Kezdőlap Szerzők Írta Stephen Elekes

Stephen Elekes

39 CIKKEK 0 HOZZÁSZÓLÁS

Az utolsó magyar király és a Habsburgok – 2021

A jelenlegi párizsi magyar nagykövet, IV. Károly utolsó magyar király unokája, Habsburg György, interjút adott a Le Figaro című francia lapnak. Furcsa módon az interjú sehol sem jelent meg magyarul, viszont az online média felkapta, különösen a sokat szidott közösségi média (social media), ami a „nép hangja” vagy éppen a trollok világa.

Ez volt a magyar nyelvű euronews címe: „Pikánsnak érzik Habsburg György nagykövetté kinevezését a francia kommentelők”. A cikkben közölt néhány kommentelő szerint „a Habsburgok a franciák legnagyobb ellensége”. Hogy ennek mi a valóság tartalma, nem tudni. Egy biztos, a francia forradalom idején (1789) az arisztokraták észak felé próbáltak menekülni, az akkor Ausztriához tartozott, Párizshoz közeli, Belgiumba. A spanyol örökösödési háború idején Belgium (spanyol Németalföld) a Habsburg Birodalom része volt.

Az euronews adta az ötletet a Habsburg-ház elmúlt 150-200 éves történetének rövid ismertetésére, amit a hazai történelemtanítás meglehetősen sajátosan mutat be, olyannyira, hogy sokan keverik az osztrákokat az uralkodó házzal.

A Habsburg Birodalom és a Magyar Királyság

A Habsburgok egy svájci katolikus család. Az („igazi”) osztrákok nem kedvelik őket (ma sem). Nem hiába nevezik „alpesi köztársaság”-nak magukat. Az „ősosztrákok” fővárosa Salzburg (és Innsbruck). Ausztria keleti szélén fekvő Bécset a Habsburgok tették meg a birodalom fővárosának, ahol kb. egyforma közelségben vannak a „keleti népségek” (csehek, magyarok, stb. – Pozsonyba villamossal lehetett Bécsből eljutni.) A múlt század elején (1900) a bécsiek 30 %-a cseh volt (Jelinek, Slezak, Sedlacek, Tichy, stb.). Közép-Európában, a Habsburg Birodalomtól északra, a 19. század közepétől a sok kis német nyelvű hercegség, fejedelemség egyesült (Bund), és megalakult a Német Császárság (1871). A francia-porosz háború idején (1870–1871) a kiéheztetésre ítélt Párizs mellett, Versailles-ban, XIV. Lajos tükörtermében, császárrá koronázták I. Vilmos porosz királyt, ettől kezdve a francia-porosz háború, „francia-német” háború néven vonult be a történelembe. Közben a kiéheztetett párizsiak fellázadtak és megideologizált tettük a „párizsi kommün” (párizsi községtanács, franciául: Commune de Paris) nevet kapta.

A porosz vaskancellár (Bismarck) szerette volna a németnyelvű Ausztriát (Deutsch-Österreich) is az 1871-ben alakult Német Birodalom (Császárság) részévé tenni, ami a Habsburgok végét jelentette volna, hiszen ezzel felbomlott volna a sok nemzetiségű (és nyelvű) Duna-menti birodalom (Donaumonarchie).

Bismarck még egy háborút is kiprovokált, ami a Habsburgok csúfos vereségével végződött (königgrätzi csata -1866 Hradec Králové (magyarul Királyvárad vagy Királygréce, németül Königgrätz)

Történt ugyanis, hogy a bismarcki Poroszország hatalmas technikai, gazdasági és szociális fejlődésnek indult. Például az első állami nyugdíjrendszer megalkotása Bismarck nevéhez fűződik. A königgrätzi csatában négyszer annyi osztrák (20.000) esett el, mint porosz (5.000), mivel a poroszoknak akkor már „oldal- vagy hátultöltős, felhúzható, golyós, gyújtószeges” puskájuk volt, az osztrákoknak, pedig a hagyományos „elöltöltős”.

Egy évvel később a Habsburgok részéről ezt követte a kényszer Kiegyezés a magyarokkal (1867), mely egyúttal átalakította az egész birodalmat (dualizmus, k.u.k.), mivel ekkor tájt vált ki a birodalomból a szabadságharcát vívó Olaszország, amihez hozzájárult a porosz győzelem, Velence elszakadása a Habsburg-háztól. Szóba került, hogy a magyarok mellé a szlávokat (csehek, horvátok) is a monarchia külön országrészének tekintsék. Egyes források szerint a trializmust (osztrák-magyar-szláv) I. Ferenc József ellenezte. Más források szerint a csehek semmiképpen nem akarták, hogy Habsburg legyen a cseh király. Így elmaradt a cseh Kiegyezés.

A magyar Kiegyezésre jellemző, hogy végül is a „haza bölcse” olyan megállapodást kötött, írt alá, mely magyar királynak ismerte el azt a I. Ferenc József császárt, aki 18 évvel korábban (1849) kivégeztette az első felelős magyar miniszterelnököt (Batthyány Lajos gróf) és a 48-as magyar katonai vezérkart. Igaz, cserében a Lajta lett az új természetes határ (Cisz-Laithania és Trans-Laithania = Lajtán innen, és Lajtán túl), ezzel Erdély is Magyarországhoz került.

Ja, és többé nem kellett adót fizetni Bécsnek.

Az ezt követő 50 év látványos gazdasági fejlődésének, az Aranykornak (1867-1918), a I. világháború vetett véget, amikor lehetővé vált a dualista Monarchia szinte valamennyi nemzetiségének önállóvá válása. Ezt nem értik ma sem a magyarok. Az osztrákoknál rögtön felerősödött a „bismarcki gondolat”, a német nyelvterületek egyesülése.

Salzburgban például népszavazást tartottak a hovatartozásról, és a lakosság 99,3 %-a a Németországhoz, a Német Császársághoz (Deutsches Reich) való csatlakozás mellett döntött. (29. Mai 1921: 99,3 % für Deutsches Reich)

A népszavazást engedélyező Népszövetség, élükön a franciák, ezt később visszavonták, mert féltek, hogy a németek ismét túl sokan lesznek. Clemenceau híres, hírhedt mondása: „20 millió némettel több van Európában”. („Es gibt zwanzig Millionen Deutsche in Europa zu viel.“)

1918 őszén (november eleje) Habsburg Károly (császár és király) látva, hogy Európa szerte forradalmak törtek ki, lemondott, pontosabban levelében azt írta, hogy „elfogadja a népek akaratát”, bármilyen államformát is választanak. Ez viszont nem jelentette a hatalomról való lemondását. Az osztrákok rögtön észbe kaptak, és törvénybe iktatták, hogy a Habsburg családot minden vagyonától meg kell fosztani, állami tisztséget többé nem tölthetnek be. Magyarországon ilyen törvény nem született, ott megelégedtek a köztársaság kikiáltásával.

IV. Károly és családja az ősi földre, Svájcba, menekült mikor látták, hogy esetleg az a sors vár rájuk, mint félévvel korában, 1918 nyarán, Oroszországban kivégzett cári (császári) családra.

Ausztria 1918 ősze óta köztársaság. Magyarországon viszont árulás történt a köztársaság idején, és a hatalmat átjátszották a börtönben fogva tartott kommunistáknak (Kun Béla), akik kikiáltották a szovjet-köztársaságot. Ez megriasztotta a győzteseket (Entente = Antant), kiknek táborába a francia megszállás alatt lévő Szeged környékén gyülekeztek a „Nagy Háború” (I.vh.) kezdetén a császárra és királyra felesküdött katonatisztek, köztük Horthy is. A svájci száműzetésben élő Habsburg Károly úgy érezte, mint Magyarország (1916-ban) megkoronázott (törvényes) királya, visszatérhet a magyar trónra. A királyság párti Horthy élvezte a bolsevista ellenes franciák bizalmát. Az államformát a környező országok, az utódállamok, nem ellenezték, viszont egy Habsburg trónra lépése könnyen újabb háborúba sodorhatta volna az amúgy is (részben) megszállt országot.

Horthy számolva ezzel a reális veszéllyel, erőszakkal megállítatta a Sopronból a budai Vár felé tartó királyi vonatot (budaörsi csata), majd letartóztatta IV. Károlyt és feleségét, Zitát. IV. Károlyt és kíséretét a tihanyi apátságban tartották fogva, majd vonaton vitték Bajára, ahol a HMS Glowworm brit monitor vette a fedélzetére, majd a Cardiff könnyűcirkáló a Fekete-tengerről a Portugáliához tartozó atlanti-óceáni Madeira szigetére vitte száműzetésbe. IV. Károly a következő év április elsején (1922) spanyolnáthában halt meg.

Az utolsó osztrák császár (I. Károly) földi maradványait az osztrákok nem engedték, hogy Bécsben, a Habsburgok családi temetkezési helyén, a Kapucinosok-nál, helyezzék örök nyugalomra.

Pár szót a franciákról. Történelmi felelőtlenség, hogy büntetlenül hagyták a francia forradalom vérengzését, a nemzet vezető rétegének, az arisztokráciának, azaz az értelmiség lefejezését. Ez a társadalmi katasztrófa ismétlődött meg Lenin, majd Rákosi ideje alatt is. A sors iróniája, hogy a francia forradalom vívmányait Napóleon császár szentesítette, amikor megalkotta a Code Napoléon vagy Napóleon törvénykönyvét, eredeti címén Code civil des Français (röviden Code Civil).

Utójáték

Vissza a mába!

Az EU tervezett alkotmányában, amit máig nem fogadtak el, nincs utalás Istenre. Ezzel akarták a jogalkotók a vallásosságot egyetemessé tenni, és jelezni valamennyi EU polgár számára a szabad vallásgyakorlást.

Istenre való utalás, illetve nevének mellőzése az európai alkotmányban a Vatikánban is nemtetszést váltott ki. Válaszlépésként 2004-ben II. János Pál pápa IV. Károlyt (gyorsított eljárásban) boldoggá avatta, és ezzel megnyílt az út az utolsó magyar király (és osztrák császár) szentté avatáshoz.

A katolikus egyház felhívta Európa (EU) figyelmét IV. Károly háborúellenes politikájára, ugyanis királlyá koronázása után (1916) kísérletet tett Franciaországgal egy különbéke megkötésére („Sixtus-ügy”). Háborúellenességét bizonyítja az 1918 novemberi lemondó nyilatkozata első mondata is:

„…Trónra lépésem óta mindig arra törekedtem, hogy népeimet minél előbb a háború borzalmaitól megszabadítsam; amely háború keletkezésében semmi részem nem volt….”

Talán az sem véletlen, hogy a következő pápa, a német (bajor) Ratzinger bíboros Európa védőszentjének (Benedek) nevét vette fel.

A jelenlegi párizsi magyar nagykövet, Habsburg György, nagyapját, IV. Károlyt, 2004. október 3-án a Vatikánban, a Szent Péter téren, II. János Pál pápa avatta boldoggá. Emléknapjának – más szentektől eltérően – nem halála, hanem Zita hercegnővel való házasságkötése napját, október 21-ét jelölte ki.

Befejezésül, a királyválasztásig az uralkodót helyettesítő, képviselő, kormányzók közül hármat tart számon a történelmi emlékezet: Hunyadi János, Kossuth Lajos és Horthy Miklós. A liberális Kossuth által kezdeményezett 1849-es trónfosztás kizárólag a Habsburgokra, a Habsburg-házra vonatkozott, mivel a debreceni országgyűlés képviselőinek többsége a független Magyar Királyságban gondolkodott.

A király nélküli királyságot képviselő és vezető Horthy (fő)kormányzó súlyos hibát követett el, amikor nem tartotta be a nyugat-európai alkotmányos monarchiák alapját, és nem védte meg valamennyi alattvalóját, köztük az izraelita vallásúakat. Engedte, hogy kiközösítsék, majd deportálják, azaz állampolgárságuktól megfosztva kiutasítsák őket az országból, és ezzel a királyság hű alattvalóit kiszakítsák a nemzettestből. Ennél is súlyosabb, hogy maguk a királyság polgárai sem érezték át a befogadásról szóló szentistváni intelmet, hogy védjék meg honfitársaikat, szomszédjaikat vagy legalább segítsék meg őket, mint azt például a dánok tették.

IV. Károly, utolsó magyar király, nagyon jól látta népe hibáját, amit uralkodói intelemként, 1921-ben számkivetésbe indulásakor emígy fogalmazott meg:

„Magyarok, tanuljátok jobban szeretni a hazát, mint ahogy egymást gyűlölitek.”

A Horthy korszak VI. – a Magyar Királyság megszűnése

Az asszimiláció teljes kudarca, a nemzeti bűntudat teljes hiánya

1944. március 19-ig az emberi alapjogokat sértő mindenféle „megszigorítás“ (törvények, rendeletek) ellenére a magyar zsidóság nagyon reménykedett a túlélésben, elvégre magyarok. Itt születtek, magyar az anyanyelvük, más himnuszt nem tudnak, nem ismernek, egyazon az Istenük, stb.. Magyar állampolgárok. Ez utóbbi nagy fontos! Mert már 1941-ben volt egy kísérlet a deportálásra, de akkor csak a nem magyar állampolgárokat szedték össze és toloncolták ki a megnagyobbodott Magyarországból az egykori szovjet-ukrán határ menti Kamenyeck-Podolszk-ba. Ez pont két hónappal a Szovjetunió elleni hadba lépés után történt 1941. augusztus 28-án. Közel 20.000 magyar embert öltek meg az ott állomásozó SS alakulatok. A gyilkosságról sokan tudtak: a helybéli lakosság, az embertömeget átadó magyar katonák és az akkor már közös hadműveleti területen szolgáló munkaszolgálatosok, valamint a budapesti hatóságok. Mivel az áldozatok nem magyar állampolgárok voltak, az elkövetett gyilkosságnak még a gondolatával sem akart foglalkozni a hazai közvélemény.

Azzal tisztában volt a magyar zsidóság, hogy a 1944 márciusi náci katonai megszállás nem sok jóval kecsegtet. Volt némi fogalmuk, hogy mi történt a zsidókkal Európa szerte, különösen Németországban 1933 óta. Épp ezért a náci Birodalomba való deportálás, kiutasítás, kitoloncolás („kényszerkivándorlás”) nyugtalanította őket a legjobban, ahol – állítólag – munkatáborokban kell majd dolgozniuk a német hadiipar számára. A félelmen, a bizonytalanságon valamit enyhíthetett a gyűjtőhelyeken tapasztalt hatalmas tömeg látványa, a ”nem vagyunk egyedül” érzése, különösen, hogy a családok együtt maradhattak és együtt mehettek az ismeretlen, bizonytalan jövőbe. Ellentétben az 1939 májusa óta hadra fogott, és büntető századba sorolt magyar munkaszolgálatosokkal, akikről nem lehetett tudni hova vezénylik, milyen körülmények között élnek, harcolnak és (esetleg) halnak meg. A munkaszolgálatos családja teljes bizonytalanságban élt, mi lesz a gyerekkel, az apával vagy a férjjel. És a halálhír is csak késve (hónapok múltán) érkezett a keleti frontról, vagy a magyar honvédség felügyelte területekről. Itt jegyzendő meg, a munkaszolgálat intézménye egyedülálló volt Európában. A hitleri Németország eleve nem alkalmazta ezt a büntető formát, mert az nem egyezett a rasszista ideológiával. A náci felfogás szerint a zsidók bűnözök, a (német) nép ellenségei, ezért a frontra megbízhatatlanokat nem küldtek. Ott csak a bátor (és hős) német katonák harcoltak. A hátországban viszont hiányzott a munkaerő, különösen a hadiiparban. Az emberanyag utánpótlást a megszállt területek „alsóbbrendű” népeiből és a hadifoglyokból biztosította az SS. Több nagy iparvállalat arra panaszkodott, hogy az SS a (kényszer)munkás utánpótlást embertelen körülmények között tartja, és a magas halálozási szám a termelés rovására mehet.

A magyar felfogás ezzel szemben eleve „mozgó vesztőhelynek” tekintette a frontszolgálatot valamennyi katonája számára. A fegyvertelen, civil ruhás, „megbízhatatlan” katonai alakulatok tagjai teljes mértékben ki voltak szolgáltatva a parancsnokaiknak és a keretlegényeknek. Ezeknek a felügyelőknek az (egyéni) emberségén múlott sok száz, sőt ezer magyar ember élete. Mivel a Magyar Királyi Honvédség keretén belül vallásra, származásra tekintet nélkül, mint megbízhatatlanokból álló alakulatok működtek, így rájuk nem vonatkozott a polgári lakosság ellen elkövetett háborús bűntett kategória. A náci megszállást követően annyiban változott a helyzet, hogy sokan a túlélés lehetőségét biztosabbnak látták a német hadiiparban dolgozni, ill. német parancsnokság alá tartozó munkásszázadokba bekerülni. A Todt-szervezet kiszámíthatóbbnak tűnt, mint a magyar parancsnokság alá tartozott munkaszolgálat.

Horthy mindvégig államfőhöz méltóan, a király helyettesének, a régensnek szerepét igyekezett betölteni. Semmibe sem szólt bele, ő a Magyar Királyságot képviselte. Az irányítást a mindenkori kormányra és annak (miniszter)elnökére bízta. Így a felelősséget is! Ebben nagy gyakorlata volt. A fehérterror idején is a piszkos munkát nem a parancsnoksága alatt álló (frissen alakult) hadsereg, hanem a „különítmények” végezték. Mily szép szó?! Különítmény. Aztán 1921-ben Deutsch-Westungarn (Német Nyugat-Magyarország) – a későbbi Burgenland – területét biztosító osztrák csendőrökre, rendőrökre sem a reguláris magyar hadsereg, hanem ismét a „különítmény”, a (civil ruhás, fegyveres) Rongyos Gárda támadt és fordította meg a soproni népszavazás eredményét. Horthy egész uralkodása alatt arra törekedett, hogy személye, mint államfő, az országot képviselő és összetartó szimbólum jelenjék meg külföldön és belföldön egyaránt. Közvetlenül az államvezetésbe nem igazán szólt bele.

Legjobb példa nagybaczoni Nagy Vilmos honvédelmi miniszter (1942. szept. 24-től 1943. jún. 12-ig) esete. A kiváló katona végig harcolta az első világháborút. A Tanácsköztársaság idején a Vörös Hadsereg vezérkari főhadnagya. A francia segédlettel, ill. jóváhagyással megszervezett, és Horthy Miklós fővezér irányítása alatt szerveződő magyar királyi honvédségben katonai karrierje töretlenül ívelt felfelé. 1942-ben, mint az első magyar hadsereg parancsnoka ment nyugdíjba. Majd a Kállay-kormány honvédelmi miniszterének nevezte ki Horthy Miklós. A tapasztalt katona Nagy Vilmos mindent elkövetett, hogy a hadsereget távol tartsa a politikától, és az itthon maradt alakulatok elég erősek és felkészültek legyenek arra, hogy ha megfordulna a hadiszerencse, az 1918-as katonai összeomlás ne tudjon bekövetkezni. Habár a keleti fronton szolgáló 2. magyar hadsereg hazahozatala nem tartozott a hatáskörébe, jó néhány intézkedést hozott a munkaszolgálatosok helyzetének, és a velük való bánásmód javítására. Emiatt a vezérkarban „zsidóbérenc”-nek titulálták és a politikusok is állandóan támadták. Végül lemondott. Horthy szó nélkül elfogadta védelmi minisztere távozását.

A Salzburg melletti Klessheim-i kastélyba kirendelt (kicsalt) Horthy tudomásul vette Hitler ultimátummal felérő bejelentését, hogy 1944. március 19-én csapatai (stratégiai okokból) megszállják Magyarországot. Hazatérve a Kormányzó betartotta a nácik által felajánlott egyességet, miszerint továbbra is a Magyar Királyság államfője marad, a politikától azonban távol tartja magát, amiért cserében a németek nem tekintik ellenséges országnak hazánkat. Horthy ezt a körülményekhez képest kedvező kompromisszumnak tekintette, és mint az ország és az államiság (a Szent Korona) védelmezője élte meg, hiszen az államapparátus, a közigazgatás (rendőrség, csendőrség, minisztériumok, helyi közigazgatási rendszer, szervezet és alkalmazottak) mind a helyén maradt. Az országban, a településeken, anyagi kár nem keletkezett. Sőt, a lakosság befogadta, elszállásolta és élelmezte a német megszállókat. Közterületi atrocitásokra, utcai kivégzésekre, asszonyok megerőszakolására, stb. nem került sor.

Látva az elkerülhetetlen totális náci vereséget (titokban) Horthy azon munkálkodott, hogy ne ismétlődjék meg az 1918-as vég, és az ország területi veszteség nélkül kerüljön ki az ismét elveszített háborúból. Ekkor már világossá vált számára, hogy a szovjettel kell tárgyalni mindezekről az elképzeléseiről, hatalma és az ország területének megtartása érdekében.

A „zsidókérdést” a Sztójay-kormány belügyminiszterének, Jaross Andornak, két államtitkárára (Baky László, Endre László) bízta, akik teljes mértékben kiszolgálták a náci érdekeket, ill. követeléseket. Mindketten nyilas szimpatizánsok voltak. Irányításuk alatt kezdődött meg a vidéki zsidóság gettóba gyűjtése, zárása, majd a tömeges deportálás, az országból való kitoloncolás.

Eichmann 1944 márciusában már a másutt bevált módszerrel érkezett Magyarországra. Megszervezni a Zsidótanácsot. Lehetőleg olyan emberekből, akiket rég és jól ismer a helyi zsidóság, és akik hajlandóak követni a nácik utasításait, melyért cserében ígéretet kapnak, hogy senkinek sem lesz bántódása. Ezt az Európa szerte bevált trükköt a magyarok is bevették, pedig volt idejük informálódni, hogyan is működik a náci gépezet.

A magyarországi Zsidótanács engedelmeskedett az Eichmann vezette csoportnak. A cionistákat is sikerült Eichmann-nak félrevezetni, „kollaborálni”. Jó pénzért hajlandó volt embereket, ha nem is Palesztinába, de a semleges Svájcba kijuttatni. Lásd Kasztner-vonat, mely elsősorban Kasztner Rezső rokonaiból állt. Ugyancsak Eichmann ötlete volt a „vért áruért” akció, hogy a szövetségesek 10.000 teherautójáért cserében elengedi a közel 1 milliós magyar zsidóságot. Hogy ez mennyire volt igaz? Nem tudjuk. Viszont e javaslat komolyságát próbálta igazolni (kvázi „előlegként”) a Kasztner-vonat. A „vért áruért” akció ötlete eleve abszurd volt, hiszen a 10.000 teherautó a vesztésre álló hitleri hadigépezetet segítette volna, az egy millió magyar zsidó biztonságos helyre elszállítása, viszont a háborús körülmények között egyszerűen lehetetlen lett volna. Ugyanakkor az ajánlattal magyarországi cionista vezetőt sikerült az ellenállásból kivonnia, és a Közel-Keletre küldenie, akit a gyanakvó britek hamarosan letartóztattak.

Eközben a hazai zsidóság – a rossz sejtésén kívül – nem tudta, hogy mi vár a deportáltakra. 1944. április végén azonban történt valami. Két szlovák fogolynak sikerült Auschwitzból megszökni és az ottani állapotokról, körülményekről, és a további előkészületekről első kézből beszámolni, a világot tájékoztatni. A részletes beszámoló Auschwitz-jegyzőköny néven került be a történelembe. Ebben a jelentésben nemcsak a borzalmas állapotokról számolnak be, hanem a magyarok „fogadására” tett előkészületekről is, amelyből egyértelműen kiderül, hogy tömeggyilkosságra készülnek. Ez a jelentés a budapesti Zsidótanácson keresztül jutott el Horthyhoz és környezetéhez, valamint a semleges országok követségei segítségével külföldre. A május közepén kezdődött deportálások szerencsétlenjei minderről semmit sem tudtak. A budapesti Zsidótanács ugyanis nem tájékoztatta az érintetteket, a hazai zsidóságot. A tanács tagjai túlélték a Vészkorszakot és a háború utáni magyarázatuk szerint abban reménykedtek, hogy a front közeledte miatt a németeknek nem lesz idejük és erejük a magyar zsidók deportálására, ezért igyekeztek minden zsidó ellenkezést és ellenállást megfékezni, ami provokációnak tűnhetett volna a nácik szemében.

Az Auschwitz-jegyzőkönyv végül eljutott a szövetségesekhez, akik a nagyszámú vidéki magyar zsidóság elhurcolásában igazolva látták az auschwitzi haláltáborban folyó mészárlást. Ekkora már a tengerentúli (USA) zsidószervezetek is akcióba léptek, és elérték az amerikai kormánynál, hogy egy németül, angolul és magyarul (is) jól beszélő svéd üzletembert, mint követségi alkalmazottat Budapestre küldjenek. A zsidómentő Wallenberg 1944 júliusában érkezett Budapestre, hogy segítsen a magára hagyott budapesti zsidóság reménytelen helyzetén. Nyelvtudása, hely- és emberismerete (kiket lehet megvesztegetni) sok ártatlan életet mentett meg.

A magyarországi viszonyokra – talán – jellemző. Július 27-én elfogása közben halálos lövést kap a több éve körözött, kommunista párttag Ságvári (Spitzer) Endre. Miközben vidéken a magyar hatóságok összeszedik és bevagonírozzák a zsidóságot, a magyar biztonsági erők, a politikai csendőrség, négy detektívet tudnak ráállítani egy körözött személy felkutatására. Ságvárit, mint „földalatti baloldali szervezőmunkát végző és vezető” egyént keresik (és fogják el), nem pedig, mint zsidót, sárgacsillagot nem viselőt. Vagy, ne adj Isten, a deportálást, a bevagonírozást megakadályozni szándékozó illegális kommunistát, aki pártutasításra cselekszik.

Divatos manapság a dán Holokausztot példaként említeni, ahol egy éjszaka alatt – a deportálás megkezdése előtt egy nappal – szinte a teljes dániai zsidóságot átszállították Svédországba.

A tények, amik miatt ez az összehasonlítás hamis

Azon az éjszaka kb. 8000 embert mentettek át egy tengerszoroson, a kb. 30 km-re fekvő semleges svéd partokra. Az akció megszervezését a dán ellenállás számlájára írják, akiknek közvetlen kapcsolataik voltak a náci megszállókkal, ill. a velük kollaboráló hivatalnokokkal, hatóságokkal. Elvégre a zsidómentést hazafias ügynek tekintették, a megszálló náci hatalom, erő és ideológia elleni harc látványos tettének.

Ugyanakkor, Magyarországgal egyetlenegy semleges ország sem volt határos. Így a menekítés eleve lehetetlen volt. A magyarországi zsidóság lélekszámát kb. egymillióra becsülik. Ennyi ember kimenekítésére, pláne befogadására egyetlen (környező) ország sem vállalkozott volna. De a legnagyobb különbség: a dánok izraelita vallású dánoknak tekintették honfitársaikat. A király pedig valamennyi alattvalóját a dán Koronához hű állampolgárnak. A dán parlament a náci megszállást megelőző években nem hozott „zsidótörvényeket”. Tehát, a lakosság és az államvezetés mentalitása eleve más volt.

Pedig a német megszállás ugyanazon „modell” alapján történt Magyarországon is, mint Dániában: az államfő és az államapparátus érintetlen maradt. Csakhogy a (hivatalos) magyar állam és a lakosság (többsége) nem tekintette a nemzet részének az izraelita vallású magyarokat, a zsidókat. Ellenállásról nem lehet beszélni. A mentési akciók inkább csak néhány politikai vagy származása miatti üldözött, ill. katonaszökevény bujtatására korlátozódott, amibe (a nyilas időkben) egyházi emberek is bekapcsolódtak. Komoly, szervezett partizánakciók nem jellemezték a náci megszállta Magyarországot a deportálások idején. A vasúti vágányokat, síneket nem robbantották fel, hogy késleltessék a haderőmozgást, vagy a deportáltak kiszállítását. A vasutasok sem szabotálták a szerelvények összeállítását, a megfelelő számú tehervagonok rendelkezésre bocsátását. A kommunisták (pl. Marót-, Szír-csoport, stb.) által szervezett és végrehajtott akciók (Gömbös szobor felrobbantása, a Városi (Erkel) Színházban tartott nyilas gyűlés robbantással történt megzavarása) mind 1944 őszén aktivizálódik. A vidéki zsidók nyár eleji deportálását „látványos” akciókkal senki sem próbálta megakadályozni, vagy legalább késleltetni. Az üldözöttek csak saját magukra, egyéni leleményességükre, esetleg néhány bátor segítőre számíthattak. A keresztény egyházak, különösen a katolikus is, csak a már kikeresztelkedett zsidók érdekében lépett fel. A jó kapcsolatokkal rendelkező illegális kommunista mozgalom és párt ugyancsak nem tudta riasztani a deportálásra várókat. Egyetlen olyan (cionista vagy baloldali) szervezet, vagy csoportosulás sem akadt, amely figyelmeztette volna deportálásra váró honfitársainkat, hogy mi vár rájuk a haláltáborokban.

Ugyanakkor a náci propaganda azonnal akcióba lépett, amint az auschwitzi gaztett híre (jegyzőkönyv formájában) elterjedt. Filmet forgattak Theresienstadtban (Terezin), ahová egy napra (1944. június 23.) meghívták a Vöröskereszt delegációját Svájcból. A delegáció egyetlen fogollyal sem beszélhetett, de az ott látottak (futballmeccs, koncert, térzene, kávéház, játszótér, rendezett kertek, utcák stb.) mély benyomást tettek rájuk, és vitték hírét, hogy a zsidók áttelepítése és új életük milyen jól sikerült. A svájci Vöröskereszt tagjainak távozása után megindultak a tehervagon szállítmányok Auschwitz felé.

Mindezek ismeretében nem lehet, és nem szabad Horthy Miklós kormányzósága utolsó hat évében (1938-44) történtek felelősségét egyetlen személyre hárítani. Persze, így utólag, könnyű okosnak lenni, és megmondani, hogy mit tehetett volna. Itt érzem a történészek felelősségét, ill. felelőtlenségét, akik mai ésszel, és a történelmi anyag teljes ismeretében próbálják elmagyarázni a 70-75 évvel ezelőtti események összefüggéseit, mozgatórugóit. Azzal vádolják Horthyt, hogy nem csinált semmit a náci megszállás és a vidéki deportálások ellen. Ez a vélekedés valójában súlyos önkritika, és egyúttal annak tudatalatti beismerése, hogy a magyar nép „vezér” nélkül, önállótlan, cselekvésképtelen. Ami, valószínűleg a jellegzetes magyar mentalitásból fakad, miszerint mindig kell valaki vagy valami, amire, akire a felelősséget hárítani lehet. Elvégre, mi – alapjába véve – jók vagyunk, a jelen történései, bűnei pedig eleve meg vannak bocsátva, hiszen a Himnuszunkban is benne van: „megbűnhődte már a nép múltat és jövendőt.”

A Holokauszt év keretében, és hetven év távlatából Horthy felelőssége eltörpül amellett, amit a magyarság többsége nem tett honfitársai megmenekülése érdekében, még akkor is, ha a nemzettestből való kitaszítás folyamata a Kormányzó hivatali idejére esik.

Nincs nemzeti bűntudat. Sosem volt.

A Horthy korszak V. – a Magyar Királyság megszűnése

Az 1939-es esztendő első kilenc hónapjának krónikája. („zsidó szempontból”)

1939. január 30-án, hatalomra kerülésének hatodik évfordulóján, Hitler ünnepi beszédében többek között ezeket mondta:

“….Ezen a – talán nem csak nekünk, németeknek – emlékezetes napon egyet szeretnék kimondani. Életem során elég gyakran profetizáltam és legtöbbször kinevettek. Ma is próféta akarok lenni: Ha a nemzetközi pénzzsidóságnak Európában és Európán kívül sikerülne a népeket egy világháborúba taszítani, akkor az nem a Föld bolsevizálását fogja eredményezni, és ezzel a zsidóság győzelmét, hanem a zsidó faj kiirtását Európában…..”

Ettől a “prófétai” kinyilatkoztatástól lehet számítani a Holokauszt-ot, hiszen addig (1933-1938) “zsidóüldözés”-ről beszélhetünk, azaz az ország lakosságának alig egy százalékát kitevő kisebbség távozásának kikényszerítéséről. A náci hatalomátvételkor Németország lakossága, Kelet-Poroszországgal (Königsberg/Kalinyingrád) és Sziléziával együtt 62 millió volt, a zsidók száma 550-600.000 közöttire tehető, kik közül 1939-re kb. százezernek sikerült elhagynia a Harmadik Birodalmat. Ekkoriban Európa legnagyobb lélekszámú zsidósága, 3,5 millió, Lengyelországban élt. Erről is szeretnek megfeledkezni. Ugyanis a cári pogromokról elhíresült területek 1918-tól az francia-brit garanciával (Versailles) újonnan megalakult Lengyelország részei lettek. Addig (18. sz. végétől 20. sz. elejéig – 1918. versailles-i szerződés) a kelet-európai zsidóság a cári Oroszország és az Osztrák-Magyar Monarchia (Galicia/Halics) területén élt, amit Lengyelország “örökölt meg”. Többségük lakóhelyükhöz ragaszkodó orthodox volt, kisebb részük viszont az elvándorlást szorgalmazó cionista mozgalom híve, akik az ősi földön, Palesztinában, kívánták életüket és jövőjüket folytatni. Ettől függetlenül, mint általában az Európát elhagyni szándékozók nagy vágya, álma a korlátlan lehetőségek hazája, (a gazdag) Amerika volt.

Az 1939. év eleji fenti “prófécia” után még történt egy és más, a második világégés szeptember elsejei elkezdéséig, azaz békeidőben, Például:

1939. február 04-én a péntek esti istentisztelet után három kézigránátot dobtak a budapesti Dohány utcai zsinagógából távozók közé; egy halálos áldozat is volt.

Február 10-én meghal XI. Pius pápa. Ki nem adott enciklikájában megismételte a zsidók iránti szokásos vatikáni aggodalmakat, az úgynevezett Szent Ágoston doktrina alapján. Eszerint, utalva a testvérgyilkosságra, a zsidók maguk Káin (az idősebb testvér), nem szabad megölni őket, viszont vándorlásukban szenvedniük kell mindörökké, amíg meg nem világosodnak és fel nem veszik a római katolikus vallást.

Március 02-án XII. Pius néven pápává választják Pacelli bíborost.

Március 10-én törvényt fogadott el a magyar parlament a munkaszolgálatról, mely így kezdődik:
1939. évi II. Törvénycikk a honvédelemről
A honvédelem a legszentebb állampolgári kötelesség, amelyet mindenkinek önfeláldozásig terjedő odaadással kell teljesítenie.

A törvényben nem szerepel a “zsidó” vagy “izraelita” szó. A “Közérdekű munkaszolgálat” címet viselő 230. § csak azt írja, hogy “(1) A katonai szolgálatra végleg alkalmatlannak osztályozott minden magyar állampolgár ifjú, (…) egy ízben három hónapot meg nem haladó időtartamra terjedő, munkatáborokban teljesítendő közérdekű munkaszolgálatra kötelezhető….”

Március 15. A náci hadsereg átlépi a csehszlovák határt és bevonul Prágába, anélkül, hogy egyetlenegy ország is katonai ellenlépést tenne. Ugyanaznap Pozsonyban kikiáltják a független Szlovákiát, amit a pozsonyi rádióban a szlovákiai magyarok nevében gr. Esterházy János üdvözöl.

Március 16-án Hitler bejelenti Csehszlovákia megszűnését, és hogy Szlovákia élvezi a Harmadik Birodalom védelmét.

Március 21. A francia kormány hatályon kívül helyezi a fajgyűlöletre buzdítást tiltó törvényt.

Március 31. A brit miniszterelnök, Neville Chamberlain, bejelenti, hogy hazája és Franciaország garantálja Lengyelország szuverenitását.

Április 07. Olaszország megszállja Albániát.

Május 03. Sztálin, hogy Hitler kedvében járjon az elkövetkező tárgyalásokon, leváltja zsidó származású külügyminiszterét, Maxim Litvinovot, és helyére a britekkel kevésbé szimpatizáló Vicseszláv Molotovot nevezi ki.

Május 05. Magyarországon életbe lép a második zsidótörvény

Május 15 – június 17. A USS St. Louis óceánjáró mintegy ezer német üldözöttel a fedélzetén elindul Kuba felé. A terv: Kubában megvárják, míg papírjaik rendeződnek és folytathatják útjukat az Egyesült Államokba. A német állam szervezte utazásra hatalmas összeget kértek el az utasoktól, akik közül nem egyet azzal a feltétellel engedtek el koncentrációs táborból (pl. Dachau), hogy 14 napon belül hagyja el Németországot, vagy visszakerül a táborba. A hajóutat a náci propaganda is ki akarta használni, hogy bizonyítsa “ezeket a bűnözőket még a nagy Amerika sem fogadja be”. Kubába előre küldött náci ügynökök antiszemita tüntetéseket szerveztek, hogy a hajó ne kössön ki, és elterjesztették, hogy már úton van a következő ezer zsidó. Kuba hatalmas extra összeget követelt a partraszállásért. Ezt az utasok nem tudták előteremteni, így a kikötés elmaradt. Roosevelt amerikai elnök pedig utasította a parti őrséget, hogy a hajó kikötését akadályozzák meg. Így a hajó visszafordult, majd utasait a “csatorna-országok” Franciaország, Hollandia, Belgium, és Nagy-Britannia fogadta be. A háború további alakulása miatt csak a Nagy-Britanniába menedéket kapottak élték túl a náci időket.

Július 30. Látva a németek zsidóellenes akcióit, valamint a britek és a nyugat-európaiak hozzáállását, Neville Chamberlain, brit miniszterelnök megjegyezte: “Semmi kétség, a zsidók nem egy szeretni való népség. Engem nem érdekelnek. De erre nem megfelelő válasz a pogrom.”

Augusztus 02. Az Amerikában élő Einstein három magyar tudós-kutató biztatására levelet ír Roosevelt elnöknek. Mindhárman (Szilárd Leó, Wigner Jenő és Teller Ede) attól tartanak, hogy a náciknak hamarosan sikerül atombombát előállítaniuk. A maghasadást Otto Hahn és Fritz Straßmann fedezte fel, és 1938. december 17-én jelentették be Berlinben. Ezt az uránium neutronnal való bombázásával érték el. A három zsidó származású magyar közül Szilárd volt a legérzékenyebb. Ő tartotta számon, hogy Nobel-díjas egykori professzoruk (Werner Heisenberg) kutató csoportjához tartozik egy fiatal, tehetséges fizikus, Carl Friedrich von Weizsäcker, akinek édesapját (Ernst von Weizsäcker) Hitler nevezte ki a náci külügybe államtitkárnak. (Szilárd ekkor még nem tudta, hogy Ernst von Weizsäcker a Molotov-Ribbentrop Paktum egyik kidolgozója). Szilárd feltételezése szerint azért kellett Csehszlovákiát megszüntetni, hogy Németország korlátlan mennyiségű urániumhoz (és ezáltal atombombához) jusson. Ehhez tudni kell, hogy a világ első uránbányája, az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozó csehországi Jáchymov (németül Joachimsthal) városban volt, amely 1918 óta tartozik Csehszlovákiához, ill. Csehországhoz. Az innen származó uránércből fedezte fel 1896-ban Marie Curie a rádiumot, amiért Nobel-díjat kapott. 1906-ban Jáchymovban alapították a világ első radioaktív gyógyfürdőjét. Szilárd úgy gondolta, az akkor már nagynevű és hírű Nobel-díjas Einstein neve és személye garancia lesz, hogy az amerikai elnök komolyan vegye figyelmeztetésüket. Az elnök csak októberben, tehát Lengyelország közös náci és szovjet lerohanása után, reagált az Einstein-Szilárd levélre azzal, hogy egy bizottság azonnali felállítása mellett döntött az atombomba kifejlesztése érdekében. A kutatóknak 6.000 dollárt utaltak a kísérletezések megkezdésére. Mint később Teller elmondta, akkoriban ők, mint zsidó származásúak, valójában náci Németország ellen szerették volna az atombombát bevetni.

1939 szeptembere előtt, Lengyelország területén közel 3,5 millió zsidó élt, az akkori Szovjetunió európai részén pedig további 4 millió. Különösen a nyugati országrészen, a jelenlegi Ukrajna és Fehéroroszország területén éltek zsidók. Sok városban a lakosság 30 százalékát is kitették.

Lengyelország 1939. szeptemberi náci-szovjet felosztásával kezdődött el a szisztematikus népirtás. Igaz, előbb a lengyel értelmiség kiirtása volt a cél. A nácik a polgári lakosság körében keresték a likvidálandó értelmiséget, a szovjet pedig a katonaság, a hadifoglyok körében (Katyn). A „klasszikus” Holokauszt ekkor még csak „formálódik”. A náci fennhatóság alá került lengyel területeken a zsidókat vasútvonalak menti városrészekbe, gettóknak álcázott gyűjtőhelyekre terelték, miközben megkezdték a német zsidók „áttelepítését“, azaz otthonuktól távoli megölésüket. Németországban sorra jelentették a „zsidómentes“ városokat, területeket. 1940-re Nyugat-Európa felé fordult a náci hadigépezet. Az elfoglalt holland, belga, francia, stb. területeken gettókat, azaz gyűjtőhelyeket állítottak fel a zsidók részére. 1941. június 22-től Lengyelország (’39 szept. 17. óta szovjet megszállta) keleti fele, valamint a Szovjetunió európai területei fokozatosan német-náci fennhatóság alá kerültek. Ettől kezdve válogatás nélkül a helyszínen mészárolták le a helyi zsidóságot, amiben segítőkészen működött közre a németekben felszabadítót látó, remélő szovjetellenes helyi lakosság. 1942 januárjában úgy nézett ki, hogy Európa kapitulál Hitler és hadserege előtt, és ezzel még remény sem maradt az európai zsidóság elmenekülésére, vagy biztonságba helyezésére. Ekkor a Berlin melletti wannsee-i konferencián a „zsidókérdés végleges megoldásaként”e népcsoport teljes fizikai megsemmisítése mellett döntöttek. Ezután indultak el Európa gettóiból a marhavagonok az akkorra már „beüzemelt“ emberi vágóhíd, Auschwitz, felé.

A Holokauszt

A példátlan népirtásról a világ csak a háború után értesült a felszabadító hadseregek jelentéseiből. Addig a nácik igen jól álcázták szörnyű tetteiket. A tömeges megsemmisítés kiagyalói kiválóan ismerték az emberi lelket, a pszichét, a logikus és ösztönös gondolkodást, a pánik és ellenállás nélküli engedelmességet, a törvénytisztelő emberi magatartást.

Az akciót deportálásnak nevezték el, ami kiutasítást, kitoloncolást, „áttelepítést” jelent valahová, ahol az érintettek új életet fognak kezdeni. A náci (és antiszemita) propagandának sikerült mind az áldozatokkal, mind a közömbös lakossággal elhitetni, hogy a „zsidókat elviszik, és végre dolgozni fognak”. A német zsidókat még lemeszelt ablakú személyvonatokon szállították. Volt olyan, aki azon izgult, hogy le ne maradjon. A gyűjtőhelyeken (iskola, szálloda, majd gettó, téglagyár, stb.) a meghatározott súlyú csomaggal önként jelentkeztek. Vagy házukhoz, lakásukhoz csendőri, rendőri kíséret ment értük. A gyűjtőhelyeken már megjelent a brutalitás, az értéktárgyak, pénzek, valuták elkobzása, ellopása, az élelmiszer és vízadagok korlátozása. Ebből már a lakosság sokat nem érzékelhetett. A bevagonírozás is már csak egy szűk kör előtt zajlott. A több napos kínzó és gyötrő utazás után szinte felüdülés volt a megérkezés, majd a beígért fürdésre való nyugodt, békés várakozás. Gyakorlatilag, míg rá nem csapták a gázkamra vasajtaját a szerencsétlen áldozatok azt hitték: vége a rémálomnak, kezdődik egy új (dolgos) élet. Ez az ördögi kutyakomédia kihasználta az emberi élni akarás minden reményét. A családok együtt maradása az otthonok elhagyásától egészen a gázkamrák bejáratáig mindvégig a túlélés reményét táplálta.

A magyar lakosság nagy többségének fogalma sem volt, mi vár ezekre a szerencsétlenekre az országhatáron túl. Nem is érdekelte, szemük előtt csak az lebeghetett, hogy „ezektől megszabadulunk, és végre dolgozni fognak.“ Sajnos, ez a szemlélet ma sincs távol a hazai közgondolkodástól, ha a cigányságra terelődik a szó. Mégis, a Holokauszt más. Nem lehet a haláltáborokban megölt cigányok, homoszexuálisok vagy más üldözöttek (egyéni) sorsához hasonlítani vagy azonosítani

Elie Wiesel-lel együtt vallom, hogy a Holokauszt egy „specialitás”, és a szó maga (Shoah, Vészkorszak) csakis és kizárólag a zsidóságra vonatkozik, és nem más, mint egy velünk élő, és évszázadok óta asszimilálni (beilleszkedni) próbáló és akaró népcsoport „hetedíziglen” kiirtására tett kísérlet neve. Azért, mert valaki megsemmisítő táborba került (és ott elpusztult) még nem jelenti azt, hogy a Holokauszt áldozata. Csak az tekinthető a Holokauszt áldozatának, akit a „vérszerinti” származása miatt pusztítottak el.

Néhány pont

1. homoszexuálisok, politikai ellenfelek (kommunisták, szocdemek, stb.) vagy a fogyatékosak családtagjait, rokonait békén hagyták. Azoknak nem lett bántódásuk, nem követték szeretteiket a táborba, és a halálba.
2. nem voltak „cigány- vagy romatörvények”.
3. a romáknak vagy más népcsoporthoz tartozóknak a származást nem kellett igazolni. „Félvér”, „negyedvér”, stb. alapján nem tartották nyilván sem a cigányokat, sem a más (hazai) kisebbségekhez tartozókat.
4. A cigány családok tagjait pedig még a táborokban sem választották szét egymástól. Ruhájuktól, szőrzetüktől nem fosztották meg, rabszolgamunkára nem kényszerítették őket.

Még hosszan lehetne sorolni, de talán ennyi is elég. Emberek meggyilkolása, családok kiirtása bűn és nincs rá mentség. A Holokauszt azonban más. Több mint mészárlás, mint például az észak-amerikai indiánoké, ahol egy falu teljes (indián) lakosságát legyilkolták. Viszont egy másik, (nem indián) településen nem öltek meg senkit a származása miatt, és nem kellett igazolnia, hogy nagyszülei közül hány volt indián. A Holokauszt elkövetői állami szintre emelve oly mesterien szervezték meg emberiség elleni bűntettük ördögi és aljas lebonyolítását, hogy azt a társadalom, a lakosság, de maguk az áldozatok, sem sejtették, hogy mi vár rájuk az összegyűjtés végállomásán, az ember-vágóhídon.

Folytatjuk: Horthy korszak VI. (az asszimiláció kudarca)
Az előző részek itt találhatóak: 
A Horthy korszak I.
A Horthy korszak II.
A Horthy korszak III.
A Horthy korszak IV.
A Horthy korszak V.
A Horthy korszak VI.
 

A Horthy korszak IV. – a Magyar Királyság megszűnése

A nemzetiszocializmus által állami szintre emelt antiszemitizmus útja a Holokauszt-hoz.

1933-ban németföldön tért nyert egy gyűlölködő ideológia, melyet 1923-ban vetett papírra egy antiszemita osztrák. Hitler alapötlete az volt, ha az ország megszabadul a zsidóktól, akkor a nemzet naggyá válik. Ez valójában leegyszerűsítette, kiforgatta és „ellopta” a Kommunista Kiáltvány alapelvét, miszerint
Minden eddigi társadalom története osztályharcok története. Szabad és rabszolga, patrícius és plebejus, báró és jobbágy, céhmester és mesterlegény, egyszóval: elnyomó és elnyomott folytonos ellentétben álltak egymással, szakadatlan, hol palástolt, hol nyílt harcot vívtak, olyan harcot, amely mindenkor az egész társadalom forradalmi átalakulásával vagy a harcban álló osztályok közös pusztulásával végződött.
Nos, Hitler az elnyomónak a zsidót jelölte meg, elnyomottnak pedig a nem-zsidókat (“gój”), azaz a (német) népet. Ez a megközelítés sokaknak szimpatikusabbnak tűnt, mint az osztályharcos marxi gondolat. Különösen az 1929-es gazdasági világválság után, a fejlődést és kibontakozást gátló első világháborút lezáró versailles-i békediktátum miatt. Amikor Hitlert a weimari köztársaság kancellárjának nevezték ki, ellenzői képtelenségnek tartották hivatali ideje kitöltését.
A börtönben született elméleti művében (Mein Kampf = Küzdelmem) minden rossz forrásának és eredetének a “zsidókat” állítja be, és azok “eltűnése” az igazi és egyetlen gyógyír a germán (árja), majd valamennyi nép felemelkedése számára. Ezzel megteremtve a (judeo-bolsevista) világ-összeesküvés azóta sem szűnni nem akaró elméletét. Eleinte rohamosztagainak (SA) a politikai ellenfelek (kommunisták, szocdemek, stb.) gyűléseinek megzavarása (szétverése) volt a főfeladata, no meg a saját, náci gyűlések védelmének biztosítása. Az 1933-as hatalomátvétel után gyökeresen megváltozott a helyzet. A demokrácia hónapok, ha nem hetek alatti leépítése és a diktatúra bevezetése csakis, és kizárólag a belpolitikai helyzetet változtatta meg, de alaposan. Ne feledjük, Európában, az európai gondolkodásban nagyon mélyen él (még ma is!) a westphaliai béke (1648), mely az államok szuverenitását hivatott garantálni. A 17. században úgy képzelték el, ha minden ország tiszteletben tartja a másik belügyeit, belső problémáit, akkor eljő a “világbéke”, hiszen nincs miért a másikra támadni, és háborúzni.
Tehát, a hitleri Németország bármit (meg)tehetett lakosaival, állampolgáraival az ország határain belül. Hitler és elvbarátai örültek volna a legjobban, ha minél előbb eltűnnek a „népen élősködők”. A körülbelül. 600.000 izraelita vallású, a 62 millió össznépesség alig egy százaléka. A náci hatalom „nyomásgyakorlás” legbrutálisabb eszközeivel próbálták távozásra kényszeríteni megbélyegzett, kiközösített honfitársaikat. Megvonták nyugdíjukat, egészségügyi biztosításukat, stb. Mai szóhasználattal, igyekeztek életüket „ellehetetleníteni”. Már 1933. márciusban az SS birodalmi parancsnoka, és egyben München rendőrkapitánya, Heinrich Himmler, a bajor főváros közelében, Dachauban, egy lőszergyár területén internáló tábort létesített. Ide zárták be a politikai ellenfeleket, valamint nagyszámú zsidót. Ekkor még három-hat hónap után elengedték áldozataikat, mivel a cél a megfélemlítés, a „távozásra ösztökélés” volt.
1935-ben meghozták a faj(védelmi?)törvényt, amit a náci vezetés már komoly figyelmeztetésnek szánt a „mozdulni” nem akaróknak. Viszont a külföld nem volt felkészülve nagy tömegek (azonnali) befogadására, pedig akkor még csak (jóval piaci érték alatt eladott) ingatlanaikat kellett (volna) hátra hagyniuk. Igaz, egy bizonyos „mozgás” megindult a környező országok felé (Ausztria, Svájc, Csehszlovákia, Franciaország, valamint az első világháborúban semleges Hollandia). Az USA szigorúan tartotta a bevándorlási kvótáját.
Eichmann, mint a „zsidó ügyek” szakértője, 1934 óta dolgozott az SS berlini központjában. 1937-ben kiküldték Palesztinába, hogy ott előkészítse a német zsidók (esetleges) tömeges kivándorlását. A jiddis mellé megtanult héberül is, ezenkívül a judaizmusban is otthon volt. Találkozni akart arab vezetőkkel is, de a britek nem engedték. Viszont a cionista mozgalom vezetőivel többször tárgyalt (mind Palesztinában, mind Németországban), hiszen mindkét félnek (más-más, de közös) érdeke volt a német zsidóság mielőbbi és tömeges eltávolítása Európából.

1938 – sorsforduló Európa és az európai zsidóság történetében

Az igazi változást az utolsó békeév, 1938 hozta. Mondhatni sorsdöntő dátum, nemcsak a zsidók, de Európa, és talán a világ számára is. Az Anschluss-t követően az üldözöttek és menekülők száma az egymillió felé közeledett. A Harmadik Birodalom (tömeges) elhagyását a külföld akadályozta meg. Hiába volt (német birodalmi) útlevelük, abba vízumot, pláne bevándorlási, letelepedési vízumot nem kaptak. Sőt, Svájc felkérte Berlint, hogy tegyen valamit, mert határőrei nem tudják (a név alapján) eldönteni, hogy az illető turista, üzletember vagy potenciális menekült, azaz „zsidó”. Ettől kezdve a zsidóknak kiállított német dokumentumokra rákerült egy nagy piros „J” (Jude = zsidó) betű. Az Anschluss után (1938. március 15.) kb. egy héttel Budapest rendeletet adott ki, hogy határőrei a Monarchia idején magyar állampolgárnak született ausztriai (elsősorban Burgenland és Bécs) zsidókat ne engedjék be az országba. Május 29-én lépett életbe az első zsidótörvény Magyarországon.
Júliusban Roosevelt amerikai elnök kezdeményezésére nemzetközi konferenciát hívtak össze a Genfi-tó partján fekvő francia Évian-ban, hogy megoldást találjanak az Ausztriával gyarapodott náci Németországot elhagyni szándékozó zsidók részére. A konferencia hírére Hitler közölte: „ ...Csak remélni tudom, hogy az a másik világ, mely oly mély együttérzést mutat ezekkel a bűnözőkkel („zsidók”- szerk.) legalább olyan nagyvonalúan tegye át szimpátiáját a gyakorlatba. Részünkről minden eszközzel, még luxushajókkal is, készen állunk ezen országok rendelkezésére bocsátani ezeket a bűnözőket. Az összeset…...”
A nyolcnapos (július 6-15) konferencia teljes kudarccal végződött, miután az USA és Nagy-Britannia nem volt hajlandó jelentős számú üldözöttet felvenni, és így a rajtuk kívül jelenlevő 30 ország nem vette ki részét a befogadásban. Az egyetlen eredmény, hogy Nagy-Britannia hozzájárult a nácik és a cionisták között kialkudott kb. 50.000 zsidó fokozatos Palesztinába érkezéséhez. (Valószínűleg ennek az akciónak a segítségével érkeztek magyarok, így Szenes Hanna, is 1938-ban Palesztinába). London tett még egy látványos (propaganda?) akciót, a Kindertransport-ot, amikor 10 ezer zsidó gyereket, teenagert szállítottak az Egyesült Királyságba. 1938-ban a nyugati világ még mindig bevándorlási kvótákban gondolkodott. Szerződést kötöttek a nácikkal, hogy pl. az USA évi 30.000 (zsidó) menekültet vesz fel az elkövetkező három évben (1938-1940), Nagy-Britannia vállalta, hogy azonos idő alatt évente 15.000 menekült érkezhet Ausztráliába. Dél-Afrika csak azokat engedte be (korlátlanul), akiknek rokonai éltek már ott. Kanada megtagadta a menekültek befogadását. A később felszabadítónak kikiáltott Szovjetunió el sem ment a konferenciára. Üldözöttek befogadását nem ajánlotta fel. Pedig egy évvel korábban (1937) kapott városi rangot a távol-keleti Birobidzsán, a (szovjet) Zsidó Autonóm Terület fővárosa. Valószínűleg az európai (német-osztrák) zsidóság is inkább nyugat felé (vagy Palesztinában) kereste az újrakezdés lehetőségét, mintsem a proletár-paradicsomban. A tanácskozás egyetlen reménykeltő részvevője, a dollár milliók fejében százezer európai zsidó befogadását jelző Dominikai Köztársaság.
1938 szeptemberében vezette be náci mintára a Hitlerrel szorosabb együttműködésre törekvő Mussolini az olasz fajtörvényt (zsidótörvény), de előbb ideológiai harcostársát (és szeretőjét), a “fasizmus zsidó anyját” (Margherita Sarfatti) Argentínába küldte. A fasiszta Olaszországban 1938 szeptemberéig ismeretlen volt a zsidóüldözés!
A németországi zsidókra nehezedő nyomás további része volt a zsidó tulajdonú földek “regisztrálása”, majd a gyárak, üzemek “árjásítása” és az 5.000 birodalmi márkánál több vagyon összeírása. A zsidónak számító német keresztnevűeket kötelezték másodnévként az Izrael (férfi) és a Sara (női) név felvételét. Az üzleteket, kirakatokat pedig jól látható megkülönböztető jellel (Dávid csillag vagy „Jude” = zsidó felirattal) ellátni. Ennek a november elejei „Kristályéjszaka” idején lett jelentősége, amit (cinikus) gúnynévnek szántak a nácik. (Mostani hivatalos német neve Pogromok éjszakája v. Novemberi pogromokNovemberpogrome 1938 ).
Az előzmény. Október folyamán a lengyel kormány bejelenti, hogy valamennyi zsidó állampolgárát, akik több mint öt éve külföldön élnek, megfosztja állampolgárságától és hontalannak tekinti. Válaszul a nácik törvényt hoztak a Németországban élő lengyel zsidók visszaküldésére Lengyelországba. Az akciót meglehetősen egyszerűen oldották meg. A lengyel születésű zsidókat országosan összeszedték és levitték a lengyel határhoz, a Zbąszyń (németül: Bentschen) nevű átkelőhelyhez, majd ott fegyverrel az ország elhagyására kényszerítették őket. A meglepett lengyel határőrök, hogy feltartóztassák a közeledő tömeget, közéjük lőttek. A folyamatosan érkező közel 20 ezer szerencsétlen átjutása a “senki földjén” hónapokig eltartott.
1938. november 07-én egy 17 éves lengyel zsidó teenager merényletet követett el a párizsi német nagykövetségen. A nagykövetet akarta lelőni, de helyette a fogadására érkező követségi titkárra lőtt rá. A merénylő családjával évek óta Hamburgban élt, és mivel nem voltak állampolgárok, szülei is már összecsomagolva várták a kitoloncolásukat Lengyelországba. A fiú ez ellen akart tiltakozni. Az időpont jól jött a náciknak. Hitler a sörpuccs 15. évfordulójára (nov. 09.) készült Münchenbe. Tudták, hogy kevés esély van a párizsi követségi titkárnak az életben maradásra. Már készültek a müncheni megemlékezésre, amikor jött a halálhír. Ez adta az alkalmat és a jelet, a zsinagógák felgyújtására, üzletek, áruházak, kirakatok, otthonok szétzúzására, és mintegy 400 ember megölésére országszerte. Előre megtervezett, tehát nem spontán (“lakossági”) pogrom volt, mert a halálhírre pillanatok alatt országos “zavargások” törtek ki. Ráadásul a károkat (egymilliárd birodalmi márka) a “zsidókkal” fizetették meg. Talán érdemes megjegyezni, hogy ezt a hatalmas összeget (kb. 400 millió akkori US dollár) a náci állam a biztosítókon keresztül hajtotta be. Rendeletileg kötelezte valamennyi biztosítót, hogy a kártérítési összegeket ne az igénylő részére, bankszámlájára, hanem az államkincstárba utalja át.

Mindez békeidőben, a II. világháború kitörése előtti évben történt.

Folytatjuk: A Horthy korszak  V.   (Holokauszt)
Az előző részek itt találhatóak:  A Horthy korszak I.    
                                               A Horthy korszak II.
                                               A Horthy korszak III.

A Horthy korszak III. – a Magyar Királyság megszűnése

Antiszemitizmus volt, van és lesz. Kétezer éve velünk élő kór, jelenség. Amit valójában ellene tenni lehet, sőt kell, mi több kötelességünk: megakadályozni, hogy állami szintre emelkedjék.

Épp olyan, mint a kommunizmus, melynek eddigi állami szintű megvalósítása (a proletárdiktatúra) ugyancsak sok szenvedést okozott. Napjaink Horthy-ellenesei sokszor és előszeretettel idézik a kormányzó egyik magánlevelét, pontosabban annak egy önvallomással felérő félmondatát: „…..én egész életemben antiszemita voltam….” Magát a levelet, annak apropóját, keletkezésének körülményét, és lényegét már elhallgatják a lelkes „antifasiszták”. Idézet Horthy magánleveléből, melyet 1940. október 14-én írt Teleki Pálnak:

“Ami a zsidókérdést illeti, én egész életemben antiszemita voltam, zsidókkal sohasem érintkeztem. Tűrhetetlennek tartottam, hogy itt Magyarországon minden-minden gyár, bank, vagyon, üzlet, színház, újság, kereskedelem stb. zsidó kezekben legyen, és hogy a magyar tükörképe – kivált külföldön – a zsidó.

Azonban, minthogy a kormányzat egyik legfontosabb feladatának az életstandard emelését tartom, tehát gazdagodnunk kell, lehetetlen a zsidókat, kiknek minden a kezükben volt, egy-két év leforgása alatt kikapcsolni, és hozzá nem értő, leginkább értéktelen, nagyszájú elemekkel helyettesíteni, mert tönkre megyünk.

Ehhez legalább egy emberöltő kell. Én hirdettem talán először hangosan az antiszemitizmust, azonban nem nézhetek nyugodtan embertelenségeket, szadista, oktalan megaláztatásokat, mikor még szükségünk van rájuk.”

Ezt akár Nagy Imre is írhatta volna az ’50-es évek elején, ha az antiszemita helyett a kommunista szót, fogalmat helyettesítjük be. A zsidók helyett pedig kulákokat, kapitalistákat, imperialistákat, stb. írunk. Ha valami valóban zavaró, és félremagyarázható(?) az, az utolsó mondat vége: „még szükségünk van rájuk”. A levél megírását követő idők, események (mai) ismerete, végkifejlete természetesen más fénybe állítja Horthy 1940 őszén írt (bizalmas) szavait. Miközben nem szabad elfelejteni, hogy a kormányzó nyilvánosság előtt beszédeiben soha sem használta a „zsidó” szót, sohasem tett negatív megjegyzést a nemzet ezen tagjaira. Ezt az országgyűlési képviselőkre, meg kormánya tagjaira hagyta. Valóban úgy próbált viselkedni, mint egy alkotmányos monarchia első embere, a király helyettese, akinek a Királyság minden állampolgára egyenlő, és az államigazgatást a (demokratikusan) megválasztott képviselők és kormány, ill. kormányfő látja el. Ergo, ha rosszul megy az országnak, vagy a lakosság egy részének, akkor azért a mindenkori politikai vezetés a felelős, nem pedig az államfő. Az államfő csak kivételes esetben gyakorolja hatalmát, és pl. leváltja miniszterelnökét és újat nevez ki.

Az önvallomásszerű Horthy levél 1940 őszén, vagyis már a bécsi döntés (augusztus 30), azaz Észak-Erdély visszacsatolása után, és túl a kormányzó látványos fehérlovas városlátogatásait követően, Teleki miniszterelnöksége idején íródott. Ekkor már Hitler elfoglalta Párizst, létrehozták a varsói gettót, és a Horthy levél keltének másnapján (október 15.) került a mozikba (már, ahol) Chaplin híres filmje, a Diktátor. Az akkorra kialakult magyar belpolitikai helyzettel kapcsolatban „A Holokauszt Magyarországon” nevű web-oldal az első (1938) és második (1939) zsidótörvényről ezt írja.

“…Az első két zsidótörvény érzékeny anyagi veszteségeket okozott a zsidóságnak, különösen a kis- és középpolgárságnak. Országszerte több mint 90 ezren vesztették el állásukat, a családtagokkal együtt körülbelül 220 ezer ember életkörülményei jelentősen romlottak. A törvények egyikét sem hajtották azonban végre maradéktalanul. Kiépült az illegális alvállalkozások és a “strómanság” rendszere, ezért az állásukat vesztettek közül sokan így-úgy meg tudták tartani egzisztenciájukat. (A “stróman” vagy “aladár” olyan nem zsidó családtag, ismerős vagy barát, akinek a vállalatot, boltot, üzemet papíron a nevére írták, így a cég mentesült a zsidótörvények hatálya alól. A stróman jó pénzt kapott szolgálataiért, a céget tovább irányító tulajdonos pedig fenn tudta tartani magát és családját.) Mindez gyakran a hatóságok hallgatólagos beleegyezésével történt, hiszen a fellendülő hadigazdaság fő megrendelőjeként az állam nem engedhette, hogy az ipari és kereskedelmi forgalomból ténylegesen kikapcsolja a zsidó nagyvállalatokat és szakembereket….”

„…..a családtagokkal együtt körülbelül 220 ezer ember életkörülményei jelentősen romlottak…” Ez a számszaki megállapítás az 1949-es államosítás idején is helyt áll, sőt 1956-ban az országot elhagyók száma is ilyen nagyságrendű volt. Csakhogy érzékeljük az érintettek tömegét.

Hasonló a helyzet a numerus clasus-szal is, hiszen az elv és gyakorlat a felszabadulás után ismét tért nyert. Ráadásul parlamenti vita és kihirdetett törvény nélkül, származási alapon nem vették fel az egyetemekre az „osztályidegen” fiatalokat. Mily véletlen, akkoriban „osztályidegenek” voltak, manapság „idegenszívűek”. A Horthy korszak kezdetén az eltanácsoltak, kirekesztettek külföldön tanulhattak. A fasiszta Olaszországban ösztöndíjat is kaphattak a („zsidó”) magyar fiatalok. Szilárd Leó életrajzában írja, hogy a magyarországi antiszemitizmus elől (hasonló sorsú társaival együtt, pl. Teller, Wigner, Neumann, Gábor Dénes, stb.) Németországba ment, ahol 1933-ig nyugodtan végezhette tanulmányait. Ez a lehetőség, a külföldön tanulás, a Magyar Népköztársaság idején nem volt megadva az osztályidegennek megbélyegzettek számára. Sőt az országot sem hagyhatták el!

A hírhedt náci propagandafilm „az örök zsidó” (Der ewige Jude) azzal kezdődik, hogy kaftános, pajeszos, szakállas zsidókat mutat, majd ugyanazok a férfiak megborotváltan, fehér ingben, nyakkendővel, frissen vasalt öltönyben láthatók, mondván a gyűlölendő zsidó, gyűlölendő maradt. Ez az asszociáció és gondolatmenet napjainkban ismét megfigyelhető, mint azt a magyar miniszterelnök, Orbán Viktor, pártja kongresszusán hangoztatta:

“….Magyarországot és a magyar embereket a volt kommunisták adták a spekulánsok, a bankok és a multik kezére. Ez az igazság. A pufajkát öltönyre cserélték, de a mentalitás ugyanaz. …” (Orbán beszéd a Fidesz 25. kongresszusán 2013. szeptember 28.)

Mintha a fajelmélet is újraéledne. Az első világháború után az addigi (1867-1918) asszimiláció sikertelenségét jelezte, hogy a parlament fokozatosan nem tekintette a magyar nemzet részének, tagjának az izraelita vallásúakat, hanem hivatalosan “lezsidózta”, majd kivetette a nemzettestből. Azaz kirekesztette. Ez a szellem napjainkban is továbbél. Orbán Viktor miniszterelnök a parlamentben nem a nemzet és annak minden tagja mellett állt ki, hanem a “zsidait” védte meg.

A kabinet “garantálja, hogy ebben az országban minden kisebbség biztonságban élhet. Meg fogjuk őket védeni, ideértve a Magyarországon élő zsidó kisebbséget is” – mondta a kormányfő közel két évvel ezelőtt (Orbán Viktor felszólalása a Parlamentben 2012. április 10.). Azért a jelenlegi magyar államvezetésnek illene tudnia, hogy Magyarországon NINCS “zsidó” kisebbség, csak izraelita vallású magyar (állampolgár). Igaz, ezzel a közel 150 éves jogi helyzettel a hazai “zsidóság” sincs tisztában 1989 óta.

Megdöbbentő, hogy napjainkra Magyarországon megszűnt az izraelita vallás. És ezzel szabad utat adtak a fajelmélet alapját képező antiszemitizmusnak, a zsidózásnak. Még az identitászavarral küszködő mai asszimilált fiatalság is. Akik ezzel szembeköpik saját elődjeiket. Hiszen a fajelmélettel jött elő és terjedt el a “zsidó” és “zsidózás” a ’20-as évektől, és torkolt a bevagonírozásba. Azt sem veszik észre, hogy a szó, fogalom “zsidó-törvény” is pejoratív! Az akkori kor (antiszemita) köznyelvi elnevezése. A törvények között sem található így meg! Egy kiközösítő, lenéző, gyűlölködő kifejezést és jelzőt honosítottak meg ’89 óta! Különösen bántó, amikor a magyar miniszterelnök megvédi a zsidókat. Eszerint ezek a honfitársak NEM magyarok !!! Annak ellenére, hogy hivatalosan, mint kisebbség, nemzetiség NEM létezik Magyarországon!

Emlékeztetőül, 1867-ben a (nagy-)magyarországi zsidóságot a Kiegyezés részeként, egyetlenegy törvénnyel a magyarság részévé tették.

1. § Az ország izraelita lakosai a keresztény lakosokkal minden polgári és politikai jog gyakorlására egyaránt jogosítottaknak nyilváníttatnak.

2. § Minden ezzel ellenkező törvény, szokás vagy rendelet, ezennel megszüntettetik. (1867, XVII. törvénycikk.)

I. Ferenc József császár és apostoli király egy tollvonással államilag elismert vallássá nyilvánította legalább félmillió állampolgára hitét, és ettől a pillanattól a „zsidó” szó többé nem létezett. Egységesen az izraelita (és nem zsidó, héber vagy mózeshitű) felekezet elnevezés lett hivatalosan (és törvényileg) elfogadva. Eszerint beszéltek magyar, német vagy más anyanyelvű, izraelita vallású magyar állampolgárokról.

Érdemes egy pillantást vetni az 1910-ben, tehát a Monarchia idején, a népszámlálási eredmények alapján (gróf Teleki Pál szerkesztésében) készült Magyarország néprajzi térképére. Az ott található jelmagyarázatban felsorolt népek, nemzetiségek között NEM szerepel a „zsidó”!

Az első világháború kitörését megelőző boldog békeévekben (1867-1914) Magyarországon már az izraelita vallású magyarok harmadik generációja cseperedett fel. Igaz magyarok. Olyannyira magyarnak érezte magát az itt élő emancipált zsidóság, hogy megvetette és elvetette, mind a galíciai („pajeszos”, „polisi”) haszid (orthodox) menekülteket, mind a palesztinai kivándorlásra buzdító, agitáló (neológ) cionistákat. Joseph Roth a fanyar humorú, jó szemű és jó tollú kiváló osztrák író „Juden auf Wanderschaft” (Zsidók vándorúton) címmel írta meg a kelet-európai zsidók helyzetét miután 1927-ben beutazta a főbb helyeket. Ebben az alig százoldalas beszámolójában, esszéjében mindössze négy mondatot szentel kishazánknak. Ime:

„…Magyarországról elvből kiutasítják a keleti zsidókat. Egy magyar zsidó sem karolná fel őket. A magyar zsidók többsége magyar nacionalista – Horthyval együtt. Vannak magyar nacionalista rabbik is……”

1938-ra nemcsak a hazai, de a nemzetközi helyzet is gyökeresen megváltozott. Mi is történt? Dióhéjban és folyamatában.

Az 1920-ban bevezetett numerus clausus miatt nemzetközi tiltakozás bontakozott ki, és azzal fenyegetett, hogy megakadályozza az ENSZ elődjétől, a Népszövetségtől, kért hitel megadását a Bethlen-kormánynak. Ekkor az izraelita magyarok siettek kormányuk segítségére, és a tiltakozás leállítását követelték, mondván a numerus clausus belügy, az ellene való külföldi tiltakozás csak a hazai antiszemitizmust fokozza, miközben a bankhitelre az egész országnak és nemzetnek szüksége van. 1924. májusban megalakult a Magyar Nemzeti Bank, 1924 júliusában pedig megindult a népszövetségi hitel folyósítása.

Erre, mintegy válaszul, lépett ki Bethlen pártjából Gömbös Gyula, aki Bajcsy Zsilinszky Endrével megalapította fajvédő pártját. A Trianon miatti nacionalizmus hozta létre a rasszizmus sajátos magyar formáját, a fajvédelmet. Az értelmező szótárak szerint a rasszista = fajgyűlölő, a magyar változat azonban nem gyűlöl senkit, hiszen csak sajátjait (a „magunkfajtákat”) “védi”. Ugyanakkor (elvben) minden más népcsoportot ellenségnek tekintett, akiktől félti, védi („fajtiszta”) nemzetét. Így került a pártba a németellenességéről ismert Bajcsy-Zsilinszky Endre is.

A bethleni konszolidáció sikerét, valamint az antiszemitizmust mellőző Mussolini vezette fasiszta Olaszország eredményeit látva, 1928-ban Gömbös feloszlatta saját pártját és visszatért Bethlen pártjába. Ekkor hangzott el híres mondása: „(eddigi) politikámat revideálnom kell”, azaz Gömbös belátta, hogy az ország gazdasága, annak fellendülése a „zsidók” és a „zsidó tőke” nélkül nem megy.

És valóban, a 30-as évek elejére úgy nézett ki „visszatér a Monarchia-beli aranykor”. Sorra nyíltak a „zsidó” üzletek és vállalkozások. A numerus clausus is „enyhült”, ekkor járt egyetemre Radnóti és Ságvári is. Igaz, mindketten vidékre (Szeged, Debrecen), de a továbbtanulás, az egyetemi végzettség megszerzése már nem ütközött akadályba. Az izraelitáknak nem kellett Prágába, Berlinbe vagy a fasiszta Olaszországba menni, ahol még ösztöndíjat is adtak! Ugyancsak ekkor indult egy (újabb) magyarosítási hullám, amire jó alkalom volt Trianon 10. majd 15. évfordulója, hogy ezzel is bizonyítsa az izraelita magyarság a nemzethez való tartozását, kötődését. (a többi nemzetiség ezt kényszermagyarosításként élte meg)

Folytatás: A Horthy korszak IV. ( út a Holokauszt-hoz )

A Horthy korszak II. – a Magyar Királyság megszűnése

Horthy és (kisebbségben lévő) bizalmasai csak 1943-ban eszméltek fel, hogy a rossz oldalon állnak, pontosabban, hogy a háborút Németország elveszítette.

Néhány esemény 1943-ban

Január 10.
A szovjet általános támadást indít Sztálingrád, Leningrád és a Kaukázus térségében
Január 13.
Megindul a Vörös Hadsereg áttörése a Don-kanyarnál, Voronyezs térségében a második magyar hadsereg csaknem teljesen elpusztul.
Január 14.
Casablanca-i konferencia, ahol Roosevelt és Churchill az európai szárazföld elleni lehetséges invázióról tárgyalnak. Olaszország, ill. Szicília jön szóba, valamint a “feltétel nélküli megadás” részleteinek kidolgozása.
Január 16.
A brit légierő (RAF) két éjszakán át bombázza Berlint.
Január 21.
A Vörös Hadsereg elfoglalja az utolsó Sztálingrád környéki repteret, így a bekerített német alakulatok hadtápja és utánpótlása végérvényesen megszűnt.
Január 26.
A szovjet hadsereg visszafoglalja Voronyezst.
Január 31.
Hitler parancsa ellenére a bekerített német hadsereg von Paulus tábornok vezetésével leteszi a fegyvert Sztálingrádnál.

Február 6.
Az Essen elleni légitámadással megkezdődik a Ruhr-vidéki ipari létesítmények négyhónapos bombázása.
Február 14.
A Don melletti Rosztovot felszabadítja a Vörös Hadsereg
Február 18.
Goebbels náci propagandaminiszter a berlini Sportcsarnokban bejelenti a “totális háborút”.

Március 16.
Eléri a Nyugatot az első jelentés, mely szerint a Katyn-i mészárlást (22.000 lengyel tiszt legyilkolását) a szovjet követte el.

Május 13.
Az észak-afrikai náci hadjárat vége. A megmaradt Afrika Korps és az olasz csapatok (250 ezer ember) Tunéziában megadja magát a szövetségeseknek.
Május 22.
A szövetségesek bombázzák Szicíliát és Szardíniát, mint a partraszállás lehetséges helyeit.

Július 10.
Megkezdődik a szövetségesek partraszállása Szicíliában
Július 13.
Hitler leállítja a kurszki támadást, a szovjet viszont folytatja a (híres páncélos) csatát
Július 25.
III. Victor Emmanuel olasz király letartóztatja Mussolinit és Badoglio marsallt kéri föl kormányalakításra.

Augusztus 01.
Az amerikai légierő bombázza a Ploiesti olajfinomítókat, a romániai olajmezők központját.
Augusztus 6.
Német csapatok özönlik el (Észak-) Olaszországot, hogy átvegyék az ország védelmét.

A Harmadik Birodalom szövetségesei (Olasz Királyság, Magyar Királyság, Román Királyság és Finnország) 1943-ban már kiutat kerestek az egyre reménytelenebb helyzetből. Ez szeptemberben érte el tetőfokát, amikor a szicíliai Cassibile-ben fegyverszünetet kötnek az új olasz miniszterelnökkel a szövetségesek. Az angolbarát Kállay Miklós magyar miniszterelnök ekkor már puhatolódzó titkos tárgyalásokat folytatott, illetve kapcsolatot keresett Nagy-Britanniával annak reményében, hogy hamarosan a Balkánon is partraszállnak a nyugati szövetségesek, és így még a szovjet front közeledte előtt a brit-amerikai csapatoktól kérhetnek fegyverszünetet. A német titkosszolgálat közben jelzi Berlinnek, hogy hamarosan a másik két királyság (a magyar és a román) is követni akarja az olasz példát. Ribbentrop azzal a titkos feladattal bízza meg Veesenmayert, hogy többször látogasson Budapestre, és puhatolja ki a magyar terveket, valamint azok megakadályozásnak módjait. Veesenmayer szerint a nyomásgyakorlásra az egyik legjobb indok a „zsidókérdés”-re való hivatkozás, ugyanis elfogadhatatlan a náci vezetés számára, hogy egy ilyen „szabotázsközpont” érintetlen maradjon ezekben a nehéz háborús időkben. Továbbá Veesenmayer javasolja, hogy Horthy maradjon államfő, a miniszterelnök pedig legyen a nácibarát Imrédy. Magyarország 1943 végi megszállását azonban elhalasztották, egy részt, mert nem volt elég emberanyag az átcsoportosításra, más részt, a teheráni konferencián (nov. 28 – dec. 01) Sztálin elvetette a balkáni front megnyitását. Valószínűleg tartott a nyugati szövetségesek gyors előrenyomulásától, miközben saját frontsikerei láttán úgy vélhette, hogy (akár) egyedül is legyőzi náci Németországot, hiszen a balkáni népek (bolgárok, görögök, románok, szerbek) ortodoxok, ezért szimpatizálnak az oroszokkal.

1944. március 19.

A nyugat felé vészesen közeledő szovjet front, no meg a megbízhatatlan fegyverbarátok Hitlert mégis csak a megszállásra késztették. A Salzburg melletti Klessheim-i kastélyba 1944. március 18.-ára kirendelt Horthyval és katonai vezérkarával Hitler közölte, két lehetősége van: vagy engedelmeskedik, és megmarad Magyarország kormányzójának, aki elfogadja a német segítséget a közeledő szovjet csapatok feltartóztatásához, vagy ellenszegül és akkor ugyanarra a sorsra jut hazánk, mint a többi ellenséges ország, ahova náci helytartót, „tartományi főnököt” (Gauleiter) neveztek ki. Horthy a korlátozott hatalmat választotta, mondván nem kíván (felesleges) vérontást. Különben is a magyar hadseregparancsnok (Szombathelyi Ferenc) Salzburgban volt a kormányzó kíséretében. Tehát még parancsot sem tudott volna kiadni a felkészületlen honvédségnek az ellenállásra. Mire Horthy különvonata többszöri hátráltatás után visszaérkezett Budapestre, a Keleti pályaudvaron már a német hadsereg díszszázada fogadta a kormányzót és kíséretét.

Horthy politikai tanácsadója, az egykori miniszterelnök, az angolbarát Bethlen István, aki a háborúba való belépést, valamint a zsidótörvényeket is ellenezte, illegalitásba vonult. Az ugyancsak angolbarát Kállay Miklós miniszterelnök a német megszállás napján a török követségre menekült. Az utódjának Veesenmayer által kiszemelt Imrédy Bélát, Horthy személyes ellenszenve miatt nem fogadta el. Végül több napi alkudozás után Sztójay-t nevezte ki miniszterelnöknek, abból a megfontolásból, hogy mint katonaember talán jobban hallgat reá és jobban képviseli a magyar érdekeket.

Magyarország náci megszállása valóban sajátos volt. Hiszen, ellentétben a többi lerohant, megszállt országgal, a helyi közigazgatás megmaradt. A kormány, az államvezetés, a rendfenntartó (fegyveres) erők tovább működtek. A megszálló csapatokat a lakosság befogadta, elszállásolta. Utcai, nyilvános kivégzések, megtorlások, nők megerőszakolása stb. nem volt. A Gestapo már az első napokban, ha nem órákban, előre összeállított lista alapján mintegy három-négyezer „megbízhatatlant” vett őrizetbe, kiknek további sorsát tán még ma sem tudjuk. Az összlakosság kb. 10 %-át kitevő üldözötteken (elsősorban zsidók, ellenzéki politikai vezetők és aktivisták) kívül a hétköznapokban sok változást nem lehetett észlelni, észrevenni. A közintézmények működtek, érettségi vizsgák, diplomaosztások voltak. A nehézségeket (általában) a háborúval és a közelgő fronttal lehetett magyarázni. Nem pedig a kormányzó személyére, felelősségére fogni. A lakosságot a hadi helyzet, a szovjet megérkezése és az egyéni túlélés foglalkoztatta.

A március 19. óta korlátozott hatalommal rendelkező, antikommunista Horthynak be kellett látnia, hogy a náci összeomlás elkerülhetetlen, és a vészesen közelgő keleti front megköveteli, hogy minél előbb felvegye a kapcsolatot a szovjettel, és fegyverszünetet kérjen. 1944. július 21-én bizalmasát, dálnoki Miklós Béla vezérezredest, Berlinbe küldte, hogy személyesen tárgyaljon Hitlerrel, és biztosítsa a Führert a magyarok támogatásáról a július 19-i (gróf Stauffenberg féle) merényletet követően. Egyúttal engedélyt kérjen a magyar csapatok visszavonulására a Kárpátok vonalára, az ország védelmére. Dálnoki Miklós augusztus 1-jén vette át az Északkeleti Kárpátokban állomásozó 1. magyar hadsereg vezetését Lakatos Géza vezérezredestől, aki nem sokára Sztójayt követte a miniszterelnöki székben.

1944 nyarának (jún., júl., aug.) történései

Június 6. óta folyik a szövetségesek partraszállása Normandiában (Franciaország), azaz megnyílt a nyugati front.
A semleges országok (Svédország, Vatikán) felszólították a Magyar Királyság első emberét, Horthy Miklós kormányzót, a deportálások leállítására.
Július folyamán Budapestre érkezik a svéd követség alkalmazottjaként Wallenberg
Július 19-én a német hadsereg tisztjei (sikertelen) merényletet követtek el Hitler ellen. Augusztus 10-én a nácik által felállított budapesti Zsidótanácsnak az ortodoxokat képviselő tagja, hamis román útlevelekkel mintegy hetven-nyolcvan társával elmenekül Romániába. Egyes források szerint ellopta azokat a román útleveleket, amelyeket a román kormány saját állampolgárai számára küldött Budapestre.
Augusztus 23-án a Román Királyság fegyverszünetet kötött a Szovjetunióval, és ezzel átállt a szövetségesek oldalára, és egyúttal hadat üzent Németországnak.
Augusztus 29-én Horthy menesztette a Sztójay-kormányt és miniszterelnökké nevezi ki Lakatos Géza vezérezredest, akit titokban megbíz a háborúból való kilépés és a fegyverszünet előkészítésével. Eltávolítják a szélsőjobboldali politikusokat és leváltják a (vidéki) deportálásokért felelős államtitkárokat.

Ezzel Berlin szemében a magyarok megbízhatatlanná váltak, mivel a román átállás a Balkánon állomásozó egymillió német katona elvesztését helyezte kilátásba. Horthy és környezete a náci titkosszolgálat megfigyelése alá került.

1944. október 15.

Hitler szeptemberre már eldöntötte, hogy egy nácibarát, szélsőséges csoport kezére játssza Magyarország irányítását és további sorsát. Horthy közben készül a „kiugrásra”. Elképzelése szerint a harcoló magyar alakulatok egy jelszóra leállnak a hadicselekményekkel és tűzszünetet kérnek a Vörös Hadseregtől. Ennek kivitelezésével dálnoki Miklós Béla lett megbízva. Időközben ifj. Horthy Miklós is egyre aktívabb lett Budapesten. A náci titkosszolgálat 1944. október 15-én a jugoszláv partizánokkal való találkozásra csalta ki a Budai várból, ahol az Otto Skorzeny vezette kommandó rövid tűzharc után elfogta, majd szőnyegbe csavarva elszállította. A kormányzót a németek a fia életével zsarolták, mire Horthy nem csak, mint Magyarország kormányzója, azaz az ország első embere, a király helyettesi posztról mondott le, hanem gyermeke életéért cserébe egyúttal a teljhatalmat is átadta Szálasi Ferencnek. Veesenmayer ígérete ellenére Horthy fiát nem engedték szabadon, nem csatlakozhatott családjához, hanem Bécsen keresztül Mauthausen-be, a hírhedt koncentrációs táborba vitték. Igaz, jobb körülmények között tartották, mint a zsidó foglyokat. A kormányzót pedig SS fegyveres őrök kíséretében a kormányzói különvonaton vitték egy bajorországi kastélyba. (Schloss Hirschberg).

Ez a Horthy korszak utolsó hat évének (1938-44) rövid krónikája. A következő négy rész a megkerülhetetlent, napjaink leghevesebb vitatémáját próbálja emberközelbe hozni a velünk élő antiszemitizmust, mely a múlt század 40-es éveire a történelem páratlan tragédiájához, a Holokauszthoz vezetett.

Folytatás: A Horthy korszak III. (Antiszemitizmus)

A Horthy korszak I. – a Magyar Királyság megszűnése

Horthy és a nagyvilág   1938-1945

 

A figyelmes olvasónak azonnal feltűnik, hogy Horthy elítéléséről nincs szó. A fenti idézetben az áll, hogy “a náci-szövetséges Horthy, Magyarország vezetője volt a második világháború alatt, idején” (Nazi ally Miklos Horthy, Hungary’s leader during World War II.). Tehát nem a kormányzó személye és cselekedetei állnak a tiltakozó, elítélő nyilatkozat középpontjában, hanem a (mell)szoborállító és avató Jobbik.

Az amerikai diplomácia remekül megkerülte az esetleges konfliktusforrást, Horthy személyének megítélését.

Pedig jó volna néhány dolgot tisztázni, a sokat hangoztatott, de sohasem alkalmazott “szembenézés a múlttal” címén, amiről a magyar közvélemény, mint sok minden másról, erről sem akar igazán (és őszintén) hallani. Ugyanakkor ennek hiánya nemcsak a múltat, de a jelent is (nagyon) megosztja és az ellenségkép gyártással mérgezi a demokráciát, a társadalmi megbékélést. (lásd gróf Károlyi Mihály megítélése). Amiről szeretünk megfeledkezni: 1920 és 1945 között Magyarország király nélküli királyság volt, azaz épp olyan monarchia, mint a világ és Európa többi királysága azzal a (kis) különbséggel, hogy nem a király, hanem helyettese, a régens, a kormányzó állt az ország élén.

1945

A második világháború után egyetlen uralkodónak sem vizsgálták háborús bűnösségét, élén a japán császárral. Horthy is ebbe a kategóriába tartozott és tartozik. A modern királyságokra, az alkotmányos monarchiákra, jellemző, hogy az államfő nem szól bele a napi politikába, nem ő kormányoz, hanem a nép által megválasztott parlamenten keresztül a miniszterelnök. A király nélküli Magyar Királyságban azonban a kormányzó nevezte ki a miniszterelnököt anélkül, hogy minden egyes alkalommal új választásokat írtak volna ki. Maga, a választási rendszer sem felelt meg a mai, modern nyugati demokráciák gyakorlatának. Az 1920 óta fennállt rendszer külső és belső kritikusai elsősorban a (nagybirtokosi és egyházi) földtulajdoni viszonyokban látták a társadalmi problémák legfőbb okát. No meg a városi munkásság szociális helyzetében, körülményeiben. Mindkét szélsőség (nyilas és kommunista) ezen akart változtatni, méghozzá gyorsan és radikálisan. Az első világháborút követően a jobboldalt Európa szerte a fokozódó antiszemitizmus itatta át, a nacionalizmust pedig Európa közepén a fajelmélet fertőzte meg. Ebben a politikai légkörben Magyarországon a konzervatív és antikommunista Horthy értékrendje és eszmevilága a jobboldalnak kedvezett.

Nem véletlen, hogy amikor az amerikai hadsereg Bajorországban (München melletti Schloss Hirschberg) kiszabadította Horthyt a nácik (SS) fogságából a korabeli filmhíradó így számolt be:

“…Horthy admirális, Magyarország egykori diktátora, elveszítette Hitlert, amikor országa átállt a másik oldalra. A 77 éves Horthyt az SS őrizte egy kastélyban, ahonnan az amerikaiak szabadították ki…”

A kastély (Schloss Hirschberg) a náci külügyminisztérium vendégháza volt. 1943 őszén itt helyezték biztonságba Mussolinit és családját, miután a szövetségesekkel fegyverszünetet kötött olaszok fogságából kiszabadította az Otto Skorzeny vezette náci kommandó. Horthyt 1944. október 18.-tól SS őrség tartotta fogva, állandó felügyelet alatt. Az erdőben eldugott kastélyt 1945. május 01-én az amerikaiak harc nélkül vették birtokukba. Ezt követően a magyar államfőt internálták és csak 1945 decemberében engedték családjához a közeli kisvárosba, Weilheim-be. Internálása alatt tanúként hallgatták meg a nürnbergi perhez. Itt jegyzendő meg, hogy nem a jól ismert főbűnösök perében (1945. november 20 -1946. október 01.), ami a nemzetközi katonai bíróság előtt zajlott, hanem az úgynevezett “minisztériumok perében”. Az amerikai megszállási zónában ugyanis három éven át az Egyesült Államok katonai bírósága 12 – egymástól független – háborús bűnös pert folytatott le, mely során a vádlottak padján összesen 185 személy ült. Közülük 35-öt felmentettek, 20 halálos ítélet született, amiből 12-t végre is hajtottak.

A Wilhelmstrasse-i per (Wilhelmstraßen-Prozess) a külügyminisztérium és a birodalmi kancellária utcájáról kapta a nevét, ahol fontos állami épületek, ill. hivatalok voltak. Ebben a perben huszonegy személy ellen indult eljárás háborús bűntett vádjával, akik a háború előkészítésében és lefolyásában, mint a német gazdasági elit és az állambiztonság funkcionáriusai, vettek részt.

A vádlottak között volt a náci külügyminisztérium fontos diplomatája, az államjogász Edmund Veesenmayer, akinek (titkos) feladata volt Dél- és Kelet-Európa államainak szétesésének elősegítése, illetve nácibarát kormányok hatalomra juttatása. Ezenkívül Jugoszlávia, Szlovákia és Magyarország zsidó lakosságának megsemmisítő táborba szállítását volt hivatott megszervezni.

Az SS dandárparancsnok és elsőszámú követ Veesenmayernek, a Harmadiki Birodalom teljhatalmú magyarországi meghatalmazottjának peréhez kellett Horthy tanúvallomása.

Napjainkban Horthy ellenzői előszeretettel mutatnak fel és hivatkoznak egy képre, amelyen tengerész egyenruhában, egy nyitott (cabrio) Mercedes-ben látható Magyarország kormányzója Németország diktátora társaságában.

A kép még békeidőben, 1938 augusztusában, Észak-Németországban készült. Húsz évvel az első világháború befejezése után Európában a versailles-i békeszerződés, vagy inkább békediktátum felülvizsgálata került előtérbe. A győztes európai nagyhatalmak kerülték a nyílt (fegyveres) konfliktusokat Közép-Európában, elvégre a világégés még túl közel volt, és senki sem akart (újabb) háborút a 1918-20-as határok megváltoztatása miatt. Az egyetlen komoly változás 1935-ben történt, amikor a hitleri Németország népszavazást kért az ENSZ elődjétől, a Népszövetségtől, a franciák által megszállt Saar-vidék hovatartozásáról. Mivel a versailles-i szerződés 15 év elteltében határozta meg az esetleges hovatartozás felülvizsgálatát, így annak helyt adtak. A francia közigazgatású Saar-vidék 1933 után a náciellenes németek menedéke lett. Mégis, a népszavazáson a németajkú lakosság nagy többséggel a Németországhoz (mint anyaországhoz) tartozás mellett döntött. Egyes vélemények szerint ettől kapott vérszemet a fiatal náci vezetés a “merjünk nagyok lenni” gondolattal, és építette be programjába az elvesztett területek visszaszerzését. A 30-as évek közepére a német gazdaság is beindult, ami ugyancsak hozzájárult a propaganda sikeréhez, hiszen a megbélyegző “Made in Germany” felirat az árukon ekkorra már a minőség jelképe lett.

1938

1938-ra megváltozott az európai politikai helyzet. A vesztesek, így Magyarország gazdasága is stabilizálódott, fellendülőben volt. A bethleni konszolidáció ekkorra érett be, aminek egyik jele az erős pengő volt. Sok optimizmusra azonban nem volt ok, hiszen az év elején az Anschluss-szal (1938. március 12.) közös magyar-német határ lett Hegyeshalomnál. A saar-vidékihez hasonló osztrák népszavazásban Hitler nem bízott, annak ellenére, hogy az osztrákok csodálták az addigi német gazdasági eredményeket, és többségük örömmel csatlakozott egy prosperáló nagy nemzeti, német (nyelvű) birodalomhoz. A rizikó azonban fennállt, hogy esetleg az osztrák nemzeti érzés felülkerekedik. Ezért, küldte a náci külügy Veesenmayert Bécsbe a bevonulás, pontosabban a behívás előkészítésére. Ausztria végül is “csatlakozott”. A nemzetközi porondon hozzácsatolása (Anschluss) a náci birodalomhoz önkéntes alapon történt. Tehát nem “bekebelezés”, vagy tartománnyá (Gau) tétel volt, hanem egy folyamat része, mely a versailles-i békeszerződés fokozatos érvénytelenítésére, és a német nyelvterületek egységének megteremtésére törekedett.. (zárójelben: a jól bevált trükköt két év múlva (1940) Sztálin is alkalmazta a balti államoknál, amelyek “kérték felvételüket” a Szovjetunióba).

A következő terület a Csehszlovákiához tartozó közel 4 millió németajkút számláló Szudéta-vidék megszerzése volt. Ez már keményebb diónak látszott, hiszen Csehszlovákia a versailles-i szerződés (francia) szülötte, azaz határait az első világháború győztes nagyhatalmai (Franciaország és Nagy-Britannia) katonai védelmi szerződésekkel garantálták. A nagynémet Birodalom álmának megvalósításához Hitlernek eltökélt szándéka volt Csehszlovákia megtámadása, amihez szövetségeseket keresett. Hogy az ügynek megnyerje a magyar államfőt, Hitler szabályosan körbeudvarolta a versailles-i (trianoni) szerződés másik nagy vesztesét. A Führer 1938. augusztus végén (20-26) hívta meg a magyar államfőt Németországba, melynek keretében Kiel-ben vízrebocsátottak egy hadihajót, ami a Prinz Eugen nevet viselte. Ez volt Horthy hajójának is a neve még a Monarchiában. A hajókeresztelőt Horthy felesége végezte, majd városnézés, bankettek stb. követték egymást. Hitler közölte, hogy közös katonai fellépést szeretne Csehszlovákia ellen. Horthynak nem tetszett az ötlet, mert 1921-ben alakult meg a “kis Entente”, melynek tagjai (Csehszlovákia, Jugoszlávia és Románia) kölcsönös katonai segélynyújtásra szövetkeztek egy külső (magyar) támadás esetén. Ha Hitler mellett Magyarország is megtámadja Csehszlovákiát, akkor a déli és délkeleti magyar határszakasz védtelenül marad. Ugyanakkor reménykeltőnek tűnt egy náci támadás, amiből a többi csehszlovákiai kisebbségek is profitálhatnak. A kormányzó, királyokhoz méltó és hasonló, tengerész egyenruhában vett részt a számára rendezett fogadásokon, miközben Ribbentrop náci külügyminiszter és Imrédy magyar miniszterelnök Berlinben tárgyaltak. Hitler annyira Horthy kedvébe akart járni a világsajtó előtt is, hogy Hamburgban együtt mentek ki a pályaudvarra, ahol elbúcsúztatta vendégét. Majd felszállt egy másik vonatra, amelyik gyorsabb volt, és Berlinben már a Führer fogadta a Hamburgból érkező magyar kormányzót.

Két hónappal később, 1938. október 29-én a Szudéta-vidék megszerzésében eltökélt Hitler (nem a Birodalom, hanem a “mozgalom” fővárosába) Münchenbe hívta az első világháború három győztesét (Nagy-Britannia, Franciaország és Olaszország) még egy utolsó megbeszélésre. A meghívottak örömmel jöttek, hogy talán mégis csak sikerül megmenteni Európa békéjét. A Müncheni Egyezmény azonban valójában megnyitotta az utat a következő világháború és a történelemben páratlan Holokauszt felé. A két európai nagyhatalom (Nagy-Britannia és Franciaország) béketörekvése (és egyben meghátrálása) Hitler szemében a tehetetlen, gyenge ellenséget jelentette, akik nemcsak az 1919-20-ban megalkotott és a versailles-i békeszerződésekkel megpecsételt “új világrendet”, a népek önrendelkezési jogát jelentő nemzetállamok létezését árulták el, de gyakorlatilag a saját állammal nem rendelkező zsidóság védelméről is lemondtak. Hiszen a menekülés útját elvágták. Pontosabban a várható menekülthullámra egyetlen ország sem volt felkészülve. Nagy tömegek befogadására senki sem vállalkozott. Pedig 1938. július 6-15 között a svájci Évian-ban még konferenciát is rendeztek a német (kb. 450.000) és osztrák (kb.200.000) üldözött zsidók befogadására. A konferencia teljes kudarcba fulladt, ami végül is megnyitotta az utat a Holokauszt felé. Itt jegyzendő meg, hogy a magyarországi első zsidótörvény 1938. május 29-én lépett hatályba. Ezt megelőzően az Anschluss után egy héttel Magyarország törvényt fogadott el, hogy azokat a zsidó származású, de születésüknél fogva egykori magyar állampolgárokat (elsősorban burgenlandiak), akik Ausztriából menekülni próbálnak, ne engedjék át az új német-magyar határon. Ekkoriban kért kihallgatást Horthytól az Anschluss miatt Bécsben üldözötté vált világhírű zeneszerző Kálmán Imre is. A magyar útlevéllel rendelkező Kálmánnak Horthy azt tanácsolta, hogy ne térjen haza, mert ismerve az országban uralkodó közhangulatot és a politikai viszonyokat, kormányzói hatalma ellenére sem tudja garantálni az operett-király egzisztenciáját.

A versailles-i békeszerződés 1938 őszi “módosításából” (Müncheni Egyezmény) Magyarország is profitált, hiszen a győztes nyugati nagyhatalmakat (Entente) ettől kezdve nem érdekelte Európa kis nemzeteinek további sorsa. Azokról már nem egyezményt kötöttek, hanem döntéseket hoztak a Harmadik Birodalom egyik délkeleti városában, Bécsben, amit Berlin és Róma belátására bíztak. Horthy angolbarát miniszterelnöke, Teleki Pál, csak arra törekedett, hogy Magyarország kimaradjon a fegyveres konfliktusokból, az európai háborúkból.

A náci külügyminisztérium, az Anschluss-t sikeresen előkészítő ügynökét, Edmund Veesenmayert, 1938 novemberétől rendszeres felderítő és bajkeverő munkával bízta meg. Először Pozsonyba küldték, hogy egyengesse Tiso államelnöki hatalomra kerülését. Majd 1939 augusztusában már Danzig-ban (Gdansk) találjuk a német-lengyel ellentétek fokozása érdekében. 1940 nyarán a diplomata Veesenmayert Nagy-Britanniában küldik, ahol az írek lázadását próbálja megszervezni a britek ellen. 1941 áprilisában, a Jugoszlávia elleni támadás idején, Zágrábban szervezi a független Horvátország nácibarát kormányát. 1943-ban többször jár Magyarországon és Berlint (személyesen Ribbentropot és Hitlert) figyelmezteti, hogy a magyarok ki akarnak válni a tengelyhatalmak közül.

Magyarország, Teleki haláláig (1941. április 03.) a béke szigete volt Európában. Igaz, az 1938-ban, majd 1940-ben visszacsatolt területeken bevezetett magyar közigazgatás nem volt mentes a diszkriminációktól, mindenekelőtt a kommunistákkal és zsidókkal szemben, de a (cseh)szlovákok és románok is megérezhették a mindennapi életben. Különösen a volt állami alkalmazottak, hivatalnokok, tanítók, rendőrök stb. Ez azonban már belpolitika. Hazánk megítélése a világban 1941 áprilisáig mindenképpen pozitív volt.

Teleki öngyilkosságában szerepet játszott a berlini magyar nagykövet Sztójay Döme (1927-ig Dimitrije Sztojakovich) is, aki mint meggyőződéses náci Berlinből igyekezte befolyásolni a magyar kül- és belpolitikát. Telekit még el sem temették, amikor április 6-án hajnalban hadüzenet nélkül megindult a náci hadigépezet, a balkáni hadjárat (Jugoszlávia és Görögország megszállása). Ebben a németek mellett magyar és olasz egységek is részt vettek. Ez volt a második eset, hogy Magyarország fegyveresen szerezte vissza a trianoni békeszerződésben elvesztett területének egy darabját (Muraköz, Dél-Baranya és Bácska). Előzőleg 1939. március 14-én – félve a ruszin kormány Hitler általi elismerésétől – a magyar csapatok több ponton átlépték a “Bécsben megállapított határt, majd másnap megkezdték előrenyomulásukat a Kárpátok gerince felé.”

Teleki halála jelzésértékű volt az háborúellenesek számára, főleg a náci, nyilas ideológiát elvetők és megvetők körében vált világossá, hogy az ország nem kerülheti el a nagy világégést. Ugyanakkor a (végső) győzelemben hívők reményei nagyon megnőttek. Hiszen 1941 nyarán valóban úgy tűnt, hogy ideológiától függetlenül Németország legyőzhetetlen. Kontinentális Európa a németek lába előtt hevert. Már csak a kapitalista Szabadvilág utolsó európai védőbástyája, Nagy-Britannia dacolt a más-más megfontolásból, de világuralomra törő két diktatúra (náci és szovjet) ellen. A magyar állami és katonai vezetés történelmi lehetőséget látott a pillanatnyi helyzetben. Az ország lakosságának többsége is elhitte azt a 20 éve (1920-1940) sulykolt antiszemita és antikommunista felfogást, miszerint az első világháború elvesztéséért, majd az ország területének megcsonkításáért a zsidók és a kommunisták a felelősök, ezért a Szovjetunió elleni hadjárat igazságos. Ezt csak fokozták a kezdeti sikerek, hogy a tengelyhatalmak oldalán Magyarország nyerésre állt a katonailag harmatgyenge proletárdiktatúrával szemben.

Való igaz, a nyugati parlamentáris demokráciák első perctől (1917. nov. 07.) az emberiségre (no meg a kapitalista világra) veszélyes ideának és szervezkedésnek tartották a szovjetrendszert és (proletár)diktatúrát. Hasonlóan veszélyesnek ítélték meg a 16 évvel később (1933. január 30.) hatalomra került hitleri nemzeti-szocializmust és diktatúrát is. 1940-re a két diktatúra közül a Nyugat-Európára támadt náci Németország tűnt a kapitalista világra veszélyesebbnek. Ebből a hódító háborúból maradt ki Magyarország, Teleki Pálnak köszönhetően. Amikor pedig ez az antidemokratikus, fajgyűlölő diktatúra rátámadt (katonailag) harmatgyenge szövetségesére – különösen Nagy-Britanniából nézve – félő volt, hogy Moszkva eleste esetén senki és semmi sem állíthatja meg a hitleri hadigépezetet az egész világ, de legalábbis Európa meghódításában. Ezért döntött úgy a nácik ellen Európában már csak egyedül harcoló Nagy-Britannia, hogy a Szovjetuniót meg kell segíteni. Ennek tanúbizonysága Churchill híres beszéde a Szovjetunió náci megtámadásának hírére, és a “grúz ördögnek” nevezett Sztálin azonnali katonai és hadtápi megtámogatására: “Ha Hitler elfoglalja a poklot, akkor legalább teszek egy kedvező lépést az Ördögnek itt a parlamentben.”

Horthy és (kisebbségben lévő) bizalmasai csak 1943-ban eszméltek fel, hogy a rossz oldalon állnak, pontosabban, hogy a háborút Németország elveszítette.

Folytatjuk  Horthy korszak II.    ( 1943-1945 )

Ukrajna

Most érte el az első világháború befejezése Európát, pontosabban Kelet-Európa „területi rendezését”. A versailles-i békeszerződés, a francia békediktátum kihagyta Oroszországot, mivel Szovjet-Oroszországot Nyugat-Európa (és világ) bojkottálta, mintha a cári Oroszország nem is vett volna részt az Entente oldalán a Nagy Háborúban (1914-1918).

A győztes franciák csak azzal voltak elfoglalva, hogy revansot vegyenek Németországon az 1871-es porosz-francia háborúban elszenvedett csúfos vereség miatt, amikor a körbezárt és kiéheztetett Párizsban „kommün” néven éhséglázadás tört ki, a szomszédos Versailles-ban pedig a porosz királyt császárrá koronázva létrejött a Német Birodalom. Ennek ismeretében úgy osztották fel Európát, hogy a németek többé ne tudjanak háborúzni. Nem véletlen, hogy a háború befejezését, a kegyetlen ultimátumszerű békeszerződéseket, a vesztesekkel, élükön a németekkel, Versailles-ban íratták alá.

A franciáknak kapóra jött az amerikai „progresszív mozgalom” vezére, az Egyesült Államok 28. elnöke, Woodrow Wilson is, aki a háború kitörésekor 1914-ben, még az USA semlegességét hirdette, majd a demokrata párt azzal lépett be a háborúba 1917 áprilisában, hogy a „világot biztonságosabbá teszik a demokrácia számára”. Ismerős?

Azóta is ezt szajkózza az amerikai demokrata párt, lásd Trump elleni össztüze. A demokrata Wilson elnök másik kedvelt témája a népek önrendelkezési jogának hirdetése volt. Ez a franciáknak is tetszett, hiszen alátámasztotta a francia elképzelést, hogy sok kis államot hozzanak létre a sok nemzetiségű Osztrák-Magyar Monarchia területén. Az újonnan létrehozott nemzetállamok valójában ütköző zónát alkottak az akkor már bolsevik Oroszország és Európa nyugati fele között. Ráadásul sakkban lehetett velük tartani Németországot. A breszt-litovszki békével (1918. március) Lenin hatalmas cári területeket adott fel, hogy meg tudja nyerni az akkor már folyó orosz polgárháborút. Hamar rájött, hogy vesztésre áll, hiszen a gyéren iparosított cári Oroszországban a parasztság (muzsikok) jelentős többségben volt a szervezett munkássággal (szovjet) szemben. Tehát a klasszikus, marxi munkáshatalom nem állt a szovjet (tanács) köztársaság mögött. A szovjet forradalmár  a fővárost is áttette (Szent) Pétervárról, Moszkvába. A polgárháború megnyerése reményében Lenin a tengelyhatalmak kezére játszotta az addigi cári területeket (Lengyelország, Finnország, Észtország, Lettország, Litvánia és a Transzkaukázusi Demokratikus Szövetségi Köztársaság (mely magába foglalta: Grúziát, Örményországot, Azerbajdzsánt, Hegyi-Karabahot, Abháziát, és Dél-Oszétiág) melyek, mint független országok kerültek német protektorátus alá, valamint egy új független állam, aminek Ukrajna lett a neve.

A világháború végén (1918 november) a vesztes tengelyhatalmaktól a volt cári területek, mint önálló államok kerültek az ott élő lakosság irányítása alá.

A hadisarccal és területvesztéssel büntetett Németország hamar megtalálta a kapcsolatot Európa gazdasági életéből kizárt bolsevikokkal, mivel Szovjet-Oroszországot senki sem ismerte el a világon. Nem véletlen, hogy az idén százéves rapallói egyezmény (1922), a német és szovjet állam közötti diplomáciai kapcsolatok újrafelvételét jelentette, valamint a kereskedelmi–gazdasági kapcsolatok helyreállítását, és – nem utolsó sorban –  a győztes nyugat-európai nagyhatalmak által rájuk kényszerített politikai karanténból való kitörést célozta meg.

Az igazi sorsfordulót a Molotov-Ribbentrop paktum hozta meg Sztálinnak, aki e szerződéssel visszaszerezte a Leninék által (taktikai okokból feladott és) elveszített cári területek nagy részét, gyakorlatilag visszaállították a német császári és orosz cári birodalmat.

1939. szeptember elsején támadott Hitler Lengyelországra. A britek és franciák garanciát vállaltak Lengyelországért, ha azt náci Németország meg meri támadni. Megmerte. A nyugat-európai szövetségesek ígéretük ellenére nem tettek semmit. A történészek szerint 20 évvel az első világégést követően senki sem akart háborúzni. A Brit Birodalomnak három nap kellett a mozgósításra és a hadüzenetre, ami szeptember 3-án meg is történt. Sztálin kivárt, hiszen a britek és a franciák azt ígérték, hogy két héten belül katonai segítséget nyújtanak Varsónak (lásd furcsa háború). Ezalatt az idő alatt nem történt semmi, így 1939. szeptember 17-én (3+14) a szovjet csapatok megindultak keleti irányból, magyarán hátba támadták Lengyelországot.

A nyilvánosság előtt Sztálin azzal védekezett, hogy a náci terjeszkedés megfékezése érdekében vonult be Nyugat-Belorussziába és Nyugat-Ukrajnába, azaz az egykori Galíciába.

Ez a két („nyugati”) terület sohasem tartozott cári Oroszországhoz. Viszont Sztálin biztosítani akarta ezeket a területeket a Szovjetunió részére. A szovjet diktátor sohasem vonult vissza az 1939. szeptemberi 17 előtti határok mögé. Sőt, 1945-ben az ENSZ-be, mint szavazattal rendelkező alapító tagokat és független országokat felvetette a („megnagyobbított”) Ukrajnát és Belorussziát.

Nem értem, erről manapság miért nincs szó, erről miért hallgat a világ, az állítólagos „független” média. Erről ne tudna Putyin és Zelenszkij? Ehelyett, mit erőlködnek a NATO-val, meg az EU-val?

Emlékeztetőül: Ukrajna (és Belorusszia) alapító tagja az ENSZ-nek. Igaz, akkor a Szovjetunió tagállama volt mindkét ország, és mint „szovjet szocialista köztársaság” írta alá az ENSZ Alapokmányát, majd 1991-ben, a Szovjetunió megszűnése után, mint független Ukrajna megtartotta 1945 óta fennálló tagságát a Világszervezetben. 2017 és 2019 között negyedszer volt az ENSZ Biztonsági Tanácsának nem állandó tagja a Kelet-Európai Csoportban. (előzőleg 1947-48, 1984-85 és 2000-01)

Emlékeztetném az olvasót Magyarország felvételére mindkét szervezetbe (NATO, EU). Akkoriban nagy propaganda hadjárat folyt, azzal a szöveggel, hogy előbb a NATO-ba kell magunkat „beszavaztatni”, mert az a belépő az EU-ban, igaz akkor még Gazdasági Közösség volt a neve.

A felvételünket nem mi kértük, hanem felajánlották (nép)szavazásra! Elsőre (1999) három volt Varsói Szerződés országot vettek fel: Lengyelország, Csehország és Magyarország. Ennek története: a NATO megalapításának célja a Vasfüggöny idején (1949): „Az USA bent tartása, a SZU távoltartása, Németország kordában tartása”
Ergo, a SZU megszűnése, és Németország újraegyesítése után logikusnak tűnt, hogy a Németországgal határos két keleti országot (lengyel, cseh) vegyék fel. A harmadik, Magyarország felvétele magyarázatra szorult, hiszen nem határos se Németországgal, se NATO országgal. A magyarázat: a soknemzetiségű jugoszláv/délszláv háború után úgy nézett ki, hogy a következő (háborús) „gócpont” Magyarország lehet, hiszen a határai túloldalán saját nemzeti kisebbség él. Viszont (amerikai) NATO parancsnokság alatt se a magyar, se a környező országok nem tudnak egymás ellen hadba lépni.

Az EU-ba való felvétel ugyancsak politikai döntés volt. A kelet-európai (egykori KGST) országok sohasem érték volna el a Közös Piac minimális felvételi kritériumait. Viszont, félő volt, ha nem tesznek érdekükben semmit, és valamiféle visszarendeződés történik az egykori Szovjetunióban, az katasztrofális lenne ezekre az országokra és népeikre nézve, ezért nyolc országot (egyszerre!) a minimális kritériumok teljesítése nélkül vették fel. Hosszú „egyeztető tárgyalások” kezdődtek, az un. „kosarak” betartására, amikre ígéretet tettek, hogy hét éven belül teljesítik, ehhez sok pénzt kaptak az EU-tól, főleg az infrastruktúra és a környezetvédelem (kutak, ivóvizek, stb.) terén. Ezzel egy időben, a német szociáldemokrata kormány a szakszervezetekkel egyetértésben hét éves moratóriumot rendelt el a külföldi (EU-s) munkavállalókra. Miközben a Schengen-i egyezménnyel biztosították a szabad mozgást, a helyváltoztatást. A britek mindenkit azonnal beengedtek, és engedélyezték a munkavállalást, majd a Brexit idején arra hivatkoztak, hogy az EU (elhibázott) előírásai miatt a lakosság hátat fordított kontinentális Európának.

„Elérkezett Európa órája”, mondta a luxemburgi külügyminiszter 1992 júniusában, amikor kitört a délszláv háború, amit a jugoszláv köztársaság megszűnéséhez vezetett. Már akkor csődöt mondott az európai diplomácia. A semleges Ausztria volt az első, aki a monarchia idejéből jó kapcsolatot tartott, latin betűkkel író, katolikus horvátokat elismerte, mint önálló államot. Végül három évet kellett várni, hogy az USA bombázzon Bosznia-Hercegovinában és véget vessen az etnikai népirtásnak.

Az EU megalapítása óta egyik tagállam se fordított figyelmet (és pénzt) hadereje fejlesztésére. A nyugat-európaiak, pedig még a Vasfüggöny idején megszokták, hogy csak gazdaságukat fejlesszék, a védelmet az atlanti szövetségre bízták, azaz az USA látta el. Erre volt jó a NATO. Trump amerikai elnök volt az első, aki visszavonulót fújt azzal, hogy „Amerika újból nagy lesz”, nem lesz többé a világ csendőre. Itt az ideje megszüntetni a kb. 70 éve elfogadott feltételeket, hogy az egykori legyőzötteknek (Németország, Japán) megtiltották a fegyverkezést. Talán a mostanra kialakult nemzetközi helyzet végre észhez téríti nemcsak a tagállamokat, de magát az EU-t is, hogy önvédelemre szorul, és nem lehet tovább közös európai hadsereg nélkül. Gazdaságát, és gazdagságát meg kell védenie az „állandó béke” biztosítására. Nem lehet, mi több, nem szabad az USA-ra hagyni egy kontinens biztonságát. Az „atlanti szövetség” teljes félreértése egy külső (idegen) hatalomra bízni egy gazdag földrész katonai biztonságát.

Lásd a putyini koncepciót, a helyi konfliktusokat, amiket az EU elnézett. Putyin a szomszédos országokból (Csecsenföld, Grúzia, Ukrajna) le-le csipkedett kis darabokat, katonáit pedig Szíriában és Líbiában képezte ki. Az EU pedig csak rosszallóan „ejnye-benyé”-zett”. Az egész világ tűrte és (el)nézte a ”helyi háborút”, a több mint 16.000 halottat követelő donbasszi „összetűzéseket”.

A gazdasági szankciók, vészesen emlékeztetnek a leningrádi blokádra, a lakosság kiéheztetésére. A gazdagok ebből keveset fognak érezni. Lehet tapsikolni, hogy egyesek elvesztik csalással, lopással szerzett vagyonukat, viszont a jónép mindennapjait keseríti meg az áru és pénzhiány, valamint az infláció és az általános drágulás.

Már jelzik, hogy a SWIFT átutalási rendszer blokkolása az EU tagállamokra is visszaüt. Hiszen nem tudják fizetni az orosz gáz és kőolaj szállításokat, no meg az emelkedő árakat.  A német kormány vezette be a kiskeresetűek villany és gázszámláinak támogatását. Tessék figyelni! Ez nem „rezsicsökkentés”, azaz nem mindenkinek „jár”, ezt Németországban csak a rászorulók kapják, ill. igényelhetik.

Élesedik a „Kelet-Nyugat” szembenállása az EU-ban

Az EU közel sem olyan egységes, pozitív és vonzó, mint az, az ellenzék választási kampányában szerepel. Brüsszelben is látják, tudják, hogy valami „félrement”. Különösen az utóbbi években mutatkozott meg a „kelet-nyugat” közti felfogás- és mentalitásbeli különbség.

1989-ben a „vissza Európához” volt a jelszó, ami napjainkra egyre kevésbé lett vonzó. Van egy, az EU-ra is, mint gazdasági közösségre jellemző, általános, égtáji és éghajlati különbség: az államháztartás, az állami kiadások kezelése, ami jól érzékelhetően kihatással van a kontinens északi és déli részére. Talán úgy fogalmazhatnánk, hogy a protestáns angolszászok (beleértve a skandinávokat és a germánokat) szemben a katolikus, mediterrán latinokkal, akikhez a „bizánci” keleti keresztény görögök is tartoznak. Hasonló a helyzet, mint az az amerikai kontinensen (Észak-Amerika vs. Dél-Amerika) tapasztalható.

Aztán itt vannak a politikai ellentétek, a galambok és a héják, akik Oroszországra és Kínára tekintenek, miközben az Unió bővítését szorgalmazzák.

No, meg az „öntudatosak” tábora, akik a nettóbefizetőkre és a nettó-pénzfelvevőkre osztják a tagságot. Valójában, senki sem akarja szétverni, megszüntetni ezt a politikailag gyenge, gazdaságilag erős Uniót. Ehelyett

egyfajta „Kulturkampf” (kultúrák harca, felfogásbeli különbség) tapasztalható, mely az európai értékek védelmére, megtartására törekszik – a maga módján.

10 évvel ezelőtt (2011) az Isztambuli Egyezmény néven az Európa Tanács egy átfogó nemzetközi egyezményt alkotott meg a nők elleni erőszakkal és családon belüli erőszakkal szemben. A kelet-közép európai országok (Lengyelország, Magyarország, Bulgária Csehország és Szlovákia) megkérdőjelezik az egyezményben foglaltakat. Pontosabban az abban szereplő EU-s előírásokat nem kívánják átvenni a nemzeti törvényeikbe. A nők elleni erőszak, a szexuális visszaélés, vagy a kényszerházasság elleni törvények a kelet-európaiak számára is magától értetődőek.

A nemzeti konzervatív kormányok és ellenmozgalmaik azonban képtelenek megérteni és elfogadni a „biológiai” nemiség (angolul sex) és a „társadalmi” nemiség (angolul gender) közti különbséget.

A volt szocialistas országok gondolkodásában csak férfi és nő létezik.

A lengyel parlament előtti törvénytervezet mottója: „Igen a családra – Nem a genderre”, magyarul: „a hagyományos értékek a kor szelleme (a homoszexualitás) ellen”. Bulgáriában már 2018-ban alkotmányellenesnek nyilvánították ezt a témát, így ott az Isztambuli Egyezményt kizárt, hogy elfogadják (ratifikálják).

Egész Kelet-Közép-Európában népességfogyás tapasztalható.

Nemcsak a jobb megélhetéssel kecsegtető elvándorlás miatt. A nemzeti konzervatív kormányok drága családtámogatási programokkal próbálják a „hagyományos családmodellt” népszerűsíteni, és a születések számát növelni. Ebbe a nemzeti konzervatív kormányok mellett az egyházak is besegítnek.  Miközben tudat alatt a homofóbiát terjesztik.

„Az egyneműek kapcsolatától kihal a nemzet”

szól a kormánypárti érvelés, ergo a volt szocialista országokban az egyneműek házasságát nem ismerik el (pl. özvegyi nyugdíj). Mi több, Magyarországon az alkotmány tiltja az egyneműek házasságát. Sőt, most már az örökbefogadást is.

Ugyanakkor Nyugat-Európa katolikus fellegváraiban: Spanyolország, Portugália, Írország engedélyezett az egyneműek házassága, valamint az örökbefogadás.

A kontinens másik nagy „kelet-nyugat” problémája a migráció (vándorlás) és a (politikai) menedékjog. Brüsszel évek óta képtelen közös európai megoldást találni. Az elvándorlás a felvevő, befogadó országokból (Olaszország és Görögország), a kontinens szociálisan fejlett jóléti társadalmai felé halad északnyugat irányba. Ez az iszlám országokból érkező menekültek fő vándorlási iránya is. Senki sem akar az iszlamofób nemzeti konzervatív volt szocialista országokban maradni.

A menekült státuszt megszerzett, legálisan befogadott, elismert menekülteket az EU szeretné a tagállamok között (egyenlően) elosztani, és ezzel nagy (anyagi) terhet levenni Olaszország és Görögország válláról.

Ezt a gondolatot, segítségnyújtást a keresztény konzervatív magyar kormány elutasította.

Orbán Viktor már 2016.10.07-én közölte, hogy a magyar alaptörvényt ki kell egészíteni, és bele kell írni, hogy a magyarokra senki sem kényszeríthet semmilyen kötelező betelepítési kvótát.

Az egykori szocialista országokból lett EU-tagállamokban gyakorlatilag minimális szimpátia sincs a menekültek irányába.

Az EU-n belüli (nép)vándorlásról is mélyen hallgat a teljes hazai média. Igaz, vannak internetes (Facebook) csoportok, ahol problémájukat egymás közt meg tudják beszélni, és ezzel a téma ki van lőve. Pártállástól függetlenül egyik tv-csatorna sem készít sorozatot az „újrakezdők” életéről, beilleszkedési problémájukról, gondjaikról, akárcsak tájékoztatási jelleggel.

Érdekes lenne a Magyarországon dolgozók lehetőségeit, mindennapjait is bemutatni.

Az 1989-es jelszó és gondolat a „vissza Európába” nemcsak a szovjet egypártrendszertől való elfordulást jelentette, hanem egy bizonyos „nemzeti forradalmat” is, a nemzetállami önállóság visszaszerzését.

Nyugat-Európában hitelesen és jól dokumentálták a háború utáni meneküléseket, elüldözéseket, befogadásokat, (divatos szóval) integrációkat. A Vasfüggönytől keletre ezek szinte tabutémák voltak. Még ma is azok. A kitelepítésről, legyen az nemzetiségi vagy osztályidegen, tudott a lakosság, de hová kerültek, hogyan fogadták őket, hogyan segítették az újra kezdést, a beilleszkedést, arról vajmi kevés ismeretünk van. Ezért

szinte nulla szimpátia az elüldözöttekkel, napjaink menekültjeivel.

Még a 200.000 fős ’56-os menekültek felemlegetésére is az a sztereotip válasz, hogy „az más volt”. A görög (és koreai) menekültek befogadásáról sem illik beszélni, mert az a Rákosi időben történt, amikor semmi jó, semmi emberséges nem történhetett.

Keleten a lakosság többsége úgy képzelte el a ’89-es „átállást”, hogy máról holnapra itt lesz a Kánaán, a Nyugat, a maga szociális jólétével és gazdagságával. Aztán mikor ráébredtek, hogy ez nem így van, elkezdték terjeszteni, hogy a „húsosfazék” közelében volt kommunisták kaparintottak meg mindent.

Majd az önjelölt nemzeti konzervatívok új ideológiával álltak elő. „Nem biztos. hogy jó átvenni a demokráciát, a piacgazdaságot vagy a jogállamiságot, mert az a hagyományos, nemzeti kultúra feladásához vezet(het)”.

Ez a gondolkozás az EU keleti felén, különösen Magyarországon (Orbán) és Lengyelországban (Kaczynski) elterjedt és népszerű. Orbán ezt azzal egészítette ki, hogy a 2008-as pénzügyi, majd a 2015-ös menekültválság a gazdasági és társadalmi liberalizmus következménye. Ezért az igazi európaiak nem Brüsszelben, Berlinben vagy Párizsban vannak, hanem

„mi” keresztény fehérek, kiknek küldetése a Nyugat megmentése. 

Ezt látva, tapasztalva, úgy tűnik a jelenlegi Európa (EU) elvesztette „értékközösség” jellegét, helyére a „jogközösség” lépett. Ennek keretében remélhetőleg, a közvetlenül választott Európai Parlament meg tudja majd védeni a jogállamiságot.

Amit az EU-ról tudni illik

Az Európai Közösség ötlete a Nagy Háborút (1914-1918) követő, addig nem tapasztalt kemény versailles-i békeszerződések, pontosabban békediktátumok súlyos hibáiból eredt. A győztes Franciaország közel 50 éves sérelméért, az 1871-es porosz-francia háborúban elszenvedett vereségéért, akart revánsot venni. Mondván Németország soha többet ne tudjon háborút indítani, és így Európában beköszönt az örökbéke. A francia elképzelés nem jött be. Sőt, 20 évvel később (1939) újabb világégésbe torkolt és sokkal több emberáldozatot követeltek az át nem gondolt, felelőtlen, elhibázott 1918-20-as versailles-i békediktátumok.

Már a 20-as években többeket foglakoztatott, hogy az európai háborúk elkerülhetők lennének, ha a két legnagyobb lélekszámú népcsoport, a francia és a német, megbékülne. E gondolat képviselője volt Köln polgármestere (1917-1933), Konrad Adenauer. Elképzelése szerint az embereket a „hasukon keresztül lehet megfogni”. Ha hasonló életszínvonalon    élnek, akkor nincs irigykedés, gyűlölködés. Béke van, méghozzá hosszú és tartós (amíg a gazdaság jól működik). Adenauer szűkebb hazájában, a Rajna vidékében, gondolkozott. Elképzelése szerint az iparilag fejlett német (Ruhr-vidék) és a mezőgazdaságilag fejlett francia (Elzász-Lotaringia) tájegység jól kiegészítené egymást. Európa nyugati felének egyesülése volt a cél, ami a Frank Birodalom idején, Nagy Károly uralkodása (768-814) alatt virágzott. A „keletnémetek” (poroszok, szászok, stb.) kiestek ebből a gondolatkörből, amit később, a háború utáni, szovjet megszállás alá is támasztott.

1945-ben a győztesek, az angolszász (amerikai, brit) szövetségesek, rátaláltak a „Rajna-vidéki” Adenauerre, aki az újonnan alakult Német Szövetségi Köztársaság (Nyugat-Németország) első kancellárja lett.

Francia részről, Charles de Gaulle elnök egy önálló (szárazföldi) Európa megteremtését szorgalmazta, amiben a tengerentúli nagyhatalmak, a felszabadító amerikaiak és britek, háttérbe szorulnának. Erre célzott híres mondásával:

„Európa az Atlanti-óceántól az Urálig terjed”.

Ennek érdekében szoros francia-német együttműködésre törekedett, mely az Európai Gazdasági Közösség alapja lett.

Ugyancsak említést érdemel a szintén „Rajna-vidéki”, luxemburgi születésű Robert Schuman, aki 1886-ban német Lotaringiában, „birodalmi német”-nek született és „moselfranki német” volt az anyanyelve. Amikor az első világháború után Elzász-Lotaringia visszakerült Franciaországhoz, Schuman felvette a francia állampolgárságot, majd 1948-ban a francia miniszterelnökségig vitte, miközben mindvégig a francia-német együttműködést szorgalmazta. Ellentétben de Gaulle-lal, Schuman az atlanti szövetség (NATO) elkötelezett híve volt, majd alapító tagja a Montánunió-nak, más néven Európai Szén- és Acélközösségnek, melyet az Európai Gazdasági Közösség elődjének tekintenek.

A hidegháború idején, az amerikai fegyverek védelme alatt szépen fejlődött ez a gazdasági közösség. Naná, katonai kiadásra nem kellett költeni, miközben egyre könnyebb lett a mindennapi élet: eltűntek a vámok, szinte teljesen szabad lett a közlekedés, pl. lejárt útlevéllel, vagy érvényes jogosítvánnyal is lehetett a tagállamokba utazni.

1957-ben hat nyugat-európai ország, három köztársaság és három monarchia (Belgium, NSZK, Franciaország, Olaszország, Luxemburg és Hollandia) megalapította a gazdasági közösséget
1973-ban csatlakozott még két monarchia és egy köztársaság: Dánia, Írország és Nagy-Britannia
1981-ben egy köztársaság: Görögország
1986-ban egy monarchia és egy köztársaság: Spanyolország és Portugália

A „fordulat évében” (1989) összesen 12 ország (6 köztársaság és 6 monarchia) volt tagja az Európai Gazdasági Közösségnek. Ekkor kezdődött el a kapkodás, pardon az „átszervezés”, a verseny az idővel: Mi legyen az egykori szocialista országokkal, ha azok felvételüket kérik ebbe a gazdasági közösségbe?

15 év (1989-2004) „átmeneti időszak” következett, melyet már nem az összehangolt gazdaság, hanem a politika vezetett. Hiszen ennyi gazdaságilag elmaradott országot a jól prosperáló közösségbe felvenni, nem volt egyszerű dolog.

Ugyanakkor nem lehet magukra hagyni Közép-Európa keleti felén élőket, különösen, hogy akkoriban bizonytalan volt a Szovjetunió további sorsa. Európa szabad felének igyekezete viszont jól látható, és követhető volt. 1995-ben az EK (akkor már Európai Közösség) tagjai közé fogadta Ausztriát, Svédországot és Finnországot, amit már az európai politikai változás vezérelt. Hiszen mindhárom ország gazdasági szintje bőven meghaladta a felvételi kritériumokat. A nagy kérdés az volt: „el-nem-kötelezett”, semleges ország lehet-e tagja egy politikai egységgé szerveződő, átalakuló gazdasági közösségnek? Az EGK nevéből eltűnt a „G” (a gazdaság), és hirtelen Európai Közösség lett, majd 2004-re megszületett az EU (Európai Unió).

Ennek a 15 évnek (1989-2004) néhány emlékezetes pillanata.

A (berlini) Fal lebomlása, ill. a Vasfüggöny eltűnése 1989-ben feltette a nagy kérdést: mi lesz a Szovjetunóval? Ott is elindul a „enyhülés” (átalakulás), vagy jön egy új főtitkár és folytatódik a 70 éve fennálló egypártrendszer? Kohl kancellár azonnal cselekedett: egyesítette a két Németországot. Miközben az a furcsa helyzet állt elő, hogy az egyesítés pillanatától szovjet csapatok állomásoztak egy NATO ország (NSZK) területén! Bonn azonnal felajánlotta, hogy a Szovjet Hadsereg katonáinak, tisztjeinek szállást, laktanyákat építenek Oroszország területén.

Majd sorra jöttek az egyesülés mindennapos problémái, gondjai. Az NSZK alkotmánya szerint, minden német jogosult a (nyugat)német állampolgárságra. A két német állam egyesülésekor az NDK területén is a nyugatnémet márka lett az érvényes fizetőeszköz, azaz megszűnt az 1:10 átváltási árfolyam.

Át kellett gondolni és ki kellett dolgozni az egységes nyugdíjrendszert, a munkanélküli segélyt, valamint az egészségügyet, az adórendszert stb.

Mindezt igen rövid idő alatt. Nem volt könnyű és olcsó.

A németországi fejlemények kihatással voltak a Közös Piacra, mindenekelőtt a már húsz éve tervezett közös fizetőeszközre. 1979-ben alkották meg a közös elszámolási rendszert, és annak mértékegységét, az ECU-t (ekű), mely Nagy Károly idején volt a Frank Birodalom pénze. Az ECU nem került forgalomba, és nem lehetett vele fizetni, viszont a bankok, pénzintézmények mindent ezzel a képzeletbeli pénzzel számoltak. Aztán öt évvel a tömeges belépés (2004) előtt Kohl kancellár a német egység, valamint az európai egység jelképeként kierőltette az új közös fizetőeszközt, az eurót, amit 1999 január elsején vezettek be az akkori Közös Piacot alkotó valamennyi országban. Sokan (szakemberek, közgazdászok) ellenezték az euró, mint közös fizetőeszköz bevezetését, mivel a tagállamok gazdasága nem volt egy szinten. Ma sincs! Különösen a németek ellenezték, mivel nagyon tartottak a háború utáni (német) gazdasági csoda jelképe, az erős nyugatnémet márka, megszűnésétől.

Egy interjúban Kohl elismerte, hogy „(az euró bevezetésekor) olyan voltam, mint egy diktátor, mivel az euró Európa szinonimája lett, és egyúttal kivételes lehetőség Európa békés összenövésének.” Ebből a magyarázatból tisztán látszott, hogy Kohl számára a német (újra)egyesítés, Európa egyesítését jelentette. 

Azóta több válságot élt át az euró zóna (görög, olasz, spanyol). Bármely ország kilépése a pénz-unióból akkora sokkot jelentene az Uniónak, különösen Németországnak, hogy Berlin inkább euró milliárdokkal tömi a megroggyant, félremenedzselt gazdaságokat. Ebből is látszik, hogy az EU még mindig egy erős gazdasági közösség, nem pedig egy politikai egység, tömb.

Míg Nyugaton az országok gazdasági tömörülése jellemezte a Közös Piacot, addig a Vasfüggöny túloldalán a széthúzás, elszakadás volt jellemző. Lásd Csehszlovákia, Jugoszlávia, Szovjetunió. A legcsúnyább és legvéresebb Jugoszlávia szétesése volt, az un.  délszláv háború (1991-2001). A fegyveres konfliktus megakadályozását, elkerülését, magának Európának (Közös Piac) kellett volna megoldania. Ehelyett a hadsereggel nem rendelkező közösség a NATO védelme alatt az amerikaiakat hívta segítségül. Az amerikai légierő bombázta a jugoszláv (szerb) városokat.

  Orbán, akkori magyar miniszterelnök, jóváhagyta, hogy a magyarországi repterekről felszálló amerikai harci gépek magyarlakta településeket bombázzanak.

Budapest nem engedélyezte, hogy a határ magyar oldalán a szerbek által bérelt és fizetett földalatti (MOL) üzemanyag tárolókat a szerbek használhassák. Az orosz segélyszállítmányokat is feltartóztatták a magyarok. Ugyanakkor a NATO-tag Görögország nem járult hozzá, hogy területén keresztül amerikai hadiszállítmányok haladjanak és szerb ortodox testvéreik településeit bombázzák. Az Európai Közösség tehetetlenségére jellemző a Srebrenicai mészárlás, ahol a környéken állomásozó 400 holland „kéksisakos” nem tudta megakadályozni közel 9.000 muszlim legyilkolását.

Ezek csak kiragadott példák annak az EU-nak a múltjából, történetéből, amit az Orbán-ellenes ellenzék választási kampányában rendszeresen pozitívnak mutat be. A demokrácia és szabadság példaképének aposztrofált Európai Uniónak nincs központi hadserege, egységes határvédelme, közös útlevele, de még alkotmánya sincs! Itt álljunk meg egy pillanatra.

A nagy „keleti bővítést” (2004) megelőzően, Brüsszel szeretett volna egy EU-alkotmányt.

A tervezet nyilvánosságra hozatalakor a nem EU-tag Vatikán hiányolta, hogy a preambulumból kimaradt Isten neve, de még utalás sincs rá! Az alkotmánytervezetet minden tagállamnak külön el kellett (volna) fogadnia, mégpedig vagy a parlamentje által, vagy népszavazással. A többségében katolikus Franciaország és a többségében protestáns Hollandia népszavazáson utasította el ezt a tervezetet.

Ekkor jelentkezett be a Vatikán, és a bővítés évében, 2004-ben, II. János Pál pápa boldoggá avatta IV. Károly magyar királyt. Ez komoly figyelmeztetés volt az EU törvényhozóinak, hiszen a katolikus (és nagyon vallásos) Habsburg király arról volt híres, hogy már 1916-ban be akarta fejezni az első világháborút, ezért megbékélést keresett a franciákkal!

A 20. század mindkét totalitárius rendszerét (náci és szovjet) saját bőrén megtapasztaló lengyel pápát, a német (bajor) Joseph Ratzinger bíboros követte a pápai trónon, aki Európa védőszentjének nevét (Benedek) vette fel, majd 2006-ban elhagyta a Nyugat pátriárkája címet.

Az EU közel sem olyan egységes, pozitív és vonzó, mint az, az Orbán-  ellenes ellenzék választási kampányában szerepel.

Brüsszelben is látják, tudják, hogy valami „félrement”. Különösen az utóbbi években mutatkozott meg a „kelet-nyugat” ellentét, pontosabban a felfogás- és mentalitásbeli különbség.

1989-ben a „Vissza Európához” volt a jelszó, ami napjainkra egyre ellenségesebb lett. Valamikor a németek használták az „Ostblock” (keleti tömb) kifejezést, melynek célja a volt szocialista országok felzárkóztatása volt a Nyugathoz. Ebbe persze belefoglaltatott Németország egyesítésének gondolata, Willy Brandt „Ostpolitik”-ája, a keleti nyitás, is. Miközben magát az EU-t soha, senki sem kezelte és nevezte (egységes) „tömb”-nek. Habár a 2004-es EU tagfelvételig megvolt ennek a lehetőség. Ma már nincs.

A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.

A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.

A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.

Ide kattintva megtalálod bankszámlaszámunkat!