Kezdőlap Szerzők Írta Stephen Elekes

Stephen Elekes

Avatar
38 CIKKEK 0 HOZZÁSZÓLÁS

Élesedik a „Kelet-Nyugat” szembenállása az EU-ban

Az EU közel sem olyan egységes, pozitív és vonzó, mint az, az ellenzék választási kampányában szerepel. Brüsszelben is látják, tudják, hogy valami „félrement”. Különösen az utóbbi években mutatkozott meg a „kelet-nyugat” közti felfogás- és mentalitásbeli különbség.

1989-ben a „vissza Európához” volt a jelszó, ami napjainkra egyre kevésbé lett vonzó. Van egy, az EU-ra is, mint gazdasági közösségre jellemző, általános, égtáji és éghajlati különbség: az államháztartás, az állami kiadások kezelése, ami jól érzékelhetően kihatással van a kontinens északi és déli részére. Talán úgy fogalmazhatnánk, hogy a protestáns angolszászok (beleértve a skandinávokat és a germánokat) szemben a katolikus, mediterrán latinokkal, akikhez a „bizánci” keleti keresztény görögök is tartoznak. Hasonló a helyzet, mint az az amerikai kontinensen (Észak-Amerika vs. Dél-Amerika) tapasztalható.

Aztán itt vannak a politikai ellentétek, a galambok és a héják, akik Oroszországra és Kínára tekintenek, miközben az Unió bővítését szorgalmazzák.

No, meg az „öntudatosak” tábora, akik a nettóbefizetőkre és a nettó-pénzfelvevőkre osztják a tagságot. Valójában, senki sem akarja szétverni, megszüntetni ezt a politikailag gyenge, gazdaságilag erős Uniót. Ehelyett

egyfajta „Kulturkampf” (kultúrák harca, felfogásbeli különbség) tapasztalható, mely az európai értékek védelmére, megtartására törekszik – a maga módján.

10 évvel ezelőtt (2011) az Isztambuli Egyezmény néven az Európa Tanács egy átfogó nemzetközi egyezményt alkotott meg a nők elleni erőszakkal és családon belüli erőszakkal szemben. A kelet-közép európai országok (Lengyelország, Magyarország, Bulgária Csehország és Szlovákia) megkérdőjelezik az egyezményben foglaltakat. Pontosabban az abban szereplő EU-s előírásokat nem kívánják átvenni a nemzeti törvényeikbe. A nők elleni erőszak, a szexuális visszaélés, vagy a kényszerházasság elleni törvények a kelet-európaiak számára is magától értetődőek.

A nemzeti konzervatív kormányok és ellenmozgalmaik azonban képtelenek megérteni és elfogadni a „biológiai” nemiség (angolul sex) és a „társadalmi” nemiség (angolul gender) közti különbséget.

A volt szocialistas országok gondolkodásában csak férfi és nő létezik.

A lengyel parlament előtti törvénytervezet mottója: „Igen a családra – Nem a genderre”, magyarul: „a hagyományos értékek a kor szelleme (a homoszexualitás) ellen”. Bulgáriában már 2018-ban alkotmányellenesnek nyilvánították ezt a témát, így ott az Isztambuli Egyezményt kizárt, hogy elfogadják (ratifikálják).

Egész Kelet-Közép-Európában népességfogyás tapasztalható.

Nemcsak a jobb megélhetéssel kecsegtető elvándorlás miatt. A nemzeti konzervatív kormányok drága családtámogatási programokkal próbálják a „hagyományos családmodellt” népszerűsíteni, és a születések számát növelni. Ebbe a nemzeti konzervatív kormányok mellett az egyházak is besegítnek.  Miközben tudat alatt a homofóbiát terjesztik.

„Az egyneműek kapcsolatától kihal a nemzet”

szól a kormánypárti érvelés, ergo a volt szocialista országokban az egyneműek házasságát nem ismerik el (pl. özvegyi nyugdíj). Mi több, Magyarországon az alkotmány tiltja az egyneműek házasságát. Sőt, most már az örökbefogadást is.

Ugyanakkor Nyugat-Európa katolikus fellegváraiban: Spanyolország, Portugália, Írország engedélyezett az egyneműek házassága, valamint az örökbefogadás.

A kontinens másik nagy „kelet-nyugat” problémája a migráció (vándorlás) és a (politikai) menedékjog. Brüsszel évek óta képtelen közös európai megoldást találni. Az elvándorlás a felvevő, befogadó országokból (Olaszország és Görögország), a kontinens szociálisan fejlett jóléti társadalmai felé halad északnyugat irányba. Ez az iszlám országokból érkező menekültek fő vándorlási iránya is. Senki sem akar az iszlamofób nemzeti konzervatív volt szocialista országokban maradni.

A menekült státuszt megszerzett, legálisan befogadott, elismert menekülteket az EU szeretné a tagállamok között (egyenlően) elosztani, és ezzel nagy (anyagi) terhet levenni Olaszország és Görögország válláról.

Ezt a gondolatot, segítségnyújtást a keresztény konzervatív magyar kormány elutasította.

Orbán Viktor már 2016.10.07-én közölte, hogy a magyar alaptörvényt ki kell egészíteni, és bele kell írni, hogy a magyarokra senki sem kényszeríthet semmilyen kötelező betelepítési kvótát.

Az egykori szocialista országokból lett EU-tagállamokban gyakorlatilag minimális szimpátia sincs a menekültek irányába.

Az EU-n belüli (nép)vándorlásról is mélyen hallgat a teljes hazai média. Igaz, vannak internetes (Facebook) csoportok, ahol problémájukat egymás közt meg tudják beszélni, és ezzel a téma ki van lőve. Pártállástól függetlenül egyik tv-csatorna sem készít sorozatot az „újrakezdők” életéről, beilleszkedési problémájukról, gondjaikról, akárcsak tájékoztatási jelleggel.

Érdekes lenne a Magyarországon dolgozók lehetőségeit, mindennapjait is bemutatni.

Az 1989-es jelszó és gondolat a „vissza Európába” nemcsak a szovjet egypártrendszertől való elfordulást jelentette, hanem egy bizonyos „nemzeti forradalmat” is, a nemzetállami önállóság visszaszerzését.

Nyugat-Európában hitelesen és jól dokumentálták a háború utáni meneküléseket, elüldözéseket, befogadásokat, (divatos szóval) integrációkat. A Vasfüggönytől keletre ezek szinte tabutémák voltak. Még ma is azok. A kitelepítésről, legyen az nemzetiségi vagy osztályidegen, tudott a lakosság, de hová kerültek, hogyan fogadták őket, hogyan segítették az újra kezdést, a beilleszkedést, arról vajmi kevés ismeretünk van. Ezért

szinte nulla szimpátia az elüldözöttekkel, napjaink menekültjeivel.

Még a 200.000 fős ’56-os menekültek felemlegetésére is az a sztereotip válasz, hogy „az más volt”. A görög (és koreai) menekültek befogadásáról sem illik beszélni, mert az a Rákosi időben történt, amikor semmi jó, semmi emberséges nem történhetett.

Keleten a lakosság többsége úgy képzelte el a ’89-es „átállást”, hogy máról holnapra itt lesz a Kánaán, a Nyugat, a maga szociális jólétével és gazdagságával. Aztán mikor ráébredtek, hogy ez nem így van, elkezdték terjeszteni, hogy a „húsosfazék” közelében volt kommunisták kaparintottak meg mindent.

Majd az önjelölt nemzeti konzervatívok új ideológiával álltak elő. „Nem biztos. hogy jó átvenni a demokráciát, a piacgazdaságot vagy a jogállamiságot, mert az a hagyományos, nemzeti kultúra feladásához vezet(het)”.

Ez a gondolkozás az EU keleti felén, különösen Magyarországon (Orbán) és Lengyelországban (Kaczynski) elterjedt és népszerű. Orbán ezt azzal egészítette ki, hogy a 2008-as pénzügyi, majd a 2015-ös menekültválság a gazdasági és társadalmi liberalizmus következménye. Ezért az igazi európaiak nem Brüsszelben, Berlinben vagy Párizsban vannak, hanem

„mi” keresztény fehérek, kiknek küldetése a Nyugat megmentése. 

Ezt látva, tapasztalva, úgy tűnik a jelenlegi Európa (EU) elvesztette „értékközösség” jellegét, helyére a „jogközösség” lépett. Ennek keretében remélhetőleg, a közvetlenül választott Európai Parlament meg tudja majd védeni a jogállamiságot.

Amit az EU-ról tudni illik

Az Európai Közösség ötlete a Nagy Háborút (1914-1918) követő, addig nem tapasztalt kemény versailles-i békeszerződések, pontosabban békediktátumok súlyos hibáiból eredt. A győztes Franciaország közel 50 éves sérelméért, az 1871-es porosz-francia háborúban elszenvedett vereségéért, akart revánsot venni. Mondván Németország soha többet ne tudjon háborút indítani, és így Európában beköszönt az örökbéke. A francia elképzelés nem jött be. Sőt, 20 évvel később (1939) újabb világégésbe torkolt és sokkal több emberáldozatot követeltek az át nem gondolt, felelőtlen, elhibázott 1918-20-as versailles-i békediktátumok.

Már a 20-as években többeket foglakoztatott, hogy az európai háborúk elkerülhetők lennének, ha a két legnagyobb lélekszámú népcsoport, a francia és a német, megbékülne. E gondolat képviselője volt Köln polgármestere (1917-1933), Konrad Adenauer. Elképzelése szerint az embereket a „hasukon keresztül lehet megfogni”. Ha hasonló életszínvonalon    élnek, akkor nincs irigykedés, gyűlölködés. Béke van, méghozzá hosszú és tartós (amíg a gazdaság jól működik). Adenauer szűkebb hazájában, a Rajna vidékében, gondolkozott. Elképzelése szerint az iparilag fejlett német (Ruhr-vidék) és a mezőgazdaságilag fejlett francia (Elzász-Lotaringia) tájegység jól kiegészítené egymást. Európa nyugati felének egyesülése volt a cél, ami a Frank Birodalom idején, Nagy Károly uralkodása (768-814) alatt virágzott. A „keletnémetek” (poroszok, szászok, stb.) kiestek ebből a gondolatkörből, amit később, a háború utáni, szovjet megszállás alá is támasztott.

1945-ben a győztesek, az angolszász (amerikai, brit) szövetségesek, rátaláltak a „Rajna-vidéki” Adenauerre, aki az újonnan alakult Német Szövetségi Köztársaság (Nyugat-Németország) első kancellárja lett.

Francia részről, Charles de Gaulle elnök egy önálló (szárazföldi) Európa megteremtését szorgalmazta, amiben a tengerentúli nagyhatalmak, a felszabadító amerikaiak és britek, háttérbe szorulnának. Erre célzott híres mondásával:

„Európa az Atlanti-óceántól az Urálig terjed”.

Ennek érdekében szoros francia-német együttműködésre törekedett, mely az Európai Gazdasági Közösség alapja lett.

Ugyancsak említést érdemel a szintén „Rajna-vidéki”, luxemburgi születésű Robert Schuman, aki 1886-ban német Lotaringiában, „birodalmi német”-nek született és „moselfranki német” volt az anyanyelve. Amikor az első világháború után Elzász-Lotaringia visszakerült Franciaországhoz, Schuman felvette a francia állampolgárságot, majd 1948-ban a francia miniszterelnökségig vitte, miközben mindvégig a francia-német együttműködést szorgalmazta. Ellentétben de Gaulle-lal, Schuman az atlanti szövetség (NATO) elkötelezett híve volt, majd alapító tagja a Montánunió-nak, más néven Európai Szén- és Acélközösségnek, melyet az Európai Gazdasági Közösség elődjének tekintenek.

A hidegháború idején, az amerikai fegyverek védelme alatt szépen fejlődött ez a gazdasági közösség. Naná, katonai kiadásra nem kellett költeni, miközben egyre könnyebb lett a mindennapi élet: eltűntek a vámok, szinte teljesen szabad lett a közlekedés, pl. lejárt útlevéllel, vagy érvényes jogosítvánnyal is lehetett a tagállamokba utazni.

1957-ben hat nyugat-európai ország, három köztársaság és három monarchia (Belgium, NSZK, Franciaország, Olaszország, Luxemburg és Hollandia) megalapította a gazdasági közösséget
1973-ban csatlakozott még két monarchia és egy köztársaság: Dánia, Írország és Nagy-Britannia
1981-ben egy köztársaság: Görögország
1986-ban egy monarchia és egy köztársaság: Spanyolország és Portugália

A „fordulat évében” (1989) összesen 12 ország (6 köztársaság és 6 monarchia) volt tagja az Európai Gazdasági Közösségnek. Ekkor kezdődött el a kapkodás, pardon az „átszervezés”, a verseny az idővel: Mi legyen az egykori szocialista országokkal, ha azok felvételüket kérik ebbe a gazdasági közösségbe?

15 év (1989-2004) „átmeneti időszak” következett, melyet már nem az összehangolt gazdaság, hanem a politika vezetett. Hiszen ennyi gazdaságilag elmaradott országot a jól prosperáló közösségbe felvenni, nem volt egyszerű dolog.

Ugyanakkor nem lehet magukra hagyni Közép-Európa keleti felén élőket, különösen, hogy akkoriban bizonytalan volt a Szovjetunió további sorsa. Európa szabad felének igyekezete viszont jól látható, és követhető volt. 1995-ben az EK (akkor már Európai Közösség) tagjai közé fogadta Ausztriát, Svédországot és Finnországot, amit már az európai politikai változás vezérelt. Hiszen mindhárom ország gazdasági szintje bőven meghaladta a felvételi kritériumokat. A nagy kérdés az volt: „el-nem-kötelezett”, semleges ország lehet-e tagja egy politikai egységgé szerveződő, átalakuló gazdasági közösségnek? Az EGK nevéből eltűnt a „G” (a gazdaság), és hirtelen Európai Közösség lett, majd 2004-re megszületett az EU (Európai Unió).

Ennek a 15 évnek (1989-2004) néhány emlékezetes pillanata.

A (berlini) Fal lebomlása, ill. a Vasfüggöny eltűnése 1989-ben feltette a nagy kérdést: mi lesz a Szovjetunóval? Ott is elindul a „enyhülés” (átalakulás), vagy jön egy új főtitkár és folytatódik a 70 éve fennálló egypártrendszer? Kohl kancellár azonnal cselekedett: egyesítette a két Németországot. Miközben az a furcsa helyzet állt elő, hogy az egyesítés pillanatától szovjet csapatok állomásoztak egy NATO ország (NSZK) területén! Bonn azonnal felajánlotta, hogy a Szovjet Hadsereg katonáinak, tisztjeinek szállást, laktanyákat építenek Oroszország területén.

Majd sorra jöttek az egyesülés mindennapos problémái, gondjai. Az NSZK alkotmánya szerint, minden német jogosult a (nyugat)német állampolgárságra. A két német állam egyesülésekor az NDK területén is a nyugatnémet márka lett az érvényes fizetőeszköz, azaz megszűnt az 1:10 átváltási árfolyam.

Át kellett gondolni és ki kellett dolgozni az egységes nyugdíjrendszert, a munkanélküli segélyt, valamint az egészségügyet, az adórendszert stb.

Mindezt igen rövid idő alatt. Nem volt könnyű és olcsó.

A németországi fejlemények kihatással voltak a Közös Piacra, mindenekelőtt a már húsz éve tervezett közös fizetőeszközre. 1979-ben alkották meg a közös elszámolási rendszert, és annak mértékegységét, az ECU-t (ekű), mely Nagy Károly idején volt a Frank Birodalom pénze. Az ECU nem került forgalomba, és nem lehetett vele fizetni, viszont a bankok, pénzintézmények mindent ezzel a képzeletbeli pénzzel számoltak. Aztán öt évvel a tömeges belépés (2004) előtt Kohl kancellár a német egység, valamint az európai egység jelképeként kierőltette az új közös fizetőeszközt, az eurót, amit 1999 január elsején vezettek be az akkori Közös Piacot alkotó valamennyi országban. Sokan (szakemberek, közgazdászok) ellenezték az euró, mint közös fizetőeszköz bevezetését, mivel a tagállamok gazdasága nem volt egy szinten. Ma sincs! Különösen a németek ellenezték, mivel nagyon tartottak a háború utáni (német) gazdasági csoda jelképe, az erős nyugatnémet márka, megszűnésétől.

Egy interjúban Kohl elismerte, hogy „(az euró bevezetésekor) olyan voltam, mint egy diktátor, mivel az euró Európa szinonimája lett, és egyúttal kivételes lehetőség Európa békés összenövésének.” Ebből a magyarázatból tisztán látszott, hogy Kohl számára a német (újra)egyesítés, Európa egyesítését jelentette. 

Azóta több válságot élt át az euró zóna (görög, olasz, spanyol). Bármely ország kilépése a pénz-unióból akkora sokkot jelentene az Uniónak, különösen Németországnak, hogy Berlin inkább euró milliárdokkal tömi a megroggyant, félremenedzselt gazdaságokat. Ebből is látszik, hogy az EU még mindig egy erős gazdasági közösség, nem pedig egy politikai egység, tömb.

Míg Nyugaton az országok gazdasági tömörülése jellemezte a Közös Piacot, addig a Vasfüggöny túloldalán a széthúzás, elszakadás volt jellemző. Lásd Csehszlovákia, Jugoszlávia, Szovjetunió. A legcsúnyább és legvéresebb Jugoszlávia szétesése volt, az un.  délszláv háború (1991-2001). A fegyveres konfliktus megakadályozását, elkerülését, magának Európának (Közös Piac) kellett volna megoldania. Ehelyett a hadsereggel nem rendelkező közösség a NATO védelme alatt az amerikaiakat hívta segítségül. Az amerikai légierő bombázta a jugoszláv (szerb) városokat.

  Orbán, akkori magyar miniszterelnök, jóváhagyta, hogy a magyarországi repterekről felszálló amerikai harci gépek magyarlakta településeket bombázzanak.

Budapest nem engedélyezte, hogy a határ magyar oldalán a szerbek által bérelt és fizetett földalatti (MOL) üzemanyag tárolókat a szerbek használhassák. Az orosz segélyszállítmányokat is feltartóztatták a magyarok. Ugyanakkor a NATO-tag Görögország nem járult hozzá, hogy területén keresztül amerikai hadiszállítmányok haladjanak és szerb ortodox testvéreik településeit bombázzák. Az Európai Közösség tehetetlenségére jellemző a Srebrenicai mészárlás, ahol a környéken állomásozó 400 holland „kéksisakos” nem tudta megakadályozni közel 9.000 muszlim legyilkolását.

Ezek csak kiragadott példák annak az EU-nak a múltjából, történetéből, amit az Orbán-ellenes ellenzék választási kampányában rendszeresen pozitívnak mutat be. A demokrácia és szabadság példaképének aposztrofált Európai Uniónak nincs központi hadserege, egységes határvédelme, közös útlevele, de még alkotmánya sincs! Itt álljunk meg egy pillanatra.

A nagy „keleti bővítést” (2004) megelőzően, Brüsszel szeretett volna egy EU-alkotmányt.

A tervezet nyilvánosságra hozatalakor a nem EU-tag Vatikán hiányolta, hogy a preambulumból kimaradt Isten neve, de még utalás sincs rá! Az alkotmánytervezetet minden tagállamnak külön el kellett (volna) fogadnia, mégpedig vagy a parlamentje által, vagy népszavazással. A többségében katolikus Franciaország és a többségében protestáns Hollandia népszavazáson utasította el ezt a tervezetet.

Ekkor jelentkezett be a Vatikán, és a bővítés évében, 2004-ben, II. János Pál pápa boldoggá avatta IV. Károly magyar királyt. Ez komoly figyelmeztetés volt az EU törvényhozóinak, hiszen a katolikus (és nagyon vallásos) Habsburg király arról volt híres, hogy már 1916-ban be akarta fejezni az első világháborút, ezért megbékélést keresett a franciákkal!

A 20. század mindkét totalitárius rendszerét (náci és szovjet) saját bőrén megtapasztaló lengyel pápát, a német (bajor) Joseph Ratzinger bíboros követte a pápai trónon, aki Európa védőszentjének nevét (Benedek) vette fel, majd 2006-ban elhagyta a Nyugat pátriárkája címet.

Az EU közel sem olyan egységes, pozitív és vonzó, mint az, az Orbán-  ellenes ellenzék választási kampányában szerepel.

Brüsszelben is látják, tudják, hogy valami „félrement”. Különösen az utóbbi években mutatkozott meg a „kelet-nyugat” ellentét, pontosabban a felfogás- és mentalitásbeli különbség.

1989-ben a „Vissza Európához” volt a jelszó, ami napjainkra egyre ellenségesebb lett. Valamikor a németek használták az „Ostblock” (keleti tömb) kifejezést, melynek célja a volt szocialista országok felzárkóztatása volt a Nyugathoz. Ebbe persze belefoglaltatott Németország egyesítésének gondolata, Willy Brandt „Ostpolitik”-ája, a keleti nyitás, is. Miközben magát az EU-t soha, senki sem kezelte és nevezte (egységes) „tömb”-nek. Habár a 2004-es EU tagfelvételig megvolt ennek a lehetőség. Ma már nincs.

Az utolsó magyar király és a Habsburgok

A jelenlegi párizsi magyar nagykövet, IV. Károly utolsó magyar király unokája, Habsburg György, interjút adott a Le Figaro című francia lapnak. Furcsa módon az interjú sehol sem jelent meg magyarul, viszont az online média felkapta, különösen a sokat szidott közösségi média (social media), ami a „nép hangja” vagy éppen a trollok világa.

Ez volt a magyar nyelvű euronews címe: „Pikánsnak érzik Habsburg György nagykövetté kinevezését a francia kommentelők”. A cikkben közölt néhány kommentelő szerint „a Habsburgok a franciák legnagyobb ellensége”. Hogy ennek mi a valóság tartalma, nem tudni. Egy biztos, a francia forradalom idején (1789) az arisztokraták észak felé próbáltak menekülni, az akkor Ausztriához tartozott, Párizshoz közeli, Belgiumba. A spanyol örökösödési háború idején Belgium (spanyol Németalföld) a Habsburg Birodalom része volt.

Az euronews adta az ötletet a Habsburg-ház elmúlt 150-200 éves történetének rövid ismertetésére, amit a hazai történelemtanítás meglehetősen sajátosan mutat be, olyannyira, hogy sokan keverik az osztrákokat az uralkodó házzal.

A Habsburg Birodalom és a Magyar Királyság

A Habsburgok egy svájci katolikus család. Az („igazi”) osztrákok nem kedvelik őket (ma sem). Nem hiába nevezik „alpesi köztársaság”-nak magukat. Az „ősosztrákok” fővárosa Salzburg (és Innsbruck). Ausztria keleti szélén fekvő Bécset a Habsburgok tették meg a birodalom fővárosának, ahol kb. egyforma közelségben vannak a „keleti népségek” (csehek, magyarok, stb. – Pozsonyba villamossal lehetett Bécsből eljutni.) A múlt század elején (1900) a bécsiek 30 %-a cseh volt (Jelinek, Slezak, Sedlacek, Tichy, stb.). Közép-Európában, a Habsburg Birodalomtól északra, a 19. század közepétől a sok kis német nyelvű hercegség, fejedelemség egyesült (Bund), és megalakult a Német Császárság (1871). A francia-porosz háború idején (1870–1871) a kiéheztetésre ítélt Párizs mellett, Versailles-ban, XIV. Lajos tükörtermében, császárrá koronázták I. Vilmos porosz királyt, ettől kezdve a francia-porosz háború, „francia-német” háború néven vonult be a történelembe. Közben a kiéheztetett párizsiak fellázadtak és megideologizált tettük a „párizsi kommün” (párizsi községtanács, franciául: Commune de Paris) nevet kapta.

A porosz vaskancellár (Bismarck) szerette volna a németnyelvű Ausztriát (Deutsch-Österreich) is az 1871-ben alakult Német Birodalom (Császárság) részévé tenni, ami a Habsburgok végét jelentette volna, hiszen ezzel felbomlott volna a sok nemzetiségű (és nyelvű) Duna-menti birodalom (Donaumonarchie).

Bismarck még egy háborút is kiprovokált, ami a Habsburgok csúfos vereségével végződött (königgrätzi csata -1866 Hradec Králové (magyarul Királyvárad vagy Királygréce, németül Königgrätz)

Történt ugyanis, hogy a bismarcki Poroszország hatalmas technikai, gazdasági és szociális fejlődésnek indult. Például az első állami nyugdíjrendszer megalkotása Bismarck nevéhez fűződik. A königgrätzi csatában négyszer annyi osztrák (20.000) esett el, mint porosz (5.000), mivel a poroszoknak akkor már „oldal- vagy hátultöltős, felhúzható, golyós, gyújtószeges” puskájuk volt, az osztrákoknak, pedig a hagyományos „elöltöltős”.

Egy évvel később a Habsburgok részéről ezt követte a kényszer Kiegyezés a magyarokkal (1867), mely egyúttal átalakította az egész birodalmat (dualizmus, k.u.k.), mivel ekkor tájt vált ki a birodalomból a szabadságharcát vívó Olaszország, amihez hozzájárult a porosz győzelem, Velence elszakadása a Habsburg-háztól. Szóba került, hogy a magyarok mellé a szlávokat (csehek, horvátok) is a monarchia külön országrészének tekintsék. Egyes források szerint a trializmust (osztrák-magyar-szláv) I. Ferenc József ellenezte. Más források szerint a csehek semmiképpen nem akarták, hogy Habsburg legyen a cseh király. Így elmaradt a cseh Kiegyezés.

A magyar Kiegyezésre jellemző, hogy végül is a „haza bölcse” olyan megállapodást kötött, írt alá, mely magyar királynak ismerte el azt a I. Ferenc József császárt, aki 18 évvel korábban (1849) kivégeztette az első felelős magyar miniszterelnököt (Batthyány Lajos gróf) és a 48-as magyar katonai vezérkart. Igaz, cserében a Lajta lett az új természetes határ (Cisz-Laithania és Trans-Laithania = Lajtán innen, és Lajtán túl), ezzel Erdély is Magyarországhoz került.

Ja, és többé nem kellett adót fizetni Bécsnek.

Az ezt követő 50 év látványos gazdasági fejlődésének, az Aranykornak (1867-1918), a I. világháború vetett véget, amikor lehetővé vált a dualista Monarchia szinte valamennyi nemzetiségének önállóvá válása. Ezt nem értik ma sem a magyarok. Az osztrákoknál rögtön felerősödött a „bismarcki gondolat”, a német nyelvterületek egyesülése.

Salzburgban például népszavazást tartottak a hovatartozásról, és a lakosság 99,3 %-a a Németországhoz, a Német Császársághoz (Deutsches Reich) való csatlakozás mellett döntött. (29. Mai 1921: 99,3 % für Deutsches Reich)

A népszavazást engedélyező Népszövetség, élükön a franciák, ezt később visszavonták, mert féltek, hogy a németek ismét túl sokan lesznek. Clemenceau híres, hírhedt mondása: „20 millió némettel több van Európában”. („Es gibt zwanzig Millionen Deutsche in Europa zu viel.“)

1918 őszén (november eleje) Habsburg Károly (császár és király) látva, hogy Európa szerte forradalmak törtek ki, lemondott, pontosabban levelében azt írta, hogy „elfogadja a népek akaratát”, bármilyen államformát is választanak. Ez viszont nem jelentette a hatalomról való lemondását. Az osztrákok rögtön észbe kaptak, és törvénybe iktatták, hogy a Habsburg családot minden vagyonától meg kell fosztani, állami tisztséget többé nem tölthetnek be. Magyarországon ilyen törvény nem született, ott megelégedtek a köztársaság kikiáltásával.

IV. Károly és családja az ősi földre, Svájcba, menekült mikor látták, hogy esetleg az a sors vár rájuk, mint félévvel korában, 1918 nyarán, Oroszországban kivégzett cári (császári) családra.

Ausztria 1918 ősze óta köztársaság. Magyarországon viszont árulás történt a köztársaság idején, és a hatalmat átjátszották a börtönben fogva tartott kommunistáknak (Kun Béla), akik kikiáltották a szovjet-köztársaságot. Ez megriasztotta a győzteseket (Entente = Antant), kiknek táborába a francia megszállás alatt lévő Szeged környékén gyülekeztek a „Nagy Háború” (I.vh.) kezdetén a császárra és királyra felesküdött katonatisztek, köztük Horthy is. A svájci száműzetésben élő Habsburg Károly úgy érezte, mint Magyarország (1916-ban) megkoronázott (törvényes) királya, visszatérhet a magyar trónra. A királyság párti Horthy élvezte a bolsevista ellenes franciák bizalmát. Az államformát a környező országok, az utódállamok, nem ellenezték, viszont egy Habsburg trónra lépése könnyen újabb háborúba sodorhatta volna az amúgy is (részben) megszállt országot.

Horthy számolva ezzel a reális veszéllyel, erőszakkal megállítatta a Sopronból a budai Vár felé tartó királyi vonatot (budaörsi csata), majd letartóztatta IV. Károlyt és feleségét, Zitát. IV. Károlyt és kíséretét a tihanyi apátságban tartották fogva, majd vonaton vitték Bajára, ahol a HMS Glowworm brit monitor vette a fedélzetére, majd a Cardiff könnyűcirkáló a Fekete-tengerről a Portugáliához tartozó atlanti-óceáni Madeira szigetére vitte száműzetésbe. IV. Károly a következő év április elsején (1922) spanyolnáthában halt meg.

Az utolsó osztrák császár (I. Károly) földi maradványait az osztrákok nem engedték, hogy Bécsben, a Habsburgok családi temetkezési helyén, a Kapucinosok-nál, helyezzék örök nyugalomra.

Pár szót a franciákról. Történelmi felelőtlenség, hogy büntetlenül hagyták a francia forradalom vérengzését, a nemzet vezető rétegének, az arisztokráciának, azaz az értelmiség lefejezését. Ez a társadalmi katasztrófa ismétlődött meg Lenin, majd Rákosi ideje alatt is. A sors iróniája, hogy a francia forradalom vívmányait Napóleon császár szentesítette, amikor megalkotta a Code Napoléon vagy Napóleon törvénykönyvét, eredeti címén Code civil des Français (röviden Code Civil).

Utójáték

Vissza a mába!

Az EU tervezett alkotmányában, amit máig nem fogadtak el, nincs utalás Istenre. Ezzel akarták a jogalkotók a vallásosságot egyetemessé tenni, és jelezni valamennyi EU polgár számára a szabad vallásgyakorlást.

Istenre való utalás, illetve nevének mellőzése az európai alkotmányban a Vatikánban is nemtetszést váltott ki. Válaszlépésként 2004-ben II. János Pál pápa IV. Károlyt (gyorsított eljárásban) boldoggá avatta, és ezzel megnyílt az út az utolsó magyar király (és osztrák császár) szentté avatáshoz.

A katolikus egyház felhívta Európa (EU) figyelmét IV. Károly háborúellenes politikájára, ugyanis királlyá koronázása után (1916) kísérletet tett Franciaországgal egy különbéke megkötésére („Sixtus-ügy”). Háborúellenességét bizonyítja az 1918 novemberi lemondó nyilatkozata első mondata is:

„…Trónra lépésem óta mindig arra törekedtem, hogy népeimet minél előbb a háború borzalmaitól megszabadítsam; amely háború keletkezésében semmi részem nem volt….”

Talán az sem véletlen, hogy a következő pápa, a német (bajor) Ratzinger bíboros Európa védőszentjének (Benedek) nevét vette fel.

A jelenlegi párizsi magyar nagykövet, Habsburg György, nagyapját, IV. Károlyt, 2004. október 3-án a Vatikánban, a Szent Péter téren, II. János Pál pápa avatta boldoggá. Emléknapjának – más szentektől eltérően – nem halála, hanem Zita hercegnővel való házasságkötése napját, október 21-ét jelölte ki.

Befejezésül, a királyválasztásig az uralkodót helyettesítő, képviselő, kormányzók közül hármat tart számon a történelmi emlékezet: Hunyadi János, Kossuth Lajos és Horthy Miklós. A liberális Kossuth által kezdeményezett 1849-es trónfosztás kizárólag a Habsburgokra, a Habsburg-házra vonatkozott, mivel a debreceni országgyűlés képviselőinek többsége a független Magyar Királyságban gondolkodott.

A király nélküli királyságot képviselő és vezető Horthy (fő)kormányzó súlyos hibát követett el, amikor nem tartotta be a nyugat-európai alkotmányos monarchiák alapját, és nem védte meg valamennyi alattvalóját, köztük az izraelita vallásúakat. Engedte, hogy kiközösítsék, majd deportálják, azaz állampolgárságuktól megfosztva kiutasítsák őket az országból, és ezzel a királyság hű alattvalóit kiszakítsák a nemzettestből. Ennél is súlyosabb, hogy maguk a királyság polgárai sem érezték át a befogadásról szóló szentistváni intelmet, hogy védjék meg honfitársaikat, szomszédjaikat vagy legalább segítsék meg őket, mint azt például a dánok tették.

IV. Károly, utolsó magyar király, nagyon jól látta népe hibáját, amit uralkodói intelemként, 1921-ben számkivetésbe indulásakor emígy fogalmazott meg:

„Magyarok, tanuljátok jobban szeretni a hazát, mint ahogy egymást gyűlölitek.”

Aki nem éli túl

Jó ideje foglalkoztatnak a halálozási számok, adatok. Alapkérdés, kiindulópont: mi van a fertőzésben elhunytakkal? Külön temetik, vagy a halál beálltával megszűnik a fertőzés, a vírus is, és az egészségügy ezen területén  dolgozók levehetik a védőruhát? Vagy tán fel sem kell venniük. Mi a gyakorlat, és mik az előírások?

A hírekben, meg a statisztikákban szereplő elhaltak a kórházakban, elkülönítve, intenzív osztályon családtagjaikktól elzártan, lélegeztető készülékre kapcsolva fejezik be életüket. Elszállításukig ugyanabban a halottasházban tartják őket, a többi halottal együtt, vagy külön tárolják? Mik a temetési módok, lehetőségek? Vagy eleve – higiéniai okokból – egyedül a hamvasztás jöhet szóba?

Ezekről sehol sem írnak, nem olvashatok (külföldön sem). Egyedül a temetésen résztvevők száma van korlátozva.

Ami feltűnő, sehol sem látható, tapasztalható, érzékelhető a napi halálozások számának “ugrásszerű megemelkedése”! A napi közel (plusz) 100 halálesetről az újságok gyászjelentéseinél kellene érzékelni a hirtelen és jelentős változást, de látványosan ott sem tapasztalható, hogy megszaporodtak volna! Naponta külön gyászjelentési rovatokat kellene látni, olvasni, ami egyszerűen nincs. Ez felettébb furcsa. Ennyire közömbös lenne a társadalom a járvány halottaival szemben? Vagy a hozzátartozók szégyenlik a nagy nyilvánosság előtt közölni szeretteik halálát, annak pontos okát?

Másnak ez eddig nem tűnt fel? Különös tekintettel a médiára.

Gondolatok a COVID-19 magyarországi és németországi kezeléséhez

Nagyon őszinte, elgondolkodtató, figyelemre méltó és érdekes cikk jelent meg a die Welt hamburgi regionális (lokál) számában, rovatában egy igazságügyi orvos szakértőtől (köznyelven halottkémtől), aki október óta vezeti a Hamburgi Igazságügyi Orvostan Intézetet. Már a cikk címe is meglepő: „A koronavírus járványban elhunytak átlagéletkora 82 év.” Első pillanatra azt hittem, hogy igaza van a magyar „Operatív Törzs”-nek, élén Müller Cecília tiszti főorvosnak és Kásler Miklós „emberi erőforrás” miniszternek, no meg a miniszterelnökünk bombasztikus, propaganda szövegének, hogy „vigyáznunk kell az idősekre”. A német cikk elolvasása után, azonban szomorúan kellett megállapítanom, a magyar egészségügy, benne a kutatás, a történések feljegyzése, összegezése, következtetések levonása, sehol sincs a némethez képest. Az őszinteségről nem is beszélve.

Elöljáróban egy vallomással tartozom. A realitás, és a nagy számok törvénye szerint tisztában vagyok, hogy korosztályom, a háború utáni (1945-1953 közötti) nemzedék nagyon fogyóban van, hiszen a ma 70 éves korosztály közül a többség nem éri meg a 80. szülinapját. Ez a természet rendje. Bármelyik osztály- vagy évfolyam találkozó résztvevőinek száma rohamosan csökkenni fog. Emlékszem, szüleim korosztálya ugyanígy volt. Mint nyugdíjasok, mindennap első dolguk volt az újságok gyászjelentésének böngészése: vajon van-e köztük ismerős? Eddig azzal vigasztaltam magam, hogy a járványtól függetlenül is „kifutó modell” vagyok. A fiatal forradalmár költővel ellentétben, én igenis otthon, ágyban, párnák között szeretném földi életemet befejezni, elaludni. Esetleg egy fájdalommentes „orra bukás”, “székről lefordulás”, „szívmegállás”, stb. Nem pedig baromi kínok között lélegeztető gépen „kikötözve”, ahonnan úgy sincs visszaút.

Most pedig a hamburgi intézet igazgató főorvosának jelentése

A koronavírus fertőzöttek száma emelkedik, viszont az elhalálozottak életkora szinte változatlan. A hamburgi intézet ez idáig 452 halálesetet regisztrált, melynek okának, a COVID-19-et jelölték meg. A legöregebb egy 100 éves fertőzött volt, az elhunytak többsége a 80-90 korhatár között mozgott, lényegesen több volt a férfi, mint női áldozat. A második hullámban a 30 és 60 év közöttiek fertőzöttek meg. Hamburgban a járvány kitörése óta az 50 éven aluliak közül csak négy férfi és három nő halt meg. Viszont elvileg a korcsoportok összetétele (Altersstruktur) tavasz óta nem változott. A betegek kezelése, hála a boncolásoknak, azok eredménye jelentősen javult. A gyulladáscsökkentők és a vérhígító gyógyszerek nagyon sokat segítettek. Eleinte sok COVID-os beteg halt meg embóliában, vérrögök miatt. Ma már ez ritkaság számba megy.

A legtöbb halottnak mintha más, „korábbi betegsége” lett volna. A legjellemzőbbek a szív- és érbetegségek, a diabetikus betegségek és a túlsúly. Ezek különben jellemzőek a 80-90 éves betegekre, ill. azoknak már korábbról meglévő betegségeire. Viszont a fiatalabb betegeknél ez ritka, tényleg egyedi eset. Professor Benjamin Ondruschka intézetvezető szerint a jövő év elején erre fognak koncentrálni. Minden más halálesetet „standardizálni” fognak, hogy ne maradjon egyetlen ismeretlen haláleset sem.

A korona halálesetek több, mint 50 százalékát a hamburgi intézet maga vizsgálja, mert ezzel tartoznak a hozzátartozóknak, amiért a hozzátartozók nagyon hálásak. A hagyományos boncolás (fej-, mellkas- és has felnyitás mellett egy minimálisan invazív boncolást is végeznek, sőt a halottat ultrahang vagy computer-tomográfos (CT) vizsgálatnak is alávetik.

Mikor idáig jutottam a cikk olvasásával, döbbentem rá, hogy hol is tart a hazai egészségügy? Hiszen Kásler miniszter még tavasszal leállította (letiltotta) a boncolást. (Eljárásrend, Budapest, 2020. március 21.)

A kedden induló portál margójára csalóka, megtévesztő elnevezés a SZER

Félrevezető a web-oldal címe! Hogy mennyire szándékos, nem tudom. Lehet, hogy csak egyszerű reklámfogás, hiszen ha alaposabban megnézzük, – szinte „a sorok között olvasva” – hamar és könnyen feltűnik a különbség. Nem a Szabad Európa Rádió (SZER) folytatja a jövő hónapban 27 éves elhallgatását követő „újjáéledését”, hanem egy internetes, multimédiás web-oldal a „Szabad Európa Magyarország”. Tetszik érezni az óriási különbséget? Ehhez szeretnék hozzászólni, felidézve az egykori müncheni hangulatot, a SZER végét, aminek a mostani multimédia nem a folytatása!

Az alapvető realitás: az a Rádió, ahol dolgoztunk, és a nyugati értékeket próbáltuk közvetíteni Magyarországra, már közel 30 éve nincs. Be kell látni, az akkor, illetve azóta született új nemzedéket nem érdekli néhány vénember nosztalgiázása. Ráadásul egy olyan történelmi időszakról, amit – gondolom – senki sem kíván vissza. ELMÚLT.

Ahogy a Vasfüggöny is megszűnt, úgy a SZER is. Emlékeztetőül,

az RFE (Radio Free Europe) a hidegháború szüleménye, azzal a végső céllal, hogy „megszűnésünk jelzi majd, hogy sikeres és jó munkát végeztünk, mert nincs ránk többé szükség”

A véget persze nem úgy képzeltük el, ahogy bekövetkezett. Sőt, egyáltalán nem tudtuk elképzelni, pláne úgy, hogy holnaptól nincs Rádió és nincs munkahelyünk. Különben, ez egy folyamat volt, rengeteg belső feszültséggel. A szerkesztőség eleve kettészakadt, amit a magyar osztály vezetősége nem akart, vagy nem tudott kezelni, pláne, megakadályozni. Már a budapesti iroda megnyitása előhozta az alapvető problémát: menni vagy maradni. Sokan (köztünk jómagam is) a maradás mellett voltunk, mert a magyarországi „kollégák” valójában felhígították volna a SZER (addigi) szellemét, ami különben be is következett.

Az külön pech volt, hogy Ribánszki, az emberekhez, a menedzseléshez abszolút nem értő Leventére bízta az osztály irányítását. Ettől függetlenül az osztály bezárása előreprogramozott volt. 1992 nyarán a második időszakát kitöltő és leköszönő republikánus George Bush sr. elnök sajtótitkárságán keresztül figyelmeztette utódját (bárki legyen is az), hogy a Szabad Európa Rádió és Szabadság Rádiót (RFE/RL) nem szabad megszüntetni, mert a kommunizmus (az egypártrendszerű proletárdiktatúra) nem szűnik meg egyik napról a másikra. Legalább még tíz évig működtetni kell ezeket a soknyelvű adókat, hogy az egykori rabnemzetek átállását segítsék a demokráciára (és a kapitalizmusra).

Az 1993. február 20-án beiktatott új elnök, a demokrata párti Bill Clinton, egyfajta gesztusként, mondván „Kelet-Európa népei felszabadultak”, még ugyanaz év őszén elsők között szüntette meg a magyar osztályt, azaz a magyar nyelvű adást.

Megjegyzem a SZER továbbműködését Budapest sem támogatta, a müncheni munkatársak csoportos átvételéről a magyar kormány hallani sem akart. Amikor ez szóba került, Antall miniszterelnök is ellenezte a SZER Magyarországra telepítését, mondván: nincs szükség egy (kormányellenes) kritikus („szadeszes”) adóra, azaz az árokásás, az ellenséges „jobb-és baloldal”-ban való gondolkodás az első perctől ott volt a hazai közgondolkodásban. A német-osztrák nagy koalíció (Groko) mai napig ismeretlen fogalom kishazánkban.

Érdekességként: a budapesti Rádiónak 2.000 alkalmazottja volt, a magyar nyelvű müncheni SZER-nek kb. 120 ember, beleértve a külsősöket és a “kiszolgáló” személyzetet is.

Az elmúlt 30 évre jellemző, hogy az észt osztály vezetője (aki a mellettem lévő szobában dolgozott) Toomas Hendrik Ilves Észtország államelnöke lett. A lengyel osztály vezetője, igazgatója, Jan Nowak-Jeziorański pedig szobrot kapott Varsóban.

A SZER magyar osztályáról, annak kiemelkedő alakjairól van valahol emlékmű, megemlékezés? Akár Magyarországon, akár Münchenben. Emlékeztetőül: 1989-ben „kitört a szabadság”. Igaz, mint ilyenkor, mindenki másképpen képzelte a folytatást. Egyik kollégánk visszatérő szava volt:

„Anyám, nem ilyen lovat akartam”.

Ami valóban változott a hidegháborús időkhöz képest, hogy ma már nincs Vasfüggöny, bárki bárhova utazhat, bármikor elhagyhatja az országot, és bármikor visszatérhet! Ez a valódi vívmány, az alapvető emberi jogok biztosítása. Ami problémás, az a hatalom megszerzése és megtartása. Ekörül zajlanak a szinte naponkénti politikai csatározások.

Tessék megérteni, a most kedden (szeptember 8.) kezdődő multimédiás vállalkozás nem rádió, azt rövidhullámon nem lehet hallgatni, sőt az interneten sem lehet fogni, hallgatni, mint rádiót. Ez valami egészen más, amit úgyszintén az Egyesült Államok üzemeltet. Ez egy online multimédiás szolgáltatás, mely híreket, cikkeket, audio podcastokat és videós tartalmakkal látja el az internettel rendelkező lakosságot. Ha nincs internet szolgáltatás, akkor „Szabad Európa” sincs. Valójában rosszabb a helyzet, mint az „átkos”-ban, hiszen akkor maximum zavarni lehetett az adást, manapság pedig „egy gombnyomásra” el lehet hallgatatni. (vagy ne adjak tippeket?)

Magyarország független, szabad ország, a NATO és az EU tagja. Vannak bizonyos hiányosságok, a hatalom sajátosan értelmezi a nyugati demokrácia, jogállamiság és alkotmányosság hazai gyakorlatát, amiben talán az Egyesült Államok segítségünkre siethet. Nem tudom, Magyarországon mennyire követték a tavaly indult bolgár és román adást, pardon hírszolgáltatást, ott ugyanis a kormány és az ellenzék, különös tekintettel a civil (NGO) szervezetekre, közös megállapodással indították el ezt a multimédiás web-oldalt, vagy ha úgy tetszik online hírközlést.

Főtéma: a korrupció elleni harc, ebben kérték az amerikaiak segítségét. Feltételezem, hasonló lesz a magyar internetes oldal célja és alapelve is.

Az internetes SZER olyan lesz, mint a régi?

A napokban keresett meg a Facebook-on a hamarosan induló internetes web-oldal, mely az egykori Szabad Európa Rádiót (SZER) akarja pótolni, vagy „életre kelteni”. A megkeresés igen sajátos volt, egy V. Tibor nevű felhasználó jelezte, hogy ezentúl „követ”. Ennyi. Hála az internetnek hamar kiderült, hogy Tibor lesz a budapesti iroda vezetője, az igazgató.

Írásaimban már többször jeleztem, hogy véleményem szerint ez a kezdeményezés nem fog sikerülni, mert a SZER a hidegháború szüleménye, aminek befejezése 1993-ban a Rádió megszűnését is jelentette. Kis háttér infó, mely napjaink amerikai politikájára is jellemző, különösen a most tapasztalható „árokásásra”, ahogy a két domináns párt (demokrata és republikánus) az idei választási kampányát végzi. 1992 nyarán a második időszakát kitöltő és leköszönő republikánus George Bush sr. elnök sajtótitkárságán keresztül figyelmeztette utódját (bárki legyen is az), hogy a Szabad Európa Rádió és Szabadság Rádiót (RFE/RL) nem szabad megszüntetni, mert a kommunizmus (az egypártrendszer) nem szűnik meg egyik napról a másikra. Legalább még tíz évig működtetni kell ezeket a soknyelvű adókat, hogy az egykori rabnemzetek átállását segítsék a demokráciára (és a kapitalizmusra). Az 1993. február 20-án beiktatott új elnök, a demokrata párti Bill Clinton egyfajta gesztusként, mondván „Kelet-Európa népei felszabadultak”, még ugyanaz év őszén elsők között szüntette meg a magyar osztályt, azaz a magyar nyelvű adást. Megjegyzem a SZER továbbműködését Budapest sem támogatta, a müncheni munkatársak csoportos átvételéről a magyar kormány hallani sem akart. Amikor ez szóba került, Antall miniszterelnök is ellenezte a SZER Magyarországra telepítését, mondván: nincs szükség egy kritikus („szadeszes”) adóra, azaz az árokásás a „két (ellenséges) oldal”-ban való gondolkodás az első perctől ott volt a hazai közgondolkodásban.

Mára ez csak felerősödött. Igaz, nem jött vissza az a diktatúra, amit az idősebb generáció 1989 előtt saját bőrén megtapasztalt, viszont az ideológia, ma is él és virul, amit akkoriban „pártosság”-nak hívtak. Ma is a nemzet (azelőtt „munkásság és parasztság”) vezető ereje a Fidesz nevű párt, és annak első embere, amit és akit kívülről és belülről állandóan támadnak a „nemzetellenesek”.

A mai nomenklatúra rájött a kapitalizmus „ízére”: az állami pénzeket („az adófizetők pénzét”) csak párthű emberek, ill. azok cégei kaphatják. Ez annyira meg van szervezve, hogy szinte lehetetlen az összefonódásokból kibogozni, kimutatni, amit máskülönben klasszikusan korrupciónak neveznek.

A most induló magyar nyelvű Szabad Európa arra vállalkozott, hogy segíti a korrupció elleni harcot. Az interneten (Facebook-on) fellelhető hozzászólásokból, politológusi „elemzések”-ből a Szabad Európa ilyen irányú tevékenységéről, feladatáról szó sincs! A mai „ifjúságnak” fogalma sincs a múltról, de a jelen is egész más irányba tart. Lásd az index.hu körüli „csatározásokat”. Hihetetlen a sárdobálás, mindenki másban látja a hibát, no meg minden mögött a Fideszt és Orbán Viktort sejtik, látják. Ennyi tulajdonost, vezérigazgatót, főszerkesztőt, „lap és média-tulajdonost” még nem láttam, ami az index.hu körül és kapcsán az internet világában felbukkant. Nem irigyelem a SZER magyar igazgatóját, akinek feladata egy pártatlan csapat felállítása. Elképzelésem és tapasztalatom szerint ennek a web-oldalnak nem szabadna belemélyednie a hazai belpolitikába. Ugyanúgy kéne működnie, mint ahogy azt 40 évig tette a SZER: a nyugati értékek bemutatása és megismertetése a hazai közönséggel. Ez volt a Rádió valódi értéke, a szavahihetőség.

A helyzet annyiban változott a hidegháborús időkhöz képest, hogy ma már nincs Vasfüggöny, bárki bárhova utazhat, bármikor elhagyhatja az országot, és bármikor visszatérhet! Ez a valódi vívmány, az alapvető emberi jogok biztosítása. Ami problémás, az a hatalom megszerzése és megtartása. Ekörül zajlanak a csatározások, de ameddig nem tudják, nem ismerik a lehetőségeket, hogy máshol mit és hogyan csinálnak, addig évekig, mi több évtizedekig nem lesz jelentős változás.

Eleve trükkös az induló web-oldal bemutatkozó reklámja. Rendesen a régi beidegződésre próbál hatni.

Akkor is a köznyelv csak „Szabad Európának” hívta ezt az amerikai rádióállomást. Most, úgy látszik rájöttek, hogy ez NEM rádió, ezt rövidhullámon nem lehet hallgatni, sőt az interneten sem lehet fogni, hallgatni, mint rádiót. Ez valami egészen más, amit úgyszintén az Egyesült Államok üzemeltet. Ez egy online multimédiás szolgáltatás, mely híreket, cikkeket, audio podcastokat és videós tartalmakkal látja el az internettel rendelkező lakosságot.

Ez viszont sokkal behatároltabb lehetőséget biztosít, mint a hidegháborús idők, amikor a zavarással lehetett megnehezíttetni a vételt, a hozzáférést. Ezért voltak akkoriban az ismétlések (általában négy alkalommal). Manapság sokkal egyszerűbb az adás (web-oldal) „elhallgattatása”: pl. a szolgáltató kiveszi a csomagból, vagy néhány napig „pihentetni”, mondván leégett az átjátszó állomás. Arról nem is beszélve, hogy vannak olyan térségek, ahol eleve nincs „térerő”, azaz nincs internet hozzáférés, nem lehet „befogni”. Ráadásul számítógéppel nem rendelkező szegényebb néprétegek eleve elesnek ettől a tájékozódási lehetőségtől.

Ugyancsak félrevezető (egyenesen nem igaz!), hogy „újra Magyarországon”, hiszen a SZER sohasem volt Magyarországon, mint már a fentiekben jeleztem. Sőt, épp az volt a nagy előnye “kintről” (Nyugatról) volt “rálátása” az eseményekre, és hittek neki. Sokan voltunk, akik ellenezték a “hazaköltözést”, mert félő volt, hogy a magyarországi munkatársakkal “felhígul” az addigi (“nyugati”) szemlélet.

Nem ismerem a SZER jelenlegi (prágai) működését. A „mi időnkben”, a müncheni központban volt a vezetés (is). Mindennap reggel 08:00-kor volt az „amerikai értekezlet”. Erre általában a nyelvi osztályok vezetői, igazgatói vettek részt, ahol megkapták az ”eligazítást”. Mik a nap főbb hírei, mikről kell (feltétlenül) beszámolni a műsorokban. Ugyanakkor az egyes nyelvi osztályok vezetői is beszámoltak mi történt az éjszaka folyamán a célországban. Ezeket a híreket is be lehetett (kellett) építeni a műsorokba. A magyar osztály állandó műsora volt a „Cross Report” (Figyelő), azaz beszámoló a szocialista országokban történtekről, amikről a pártállam mélyen hallgatott. Elvégre alapszabály, központi utasítás volt, hogy csak jót mondunk a testvéri országokról. Az ott történt áremelés, sztrájk, áruhiány, stb. szóba nem jöhetett a hazai hírekben.

Az internetes hozzászólások alapján úgy érzem, valamiféle nosztalgia rádiónak képzelik el sokan. Korosztályom (a háború után születtek) főleg a zene miatt (Cseke) emlékeznek oly nagy szeretettel a Szabad Európára. Ki kell ábrándítanom az egykori hallgatókat, ez nem lesz AZ! Hogy milyen lesz, hamarosan megtudjuk.

Ifj. Rajk nevében szót kérnek a szemtanúk

Bevallom, első olvasásra nagyon megdöbbentett a jelenleg hatalmon lévő párt főideológus asszonyának blogbejegyezése, mely a nemrég (tavaly szeptemberben) elhunyt sokoldalú kortárs műépítészt és gondolkodót próbálja halála után befeketíteni.

A Terror Háza igazgatójának koncepciója, metódusa vészesen emlékeztet az apa, id. Rajk, kirakatperéhez. Megbízható egykori szemtanúk szerint 1949 nyarán nem volt annyira világos, hogy mire is megy ki a játék? Az akkori szemlélődő csak azt észlelte, hogy van egy bűnös, magas beosztású vezetőségi pártember, egy kormánytag (belügyminiszter, majd külügyminiszter), aki elárulta a pártot, miközben minden vádpontot elismert, nem tiltakozott vagy mondott ellent a nyílt tárgyaláson.

A latoszogblog.hu blogbejegyzés szerzője is ilyen körülményt próbál teremteni, hiszen az ő vádlottja (ifj. Rajk) halott, így nem tud védekezni, ellentmondani, de még magyarázkodni sem. A sztálini időket idéző történész asszony remekül éli bele magát pártja ideológusi szerepébe.

Egy olyan szemtanút idézek, aki a ’45 utáni években nagyon hitt, reménykedett egy jobb, igazságosabb társadalmi rendszerben, és ott volt 1949-ben a Vasas székház Magdolna utcai dísztermében, a Rajk per tárgyalásán. Évekkel később mesélte, a helyszínen szerzett egykori benyomásait. Nem tudta elhinni, hogy Rajk áruló. Egy hithű kommunista, aki önként belép az illegális pártba, majd ugyancsak önként elmegy Spanyolországba harcolni. Visszatér Magyarországra, és végig csinálja a háborús éveket, ellenáll, szervezkedik, lecsukják, majd Sopronkőhida, stb. Ebbe az emberbe vajon mi ütött belé, hogy most a nagy békeidőben (1949) áruló legyen?  A gondolatmenet helyességére, a sejtés beigazolódására hat évet kellett várni.

Sokszor emlegetik id. Rajk legnagyobb bűnét az 1947-es „kékcédulás” választást, azt a csalást mely – a mai közhit szerint – nagyban hozzájárult a (proletár)diktatúra megteremtéséhez.

Ugyancsak szemtanút idézek, aki részt vett egy ilyen eligazításon, amit nem Rajk, hanem Gerő tartott, és őszintén közölte az összegyűltekkel, hogy a párt a biztos győzelem reményében csalásra készül. Ezért pártfeladat kihasználni a „távszavazás”, a nem lakóhelyen történő voksolás, adta lehetőséget. Alaposan kidolgozott és megszervezett akció volt. Hiszen tehergépkocsival kellett a „körbeszavazókat” szállítani egyik településről a másikra. Nem tudom, hány „kékcédulás” szavazatot tudott így egyetlen ember leadni, miközben az utólagos kutatások szerint 60-120 ezerre becsülik a hamis szavazatok számát. Egy biztos, sok lelkes fiatal kellett hozzá, akik a háború után társadalmi változást akartak, és azt a baloldaltól remélték. Hogy milyen alaposan készültek fel erre a csalásra, arra jellemző Gerő megnyugtató szavai, tájékoztatása, miszerint nem lesz baj a csalásból, hiszen – mai szóhasználattal – „le van zsírozva”.

A rendőrség, a kommunista BM (Rajk) alá tartozik, a börtön (ítélet- és büntetés végrehajtás), pedig a szociáldemokrata igazságügyi minisztérium (Riesz) alá.  Rajk kiadta a rendőrségnek, hogy az elkapott, lebukott csaló szavazókat el kell engedni. Ebbe Riesz nem volt beavatva, nem tudott róla, ezért ügyészeket küldött a bejelentések helyszíneire. Mire föl Rajk elrendelte, hogy a rendőrség utasítsa ki a választási helyiségekből az oda irányított ügyészeket, akik a távozás megtagadása esetén azonnal letartóztathatók. Ez váltotta ki Riesz István lemondását miniszteri tárcájáról.

A választás után Gerő megköszönte a lelkes aktivisták közreműködését, és megnyugtatta őket, hogy „bátor tettük” nélkül is megnyerték volna a választást. Különben, igaza volt, mert a Kommunista Párt az elcsalt szavaztok nélkül is az első helyen végzett volna.  (forrás)

Magyar Kommunista Párt (MKP) 1 111 001  (mínusz max. 120.000 elcsalt voks)

Független Kisgazdapárt (FKgP)     766 000

Mint már jeleztem, a tavaly ősszel váratlanul elhunyt Rajk Laci, évfolyamtársam volt, és vagy százan tartottunk vele baráti kapcsolatot az egyetemi évek alatt. Egész másnak ismertük meg az ifj. Rajkot, mint azt a Schmidt féle dolgozat sejtetni próbálja.

Laci élete sokunk számára nyílt titok volt. 1949. január 26-án született, ugyanaz év október 15-én végezték ki – az akkor 40 éves – édesapját. Mamáját pedig bebörtönözték, Lacit a hatóságok egy nevelőintézetbe helyezték el, méghozzá álnéven (Kovács István, Pista). Hogyha felnő, ne tudja kik voltak a szülei. Az akkori rendszer és sztálinista pártvezetés így működött.

Édesapja ’56-os újratemetése előtt egy évvel, 1955-ben édesanyjától, Júlia nénitől, tudta meg valódi nevét és családja valódi történetét.

Vajon a diplomás történész blogíró erről miért feledkezett meg dolgozatában?

No, meg arról, hogy az utódpárt (MSZMP) ’56 végén két évre Romániába internálta az akkor már posztumusz rehabilitált id. Rajk családját, azaz feleségét és gyermekét?

Továbbgondolva, és összegezve a ma használatos jelzők ismeretében: van egy véres kezű kommunista, egy tömeggyilkos, akit saját pártja (Magyar Kommunista Párt (MKP)  von felelősségre hamis vádak alapján, és a legsúlyosabb büntetést (kötél általi halál) szabja ki reá, azaz kivégzik. Hat év múlva, az időközben a szociáldemokratákkal “kiegészített” uralkodó állampárt Magyar Dolgozók Pártja (MDP)  – igaz, moszkvai segítséggel – rájön, hogy „bocs, tévedtünk”, sőt maga Rákosi is elismerte felelősségét.

Rajkot és társait 1955-ben rehabilitálták!

Ezután ugyanez a párt (MDP) dísztemetést rendez az ártatlanul, számtalan hamis, valótlan vádpont alapján kivégzett magas rangú meggyőződéses kommunista politikusának. Mindez a sztálinista, rákosista kommunista párt uralkodása (diktatúrája) idején történt.  Ha rehabilitálták, akkor miért használják még ma is egyesek id. Rajkra a „véres kezű, kommunista tömeggyilkos” megbélyegzést? Vagy úgy, Magyarországon ismeretlen a jogfolytonosság.

Arról a szerepről, amit apja és anyja 1949-es letartóztatásuk előtt játszottak, ifj. Rajk egy szót sem ejt. – írja szemrehányóan Schmidt Mária. Az nem zavarja a történész asszonyt, hogy Laci kb. hatéves korában tudta meg, hogy valójában ki ő, és kik a szülei? Különben, ez a történészi gondolatfelvetés, vészesen emlékeztet az 1930-as évekbeli sztálini terrorra, amikor dicsőség volt a szülőket feljelenteni, és akár halálba küldeni. Lásd  Pavel Trofimovics Morozov esetét. Ennek enyhébb magyar változata volt az 50-es években az oly divatos „önkritika gyakorlás”.

Schmidt Mária szemrehányó sorait olvasva, felvetődik a kérdés: itt tart ma az orbáni demokrácia szellemisége?

Az 1989. júniusi Hősök terei gyászszertartást Münchenben, a SZER (RFE/RL) Magyar Osztályán, a kollégákkal együtt néztük az osztrák tv egyenes közvetítése jóvoltából. Az Orbán beszéd tényleg meglepően bátor volt, rendesen eltért az addig megszokott gyászbeszédektől. Igen, felkaptuk a fejünket és kérdeztük egymástól: ki ez a tag? Persze, a Laci által nemrég nyilvánosságra hozott háttér dolgot, az egész tér megtervezését, kivitelezését nem tudtam! Hiszen 1974-ben hagytam el Magyarországot, ezért csak a Lacival együtt átélt egyetemi éveknek vagyok a tanúja. Ezért is volt számomra történelmi hiánypótlás az életútjáról kiadott könyv, benne a technikai előkészületekről most közreadott kulisszatitkok megismerése.

Az ifjú Rajknak valóban különleges helye volt a magyar politikai életben, társadalomban. Elvégre a nemzet, az állam, a párt árvája volt. Ezt mindenki tudta, érezte, de ezt a tényt a többség nem kivételezésnek tekintette! Ellenkezőleg, végre valaki nyíltan, és őszintén el meri mondani azt, amit mi, az évfolyamtársai, jó esetben legfeljebb gondolni mertünk.

Ebből a halott gyalázó röpiratból két dolog ragadott meg.

Az egyik, a diplomás történész asszony nem tudta elviselni, hogy Laci kimondta a lényeget, a tényt:

az újratemetésen elhangzott Orbán beszéd valójában felrúgta a (többpárti) megállapodást, ráadásul nemcsak a ruszki kivonulást, hanem a kialkudott “koreográfiát” is. Laci szavaival “Orbán ellopta a show-t”.

Sokan megfeledkeznek, hogy 1989-ben még Magyar Népköztársaság volt, azaz „proletárdiktatúra”, és a vér nélküli békés átmenetet a fennálló hatalomnak, államrendnek kellett biztosítania. Sokan érezhették úgy, hogy esetleg megismétlődhet a 33 évvel korábbi Rajk-temetést követő fegyveres felkelés. Igen, 1956. október 23. első napjaiban „felkelők”-ről szóltak a tudósítások. Később lettek forradalmárok, majd a szovjet tankok bevonulása után szabadságharcosok.

Ez a „show-lopás” végig érezhető

az orbáni életút 30 évén, különösen az utóbbi 10 évben, ahogy megpróbálta elhitetni az ország lakosságával, hogy a nemzetközi és történelmi körülményektől függetlenül Orbán szavára távozott a Szovjet Hadsereg,

majd (igaz néhány Vargabetű után) mint a Rajk-, pardon Bibó-kollégisták vezetője megalapította a sikeres magyar jobboldalt.

Az orbáni mesterkedés kiváló példája, amikor a Berlini Fal lebontásának 25. évfordulójára (2014. nov. 09.),  Angela Merkel német kancellár Németh Miklós egykori magyar miniszterelnököt hívta meg a berlini ünnepségre, nem pedig a regnáló kormányfőt, aki ’89 őszén a világpolitikában még igencsak fajsúlytalan (ismeretlen) kisfiú volt. Láthatólag, Orbán ezt nem bírta elviselni. Ekkor jelentetett meg a Bild-ben egy (szerintem fizetett) interjút, aminek aktuális főtémája Orbán 25 évvel korábbi Hősök terei beszéde volt.

A Bild interjú feltűnően szokatlan volt, hiszen Nyugaton a kormányfők, külföldi vezetők nem egy bulvárlapnak szoktak nyilatkozni.

Aztán a jó kapcsolatokkal rendelkező Mándoki elintézte, hogy Orbánt fogadják a bajor fővárosban. Ennek egyértelmű jele volt az egykori dobosból lett kiváló menedzser, ugyancsak szokatlan viselkedése a CSU-székházban, ahova a vezető bajor politikusok várták Orbánt. A magyar miniszterelnök késett, majd mikor megérkezett az elsősorban ülő (váró) Mándoki szó szerint Orbán nyakába ugrott és magyaros puszilkodással üdvözölte, ami ugye Bajorországban épp úgy nem divat, mint általában a Lajtától nyugatra. Mindez szinte egybeesett a 2014. novemberi berlini ünnepséggel.

A röpiratban szereplő másik esemény, ami engem közvetlenül érintett, az a pontosan 50 éve (1970) történt ifi parki balhé. Ebből azt akarta kihozni a halott gyalázó, hogy Lacival “kivételeztek”. Hogy ez mennyire nem így volt, arra álljon itt bizonyítékként a Bercsényi kollégium hivatalos lapjában megjelent részletes tudósítás (az ötödik oldaltól).

A nyári szünet ellenére, az ifi-parki balhé híre futótűzként terjedt az építészkaron, és úgy nézett ki, hogy az ifjú gárdisták által összevert építészhallgatók közül többeket ki akarnak rúgni. Mentségükre legyen mondva, ezt az ifi-parki rendezvényt a Műegyetem KISZ Bizottsága szervezte az aquincumi nyári tábor, „termelési gyakorlat” búcsú estje gyanánt, ahol a KEX együttes lépett fel, és Imre Attila építészhallgató volt a basszusgitáros. A gumibottal, meg székekkel támadó ifjú gárdistákat látva a lányok sikoltozva menekültek, és volt annyi lélekjelenlétük, hogy az utcáról telefonon értesítették Laci mamáját, Júlia nénit, anélkül, hogy tudták volna hova viszik a megbilincselteket. Később Laci mesélte, hogy mire beértek a rendőrségre, az ügyeletes tiszt már azzal fogadta: „Magának miért kellett azonnal értesítenie a mamáját?”

Az első valóban megrendítő élménye az volt, amikor a rendőrségi fogdában, elvették az övét és a cipőfűzőjét. Laci meg is jegyezte, „mintha az Apámmal történteket éltem volna át”.

Majd a tárgyalásra olyan felkötött karú, begipszelt lábú, kezű „tanúkat” sorakoztatott fel az akkori államhatalom, mint 1949-ben, és, akikre senki sem emlékezett a megvert egyetemisták közül.

Különben tényleg jó fej volt ez a Rajk gyerek. Kiváló, tehetséges művész, építész, és az igazságért társaiért kiálló, segítőkész barát, társ. Én 1974-ben léptem le, tehát Laci szadeszes dolgait nem ismertem, csak hallomásból. Most, a Facebook segítségével, a volt évfolyamtársak, kivétel nélkül, mind pozitívan emlékeznek reá, és az együtt eltöltött évekre.

Ennek a pártkatona történész asszonynak fogalma sincs ifjúságunkról, az akkori életről. Persze, lehet, hogy csak főnöke kedvébe akar járni.

Végezetül, mint hab a tortán. Schmidt Mária röpiratában megjegyzi: „…Eltűrtük, hogy kollégium és utca viselje a nevét!….” (sic!)  Ehhez csak halkan jegyzem meg: ma is létezik, él és virul a „megtűrt nevű” kollégium – amelyből a Fideszes “keménymag” számos tagja került ki! Csak egy picit kellett volna gugliznia a történész igazgató asszonynak.

Erre azért is fontos emlékeztetni, mert Magyarországon kívül a Földkerekségen nincs még egy olyan demokráciára büszke ország, ahol a három legfőbb állami méltóság (államelnök, miniszterelnök, házelnök) ugyanabból a kommunista politikai keltetőből, ugyanabból a kollégiumi baráti társaságból indult volna (a nép nevében) a hatalom meghódítására, és megtartására.

Néhány múltat idéző, emlékeztető mondat a szakkollégium történetéből

Alapításunk

A szakkollégium gondolata 1969 májusában fogalmazódott meg Chikán Attila, akkori egyetemi tanár fejében. Egy „rendes kollégium” létrehozásának ötletét a rektor, Szabó Kálmán is támogatta. A szakkollégium működésének kidolgozásában az érdeklődő másodéves egyetemisták is részt vettek. A szakkollégiumi modell két intézményesült oktatási formából több ötletet is merített: a népi kollégiumi mozgalomból és az angol college-rendszerből. Ennek a munkának gyümölcseként jött létre a szakkollégium 1970 márciusában.

Névfelvétel

Az első években a szakkollégiumot egyszerűen Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetem Szakkollégiumának hívták. A kollégisták két okból választották a Rajk nevet a szakkollégiumnak: egyrészt, az 1940-es években Rajk László elkötelezett támogatója volt a népi kollégiumi mozgalomnak, másrészt a Rajk-per és az újratemetés miatt Rajk neve tüske volt a Kádár-rendszer szemében, amely a magyar kommunista mozgalom folytonosságát szerette volna kommunikálni.

2020 – a 75. évforduló

2020, történelmünk legnagyobb világégésére, pontosabban annak befejezésének 75. évfordulójára való emlékezés éve. Az év első kilenc hónapjának szinte minden napjára jut olyan esemény, mely a végső fegyverletételhez visz közelebb. Habár már az eddig eltelt két hónap (január, február) is jelzi, hogy még napjainkra sincs egyértelműen és alaposan feldolgozva a második világháború vége, befejezése.

Néhány közhely: „a történelmet a győztesek írják”, „soha többé háborút”, „soha többé Holokauszt”, stb. Az elmúlt 75 év rácáfolt ezekre a frázisokra, különösen Európában, ahol állítólag 75 éve béke van. Emlékeztetőül: 1956-ban legalább annyi épület károsodott meg Budapesten, mint 1945-ben. A délszláv háború (1991 – 2001) idején az elfogottakkal, mint hadifoglyokkal való bánásmód semmiben sem különbözött bármely náci haláltáborban elkövetett rémtettől. Ráadásul a srebrenica-i vérengzés, mészárlás a holland „békefenntartók” közelében történt. A jugoszláv szövetségi állam erőszakos felbomlását, a délszláv háborút, képtelen volt megakadályozni az „európaiság szimbóluma”, az EU. Végül a NATO-t, pontosabban az Egyesült Államok légierejét, kellett felkérni a „rendcsinálásra” (ahogy ez a II. világháború idején is történt!)

Valaki is komolyan állíthatja, hogy az elmúlt 75 esztendő európai történelmét a győztesek írták?

Talán Putyin helyzete és szerepe a legnehezebb az idei megemlékezésekben, hiszen hiába győztek 75 évvel ezelőtt elődei, a soknemzetiségű Szovjetunió népei, mára ez a dicsőség elhalványult, elsősorban az egykori szovjet-zóna, a Moszkva befolyása alá került közép-kelet-európaiak körében. Különösen a győzelemért életüket adók családtagjai csalódottak és nehezen veszik tudomásul ezt a – nevezzük – pálfordulást. Putyin évek óta próbálkozik valamit visszaszerezni abból a dicsőségből és tiszteletből, amit országa 1945-ben élvezett az iszonyatos emberáldozattal kivívott győzelem alapján. Nem véletlen, hogy meghagyta azt a (szovjet) himnuszt, amit Sztálin választott ki több pályázat közül, és ami csak 1944-ben váltotta fel az 1922 óta hivatalos szovjet himnuszt, a nemzetközi munkásmozgalom legelterjedtebb mozgalmi dalát, az Internacionálét. Majd a Szovjetunió megszűnése (1991) után már csak szöveg nélkül játszották az 1944 óta hivatalos dallamot. Aztán jött a sydney-i olimpia és az orosz sportolóknak nem volt mit énekelniük, végül Putyin 2000. december 25-én aláírta a himnusz új (hivatalos) szövegét.

Hála az internetnek (youtube) rengeteg visszaemlékezés látható „ferdeszemű” egykori harcosoktól, veteránoktól, akik az 1941-es náci orvtámadást követően, a Nagy Honvédő Háború idején, önként jelentkeztek a szovjet haza védelmére. Ez

némi magyarázat lehet, hogy miért volt oly sok ázsiai a Vörös Hadsereg Közép-Kelet-Európát elözönlő katonái között. Ugyanakkor a katonai vezetők között szinte csak európai kinézetűek voltak.

Hogy az idei, 75. évforduló-sorozat Európa keleti felén nem lesz valami felhőtlen, azt már az eddigi történések is mutatják, például Auschwitz felszabadítása. Putyin Jeruzsálembe ment a Yad Vashem-ben tartott Holokauszt megemlékezésre, amitől viszont távol maradt a lengyel államelnök, mivel állítólag a rendezők, szervezők nem engedték, hogy Putyin után beszédet mondjon. Ugyanakkor az Auschwitzban rendezett megemlékezésen Oroszországot csak a varsói nagykövet képviselte, pedig vagy 40 ország állam- és kormányfője jelent meg a világ legnagyobb zsidó temetőjében tartott megemlékezésen.

Közben Lengyelországban törvénybe iktatták, hogy börtönbüntetéssel sújtható az, aki a haláltáborral kapcsolatban Auschwitz lengyel nevét (Oświęcim) használja, vagy földrajzi helymeghatározóként mellé teszi a „lengyelországi” jelzőt.

Ebből is látszik, hogy a II. világháborúra emlékezés Kelet-Európában máig ki nem beszélt, történelmileg helyre nem tett eseményeket hozhat a felszínre. Ha a nácizmust tekintjük a világuralomra törő, minden mást elpusztító ideológia alapjának, akkor egyértelmű, hogy ennek az eszmének a legyőzése, mi több megsemmisítése volt a legfőbb cél. Egy eszme, mely nacionalista, nemzeti, származási, „faji” alapra helyezte a kontinens népeinek gondolkozását. Ez a szemlélet sokkal veszélyesebb a Föld lakosságára, nemzeteire nézve, mint maga a diktatórikus államforma, az egypártrendszer. Hiszen Hitler minden baj okozójának egyetlen népcsoportot, a zsidókat, nevezte meg, és jelölte ki elpusztításukat hetedíziglen. Ez a 20-30-as években nagyon sok európainak tetszett, mert úgy érezték, ha ez a népcsoport eltűnik Európából, de legalábbis országukból, akkor minden probléma, elsősorban a gazdasági és társadalmi egyenlőtlenség, egyik pillanatról a másikra megszűnik. Ez az antikapitalista felfogás hozta közös nevezőre a hitlerizmust és a leninizmust.

Mégis, az igazi nagy különbség, hogy amíg a nemzeti-szocialisták (nemzeti = nazional = náci) egy népcsoport (a zsidók) kiirtásától remélték a világ sorsának jobbra fordulását, addig a nemzetközi-szocialisták, azaz a kommunisták, a népektől, nemzetektől függetlenül a magántulajdon teljes felszámolásától, köztulajdonba vételétől várták az egyén életkörülményének látványos javulását. 

Talán érdemes megemlíteni, hogy a kontinentális európai birodalmak (orosz, német, osztrák-magyar, török) az I. világháború végén felbomlottak és „szocialista” (szociáldemokrata) köztársaságokká alakultak, melyek közül néhányból rövid időre szovjet-tanácsrendszer is lett. Moszkva hamar felismerte, hogy a két egypártrendszer, a sztálini (kommunista) szocializmus és a hitleri nemzeti szocializmus, könnyen összetéveszthető, ezért a Komintern-en keresztül a Szovjetunióval szimpatizáló nyugati baloldali körök elkezdték használni és terjeszteni a nemzetiszocializmus helyett az olasz fasizmus, fasiszta szót, fogalmat, jelzőt, majd ennek ellenzőikre az antifasiszta kifejezést, jelzőt.

A magyar nyelv és gondolkodás („mi mindig jók voltunk, mégis, mindenki minket bánt”) sajátossága, hogy ameddig a rasszista szó minden nyelven fajgyűlölőt jelent, addig a radikális magyar nacionalisták a fajvédő szót, fogalmat alkalmazták, és ezzel a többi nemzetiséget tették ellenséggé. Majd

az ősi, egyistenhitű felekezet tagjait törvényi úton átminősítették népcsoporttá, így lett a Kiegyezés óta (1867) törvénybe foglalt izraelitából „zsidó”. A deportálás, „külföldiül” kiutasítást jelent, és az állampolgárságtól való (tömeges) megfosztást.

Erre jó példa a napjainkban bátor hősként tisztelt felvidéki Eszterházy János, aki a szlovák parlamentben egyedüliként nem szavazta meg (tartózkodott) a deportálást. A szlovákiai magyar politikus ugyanis attól tartott, ha a deportálást, mint olyant, elfogadja a pozsonyi parlament, akkor – esetleg később – a magyar lakosság is szülőföldje elhagyására kényszeríthető.

Arról is szeretnek megfeledkezni a II. világháború ismertetői, hogy 1939-ben Lengyelország szovjet-náci felosztásával, Hitler szabadkezet kapott (Nyugat-)Európa lerohanására. Egyedül Nagy-Britannia állta a sarat a náci légitámadásokkal szemben. A demokrata párti és pacifista USA távol tartotta magát a harcoktól. Roosevelt elnök még 1940 októberében Bostonban is azt mondta:

„Fiaitok nem lesznek idegen háborúkba küldve”
(Your boys are not going to be sent into any foreign wars)

Végül, brit könyörgésre, Washington a szigetország részére és védelmére pénzért (lend and lease = kölcsönbérleti szerződés) volt hajlandó hadianyagot szállítani (1939-41). Az európai hadi és politikai helyzet tragikussá vált, amikor a szárazföldi Európa meghódítása (Blitzkrieg) után Hitler az Ural-ig akarta (Harmadik) Birodalmát kiterjeszteni, és ezért (1941. július) a harmat gyenge Szovjetunió ellen fordult.

Ellentétben Lenin paranoid kapitalista ellenességével (vagy félelmével?), Sztálin szó nélkül elfogadta a nyugati, angolszász szövetségesi (anyagi, hadiipari) segítséget, és a kínálkozó történelmi pillanatot, hogy kitörjön a világszerte megvetett proletárdiktatúra okozta elszigeteltségből.

Az európai kapituláció 75. évfordulójáig (1945. május 8-9) hátra lévő néhány hónap még tartogathat egy-két meglepetést a megemlékezéseken. Beleértve

a magyarországi harcok befejezését is. 1945. április 4. volt a szovjet hadijelentések szerint az a nap, amikor „a Vörös Hadsereg kiűzte Magyarországról az utolsó német-náci egységeket, és hazánk területén befejeződtek a második világháborús harci cselekmények.” Erre a mai kormánypolitika képviselői nem akarnak emlékezni, vagy emlékeztetni.

Annak ellenére, hogy minden politikai felhang nélkül 1945. április 4. a magyarországi harcok beszüntetését, azaz a második világháború magyarországi bejezését jelenti. 

Emlékeztetőül: 1944. október 16-án puccs révén, náci segítséggel került hatalomra a Szálasi-kormány (önelnevezése szerint a Nemzeti Összefogás Kormánya) Budapesten, ám a szovjet front közeledtével 1944 decemberében a Dunántúlra helyezte át székhelyét. Miközben Debrecenben megalakult a szovjet támogatta ideiglenes kormány. Szálasiék 1945. március 28-án oszlatták fel hivatalosan a parlamentet, tagjai, pedig másnap, március 29-én hagyták el Magyarország területét.

A budai Vár 1945. februári védelmében részt vevőkkel ellentétben, az országot március végén elhagyó magyar alakulatok (és velük tartó politikusok) valójában megszegték a haza védelmére tett esküjüket. Vajon miért, és ezt azóta sem rótta fel senki, pl. a jelenlegi nacionalista politikai vezetés?

Arra sincs válasz, hogy a területileg Ukrajnához tartozó Jaltában (1945. február 4-11.) miért csak három szövetséges ország (USA, Nagy-Britannia, Szovjetunió) vezetője van jelen, majd öt hónappal később, a náci kapituláció után (május 8.), Potsdamban (júl. 17- aug. 02) már (Franciaországgal kiegészülve) négy győztes nagyhatalom dönt Európa további sorsáról, az egykori náci birodalom (és szövetségesei) területeinek megszállásáról?

A 75. évforduló megemlékezéseiből kitűnik, hogy mennyire nem ismeri a hidegháború 40 éve alatt ideológiailag befolyásolt magyar közvélemény a nácizmus feletti győzelem valódi okát, a kapitalizmus győzelmét.

Azt, hogy az USA a kapitalista szabadszellemnek megfelelően nagyon rövid idő alatt (szűk négy év = 1941-45) átállt a teljes hadiiparra, miközben (ellentétben a szovjettel), mindvégig azon volt, hogy megkíméljék az „emberanyagot”, és emberközéppontúvá tegyék a hadsereget, melynek érdekében olyan logisztikai újításokat, változásokat alkalmaztak, ami addig Európában ismeretlen volt.

Az egyik ilyen, a „hazai ízek” elérhetősége a világ bármely pontján, hogy harcoló katonáik érezzék az otthon közelségét. Ilyen volt megtalálni azt az alkoholmentes italt, mely csak Amerikában volt kapható. Nem véletlen kötöttek szerződést a Coca Colával, mely minden hadszíntéren jelen volt. 1964-ben az első budapesti önkiszolgáló étterem megnyitásakor egy ismerősöm odasúgta: „Ezt én már ’45-ben láttam az amerikaiaknál, sőt olyan tálcára kapták a kaját, melyen mélyedések voltak és mindennek megvolt a helye. A szakács úgy osztotta ki az ételt, hogy az egyikbe kimérte a levest, a másikba a krumplipürét, a harmadikba a húst, és még a salátának és a desszertnek is volt külön helye.” Ezzel szemben, ’65-ben a Néphadseregben csajka volt, meg zsíros, ritkán elmosott alumínium mélytányér.

Az európai hadszíntereken (legyen az Sztálingrád, Don-kanyar, Budapest ostroma, stb.) készült haditudósításokban, filmeken, fényképeken mindenhol hiányzik a sebesült amerikaiakra jellemző elsősegély nyújtás, az infúziós palackok.

Az amerikaiaknak sokkal fontosabb volt a csendes-óceáni hadszíntér, elvégre a japánok támadták meg őket. Az ottani csaták ismertetésekor feltétlen meg kell említeni az igazi nagy nevet és elmét, az abszolút konzervatív, antikommunista Douglas MacArthur tábornokot. Katonái rajongásig szerették, tisztelték, mivel nem a tiszti étkezdében, hanem katonái között fogyasztotta el ételét. Roosevelt elnököt komcsinak tartotta, olyannyira, hogy elnökké választása után le is szerelt a hadseregtől. MacArthur katonai ismereteit kamatoztatni elment a spanyol-amerikai háborút követően az USA gyámság alá került Fülöp-szigetekre tanácsadónak, ami 1945-ben (50 év elteltével = 1895-1945) kapta volna vissza függetlenségét. MacArthur a Csendes-óceán Svájcát akarta a spanyol nyelvű szigetcsoportból csinálni. Ezt a tervét hiúsította meg Japán 1941 végén, amikor támadást intézett Pearl Harbor és a térség amerikai támaszpontjai ellen. A kiváló katonát Roosevelt elnök azonnal visszahívta az USA hadseregébe, mivel az amerikai demokrácia nem ismer politikai ellentétet a haza védelmében, és a tábornok rögtön szolgálatba lépett. Mint a szárazföldi erők, azaz a hadsereg parancsnoka, végig harcolta a csendes-óceáni háborút, majd kijárta az elnöknél, hogy ő és csapatai (szárazföldi! = Army) előtt tegyék le a japánok a fegyvert, méghozzá a Navy (a haditengerészet) és a Marine (tengerészgyalogság) jelenlétében. Ráadásul azt is elérte Roosevelt utódjánál, Truman elnöknél, hogy Japánt csak a yankee-k szállják meg, ne pedig a négy győztes hatalom, mint Európában. Elvégre

a csendes-óceáni harcokban az USA mellett csak britek és kanadaiak vettek részt. A Sztálin-féle Szovjetunió is csak azután üzent hadat Japánnak, mikor már az USA ledobta a két atombombát (Hirosima, Nagasaki).

Ugyancsak megjegyzendő: a sztálini Szovjetunió 1939-ben, tehát Lengyelország kétoldalú megtámadásának évében, nemcsak a nácikkal, de a japánokkal is meg-nem-támadási szerződést kötött, hogy ne kelljen esetleg két fronton harcolnia. Az öt éves szerződés (1939-44), – ha előzőleg nem mondják fel – automatikusan még egy évig (1945) érvényben marad. A japánok 1941-ben a Szovjetunió elleni náci orvtámadás idején korrektül továbbra is tiszteletben tartották a ’39-es megállapodást. Erről sem tud igazán a magyar közvélemény.

A napokban emlékeztek meg a szövetségesek Drezda elleni légitámadásáról, és az egyik Facebook-os ismerősöm megemlékezését ezzel indította:

„…. Katonai szempontból is értelmetlen, zömében polgári lakosságot sújtó bombázás volt. 1969-ben láttam a cikkben említett romokat.

Nagyon sokan bevették ezt az endékás kommunista propagandát, mármint 25 évvel a háború után épülettörmelék halmazt mutogatni, mint az amerikaiak (és britek) „gaztette”. Arról persze nem emlékeztek meg (elmarasztalóan), amit a nácik tettek, pl. Conventry vagy Rotterdam ártatlan lakóinak szőnyeg-, gyújtó- és napalm bombázásával.

Különben Németország szerte a neonácik emlékeznek meg ezekről a szövetségesek által végrehajtott bombázásokról napjainkban is. Münchenben több ilyen „domb” is található, ahol emléktábla hirdeti a szomorú eseményt, és amit minden évben a neonácik átragasztanak az USA-t és Nagy-Britanniát gyilkosnak nevező felirattal.

A múlt-kor.hu azon állítása sem igaz, hogy a második világháború legpusztítóbb légitámadása a szászországi Drezda elleni volt. Tokió sokkal többet kapott és szenvedett el 1945 januárjában. Éppen ezért nem érezte át a japán hadvezetés augusztusban a Hirosima elleni atomtámadás emberveszteségét, mivel a sugárzás következtében a halálestek többsége csak később jelentkezett.

Hirosima (és Nagasaki) jól átgondolt és kivitelezett stratégiai célpontok voltak. Mindkettő kikötőváros Japán nyugati oldalán, azaz a kínai partok felé. Ezek voltak a hadtáp és utánpótlás szállító tengeri hajóösszekötések a japánok által megszállt Mandzsúriával, ahol az egész japán szárazföldi hadsereg érintetlenül állt és várt a szigetország védelmére való bevetésre a tengeren és óceánon közeledő amerikaiakkal szemben.

Ezekkel a példákkal talán közelebb került a világháború megértése, és a Győzelem Napjára való emlékezés 75. évfordulója.

Egyéni észrevétel, megfigyelés

A 80 év alattiak, különösen a ’45 után születettek közül sokan úgy gondolják, hogy Magyarországnak mindig volt közös határa az 1917-18 óta fennállt Szovjetunióval. Nos, ez tévedés. Még a Tanácsköztársaság idején sem volt! Annak ellenére, hogy a pártállam propagandája, különösen 1957 után, előszeretettel mutatta azt a képet, amelyen Szamuely repülővel ment Moszkvába, hogy találkozzék Leninnel.

A wikipédia szerint:

„….1918. november 9-én Ungváron megalakult a Magyarországi Rutén Néptanács, majd a Károlyi Mihály-kormány megalapította itt a Ruszka Krajna autonóm területet….”

Nem tudom, mennyire ismert a Hucul Köztársaság, amiről ITT lehet olvasni, és aminek bukását követő évtizedek után Kárpátalja a Szovjetunióhoz, azon belül az Ukrán SzSzK-hoz került.

Ugyancsak kevésbé ismert, hogy Ruténia (azaz a ruténok) és Ruszinföld (azaz a ruszinok) a csehszlovákoktól kapták a Podkarpatská Rus azaz a Kárpátalja elnevezést. A versailles-i béketárgyalások idején Kárpátalja fontosságát mindenekelőtt az alapozta meg, hogy területén haladt keresztül az a vasútvonal, amely biztosította a közvetlen összeköttetést Csehszlovákia és Románia között. A párizsi békekonferencia már 1919. szeptember 10-én, az „osztrákok Trianonjakor”, a saint-german-en-lay-i békediktátumban az Ausztriától levált Cseh-szlovákiához csatolta ezt a területet.

A szovjet-magyar határ csak 1945. június 29. óta létezett, tehát erről is meg kellene emlékezni ez év folyamán.

Az előzményekről röviden: Az 1938. november 2-ai első bécsi döntés értelmében Kárpátalja déli része (Ungvár, Munkács, Beregszász) Magyarországhoz került. Majd 1939. március 15-én, a magyar hadsereg megszállta az egész területet, azaz Kárpátalja egészét Magyarország annektálta. 1944 októberében a szovjet hadsereg foglalta el Kárpátalját, majd 1945. június 29-én a Szovjetunióhoz csatolták a területet.

Tanmese az átpolitizált agyunkról – Chile – 2019. március

Bálint bácsinak és Margit néninek négy gyereke volt: Pista, Gyuri, Miki és Panci. Épségben átvészelték a háborút. Majd a két idősebb fiú elhatározta, hogy otthagyja a szülőföldet, mert a kialakulóban lévő szovjetrendszer (pártok megszüntetése, államosítások, stb.) nem sok jóval kecsegtetett, és nem úgy nézett ki, hogy itt valaha is jó élet (demokrácia, plusz virágzó kapitalizmus) lesz.

Tervükbe beavatták a papát, aki a MÁV központban volt alkalmazott. A papa megszervezte, hogy egy gabonaszállító vagonba elbújva megpróbálják a kijutást az országból. Egy papundekli (kartonlemez) alá bebújva, majd gabonával beszórva indultak el az életveszélyes nagy kalandra. Bálint bácsi azt is megszervezte, hogy a hegyeshalmi ügyelet táviratot küldött Pestre az Andrássy úti központba:

„a szállítmány elhagyta Magyarországot”.

Megkönnyebbülés volt a távirat olvasása. Igaz, még el kellett jutni Bécsbe, illetve valamelyik szövetségesi zónába ahonnan aztán tovább a nagyvilágba, pontosabban el Európából. A legrövidebb várólista a Chile-be kivándorolni szándékozóknál volt. Mindkét fiú ott kezdett új életet. Aztán lassan jöttek az életjellel felérő „kedveskedések”, mint például a kis helyen elférő és könnyen elajándékozható Gillette borotvapengék. Majd a beilleszkedés évei következtek. Pista még Magyarországon tanult szakmájában helyezkedett el, optikus lett. Gyuri pedig benősült egy farmer családba, gazdálkodó lett. Bálint bácsi meghalt, a két fiú nem tudott hazajönni a temetésre, hogy végső búcsút vegyenek szeretett apjuktól, aki aktívan segítette menekülésüket.

A 60-as évek végére Chile-ben a háború utáni magyarországi politikai időkre emlékeztető események kezdtek elszaporodni. Úgy, ahogy Magyarországon is demokratikusan, parlamenti választások útján (szalámi taktikával) került hatalomra a kommunista párt, a chile-i belpolitikai helyzet is (nagyon) hasonlónak tűnt, pláne olyanok szemében, akik már ezt egyszer átélték a 1945-1948 között Magyarországon. A két testvér választás elé került:   vagy bevárni, és átélni azt a kommunista (marxista) rendszert, ami elől elmenekültek, vagy továbbállni, azaz ismét menekülni.

Pista a továbbállás mellett döntött, chile-i útlevéllel, családostul települt át Kaliforniába, ahol a spanyol is sokat segített a gyors beilleszkedésben. Az újrakezdésben velük tartott a házvezetőnőjük is.

Gyuri viszont úgy döntött, hogy marad. Ő chile-i, megtalálta második hazáját, családja van, chile-i állampolgár, gazdálkodó, ő nem megy sehova. Jöjjön, aminek jönnie kell. Túléljük. Felesége farmer családja sem hagyja el a megélhetésüket biztosító (szülő)földet. Gyuriék maradtak. Gyuri azzal vigasztalta magát, hogy elvégre a szülei és másik két testvérük sem hagyták el Magyarországot. Aztán hamarosan Gyuri is megtapasztalta, hogy milyen az, amikor földjét, gazdaságát elveszik.

Allende köztársasági elnök tragikus végét szokás emlegetni, viszont hatalomra jutásáról még napjainkban is mélyen hallgat a hazai közvélemény, pedig a KGB rendesen benne volt, és aktívan támogatta Allende győzelmét. Mielőtt bárki szememre vetné, hogy nem igaz, azokat emlékeztetném, hogy a 60-as évek végén, a hidegháború idején, a kétpólusú világban, mindkét nagyhatalom a maga oldalára próbálta állítani a közvetlen érdekszféráján kívül eső országokat, népeket. Chile-ben 1932 óta közvetlen köztársasági elnökválasztás volt, és az alkotmány szerint az győz, aki eléri a szavazatok 50%-át. Ha ez nem következik be, akkor a legtöbb szavazatot kapott személy lesz a köztársaság elnöke. 1970-ben, a szeptember 04-i elnökválasztás eredménye:

Salvador Allende szocialista (marxista) pártja: Popular Unity szavazatok száma: 1.070.334
százalék: 36.61% mandátum, parlamenti hely: 153

Jorge Alessandri független pártja: PN-DR (Nemzeti Párt (PN) – Radikális Demokraták (DR) )
szavazatok száma: 1.031.159 százalék: 35.27% mandátum, parlamenti hely: 35

Tehát, Allende és pártja mindössze 1,34 %-kal győzött, azaz mindössze 39.175 szavazattal.

A harmadik helyezett, a kereszténydemokrata párt színeiben indult horvát származású Radomiro Tomic lett, akire 821.801-en szavaztak.

Az alsóházi szavazáskor a kereszténydemokraták Allendére adták le voksaikat, így a képviselőházban is a „Népfront” (Popular Unity) jött ki győztesen. Allende „egységpártjába” tömörültek a Luis Corvalán vezette kommunisták is. Ha van, aki még emlékszik erre a névre, esetleg Vlagyimir Bukovszkijra.

Az elnökválasztási harcba, kampányba jelentősen beleavatkozott az akkori kétpólusú világ titkosszolgálata (CIA, KGB). A CIA az Anti-Allende táborra koncentrált, azt bizonygatva, hogy diktatúrához és a kapitalizmus végéhez vezet a marxista elnök megválasztása. Ebben elsősorban az amerikai nagyvállalatok (multik) jártak az élen, pl. az ITT telefon-cég, mely dollár százezreket költött az ellenjelöltekre. A KGB sokkal jobban koncentrált jelöltjük győzelmére. Például Allende-t nyíltan 50.000.- US dollárral támogatták. A közvetlen elnökválasztás eredményét (1.36%) látva Andropov az SZKP KB-nek megígérte, mindent elkövet, hogy a chile-i Alsóház is Allende-t hozza ki győztesnek. Nixon pedig tajtékzott, hogy a CIA képtelen volt ezt a minimális szavazati különbséget megváltoztatni, és a független Alessandri javára fordítani.

Allende első intézkedései a társadalmi egyenlőtlenségek megszüntetését, de legalább is enyhítését célozták meg.

Az elégedetlenségek csak később jöttek elő. Mint általában a munkásság megmozdulásai, a sztrájkok keltenek zavargásokat, de leginkább hangulatot. Ezek fokozása vezethet később tragikus következményekhez. 1973 áprilisában magasabb bért követelő bányászsztrájk kezdődött. Egy bányászt lelőttek. Erre az egyik páncélos alakulat megtámadta az elnöki palotát. A hadsereg nem követte a puccsistákat, mivel a törvény- és alkotmány-tisztelő katonaság kizárólag a köztársasági elnöknek engedelmeskedik. Allende tábornoka, a hadsereg főparancsnoka, Augusto Pinochet távol tartotta magát és katonáit. Júliusban 40 ezer kamionos lépett sztrájkba, mely súlyosan érintette az egész ország ellátását, és jelentősen növelte a köztársaság elnök elleni közhangulatot. Az áremelkedések és az élelmiszerhiány utcára vitte az embereket. Allende a könnygáz használatát engedélyezte a tiltakozók ellen. A legnagyobb példányszámú (kormányellenes) újság, a Le Mercurio-t adócsalással vádolták, főszerkesztőjét letartóztatták. Az infláció szeptemberre 300 %-os lett, és a lakosság megosztottá vált az Allende kormánnyal szemben. Közben még augusztusban az Alsóház (Congress) 81-47 arányban követelte, hogy Allende tartsa tiszteletben az alkotmányt. Igaz, a Felsőházban (Senate) nem kapta meg a kétharmados többséget, ami szükséges, hogy elítéljék az elnököt. Mégis jelentős kihívás volt a kialakult helyzet, ami ellen nem tett semmit az köztársasági elnök, Allende. Kivéve, hogy közölte: nem mond le.

A katonai alakulatok körbefogták az elnöki palotát (La Moneda Palace), a bent tartózkodó elnök – több forrás szerint – öngyilkos lett.

A puccshoz csatlakozott a teljes chilei fegyveres erő (hadsereg, tengerészet, légierő és a rendőrség (Carabineros). A fegyveres erők katonai kormányt alakítottak és vezetőjüknek megtették Allende addigi főparancsnokát, Pinochet tábornokot. Az Egyesült Államok azonnal elismerte az új rezsimet és felajánlotta segítségét.

Az ezt követő megtorlás példa nélküli Chile történetében. Az ENSZ és az emberi jogi szervezetek mélységesen elítélték a több ezer ember börtönbe vetését, megkínzását, „eltüntetését” és meggyilkolását. 200.000-re becsülik az országot elhagyók számát.

Allende elődje, Frei elnök, aki a marxista államelnök hivatali ideje alatt ellenzékben volt, először üdvözölte Pinochet hatalomátvételét, majd látva annak brutalitását, a katonai diktatúra ellen fordult. Hasonlóan üdvözölte a puccsot a katolikus egyház feje: Raúl Silva Henríquez bíboros is, aki szerint a hadsereg megmentette az országot a „marxista diktatúrától”. Viszont a puccsisták emberjogi és szociális érzéketlenségét látva hamar Pinochet-ék ellen fordult a szókimondó bíboros.

A (részben trockista) marxisták szerint Allende nem látta át a helyzetet, a „baloldali koalícióba” bevett kommunisták pedig nem voltak elég erősek, így

elmulasztották azt az alkalmat, amikor szabad választáson a marxisták hatalomra tudtak kerülni (először a történelem során!).

Allende kormányzása alatt a kommunista (főtitkár) Corvalán semmit sem tett a hatalom megszilárdítására. A sztrájkokat az ellenzék (beleértve a CIA) szervezte. A munkásosztály nem volt felkészítve Allende és a szocialista, marxista értékek megvédésére. Magát a puccsot néhány (mindenre elszánt) katona hajtotta végre. A fegyveres erők többsége a laktanyákban marad, és tartották magukat, amire felesküdtek: „a mindenkori köztársasági elnököt szolgálom és védem”. Valóban, Corvalán neve akkoriban nem szerepelt a hírekben! Mégis letartóztatása után távollétében, Moszkvában (!) Nemzetközi Lenin-békedíjjal tüntette ki Brezsnyev.

Chile Allende elnöksége alatt vette fel a diplomáciai kapcsolatot Kubával és Észak-Koreával. A szeptemberi katonai puccsot követően a szocialista országok, élén a Szovjetunióval, megszakította a diplomáciai kapcsolatot Chile-vel. Így az NDK, Észak-Vietnam, Lengyelország, Csehszlovákia, Bulgária, Jugoszlávia és Magyarország is. Ugyanakkor Románia és a Kommunista (Vörös) Kína, nem!

Most vissza a családi történethez! 1979-ben Győrben meghalt Margit néni. A két távolba szakadt fiú 30 év elteltével úgy érezte hazajöhet, hogy búcsút vehessenek édesanyjuktól.

Pista, mint amerikai állampolgár, az Egyesült Államok hadseregének egyik laboratóriumának vezetője, megkapta a haláleset miatti sürgősségi beutazó vízumot Magyarországra. Gyuri bajban volt, mert Chile-ben nem volt magyar külképviselet. Így magyar beutazási vízumot a Pinochet-diktatúrában élő chilei még halálesetkor sem kaphatott! Valaki megsúgta Gyurinak, hogy repüljön Bécsbe, és ott a magyar követségen nagy valószínűséggel megkapja arra a pár órára a beutazási engedélyt, hogy eljusson Győrig, a mama temetésére. Közel 20 órás repülés után Bécsben beadta és várta a beutazási engedélyt, hogy végső búcsút tudjon venni édesanyjától. Nos, a magyar állam képviselői sokkal előbbre tartották az ideológiát és a politikát, mint az anya-fiú közti emberi, családi kapcsolatot, és nem adták meg a beutazási engedélyt. Ez a történet egy életre megtanította, hogy a “nagy politika” semmibe veszi a kisembert, a családi, emberi kapcsolatokat.

FRISS HÍREK

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!

NÉPSZERŰ HÍREK