Megalakulhatnak a vagyonkezelő alapítványok, amelyek egyik formáját a Corvinus Egyetem fenntartásához fognak alkalmazni a nyártól. Ez megnyitja az utat az MTA intézeteinek elvétele előtt is, az egyetem kapcsán azonban vannak alapvető kérdések a jövőről. Például a finanszírozás bizonytalanságai.
A parlament szerda délutáni döntésével megalakulhatnak a vagyonkezelő alapítványok, amelyek elsődlegesen a hatalmas (legalább 600 milliós) családi vagyonok egyben tartására szolgáltak volna, de beleillesztették a közcélú formát is. Ennek kinyilvánított célja a Covinus Egyetem működésének átalakítása júliustól, a célul kitűzött „elitegyetem” létrehozása. (Ennek egyik következménye az állami fenntartású helyek drasztikus visszavágása lesz a fizetősök javára.)
Az persze kérdés, hogy az ország romló híre, a tudományellenes kormányzati politika mennyire teszi vonzóvá a Corvinust a jól fizető hazai és külföldi diákok előtt. Merthogy a törvényjavaslat szavazás előtti sub rosa kiegészítése a kutatási közérdekű feladat lehetőségével megnyitja az utat a Magyar Tudományos Akadémia ötezer fős intézeti hálózatának elvétele és állami vagyonkezelő alapítványba vitele előtt. Az MTA próbál ellenállni ennek.
De vissza a Corvinushoz. Több részlet nem ismert, csak a főbb keret. A kormány szándéka az, hogy
az egyetemet kiveszi a költségvetési finanszírozás köréből, és a vagyonkezelő alapítvány rendelkezésre bocsátja az állam tulajdonában – az MNV-nél – lévő Mol és Richter Gedeon tőzsdei részvénytársaságok 10-10 százalékos pakettjét.
(A két cégben egyaránt kicsivel több, mint 25 százaléka van az államnak.)
Ezen részvénycsomagok (most mintegy 380 milliárdra becsült) értékének hozamából, a kifizetett osztalékból működne a Corvinus. Ezek az értékpapírok mozdíthatatlanok, az egyetem nem adhatja el, tehát, ha jól értjük, más részvényt se vásárolhat helyettük, vagyis a szó szoros értelmében vagyongazdálkodást nem folytathat.
Ez persze nem lenne baj, ha nem olyan cégekről van szó, amelyek
erősen ki vannak téve a környezet nem befolyásolható folyamatainak, illetve a normál üzletmenet kockázatainak.
Ezek alaposan felforgathatják a nyereséget, vagy/és az osztalékot.
Egyelőre az se egyértelmű, hogy az alapítvány lesz-e a részvénycsomagok tulajdonosa vagy az marad az államnál. Ennek csak annyiban van jelentősége, hogy ki képviseli a 10 százalékokat a cégek igazgatóságaiban.
Ennél fontosabb azonban, hogy a Richter üzleti eredménye meglehetősen nagy mozgásokat mutat. Csak az elmúlt két lezárt évben (2016-17-ben)
több, mint hatszoros (!) volt a különbség az eredményben,
Az egy részvényre jutó konszolidált eredmény 2016-ban hét és félszerese volt tavalyinak. (A gyógyszergyárnak az elmúlt években több olyan terméke volt, amelyek piacra vezetése nem úgy vagy késve sikerült, ami a nyereségen is meglátszott.)
A gyógyszerkutatások kockázatossága pedig a jövőben se fog mérséklődni. Kérdés, hogy szabad-e kitenni az ország egyik legnagyobb egyetemének napi gazdálkodását annak, hogy egy ekkora társaság mekkora hasznot termel.
És ha van haszon, még nem biztos, hogy van osztalék is.
Akár terjeszkedés, felvásárlás, termékfejlesztés céljára vagy piaci nehézségek miatt gyakran élnek azzal az eszközzel tőzsdei társaságok, hogy nem fizetnek osztalékot (vagy csak csökkentett összeget), és az eredménytartalékba teszik a pénzt.
Ez történt a Mol esetében tíz évvel ezelőtt. Akkoriban, 2008 elején adta el hirtelen az osztrák OMV olajcég a Molban lévő bő 21 százalékos részét (miután sikertelen volt az úgynevezett ellenséges felvásárlás kísérlete) az orosz Szurgutnyeftyegaznak. Ezután pár héttel az éves rendes közgyűlés (egyéb kiszorító alapszabály-módosítások mellett) úgy döntött, hogy nem fizet osztalékot a részvényeseknek. És aztán ez így történt még két évben.
A Mol ma már „nem kispályás játékos” a térségben, ennek minden előnyével és rizikójával. Ismert a horvát INA-ban lévő relatív többségi részesedése és irányítási joga miatt hosszú évek óta tartó komoly vitája a horvát kormányokkal. Ennek kimenetele hatással lehet a Mol jövőbeni eredményességére, osztalékfizetési gyakorlatára.
Az MTA Lendület kutatócsoportjai újabb nyílt levélben állnak ki a kutatóhálózat önállósága mellett Palkovics László miniszternél. Elutasítják a diktátumot és együttműködést sürgetnek. Pedig sorsuk már a héten bevégezhet.
A Magyar Tudományos Akadémia (MTA) kutatói középgenerációjának gerincét alkotó Lendület hálózat kutatócsoport-vezetői nyílt levelet tettek közzé. Ebben „támogatják a kormány kezdeményezését a hazai innovációs készség növelésére, de szerintük az egyoldalú, kizárólag az innováció egy szűken vett értelmezését szem előtt tartó átalakítási tervek veszélybe sodorják általában az alapkutatásokat, különösen a humán tudományokat és a magyar nemzeti kultúra kutatásait” – írják.
A Lendület programot tíz éve az akkori MTA-elnök, Pálinkás József hívta életre. Célja az volt, hogy a már nem pályakezdő kutatók minél nagyobb számban maradjanak itthon, illetve térjenek haza külföldről. Kiemelt javadalmazással és kutatási lehetőséggel megtámogatva a program sikeres.
A Lendület-csoportvezetők egy sor javaslatot is felvázolnak a továbblépés lehetőségeként. Ennek előfeltétele azonban az, hogy – az MTA elnökségének határozatával összhangban – a kutatóintézeti hálózat megtartsa egységességét és megkapja a törvény szerint részére járó alapfinanszírozást.
Január óta az intézetek csak a béreket kapják meg az Innovációs és Technológiai Minisztériumtól (ITM), a dologi kiadásokra szolgáló pénzt nem.
Emiatt kutatások sora áll
– írják levelükben.
Az ITM-et vezető Palkovics László nyilvánosan is meghirdetett célja az, hogy a teljes kutatóintézeti hálózatot (mintegy ötezer ember)
elvegyék az MTA-tól, és azt alapítványokba vigyék be. Ezzel az MTA kicsontozva megmaradna funkció nélküli köztestületnek.
Valószínűnek tűnik azonban, hogy már a héten bevégeztetik az MTA sorsa. A parlamentben végszavazás előtt van a vagyonkezelő alapítványokról szóló törvényjavaslat. Ennek elsődleges célja az lenne, hogy bizonyos értékhatár felett bármilyen vagyontömeget be lehessen vinni vagyonkezelésre alapítványokba. Magánvagyonokat éppúgy, mint közcélúakat.
Utóbbiak egyike lenne a Corvinus Egyetem kvázi magánegyetemmé alakítása ilyen alapítványi formában. Vagyonát pedig az állam tulajdonában lévő Mol- és Richter-részvényekből 10-10 százalék átengedése képezné. Ezek hozama lenne a finanszírozás forrása.
Most azonban a törvényjavaslatba módosítóként becsempésztek egy szót. Eszerint a közcélra létrehozott alapítvány kutatási tevékenységet is végezhetne – írta meg az mfor.hu. Ezzel egy csapásra elvonhatóvá válna az MTA intézethálózata, egy részük éppen a kormányközelivé váló Corvinushoz, más része a teljesen kormányirányítású közszolgálati egyetemhez.
Ennek az átalakításnak célját és hátterét elemezte a Korrupció-kutatóközpont Budapest (CRCB). Írásában arra a következtetésre jut, hogy
az MTA intézeteinek bedarálása, szétszedése mögött az uniós támogatások várhatóan nehezülő hozzáférése áll;
részben a következő ciklusban kevesebb pénz, de főképpen az EU szigorodó felügyelet miatt.
A CRCB értékelése szerint a magyar kormánynak azzal a dilemmával kell szembenéznie, hogy ahol a „Fidesz-közeli” irányítás a domináns (például a már említett Nemzeti Közszolgálati Egyetem, a Századvég, a Nézőpont Intézet), ott a kormány tudja, hogy a humántőke alacsonyabb szintje miatt nagyon kicsi az esélye annak, hogy közvetlenül az EU által lebonyolított, elbírált innovációs és kutatási pályázatokon ezen intézmények nyerjenek.
Ezeknél
a kormányközeli intézményeknél ugyanis kicsi az EU-források lehívásának képessége.
Ott azonban, ahol jelenleg még autonóm módon, nem NER-kompatibilisen működnek – ilyen az MTA kutatóintézeti hálózata is –, ott az intézmények jóval nagyobb humántőkével bírnak és ezek nagyon nagy eséllyel is pályázhatnak EU forrásokra. Ezeknél tehát nagy az EU-források lehívásának képessége.
Ezt az ellentmondást a CRCB szerint a kormány „faék egyszerűségű” logikával igyekszik megoldani:
a legjobb az, ha valamilyen módon közvetlen befolyást tud szerezni azon intézmények irányításában,
amelyeknek nagy az EU-források lehívásának képessége, és amelyek eddig nem NER-kompatibilis (azaz autonóm) módon működtek.
Ez azonban nem számol azzal, hogy a kutatók egyéni döntési képessége megmarad: felmondhatnak, külföldre távozhatnak. Vagyis a lojalitás megkövetelése és a kutatói szabadság semmibevétele alapjában áll szemben a kutatói szabadsághoz nélkülözhetetlen kreativitással.
A nagy tüntetéshullám és az erősödő sztrájkhangulat 2018-ban még nem éreztette hatását, a mérlegek alapján 513-ra csökkent a szakszervezetek száma Magyarországon. Főleg a nagyon kicsiket érintette ezt, a nagyok őrzik pozíciójukat.
A „rabszolgatörvény” miatt elindult tiltakozáshullám, az audisok zajos bérsztrájkja, a kereskedelemben tapasztalható feszültségek, és legutóbb a Magyar Tudományos Akadémia kormányzati térdre kényszerítési kísérlete nyomán arról számolnak be a szakszervezetek, hogy fokozódó belépés kezdődött. Ennek hatása hónapok múlva összegezhető.
Jelenleg becslések szerint 9-10 százalék a szervezettség, de például a sokaknak reményt adó Audinál kétharmados.
Tavalyról azonban még az látszik a Policy Agenda (PA) éves helyzetjelentéséből, hogy vélhetően tovább csökkent a szakszervezetek száma. Legalábbis a mérlegbeszámolót benyújtók kevesebben lettek egy év alatt: 597-ről 513-ra fogytak. (2016-ban még 702 volt.) Nagyon sok kis szakszervezet működik, amelyek talán néhány taggal rendelkeznek, ezek főleg munkahelyi szintű szervezetek. Körükben volt nagy a csökkenés: az ötmilliónál kisebb tagdíjúak száma 357-ről 299-re zuhant.
Éppen kéttucat szakszervezet van, amelyik 50 millió forint feletti tagdíjról számolt be
2018-ban, kettővel kevesebben, mint 2017-ben. Fontos aláhúzni, hogy nem feltétlenül jelent abszolút erősorrendet a tagdíjbevétel alapján mért rangsor. A tagdíj alapesetben 1 százaléka a bruttó bérnek, de sok szakszervezet „árversenybe” kezdett ennek kapcsán, és vagy elléptek az 1 százaléktól, vagy maximálták a tagdíjak mértékét.
A 2017-es adóbevallás alapján számítva
a szakszervezeti tagok munkajövedelmük 0,76 százalékát fizették
átlagosan tagdíjra.
Az ágazatiak közt a legnagyobb konszolidált tagdíjbevételű a Pedagógusok Szakszervezete (Szakszervezetek Együttműködési Fórumának tagja) volt 505 millióval. Őt követte a villamos-energiaipariak érdekképviselete (Független Szakszervezetek Demokratikus Ligája) 472 millióval, a Vasas Szakszervezeti Szövetség 456 millióval és a vegyipari szakszervezet 341 millióval (mindkettő a Magyar Szakszervezeti Szövetség tagja), a Vasúti Dolgozók Szabad Szakszervezete (konföderáción kívüli) 260 millióval.
Az élmezőny sorrendje nem változott, mögéjük azonban nagyot ugorva zárkózott fel a Kereskedelmi Alkalmazottak Szakszervezete 261 milliós bevétellel.
A csak a tagdíjbevétel alapján mért erősorrendben a Vasas Szakszervezeti Szövetség, a Vasúti Dolgozók Szabad Szakszervezete, a KASZ, a Vasutasok Szakszervezete és a Pedagógusok Szakszervezete a legnagyobb.
Miközben valóságos csoda a magyar gazdaság, sokadjára sürget versenyképességi fordulatot Matolcsy György. Az MNB elnöke 2030-ra és Ausztriára tekint, addig is évi 110 ezer újszülöttet szeretne. Egy kulcsos szja, a magánegészségügy kiterjesztése.
Az EU-n belül a legsikeresebb válságkezelést Magyarország hajtotta végre – ismételte meg előző nap (ismételt nemzeti banki elnökségi jelölése előtti parlamenti meghallgatásán) hangoztatott tézisét Matolcsy György. Az MNB elnöke Varga Mihály pénzügyminiszterrel és Orbán Viktor kormányfővel együtt vesz részt a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara évnyitó rendezvényén.
Matolcsy szerint
1945 óta nem volt olyan növekedési fordulat az országban,
mint 2012 óta. Sőt, egyenesen az EU növekedési motorja lett hazánk. (Arról rendre nem beszél, hogy soha annyi „ingyenpénzt” nem kapott az ország, mint ezekben az években. Az uniós támogatások értéke elérte a GDP mintegy 35 százalékát, a kumulált növekedés ennek csak fele volt.)
A jegybankelnök ismét Ausztriát és annak fejlettségét tűzte ki célul 2030-ig.
Ehhez azonban versenyképességi fordulatra van szükség. (Éppen egy éve pontosan ezt mondta ugyanitt.)
Az MNB sorra gyártja a törvényi statútumától idegen általános gazdaságpolitikai csomagokat. Volt már 50 pontos, tavaly elkészítettek egy 180 pontból állót, ma pedig mindjárt 330 pontba szedték a versenyképességi fordulathoz szükséges, 12 területre kiterjedő elképzeléseiket.
A cél az, hogy sikerüljön fenntartani az osztrák, német növekedéshez képest a 2 százalékpontos előnyünket – mondta Matolcsy. A cél eléréséhez azonban a tudásban és technológiában az intenzív szakaszba kell átlépni – közölte Matolcsy. Aki – ezt is elmondta parlamenti meghallgatásán – egyetért a tudományos akadémia „átalakításával”, ami hozzáértők többsége szerint éppen a tudást fogja rombolni, és amelynek keményen ellenáll az MTA.
Az államadósság finanszírozásában teljes egészében magyar forrásokra akar támaszkodni az MNB elnöke. Jelenleg 20 százalék körüli a nem forintnyi rész, az MNB ezt szeretné sokezer milliárdnyi lakossági állampapírral kiváltani, ahogyan azt korábban már bejelentették.
Mi ismét egy egy számjegyű szja mellett tesszük le a voksunkat, ami sok kockázatot kiküszöböl, láthatatlanul emeli a reálbéreket, a nettó béreket – mondta Matolcsy. Ez újabb lökést adna nagy keresetűeknek.
A sok-sok fordulat igényének egyike a demográfiai. Matolcsy egyenesen évente 110 ezer újszülöttet szeretne. Ez igen nagyra törő terv, tekintve, hogy a legfrissebb statisztikai adat szerint
tavaly 89 800 gyerek született,
az elhaltakkal számított népességfogyás húsz éve nem volt ekkora, és hetven év alatt is csak két rosszabb év akadt. Demográfusok szerint a Ratkó-unokák „kifutásával” teljesen irreális ekkora születésnövekedés.
Az osztrákok utolérésének egyik pillére az egészségügyi reform – mondta Matolcsy. Ebből ő nem az állami szolgáltatások javítását emelte ki, hanem a magánegészségügy elterjedését.
A rendszerváltás óta leghatásosabb sztrájk sok kérdést vet fel, a hazai viszonyokra és a multicégek működésére vonatkozóan egyaránt. Az azonban látszik, hogy a kormány nem tud kilépni a maga ásta csapdából.
Egy nap híján egy hétig állt a munka az Audi Hungaria (AH) győri üzemében. Az utolsó pillanatban megállapodtak az Audi Hungária Független Szakszervezetével (AHFSZ). Az eredmény túlnyomórészt a dolgozók igényeinek felel meg. A két évre szóló 10+10, majd 11+11 százalékos béremelési ajánlatról elmozdulva a cég végül belement a 18 százalék, de minimum 75 ezer forint alapbéremelésbe (ami az alsó jövedelműek esetében legalább 20 százalék), s engedett a jubileumi juttatásban is. Az AHFSZ pedig lemondott a 4 százalékos mozgóbér alapbéresítéséről, és elfogadta a másfél évre szóló megállapodást. A cafeteriában (audisul: VBK) – belátva, hogy ez a juttatás lényegében elvesztette értelmét a teljes összegű adózás miatt – is kompromisszum született.
Forrás: AHFSZ
A szervezettség
A rendszerváltás óta nem volt példa ekkora munkabeszüntetésre. A történtek ellentmondásosságát mutatja, hogy a konföderációktól független AHFSZ az egyik legjobban fizető cégben szervezte meg a bérsztrájkot. A tanulságok első sorában áll az a meglepő (?) felismerés, hogy kellő mértékű, az AH-nál csaknem 70 százalékos szervezettség – elővéve a klasszikus szakszervezeti munkát – a legtőkeerősebb cégekkel szemben is egyenjogúvá emeli a dolgozókat.
Az elmúlt napokban egyre másra csodálkoztak rá sokan erre. Ami rámutat az elmúlt csaknem harminc év egyik legnagyobb mulasztására:
a munkavállalói jogok jottányit se változtak azóta,
hogy a második világháború utáni évtizedekben Nyugat-Európa létrehozta a „gazdasági csodát”, amelyben az alkalmazottak egyenrangú termelőerők a tőkével. Kiszolgáltatottak egymásnak.
Az AHFSZ sikere a jelek szerint inspirálóan hat másokra. A már korábban erejét megmutató Életre Tervezett Munkavállalók Országos Szakszervezete (amely azonnal ötmillió forint segítséget ajánlott fel az AHFSZ-nek) a hatvani Boschnál kezdett bértárgyalást. A szakszervezet hétfőig vár, ezután viszont a munkaadó nemleges válasza esetén megkezdődik a hétnapos egyeztetési időszak, ami alatt kétórás figyelmeztető sztrájk megszervezésére jogosult az ÉTMOSZ. Ha ez sikertelen lenne, akkor itt is hosszabb idejű sztrájk várható.
A multik termelési optimalizálása
A szűk egy heti teljes leállás felrajzol néhány más fontos tanulságot is. Az egyik az, hogy a multinacionális cégek maximális hatékonyságra törekvése több veszélyt hordoz rájuk nézve. A Volkswagen csoport – közgazdaságilag érthetően – központosítva, Győrben építette ki legnagyobb motorgyárát. Ez az évente nagyjából tízmillió autót előállító konszern világszerte 32 egységébe szállít, az elmúlt években majdnem kétmilliót. Vagyis minden ötödik autóban (a Volkswagentől az Audin át a Bentleyig és a Lamborghiniig) győri motor dolgozik.
Ez a gazdaságos üzemméret azonban esetenként ketyegő bomba. Ha leáll egy ilyen meghatározó egység, az dominószerűen döntheti be a hálózat jelentős részét. Ez be is bizonyosodott most: napokon belül leállt a központi, ingolstadti üzem, aztán részben megbénult a pozsonyi VW-gyár, és hajszál választotta el a neckarsulmi üzemet a kényszer-szabadságolástól.
A naponta 8800 motort készítő AH sztrájkja nagyjából 60 ezer autó előállítását akadályozta meg.
Ennek oka az, hogy a költségracionalizálás jegyében az összeszerelő üzemek (profiltól függetlenül) minimálisra szűkítették a beszállítói láncot. Az angol kifejezéssel just in time (éppen időben) kiszolgálásban a 2008-as válság után szinte nullára apasztották a készleteket.
A szorosra font termelési háló másodlagos (?) résztvevői az üzemek köré szerveződő beszállítók. Az Audi leállásának viszonylag kevesebb visszhangot kapott következménye, hogy a megyében lévő szerződött cégek is kifeküdtek.
Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy
az audis bérmegállapodás egyértelműen kihat a régió béreire
– derül ki a Kisalföld írásából. Sragner László, a VOSZ megyei elnöke szerint a kis- és középvállalkozások 30–40 százaléka komoly bajba kerülhet a markáns audis béremelés után. A térség cégeinek dolgozói addig voltak elégedettek a nyolc-kilenc százalékos, van, ahol két számjegyű emeléssel, amíg nem szembesültek az egyébként is magasabb alapszintről induló audis 18 százalékkal.
A belső elszámolások
Az Audin belüli bérvita legfontosabb támasztéka volt az, hogy az AHFSZ által közöltek szerint a győri üzem a leghatékonyabb, ellenben itt fizetik a legkisebb béreket, nem csak a nyugat-európai, hanem a térségi cégekkel összehasonlítva is. Az AH nyilvánosságra hozott vitairata cáfolni igyekezett ezeket a számításokat, de ezenközben lényegében elismerte azt a közismert tényt, hogy nemzetközi cégcsoportként belső elszámolásaiban téríti el a bevételeket és a költségeket. Ebben Magyarország a „nyerő” oldalon áll, a 9 százalékos (nagy multiknál ennek nagyjából fele) társasági adóval, szemben a német 30 százalékkal.
Ezzel az Audi ráirányította a figyelmet arra, hogy a nagy cégcsoportokon belüli pénzmozgatással lényegében
megállapíthatatlan, hol mennyi nyereség keletkezik,
a dolgozók azonban azt látják, hogy harmadát-ötödét keresik annak, amit nyugat-európai sorstársaik kézhez kapnak.
Nagyon izgalmas az a kérdés, hogy a VW-csoporton belüli korábbi sztrájkok és a mostani győri munkabeszüntetés megnyitja-e a tabula rasa igényét a térség szakszervezeteiben. Benne azt, hogy a győriek sztrájkját támogató nyugati, például a német szakszervezetek tisztában vannak-e azzal: az adatok arra engednek következtetni, hogy a hozzáadott érték előteremtése és a javadalmazás arányában ők jelentős előnyben vannak a térségi országokkal szemben.
Feltűnő, hogy a kormány lényegében hallgatott ebben a talán rendszeralkotó vitában. Semmitmondóan nyilatkozott a sztrájk napjaiban Kovács Zoltán nemzetközi kommunikációért és kapcsolatokért felelős államtitkár: csak egy megoldás van az ilyen viták rendezésére, ez pedig a kompromisszum a munkáltató és a munkavállalók között. Amikor pedig véget ért a sztrájk, akkor is csak a látszólag „kötelezőt” hozta Gulyás Gergely kancelláriaminiszter. Ha a magyar munkavállalók több hozzáadott értéket visznek a termelésbe, jobban meg is kell őket fizetni, ezért a kormány a munkavállalóknak szurkolt – mondta az InfoRádióban.
Csakhogy a kormány belecsavarodott egy olyan spirálba, amely lefelé vezet. Hatalomra kerülése után mindent arra tett fel, hogy a munkanélküliséget minél gyorsabban leszorítsa, bármibe kerüljön is. Ennek módja
az alacsony bérekre alapozott tőkebarátság,
szemben a mindennap hangoztatott tőkeellenes kirohanásokkal. Az uniós támogatások elherdálása miatt a magyar gazdaság beleszorult az összeszerelő-üzemektől függésbe. Ha nagy hozzáadott értékű termelésből nincs több, akkor nélkülözhetetlenek a bérmunka-jellegű befektetések.
Ennek legújabb példája a Hauni Hungária Gépgyártó Kft., amely 5,7 milliárd forint értékű beruházást hajt végre, a fejlesztést 977 millió forinttal támogatja a kormány.
Forrás: Eurostat
Magyarország térségi leszakadásához adalék az Eurostat legújabb jelentése, amely azt szemlélteti, hogy idén januárban a minimálbér Magyarországon 464, a szlovákoknál 520, a lengyeleknél 523, a cseheknél pedig 519 euró. A különbség mindhárom országgal szemben legalább 15 százalék.
Napok óta tartanak a tiltakozások Budapesten a rabszolgatörvény ellen, sőt tegnap este már Pécsen is tüntettek, korábban meg több helyen is voltak félpályás útlezárások. Mégis kérdéses, hogy az ország lakosságának a többsége, főleg a vidéken élők hozzájutnak-e a hiteles hírekhez a tüntetésekről.
Nem feledjük, már hatalmas központosított médiabirodalom szolgálja a hatalom propagandáját
Nemrég a fideszes oligarchák és strómanok egy alapítványnak „ajándékozták” a cégeik tulajdonában lévő újságokat, hetilapokat, rádiókat és televíziókat. Ezzel persze egyáltalán nem változott a stílusuk vagy a politikai elkötelezettségük, csak annyi történt, hogy könnyebbé tették és már nyilvánosan is elismerték a központosított irányításukat.
Folytatták a nem kormánypárti nyomtatott sajtó felszámolását is, legutóbb a Szabad Föld alakult át, miután Puch László eladta Orbán haverjának, Mészáros Lőrincnek. Tegnap meg arról írhattunk, hogy újabb rádiók landoltak Fidesz-közelben.
A legtöbben már csak a kormánypárti sajtóból tájékozódnak
A legtöbb „magyar ember” gyakorlatilag csak a kormánypropagandát kiszolgáló tévéket nézhet, ma már egyedül az RTL Klub a mindenütt fogható kivétel. A rádiókkal ennél is rosszabb a helyzet. Az országos nyomtatott napilapok közül már csak a Népszava kivétel, de kicsi a példányszáma és már ez sem a régi, valamilyen háttéregyezmény és a kormányhirdetések miatt visszafogottabb a kelleténél. A vidéki emberekhez főleg a helyi, megyei lapok jutnak el, de ezek előbb Mészáros Lőrinchez, majd a hatalomhoz közeli alapítványhoz kerültek, oszt jó napot!
Ma már gyakorlatilag egyedül az interneten van komoly súlya a független és az ellenzéki sajtónak, de mint tudjuk, nagyon sokan egyáltalán nem szoktak internetezni.
Hogyan kezelték a tüntetéseket?
Először megpróbálták teljesen elhallgatni, az első Kossuth téri tüntetés nem szerepelt a híradókban, hírekben, nem írtak róla még a kormánypárti portálok sem a címlapjukon, vagy csak nagyon elrejtve, valahol alul. A „királyi televízió”, az M1 híradója sem adott élő bejelentkezést a tüntetésről, inkább a karácsonyi vásárról jelentkeztek.
A második naptól viszont megváltozott a kormánypropaganda, teljesen egységes módon – nyilván megkapták az új utasítást a „pártközpontból”. Azóta folyamatosan azt szajkózzák, hogy néhány Soros által felbérelt rendbontó, egy istenkáromló kis csürhe rongál, támad a rendőrökre, még a koronát is el akarták lopni. A demonstrálók erőszakosak és trágárkodnak, az M1 híradója pedig azt a feliratot tolta az orrunk alá a tudósítás közben, hogy „büntetett előéletűek is voltak az előállított fővárosi tüntetők között”. A kormánymédia által megszólaltatott „szakértők” szerint a társadalom elutasítja az indokolatlan, a háttérhatalom által gerjesztett rendbontást, hiszen a kifogásolt túlóratörvény hasznos és kedvez a munkavállalóknak.
Mi olvasható a megyei lapokban?
Természetesen a megyei lapok sem lógnak ki a sorból, ami azért is fontos, mert a vidékiek nagy része főleg ezekből tájékozódik. Ezekben az orgánumokban továbbra is inkább az elhallgatás a propaganda eszköze.
Például a HAON weboldalának a címlapján egy betű sincs az esti budapesti tüntetésről, sőt ha a keresésbe beírjuk, hogy tüntetés, akkor sem jön elő friss hír, csak korábbi írások például egy londoni tüntetésről.
Pontosan ugyanez a helyzet például a BAON, a FEOL, a NOOL, sőt még a BAMA esetében is (pedig ugye Pécsen is volt tüntetés), a többi megyei lapot nincs is értelme végignézni…
Kevés jogi, annál több politikai-diplomáciai lehetőséggel élhet Macedónia, ha a magyar kormány nem adja ki Nikola Gruevszkit. Az pedig érdekes kérdésnek ígérkezik, hogyan dönt a hazai bíróság a kiadatási kérelemről.
Szkopjében már a múlt héten bejelentették, hogy hivatalos kiadási kérelmet nyújtanak át Magyarországnak. Kedden ezt meg is tették. Macedónia lehetőségeiről Valki László nemzetközi jogászt, egyetemi tanárt kérdeztük.
Macedónia lehetséges nemzetközi jogi és diplomáciai lépései azután következhetnek, hogy hivatalosan is elküldték a Gruevszki kadására vonatkozó kérelmet. Ennek gyorsasága érthető, még úgy is, hogy egy ilyen több száz oldalas jogi anyag összeállítása nem egyszerű.
Ennek megérkezése után következik a magyarra fordítás itt, Budapesten – feltéve persze, hogy a macedón hatóságok nem takarítják meg Magyarországnak ezt a munkát – mondta Valki László.
Vagyis a magyar kormány
jó sokáig elhúzhatja az eljárást
anélkül, hogy állást foglalna a kiadatási kérelemről.
Valki László nem ért egyet azokkal a véleményekkel, hogy a menekült státusz megadása akadálya lenne a kiadásnak. Az európai kiadatási egyezmény és ennek kiegészítései egyértelműen szabályozzák az országok kötelezettségeit.
A macedón politikust a korrupció miatti ítélet nyomán éppenséggel kötelező kiszolgáltatni hazájának.
A kiadatási kérelmet először a Fővárosi Törvényszék bírálja el. Ha úgy látja, hogy az abban foglaltak meggyőzőek, akkor a kérelem teljesítéséről dönt. Ezt a kormánynak – elvben – kötelező végrehajtania. Az igazságügyminiszter azonban minden jogi következmény nélkül
megteheti, hogy nem írja alá a kiadáshoz szükséges papírokat.
Macedónia nem EU-tagként csak a hágai Nemzetközi Bírósághoz fordulhat, amely aztán hosszú évek múlva kötelezheti Magyarországot Gruevszki kiadására.
Ennél előbb is eredményre juthatnak a macedónok, igaz, ehhez külső segítségre lenne szükségük. Az EU működését szabályozó alapszerződés előírja a köztörvényes bűncselekmények esetében a kiadást. Nem EU-tagként Macedóniának „nem osztottak lapot” ebben, de az Európai Bizottság kötelezettségszegési eljárást indíthat Magyarország ellen.
Ezt az unió luxemburgi bírósága bírálja el,
s ennek döntése már kötelező.
Nagy súlya, kötelezést előíró eredménye viszont nincs annak, ha Macedónia az Európa Tanácshoz vagy az ENSZ menekültügyi főbiztosságához fordul.
Teljes magyar visszautasítás esetén a macedón kormány természetesen végigjárhatja a diplomácia le nem írt, de a nemzetközi gyakorlatból ismert „büntetőintézkedéseit”. Éleződő konfliktus esetében szokták határozatlan időre hazarendelni az ország nagykövetét; az ezt megelőző lépcsőfokot már elérte Szkopje, amikor a múlt héten berendelték a magyar nagykövetet a külügyminisztériumba és szóbeli jegyzékben követelték Gruevszki kiadását.
Ha ez hatástalan marad, netán „fokozódik a helyzet”, akkor
nem kívánatos személynek nyilváníthatnak
a küldő országból egy vagy több diplomatát (ezzel az eszközzel élt Ukrajna nemrégen, amikor kiutasította az egyik magyar főkonzult az oktatás nyelvhasználata miatti vita keretében).
A súlyos válaszlépések sorába tartozik
a diplomáciai kapcsolat felfüggesztése, végül megszüntetése.
Előbbire láttunk példát, amikor a „baltás gyilkos” hazaengedése miatt Örményország ehhez az eszközhöz nyúlt Magyarországgal szemben.
Mindezekkel párhuzamosan a kormányok szoktak élni azzal a lehetőséggel is, hogy egyes kétoldalú kapcsolatokat, programokat felülvizsgálnak, megszakítanak. Ezek országspecifikusak, konkrét állami kapcsolatok függvényében választható megoldások.
A nemzetközi jogi-diplomáciai lépésektől valamennyire függetlenül megindulhatnak olyan nyilvános vagy informális nyomásgyakorlások, amelyek jellemzően Magyarország NATO-szövetségesi és uniós tagsága mentén várhatók.
Az Egyesült Államok külügyminisztériuma már két ízben adott ki határozott közleményt Gruevszki kiadását szorgalmazva. Az EU-n belül eddig távolságtartó megnyilatkozások voltak olvashatók. A legmagasabb rangú megszólaló az Európai Bizottság bővítési biztosa volt, aki „alapos magyarázatot” vár a magyar kormánytól arról, hogyan egyeztethető össze Macedónia EU-tagságának támogatása és a menedékjogi döntés.
Azt természetesen nem tudjuk, hogy a nyilvánosság kizárásával milyen megkeresések érkeztek már eddig is a magyar kormányhoz. Az viszont biztos, hogy az USA erőteljes megszólalása annak következménye, hogy Orbánék beletenyereltek a balkáni amerikai-orosz rivalizációba. Pontosabban nyugati szövetségesként
a magyar kormány szembekerült az orosz beavatkozás visszaszorításáért küzdő amerikaiakkal.
Ebben az érdek-összecsapásban figyelemre méltó, hogy Gruevszki megszökése után szinte azonnal nyilvánosságra került tiranai magyar nagykövetség szerepe, a politikus útvonala és határátlépéseinek pontos ideje, a közreműködő magyar diplomataautók rendszámai és diplomatáinak nevei, majd az esetleges külföldi (fehérorosz) közreműködés is. Később aztán, hogy Gruevszki szeptemberben kiürítette bankszámláit, megszabadult minden vagyontárgytól. Vagyis legalább azóta készült a szökésre.
Ez arra utalhat, hogy akár több ország titkosszolgálata figyelhette Gruevszkit, s az sem kizárt, hogy tudtak arról a sokak által valószínűsített ígéretről (a menedékjog esetleges megadására), amit tavaly tehetett Orbán, amikor a már egy éve ellenzékben lévő macedón politikust meglátogatta.
Abban vita van a hivatalos információk és értesülések tengerében, hogy mi az érdeke a mostani szocdem macedón kormánynak. Kívül tudni Gruevszkit, vagy éppen mielőbb otthon rács mögé dugva végleg leszámolni előző és lehetséges jövőbeni riválisával. Véletlen volt-e, hogy szem elől tévesztették Gruevszkit, akkor is, amikor november 8-án nem vonult be a börtönbe, s csak három nappal ezután adták ki ellene a nemzetközi körözést (egy nappal azt követően, hogy a politikus világgá kürtölte Budapestre érkezését).
Mert az mindenesetre tény, hogy Gruevszkit eddig az alighanem legkönnyebben bizonyítható korrupciós ügyben, a méregdrága Mercedes törvénytelen megszerzésében ítélték el, de további négy büntetőper még folyamatban van. Ezekben klasszikus korrupció („visszaosztás” közbeszerzésekben), tömeges törvénytelen lehallgatások, szélsőségesek erőszakos cselekményre bujtogatása és hasonlók találhatók nem csak Gruevszkivel szemben. Ezek alapján a végső ceh a mostani két év sokszorosa lehet.
„A Zsolnay gyárban dolgozni olyan, mint férfiként egy női fehérnemű üzletben.”
Ha százat nem is, de ötven írást biztosan olvastam azokból a cikkekből melyek a Zsolnay gyár hosszú agóniájáról szóltak. Volt itt jobb- és baloldali ármánykodás, számtalan „nagy leleplezés”, megszámlálhatatlan beszámoló bírósági és más hatósági eljárásról, mely minden esetben eljutott valameddig, hogy azután szépen visszaforduljon a kiindulópontra. Külön kategória az olyan írás, ami csak egyszerűen valamelyik szereplőbe kívánt egyet (néha akár kettőt is) belerúgni. Legalább húsz órát beszélgettem az ügy különböző szereplőivel. Mit mondjak, egy izgalmas krimit biztosan lehetne írni a hallottakból, happyendet azt viszont nem ígérhetnék. A történet hosszú, de nem unalmas.
Mivel ez csak előszó, így gyorsan megjegyzem nem kívánom részletezni Állam bácsi hosszú és szokásos hozzá nem értését. Az államosítástól a privatizációig mindent elkövetett, hogy a valamikori hírnevet kiölje a gyárból, hogy aztán több felvonásban rátukmálja a romhalmazt a pécsi önkormányzatra. Majd visszavette tőle. De csak azért, hogy még leharcoltabb állapotban ismét ráerőszakolhassa. Innen indult néhány dicstelen privatizációs kísérlet. Jöttek csókosok, szerencselovagok, sőt még az oligarchák oligarchájának is jutott a jóból, aki élete nagy üzletét kötve 680 millióért megvette a gyárat, hogy aztán alig egy év múlva egy forintért rálőcsölje esmeg az Önkormányzatra.
A számtalan „Nagy Üzletről” álmodozó „falu bikája” mind-mind puhapöcsűnek bizonyult. Ezért tart ott a gyár, ahol.
2012 végére az önkormányzatnak sietős volt pályázatot kiírni, de nem nagyon érkezett értékelhető pályázat, sőt, az előzmények ismeretében érdeklődő is alig. A szóba jöhető „egyéb előnyök” mellett az önkormányzati emberek annak is örülhettek, hogy senki nem kéri számon rajtuk a gyár korábbi mélyrepülését. Az átvételkor ugyanis előkerült egy gazdasági elemzés a 2011-12 esztendőkről, amelyek során a korábban 1,2 milliárdos árbevétel a felére zuhant (ekkoriban éppen egy Közgép-érdekeltség Zsolnay-megmentési kísérlete volt a terítéken kisebbségi tulajdonrésszel és menedzsmentjogokkal, a többségi tulajdonos Pécs másodhegedűsi részvételével).
A könyvvizsgálói elemzés szerzője pedig nem fukarkodott a bírálattal: szerinte a gyár vezetése nem foglalkozott költségcsökkentéssel, azzal, hogy bizonyos termékek az akkori árakon csak veszteséget termeltek, és annak az okával sem, hogy egyes árukat rendre csak a tervezettnél jóval drágábban tudtak legyártatni.
Az értékesítési- és marketingigazgató Kiss Ákosról például azt állapította meg, hogy „felelős a helytelen árképzésért és a rossz piaci stratégiáért. Már a terveiben prognosztizálta a nagymértékű veszteséget és nem tett semmilyen lépést ennek elkerülése érdekében”.
Talán még érdekesebb, hogy a gazdasági igazgató Hunyadi Bálintot így osztotta ki: “ő felelős az éves beszámoló elkészítéséért és a valós pénzügyi-gazdasági helyzet feltárásáért. Véleményem szerint az elkészített beszámoló nem volt alkalmas a tulajdonosoknak, a felügyelő bizottságnak, az igazgatótanácsnak a valós gazdasági helyzet bemutatására”. Hunyadi Bálintot a Közgép kivonulása után a Zsolnayban vezérigazgatóvá nevezték ki. (jellemző: ma a Zsolnayban ismét gazdasági igazgató)
Rejtőzködő szocialisták
Feltűnt színen a Zsolnay körül befektetésekben otthon lévő két vállalkozó, Barta László és Bicskey Richárd, akik ugyan a korábbiaktól teljesen eltérő elgondolással, de fantáziát láttak megszerzésében.
A párosnak volt némi bukéja, mivel Barta előélete kötődött a szocikhoz, mégpedig a fideszes önkormányzat számára nem túl vonzó Gyurcsány-érából.
Bicskey még 2009-ben került kellemetlen megvilágításba, amikor kiderült: az általa vezetett ingatlanos vállalkozás hátterében megfordult a VIV Holding AG nevű svájci cég is, amivel kapcsolatban akkoriban éppen a Nemzeti Nyomozó Iroda vizsgálódott a VIV magyar érdekeltségének kezéből szétfolyt, egy terménytárolóra felvett MFB-hitel okán. Bicskey hiába lépett ki a konzorciumból, az ingatlanos cég ezután nyerőnek tűnő helyzetből bukta el a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő Zrt.-nek (MNV) a taszári katonai bázis hasznosítására kiírt pályázatát, ráadásul az üzletember a nevével hírbe hozott ügyek érájának szocialista színezete miatt feltehetően ő is kevésbé jól fekszik a narancsos új uraknál.
Bicskey ugyanakkor még 2008-ban két közös céget is alapított Marschalek Ákos, többek között háztartásigép-importőr vállalkozóval. Az egyik ilyen cégben kettejük tulajdonostársa Bachar Najari volt (a másikban érdekes módon szintén egy svájci honosságú üzletember, az 1969-ben alapított Kertesz Kabel AG igazgatóságának elnöke kerekítette ki a triumvirátust), a nexus így nehezen tagadható.
Így került képbe Bachar Najari, akinek, csakúgy, mint Bicskeynek volt az azóta elhunyt Marschalek Ákossal közös vállalkozása.
Najari Bartáék számára ideális partner lehetett, hiszen jól csengő magyarországi érdekeltségei mellett fel lehetett építeni a jelentős tőkeerővel rendelkező szír származású, de svájci állampolgársággal rendelkező nagyvállalkozó imázsát.
Ráadásul Najari lekötelezettjük volt, mert ők intézték, hogy Kardos Éva ügyvéd egy kényes, az Unicredit Bankkal meglévő peres ügyben képviselje a szírt.
A fenti üzleti esetekből éppenséggel nem azt a képet lehet leszűrni, amit Najari első színrelépésekor: hogy ő akkora nemzetközi pénzember (érdekeltségeinek nagyobb része külföldön, egyebek mellett svájci óragyárakban található, és kiterjedt üzleti kapcsolatai vannak a Közel-Keleten is – így mutatta be magát 2013-ban a HVG-nek a befektető). És hogy hajlandó várni akár fél évtizedet is, amíg a befektetendő félmilliárdja elkezd hasznot hajtani.
Jelen cikkünk készítése során sem óriási külföldi üzleti részesedéseknek, sem svájci óragyáraknak nem bukkantunk a nyomára; sőt, abban sem vagyunk biztosak, Najari hol született. A férfi az évek során termelt kismillió céges, jogi papírján svájci és szír-svájci állampolgárként egyaránt szerepel, születési helyként a szíriai Latakia és a svájci Amden is előkerül (Najari környezetében ezt azzal a nevetséges okfejtéssel magyarázzák, hogy a svájci bürokrácia követeli meg, hogy állampolgárként ottani születési helyet adminisztráljanak a papírjaiban).
Több helyen felmondott önéletrajza szerint 1986-87 tájékán diplomázott építészként a budapesti műegyetemen, ami mindenképpen figyelemreméltó – a nyolcvanas években a Keleti pályaudvar környékén már akkor is valutázó pénzváltókon, illetve diplomatákon és diplomatacsemetéken kívül nem sok szír fordult meg nálunk.
Najari elméletileg egyik csoportnak sem volt tagja, ugyanakkor így is színesen nemzetközi a háttértörténet: Latakiában elkezdett felsőoktatási tanulmányok után hosszabb milánói kitérővel érkezett a műegyetemre, majd egy itteni ismeretséget követve költözik Svájcba, aminek első házassága és az állampolgárság lesz az eredménye.
Seftes arabok
Kérdéses hitelességű, ugyanakkor személyes ismeretségre hivatkozó, egybecsengő online kommentek árnyalják a sztorit. 1982-1983 tájékáról “személyesen ismerem. Már akkor is nagy seftes volt a hasonszőrű arab haverjaival (…) előéletét ismerve és abból ítélve, hogy most nem kicsit megakasztotta a gépezetet, nem lesz könnyű falat” – jelzi az egyik ismerős.
A másik visszaemlékező szerint pedig Najari “szír diákként itt tanult és mellőlem (is) kibukott. Nem ez a nagy szám, ez elég gyakori volt az ide telepített szír, palesztin stb. testvéri nemzetek diákjaival.”
“Az a nagy szám, hogy arról volt híres, hogy három egymás utáni szót nem mondott (talán életében) amiből egymás után kettő igaz volt! A kollégiumban a NSZK-ból behozott kocsikkal és „muzikcenterekkel” seftelt, mert anno még magyarnak ez mind csoda dolog volt és ők dollárban kapták a havi pénzüket. Találkoztam utána évekkel később a Váci utcában jót beszélgettünk és hát nem győzött meg arról, hogy bármi változott volna. Akkor éppen (már?) órákkal bizniszelt” – így az ismeretlen kommentelő.
A két kommentben az az érdekes, hogy egybehangzóan arra utalnak: Najari, aki a saját sztorija szerint önálló emberként, a meseszép budapesti építészetbe beleszeretve kvázi véletlenül kötött ki Magyarországon, a visszaemlékezők szerint mégis mintha a szovjetbarát arab országok fontos embereinek a szocialista közép-európai országok egyetemekre benyomott, zöldhasúakkal és jótékony vámhatósági ügyintézéssel megáldott, gyakorlatias csemetéivel mozgott volna együtt.
Az első halott
A Marschalek-féle kapcsolat már csak azért is érdekes, mert Najari a kereskedő legfontosabb cégében, a 2011-ben 1,12 milliárdos árbevételt produkáló (és fénykorában a cégtulaj irodalmi ambícióit is patronáló) Westprodukt Kft.- ben 2009-től társtulajdonos volt. Marschalek cégbirodalma azóta az enyészeté lett, miután az egyébként adósságban úszó kereskedőt 2012-ben leszúrta strómanként is szolgáló sofőrje.
Najari a Marschalek-féle történetben feltehetően kölcsönadóként került elő. Az elhunyt vállalkozó hagyatéki végzése szerint két 2010-es kölcsön alapján 70 millió forinttal és 200 ezer euróval maradt adósa a szír-svájci befektetőnek. Najari 2009-ben a Westproduktnak is besegített egy egymillió svájci frankos tulajdonosi kölcsönnel.
A Westprodukt beszámolói arra utalnak: egymillió svájci franknak megfeleltethető 245 millió forint körüli tartozás Marschalek halálának évében, 2012 végére került ki a cég könyveiből. A vállalkozó novemberi elhunyta után Najari még december harmadikán kinevezett egy új ügyvezetőt. Ugyancsak sietős lehetett neki, mert már másnap Pécsen kellett tárgyalnia a Zsolnayról. A Westprodukt ezután az év végi beszámolója kivételével nem hallatott magáról: a cég 2012 végére gyakorlatilag kiürült.
Nehéz elhessegetni azt a benyomást, hogy a Zsolnay-részvények vételárához és az első tőkeemelésekhez szükséges összeget Najari a Westproduktból nyerte vissza 2012 legvégén.
Kétszázmillió, nyom nélkül
Lehet, hogy érdemes volna további pénzáramlásokat keresgélni Marschalek és Bicskey közös cége, az Ungaro West Kft. háza táján is. A 2008-ban bejegyzett vállalat szinte azonnal nyom nélkül eltűnt. Három évvel később, áprilisban a cégbíróság elindította a kényszertörlési eljárást a beszámolók letétbe helyezésének elmulasztása miatt.
2011 augusztusában a Ungaro West kirendelt végelszámolója némileg meglepődve jelezte, hogy az ügyvezetők ugyan átvették az ajánlott leveleit, de nem válaszolnak. Azért a végelszámolás megindítása előtt még valahonnan benyújtották a 2009 évre szóló beszámolót: ebből kiolvasható, hogy 2009 során a cég teljes elektronikai készletállománya, mintegy 199 millió forint értékben, egy forint árbevétel nélkül eltűnt valahol (az eredménykimutatás tanúsága szerint értékvesztésnek!!! számolták el). A készletek fedezete javarészt banki kölcsön volt.
Óra toronnyal
A svájci cégregiszter a feleségével 1990-ben közösen bejegyzett és 2012-ben törölt, órák és női divatáru külkereskedelmével foglalkozó vállalatot mutat fel Najari nevén. Magyarországon 1992-ben egy szaúd-arábiai társával alapított órakereskedést Ungaro Swiss Kft. néven.
Az órás bolt, ami még 1993-ban beköltözött a most is otthonául szolgáló budapesti Astoria üzletházba, eldöcögött valahogy, Najari azonban a kétezres évek elejétől valahonnan pénzhez jutott. Miközben az Ungaro Swiss mérlegei akkortájt szolid (valamivel pontosabb, milliós, tízmilliós nagyságrend kéne), eredménytartalékban hagyott nyereséget mutattak évről évre, Najari 2002-ben elkezdte felvásárolni a szétaprózott tulajdoni szerkezetű üzletházat az ottani boltosoktól.
2005-ben már ő volt a többségi tulajdonos, és 2010-re rajta és Ungaro Swissbeli üzlettársán kívül nem maradt másnak érdekeltsége az ingatlanban, ahol az óraüzlet mellett ma már a Zsolnay-márkabolt is fellelhető. Hogy a körülbelül a jegyzett tőke összegének megfelelő 20-30 millió forintot ki tudta fizetni az üzletrészekért (összesen vagy külön-külön, nem világos és nem mindegy), az azért is meglepő, mert a szaúdi üzlettársnak – noha az Ungaro Swisst felesben tulajdonolták – a boltvásárlások ellenére se változott a szaúdi egy üzlethelyiségnyit kitevő, 4,84%-nak megfelelő tulajdonrésze, tehát valószínűleg mindet Najari fizette.
Ritka munka gyártósorról
2005-ben új magyar vállalkozást indított Najari: a Cornavin Hungary Kft.-t. Cornavin néven a múlt század első felében Svájcban, a hatvanas-hetvenes évektől kezdve svájci-szovjet kooperációban gyártottak órákat. Mindkettőből bőségesen jutottak a magyar piacra, ennek köszönhetően a márka itthoni ismertsége túlélte a szocialista időszakot is.
Az üzleti modellre a Tékozló Homár fogyasztói panaszos blog két bejegyzéséból tippelhetünk. Az egyik sztori szerint a vásárló 2007-ben budapesti kereskedésben fedezte fel a nagypapa egykori ajándékából ismerős márka modelljét – meséli – “majd az óra nicknevének beírásakor tévedtem egy svájci private label – egyedi igények szerint gyártó – óráscégre. (…) A cég egyedi megrendelésre gyárt kért logóval, meghatározott modelleket, a kívánt elnevezésen.”
A vásárló azt hitte, átverték, de hat év (!) csúszással megjött az Ungaro Swiss Kft. és a Cornavin Hungary Kft. válasza is, miszerint: “a márka jogtulajdonosán kívül senki nem gyártathat annak engedélye nélkül Cornavin márkajelzéssel ellátott órákat törvényesen (…) ha pedig [a vásárló] arra gondol kijelentésében, hogy a Cornavin jogtulajdonosa verte őt át, annak miértjét nem értjük”.
Figyeljünk: a válasz nyitva hagyja annak lehetőségét, hogy a Cornavin márkanév tulajdonosa árulta a Cornavin névre matricáztatott, tizenkettő egytucat, de Svájcban gyártott órákat.
A fenti eset azt a büntetőügyet is egészen más megvilágításba helyezi, ami azután indult, hogy Bachar Najari cégének üzlethelyiségében és telephelyein kilencezernél is több luxusóra-hamisítványt találtak (Már múltkor is javasoltam hivatkozást). Ez esetben ugyanis végül versenytárs utánzása címén marasztalták el Najarit és élettársát. Vagyis feltehetően nem klasszikus hamisítás történt.
A Cornavin szó, mint védjegy közösségi jogtulajdonosa 2004 óta az Ungaro Swiss, illetve 2011 óta az „izmos”, félmillió svájci frankos alaptőkével gründolt svájci illetőségű Cornavin Watch Company AG, amelynek a svájci cégregiszter tudomása szerint Omar Najari a cégvezetője. Ő Bachar Najari fia, aki a magyar cornavinos cégben is érdekelt. A védjegy Svájcban gyártott órákra vonatkozik.
A kérdés az, hogy kitől és miként szerezte Najari a Cornavinra való jogot. A márka történetének szovjet időszaka ugyanis egészen pikáns részleteket tartogat.
Szovjet órainvázió
catawiki.com
A hetvenes években az Egyesült Államok óraipara különös kihívás elé került. A piacot ugyanis korábban olcsó, “egydolláros”, mechanikus órák dömpingje árasztotta el. A hagyományos amerikai óragyártók kiárazódtak a szupermarketekből, miközben ellenfelük az eladási volumenek miatt még a hihetetlen olcsóság ellenére is profitábilis tudott maradni.
A háttérben a szovjet gyárak termelése és egy jogi kiskapu állt. Az Egyesült Államok ugyanis a fennhatósága alá tartozó karibi Virgin Szigetek könnyűiparának fellendítése céljából adómentessé tette azoknak az óráknak a behozatalát, amiket ott szereltek össze.
A gyanú az volt, hogy az orosz alkatrészeket, amikből Svájcban hegesztenek nagyobb egységeket, olyan formában szállítják a Virgin-szigetekre, hogy a végleges összeszerelésük minimális munkával is megoldható legyen. Még olyan sejtés is felmerült, hogy az orosz komponenseket az előállítási áron alul viszik be, tehát a forgalmazók és a szovjetek között valamilyen közelebbi kapcsolat van.
A szovjet gyártmányok közvetítői ráadásul mindent elkövettek, hogy elfedjék az orosz eredetet (tegyük hozzá, a hidegháborús időszakban ennek szimpla üzleti okai is lehettek). Garanciális szervizre például az American Swiss Repair Service nevű céget jelölték meg, ami éppen a szovjet eredetre biztosan nem utal. Továbbá a márkanevek is amerikai vagy svájci gyökerekre utaltak: Cornavin, Timetone, Geneva, Jean Cardot. A Cornavin éppenséggel a legnagyobb mennyiségben a Virgin-szigeteken összeszerelt orosz hátországú márka volt.
1978-ban a tengerentúli gyártók iparági szövetsége, az American Watch Association az Egyesült Államok szenátusának pénzügyi bizottságához írt levelében arra hívta fel a figyelmet, hogy tudomásuk szerint a márkanév úgy került az orosz órákra, hogy a Cornavin órák forgalmazója, a Panamában bejegyzett International Ciers S.A. legkésőbb 1973- ban megvette a svájci gyártót, a Cornavin Watches S.A.-t.
(Figyelemre méltó, hogy a mai magyar nyelvű források, így az Ungaro Swiss honlapja és a Najaritól formálisan független márkabemutatók is máshogy mesélik a szovjet koprodukció sztoriját. Például, hogy a japán kvarcórák dömpingje miatt kellett az együttműködés, vagy hogy a nagy népszerűség miatt hamisítottak az oroszok).
Posztszovjet kapcsolatok
Az amerikai óragyártók azt is kiderítették, hogy a panamai cég emberei más cégnevek, így Caribbean Watch Company néven is próbálkoztak orosz alkatrészek bevitelével. Sőt, az International Ciers-t és a másik legnagyobb szovjet-óraimportőrt, a szintén panamai Metro Zona Libre S.A.-t is lényegében ugyanaz a menedzsment irányította.
Online órás fórumokon azt is mesélik, az orosz szerkezetek esete Svájcban is botrányt szült, mert “Swiss made” felirattal olyan órák is piacra kerültek, amik sosem jártak az alpesi országban.
Az International Ciers 2004-es megszűnése előtti vezetője, az ukrajnai születésű Lew Rodin amúgy nem kispályás üzletember volt látványosan szovjetorientált kapcsolatokkal. Később háromszázezernél is több Lada autót adott el Chilének és a kommunista Kubának. Utóbbi állam kormányzati szervei 2002-ben vagy 48 millió dollárral tartoztak neki autókért és teherautókért, de a Rodin család a panamai kormányzat korrupciógyanús ügyleteibe is belefolyt.
A maga védjegykérelmét az Ungaro Swiss éppen azelőtt adta be 2003 végén (hová?), hogy a panamai társasághoz kötődő svájci Cornavin Watches S.A., illetve a panama International Ciers megszűnt volna. Ha Najariék nem is egyenesen Rodintól vették a jogokat, a tippadójuk mindenképpen jól tájékozott lehetett.
Az is valószínű, hogy ha mást nem, a védjegyekkel való okosságokat Najari megörökölte a szovjet relációjú üzleti modellből, mint az látszik a Zsolnay márkavédjegy alkalmi elkóborlásából, vagy éppen abból, hogy Munkácsy-szignós Cornavin-órák is piacra kerültek. A neves festő emlékét gondozó alapítvány- és cégbirodalmat egy időben a szír-svájci egykori üzlettársa, Marschalek Ákos vitte.
A hatóságok eddig nem keresték meg az Átlátszót a luxusrepülőgépes cikk miatt, ugyanakkor a portál ügyvédei megnézik, hogy peresíthető-e a héten a kormánypárti médiában ellenük intézet fenyegető támadás. „Ám számunkra nem prioritás, hogy az értékes jogi kapacitásainkat arra kössük le, hogy Bayerékkal pereskedjünk” – szögezte le, hozzátéve: ők amúgy is a sajtó- és szólásszabadság hívei. A sztorit folytatják.
Fotó: Átlátszó
Az újságírók megfélemlítése a célja az olyan médiahadjáratoknak, amelynek része az Echo TV-ben a héten az Átlátszóval kapcsolatban elhangzottak – véli Bodoky Tamás, az oknyomozó újságíró portál főszerkesztője. A Sajtóklub október 1-i adásában Huth Gergely, a Pesti Srácok főszerkesztője az Átlátszó luxusrepülőgépes cikke kapcsán a rendőrségre behívást, illetve Bencsik András, a Demokrata főszerkesztője titkosszolgálati hadműveletet emlegetett. Bodoky Tamás a Független Hírügynökségnek egy másik friss példát is említett: kiposztolt egy szelfit Judith Sargentinivel, akivel véletlenül futott össze egy a fake news-ról és a dezinformációról szóló nemzetközi konferencia szünetében. Másnap ez vezető hír volt a TV-2 Tények műsorában, címlap a Lokálban, s az Origo vagy három napig foglalkozott vele.
Ilyenkor az ember érzi a törődést
– szögezte le, hozzátéve: az Átlátszó megszokta ezt, nem az első ilyen esete, s „nagyon nem vagyunk megijedve”. A portál egyébként blogban is foglalkozott az Echo TV adásával, a többi között megállapítva: „És a gépezet újra beindult, azzal a különbséggel, hogy szombaton már nem csak általánosságban az Átlátszót támadták, hanem kifejezetten Bodoky Tamást”.
Kérdésünkre, hogy volt-e hatósági megkeresésük ebben az ügyben, a főszerkesztő nemmel válaszolt, viszont elmondta, hogy folytatni fogják az ügyet.
Örvendetesnek nevezte, hogy egy sor más médium is elkezdte nézni ezeket a repülő- és hajókövető oldalakat, s téma lett a sajtóban, hogy merre járnak ezek a járművek.
Szavait alátámasztja például az, hogy több portál is írt a Mol-Vidi csütörtöki londoni meccse kapcsán arról, hogy két korábban már a hírekbe szerepelt repülőgép, köztük az Átlátszó most sztorijának „főszereplője” is a brit fővárosban járt az adott időben.
Felmerül, hogy szándékozik-e perelni az Átlátszó az őt ért rágalmak miatt? Bodoky felvetésünkre leszögezte:
„mi a sajtó- és szólásszabadság hívei vagyunk, az persze már kérdés, hogy ezek az összehangolt kormánypárti támadások nem a sajtó, hanem inkább a propaganda kategóriájába tartoznak” – mondta.
Hozzátette: csak akkor perelnek, ha egészen kriminális váddal illetik őket, ő maga eddig csak egyszer perelt, több mint tíz éve, s az Átlátszó még nem indított pert becsületsértésért és jó hírnév megsértéséért. Ugyanakkor azt is megemlítette, hogy
„számunkra nem prioritás, hogy az értékes jogi kapacitásainkat arra kössük le, hogy Bayerékkal pereskedjünk”.
Sokáig azt hittük, hogy a rendszerváltás utáni legcinikusabb mondat ez volt: mindenkinek alkotmányos joga hülyének lenni. Simicska Lajos mondta ezt, még a kilencvenes évek közepén, amikor kiderült, hogy Kaya Ibrahim és Joszip Tot horvát vendégmunkások lopott útlevelével egyetlen nap alatt a Fidesz számos vezetőjéhez köthető, tucatnyi veszteséges céget vásároltak.
Azt hittük, ez már a mélység csúcsa – annyi romlottság volt ebben a mondatban,.
Aztán jött Kovács Zoltán kormányszóvivő alakítása. A Magyar Nemzeti Bank alapítványaiba átmozgatott, közpénzjellegüket elvesztő összegekről kérdezték, miután ezeknek az útját titkosítani akarta a kormány. – De sikerült? – kérdezett vissza Kovács úr.
Nem sikerült, merthogy az Alkotmánybíróság megakadályozta, hogy titokban maradjanak ezek a pénzmozgások. Nem sikerült, megpróbáltunk gazemberek lenni, de rajtakaptak. Mindent bedobtunk a siker érdekében, de ezúttal nem jött össze.
Most meg itt van nekünk Hollik István fideszes országgyűlési képviselő legújabb megszólalása. Hogy az a magángép Orbán nélkül is elindult volna.
Itt értünk el a hét legfontosabb történéséhez, vagyis ahhoz, hogy az Átlátszó kiderítette, majd nyilvánosságra hozta, hogy Orbán Viktor Garancsi István nagyvállalkozó baráti ajándékaként számos alkalommal magángéppel repkedett a Vidi meccseire. Ennél jobban nem is lehetne leírni a korrupció lényegét: helyzetbe hozni egy hozzánk közeli nagyvállalkozót, aki azután – látszólag a saját pénzéből – busásan meghálálja, amiért lehetővé tettük neki, hogy meggazdagodjon. Ebben nem látott senki fontosság kivetnivalót. Sem az ügyészség, sem a rendőrség – a kormánypárti média pedig egyenesen úgy tálalta a hírt, hogy Soros emberei már a miniszterelnököt is megfigyelik.
Vagyis, nem az a bűn, ha valaki lop, hanem az, ha valaki ezt észreveszi és megírja. Erre mondta Hollik úr, hogy az a magángép Orbán nélkül is elindult volna.
A beteg a magyar egészségügy jelen állapota nélkül is meghalt volna. A diák a lebutított magyar oktatás nélkül is hülye maradt volna. A Semjén Zsolt által Svédországban levadászott háziasított rénszarvas előbb-utóbb úgyis elpusztult volna.
Vagyis, ezt a repülős történetet úgy kell felfogni, hogy ment egy gép a Vidi meccsére, de maradt még egy hely, oda szuszakolták be Orbánt, ez az adófizetőknek nem került semmibe.
Ha nem Orbán repül, repül valaki más.
Pénteken aztán kiderült, hogy nem csak a kormány médiája, de maga a miniszterelnök is zokon vette, hogy a magánrepülgetéseit szóba hozták. „Ha valaki idesuhint, akkor arra válaszolunk, amilyen az adjon isten, olyan a fogadj isten. Mi nem támadunk meg senkit, mi senkiről nem mondunk rosszat, mi nem kritizálunk feleslegesen, nem járatunk le senkit.”
Lassan mondjuk, hogy mindenki megértse: nem fenyegetik a sajtót, csak olyan viszonyokat akarnak teremteni, amikor senkinek nem jut eszébe olyat írni, amiért aztán később esetleg meg kellene őt fenyegetni. Nem kell megírni, hogy Orbán kötélbarátja, Garancsi luxusgépén utazgat, és akkor nincs ügy. Nincs se adjon isten, se pedig fogadjisten.
A sajtónak az a dolga, hogy behúzza fülét-farkát, és kizárólag olyan témákkal foglalkozzon, amiből a kormány jól tud kijönni. Ez ennek a hétnek ez a tanulsága, és akinek ez kevés, annak ott a péntek délután híre. Miszerint még az eddiginél is szakavatottabb kezekbe kerül az MTVA, vagyis, magyarul a közmédia. Hétfőtől ugyanis Papp Dániel lesz az új vezérigazgató, s ha valakinek a neve hallatán a hírhamisító jelző ugrik be, akkor az illető nem téved nagyot. Sőt, kicsit sem: Papp Dániel munkásságához fűződik ugyanis az a már sajtótörténeti eset, amikor Cohn-Bendit Európai parlamenti képviselő interjúját meghamisították. Nem kirúgás lett akkor Papp úr büntetése, hanem a szolgálati ranglétrán történő felfelé araszolás.
Papp úr tehát vezérigazgató lett, amihez a magunk szerény módján csak gratulálni tudunk. Hogy milyen elvek mentén vezeti majd a közmédiát, nem tudjuk, sejtéseink azonban vannak. Úgyhogy figyelmébe ajánljuk – akár ki is függesztheti dolgozószobája valamelyik falára, lehetőleg jól látható helyre – a következő szöveget: a hazugság, ha sokszor elmondják, hihetővé állhat, de igazsággá soha.
A Független Hírügynökség kiadásai meghaladják bevételeinket.
A pártoktól független újságírás egyre nehezebb helyzetben van Magyarországon.
A hagyományos finanszírozás modelleket nem csak a politika lehetetleníti el, de a társadalmi kihívások is.
A fuhu.hu fennmaradásához, hosszútávú működéséhez, szerkesztőségünk rászorul támogatásotokra.
Segítségetekkel lehetőség nyílik arra, hogy munkánkat továbbra is az eddig megszokott színvonalon végezhessük tovább.
