus Egyetem rektorává avanzsált Századvég-vezető, Lánczi András, hogy amit az emberek korrupciónak gondolnak, az nem az, hanem maga a Fidesz politikája. Ez nem beismerés volt, épp ellenkezőleg: annak a tudományos megfogalmazása, hogy mi vagyunk a hülyék, ha azt gondoljuk, hogy a köz pénzének kreatív eltüntetése bűncselekmény.
Orbán majd igyekszik meggyőzni az általa brüsszeli bürokratáknak nevezett személyeket és testületeket, hogy Magyarországgal nincs semmi baj. Nem sérül a jogállam, virágzik a demokrácia, és a sajtó szabadságának sem áll az útjában semmi. Brüsszelben meg majd szépen úgy tesznek, mintha mindezt el is hinnék. Nem először, és nem utoljára.
Már bocsánatot kérek…- ezzel a felütéssel nyitja Tóth Bertalan Facebook bejegyzését, melyben reagál a Demokratikus Koalíció ma reggeli felszólítására, miszerint kérjen nyilvánosan bocsánatott Ráczné Földi Judittól, mert az Országos Előválasztási Bizottság az ő, azaz Tóth Bertalan beadványát elutasította.
„Ma reggel bocsánatkérésre szólított fel engem a DK, mert szerintük „közjegyző által hitelesített hivatalos dokumentumok kétséget kizáróan bizonyítják, hogy Földi Judit soha nem volt offshore-cég tulajdonosa”.
Csakhogy Tóth szerint a benyújtott okirat melyet valóban közjegyző ellenjegyzett NEM AZ OKIRAT TARTALMÁT, hanem CSAK AZ ALÁÍRÓ SZEMÉLYÉT ÉS az aláírás dátumát igazolta.
Vagyis azt, hogy valaki odament a közjegyzőhöz és kijelentette, hogy ki a tényleges tulajdonos, majd ezt a közjegyző előtt aláírta.
„Amit becsatolt, azok a valóságot, tényleges helyzetet nem bizonyítják”
Egyelőre továbbra is ott tartunk, hogy Ráczné, Földi Judit szava áll szemben a közhiteles nyilvántartások szerinti dokumentumokkal.
E sorok szerzője azzal a szerény és halkszavú javaslattal élne, hogy az Országos Előválasztási Bizottság tegye nyilvánossá a benyújtott okiratokat. Amennyiben Tóth Bertalannak igaza van – Tóth jogász végzettséggel rendelkezik – úgy a Bizottság indokolja meg döntését.
Egyelőre mindkét oldalon sántít ez az ügy. A szocialisták nem hivatkozhatnak arra, hogy az igazság letéteményeseként beáldozták Tóth Csabát, mert szövetségesük Karácsony Gergely áldozta be mégpedig miniszterelnök-jelölti reménye érdekében. Mivel hivatalosan Tóth Csaba mondott le a jelöltségről, így még csak az a dicsfény sem vetül a szocialistákra, hogy a megtisztulási folyamat jegyében hívták vissza Tóth Csabát. Olyannyira nem, hogy a regnáló zuglói szocialista polgármester még a mai napon is mentegette Tóth Csabát.
Karácsony Gergely kiállása bátor tett volt, de beárnyékolja bátorságát, hogy csak saját pozíciójának előmozdítása érdekében vált az igazság bajnokává, holott amit ma tud Tóthról azt már zuglói polgármestersége idején is tudta!
Mégis hallgatott, mert a szocik nélkül a Párbeszéd ma nem lenne parlamenti párt, pont úgy ahogyan ő a főváros polgármestere sem! Szóval, nem szeretnék bizonyos apródok esetével példálózni, de azért ne vegye magára az Igazság Bajnoka csillogó páncélját.
Fogalmam sincsen offshozre-ozott e a DK fehérvári üdvöskéje, de az biztos, hogy a politikában a szennyest nem lehet csak úgy tisztára mosni, mint nagyanyáink a pelenkánkkal tette. Ma a pelust kidobják a szemétbe. Lehet nem ez a legjobb megoldás, de a politika az a műfaj ahol a bölcsek szerint nem elég jónak lenni, annak is kell látszani. Azok a fránya közhiteles iratok egyelőre nem Ráczné, Földi Juditot igazolják.
Minden párt epekedve várja az este nyolc órát, hogy végre lezáruljon az előválasztás első szakasza és a továbbiakban senkinek ne kelljen meakulpázni.
A szekrényajtókat viszont nem lehet bezárni. Minden érintett számítson rá, hogy a csontvázak előbb vagy utóbb előkerülnek, ha nem az egymás elleni küzdelem hevében, hát majd élesben a Fidesz jól képzett csapata gondoskodik róla.
„Egyéni ambíciók nem veszélyeztethetik a közös ügyet.” – írja Tóth Bertalan és folytatja: mi arra szövetkeztünk, hogy nemcsak kormányt, hanem korszakot is váltunk. Azért ez a mondat is hitelesebben hangzana, ha saját emberük ügyében is eszerint jártak volna el nem csak offshore-ozóktól és náci karlendítőktől várnák el ezt.
Félrevezető a web-oldal címe! Hogy mennyire szándékos, nem tudom. Lehet, hogy csak egyszerű reklámfogás, hiszen ha alaposabban megnézzük, – szinte „a sorok között olvasva” – hamar és könnyen feltűnik a különbség. Nem a Szabad Európa Rádió (SZER) folytatja a jövő hónapban 27 éves elhallgatását követő „újjáéledését”, hanem egy internetes, multimédiás web-oldal a „Szabad Európa Magyarország”. Tetszik érezni az óriási különbséget? Ehhez szeretnék hozzászólni, felidézve az egykori müncheni hangulatot, a SZER végét, aminek a mostani multimédia nem a folytatása!
Az alapvető realitás: az a Rádió, ahol dolgoztunk, és a nyugati értékeket próbáltuk közvetíteni Magyarországra, már közel 30 éve nincs. Be kell látni, az akkor, illetve azóta született új nemzedéket nem érdekli néhány vénember nosztalgiázása. Ráadásul egy olyan történelmi időszakról, amit – gondolom – senki sem kíván vissza. ELMÚLT.
Ahogy a Vasfüggöny is megszűnt, úgy a SZER is. Emlékeztetőül,
az RFE (Radio Free Europe) a hidegháború szüleménye, azzal a végső céllal, hogy „megszűnésünk jelzi majd, hogy sikeres és jó munkát végeztünk, mert nincs ránk többé szükség”
A véget persze nem úgy képzeltük el, ahogy bekövetkezett. Sőt, egyáltalán nem tudtuk elképzelni, pláne úgy, hogy holnaptól nincs Rádió és nincs munkahelyünk. Különben, ez egy folyamat volt, rengeteg belső feszültséggel. A szerkesztőség eleve kettészakadt, amit a magyar osztály vezetősége nem akart, vagy nem tudott kezelni, pláne, megakadályozni. Már a budapesti iroda megnyitása előhozta az alapvető problémát: menni vagy maradni. Sokan (köztünk jómagam is) a maradás mellett voltunk, mert a magyarországi „kollégák” valójában felhígították volna a SZER (addigi) szellemét, ami különben be is következett.
Az külön pech volt, hogy Ribánszki, az emberekhez, a menedzseléshez abszolút nem értő Leventére bízta az osztály irányítását. Ettől függetlenül az osztály bezárása előreprogramozott volt. 1992 nyarán a második időszakát kitöltő és leköszönő republikánus George Bush sr. elnök sajtótitkárságán keresztül figyelmeztette utódját (bárki legyen is az), hogy a Szabad Európa Rádió és Szabadság Rádiót (RFE/RL) nem szabad megszüntetni, mert a kommunizmus (az egypártrendszerű proletárdiktatúra) nem szűnik meg egyik napról a másikra. Legalább még tíz évig működtetni kell ezeket a soknyelvű adókat, hogy az egykori rabnemzetek átállását segítsék a demokráciára (és a kapitalizmusra).
Az 1993. február 20-án beiktatott új elnök, a demokrata párti Bill Clinton, egyfajta gesztusként, mondván „Kelet-Európa népei felszabadultak”, még ugyanaz év őszén elsők között szüntette meg a magyar osztályt, azaz a magyar nyelvű adást.
Megjegyzem a SZER továbbműködését Budapest sem támogatta, a müncheni munkatársak csoportos átvételéről a magyar kormány hallani sem akart. Amikor ez szóba került, Antall miniszterelnök is ellenezte a SZER Magyarországra telepítését, mondván: nincs szükség egy (kormányellenes) kritikus („szadeszes”) adóra, azaz az árokásás, az ellenséges „jobb-és baloldal”-ban való gondolkodás az első perctől ott volt a hazai közgondolkodásban. A német-osztrák nagy koalíció (Groko) mai napig ismeretlen fogalom kishazánkban.
Érdekességként: a budapesti Rádiónak 2.000 alkalmazottja volt, a magyar nyelvű müncheni SZER-nek kb. 120 ember, beleértve a külsősöket és a „kiszolgáló” személyzetet is.
Az elmúlt 30 évre jellemző, hogy az észt osztály vezetője (aki a mellettem lévő szobában dolgozott) Toomas Hendrik Ilves Észtország államelnöke lett. A lengyel osztály vezetője, igazgatója, Jan Nowak-Jeziorański pedig szobrot kapott Varsóban.
A SZER magyar osztályáról, annak kiemelkedő alakjairól van valahol emlékmű, megemlékezés? Akár Magyarországon, akár Münchenben. Emlékeztetőül: 1989-ben „kitört a szabadság”. Igaz, mint ilyenkor, mindenki másképpen képzelte a folytatást. Egyik kollégánk visszatérő szava volt:
„Anyám, nem ilyen lovat akartam”.
Ami valóban változott a hidegháborús időkhöz képest, hogy ma már nincs Vasfüggöny, bárki bárhova utazhat, bármikor elhagyhatja az országot, és bármikor visszatérhet! Ez a valódi vívmány, az alapvető emberi jogok biztosítása. Ami problémás, az a hatalom megszerzése és megtartása. Ekörül zajlanak a szinte naponkénti politikai csatározások.
Tessék megérteni, a most kedden (szeptember 8.) kezdődő multimédiás vállalkozás nem rádió, azt rövidhullámon nem lehet hallgatni, sőt az interneten sem lehet fogni, hallgatni, mint rádiót. Ez valami egészen más, amit úgyszintén az Egyesült Államok üzemeltet. Ez egy online multimédiás szolgáltatás, mely híreket, cikkeket, audio podcastokat és videós tartalmakkal látja el az internettel rendelkező lakosságot. Ha nincs internet szolgáltatás, akkor „Szabad Európa” sincs. Valójában rosszabb a helyzet, mint az „átkos”-ban, hiszen akkor maximum zavarni lehetett az adást, manapság pedig „egy gombnyomásra” el lehet hallgatatni. (vagy ne adjak tippeket?)
Magyarország független, szabad ország, a NATO és az EU tagja. Vannak bizonyos hiányosságok, a hatalom sajátosan értelmezi a nyugati demokrácia, jogállamiság és alkotmányosság hazai gyakorlatát, amiben talán az Egyesült Államok segítségünkre siethet. Nem tudom, Magyarországon mennyire követték a tavaly indult bolgár és román adást, pardon hírszolgáltatást, ott ugyanis a kormány és az ellenzék, különös tekintettel a civil (NGO) szervezetekre, közös megállapodással indították el ezt a multimédiás web-oldalt, vagy ha úgy tetszik online hírközlést.
Főtéma: a korrupció elleni harc, ebben kérték az amerikaiak segítségét. Feltételezem, hasonló lesz a magyar internetes oldal célja és alapelve is.
Bonyolult képlet lett mára Európa, nagyon is bonyolult, és minden jel szerint a közelgő tényleges Brexit és az EP-választások egyáltalán nem fogják egyszerűsíteni a mátrixot, ami szerint nem a föderalizálódás, hanem a szétesés irányába halad a kontinens.
Az EU elvesztette dinamikáját, elvesztette polgárai “hitét”, bizalmát és elkötelezettségét a közösnek vélt/mondott értékek mellett, az egységes Európa-gondolat és a békés integrálódás távlatát. Akárhogyan ítéljük meg a dolgot, akárhány irányban és akárhány nézőpontból keressük a “bűnösöket”, a negatív forgatókönyv szerzőit, a sokszintű krízis okait, oda fogunk jutni, hogy az újra megerősödő TÖRZSI MORÁL nagyon is történelemalakító tényező, és az fogja a bukást okozni.
A sokféle válság központi szereplőjének a populista politikusok tűnnek, viszont a másféle – gazdasági, kulturális, tudományos-szakmai, stb. – elitek szerepe egyáltalán nem elhanyagolható a krízis kialakulásában.
Mert az európai gazdasági, kulturális/tudományos, vagy szakértői elitek nem voltak képesek egy pozitív és távlatos kezdeményezést, amilyen az egységes és békés, valamint jóléti EU volt, fenntartani, elfogadtatni. Szó sincs arról, hogy egyszerű lenne egy “közös európai kultúrát” kialakítani, a szónak az antropológiában használatos értelmében, valami olyant létrehozni, ami képes nemzetek/etnikumok fölötti szolidaritást, és először gazdasági, majd politikai/intézményes, azután pedig társadalmi kohéziót és integrálódást közös alapon fönntartani. Az européer elit csupán a bővítés dinamikájára, egy pozitív utópia, de mégiscsak utópia – az Egyesült Európai Államok – jövőbe vetített, föltételezetten, önmagában megálló képzetére akarta bízni az integrációt, és ez illúziónak bizonyult. Bebizonyosodott, hogy nem mindenki – sőt, a többség egyáltalán nem – nyitott arra a projektre és projekcióra, melyet az egységes EU-imidzsét fölmutatva, mintegy önmagát beteljesítő víziót véltek, magától előállni, az elitek.
Úgyhogy a mai Európa nemcsak populista politikusok játékszere, a brexiteseké, a putyinista Orbáné, az autokrata Kaczynskié, vagy a demagóg Salvinié, és társaik hosszan sorolhatók, hanem a bukott “elitek temetője” is.
Igen, Európa története ismét a bukott elitek története, az elitek elbukták azt a kihívást, melyet az integrálódás jelentett, és ezért nem csak a populista (bal vagy jobboldali) politikai eliteket, hanem a tehetetlen értelmiségieket is történelmi felelősség terheli. Ők ugyanis nem tették meg azt, amit a kontinens társadalmai, mintegy magától értetődően elvártak tőlük, az EURÓPAI SZELLEM elterjesztését és elfogadtatását. Nem voltak képesek (esetleg föl sem vállalták) bizalmat kiépíteni az új intézményes struktúrák, a közösen építgetett épület körül, legitimálni az EU-s integrációt. Nagyon leegyszerűsítve, és zárójelbe téve azokat a lényegi vitákat, melyek az értelmiségi elittel kapcsolatosak, szempontomból legyen itt elég megjegyezni: az értelmiségi elitnek (az “írástudóknak”, hogy egy a viták során használt fogalmat fölemlegessek) a feladata, az ÁLTALÁNOS MORÁL, az egyetemes értékek nevében való föllépés, a részleges értékekből fölépülő, az emberiség szempontjait követő általános ethosz, divatos kifejezéssel promója.
Az a krízis, amely mára már az EU egységét, magyarán A létét fenyegeti nemcsak a demagóg politikusok, hanem az elitek (vagy K-K-Európában a “féltudású elit”? – ahogy Orbán Krisztián a fogalmat használja) tehetetlenségének a következménye is.
Hiszen nyilvánvalóan arra a bizonytalanságra és “bábeli zűrzavarra” játszanak rá az új populista, etno/nacionalista, és szélsőjobboldali, stb., mozgalmak, melyet az értelmiségi elit fönntartott. Arra a képtelenségre, hogy az elit nem tudta közérthetően megnevezni a közös értékeket – mindenekelőtt az EURÓPAI BÉKÉT, melyet az integráció lehetővé tesz és megvéd. És ha mégis közös értékekről beszélt, mint liberális demokrácia, emberi jogok, illetve jogállamiság, stb., képtelen volt lefordítani, érthetővé tenni a köznép számára, és végül elfogadtatni azt. Nem elég törvénykezni, a törvények általános szellemét általános ethosszal kell megerősíteni. És ez az értelmiségiek, az alkotók, a véleményformálók és influencerek legfontosabb feladata: legitimálni a jogi-intézményes rendszert, megtámogatni/elfogadtatni/megszerettetni a közös építményt.
Ennek elmulasztása mellett a törzsi morál megerősödése, reneszánsza, várható volt. Más kérdés, hogy szószólói maguk is együtt fognak bukni az EU-val, az elitek történelmi sírja közös, és talán az sem lesz ki virágot szórna a közös sírra. Egyáltalán nem azt akarom mondani a fentiekben, hogy a felelősség az EU-krízisért egyenlően oszlana meg, a populista politikai- és a tehetetlen értelmiségi elitek között: az egyik a fő előidézője a válságnak, a másik csak passzív aktorkodás. Mulasztása, hogy “nem orvosolta” azokat a bajokat, melyek nem ma kezdődtek, de amelyek kihasználásával a populista politikusok hatalomhoz jutottak. És ebben elöljárók az EU-ban a putyinista Orbán és tsai.
Miközben arról folyik most – Manfred Weber, minden bizonnyal következő EB-elnök, főszereplésével – álvita, hogy rúgja-e ki a Fideszt az EPP, a rossz már rég elkövettetett. És megjavíthatatlan az a mulasztás, amit a konzervatív pártcsalád elkövetett. Lassan oda jut az EPP, hogy itt nem Orbán menesztése a tét, hanem az, hogy egyáltalán, megmarad-e még a frakció, és lesz-e a legnagyobb pártcsalád az EP-ben?
Hogyan értelmezhető az, hogy nem az elkövető kell védekezzen/ magyarázkodjon az ellene fölhozott vádak miatt, hanem a “vádló” kér kihallgatást a vádlott otthonában (házhoz megy a pofonért), Weber nem erélyesen lép föl és fenyegeti Orbánt, hanem könyörög neki, engedményeket kér (és bizonyára még előnyökkel is kecsegtet), hogy ne hagyja el a frakciót, melyet megosztott, megalázott, mely ellen gyűlölet-kampányolt, stb.
Orbán majdnem meggyőzte a teljes európai politikai “felvilágot”, hogy Juncker megalkuvó (már a karaktergyilkosság személyes vonatkozását ne is írjam ide), és nem elég határozott, viszont Weber vizet sem vihet neki, amikor nagyon a populisták szájíze szerint játszik. Juncker EB-elnöksége utolsó órájában – amennyiben sikerül kompromisszumos megoldást találni a Brexitre, és erre most éppen van remény – egyféle hősként fog távozni, más kérdés, hogy csak a mellékes áldozatok csökkentésében jeleskedett. Weber, nem elég, hogy szélsőjobbra nyit, de orbáni ihletésre, és lényegében Putyin elvárásának és taktikájának megfelelően, választások előtt, minden valószínűség szerint, szétveri saját frakcióját. És nemcsak a “német ipari érdek” (tehát egy törzsi morál alapján konstruált képzeletben létező közösség értékrendje) a ludas Orbán EPP-ben való megtartásában (ami szemlátomást körvonalazódik), hanem egy újabb árulás, immár az EU közös értékrendje mellett, a konzervatív-keresztény-demokrata pártok értékrendjének a beáldozása is megtörténik.
De ne feledkezzünk meg az S&P frakcióról és Frans Timmermans hasonlóan engedékeny magatartásáról Dragneaval és tsaival szemben, ami viszont a szocialista frakciót fenyegeti, és ugyanez a krízis őrli a Guy Verhofstad vezette európai ALDE-t a román „partnerével”, Tăriceanuval kapcsolatban, aki szintén orbáni-putyini fordulatot vett. Nem állítom, hogy az itteni euroszkeptikus (lényegében orbánista-putyinista), populista politikusok hasonlóan tehetségesen dolgoznának az EU szétverésén, mint a budapesti romboló kiskirály, és hatalmuk sem akkora, mint Orbánnak, de kétségtelenül átálltak és követik az irányt, „ahogy lehet”, lépésről-lépésre. És ehhez csatlakoztak a Fidesz itteni fiókpártjai, az EU-ellenes hang képviselői, a rommagyar közösség irányában. Számomra úgy tűnik, ha Manfred Webert választják meg következő EB-elnöknek, az könnyen az utolsó mandátum lehet ezen a poszton, az EU-nak nem marad már következő öt éve. És hadd jegyezzem meg végül, hogy Kelemen Hunor, a Fidesz itteni fiókpártjának vezére, Josephe Daulhoz – az EPP elnökéhez – „levelét megírta”, amiben nem nagy meglepetésre arról beszél, hogy ellenzi a Fidesz kizárását, mert : ”… elmondtam, hogy Orbán Viktor, a Fidesz nem hajította a szemétbe (sic! – miért megtehette volna?) az EPP, az unió, az alapító atyák értékeit, nem EU-ellenes (holott vállaltan az – félős, hogy ezzel még megsérti Orbánt!), éppen ezért semmi nem indokolja a kizárását”. Lényegében – egyfajta poszt-modern jobbágy pozícióból, az underdog-helyzetéből, ő már „lement kutyába”, ahogy ex-spindoktora ajánlotta, és valószínű ott is fog maradni – azt üzeni Kelemen, hogy a rommagyarság érdeke az EU szétverése, és ez nem több és nem kevesebb, mint a „kisebbségi-ügy” elárulása, illetve egy populista-alt-right oltáron való föláldozása. Hát ezt támogatja az a rommagyar elit, mely ezt „képviseli”, vagy csak sunyít és érdekből/félszből, gyávaságból asszisztál. Így aztán egy elitellenes elit vezet nemcsak Magyarországon, vagy félig-meddig Bukarestben, hanem beállt a sorba a rommagyar elit is, és büszkén menetel a zsákutcában. Csakhogy mi – kisebbségi helyzetünknél fogva – hamarabb beleütközünk a falba, mint akiket utánozni próbál az elitellenes politikai elit, koppanásunk is fájdalmasabb lesz, mint vezéreink idolumainak, visszafordíthatatlan folyamatokat indíthat el. Ma a kisebbik rossz talán, ha a Fidesz-fiókpárt nem éri el az 5%-os küszöböt a közelgő EP választásokon. Mert egy valamely szélsőséges, EU ellenes alt right frakcióban ülő, és Orbánnak bólogató képviselet a rosszabb: egy jogokat követelő, szavakban kisebbségi jogérvényesítést követő formáció számára, egyenesen megalázó (már, ha valaki nem vágyakozik programatikusan az underdog szerepre). És persze térdre kényszerít egy jobb sorsra érdemes kisebbségi társadalmat.
Ujhelyi István szerint folyamatos nyomás alatt kell tartani az idióta politikai elveket képviselő állami vezetőket. Vonatkozik ez egyaránt a brazil Jair Bolsonarora pont úgy, mint hazánk jeles elnökére: Orbán Viktorra.
Egyre nagyobb az elvárás az Európai Uniótól is, hogy tegyen végre érdemi lépéseket az eszement brazíliai erdőirtás felelőtlen állami engedélyezőivel szemben. A francia elnök és a német kancellár már világossá tette, hogy szükség esetén blokkolnák az EU és a dél-amerikai országok kereskedelmi megállapodását, ha a brazil vezetés továbbra is nemhogy védené a földünk tüdejét jelentő esőerdőket, de inkább egyenesen támogatja az amazóniai dzsungelek kiirtását.
Az Európai Parlament tagjaként hasonló ellenállásra hívtam két napja európai képviselőtársaimat én is egy nyilatkozatomban, amikor egyértelművé tettem: nemsokára újra az EP elé kerül a hivatkozott szabadkereskedelmi megállapodás, amelyet azonban addig egyetlen EP-képviselő sem támogathat tiszta lelkiismerettel, amíg Brazília nem ad valós garanciákat arra, hogy véget vet a minősíthetetlen és embertelen fairtásnak.
Nyomás alatt kell tartani a politikai idiotizmust képviselő állami vezetőket, elég a finomkodó eszközökből!
Nézzük a tényeket: bolygónk alig hét százalékát fedik már csak esőerdők, amelyek az általunk kibocsátott üvegházhatású gázok egyharmadát nyelik el. Jair Bolsonaro jobboldali brazil elnök hiába kötelezte kormányát a párizsi klímaegyezmény keretében arra, hogy nullára csökkenti az illegális fakitermelés mértékét, ehelyett nyíltan támogatja az erdőirtásokat (többtucat focipálya méretű terület veszik kárba naponta; csak hogy Orbán is értse), mondván a klímaváltozás csak kamu, a brazil gazdasági növekedés gátja pedig nem lehet holmi környezettudatosság.
Ugyanez a jobboldali politikus mondta azt is, hogy a környezeti fenntarthatóság egyik megoldása, ha az emberek csak kétnaponta ülnének vécére. Komolyan. Nem viccelt. És ezek az illiberális politikai idióták észre sem veszik, hogy közben mindent tönkretesznek.
A történelmi tények kedvéért pedig még egyetlen apróság: a homofób kijelentéseket tevő, a politikai ellenfeleivel szembeni „tisztogatásról” beszélő, a civilszervezeteket vegzáló, a rendőri erőszakot legitimáló Jair Bolsonaro brazil államfő beiktatásán alig egy tucat ország vezetése képviseltette csak magát. A kevesek egyike Orbán Viktor magyar miniszterelnök volt, akivel kedves barátként veregették meg egymás illiberális vállát, hangsúlyozva, hogy a migráció kapcsán mennyire nagyon, de nagyon egyetértenek. Az „értékazonosság fontos pontja volt”, mint fogalmaztak később, hogy Brazília is kilépett az ENSZ migrációs csomagjából. Tavasszal arról szóltak a kormányzati hírek, hogy Bolsonaro brazil elnök még idén személyesen is viszontlátogatja nagy barátját, Orbán Viktort. Ha valóban így lesz, elvárjuk a magyar kormányfőtől, hogy környezetünk és földünk fenntarthatósága érdekében a leghatározottabban ítélje el az erdőirtásokat, szólítsa fel brazil elvbarátját a klímaegyezmény betartására és tegye világossá: Magyarország nem támogatja a szabadkereskedelmi megállapodást mindaddig, amíg nincsenek valós garanciák brazil részről a környezettudatosság visszaállítására.
Ha megint csak bizniszelésre, agyatlan migránsozásra és férfias vállveregetésre futja majd tőlük, akkor inkább ne is jöjjön.
A magyar kormányfő vízválasztó, az illiberális államot meghirdető, 2014-es tusványosi beszéde után megfogadtam, hogy európai képviselőként nyílt levélben fogom minden héten figyelmeztetni a közvéleményt a rezsim bűneire. Kétszázötvennyolcadik alkalommal kongatom a harangokat, mert úgy látszik, még mindig szükség van rá. És mert radikális európai demokrataként ez a dolgom.
Vajon mit lehet mondai egy olyan pártról, amely sorozatban harmadszor nyeri meg az országgyűlési választásokat, ráadásul meggyőző fölénnyel, kétharmados többséggel? Szabad-e kritikával illetni, arról beszélni, hogy antidemokratikus, minden maga alá gyűr, kiiktatja a fékeket és ellensúlyokat, formálissá teszi az ellenzék szerepét? Nem követjük el azt a hibát, amelyre – lássuk be – hajlamosak vagyunk, és amely felmentést ad a gyengén teljesítők számára?
Nyilvánvaló, ha a szerző maga objektívnek is igyekszik feltüntetni magát, hamar lebukik, akár a Fidesz hívője, akár az ellenzéke. Az érvek, a teljesítmény értékelése, az a szempontrendszer, amellyel a témát megközelíti, nyilvánvalóvá teszi az álláspontját, az elvi megközelítését, de elfogultságait is. Olvasóink közül bizonyára többen is voltak már részesei olyan vitának, amikor egy-egy párt, politikai oldal teljesítményét próbálták értékelni; manapság sajnos nincsenek meggyőző érvek, mindig mindenre van valami válasz, amely vagy felment, vagy éppen kritizál. Szóval, amikor most azt állítanánk, hogy mi ezúttal megpróbáljuk tárgyilagosan megvizsgálni, miként is szerepelt az elmúlt időszakban a vezető kormánypárt, aligha tetszeleghetünk az objektív elemző szerepében, pedig ezt hisszük magunkról.
MTI Fotó: Máthé Zoltán
Ráadásul, a Fideszről szólva, különösen nehéz a helyzetünk. (Sorozatunkból tudatosan hagytuk ki a Kereszténydemokrata Néppártot, a Fidesz testvérét, az párt ugyanis a közvélemény előtt valójában nem létezik. Van ugyan egy önálló frakciója a parlamentben – sokszor kinevezéssel jutnak oda az emberek – ennek a frakciónak azonban legfeljebb annyi a szerep, amit a Fideszben ráosztanak, sem önálló véleménnyel önálló hanggal, ennek megfelelően önálló karakterrel sem rendelkezik. Külön kitérhetnénk persze elnökére, aki egyszersmind miniszterelnök helyettes volt, van és lesz, Semjén Zsoltra, de az ő legnagyobb tette is, kimerül egy szarvas svédországi leterítésében. A KDNP munkáját tehát fedje jótékony homály, szerintem így járnak jobban).
Nem vagyunk könnyű helyzetben akkor sem, ha pusztán a Fidesz munkáját vizsgáljuk. Amit sietve le kell és le lehet róla rögzíteni, az a hihetetlen fegyelem, ahogy ez a párt működik. És ezt kéretik most nem a negatív tartományba sorolni; valóban nagy erény, ha egy politikai formáció képes azt a képet mutatni önmagáról, hogy ott egység van. Igaz, hogy a napokban Lázár János arról beszélt – még ha azt a hírügynökség meg is cenzúrázta – , hogy a Fideszen belül is akadtak olyanok, akik a párt, a kormány bukására játszottak, ebből hozzánk, földi halandókhoz semmi nem jutott el. Mi legfeljebb annyit láthattunk, hogy akár a párt elnöksége, akár parlamenti frakciója óramű pontossággal hajtja végre a rá kirótt feladatot. Ez a feladat, az elmúlt esztendőt, de inkább két évet vizsgálva, nem volt más, mint tudomásul venni a központi utasítást; semmi másról nem beszélni, mint a migránsokról. (Hogy ennek milyen túlhajtásai voltak, az szinte mellékes is, mivel a közönség semmin nem rendült meg, legfeljebb a baloldali értelmiségit zavarta, ha például a bogárevés kultúrájának térhódításáról beszélt egy miniszter; mellesleg nem ebbe bukott bele. )
Hiába volt a Fidesznek gigafrakciója, és hiába vezette és vezeti a legtöbb települést ennek a pártnak a tagja, híve, a központi akarat sehol nem futott ellenállásba, a nyilvánosságot, ha netán voltak is, elkerülték a viták.
Ha tehát a Fideszt kell mérlegre tenni, nem tehetjük meg, hogy csak a saját ízlésvilágunk, politikai kultúránk, meggyőződésünk alapján hirdessünk eredményt. Igen is, meg kell állapítanunk, hogy egy modern párt csakis így működhet. Most tehát nem arról beszélünk, hogy milyen programot követ, miként vélekedik az állam szerepéről, hogyan használja a parlamenti többségét, pusztán csak azt hangsúlyozzuk: egy kormányzó párt csak akkor lehet igazán eredményes, ha fegyelmet tud tartani.
És, ha ezen túl vagyunk, akkor állapíthatjuk meg, hogy ezt a fegyelmet nem a kollektív vezetés, a közös gondolkodás, az egységes akarat tartja egyben. Ha nem, akkor viszont mi? Mi az a kohézió, amivel elkerülhetővé válnak azok a konfliktusok, amelyek más pártokat olyan nagy mértékben jellemeznek? A kérdésre mi magunk sem tudjuk a választ, legfeljebb tapogatózunk találgatunk, az eddig tapasztalatainkra hagyatkozunk. Ez a tapasztalat azonban meglehetősen gyenge alapokat ad, hiszen a magyar politikai életben eleddig ilyennel nem találkoztunk; a pártokra inkább az időről időre felbukkanó belső konfliktusok, az
MTI Fotó: Koszticsák Szilárd
állandóan előre haladó erózió volt a jellemző. A Fidesz az első olyan csapat, amely tényleg csapatként működik, illetve ezt a látszatot tudja kelteni. Nem rendítik meg a külső támadások – a külső értsd: itthonról és külföldről érkezőként – , de még a kriminális ügyek sem. A Fideszben nincs belső bírálat, nincs belső elhatárolódás – olykor egy-egy pletyka suhan csak el, például Elios ügyben a vej időleges eltüntetéséről a nyilvánosság elől, valahova külföldre, ha tényleg ez volt az ok, és tényleg így történt -; itt összetartás, vagy hallgatás van. A Fideszt nem rendítette meg, mint hittük, sem az előbb említett Elios ügy, sem a Kósa-ügy, sem egyetlen olyan eset, amelyről azt hittük: vége a párt virágkorának.
Hát nem lett vége. Vagyis térjünk vissza a kérdéshez: mi tartja egyben a Fideszt? Bármennyire szeretnénk elkerülni ezt a választ, ki kell mondanunk: bizony Orbán Viktor. Ő az, aki egyszemélyben kézben tartja a pártot, aki dönt a konkrét helyzetek megoldásáról, arról, hogy kit tart – egy darabig – az élvonalban, és kit tol a háttérbe. Ő dönt arról is, hogy melyik helyzetre milyen kommunikációs válasz dukál, ki mit mondhat, meddig mehet el. A választások eredményét figyelembe véve azt is megkockáztatom: ő dönt arról is, hogy ki milyen „alkotmányos” költséget engedhet meg magának. Erről, belátom, mást gondoltam egy-két hónappal ezelőtt: azt hittem, kicsúszott a kezéből a vezetés, nem uralja már a helyi kiskirályokat, túl nagy konglomerátumot – ha értik mire gondolok – kell lefednie, és bár a struktúra működésének alapja, hogy minden döntés felfut hozzá, ezt már nem képes uralni, átlátni, befolyásolni. Tévedtem. Látja, tudja, de feltehetően azt is, hogy mi ennek az ellenszere. Az ellenszere pedig az országos hálózat, a helyi emberek hűsége, kötelesség tudata, az ottani közösség feletti uralma. Ez a titok nyitja.
Akkor tehát, ha a Fideszt akarjuk értékelni, Orbán Viktort kell értékelnünk, és el kell jutnunk odáig, hogy miközben a Fidesz Magyarország legnagyobb pártja, valójában egy egyszemélyes pártól beszélünk. Egy olyan pártról, ahol az erős, karizmatikus vezető pontos szereposztás szerint osztja el a feladatokat, megvan az intelligens, a bunkó, a hátteret építő és a nőket megszólítani képes figura, és senki nem léphet ki saját jelmezéből.
Sokszor írták már le, hogy ma Orbán Viktor szinte a legöregebb politikai szereplő, harminc éve uralja a pártját, illetve azokat az embereket, akik csatlakoztak hozzá. Elemezők azt mondják: akár húsz-harminc éve is lehet még neki, kiváltképp, ha továbbra is ilyen ügyesen játszik az emberekkel. Továbbra is, mint a zsonglőr dobálja őket, tudja ki repül lefelé, és ki felfelé. Nagyjából ennyi a titka. És mindaddig, amíg fel nem bukkan egy másik zsonglőr, övé a manézs.
Szenes Zoltán vezérezredesnek, aki korábban a vezérkar főnöke volt az a véleménye, hogy az ukránok akár meg is nyerhetik a háborút. A vezérezredes tanulmányait a Szovjetunióban végezte, de tanult az Egyesült Államokban is. Magyarországot képviselte a NATO-ban.
“Katonai vonalon nincs magyar különút. A NATO-n belül az történik amit az Egyesült Államok akar – különösen azután, hogy Putyin elkezdett az atombombával fenyegetőzni.”
Ben Hodges tábornok a Deutsche Wellenek úgy nyilatkozott, hogy amennyiben Putyin be akarja vetni az atomfegyvert, akkor azt az orosz hadsereg megakadályozná. Szenes tábornok szerint a döntéshozatal nukleáris ügyben ugyanolyan Oroszországban mint az Egyesült Államokban.
A legfelső szinten áll az elnök, a második szint a hadügyminiszter, a harmadik pedig a stratégiai erők parancsnoka.
“Ha a hidegháború idején sikerült elkerülni a nukleáris konfliktust, akkor most is van erre racionális esély. Putyinnak nehéz lenne elmagyaráznia az oroszoknak, hogy miért vetett be Ukrajnában atomfegyvert”
– hangsúlyozta Szenes Zoltán vezérezredes, aki az Andrássy körben fejtette ki a nézeteit. Szerinte az óriási nyugati támogatásnak köszönhetően Ukrajna olyan helyzetbe került, hogy megnyerheti a háborút.
Az USA és Nagy Britannia ezerszám képezi ki az ukrán katonákat
Az oroszok defenzívába szorultak Ukrajnában, mert kevés a katonájuk és a logisztikai rendszerüket szétrombolják az amerikai Himars rakétakilövők. Ebből Ukrajna százat kért az USA-tól. Egyelőre 16 van Ukrajnában és az amerikaiak még 18-at ígérnek. Olyat azonban nem szállítanak az ukránoknak, amely képes lenne lerombolni a krími hidat, mert ez kiélezné a konfliktust az USA és Oroszország között. A Himars rakéta kilövők megsemmisítik az orosz parancsnoki állásokat és a lőszer raktárakat. Az ukránok lassan nyomulnak előre, az oroszok pedig arra játszanak, hogy egy hónap múlva járhatatlanok lesznek az utak Ukrajnában.
Zelenszkij elnök jövő szeptemberre teszi a hadműveletek végét. Ha ilyen tempóban folytatódik a nyugati támogatás, akkor Ukrajna győzhet, mert a fegyverei jobbak, több a katonája és azok sokkal jobban motiváltak mint az oroszok. Szenes tábornok szerint mintegy félmillió fiatal orosz menekült el a mozgósítás elő. Elvben 65 éves korig lehet valakit behívni Oroszországban. Egy 60 éves vezérőrnagy is életét veszítette nemrégiben amikor a gépét lelőtték Ukrajna fölött. Az oroszoknak ugyanis nincsenek okos rakétáik, ezért kénytelenek berepülni az ukrán légtérbe, ahol az angol-amerikai légelhárító fegyverek végeznek velük.
Követi-e Zsukov marsall példáját az orosz tisztikar?
Sztálin halála után Zsukov marsall és Moszkalenko tábornok tartóztatta le a hatalomra pályázó Beriját, aki a titkosszolgálat főnökeként a legnagyobb hatalommal rendelkezett akkoriban.
“Moszkvában most a katonák a galambok” – fejtegette Szenes tábornok, aki emlékeztetett arra, hogy a politikai életből Putyin mindenkit eltávolított, aki veszélyes lehetne rá. “A héják jelen vannak a parlament mindkét házában és Putyin környezetében is. Ilyen például Medvegyev, az egykori liberális, aki most a Védelmi Tanács alelnökeként fenyegeti atomháborúval a Nyugatot. Ilyen Prigozsin, Putyin “szakácsa”, aki a Wagner hadsereget megszervezte az elnök támogatására.”
Akad-e most olyan bátor katonai vezető mint Zsukov marsall, hogy leváltsa Putyint?
Utána azután lehetne deklarálni, hogy “más fontos beosztásba került” – esetleg a túlvilágon. Berija halálának körülményeiről máig sincs hiteles információ.
Szenes tábornok ezzel kapcsolatban arra mutatott rá, hogy Oroszországban nincsen hagyománya a békés vezetőváltásnak. Putyin mindenesetre tisztogat a hadseregben és a hadiiparban. Új parancsnokot nevezett ki Ukrajnában. Szurovikin hadseregtábornok eredetileg harckocsizó volt, most viszont a légierő parancsnoki posztjáról került Ukrajnába. Az orosz légierő leszerepelt: a pilóták nem mernek berepülni az erős ukrán légvédelem miatt. Putyin kirúgta a hadiipar vezetőjét, aki hiába állította át a gyárakat hétszer 24 órás háborús műszakra, de nem tudta pótolni a nyugati chipeket és alkatrészeket.
Repült az a hadügyminiszterhelyettes is, aki a hadtápot irányította: óriási korrupcióra és szervezetlenségre derült fény.
1,5 millió téli egyenruha szőrén szálán eltűnt a raktárakból.
Orbán és a NATO
A magyar miniszterelnök egyensúlyoz – mutatott rá Szenes Zoltán, aki szerint a magyar NATO nagykövet nincs épp könnyű helyzetben, de a katonák egyértelműen követik az észak-atlanti vonalat, melyet az USA határoz meg.
Nincs senki, aki felhívná a magyar miniszterelnök figyelmét arra, hogy Ukrajna megnyerheti a háborút?
– kérdezte Jeszenszky Géza ex külügyminiszter.
Szenes Zoltán tábornok tapintatosan nem foglalt állást, de arra rámutatott, hogy a NATO szerint 300 ezer európai katonának kellene szembenállnia Putyinnal. Az európai NATO tagállamok csapatainak összlétszáma ennél nem sokkal nagyobb. Ennek a 300 ezer katonának harcképzettnek kellene lennie. Magyarországon mindössze két zászlóalj van, amelyről ez elmondható – mondta Szenes Zoltán tábornok. Orbán Viktor kiadta a készültség fokozásának jelszavát. Némi problémát jelent, hogy kevesen jelentkeznek katonának, mert kicsi a fizetés, a szolgálat meg nem kifejezetten családbarát. Senki nem tudja, hogy mi lesz, ha végetér a háború Ukrajnában illetve, ha Putyin megbukik, de az világos, hogy az USA NATO Schengent akar vagyis, hogy a szövetségesek csapatai szabadon mozoghassanak, a tagállamok engedélye nélkül átléphessék a belső határokat.
Ezúttal is megnéztem az ATV Öt című műsorát. Az adás első felében Lázár Jánosról, a Telexen megjelent nagy interjújáról volt szó. A beszélgetés egy pontján az a meglepő állítás hangzott el, hogy Lázár a Fidesz Pozsgayja. Szerintem ez totális félreértés, félreértése mind az egykori MSZMP-nek, mind a mai Fidesznek. Miért is?
Az egykori MSZMP-vezetésében különböző politikai karakterű emberek voltak együtt Kádár vezetése alatt. Voltak köztük olyanok, akik a hatvanas évek eleje-közepe óta reformokat kezdeményeztek és részben irányították is a Kádár vezette MSZMP-n belüli keretek között, mint például Nyers Rezső vagy Fehér Lajos, és voltak az effajta reformokkal szembenálló, ortodoxabbnak tekintettek, mint egy időben Komócsin Zoltán, később Biszku Béla vagy Gáspár Sándor. Amikor Nyers Rezső vagy Aczél György miniszterből vagy miniszterhelyettesből a Központi Bizottság titkára lett és ilyen pozícióban reformokat irányíthatott, az a rendszer egyfajta lazulását, puhulását jelezte, amikor pedig ők kikerültek KB Titkárságából, az ellenkező irányú elmozdulást jelentett.
A fiatalabb generációból Pozsgay Imre vitathatatlanul a reformerek közé tartozott, akik a rendszer egyfajta „demokratizálását” képviselte a pártvezetésen belül,
a Népfront főtitkári pozícióját arra használta, hogy az MSZMP-n kívüli reformer értelmiségiekkel építsen kapcsolatokat, 1989-re az MSZMP reformköreinek egyfajta vezéralakja lett, és így lett az MSZP köztársasági elnökjelöltje.
Belátta, hogy nem tartható fenn az MSZMP hatalmi monopóliuma, és az MDF lakiteleki konferenciáján való fellépésével már az
MSZMP és az alakuló MDF közötti együttműködés útját egyengette, az elképzelt köztársasági elnöki pozícióban is egy MSZP–MDF koalíciós kormány létrejöttére törekedett volna.
(Ezt személyesen elmondta nekem is.) Miután az 1989. novemberi népszavazás keresztülhúzta köztársasági elnöki ambícióit, pályája éles fordulatot vett: elhagyta az MSZP-t, amelynek pedig frakcióvezetője volt, új pártot kísérelt meg létrehozni, majd élete utolsó éveiben a hatalmon levő Fidesszel működött együtt. Ez sem változtat azonban azon, hogy
a Kádár-rendszer keretei között az akkori MSZMP határozottan progresszív reformer profilú egyik vezetője volt, világosan elkülönülve a Kádár mögötti centrumtól.
Lázár János esetében semmi ehhez hasonlóról nem beszélhetünk. A Fideszen belül nem tudunk olyan irányzatokról, mint az egykori MSZMP-ben. 1993-ig voltak a Fideszben irányzatok, de azóta, hogy Fodor Gábor, Molnár Péter, Ungár Klára, majd őket követően Szelényi Zsuzsa és Hegedüs István és sok országosan nem ismert társuk elhagyta az Orbán és Kövér vezette pártot, nem tudunk a Fideszben eltérő politikai arculatú politikusokról.
A nem a Fideszt szolgaian követő sajtóban, médiában, internetes portálokon előszeretettel tulajdonítanak ilyen szerepet az olyanoknak, akik elvesztettek valamilyen pozíciót, mint Navracsics Tibornak, Pokorni Zoltánnak, Stumpf Istvánnak, Lázár Jánosnak.
Végignéztem néhány hónappal ezelőtt az interneten Orbán Balázs államtitkár új könyvének bemutatóját a Matthias Corvinus Collegium szervezésében, ahol Lázár, Navracsics és Stumpf Orbán egykori kormányzati kulcsembereiként méltatták az államtitkár könyvét,
illetve a kormány korábbi időszakait. Mindhárman teljes mértékben azonosultak az orbáni politikával, Lázár pedig kiváltképp.
Lázár minden nyilatkozatában, minden gesztusában világossá teszi, mennyire követi az orbáni „szuverenizmust”.
Emlékezetes, hogyan lépett fel a civil szervezetekkel szemben, hogyan volt aktív szereplője az európai normák kijátszásának a legkülönbözőbb ügyekben.
Lázár Jánosnak semmiféle Orbánétól eltérő politikai profilja a Fideszen belül nincs. Őt állítani párhuzamba Pozsgayval totális tévedés.
Aki még emlékszik a több mint harminc évvel ezelőtti világra, az beláthatja: ha volt valaki, akinek Kádár mögötti pozíciója Lázár mai pozíciójához hasonlítható, az sokkal inkább Grósz Károly lehet, akinek nem volt világosan elkülöníthető politikai arculata az akkori MSZMP-n belül, csak azt lehetett tudni róla, hogy utódjelöltnek tekintette magát, mint ahogy annak is bizonyult.
Csak látszólag jó a hír azoknak, akik nem kedvelik a Jobbikot, hogy a Fidesz elsősorban nem a baloldali ellenzéket támadja, hanem erői nagyobb részét a Jobbik lejáratására és ellehetetlenítésére összpontosítja.
Látszólag jó a hír, de az úgynevezett demokratikus ellenzék pártjainak emiatt semmi okuk sincs az örömre. A Fidesz azért a Jobbikra lő elsősorban, mert tőlük fél, őket tartja a legveszélyesebb ellenfélnek. Az MSZP-vel, mint potenciális kihívóval már nem számolnak, s bár néha rutinból nekik is odacsapnak, túl sok energiát nem pazarolnak rájuk. A többi párt nem ér fel a Fidesz ingerküszöbéig. Néha ugyan megszokásból – főként Gyurcsány miatt – beleszállnak a DK-ba, de többnyire még ezt a kegyet sem gyakorolják.
Tetszik, nem tetszik, a Fidesz, amelyet sok mindennel lehet vádolni, de azzal nem, hogy ölbe tett kézzel, tétlenül várná a 2018-as választást, akárcsak Simicska Lajos, a Jobbikban látja azt az erőt, amelyik képes lehet megszorongatni, vagy akár le is váltani Orbán Viktor pártját.
Más kérdés, hogy a Fidesz igencsak nemtelen eszközökkel támadja Vonát és a Jobbikot. Telefonon hívogatják a ki tudja honnan és milyen alapon megszerzett telefonszámokon a nyugdíjasokat, korábban pedig rendre a Jobbikos politikusok magánéletével foglalkoztak. Most meg itt az ÁSZ büntetése”, amely akár jogos is lehet, legföljebb attól aggályos, hogy a Fideszt ugyanezért, vagy ennél súlyosabb vétségért nem büntetik.
Mondhatnánk erre, hogy egy szélsőséges, több bírói ítélet szerint nácinak is nevezhető pártnak nincs morális alapja, hogy tiltakozzon a durva lejárató módszerek ellen. Mondhatnánk ezt is, de mégsem mondjuk, mert a Fidesz, ha érdekei úgy kívánják, nemcsak Vona pártjával, hanem bárki mással szemben is képes ilyen eszközöket bevetni.
Persze, ez utóbbira is van válasz:
aki finom lélek, ráadásul még elvei is vannak, ne menjen politikusnak.
Ám ezzel azt is mondanánk, hogy politikusnak lenni nem tisztességes, nem normális embereknek való elfoglaltság. Ezt azonban senki nem gondolhatja komolyan, már csak azért sem, mert nemcsak a politikusok között vannak gazemberek. Hányszor hallottunk a rossz hírünket keltő taxisokról, a külföldi vendéget pofátlanul lehúzó vendéglősökről, az ügyfél számára előnytelen szerződést kínáló bankárokról és biztosítási ügynökökről. Lelkiismeretlen orvosokról, a rohadt gyümölcsöt az egészséges közé gond nélkül becsempésző zöldségesről.
A demokratáknak persze most fel van adva a lecke. Elfogadhatók-e a Jobbikkal szemben a Fidesznek azon módszerei, melyek ellen más körülmények között minden jogrendet féltő ember hevesen tiltakozna? E leckének volt egyik feladata a pénteki tüntetés. Azokkal lehet egyetérteni, akik szerint a Jobbikra is ugyanazok a szabályok érvényesek, mint bármely más pártra. Azaz, nekik is be kell tartaniuk a törvényeket, és, velük is szemben is csak törvényes eszközökkel szabad fellépni.
Konkrét ügyekben lehet egyetérteni a Jobbikkal, de közösen nem kell tüntetni velük.
A Harvey Weinstein-ügy újabb fordulata, hogy néhány napja itthon is elkezdett terjedni a közösségi médiában a #MeToo hashtag, amely ráirányítja a figyelmet arra, hogy nem kell színésznőnek lenni ahhoz, hogy valaki szexuális zaklatásnak legyen kitéve. Viszont sokan félreértik, mire is utal ez az egész.
Kérdés, hogy mennyire hasznos, és milyen hatással van az áldozatokra, ha ilyen üzenetek lepik el a Facebookot, illetve arról is lehet vitatkozni, hogy nem lenne-e jobb más utat választani arra, hogy ráirányítsuk a figyelmet a problémára. De a posztok és a kommentek alapján egy biztos: sokan nem értik, hogy mire vonatkozik ez a hashtag. Azok a nők biztosan nem, akik rávágják, hogy velük nem történt még ilyen, és azok a férfiak sem, akik a #NotMe-t kezdték el használni arra, hogy bizonygassák, ők úriemberek, és sohasem lennének képesek hasonlóra. Félreértés ne essék, nem azt akarom mondani ezzel, hogy a nők hazudnak, a férfiak pedig képtelenek uralkodni magukon, hanem csak azt, hogy összetettebb a dolog annál, mint amilyennek első látásra tűnik.
A szexuális zaklatás ugyanis nem egyenlő a nemi erőszakkal, vagy azzal, ha valakit akarta ellenére megpróbál szexre rávenni egy idegen vagy ismerős
A zaklató lehet akár az a srác, aki amúgy tetszik, csak többet vagy gyorsabban akarna, mint te, a barátod, aki nem tudja megérteni, hogy most nincs kedved hozzá, és azok is, akik ismerkedés gyanánt egyből hozzád dörgölőznek vagy letaperolnak egy buliban, az iskolában, a munkahelyen vagy bárhol máshol.
De nem is szükséges a fizikai kapcsolat:
a magát fogdosó férfi a buszon vagy a nemi szervét mutogató szatír is zaklató. És, ha valaki még ezek után is azt mondja, hogy vele nem történt ilyen, akkor még mindig ott van a verbális zaklatás, az utcán beszóló munkásoktól kezdve a túl kedves pincéren át a kétértelmű emaileket írogató férfikollégákig. Ugyanis ezek is nem kívánt, szexuális indíttatású közeledések.
Ráadásul mivel ezeket a szituációkat el lehet képzelni úgy is, hogy azonos nemű a zaklató és a zaklatott, vagy éppen nő zaklat férfit, elhibázott, ha az egyes hashtageket csak nőknek vagy csak férfiaknak tartjuk fenn. Nem véletlen, hogy Nyáry Krisztián #MeToo-s posztja is úgy indult, hogy ha nem a nőknek szólna a hashtag, akkor ő is megosztaná a történetét. Miután biztosították róla, hogy – habár az eredeti felhívás tényleg nőket említ –, bárki csatlakozhat a kampányhoz, le is írta, hogyan zaklatta egy idősebb férfi 17 éves korában.
Példáját azonban nem nagyon követte más férfi, pedig
fontos lenne, hogy tudatosítsuk, nem csak a nők lehetnek áldozatok.
A kampány deklarált célja is az, hogy minél többen álljanak elő a történetükkel, ezzel ráirányítva a figyelmet arra, hogy mennyire kiterjedt problémáról van szó. Ebből a szempontból nem szabad elbagatellizálni a férfiakkal szemben elkövetett visszaéléseket sem, hiszen nekik talán még nehezebb felvállalni az áldozatszerepet. Ha férfi zaklatta őket, akkor a plusz szégyen miatt, ha pedig nő, akkor azért, mert sokan el sem tudják képzelni, hogy ilyesmi létezik. Nemegyszer hallottam olyan nőket, akik csak nevettek azon, hogy fordítva is működhet a dolog, és olyan férfiakat, akik azzal intézték el a férfi áldozatokról szóló híreket, hogy örülnének, ha őket is zaklatnák a nők.
Ezen a hozzáálláson változtatni kellene, de az is tény, hogy a nők azok, akiknek akár napi élménye lehet a zaklatás. Akiket már gyerekkoruk óta kondicionálnak arra, hogy elfogadják, ha a külsejük alapján ítélik meg őket, és azt is, hogy a férfiak néha túlmennek a határon. Ha pedig akár csak rossz képet vág valaki a munkahelyi bókokhoz, könnyen lehet belőle femináci vagy a baszatlan picsa. Hiszen mi ezzel a baj? Örüljünk, hogy valakinek tetszünk.
Azt hiszem ezért olyan nehéz bármit is kezdeni a szexuális zaklatással. Mert
megtanuljuk, hogy rosszul reagáljunk rá, és nem beszélünk arról, hogy hogyan kellene.
Ha valaki utánunk üvölti az utcán, hogy megdugnálak, akkor az felháborító, és akár vissza is lehet szólni, ha elég bátrak vagyunk. De ha kedvességnek van álcázva vagy viccbe van csomagolva a tolakodás, akkor másként illik hozzáállni. Pláne, ha idősebb embertől vagy valamilyen tekintélyszemélytől érkezik. Ez még akkor is így van, ha ugyanúgy idegesít vagy rosszul esik. A legtöbbünknek valószínűleg ezért nehéz egy kényszeredett mosolynál többet válaszolni a buszsöfőrnek, aki a bérlet felmutatása mellett a telefonszámunkat is kéri. A kollégának, aki emailt ír arról, hogy gyakrabban kéne rövid szoknyát hordanunk. Vagy az orvosnak, aki azzal kezdi a vizsgálatot, hogy egy ilyen szép lánynak nem lehet komoly baja. Hiszen ez csak kedvesség, nem? Örüljünk, hogy elnyertük az ellenkező nem tetszését, meg hát ezek úgyis csak szavak.
És arra a fiúra is nehéz haragudni, aki képtelen leakadni rólad azzal a szöveggel, hogy nem tehetek róla, ilyen hatással vagy rám, hiszen saját bevallása szerint ő nagyon is tiszteli a nőket (#NotMe). A feljebbvalódra meg, aki kértértelmű megjegyzéseket tesz, lehetetlen, hiszen rajta múlik a munkád, és egyébként is, családja van, így valószínűleg félreértés van a dologban. És a legvalószínűbb úgyis az, hogy nőként te rontottál el valamit, túl merész ruhát vettél fel vagy rossz helyen húztad meg a határokat. Így tehát jobb is hallgatni az egészről.
Tagadhatatlan, hogy néha nehéznek tűnik, hogy különbséget tegyünk a kedvesség, a vonzalom kifejezése és a tolakodás között, de ha fura, zavaró vagy bármilyen más módon rossz érzéseket kelt, amit tapasztalunk, akkor az valószínűleg zaklatás.
Az lenne a jó, ha ezeket is észre tudnánk venni, nem csak az erőszakot,
és az ilyen társadalmilag elfogadottabb visszaélési formák ellen is fel lehetne lépni, és ebben az esetben is elítélnénk az áldozathibáztatást. Mert ez kell ahhoz, hogy az unokáink közül kevesebben mondhassák el magukról, hogy engem is.
If you’ve been sexually harassed or assaulted write ‘me too’ as a reply to this tweet. pic.twitter.com/k2oeCiUf9n
Utóirat: a MeToo hashtaget egy afroamerikai nő, Tarana Burke találta ki 2006-ban a kisebbségek tagjai ellen elkövetett szexuális visszaélések kapcsán, de akkor nem futott be ekkora karriert. Most, a Harvey Weinsteinnel kapcsolatos vádak miatt egy fehérbőrű amerikai színésznő, Alyssa Milano bátorított mindenkit arra, hogy használja a hashtaget, ha őt is zaklatták. Eredeti tweetjre több tízezren válaszoltak, és már több mint 20 hollywoodi híresség posztolta saját oldalán a #MeToo-t.
A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.
A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.
A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.
